Mayakashi Kaen
2 posters
1 / 1 oldal
Mayakashi Kaen
Mayakashi Kaen Szer. Júl. 14 2010, 14:20
Név: Mayakashi Kaen (Színlelt Ragyogás) /Sadaka Youshi (Határozott Megjelenés)(Csak a kluban használja)
Ország: Konohagakure no Sato
Rang: Civil – Nappal: Egyetemi tanuló Éjszaka: Host
Kor: 18
Nem: Férfi
Felszerelések: Mindig hord magánál legalább két csomag rágót, egy zippot és két doboz Djarum Cherryt.
Kinézet: Félhosszú fekete enyhén hullámos haj, mélyzöld szemek, aránylag izmos (mivel edzeni jár), amikor dolgozik fekete cső gatyát visel, inget, mellényt és nyakkendőt ám van amikor egy-egy elem hiányzik. Amikor az egyetemen van, kék csőgatyát visel, pólót és inget. A bal kezének gyűrűs ujján egy vastag ezüst gyűrűt visel, ami mindig rajta van. Nyakában egy denevér szárnyhoz hasonló ezüst nyaklánc lóg.
Kaen
A nyaklánc ami általában a nyakában lóg
Az öngyújtó amit használ
Jellem: Jellemének, ahogy az érmének is két oldala van. Az egyik oldala az amit az embereknek mutat és amit munka közben „használ”, a másik pedig az igazi énje amit mélyen magába rejt és csak néhány ember ismeri.
Az-az oldala amit az emberek többségének mutat nappal a kedves, vidám, mosolygós, egyetemista, akit szeretnek a lányok és ha elkezd járni eggyel azt megbecsüli és hűséges hozzá. Könnyen teremt kapcsolatokat és népszerű, amit nagyon is élvez. A munkájában amit mindenki elől titkol magabiztos, tudja mit is akar a vendége, vidám és szórakoztató. Sokat megtesz a pénzért és nem zavarja, hogy minden este egy álarcot visel, hiszen egész életében ezt csinálta.
„Az érme másik oldala amit csak páran ismernek egy szomorú, elmélkedő ifjú, aki nem szereti túlzottan a feltűnést és általában nyugalomra vágyik. Becsületes és ha teheti segít másokon ha azoknak nagyon nagy szüksége van rá. Barátaival kedves és megbecsüli őket, hiszen kevesen vannak akiket igazán közel enged magához.
Előtörténet: Egyszer egy ember azt mondta nekem, hogy ha leírom vagy kimondom, amit érzek, utána pedig újra meghallgatom vagy elolvasom, akkor jobban megértem a dolgokat. Én úgy gondoltam talán az életem leírásával jobban át tudom értékelni a dolgokat, amik velem történtek. Mivel ha csak a levegőbe beszélnék, akkor nehezen tudnám visszahallgatni amit, mondok, így szükségem van egy diktafonra. Bevallom, olyan embernek tartom magam, aki tudja kezelni a pénzt. Igen ez egy határozottan igaz állítás, amit bátran bárhol, bárkinek kijelentek. Ha ezt az állítást vesszük alapul, akkor feltételezhető, hogy ha az életem múlva rajta akkor se találnák egyetlen egy diktafont sem a lakásban. Így hát az egyetlen lehetőség, ami maradt az-az, hogy leírom az életem történetét. Talán ez az „előszónak” tekinthető pár sor teljesen felesleges volt, de a másik határozottan igaz állítás, velem kapcsolatban, hogy a munkámon kívül soha semmit nem tudtam leírni vagy kimondani úgy, hogy azt az átlag ember elsőre megértse és maga a kimondott vagy leírt információ halmaz ne tartalmazzon legalább 10 percnyi tömény félrebeszélést. Persze ez nem mindig így van. Az olyan esetekben, amikor hajnalok hajnalán, kb 9 óra környékén az egyik egyetemi tanárom feltesz nekem egy kérdés fel sem fogom mivel kapcsolatos csupán egy tömör választ adok neki, ami általában egy igenből vagy egy nemből áll. Van, amikor ez a módszer hatásos és nem zaklat tovább, de megesik, hogy a tanár csak áll ott és kérdően néz rám azon tűnődve, miért is válaszoltam egy átlagosan „Mi az ebéd?” kaliberű kérdésre, azt a válasz, hogy igen. Ilyenkor nagyon nehezen erőt veszek magamon, és ez alatt azt értem, hogy megpróbálom kinyitni a szemem, felismerni, hogy valójában kivel is beszélek és magamban megtalálni az imént említett személy által feltett kérdésre a legegyszerűbb választ. Ez a válasz az esetek 99%-ában a következőképp hangzik: „Nem tudom”. Amikor dolgozom már sokkal jobb a helyzet. Mármint azon a téren, hogy mit is válaszolok a nekem feltett kérdésekre. A félrebeszélés művészetét feltehetőleg munka közben sajátítottam el mesteri szinten és ezért is van ez a szokásom, hogy minden hosszabb szövegben, ami általam lett megfogalmazva, csupán egy töredék része a válasz a feltett kérdésre. Valószínűsíthető, hogy ez azért alakult ki, mivel a munkám arról szól, hogy milyen jól tudom eladni magam, mennyire tudom elhitetni a nőkkel azt, amit akarom, hogy higgyenek, mennyire tudok a kedvükre tenni és kitalálni mit akarnak és persze a félrebeszélésről. A félrebeszélés alatt azt értem, hogy hazudok nekik. Elhitetem velük, hogy tartoznak valahova, hogy nélkülözhetetlenek. Elérem, hogy fontosnak érezzék magukat és azt higgyék, hogy teljesen beléjük estem. Ezt mind a profitért és azért, hogy feljebb kerüljek a besorolás ranglétráján. igen, valóban a munkám csupa hazugság.
Most, hogy a tőlem megszokott hosszú értelmetlen, a témához egyáltalán nem kapcsolódó leírásnak vége bele is kezdek eddigi rövid életem leírásába és abba, hogy megfogalmazzam mit is éreztem a múltban, mit érzek most és min gondolkodok az ébren töltött perceim nagy részében.
