Rankai-Enkyuu

Kagerou csak elmosolyodott a lány szavain. Igazából ő még sohasem gondolt így bele, hogy amit látni szokott ennyire különleges lenne. Na igen, látta a dombokat, a hegyek ormait, a napot és a felhőket, Kumogakurei házait, utcáit és minden mást amit látni lehetett. De mindig is csak azt írta le, amit látott és amit ezen érzések keltettek benne. De ezek az érzések felszínesek voltak és nem látták azt, ami valójában a szemei előtt volt. Talán azt is mondhatnánk, hogy túl egoista is volt, hiszen ezen kívül csakis saját magával foglalkozott. Hogy mit érez, hogy mit kell elérnie. De arról fogalma sem volt, hogy másokkal mi történik, vagy az, hogy amit nekik mond, mennyire irányítja és befolyásolni is tudja őket.
- Kagerou... verselnél... valami szépet? - Haru-chan szavai keltették fel, ahogyan hátrafordult végre hozzá. A lány ragyogó szemei nézett, ahogyan őt nézte, a fűben ülve és a térdei támaszkodva mosolygott rá. De a fiatal shinobi csak felsóhajtott és visszanézett a tájra. Úgy gondolta, most először a felszín mögé kellene látnia, hogy ne csak azt mondja el, mit lát, hanem sokkal többet. És ez a terve, kicsit furcsa és megmagyarázhatatlan volt a számára. De mintha a szavak maguktól másztak volna ki a száján, méghozzá úgy, hogy fogalma sem volt arról mit is fog mondani. De ugyanakkor nem riad meg.



Fejezte be, ahogyan megfordult és csak akkor érezte, hogy maga sem tudta, mit mond, de ezúttal végre minden értelem vagy elszántság nélkül csak azt mondta amit gondolt. És a hatást tisztán látta Haru-chan arcán, aki furcsa szemekkel nézett rá.
- Most mi van? -nevetett fel zavarában, ahogyan megvakarta a tarkóját- Ehhez a helyhez, az őseim emlékeinek egy apró szilánkjához csak egy ilyen vers illet. - a tekintette furcsán szomorú volt.

(Bocsi, de most nem volt időm saját versel előállni. remélem azért megfelel...)

