Re: Ago

**Ago** Szer. Szept. 01 2021, 16:19

// Bővítmény célja: Elmélyíteni Ago kapcsolatát a benne lévő Bestiával
Időbeni elhelyezés: A Yashibamai kaland előtt hetekkel
16+ //

Már napok óta úton volt, éhezett és fázott. Igaz kora nyár volt, a nap is magasan sütött Ago mégis vacogott. Mintha minden lépésnél jeges tőrök szúrtak volna a tüdejébe, mellkasán az izzadságcseppek fagyos csíkokat húztak maguk után. Ago úgy érezte a halálán van. Ezen az érzésen az sem segített igazán, hogy korábban éppen csak sikerül elmenekülnie a Konohai ninják egy kisebb csapatától. Hárman voltak, Chuunin mellényben, mind képzett harcosok. Ago megölt közülük egyet, egy másikat súlyosan megsebesített, de a harmadik maradandó sérüléseket okozott az ifjúnak. Hosszú vágás a karján, két kisebb luk a mellkasán, és egy erős ütés a fejére. Ago homályosan látott csak fél szemével. Igaz egy szemmel amúgy sem könnyű látni, hát még akkor amikor a saját könnyeid, és az elméd ködössége takarja el.
Igen Ago könnyezett. A fájdalom amin keresztül kell mennie, olyan mértékű volt, hogy nem bírta ki. Üvöltene, ha képes lenne rá, de így csak a szeméből potyogó sós cseppek nyújtottak számára bármilyen vígaszt, bármilyen megkönnyebbülést.
Ha akkor nem lett volna ott a Bestia akkor talán sosem menekül el. Tudta, hogy vesztett, kereste a kifelé vezető utat az erdőből, de nem látta. A fák mindegyike ugyanolyannak tetszett az ifjúnak. Mindegyik hegyként magasodott felette, és mintha fallal vették volna körbe olyan sűrűnek látszottak. Ago érezte a vesztét, és a Bestia is. Viaskodtak, hogy ki kerüljön feljebb. Ago harcolni akart, utolsó lehelletével is védeni szánalmas kis életét. A Lény pedig menekülni, minél messzebb, elbújni valahova, ahol soha nem találják meg őket. A két elme harca kívülről nem látszott, csak egy fiatal érthetetlen ambícióktól vezérelt férfi, szaggatott zihálása, és páni rettegése tükröződött a betekert arcáról. A Konohaiak nem tudhatták, hogy két fronton zajlik éppen harc.
Egy eldobott Kunai éles pendülése Ago mellett... ennyi kellett csak ahhoz, hogy az ifjú elméjében lévő gát egy pillanatra megtörjön, és ezt kihasználva a Róka azonnal besurrant a résbe. Éles karmaival, és hegyes fogaival tépte ki Agot a székből, hogy átvehesse felette az ösztöne az uralmat. Ago kapkodott, kapaszkodott a testéhez, minden erejét latba vetette, de az ösztönei felülkerekedtek rajta. Ago tudata visszahúzódott a Róka fészkébe, abba az üres semmibe, hol semmi nem bánthatta. Ahol úszott a levegőben, a semmi tengerében...

Mikor ismét magához tért egy erőben bandukolt. Tompa fájdalmat érzett a testében, a fejében, és a végtagjaiban. Látása elhomályosodott, és égető érzés töltötte meg a gyomrát. Fázott, reszketett pedig nyár eleje volt, és az égen magasan sütött a nap. Úgy tűnt noha sikerült elmenekülnie, megfizette az árát. Magában próbálta átkozni a Teremtményt, de a szavak kicsúsztak a markából. Nem volt képes összefüggően gondlkozni. A vérveszteség okozta sokk, és gyengeség lassan ledöntötte a lábáról, amikor a távolban egy kajiba sziluettjét vélte felfedezni. Kicsi volt, és rozoga,de hősünknek egy igazi palotának számított jelen körülményei között.
A kis épület valaha egy favágó kunyhója lehetett, de évtizedek óta elhagyatottan állt, a növények teljesen belepték a falakat, kitörték az ablakokat, letörték a zsanérokat. A gerenedákból tákolt épület lassan kezdte megadni magát a természetnek. Egy jóhiszemű ember sem merészkedett volna az instabil épületbe, hogy egy gyengébb fuvallatnak köszönhetően, akár a tető maradéka a nyakába zuhanhasson, és sikolyát senki se hallhassa az erdő mélyén. Itt meghalni. Egyedül. Elfeledetten.
Ago belökte az ajtóként szolgáló korhadt falapot, mely érintésére szinte szétmállot. Bent hűvös dohos, rothadó szag fogadta, de nem foglalkozott vele. Az épületen belül valaha ágyként szolgáló tákolmány felé vette az irányt. A benne fellelhető lyukacsos zsák tele volt bogarakkal, sárral, kosszal, és feltehetőleg más állati eredetű szerves anyaggal. De Agonak nem kellett több. Arccal előre bedőlt az ágyba, magára húzta kabátjának maradékát, és magzatpózba görnyedve várta, hogy a fájdalom alábbhagyjon.