18 évvel ezelőtt Konoha egyik átlagos kórházának egyik átlagos kórtermében születtem meg. Ahogy az lenni szokott mindenki boldog volt, hogy megszülettem és anyám arcán ott voltak az öröm és a fáradság könnyei. Az értelmes és gondolkodó olvasó most felteszi magának azt a kérdést, hogy vajon honnan is emlékezek én minderre, hiszen akkor még csupán pár perces baba voltam. Erre a felettébb értelmes kérdésre az a válasz, hogy a szüleim és a rokonaim minden egyes szülinapom alkalmával elmesélték a születésem napjának minden egyes percét. Ez azért volt mivel mind nagyon kötődtek a múlthoz, legalábbis a családunk múltjához. Így minden ünnepkor elmesélték az ahhoz kapcsolódó összes történetet versengve ki mennyit tud hozzá tenni és kijavítani a másikat. Bevallom az első pár évben amire emlékszem nem zavart túlzottan a dolog, de az utána következő ünnepek egyszerűen elviselhetetlenek voltak számomra. Visszatérve a születésemre. Átlagos kisbaba voltam egy átlagos családban. Anyám otthon gondoskodott rólam, főzött, mosott és takarított. Az apám egy jogi irodát vezetett és sok pert nyert meg szinte egy csettintésre, hála a kiemelkedő kommunikációs képességének, amit én is örököltem és a felülmúlhatatlan félrebeszélési készségének, ami ahogy nekem, neki is a munkája során alakult ki. Teljesen normális gyerekkorom volt. Amikor elértem a hat éves kort a szüleim beírattak egy átlagos állami iskolába. Az iskolában kiváló teljesítményt nyújtottam hála szüleim el nem múló figyelmének, amit a tanításomra fordítottak. Persze akkor még nem tudtam, de édesapám már születésemkor tudta, hogy rám fogja hagyni a cége irányítását. A kapcsolatok kialakítása már akkor sem esett nehezemre és sok barátra tettem szert akikkel kellemes perceket töltöttem együtt. Az általános iskolában töltött hat év igen emlékezetes és szórakoztató volt számomra. Bár akkoriban nem szerettem annyira az iskolát, mint amennyire kellett volna. Ahogy nőttem nem változott semmi kivéve, hogy az ünnepeken hosszabb és még unalmasabb történeteket kellett végig hallgatnom. Bevallom, már kicsi koromban sem szerettem a rokonainkat, mert feltűnően pénzsóvár és arrogáns volt mind. Nem akarom eltúlozni, de az anyám elég szép nő volt az apám pedig szintén jól nézett ki, amiért áldom is az eget, hiszen sokat örököltem mind a kettőjüktől. Az anyámtól csak néhány dolgot örököltem, mint például a mélyzöld szemeket és a szempillákat. Apámnak a férfias testalkatot, a fekete hajat, a hosszú ujjakat és a nagy kezet valamint a jó arcfelépítésemet köszönhetem. Ezek a tulajdonságaim kicsi koromban nem voltak túl feltűnőek, de az általános iskola utolsó évének végére már határozottabbak lettek a vonásaim és az apámtól örökölt testfelépítésem és arcszerkezetem is teljesen láthatóvá vált. Az alsó gimnázium első évétől kezdtem el átkozni az apámat, amiért ilyen génekkel áldott meg. A szüleim egy jó hírű magániskolába írattak be. Az egyetlen olyanba az egész városban, amelyben nem volt tiltott a kapcsolat teremtés egy fiú és egy lány között. Remélem, mindenki megérti mire is gondolok. Amire valójában ki is akarok lyukadni ezzel az egésszel az-az, hogy már az alsó középiskolában elkezdtem érdekessé válni a lányok számára. Persze ez az elején nem zavart, sőt örültem neki, de amikor az ember kénytelen a mosdóban ebédelni akkor arra a következtetésre jut, hogy néha sokkal előnyösebb egy béka külsejével rendelkezni. Épeszű ember valószínűleg komolyan fontolóra veszi, hogy normális vagyok-e. A válaszom pedig az, hogy általában normálisnak tartom magam... általában. Amiért a középiskola első évében azt éreztem, hogy jobb lenne rondának lenni egy egyszerű ok. Az első hónap után szinte minden nap a mosdóba kényszerültem ebédszünetben, mivel az osztályomban és az évfolyamomban lévő lányok többsége minden nap azzal a kérdéssel rohamozott meg, hogy akarok-e velük ebédelni. Na persze általában ez vérfagyasztó női pillantásokhoz és elfajult veszekedésekhez vezetett a lányok között, amit valljuk be egy férfi sem kíván, legyen akár fiatal akár idősebb. Én már akkoriban tudtam, hogy a nők veszélyesek tudnak lenni és jobb észben tartani minden fontos dátumot és teljesíteni a kívánságaikat. Mivel az első pár nap után már nem bírtam idegekkel az ebédidőben zajló parádét, cselhez folyamodtam. Minden nap új ötlettel álltam elő, de egyik se működött. Volt, hogy azt mondtam, nem vagyok éhes, vagy épp otthon felejtettem az ebédemet, de minden esetben ott lyukadtunk ki, hogy majd ők adnak nekem enni vagy hirtelen előkapták a saját készítésű bentojukat amit csak nekem készítettek. Fogadok bárkivel a világon, hogy egy hétnél tovább nem bírta volna tovább. Persze ezt csak onnan tudom, hogy én is így voltam vele. Hiába való volt minden kétségbeesett próbálkozásom a lányok meghívásának elhárítására. Ez az egyszerű tény vezetett minden ebédszünetben a mosdóba. Szerencsére félévkor sikeresen feljutottam a tetőre és onnantól ott ebédelhettem.
Az alsó középiskola első évében a klubválasztás volt érdekes élmény. Persze csak a barátaim történeteiből gondolom ezt, hiszen én már akkor tudtam, hogy melyik klubba akarok belépni. Vagyis apám már születésemkor tudta, hogy melyik gimnáziumba fogok járni és ott melyik klubba fogok belépni. Ha valaki nem ismerné az apámat, azt mondaná egy nagy tehetséggel megáldott jós, ám én azt mondom egy enyhén manipulatív büszke apa. Persze se az iskola, se a klub nem volt ellenemre, hiszen a tanulás nem esett annyira nehezemre, bár azt hiszem ez hazugság, hiszen ha a szüleim nem kényszerítettek volna a velük való tanulásra akkor biztosan nem vesznek fel az álltaluk kiválasztott magániskolába. Az ok, amiért apám mindennél jobban akarta, hogy bekerüljek abba a gimnáziumba az az, hogy az iskolának a város legjobb kosárcsapata volt. Valószínűleg azért is kosarazott velem olyan sokat az általános iskola alatt, hogy majd a gimnáziumban kiemelkedően teljesíthessek a sport terén is. Ahogy azt apám elvárta, beléptem a kosárlabdacsapatba. Persze az első évben nem voltam annyira jó, mint akartam. Minden edzésen keményen meghajtottak és bevallom akkoriban utáltam a kosarat, ráadásul a férfiú büszkeségem, amit most már totális egoizmusnak és halandzsának tartok sokszor megsérült és ezt akkoriban nem is díjaztam. Szerencsére ez a második és harmadik évben változott. Most, hogy már eleget fényeztem a szüleimet, visszatérek az életem összefoglalására. Az alsó középiskola második és harmadik évében teljesen átlagos diákként éltem tovább az életem és szerencsére a lányok el nem múló érdeklődése kicsit enyhült, ami azt eredményezte, hogy a jobb napokon sikerült a SAJÁT osztálytermemben a SAJÁT padomban töltenem az ebédszünetet. A vizsgaeredményem szinte mindig benne volt az első 15-ben ami számomra teljesen korrekt eredmény volt. A harmadik év elején elkezdtem a barátaimmal érdeklődni az osztály női tagjai iránt. Ennek az lett a következménye, hogy a féléves vizsgáimra kevesebbet készültem. Hogy miért? Egyetlen oka volt ez pedig az, hogy, mint minden átlagos gimnazista fiú elkezdtem randizni és ezután járni egy lánnyal. Bevallom a lány nevére a mai napig nem emlékszem és ha felkeltenének álmomból és megkérdeznék kivel jártam először akkor nem tudnám megmondani a lány nevét, sőt, hogy ezt még fokozzam azonnal orrba vágnám az illetőt aki képes volt felébreszteni. Ez a kapcsolat elég sokáig tartott és bevallom, hogy akkoriban szerettem azt a lányt. Na persze a szerelem mostanában számomra egy ismeretlen fogalom és bevallom talán annyira nem is bánom. Visszatérve a gimnáziumra. Az életem teljesen átlagos volt. Nyugodt és békés, ráadásul a családomban nem voltak viták és a tanulmányaimmal sem volt különösebb probléma. Ám ez hamar megváltozott, amint beléptem a felső gimnáziumba. Így visszagondolva minden rossz akkor kezdődött. Most, hogy erre rájöttem valójában abba is hagyhatnám a történetem írását, de úgy gondolom ez nem lenne túl tisztességes azokkal szemben akik képesek voltak elolvasni ezt a hosszú és unalmas történetet. Így hát azok kedvéért, akik voltak olyan türelmesek és végigolvasták ezt, folytatom.
