Yagato Tendo

// Gundan pályázat! //

Név: Yagato Tendo
Nem: Fiú/Férfi
Kaszt: Genin
Születési dátum: November-18
Falu: Amegakure
Család:
---Anya: Ayame Dazoe (elhunyt)
---Apa: Genma Tendo (elhunyt)
---Testvérek: nincs

Felszerelés:
---5 Kunai
---5 Shuriken
---10m drót
---10db robbanó cetli
---10db tekercs

Kinézet:
---Feket haj
---Szürkés szem
---Piros fejpántot hord
---Amegakure fejpánt: bal lábán hordja, balra fordítva (mivel a homlokán nem lehet)

Jellem:
---Magabiztos, amit elhatároz azt véghez viszi, kitartó, visszahúzódó tipus.

Előtörténet:

Yagato, 12 évvel ez előtt született az Eső országának egy távoli pontján, távol Amegakure visszásságaitól, egy kis faluban amelyet Amekokiro-nak neveztek el. A falu alapjait egy hatalmas tó szélére építették ezért a fél falu a víz felszínén található, melyet hosszú és vastag fa oszlopok tartottak a víz felszíne felett. Ezen a vidéken többnyire az emberek kihasználták a környék természeti adottságait így halászatból éltek meg. Az eső országának eme kis vidékén a nap mindegyik pillanatában, megállíthatatlanul, folytonosan csak is az eső esett.
Édesapját Genma Tendo-nak hívták, egy egyszerű halász volt aki egy távoli országból érkezett ide szerencsét próbálni, vagy is... mi így tudtuk. Anyja Ayame Dazoe, a falu egyetlen orvosa volt aki a falu minden lakóján és az ide érkező idegeneken egyaránt segített. A faluban mindkettőjüket tisztelték. Édesanyját hatalmas szíve miatt szerették, apját pedig hatalmas akaratereje és bátorsága miatt tisztelték. Szülei egy véletlen esemény folytán találkoztak: Ayame véletlenül megbotlott egy kiálló fadarabban és bele esett a vízbe, Genma pedig segítségére sietett. Beugrott a vízbe majd kimentette. Első látásra egymásba szerettek így rá 2 évre a szerelemből házasság lett, házasságból pedig egy fiú gyermek. Nagyon boldogok voltunk így együtt de egy váratlan esemény mindent el rontott...

6 éves lehettem, amikor bekövetkezett az az esemény amely megváltoztatta egész életemet. Senki sem tudta, hogy történhetett ez, de megtörtént. Ép otthon voltam anyáékkal és csináltuk a mindennapos dolgainkat. Anya az ebédet csinálta, apa pedig a konyhában sürgött-forgott anyám mellett. Én fent kémleltem az eső áztatta tájat. Hirtelen rossz érzésem támadt és a ták távoli részét fürkésztem. A sűrű eső között alig láttam valamit de hirtelen a földszintről egy ajtókicsapódást és egy ismerős férfitől hangokat hallottam.

- Genma, Ayame siessetek ! Megtámadták a falut ! - hallottam, hogy valaki sietős léptekkel szaladt fel a lépcsőn és ki csapta az ajtót. Apám volt az.
- Yagato, siess el kell mennünk. - reagálni nem tudtam majd hirtelen kézen fogva kiszaladtunk anyámmal az épületből. Távolból sikoltásokat, pengék csattanását hallottam. A falu szélén megálltunk és apám a vállaimra tette kezeit.
- Fiam... menj ahhoz a nagy fához, és várj meg ott minket, nekünk segítenünk kell. - magyarázta el nekem és egy nagy fára mutatott a messzeségben
- De apa... - próbáltam kérlelni, hogy jöjjön de nem bírtam befejezni.
- Semmi de, siess. - monda egy mosollyal az arcán és még hozzá tette...
- Te többre vagy hivatott mint, hogy itt élj, most pedig menj. Majd ott találkozunk. - nehézkesen bólintottam. Anyám átölelt, majd mikor elszakadtunk egymástól, el is kezdtem a fa irányába szaladni.