Órák...Percek? Talán hetek hónapok? Ago nem tudta, de nem is érdekelte. Az élet fájdalmai semminek tűntek most. Mintha minden ami eddig foglakoztatta volna, semmivé lett a kezeiben. Az ürességben lebegett, ruhájának sziluettje körbeölelte testét, melegen mint egy anya szerető karjai. Ago nem akart mozdulni, de miért is tette volna? Itt minden és semmi sem számít. Körülötte nem volt se hideg se meleg. A tér nem szorította magába, de nem is volt végtelen. Biztonságban érezte magát, ugyanakkor kiszolgáltatottnak. Vajon mit keres itt, kérdezhetné az olvasó. De Ago nem tett fel ilyen kérdéseket. Elméje teljesen üresen zakatolt. Mintha sosem gondolkozott volna előtte, úgy hagyta, hogy a sötétség magába zárja, örökké ebben az állapotba ragadjon, ahol senki sem bánthatja, ahol nem kell aggódnia, ahol a világi dolgok nem jelentenek semmit... De miért nem? Ago tudatának mélynén valahol az eldugott zugokban, ott ahol még sosem járt egy apró kérdés vetette fel a fejét:

Miért?

Ago fáradt volt ezzel a kérdéssel foglalkozni...

De miért is volt fáradt?

Mert sebesült volt, mert a teste feladta, mert az elméje menekülni akart, mert pihenni szeretne, mert a sebesülései fájnak mert...

Ago szeme tágra nyílt. A testét körbeölelő ruhadarab mintha nem is a sajátja lett volna már, mintha a drapp szövetdarab kapcsolódott volna valamihez. Valamihez ami Ago testén kívül létezett. Ahogyan tekintetét végigfutatta rajta úgy vette észre miként változik át a barna kabát egyik vége egy sötét, szinte éjfekete anyagtalan árnyékba. Ago megborzongott, és szemével tovább követte a feketeséget, ami a sötétben is mintha fáklyaként világított volna. Minnél magasabbra emelete tekintetét, annál jobban kezdett rettegni. Ugyanis felette magasodott egy hatalmas sziluett, Egy eget meszelő óriás, egy kiéhezett vadállat, a Bestia maga. Szájában a fogak mint éles pengék garmadája, úgy húzódtak gúnyos mosolyra az ifjú láttán. Minden sárgásszürke csonton apró szemek hada váltakozott és nevettek Ago szenvedésén. Vér csepegett a réseken át, és Ago látta hogy a vér belőle származik. Hiányzott a lába a kezeit letépték, és apró kicsiny rókaszerzetek csámcsogtak a mellkasán tátongó lyukba. A kis árnyéklények, amint észrevették, hogy felfedezték őket, azonnal éles kacagásban törtek ki, és éles karmaikat, és hegyes fogaikat belemélyesztették Ago belsőségeibe. Az ifjú üvölteni akart de nem tudott. A hangszálai nem hagyták, a sikoly teljesen beléfagyott. Mindent érzett már. A kabátja nem zárta már gyengéd ölelésbe, hanem fojtogató szorításban tartotta. A beleiben kúszó-mászó teremtmények minden mozdulata éles fájdalomként hasított belé. Felette égetőnek hatott a Róka hatalas sárga szeme, mely tábortűzként világított a sötétben. Azt üzente:

Győztem!