A felső gimnázium teljesen átlagosan indult. Ugyan oda jártam ahova eddig. Szinte mindenki ott maradt az iskolában akit eddig ismertem és a tanárok is ugyan azok maradtak. A családom teljesen nyugodt és békés volt és a barátnőmmel szerettük egymást. Legalábbis azt hiszem. Lassan közeledett a téli szünet és ezzel a karácsony. A barátnőmmel már több, mint egy éve jártunk és közeledett a születésnapja. Megkérdeztem mit is szeretne karácsonyra és ő azt mondta velem tölteni az estét. Ha az emberek nagy része nem is rendelkezik 20 fölötti IQ-val a férfiak mind megértik, hogy ez mit is jelent. Ahogy minden évben a szüleim a karácsony előtti pár napot a rokonainknál töltik, de mivel én nem mehettem el az iskola miatt, ezért engem otthon hagytak. Az igazat megvallva egyáltalán nem zavart a dolog, mert, mint már azt említettem egyáltalán nem szerettem a rokonaimat kicsi korom óta, és ahogy nőttem ez egyre fokozódott. Minden karácsonykor a szent estét megelőző délután érnek haza a szüleim. Én megmondtam nekik, hogy a barátnőmnél töltöm az estét, amit így visszagondolva jogosan tiltottak. Persze mivel kamasz voltam nem érdekelt a dolog. Az anyám kérésére beléptem a diáktanácsba. Az elnök jóvoltából aznap délután be kellett mennem az iskolába. Nem értettem miért, de megtettem ráadásul felvettem az egyenruhámat is. Mivel tudtam, hogy ha haza megyek, akkor a szüleim nem engednek el, így hagytam egy kis cetlit a hűtőn, hogy hova megyek és mikor jövök. Persze a tipikus lustaság eluralkodott rajtam, ezért nem vittem váltó ruhát. Úgy gondoltam a barátnőm nem fog haragudni ha az egyenruhámban megyek el hozzá. Miközben a diáktanács termében ültem a hó elkezdett hullani. Akkoriban szerettem a havat és így örültem, hogy esni kezdett, ám valamilyen furcsa, nyugtalanító érzés kerített a hatalmába. Akkor nem törődtem vele és a gyűlésre, valamint az estére koncentráltam, amit a barátnőmmel akartam tölteni. Mikor végre valahára az elnök befejezte a különböző gondolatainak ecsetelését már besötétedett. Amint vége lett a gyűlésnek gyorsan kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek és eljöttem. Még épp időben elértem a virágost és vettem egy csokor rózsát. Amikor kiléptem a boltból a hóhullás éppen kezdett elállni. Lassan elindultam a barátnőm háza felé. Jó öt percig sétáltam, ezt biztosra tudom, mivel utálok sétálni, és már akkoriban meg volt az a szokásom, hogy ha valamit utálok, akkor számolom hány percig is csinálom épp azt a tevékenységet, hogy utána ugyanennyi időt szánjak valami olyanra amit igazán szeretek. Épp amikor befordultam az utcába ahol a barátnőm lakott, amikor a semmiből egy sólyom túnt fel az égen. Először csak egy pillantás vetettem rá, majd tovább mentem, de a madár hamarosan körözni kezdett és végül egy pad támlájára leszállt elém. Körülnéztem majd mivel nem láttam még egy értetlenül bambuló embert aki közel áll hozzám úgy döntöttem magamra vállalom a feladatot, hogy megnézemm mit is hozott a madár a mellkasán viselt levéltartóban. Kinyitottam a tokot majd kivettem belőled az összecsavart levelet. Mire elkezdtem olvasni a madár már elszállt. Mire a közepére értem a szövegnek teljesen elakadt a lélegzetem. A szívem elkezdett zakatolni és az agyam teljesen kiürült. A levélben leírták, hogy a szüleimet kirabolta pár bandita és megsérültek. Amint felfogtam mi is történt, kidobtam a levelet az első kukába, majd a rózsa csokorral a kezemben kezdtem rohanni a kórház felé. Mikor megérkeztem a kórházba az orvosok épp akkor tolták két kocsin a szüleimet. Pontosan emlékszem, mit éreztem akkor. Szomorúságot, mert összevesztem velük karácsonykor, kétségbeesést, hogy elveszítem őket, haragot, mert megsérültek és nekem aggódnom kellett miattuk és szívszorító, elviselhetetlen félelmet, amit amiatt éreztem, mert féltem, hogy elveszítem őket és egyedül maradok. A sokk miatt teljesen elfeledkeztem a csokorról és a barátnőmről. Ott futottam a kocsik mellett és üvöltöztem a szüleimnek, hogy ne merjenek meghalni. Az anyám kinyitotta a szemét, elmosolyodott és megszorította a kezem. Amikor elengedte megálltam és néztem, ahogy a szüleimet a műtőbe tolják. Nem tudom miért, de annyira sokkoltak a történtek, hogy mindent elfelejtettem. Még sírni is. Pedig valljuk be egy ilyen helyzetben a normális reakció még egy 16 éves fiútól is az, hogy elsírja magát. Nem tudom miért, de én ott, abban a pillanatban nem sírtam és a mai napig egy könnycseppet se ejtettem senkiért és semmiért. Az emberek többsége azt gondolhatja, hogy egy érzéketlen és szívtelen ember vagyok. Talán így is van. Nem állíthatom az ellenkezőjét. Leültem a legközelebbi székre mert úgy éreztem a térdeim annyira remegnek, hogy ha nem tartja valami más a testemet helyettük akkor biztosan ott helyben össze esek. A csokrot, ami valamilyen különös oknál fogva még mindig nálam volt letettem a mellettem lévő székre. Ezután néma csöndbe burkolózva, mind két kezemmel a lehajtott fejemet szorongattam. Ott ültem egyedül, kétségbeesetten és minden pillanatban, amikor valaki kilépett az ajtón ahova a szüleimet bevitték, felkaptam a fejem, de mindig hiába. Egészen három órával későbbig, amikor is egy határozottnak kinéző férfi szomorú arccal oda nem sétált hozzám. Én felálltam és félelemtől remegő tagokkal megkérdeztem hogy vannak a szüleim. Ő csak rám nézett s egyetlen szomorú pillantással elárult mindent. Akkor és abban a pillanatban tudtam, hogy bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. Elmondta, hogy a szüleim olyan súlyosan megsérültek és annyi vért vesztettek, hogy nem tudtak rajtuk segíteni. Megkérdeztem bemehetek-e hozzájuk, de azt mondta, hogy szerinte most inkább hívjam fel valamelyik rokonom és menjek haza. Én csupán bólintottam ő pedig egy együtt érző pillantás után elment. Én csak csöndben lehajtott fejjel kisétáltam az ajtón mit sem törődve az orvos tanácsával. Amikor kiléptem a kórház kapuján, a hó elkezdett hullani. Egy ideig sétáltam az utcán, majd egy óra múlva annyira elfáradtam, hogy neki dőltem egy oszlopnak és bámultam a földet.
Kaen a baleset estéjén
A csokor még mindig nálam volt és ott pihent a hónom alatt. Az elfagyott végtagjaim alapján úgy éreztem, legalább két órája álltam ott. Nagy nehezen rávettem magam, hogy elinduljak. A csokrot a legközelebbi kukába dobtam, mert csak akkor fogtam fel, hogy az még mindig nálam van. Abban a pillanatban sem az iskola, sem a barátnőm, sem pedig bármi más nem érdekelt.
Másnap nagyon csúnyán megfáztam. Szerencsére a szomszédunk egy kedves nő volt és napokig átjárt és ápolt engem. Egy hét múlva eltemették a szüleimet. Addig nem is mentem iskolába. A szertartás után én, a rokonaim és apám legjobb barátja, aki egyben az ügyvédünk is volt összegyűlt, hogy megvitassuk a szüleim végrendeletét. Az apám által írt végrendeletben a szüleim mindent rám hagytak ami miatt a rokonaim elátkozták az egész családomat és ott helyben kijelentették, hogy egyikük sem vesz magához. Bevallom egyáltalán nem érdekelt. Inkább éltem egyedül, mint, hogy bármelyik nyamvadt, pénzsóvár mocsok rokonomhoz kerüljek.
Miután csak én és az apám legjobb barátja maradt, megbeszéltük a végrendeletet. A lakást, a családi vagyont, az apám cégét és minden mást én örököltem. Bár az apám azt szerette volna, hogy én vezessem majd a cégét, de akkor és ott tudtam, hogy még egy ideig nem lettem volna képes erre. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy a céget egy időre oda adom az apám legjobb barátjának, aki egyben az ő helyettese is volt. A lakással kapcsolatban úgy döntöttük, hogy mivel még túl fiatal vagyok, ezért átírjuk az ő nevére az ingatlan, de ennek ellenére egyedül élhetek ott. Amikor pedig elérem a 18 éves kort, akkor az ingatlan átkerül az én nevemre. A családi vagyonból pedig fizetni tudtam az iskola díját és a kiadásaimat, bár tudtam, hogy ez nem marad mindig így.