Sokáig vártam a fa alatt, de a szüleim sehol sem voltak. A faluból származó hangok elcsendesedtek, s már csak az eső cseppeket, a fák leveleinek vad táncát és a bokrokban motoszkáló állatok motoszkálásának hangját lehetett hallani. Nem bírtam többet várni így beszaladtam a falu megmarad "romjai" közé. Ahogy az utcákon szaladtam, érdekes dologra figyeltem fel. Túl csendes volt minden. Sehol sem hallottam egy kis gyerek játékos, vékony hangját, se egy felnőtt magabiztos, felnőttes mély hangját. Úgy éreztem egyedül vagyok, hogy elhagyott mindenki, csak remélni mertem, hogy mindjárt kibújnak a ház ablakán és mosolyogva mondják, hogy csak vicceltünk.
Tovább szaladtam, elfogtak a szörnyű érzések vegyes keveréke amikor megláttam azt... amit ha szabadott volna se kellet volna. Hullák egymás hátán. Kerek szemekkel, ledöbbenve figyeltem az ismerős testeket, azokat kiket már születésem óta ismertem, azokat akik ki álltak mellettem. A falunk lakosait, akik egy nagy családot alkottak akik hisznek és kiállnak egymásért... de ez a család már többé nincsen az élők sorában. Át lépték a halál kapuját és az örök feledés homályában vesztek el. Nem tudtam mihez kezdjek, most, hogy már senki sincs velem.
Könnyeimmel küszködve szaladtam amerre csak bírtam. Botladozva estem át a kard vágta véres testeken. Néhol egy-egy védelmező szülő és gyermekét láttam. El-el szorult a torkom a látványtól, az ájulás határán voltam, lassan már csak a testem haladt előre, hisz agyam leblokkolt a látottakon. Zombi módjára ballagtam amikor megláttam szüleim testét vérbe fagyva. Letérdeltem és magamban tartott könnyeim hirtelen megindultak.

- Apa... Anya...

Fájdalmamban felordítottam, és könyörögtem, hogy ez csak egy álom legyen, reméltem, hogy felébredek ebből a szőrnyű és kegyetlen rémálomból. Remegtem...
A hidegrázás könyörtelenül kúszott ki lelkem sötét félelmei közül, és vette birtokba testemet, bárhogy ellenkeztem is. A borzongás először a karjaimon, vállamon kúszott fel majd a mellkasomon jelent meg újra, és egészen mélyre beette magát, hogy a gyomrom is remegni kezdett tőle. Módszeresen haladva siklott le a lábaim felé, s végül már egész lényem nem volt más, mint egy kívül belül reszkető, átfagyott keserűség.
Ez nem az a fajta didergés volt, amit könnyen el lehet űzni. Akár mit is teszek, a vacogás meg marad. 3 óra múlva szüleim sírja felett térdeltem amit saját kezűleg ástam ki.

- Anya... Apa... ég veletek. -



Percek teltek el, de nekem mégis óráknak tűnt és mégis csak figyeltem a sírokat, azon tűnődtem, vajon most mihez kezdjek? Hol fogok élni ? Mivel a tartalékaink igen megcsappantak, szóval el kellet, hagynom szülőházamat.
Ehhez hasonló kérdéseken rágódtam, szomorúan indultam el egyedül a vak világba hisz otthon már nincs semmi keresni valóm, nem... nekem már nincs otthonom, már senki se vár rám... egyedül vagyok... én is árva lettem. Sajnos kicsi szegényes országunkban nem voltak árvaházak, ahol segíteni bírtak volna rajtam és a hozzám hasonló árváktól. Maga a politikai helyzet is mutatta... ez egy kegyetlen, brutális világ, ahol nincs helye gyengkéknek. Az eső országában még mindig dúlt a polgárháború, a régi oldal amelyet a nagy Szalamander Hanzou, az eső országának jelenlegi vezetője vezetett és az új oldal közötti ellentétes nézetekkel a háború sajnos elkerülhetetlen volt. Így senki másra, csak is magamra számíthattam. Magányosan bolyongtam az országban, addig míg már semmilyen ennivalóm sem maradt. Éhezve... céltalanul bolyongtam az esőben, néha néha az éhségtől mely engem súlytott el-el estem, de felkeltem és tovább indultam. Valami vezetett... egy olyan erő amely nem engedte, hogy elérjen engem a megváltó halál, nem... éreztem, hogy a sorsnak más terve van velem.
Habár apró gondolatoknak tűntek, de még is akaraterőt adtak nekem. Hallottam történeteket a régi időkről, a nagy háborúk idejéről ahol ugyan így árvák élték életüket. De én túl akartam lépni. Elérkezett életembe az a pont ami megváltoztatta a világra irányuló nézeteimet. Ezen a ponton lezártam a múltamat és elhatároztam, hogy új életet fogok kezdeni.

- Nem, neeeem... nem így fog elérni engemet a halál. Nem fogok így meghalni, egy senkiként. Ha ebben az átkozott világban csak a háború létezik, akkor majd én teszek ez ellen. Békét fogok teremteni és megfogom változtatni a világot. Esküszöm, hogy nem hátrálok meg semmitől, a csúcsra fogok törni és a világ megismeri Yagato Tendo nevét !!