Ago félt. A teljes testét átjárta a páni rettegés, ahogyan kezdte feldolgozni az eseményeket. A háború amely évek óta folyik kettejük között a végéhez ért volna? Így végződik az ifjú gyilkos harca a benne dúló ösztönökkel? Végül egy teljesen elállatiasodott lény lesz belőle, amely csak azért él, hogy egyen és szaporodjon? Nem lesznek önálló gondolatia, a személyisége megszűnik létezni? Vissza fog térni a semmibe, eltűnik végleg? Talán igen talán nem ki tudja? Egy biztos Ago nem hagyta magát, és kűzdött, vergődött csapdosott, úgy ahogyan kicsit teste csak képes volt rá. Mert már ismét gyermek volt. Egy éheztetett felpuffadt hasú kisgyermek, akinek a szája rossz ízű volt a saját ürülékének ízétől, melyet azért evett, hogy ne haljon éhen. Csontos kis kezei nem voltak képesek kiszabadulni a Róka szorításából, hiába vergődött. Érezte amint a gyomra felfordul, ahogyan a benne mászkáló férgek próbálnak kitörni onnan. Érezte őket amint a nyelőcsövén felfelé kúsztak bele egyenesen a szájába, és az éppen maradt nyelvét kezdték csócsálni. Ago érezte a vér ízét a szájában a sikamlós, de mégis ködszerű szörnyeteggel együtt. A fájdalom leírhatatlan volt számára, mindenét megtöltötte, minden idegszála sikoltott, miközben nyakát megfeszítve a kicsiny Ago előre próbált dőlni. Most tűnt csak fel neki: Gyerekként még megvolt az állkapcsa... Szélesre tárta száját, és egy határozott mozdulattal a lényre zárta azt. A fogak alatt a kicsiny Bestia felüvöltött, ahogyan szétmarcangolták. Érezte amint a lény fogai és karmai, mint apró kavicsok törnek szét a harapása alatt, és ahogyan a sötétség fojtogató ereje is csökkenni kezd. Gyermek kezeit képes volt végre kiszabadítani a szorításból, és ülő helyzetbe tornáznia magát. Most tisztán látta a féreg módjára kúszó kicsi Rókákat amint a beleiben játszotta, fogócskáztak, egymás nyakát, és tarkóját támadták. Ago egy határozott mozdulattal túrt bele a saját gyomrába, nem törődve a fájdalommal amit saját magának okozott. Megragadta az első ilyen kisrókát és a szájába vette annak a fejét, miközben az rúgkapált, és próbált menekülni a szorításból, vadul karmolászva a gyermek bőrét, mély és széles sebeket ejtve rajta. De Agot ez nem érdekelte. Mindig is ragaszkodott az életéhez, és minden áron vissza akarta venni azt. A fájdalom, még ha kínozta is legyűrte azt az élni akarása.
A kisróka feje leszakadt a testéről, élettelen árnyékcsonkja pedig szertefoszlott az ifjú kezében. Ago felüvöltött hosszú évek óta először hallatta hangját az ürességbe. Egy erőtlen gyermek harci sikolya volt ez ami beleveszett a neszezések okozta hatalmas hangzavarba. De Ago számára ez egy mámorító győzelem volt. Újult erővel markolt bele a saját mellkasába, csontokat törve szerveket arrébtolva kutatta a benne evickélő idegen testeket, és egytől egyik végzett velük, testüket megcsonkítva, fejüket leharapva, farkukat letépve, őrült mészárlásba kezdett. Mint amikor a kisgyerek a homokozóban ülve a hangyákat nyomdossa össze, vagy egy nagyítóval olvasztja meg őket, Ago hasonló élvezettel pusztított maga körül.
A Róka ráemelte ismét a tekintetét. A hatalmas sárga szembe hitetlenkedéssel vegyes gyűlölet költözött Ago felé. Hatalmas hegyméretű mancsával az ifjú felé csapott, mintha csak egy legyet próbálna leütni. Ago nem tudott elmenekülni előle. Még mindig helyhez volt kötve, és a fájdalom teljesen legyengítette. Az ütés kitépte a béklyóiból, és messzire repítette a végtelenségbe.

Oh vaj hány hete már;
Repülök a végtelenségben;
Oh tán ez az ami vár?
Mélyen itt az elmémben?