A temetés után pár nappal bementem az iskolába. Majdnem a legutolsó pillanatban érkeztem meg, mert tudtam, hogy nem így teszek akkor mindenki lerohanna az irritáló kérdéseivel, amit már akkor nagyon utáltam és ez nem változott az évek alatt. Sajnos az első óra után nem menekülhettem és felkészültem az osztálytársaim kérdéseinek hosszú sorára. Mikor mindent elmondtam a teremben egy percig csönd volt és éreztem a sajnálatot minden barátom tekintetében. Ez egyszerűen megőrjített. Pár nap múlva már kicsit elült a dolog és mindenki ugyan olyan volt, mint máskor. Kivéve engem. Én még mindig egyedül éreztem magam annak ellenére, hogy minden barátom támogatott. Akkoriban minden ismerősöm elkezdett dohányozni és bár a szüleim halála előtt elutasítottam az ajánlatot, hogy én is csatlakozzak ez a temetés után megváltozott. Vettem egy benzinnel működő öngyújtót és elkezdtem dohányozni. Kicsit magamba fordultam és ezt a lányok úgy értelmezték, hogy titokzatos lettem. Akkor még együtt voltam a barátnőmmel, de pár hét múlva amikor meglátta, hogy egy másik lánnyal „vagyok” szakítottunk. Nem nagyon bántam. Az egyedüllét sokkal könnyebb volt. Nem kellett senkire figyelnem és nem kellett alkalmazkodnom másokhoz. Onnantól hétvégenként mindig feljárt hozzám egy lány és nálam töltötte az éjszakát. Hogy ki volt az a lány az mindig változott. Esténként sokszor kimaradtam, mert elmentem a barátaimmal inni. Onnantól elkezdtek romlani az osztályzataim és a tanárok figyelmeztettek, hogy ha ezen nem változtatok akkor kirúgnak az iskolából. Az egyik este amikor az utcán sétáltam haza felé egy részeg férfi oda jött hozzám és pénzt koldult. Amikor rá néztem sajnálatot éreztem és akkor ébredtem rá, hogy ha nem változtatok a mostani életvitelemen akkor én is erre a sorsra jutok. Attól az éjszakától csak hétvégenként jártam el és a jegyeim ismét jók lettek. Ám azon nem változtattam, hogy elcsábítom a lányokat, mivel nem tartottam ezt rossz dolognak: ők is és én is jól érezzük magunkat. Sajnos volt olyan alkalom, amikor egy-egy lány többet gondolt bele a dologba, mint kellett volna. Ezek elég kellemetlen pillanatok voltak és onnantól minden lánynak megmondtam, hogy nem akarok kapcsolatot. A többsége megértette ezt és így nyugodtan folytattam gimnáziumi éveimet. Némi idő elteltével némileg visszazökkentem a normális kerékvágásba és azon kívül, hogy dohányoztam, eljártam minden hétvégén szórakozni, lányok töltötték nálam az éjszakát és egyedül éltem nem változott semmi.
Egyik este, amikor a barátaimmal sétálgattam egy nagydarab pasas belém jött. Ahogy ez lenni szokott a fickó belém kötött és a többiek mér éppen kezdtek feldühödni, amikor elgondolkodtam, hogy vajon ő meg a haverja milyen gyorsan verne minket laposra. Kicsit elcsendesítettem a barátaimat, majd valamilyen oknál fogva elkezdtem kidumálni magunkat. A fickón látszott, hogy kő buta így nem okozott nagyobb gondot. Öt perc múlva a fickó meg a haverja közölte velünk, hogy most elengednek, de ha még egyszer találkozunk, tuti nem ússzuk meg. Én csak helyeseltem, majd szépen elsétáltunk. A barátaim dicsérete jól esett és csak mosolyogtam rájuk. Egy pár pillanat múlva valaki megkocogtatta a vállamat. Már készültem rá, hogy az a fickó visszajött, de tévedtem.
A Glitter klub tulajdonosa
Amikor megfordultam egy magas, hosszú lábú, vékony testalkatú férfit láttam. Hosszú barna haja és sárság szemei voltak. Öltönyben volt, dohányzott és a nyakába sál volt tekerve. A mélysárgás szemeivel végig mért majd elmosolyodott. Megkérdezte van-e egy percem a számára. Elgondolkodtam, mit is akarhat. Gazdag pasinak látszott, aki határozott és megszerzi amit akar. Bólintottam és mondtam a srácoknak, hogy menjenek előre, mindjárt megyek utánuk. Nem tetszett nekik a dolog mert kíváncsiak voltak mit is akarhat ez a férfi. Elmondta, hogy tetszett a határozottságom és az a képességem, hogy tudom mikor mit kell mondani. Elmondta, hogy ő a tulajdonos és a főnök a Glitter nevű Host klubban. Tartott egy kis szünetet, majd megfogta az állam kicsit felemelte a fejem és elmosolyodott. Elmondta, hogy a kommunikációs képességeim mellett a külsőm az, ami megfogta. Átnyújtott egy névjegy kártyát és azt mondta, hogy ha munkát akarok, akkor holnap este menjek el hozzá. Megvártam amíg elmegy, majd zsebre vágtam a kártyát és elindultam megkeresni a barátaimat. Másnap hétvége volt és szerencsére nem kellett iskolába mennem. Egész este azon gondolkodtam, amit az a férfi mondott. Mindent átgondoltam és rájöttem, hogy muszáj egy munkát keresnem vagy nem fogom tudni fenntartani a lakást, amiben élek és az egyetemet sem fogom tudni fizetni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek ehhez a férfihoz és megnézem, mit is ajánl valójában.
Amikor megtaláltam a klubbot és beléptem csodás látvány fogadott. Akkor még nem tudtam, hogy ez a hely a pokol legmélyebb bugyra.
Ahogy körbe néztem azt láttam, hogy az emberek boldogok. Mindenki elégedett és vidám és az úgynevezett hostok élvezik amit csinálnak. A terem tele volt modern bútorokkal, bárpultal és vendégekkel akik látszólag elégedettek. Akkor úgy gondoltam ez a nekem való hely. Egy férfi üdvözölt és elkísért az irodába. Amikor beléptem megpillantottam a férfit aki leszólított. Egy íróasztal mögött ült néhány irat fölött, ám amikor meghallotta, hogy bejött valaki felpillantott és mosolyogva üdvözölt. Leültetett majd megkérdezte kérek-e valamit inni. Első benyomásra nagyon kedvesnek tűnt és amikor látta az arcomon, hogy így gondolom elmondta, hogy amit az imént láttam, az átlagos feladata egy hostnak. Elmondta, hogy a Glitter az egyik legnépszerűbb klub a Kabukicho negyedben. Azt mondta, amikor meglátott akkor tudta, hogy én erre a munkára születtem. Akkor elhittem neki amit mondott, de most már tudom, hogy hiba volt. Elmondta, hogy ha van kedvem, akkor minden második este eljöhetnék ide és amíg be nem töltöm a 18 éves kort, addig megtanulhatnám hogyan kell jól végezni ezt a munkát. Akkor nem gondolkodtam sokat ezen a dolgon és így utólag belegondolva elég nagy hiba volt. Beleegyeztem és elfogadtam a munkát. Aláírtam egy szerződést ami 5 évre szólt. Akkor 16 éves voltam és még fiatal, de elcsábított a csillogás és a pénz. Azután a nap után minden második este elmentem a klubba és figyeltem a többi hostot, akik végezték a munkájukat. Közben végeztem a klub egyes dolgait és lassan megtanultam, hogyan kell rávenni egy nőt valamire. Hogyan kell az embereket manipulálni és hogyan tudom elérni azt amit akarok. Azóta két év telt el és én elértem a 18 éves kort. Kiváló eredményeim voltak minden évben és felvettek az általam választott egyetem jogi karára. A születésnapom után, amikor elmentem a klubba a főnök behívatott az irodájába. Amikor beléptem mosolyogva köszöntött ugyan úgy, mint mikor először voltam itt. Leültem és tudtam mit akar. Ahogy vártam közölte, hogy mostantól a klub hostja vagyok, amíg le nem jár a szerződésem és így mostantól minden nap be kell járnom. Én csak bólintottam ő pedig elmosolyodott. Elmondta, hogy mi a dolgom és, hogyan jelenjek meg mostantól a klubban. Persze ezt már mind megtanítottam nekem, a két év alatt amit itt töltöttem. Az együtt töltött idő alatt kezdtem úgy érezni, hogy ez a férfi olyan, mint az apám. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk annak ellenére, hogy ő a főnököm. Azóta a nap óta eltelt három hónap és teljesen beleszoktam a környezetben. A klubban összesen 15 host van, én pedig a nyolcadik helyen állok. Jól emlékszem amikor a főnök elmondta, hogy minden hónapban a hostok bevétele alapján besorolják őket. Mindenre emlékszem amit mondott, mert már akkor tudtam, hogy ha nem figyelek rá és nem engedelmeskedek neki akkor sok problémám lesz.