Az embernek néha még gondolkodnia sem kell azon, hogy amit hall, valódi vagy sem. Hiszen az embereket néha olyan könnyedén tudja becsapni a szél játéka, vagy talán az istenekké? Bár az a komor és mégis csengő hang, mely a semmiből tűnt fel, nem egy ismeretlen alak hangja volt. Ismerősé, olyan emberré, akire Kagerou egész életében felnézett és tisztelt, aki a példaképe volt. Nem kelet azon gondolkodnia, hogy ki lehet az, nem kellett azon sem gondolkodnia, hogy hol lehet. Egyértelmű volt.
Villámgyorsan nézett hátra, de nem Hari chan-ra. A mögötte lévő, kisebb dombon álló mélységesen öreg de még mindig álló és a múlt emlékeit őrző emlékoszlopként, a város fölé magasodó fára. Pontosítva annak egyik legmagasabban lévő ágán csücsülő férfira. Magas, sötét bőrű, fonott hajú, apró kis szakállú izmos férfin, aki kumogakure ruházatát viselte, de nem ez, hanem a bal szeme alatt elhelyezkedő apró kis tetoválás és a hátán még abban a pozícióban is jól látható kardok egyértelműen jelezték a tudatlan embereknek, hogy egy élő legenda áll előttük.
De Kagerou nem volt éppen tudatlan. Jól ismerte ezt az élő legendát, akit vicces módod és mégis egyértelmű névvel ihlettek a falúban. Gyilkos Méh. És mind mindig a szavai egyértelműek és utánozhatatlannak voltak, de mégis, az amit mondani akart a fiúnak, nem sok jóval kecsegtettek.
- Ez a vers inkább volt lehangoló mintsem magasztaló, oh Konoyaro, Bakayaro! Gondolom tudjátok miért vagyok itt, nem nem a gyertyát tartom épp. Az öregek küldtek, hogy elébük vigyem a menekültet. Ehelyett, inkább próba elé állítalak e percben. Gondolom tudod, hogy minek akarják, így ajánlom, szorgoskodjál! Weeee! - Kagerou apró kis szemei felcsillantak ezen rímek hallatán és az egész testét csodálat járta át. Szerette ezt a férfit, ahogyan beszélt, ahogyan élt és egyszerűen magasztalta azt, amit elért. De ami történt a felkiáltás után, melyet még sohasem hallott, Kagerou ösztönösen reagált. Két lábba kissé eltolva egymástól, a térdei berogyasztva kissé, ahogyan a teste előregörnyedt és a keze ösztönösen hátragyúlt a derekán lévő tanto-hoz. Igen, azokhoz a tanto-khoz, melyeket ettől a férfitól kapott és akinek a teste megelevenedett és egy kisebb polipcsáp vágódott ki felé, de érdekese módon a genin fiú meg sem moccant. Ledermedt azon amit látott és azon még jobban ami történt. Haru-chant derekát egy pillanata alatt fonta körbe és villámgyorsan rántotta magához,. Kagerou még fellélegezni sem tudott, csupán felfogta azt ami történt és a lány már Bee-sama mellett pihent a fán, lebéklyózva és értetlenül állva a történtek mögött. - Akkor hát kezdjük el, a célod az, hogy fel gyere, de figyelmeztetlek nem lesz piskóta mert nincs kegyelem! Amint az öklöd az öklömhöz ér, a küldetésed nyomban véget is ér és már tova dalolhatod innen bánatod! - rappelt tovább a hős, ahogyan kumogakurei genin fiú csak elmosolyodott.
- Egyik irányba halál vize, másik irányba az élet íze, onnan ahol fakad a vég, oda tartok, ahol nincs menedék. - és a genin teste megmozdult.
Elkezdett rohanni a fa felé, ahogyan chakrát gyűjtött a lábába, miközben le sem vette a tekintettét a férfiról. Még abban a pillanatban sem értette, hogy mi történik éppen, miért csinálja ezt a Méh-sama, de abban már abban a pillanatban biztos volt, hogy akármi történjen felér a csúcsra és nem azért, hogy sikerrel vegye az akadályt, hanem hogy megmentse Haru-chant, akinek az arcán mindvégig látta, hogy megrémült ás tanácstalan.
De nem engedhette meg magának, hogy dühös és ingerült legyen. Nyugodt volt és csak saját magára és az ellenfelére koncentrált, ahogyan annak idején az a férfi tanította neki, akivel szemben állt. Ahogyan pedig elérte a fát, rálépve elkezdett rohanni felfelé, ahogyan a chakráját már nemcsak a lábába, hanem az egész testébe koncentrálta. Hogy miért? Hogy egy egyszerű mozdulatot hozzon létre ha szükséges. Felkészült arra, hogy ez nem olyan egyszerű lesz, mind az az ember várná. Biztosan vehető, hogy valamit még tartogat neki a férfi, és abban is biztos volt, hogy a csápjait fogja használni, hiszen akárhogyan eddig látta, csak azzal képes távolsági támadásra. És mi lenne az a mozdulat és az amire készült? Észlelni az ellenfele támadását, ahogyan még időben használni a shunsin no justut, de csak rövid távon. Ezzel elkerülve a támadást és közelebb jutni az ellenfeléhez.

Egyszer fent, egyszer lent, és ez most lehet, szó szerint is lehetne érteni. Bár a fent, inkább negyed, de a lényeg, hogy Kagerou éppen oda zuhant vissza ahonnét elindult. És csak oly kevés idő telt el azóta hogy elhagyta. De ki gondolta volna, hogy a falú hőse ilyen technikát vett be ellene és ami ennél is fontosabb, hogy megmer tenni ilyent. Hiszen a genin fiú még az arcáról is törölte le a fekete tintát, de szerencséjére még idejében sikerült a kezét a feje elé rántania, mielőtt a tinta zuhany telibe nem találta volna. A tekintette még egy kicsit homályos volt ugyan, de az ami a szeme elé tárult, teljesen ledöbbentette.
A szemei kitágultak, ahogyan a fára és a környezetre nézett. Minden fekete volt, őt is leszámítva. A kezei, a ruhája,a körülötte lévő fű és a maga a szent fa is. Lassan pedig feltérdelt és a fa tetején himbálózó példaképére nézett, ahogyan fújt egyet és becsukva a szemeit egy mély levegőt vett.