Hol van merre jár;
Látom a Bestiát ott arra;
Szaggatnám őt már;
Apróra, cafatokra, darabokra,

Éles fogai fénylenek;
Hegyes karmai villognak;

Sárga szemei fenyegetnek;
Gyermekei szaggatnak;

Oh hogy történt mindez;
Mit tettem, miért érdemlem;
Hogy fájjon, marjon ez;
Miért ő a hiányzó elem;

Hol van a béke, hol van a valóság?
Hová tűnik minden, ami fogható?
Elragadja tőlem az igazság;
Hiszen nem vagyok mindenható.

Hánykolódom a semmiben
Érzem a testem amint megszűnik
A lényeg úsznak sebeimben

Ugrálnak, játsznak, hát így végződik?

Áh de ki vagyok én, hogy ilyeneket kérdezzek?
Nem látok mást csak idegen kezeket
Zihálva, reszelősen lélegzek;
Egytől egyig mind csak fenyeget.

Mi ez mi érkezik?
Ajtó tán, kijárat vagy bejárat?
Tán ezek is elmém egy részét képezik?
Utoljára ez is magába zárhat.

Ago a semmiben lévő semmiben ült ismét. Testét nem fedte már semmi, de végre ismét felnőtt volt. Vele szemben egy újabb ajtó tárulkozott ki. Egy amelynek fekete kilincsén megszáradt vérdarabok fénylettek. A közelben érezte a Bestia haragját, amint üldözte őt. Nem hagyhatta, hogy a prédája elfusson tőle. Ago habozás nélkül feltépte az ajtót és bugrott az ürességbe.

Fejjel lefelé, vagy tán arccal hátra? Na most melyik? Itt is van, de nem is. Mint egy torz világ egy teljesen elképzelhetetlen valóság. Egy új dimentuó, egy valótlan állítás. Ago látta magát kívülről és belülről is. Látta magát meg nem is.
˙sı ɯǝu ƃǝɯ ʇɐƃɐɯ ɐʇʇɐl ˙sı loɹlnlǝq sǝ loɹlnʌıʞ ʇɐƃɐɯ ɐʇʇɐl oƃɐ ˙sɐʇıllɐ uɐlʇolɐʌ ʎƃǝ 'onʇuǝɯıp ɾn ʎƃǝ ˙ƃɐsolɐʌ uǝlʇǝʇǝɥlǝzdǝʞlǝ uǝsǝɾlǝʇ ʎƃǝ ƃɐlıʌ zɹoʇ ʎƃǝ ʇuıɯ ˙sı ɯǝu ǝp 'uɐʌ sı ʇʇı ¿ʞıʎlǝɯ ʇsoɯ ɐu ¿ɐɹʇɐɥ lɐɔɔɹɐ uɐʇ ʎƃɐʌ 'ǝlǝɟǝl lǝɾɾǝɟ
És látta a Bestiát, ahogyan apró rókakölyökként fészkelt az ifjú tudatában, amely szeletekre bontva tárulkozott ki előtte. Egy hatalmas könyvtár üres polcokkal, rombadőlt szekciókkal, lángoló könyvekkel.
˙lǝʞʞǝʌʎuoʞ oloƃuɐl 'lɐʞʞoıɔʞǝzs ʇlopɐqɯoɹ 'lɐʞʞoɔlod sǝɹn ɹɐʇʌʎuoʞ sɐɯlɐʇɐɥ ʎƃǝ ˙ǝʇʇolǝ ıʞ ʇʇozoʞlnɹɐʇ ɐʌʇuoq ǝɹʞǝʇǝlǝzs ʎlǝɯɐ 'uɐqɐʇɐpnʇ nɾɟı zɐ ʇlǝʞzsǝɟ ʇuǝʞʞoʎloʞɐʞoɹ oɹdɐ uɐʎƃoɥɐ 'ʇɐıʇsǝq ɐ ɐʇʇɐl sǝ
Kitépett lapok amelyek a fészket képezték. Apróra görnyedve reszketett a kis sötétlény, várva, hogy a Hatalamas elme, az óriás fej rázuhanjon. Bekebelezze a hatalmas bábszáj, és benne angolnaként ficánkoló nyelv.
˙ʌlǝʎu oloʞuɐɔıɟ ʇuǝʞɐuloƃuɐ ǝuuǝq sǝ 'ɾɐzsqɐq sɐɯlɐʇɐɥ ɐ ǝzzǝlǝqǝʞǝq ˙uoɾuɐɥnzɐɹ ɾǝɟ sɐıɹo zɐ 'ǝɯlǝ sɐɯɐlɐʇɐɥ ɐ ʎƃoɥ 'ɐʌɹɐʌ 'ʎuǝlʇǝʇos sıʞ ɐ ʇʇǝʇǝʞzsǝɹ ǝʌpǝʎuɹoƃ ɐɹoɹdɐ ˙ʞǝʇzǝdǝʞ ʇǝʞzsǝɟ ɐ ʞǝʎlǝɯɐ ʞodɐl ʇʇǝdǝʇıʞ
Ago kinyújtotta a kezét talán öntudatlanul az Apró lény irányába. Szét akarta tépni... vagy nem? Nem tudta nem volt biztos benne mit is akart. De ez a valami vele volt már régóta. Ismerte, és tudta, hogy mi lenne ő nélküle.
˙ǝlnʞlǝu o ǝuuǝl ıɯ ʎƃoɥ 'ɐʇpnʇ sǝ 'ǝʇɹǝɯsı ˙ɐʇoƃǝɹ ɹɐɯ ʇloʌ ǝlǝʌ ıɯɐlɐʌ ɐ zǝ ǝp ˙ʇɹɐʞɐ sı ʇıɯ ǝuuǝq soʇzıq ʇloʌ ɯǝu ɐʇpnʇ ɯǝu ¿ɯǝu ʎƃɐʌ ˙˙˙ıudǝʇ ɐʇɹɐʞɐ ʇǝzs ˙ɐqɐʎuɐɹı ʎuǝl oɹdɐ zɐ lnuɐlʇɐpnʇuo uɐlɐʇ ʇǝzǝʞ ɐ ɐʇʇoʇɾnʎuıʞ oƃɐ
Vagy nem? Ki ez mi ő? A hatalamas fej egy pillanatra megállt és ráemelte tekintetét a fiúra.
˙ ˙ɐɹnıɟ ɐ ʇǝʇǝʇuıʞǝʇ ǝʇlǝɯǝɐɹ sǝ ʇllɐƃǝɯ ɐɹʇɐuɐllıd ʎƃǝ ɾǝɟ sɐɯɐlɐʇɐɥ ɐ ¿o ıɯ zǝ ıʞ ¿ɯǝu ʎƃɐʌ