Hát ez az én életem története. Bevallom nagyon sok időbe telt, mire megfogalmaztam ezt a hosszú és unalmas történetet és nem akarom túl gyakran megismételni ezt.
Ország: Konohagakure no Sato
Rang: Civil – Nappal: Egyetemi tanuló Éjszaka: Host
Kor: 18
Nem: Férfi
Felszerelések: Mindig hord magánál legalább két csomag rágót, egy zippot és két doboz Djarum Cherryt.
Kinézet: Félhosszú fekete enyhén hullámos haj, mélyzöld szemek, aránylag izmos (mivel edzeni jár), amikor dolgozik fekete cső gatyát visel, inget, mellényt és nyakkendőt ám van amikor egy-egy elem hiányzik. Amikor az egyetemen van, kék csőgatyát visel, pólót és inget. A bal kezének gyűrűs ujján egy vastag ezüst gyűrűt visel, ami mindig rajta van. Nyakában egy denevér szárnyhoz hasonló ezüst nyaklánc lóg.
Kaen
A nyaklánc ami általában a nyakában lóg
Az öngyújtó amit használ
Jellem: Jellemének, ahogy az érmének is két oldala van. Az egyik oldala az amit az embereknek mutat és amit munka közben „használ”, a másik pedig az igazi énje amit mélyen magába rejt és csak néhány ember ismeri.
Az-az oldala amit az emberek többségének mutat nappal a kedves, vidám, mosolygós, egyetemista, akit szeretnek a lányok és ha elkezd járni eggyel azt megbecsüli és hűséges hozzá. Könnyen teremt kapcsolatokat és népszerű, amit nagyon is élvez. A munkájában amit mindenki elől titkol magabiztos, tudja mit is akar a vendége, vidám és szórakoztató. Sokat megtesz a pénzért és nem zavarja, hogy minden este egy álarcot visel, hiszen egész életében ezt csinálta.
„Az érme másik oldala amit csak páran ismernek egy szomorú, elmélkedő ifjú, aki nem szereti túlzottan a feltűnést és általában nyugalomra vágyik. Becsületes és ha teheti segít másokon ha azoknak nagyon nagy szüksége van rá. Barátaival kedves és megbecsüli őket, hiszen kevesen vannak akiket igazán közel enged magához.
Előtörténet: Egyszer egy ember azt mondta nekem, hogy ha leírom vagy kimondom, amit érzek, utána pedig újra meghallgatom vagy elolvasom, akkor jobban megértem a dolgokat. Én úgy gondoltam talán az életem leírásával jobban át tudom értékelni a dolgokat, amik velem történtek. Mivel ha csak a levegőbe beszélnék, akkor nehezen tudnám visszahallgatni amit, mondok, így szükségem van egy diktafonra. Bevallom, olyan embernek tartom magam, aki tudja kezelni a pénzt. Igen ez egy határozottan igaz állítás, amit bátran bárhol, bárkinek kijelentek. Ha ezt az állítást vesszük alapul, akkor feltételezhető, hogy ha az életem múlva rajta akkor se találnák egyetlen egy diktafont sem a lakásban. Így hát az egyetlen lehetőség, ami maradt az-az, hogy leírom az életem történetét. Talán ez az „előszónak” tekinthető pár sor teljesen felesleges volt, de a másik határozottan igaz állítás, velem kapcsolatban, hogy a munkámon kívül soha semmit nem tudtam leírni vagy kimondani úgy, hogy azt az átlag ember elsőre megértse és maga a kimondott vagy leírt információ halmaz ne tartalmazzon legalább 10 percnyi tömény félrebeszélést. Persze ez nem mindig így van. Az olyan esetekben, amikor hajnalok hajnalán, kb 9 óra környékén az egyik egyetemi tanárom feltesz nekem egy kérdés fel sem fogom mivel kapcsolatos csupán egy tömör választ adok neki, ami általában egy igenből vagy egy nemből áll. Van, amikor ez a módszer hatásos és nem zaklat tovább, de megesik, hogy a tanár csak áll ott és kérdően néz rám azon tűnődve, miért is válaszoltam egy átlagosan „Mi az ebéd?” kaliberű kérdésre, azt a válasz, hogy igen. Ilyenkor nagyon nehezen erőt veszek magamon, és ez alatt azt értem, hogy megpróbálom kinyitni a szemem, felismerni, hogy valójában kivel is beszélek és magamban megtalálni az imént említett személy által feltett kérdésre a legegyszerűbb választ. Ez a válasz az esetek 99%-ában a következőképp hangzik: „Nem tudom”. Amikor dolgozom már sokkal jobb a helyzet. Mármint azon a téren, hogy mit is válaszolok a nekem feltett kérdésekre. A félrebeszélés művészetét feltehetőleg munka közben sajátítottam el mesteri szinten és ezért is van ez a szokásom, hogy minden hosszabb szövegben, ami általam lett megfogalmazva, csupán egy töredék része a válasz a feltett kérdésre. Valószínűsíthető, hogy ez azért alakult ki, mivel a munkám arról szól, hogy milyen jól tudom eladni magam, mennyire tudom elhitetni a nőkkel azt, amit akarom, hogy higgyenek, mennyire tudok a kedvükre tenni és kitalálni mit akarnak és persze a félrebeszélésről. A félrebeszélés alatt azt értem, hogy hazudok nekik. Elhitetem velük, hogy tartoznak valahova, hogy nélkülözhetetlenek. Elérem, hogy fontosnak érezzék magukat és azt higgyék, hogy teljesen beléjük estem. Ezt mind a profitért és azért, hogy feljebb kerüljek a besorolás ranglétráján. igen, valóban a munkám csupa hazugság.
Most, hogy a tőlem megszokott hosszú értelmetlen, a témához egyáltalán nem kapcsolódó leírásnak vége bele is kezdek eddigi rövid életem leírásába és abba, hogy megfogalmazzam mit is éreztem a múltban, mit érzek most és min gondolkodok az ébren töltött perceim nagy részében.