Nézett fel vigyorogva, ahogyan felállt a földről és magabiztosan és semmitől sem félve nézett fel a Bee-sama-ra. Szó szerint farkasszemet néztek ilyen messziről, ahogyan a jounin mester érezte, hogy ez a fiú biztosra vehetően nem fél és olyan határozott abban amit tennie kell, mind nem sokan ebben a világban. Tudta, hogy az akaratereje megingathatatlan. És a tekintette önbizalmat sugárzott, a kiállása pedig egyetértett ezzel, biztos volt abban, hogy akármi is történik majd, biztosan legyűri az elé terelődő akadályokat. És a Hachibi megszelidítője érezte magán, hogy ez a fiú, méghozzá az ő és a volt bátyja klánjából, pont olyan mind ők voltak annak idején. Ugyanaz az a Yotsuki temperamentum van meg benne is.
- Na viszlát!- intett fel a férfinak, akinek még a szemüvege is majdnem leesett a meglepetéstől. Mindaz, melyet érezhetett az előbb, mintha megszűnt volna, miközben Kagerou megvonta a vállát.- Hisz...


Fordult meg, ahogyan mintha nem is érdeklené az, amit Méh tesz vagy mond neki. Lassú mégis kimért léptekkel sétált, ahogyan a fekete tintában meglátszódott az útvonal, ahonnan elindult. És mégis miért tette ezt? Kiderült a szavaiból, hiszen a számára ez a hely egy szent hely volt, az Első Raikage szent helye, a Yotsuki klán egyik szent helye, mely most bemocskolódott szó szerint és hát ezen a genin kissé felhúzta magát.

Bee válasza a felfelé araszoló számításait teljesen keresztülhúzta azzal, hogy tintát vetett be, ahelyett, hogy a fiú várakozásainak megfelelően csápokkal támadjon. A fiú lábai nyomban meg is csúsztak majd mélyrepülésbe esett át a magas ívű szárnyalása. A történet igencsak mókásra sikerült főleg Bee számára és már épp az forgott a fejében, hogy mégiscsak megérte eljönni kicsit játszani az ifjúval ahelyett, hogy enka rap koncertet adjon. A férfi jól érezte magát, annak ellenére is, hogy elég ingatag volt alatta a "talaj", hisz még a cipője is csurom tinta lett, na meg a szél se segített ezen, mégsem vesztett öröméből, egyedül Kagerou volt az akinek elkerekedtek a szemei eme tetten. A fiú vett egy mélyebb levegőt majd hangot is adott a szeme elé tárult látványnak, majd egy érdekes kis helyzet alakult ki. A genin egyenesen Bee szemeibe nézett, legalábbis próbált, de a szemüveg igencsak az útját állta, ám mégis tovább meredt rá olyan kiállással melyet egy Kage is megirigyelne, majd hirtelen sarkon fordult és a kezét felemelve a következőket mondta. - Na viszlát! Eme reakció olyan szinten meglepte Beet hogy még az álla is leesett, hisz az előbbi mindenre elszánt kis aurája szinte azonnal a ködbe veszett.
- Ha most az Aniki élne biztos mutatna egy kis vallást mely javítani nem kicsit a hallást és máris kapnám az arcomba az utánozhatatlan rúgást. Ám a tényeken ez mit sem változtat, a lány nálam van és te meg kárhozhatsz. Ha nem teljesíted amit kiróttak akkor tőlem is egy nagy karót kapsz! Jelentette ki Bee, miközben egy széles mosollyal a száján nézett le Kageroura, majd a fejét a lány felé fordította. - Ígérem mindezért kárpótollak, de egyenlőre kiálts fel kicsit vágyódva! Suttogtam természetesen még mindég rappelve a Jinchuuriku Harunak, hogy azt még csak véletlen se hallhassa az épp távozni készülő fiú, majd a csápok a lány körül enyhén megszorultak, melynek eredménye egy erőteljes felnyögős volt ami talán telibe találta a hősünk szívét.