Most vagy soha...
˙˙˙ɐɥos ʎƃɐʌ ʇsoɯ

És látta magát amint, óvatosan kezeit összezárva, mintha csak egy merítőedény lenne, alányúl a Teremtmények. Apró rázkódó testét magához szorítva, szerető Atyai ölelésbe zárja, gyengéden, mintha csak porcelánból lenne ami bármikor összetörhet.

És látta amint szétzúzza a lényt a fészkében, ahogyan a törékeny test szétmarcangolódik a kezei alatt, A kicsiny test minden részét aprólékosan tépi le, mániákusan nevetve, ahogyan a lény szenved, minden halálsikolya csak édesebbé tette az érzést. A fájdalom okozása a kicsi eltiprása, a hatalom íze, megrészegíti.

Oh te szegény lény, ne félj itt biztonságban vagy. Segítek neked megerősödni, hogy nagyra nőhess.

Áháháháááá Áháháááááá!

A lény értelenül tekintett az alatta elterülő semmire, oda ahol korábban Ago tudata lapult. Már messze jár de a tudat, egy olyan hely ahol mindenki uralkodik. Csak a megfelelő ajtókat kell kinyitni, és miden az ölünkbe hullhat.
A lény nem várt tovább, egy hatalmas ugrással átszelte a tudat hatalmas gátjait, és vágtatni kezdett arra, amerre a rettegő Ago halovány elméjét érezte.

Oh no. What happened? It's again different, but somehow still the same? Where are we? Who I am? Ago looks up and realizes, that the Monster is nearby. But from where it will come? Above? Below? He's not sure, but he stands ready. The muscles in his body tensing up, ready to jump, on the smallest danger. The suspense is so dense you could cut it with a knife. A small rumbling disturbs the mood, as the Beast arrives, his paws drumming in the nothingness, as it galopps trough the distance between the boy and itself. A moment passes by and, the clash begins. The Thing is not as huge, as it was before, and Ago realizes that in an instant. Maybe because he's getting stronger and stronger, the beast's strength is fading? No time to think about it. The Beast tries to maul Ago down, but he evades it, and strikes back with his fists. The battle last long, and also short. Nobody know how long it lasted but after a frontal blow the Beast collapses into the nothingness.