18 évvel ezelőtt Konoha egyik átlagos kórházának egyik átlagos kórtermében születtem meg. Ahogy az lenni szokott mindenki boldog volt, hogy megszülettem és anyám arcán ott voltak az öröm és a fáradság könnyei. Az értelmes és gondolkodó olvasó most felteszi magának azt a kérdést, hogy vajon honnan is emlékezek én minderre, hiszen akkor még csupán pár perces baba voltam. Erre a felettébb értelmes kérdésre az a válasz, hogy a szüleim és a rokonaim minden egyes szülinapom alkalmával elmesélték a születésem napjának minden egyes percét. Ez azért volt mivel mind nagyon kötődtek a múlthoz, legalábbis a családunk múltjához. Így minden ünnepkor elmesélték az ahhoz kapcsolódó összes történetet versengve ki mennyit tud hozzá tenni és kijavítani a másikat. Bevallom az első pár évben amire emlékszem nem zavart túlzottan a dolog, de az utána következő ünnepek egyszerűen elviselhetetlenek voltak számomra. Visszatérve a születésemre. Átlagos kisbaba voltam egy átlagos családban. Anyám otthon gondoskodott rólam, főzött, mosott és takarított. Az apám egy jogi irodát vezetett és sok pert nyert meg szinte egy csettintésre, hála a kiemelkedő kommunikációs képességének, amit én is örököltem és a felülmúlhatatlan félrebeszélési készségének, ami ahogy nekem, neki is a munkája során alakult ki. Teljesen normális gyerekkorom volt. Amikor elértem a hat éves kort a szüleim beírattak egy átlagos állami iskolába. Az iskolában kiváló teljesítményt nyújtottam hála szüleim el nem múló figyelmének, amit a tanításomra fordítottak. Persze akkor még nem tudtam, de édesapám már születésemkor tudta, hogy rám fogja hagyni a cége irányítását. A kapcsolatok kialakítása már akkor sem esett nehezemre és sok barátra tettem szert akikkel kellemes perceket töltöttem együtt. Az általános iskolában töltött hat év igen emlékezetes és szórakoztató volt számomra. Bár akkoriban nem szerettem annyira az iskolát, mint amennyire kellett volna. Ahogy nőttem nem változott semmi kivéve, hogy az ünnepeken hosszabb és még unalmasabb történeteket kellett végig hallgatnom. Bevallom, már kicsi koromban sem szerettem a rokonainkat, mert feltűnően pénzsóvár és arrogáns volt mind. Nem akarom eltúlozni, de az anyám elég szép nő volt az apám pedig szintén jól nézett ki, amiért áldom is az eget, hiszen sokat örököltem mind a kettőjüktől. Az anyámtól csak néhány dolgot örököltem, mint például a mélyzöld szemeket és a szempillákat. Apámnak a férfias testalkatot, a fekete hajat, a hosszú ujjakat és a nagy kezet valamint a jó arcfelépítésemet köszönhetem. Ezek a tulajdonságaim kicsi koromban nem voltak túl feltűnőek, de az általános iskola utolsó évének végére már határozottabbak lettek a vonásaim és az apámtól örökölt testfelépítésem és arcszerkezetem is teljesen láthatóvá vált. Az alsó gimnázium első évétől kezdtem el átkozni az apámat, amiért ilyen génekkel áldott meg. A szüleim egy jó hírű magániskolába írattak be. Az egyetlen olyanba az egész városban, amelyben nem volt tiltott a kapcsolat teremtés egy fiú és egy lány között. Remélem, mindenki megérti mire is gondolok. Amire valójában ki is akarok lyukadni ezzel az egésszel az-az, hogy már az alsó középiskolában elkezdtem érdekessé válni a lányok számára. Persze ez az elején nem zavart, sőt örültem neki, de amikor az ember kénytelen a mosdóban ebédelni akkor arra a következtetésre jut, hogy néha sokkal előnyösebb egy béka külsejével rendelkezni. Épeszű ember valószínűleg komolyan fontolóra veszi, hogy normális vagyok-e. A válaszom pedig az, hogy általában normálisnak tartom magam... általában. Amiért a középiskola első évében azt éreztem, hogy jobb lenne rondának lenni egy egyszerű ok. Az első hónap után szinte minden nap a mosdóba kényszerültem ebédszünetben, mivel az osztályomban és az évfolyamomban lévő lányok többsége minden nap azzal a kérdéssel rohamozott meg, hogy akarok-e velük ebédelni. Na persze általában ez vérfagyasztó női pillantásokhoz és elfajult veszekedésekhez vezetett a lányok között, amit valljuk be egy férfi sem kíván, legyen akár fiatal akár idősebb. Én már akkoriban tudtam, hogy a nők veszélyesek tudnak lenni és jobb észben tartani minden fontos dátumot és teljesíteni a kívánságaikat. Mivel az első pár nap után már nem bírtam idegekkel az ebédidőben zajló parádét, cselhez folyamodtam. Minden nap új ötlettel álltam elő, de egyik se működött. Volt, hogy azt mondtam, nem vagyok éhes, vagy épp otthon felejtettem az ebédemet, de minden esetben ott lyukadtunk ki, hogy majd ők adnak nekem enni vagy hirtelen előkapták a saját készítésű bentojukat amit csak nekem készítettek. Fogadok bárkivel a világon, hogy egy hétnél tovább nem bírta volna tovább. Persze ezt csak onnan tudom, hogy én is így voltam vele. Hiába való volt minden kétségbeesett próbálkozásom a lányok meghívásának elhárítására. Ez az egyszerű tény vezetett minden ebédszünetben a mosdóba. Szerencsére félévkor sikeresen feljutottam a tetőre és onnantól ott ebédelhettem.
Az alsó középiskola első évében a klubválasztás volt érdekes élmény. Persze csak a barátaim történeteiből gondolom ezt, hiszen én már akkor tudtam, hogy melyik klubba akarok belépni. Vagyis apám már születésemkor tudta, hogy melyik gimnáziumba fogok járni és ott melyik klubba fogok belépni. Ha valaki nem ismerné az apámat, azt mondaná egy nagy tehetséggel megáldott jós, ám én azt mondom egy enyhén manipulatív büszke apa. Persze se az iskola, se a klub nem volt ellenemre, hiszen a tanulás nem esett annyira nehezemre, bár azt hiszem ez hazugság, hiszen ha a szüleim nem kényszerítettek volna a velük való tanulásra akkor biztosan nem vesznek fel az álltaluk kiválasztott magániskolába. Az ok, amiért apám mindennél jobban akarta, hogy bekerüljek abba a gimnáziumba az az, hogy az iskolának a város legjobb kosárcsapata volt. Valószínűleg azért is kosarazott velem olyan sokat az általános iskola alatt, hogy majd a gimnáziumban kiemelkedően teljesíthessek a sport terén is. Ahogy azt apám elvárta, beléptem a kosárlabdacsapatba. Persze az első évben nem voltam annyira jó, mint akartam. Minden edzésen keményen meghajtottak és bevallom akkoriban utáltam a kosarat, ráadásul a férfiú büszkeségem, amit most már totális egoizmusnak és halandzsának tartok sokszor megsérült és ezt akkoriban nem is díjaztam. Szerencsére ez a második és harmadik évben változott. Most, hogy már eleget fényeztem a szüleimet, visszatérek az életem összefoglalására. Az alsó középiskola második és harmadik évében teljesen átlagos diákként éltem tovább az életem és szerencsére a lányok el nem múló érdeklődése kicsit enyhült, ami azt eredményezte, hogy a jobb napokon sikerült a SAJÁT osztálytermemben a SAJÁT padomban töltenem az ebédszünetet. A vizsgaeredményem szinte mindig benne volt az első 15-ben ami számomra teljesen korrekt eredmény volt. A harmadik év elején elkezdtem a barátaimmal érdeklődni az osztály női tagjai iránt. Ennek az lett a következménye, hogy a féléves vizsgáimra kevesebbet készültem. Hogy miért? Egyetlen oka volt ez pedig az, hogy, mint minden átlagos gimnazista fiú elkezdtem randizni és ezután járni egy lánnyal. Bevallom a lány nevére a mai napig nem emlékszem és ha felkeltenének álmomból és megkérdeznék kivel jártam először akkor nem tudnám megmondani a lány nevét, sőt, hogy ezt még fokozzam azonnal orrba vágnám az illetőt aki képes volt felébreszteni. Ez a kapcsolat elég sokáig tartott és bevallom, hogy akkoriban szerettem azt a lányt. Na persze a szerelem mostanában számomra egy ismeretlen fogalom és bevallom talán annyira nem is bánom. Visszatérve a gimnáziumra. Az életem teljesen átlagos volt. Nyugodt és békés, ráadásul a családomban nem voltak viták és a tanulmányaimmal sem volt különösebb probléma. Ám ez hamar megváltozott, amint beléptem a felső gimnáziumba. Így visszagondolva minden rossz akkor kezdődött. Most, hogy erre rájöttem valójában abba is hagyhatnám a történetem írását, de úgy gondolom ez nem lenne túl tisztességes azokkal szemben akik képesek voltak elolvasni ezt a hosszú és unalmas történetet. Így hát azok kedvéért, akik voltak olyan türelmesek és végigolvasták ezt, folytatom.