Napok, hónapok, évek teltek el de még mindig élt bennem a remény, a remény hisz ha még is egy senkiként halnék meg, hogy bírnák a szüleim szemébe nézni. Faluról falura jártam. Gyakran rá voltam kényszerülve, hogy lopjak de ez volt az egyetlen módja, hogy életben bírjak maradni eme kegyetlen világban. Utam során csatlakozott hozzám egy kölyök kutya. Ritka volt az ilyen, odaadó, hűséges eb aki egy idő után a legfontosabb lett számomra. 7 éves lehettem, pár hónappal azután, hogy találkoztam szeretett ebemmel. Az eső országa közepe fele járhattunk mikor éppen Furikoval valami ehetőt kerestünk. Feltekintettem az égre és a felhőből kiszabaduló esőcseppeket figyeltem. Ez az eső már ennyi idő után, olyan megszokott volt mintha csak levegőt vennénk. Dombok sorozata mellet gyalogoltunk el, amikor egy hatalmas robbanást éreztünk és 3 m-t repülhettünk előre. Fájlalva keltem fel és hüledezve kérdeztem...

- Ez meg mi a fene volt ? - megfogtam fejemet amit az esés hatására bevághattam de semmi komolyabb baja nem volt, szerencsére Furikonak se esett komolyabb baja. Felmásztam egy nagy sziklára és onnan figyeltem az eseményeket. Egy kb 2m-es kapucnis ember volt körülötte 8 ellenséges shinobival.

- Basszus... ezek shinobik, ez így nem lesz jó. - motyogtam magam elé, na meg persze Furikonak és figyeltem, hogy mi lesz. A kapucnis valamilyen kézjelet mutatott, és a jutsuját egy hatalmas robbanás követett ami az egész tájat megrázta. A 8 shinobi teste egymástól nagyon távolra esett. A lökés hullám hatására legurultam és pont az idegen előtt értem földet. Nem tudtam mihez kezdjek. Talán elmeneküljek ? Nem ígéretet tettem, hogy nem hátrálhatok meg. Szemkontaktust vettünk föl és egymás szemét fürkésztük, vádlón, támadóan figyeltem a férfit, viszont szeméből pedig csak hidegség sugárzott. Egyre jobban érdekelt, hogy kit rejthet az a kapucni annál több bátorságom lett. Valószínűleg észre vehette a változást, láttam, hogy elmosolyodik és a fellibbenő kapucni alatt megláttam az idegen férfi arcát. Konohai fejpánt virított homlokán majd magabiztos léptekkel elhaladt. Egy ideig még figyeltem ahogy elhaladt majd kutyám hangjára figyeltem oda.

- Ez meg ki volt ? - mire a mellettem ülő kutya csak vakkantott egyet...

Utamat folytatva már közel kerültem Amegakure magas tornyaihoz. Éppen egy közeli faluban menekültem egy hatalmas hallal a kezemben mire beleütköztem egy rövid fekete hajú, férfiba. Arcát eltakarta lélegeztető készüléke. Szemeiben semmit nem bírtam felfedezni, valószínűleg erre mondják, hogy érzelemmentes volt a tekintete. Később kiderült, hogy egy Amegakurei jounin volt az újak közül. Egyfolytában a nyakán lógtam és kértem, hogy tanítson meg ninjutsut használni, legyen a mesterem. A végén lehet, hogy megunta, vagy lehet, hogy felfedezett bennem valamit, ami megfogta, de lényeg, hogy szárnyai alá vett engem meg Furikot és elkezdett tanítani, nevelni. Amegakure-ba költöztem a lakásába. Ekkora falut még soha nem láttam. Hatalmas tornyok emelkedtek ki a felhők közé. Miközben a város alatt egy hatalmas csatorna rendszer húzódott.
Az jounint-t Fukaru Ki-nek hívták, elég rendes volt ahhoz képest, hogy olyan magába zárkózó típus volt. Ebben az egyben legalább hasonlítottunk. A viszonyunk lassan hasonlított egy öcsi-bátyó kapcsolatra. De egy dolog igazán meglepett, ara álmomban sem gondoltam, hogy Furiko shinobi edzésen vehessen részt. Sőt maga Fukaru ajánlotta fel, ami igazán ledöbbentett.

12 évesen behívattak az akadémiára a genin vizsgát letenni a vizsgabiztosok előtt. Mikor beértem a teremben a két vizsgabiztos egy asztal mögött ültek, fejpántokkal és néhány papír kupaccal. Pár pillanat múlva pedig a falból kijött fekete köpenyes, légzőkészülékes Ame jounin. Meglepődtem, hogy ő is idejött de amúgy örültem, hogy itt van. Megbeszélt valami a vizsgáztatókkal és elkezdődött a vizsgám. A feladatom az volt, hogy a Kirigakure no jutsut és a Bunshin no jutsut kellet használnom. Mind kettőt tökéletesen végre hajtottam majd megkaptam a nekem járó fejpántot. Kiléptem a szobából a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót és elkezdtem fürkészni az eső falu szimbólumát a fejpántomon. Éreztem, hogy egy kéz van a vállamon. Oda néztem és láttam, hogy a falból már egy fej is kiemelkedett.

- Szép volt kölyök, elmegyünk egyet ünnepelni ? - vigyorogva helyeseltem, mire már teljes valójában ott állt mellettem és elindultunk ramenezni...