Ago hirtelen felült. Ismét a kajibában volt, ahová sebesülten, lázasan, és elverve botladozott be. Nem tudta mennyi az idő, vagy hogy hány napot is töltött itt. De abban biztos volt, hogy szomjazik, és éhezik. A fájhdalom nem szűnt meg, de legalább tompult, és képes volt ismét lábra állni, még ha ezzel fel is kavarta a gyomrát. Óvatosan botladozva egy korhadó lécet támasztéknak használva, elindult kifelé. A kunyhónak csak víz közelbe kellett épülnie... Ahogyan a szeme és a füle alkalmazkodott a kinti fényhez és zajokhoz. Ago halk csobogás hangját vélte felfedezni a közelben. Botorkálva megindult a hang irányába, és pár méter után egy apró patakocskához ért. Térdre esve, és nyégykézláb mászva kúszott el az életet jelentő vízhez. Az első korty égette a torkát, ahogyan lecsúszott. A száraz szövetek felsikoltottak a hideg víz érintkezésekor. De minden újabb korty csak jobban és jobban esett Agonak. Nem is tudta hányszor volt már ilyen közel ahhoz, hogy meghaljon. Kezét ismét belemerítette a vízbe, hogy az izzadt homlokát is lemoshassa, De ahogyan a hűsítő folyadék hozzáért a bőréhez, már nem volt hideg. Helyette sikamlós és meleggé változott. Ahogyan Ago elvette a kezét, és ráemelte sárgán világító szemét, tudatába ismét páni félelem vegyült a hitetlenkedéssel. Vér volt az, a patak amiből ivott hatalmas folyóvá duzzadt a benne ömlő vérnek köszönhetően. Emberek megcsonkított részei úszkáltak halálsikolyokkal övezve. Fulldokló anyák, és síró csecsemők. Átkozódó falusiak, bosszút esküdő férfiak, mindenki akit Ago valaha megölt, akivel végzett... És a folyó másik oldalán ott ült a Bestia. Guyorosan vigyorogva, mint aki csak játszik. Ago hátrálni kezdett, de mögötte az erdő lángokban állt. Nem volt kiút.
Vagy mégis?
Ago a kabátjában mocorgásra lett figyelmes. Benyúlt és egy apró összegömbölyödött teremrményt húzott onnan elő. Egy sötétségből, és árnyékból álló, piciny Rókakölyköt. A Bestia a túloldalon a lény láttán összeszorította a fogait, és hangosan felüvöltött. Ago nem tudta elképzelni mi lehet ez, és miért dühíthette így fel a Bestiát, de az biztos volt számára, hogy fontos neki. A magasba emelte a törékeny lényt és úgy tett mintha a földhöz akarná csapni azt. A Róka megállt a túloldalon. Nem mozdult, csak ravaszan figyelte Ago minden mozdulatát. Talán...talán Ago ismét győzedelmeskedett. A lángok Ago mögött a magasba szöktek, és a belőlük kipattanó szikrák begyújtották az erdő maradékát is. A lángok továbbterjedtek és lassan bezárták a Szörnyeteget is elzárva az ő menekülési útját. A Leny felvonyított, és pánikolni kezdett. Szemébe beleköltözött ugyanaz a félelem mint Agoéba. Egy percig vadul kutatott a kiút után... Majd a két teremtmény tekintete találkozott. A Lény vadállat szeme, a benne búvó ravaszság, és ösztön, Ago sárga tekinteével, amelyben a kegyetlenség, az élni akarással vegyült. Egy pillanatig tartott mindez, de Agonak éveknek tűnt. Látta az árnyéklény minden porcikáját, minden erejét és gyengeségét, látta hogyan győzhetné le, és látta hogyan szelidíthetné meg. De a Lény is látta ugyanezt. Látta hol tud ártani Agonak, miként igázhatja le örökké, miként teheti szolgájáva a tudatot... És mind a ketten megértették. Nem, nem azt hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. Hanem azt, hogy ha az egyik elpusztul akkor a másik is belhal. És mivel mind a ketten foggal körömmel ragaszkodtak a létezéshez, ez egyfajta szikraként lobbantotta lángra a felismerés lángját. Ago elrugaszkodott, mielőtt a lángok halálos ölelésbe zárták volna őt, és a folyóban úszó testeket kihasználva vágtatott a Lény felé. A Bestia is hasonlóan cselekedett. Négy lábbal vetette bele magát a folyamba, elsodorva minden testet, és óriási hullámokat kavarva maga mellett. Ago egy ugrással a Teremtmény hátán termett. Egyensúlyozva próbálta magát megtartani, nehogy a folyóba fulladjanak mind a ketten. De itt még nem ért véget minden. Az egyetlen biztos kiutat a folyam vége jelenthette, ami lehetett bárhol, és a vérben úszó testek, ugyanúgy ragaszkodtak a nemlétező életükhöz, mint a fura páros. Belevájtak a Róka testébe, és próbálták felhúzni magukat a hátára, vagy lerángatni magukkal a folyam mélyére. Ago amivel csak tudott, ütötte vágta a testeket, visszavetve őket a feledés folyamába. A Bestia foggal, és körömmel tépett utat magának.