A felső gimnázium teljesen átlagosan indult. Ugyan oda jártam ahova eddig. Szinte mindenki ott maradt az iskolában akit eddig ismertem és a tanárok is ugyan azok maradtak. A családom teljesen nyugodt és békés volt és a barátnőmmel szerettük egymást. Legalábbis azt hiszem. Lassan közeledett a téli szünet és ezzel a karácsony. A barátnőmmel már több, mint egy éve jártunk és közeledett a születésnapja. Megkérdeztem mit is szeretne karácsonyra és ő azt mondta velem tölteni az estét. Ha az emberek nagy része nem is rendelkezik 20 fölötti IQ-val a férfiak mind megértik, hogy ez mit is jelent. Ahogy minden évben a szüleim a karácsony előtti pár napot a rokonainknál töltik, de mivel én nem mehettem el az iskola miatt, ezért engem otthon hagytak. Az igazat megvallva egyáltalán nem zavart a dolog, mert, mint már azt említettem egyáltalán nem szerettem a rokonaimat kicsi korom óta, és ahogy nőttem ez egyre fokozódott. Minden karácsonykor a szent estét megelőző délután érnek haza a szüleim. Én megmondtam nekik, hogy a barátnőmnél töltöm az estét, amit így visszagondolva jogosan tiltottak. Persze mivel kamasz voltam nem érdekelt a dolog. Az anyám kérésére beléptem a diáktanácsba. Az elnök jóvoltából aznap délután be kellett mennem az iskolába. Nem értettem miért, de megtettem ráadásul felvettem az egyenruhámat is. Mivel tudtam, hogy ha haza megyek, akkor a szüleim nem engednek el, így hagytam egy kis cetlit a hűtőn, hogy hova megyek és mikor jövök. Persze a tipikus lustaság eluralkodott rajtam, ezért nem vittem váltó ruhát. Úgy gondoltam a barátnőm nem fog haragudni ha az egyenruhámban megyek el hozzá. Miközben a diáktanács termében ültem a hó elkezdett hullani. Akkoriban szerettem a havat és így örültem, hogy esni kezdett, ám valamilyen furcsa, nyugtalanító érzés kerített a hatalmába. Akkor nem törődtem vele és a gyűlésre, valamint az estére koncentráltam, amit a barátnőmmel akartam tölteni. Mikor végre valahára az elnök befejezte a különböző gondolatainak ecsetelését már besötétedett. Amint vége lett a gyűlésnek gyorsan kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek és eljöttem. Még épp időben elértem a virágost és vettem egy csokor rózsát. Amikor kiléptem a boltból a hóhullás éppen kezdett elállni. Lassan elindultam a barátnőm háza felé. Jó öt percig sétáltam, ezt biztosra tudom, mivel utálok sétálni, és már akkoriban meg volt az a szokásom, hogy ha valamit utálok, akkor számolom hány percig is csinálom épp azt a tevékenységet, hogy utána ugyanennyi időt szánjak valami olyanra amit igazán szeretek. Épp amikor befordultam az utcába ahol a barátnőm lakott, amikor a semmiből egy sólyom túnt fel az égen. Először csak egy pillantás vetettem rá, majd tovább mentem, de a madár hamarosan körözni kezdett és végül egy pad támlájára leszállt elém. Körülnéztem majd mivel nem láttam még egy értetlenül bambuló embert aki közel áll hozzám úgy döntöttem magamra vállalom a feladatot, hogy megnézemm mit is hozott a madár a mellkasán viselt levéltartóban. Kinyitottam a tokot majd kivettem belőled az összecsavart levelet. Mire elkezdtem olvasni a madár már elszállt. Mire a közepére értem a szövegnek teljesen elakadt a lélegzetem. A szívem elkezdett zakatolni és az agyam teljesen kiürült. A levélben leírták, hogy a szüleimet kirabolta pár bandita és megsérültek. Amint felfogtam mi is történt, kidobtam a levelet az első kukába, majd a rózsa csokorral a kezemben kezdtem rohanni a kórház felé. Mikor megérkeztem a kórházba az orvosok épp akkor tolták két kocsin a szüleimet. Pontosan emlékszem, mit éreztem akkor. Szomorúságot, mert összevesztem velük karácsonykor, kétségbeesést, hogy elveszítem őket, haragot, mert megsérültek és nekem aggódnom kellett miattuk és szívszorító, elviselhetetlen félelmet, amit amiatt éreztem, mert féltem, hogy elveszítem őket és egyedül maradok. A sokk miatt teljesen elfeledkeztem a csokorról és a barátnőmről. Ott futottam a kocsik mellett és üvöltöztem a szüleimnek, hogy ne merjenek meghalni. Az anyám kinyitotta a szemét, elmosolyodott és megszorította a kezem. Amikor elengedte megálltam és néztem, ahogy a szüleimet a műtőbe tolják. Nem tudom miért, de annyira sokkoltak a történtek, hogy mindent elfelejtettem. Még sírni is. Pedig valljuk be egy ilyen helyzetben a normális reakció még egy 16 éves fiútól is az, hogy elsírja magát. Nem tudom miért, de én ott, abban a pillanatban nem sírtam és a mai napig egy könnycseppet se ejtettem senkiért és semmiért. Az emberek többsége azt gondolhatja, hogy egy érzéketlen és szívtelen ember vagyok. Talán így is van. Nem állíthatom az ellenkezőjét. Leültem a legközelebbi székre mert úgy éreztem a térdeim annyira remegnek, hogy ha nem tartja valami más a testemet helyettük akkor biztosan ott helyben össze esek. A csokrot, ami valamilyen különös oknál fogva még mindig nálam volt letettem a mellettem lévő székre. Ezután néma csöndbe burkolózva, mind két kezemmel a lehajtott fejemet szorongattam. Ott ültem egyedül, kétségbeesetten és minden pillanatban, amikor valaki kilépett az ajtón ahova a szüleimet bevitték, felkaptam a fejem, de mindig hiába. Egészen három órával későbbig, amikor is egy határozottnak kinéző férfi szomorú arccal oda nem sétált hozzám. Én felálltam és félelemtől remegő tagokkal megkérdeztem hogy vannak a szüleim. Ő csak rám nézett s egyetlen szomorú pillantással elárult mindent. Akkor és abban a pillanatban tudtam, hogy bekövetkezett, amitől a legjobban féltem. Elmondta, hogy a szüleim olyan súlyosan megsérültek és annyi vért vesztettek, hogy nem tudtak rajtuk segíteni. Megkérdeztem bemehetek-e hozzájuk, de azt mondta, hogy szerinte most inkább hívjam fel valamelyik rokonom és menjek haza. Én csupán bólintottam ő pedig egy együtt érző pillantás után elment. Én csak csöndben lehajtott fejjel kisétáltam az ajtón mit sem törődve az orvos tanácsával. Amikor kiléptem a kórház kapuján, a hó elkezdett hullani. Egy ideig sétáltam az utcán, majd egy óra múlva annyira elfáradtam, hogy neki dőltem egy oszlopnak és bámultam a földet.
Kaen a baleset estéjén
A csokor még mindig nálam volt és ott pihent a hónom alatt. Az elfagyott végtagjaim alapján úgy éreztem, legalább két órája álltam ott. Nagy nehezen rávettem magam, hogy elinduljak. A csokrot a legközelebbi kukába dobtam, mert csak akkor fogtam fel, hogy az még mindig nálam van. Abban a pillanatban sem az iskola, sem a barátnőm, sem pedig bármi más nem érdekelt.
Másnap nagyon csúnyán megfáztam. Szerencsére a szomszédunk egy kedves nő volt és napokig átjárt és ápolt engem. Egy hét múlva eltemették a szüleimet. Addig nem is mentem iskolába. A szertartás után én, a rokonaim és apám legjobb barátja, aki egyben az ügyvédünk is volt összegyűlt, hogy megvitassuk a szüleim végrendeletét. Az apám által írt végrendeletben a szüleim mindent rám hagytak ami miatt a rokonaim elátkozták az egész családomat és ott helyben kijelentették, hogy egyikük sem vesz magához. Bevallom egyáltalán nem érdekelt. Inkább éltem egyedül, mint, hogy bármelyik nyamvadt, pénzsóvár mocsok rokonomhoz kerüljek.
Miután csak én és az apám legjobb barátja maradt, megbeszéltük a végrendeletet. A lakást, a családi vagyont, az apám cégét és minden mást én örököltem. Bár az apám azt szerette volna, hogy én vezessem majd a cégét, de akkor és ott tudtam, hogy még egy ideig nem lettem volna képes erre. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy a céget egy időre oda adom az apám legjobb barátjának, aki egyben az ő helyettese is volt. A lakással kapcsolatban úgy döntöttük, hogy mivel még túl fiatal vagyok, ezért átírjuk az ő nevére az ingatlan, de ennek ellenére egyedül élhetek ott. Amikor pedig elérem a 18 éves kort, akkor az ingatlan átkerül az én nevemre. A családi vagyonból pedig fizetni tudtam az iskola díját és a kiadásaimat, bár tudtam, hogy ez nem marad mindig így.