Órák, vagy percek, talán hetek teltek el mire mind ketten kifáradva kivergődtek az ürességbe ismét. Nem volt se folyó, se testek. Semmi, csak az üresség, és ők ketten. Ago ránézett a bestiára és az visszatekintett rá. Már nem volt hatalmas, de kicsi sem. Agoval egy magasan ült, és büszkén kihúzva farkát maga mögött lengetve meredt az ifjúra, aki még mindig a karjaiban tartotta a kicsit teremetést. Vajon mégis mi lehet ez, és miért ilyen fontos a Rókának? Tán a kicsinye? De hogy lehet az ösztönnek utódja?
Agoba a felismerés villámként csapott be. Hiszen ez nem a kicsinye, ez ő maga, és Ago maga. A kettejük gyermeke, a kettejük szülötte, az ember aki gondolkodik, és aki ösztönösen él. Valami a kettejük között, a kapocs ami összetartja őket, vagy ami örökké felbonthatja azt a néma megállapodást amit korábban kötöttek. Valami amit mind a ketten tápláltak hosszú ideje, de csak most ismerték fel. A Lény ösztönösen tudta, hogy vigyáznia kell rá. Ago nem. A lény csak azt tudja vele tenni, amit a megérzései súgnak. De Ago többet. Ha felnevelik, ha megértik mi is ez... Akkor erősebbé válnak...

Ago hirtelen felült. Ismét a kajibában volt, ahová sebesülten, lázasan, és elverve botladozott be. Nem tudta mennyi az idő, vagy hogy hány napot is töltött itt. De abban biztos volt, hogy szomjazik, és éhezik. A fájhdalom nem szűnt meg, de legalább tompult, és képes volt ismét lábra állni, még ha ezzel fel is kavarta a gyomrát. Óvatosan botladozva egy korhadó lécet támasztéknak hazsnálva, elindult kifelé. A kunyhónak csak víz közelbe kellett épülnie... Ahogyan a szeme és a füle alkalmazkodott a kinti fényhez és zajokhoz. Ago halk csobogás hangját vélte felfedezni a közelben. Botorkálva megindult a hang irányába, és pár méter után egy apró patakocskához ért. Térdre esve, és nyégykézláb mászva kúszott el az életet jelentő vízhez. Az első korty égette a torkát, ahogyan lecsúszott. A száraz szövetek felsikoltottak a hideg víz érintkezésekor. De minden újabb korty csak jobban és jobban esett Agonak. Nem is tudta hányszor volt már ilyen közel ahhoz, hogy meghaljon...

**Uchiha Kagami** Szer. Okt. 06 2021, 18:23

Hali!

Ide is elértem végre. No.... először is, kifolyt a szemem, kifacsart és megevett, majd ki...rt, de mivel beleakadtam, felnyúlt és kiszedett. Mondanám, hogy tipikus Ago élmény, de nem. Felülmúltad magad és most nem arra gondolok, hogy még elborultabb lett.... na jó, de. Csak máshogy, ez most inkább deep, mintsem vadállatias, de közben mégis vadállatias. Tetszettek a hasonlatok, ahogy Ago a lázálmában közelebb kerül a Bestiához és a vége zseniális volt. Az angol szövegért pluszpont, a fejrefordítottak miatt Word + Photoscape használatot kellett alkalmaznom. Mindenesetre a bővítményed jutalma +15 chakra és +15 elosztható TJP. Remélem hamar olvashatom a következő élményt tőled.

Kagami