A temetés után pár nappal bementem az iskolába. Majdnem a legutolsó pillanatban érkeztem meg, mert tudtam, hogy nem így teszek akkor mindenki lerohanna az irritáló kérdéseivel, amit már akkor nagyon utáltam és ez nem változott az évek alatt. Sajnos az első óra után nem menekülhettem és felkészültem az osztálytársaim kérdéseinek hosszú sorára. Mikor mindent elmondtam a teremben egy percig csönd volt és éreztem a sajnálatot minden barátom tekintetében. Ez egyszerűen megőrjített. Pár nap múlva már kicsit elült a dolog és mindenki ugyan olyan volt, mint máskor. Kivéve engem. Én még mindig egyedül éreztem magam annak ellenére, hogy minden barátom támogatott. Akkoriban minden ismerősöm elkezdett dohányozni és bár a szüleim halála előtt elutasítottam az ajánlatot, hogy én is csatlakozzak ez a temetés után megváltozott. Vettem egy benzinnel működő öngyújtót és elkezdtem dohányozni. Kicsit magamba fordultam és ezt a lányok úgy értelmezték, hogy titokzatos lettem. Akkor még együtt voltam a barátnőmmel, de pár hét múlva amikor meglátta, hogy egy másik lánnyal „vagyok” szakítottunk. Nem nagyon bántam. Az egyedüllét sokkal könnyebb volt. Nem kellett senkire figyelnem és nem kellett alkalmazkodnom másokhoz. Onnantól hétvégenként mindig feljárt hozzám egy lány és nálam töltötte az éjszakát. Hogy ki volt az a lány az mindig változott. Esténként sokszor kimaradtam, mert elmentem a barátaimmal inni. Onnantól elkezdtek romlani az osztályzataim és a tanárok figyelmeztettek, hogy ha ezen nem változtatok akkor kirúgnak az iskolából. Az egyik este amikor az utcán sétáltam haza felé egy részeg férfi oda jött hozzám és pénzt koldult. Amikor rá néztem sajnálatot éreztem és akkor ébredtem rá, hogy ha nem változtatok a mostani életvitelemen akkor én is erre a sorsra jutok. Attól az éjszakától csak hétvégenként jártam el és a jegyeim ismét jók lettek. Ám azon nem változtattam, hogy elcsábítom a lányokat, mivel nem tartottam ezt rossz dolognak: ők is és én is jól érezzük magunkat. Sajnos volt olyan alkalom, amikor egy-egy lány többet gondolt bele a dologba, mint kellett volna. Ezek elég kellemetlen pillanatok voltak és onnantól minden lánynak megmondtam, hogy nem akarok kapcsolatot. A többsége megértette ezt és így nyugodtan folytattam gimnáziumi éveimet. Némi idő elteltével némileg visszazökkentem a normális kerékvágásba és azon kívül, hogy dohányoztam, eljártam minden hétvégén szórakozni, lányok töltötték nálam az éjszakát és egyedül éltem nem változott semmi.
Egyik este, amikor a barátaimmal sétálgattam egy nagydarab pasas belém jött. Ahogy ez lenni szokott a fickó belém kötött és a többiek mér éppen kezdtek feldühödni, amikor elgondolkodtam, hogy vajon ő meg a haverja milyen gyorsan verne minket laposra. Kicsit elcsendesítettem a barátaimat, majd valamilyen oknál fogva elkezdtem kidumálni magunkat. A fickón látszott, hogy kő buta így nem okozott nagyobb gondot. Öt perc múlva a fickó meg a haverja közölte velünk, hogy most elengednek, de ha még egyszer találkozunk, tuti nem ússzuk meg. Én csak helyeseltem, majd szépen elsétáltunk. A barátaim dicsérete jól esett és csak mosolyogtam rájuk. Egy pár pillanat múlva valaki megkocogtatta a vállamat. Már készültem rá, hogy az a fickó visszajött, de tévedtem.
A Glitter klub tulajdonosa
Amikor megfordultam egy magas, hosszú lábú, vékony testalkatú férfit láttam. Hosszú barna haja és sárság szemei voltak. Öltönyben volt, dohányzott és a nyakába sál volt tekerve. A mélysárgás szemeivel végig mért majd elmosolyodott. Megkérdezte van-e egy percem a számára. Elgondolkodtam, mit is akarhat. Gazdag pasinak látszott, aki határozott és megszerzi amit akar. Bólintottam és mondtam a srácoknak, hogy menjenek előre, mindjárt megyek utánuk. Nem tetszett nekik a dolog mert kíváncsiak voltak mit is akarhat ez a férfi. Elmondta, hogy tetszett a határozottságom és az a képességem, hogy tudom mikor mit kell mondani. Elmondta, hogy ő a tulajdonos és a főnök a Glitter nevű Host klubban. Tartott egy kis szünetet, majd megfogta az állam kicsit felemelte a fejem és elmosolyodott. Elmondta, hogy a kommunikációs képességeim mellett a külsőm az, ami megfogta. Átnyújtott egy névjegy kártyát és azt mondta, hogy ha munkát akarok, akkor holnap este menjek el hozzá. Megvártam amíg elmegy, majd zsebre vágtam a kártyát és elindultam megkeresni a barátaimat. Másnap hétvége volt és szerencsére nem kellett iskolába mennem. Egész este azon gondolkodtam, amit az a férfi mondott. Mindent átgondoltam és rájöttem, hogy muszáj egy munkát keresnem vagy nem fogom tudni fenntartani a lakást, amiben élek és az egyetemet sem fogom tudni fizetni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek ehhez a férfihoz és megnézem, mit is ajánl valójában.
Amikor megtaláltam a klubbot és beléptem csodás látvány fogadott. Akkor még nem tudtam, hogy ez a hely a pokol legmélyebb bugyra.
A klub belülről
Ahogy körbe néztem azt láttam, hogy az emberek boldogok. Mindenki elégedett és vidám és az úgynevezett hostok élvezik amit csinálnak. A terem tele volt modern bútorokkal, bárpultal és vendégekkel akik látszólag elégedettek. Akkor úgy gondoltam ez a nekem való hely. Egy férfi üdvözölt és elkísért az irodába. Amikor beléptem megpillantottam a férfit aki leszólított. Egy íróasztal mögött ült néhány irat fölött, ám amikor meghallotta, hogy bejött valaki felpillantott és mosolyogva üdvözölt. Leültetett majd megkérdezte kérek-e valamit inni. Első benyomásra nagyon kedvesnek tűnt és amikor látta az arcomon, hogy így gondolom elmondta, hogy amit az imént láttam, az átlagos feladata egy hostnak. Elmondta, hogy a Glitter az egyik legnépszerűbb klub a Kabukicho negyedben. Azt mondta, amikor meglátott akkor tudta, hogy én erre a munkára születtem. Akkor elhittem neki amit mondott, de most már tudom, hogy hiba volt. Elmondta, hogy ha van kedvem, akkor minden második este eljöhetnék ide és amíg be nem töltöm a 18 éves kort, addig megtanulhatnám hogyan kell jól végezni ezt a munkát. Akkor nem gondolkodtam sokat ezen a dolgon és így utólag belegondolva elég nagy hiba volt. Beleegyeztem és elfogadtam a munkát. Aláírtam egy szerződést ami 5 évre szólt. Akkor 16 éves voltam és még fiatal, de elcsábított a csillogás és a pénz. Azután a nap után minden második este elmentem a klubba és figyeltem a többi hostot, akik végezték a munkájukat. Közben végeztem a klub egyes dolgait és lassan megtanultam, hogyan kell rávenni egy nőt valamire. Hogyan kell az embereket manipulálni és hogyan tudom elérni azt amit akarok. Azóta két év telt el és én elértem a 18 éves kort. Kiváló eredményeim voltak minden évben és felvettek az általam választott egyetem jogi karára. A születésnapom után, amikor elmentem a klubba a főnök behívatott az irodájába. Amikor beléptem mosolyogva köszöntött ugyan úgy, mint mikor először voltam itt. Leültem és tudtam mit akar. Ahogy vártam közölte, hogy mostantól a klub hostja vagyok, amíg le nem jár a szerződésem és így mostantól minden nap be kell járnom. Én csak bólintottam ő pedig elmosolyodott. Elmondta, hogy mi a dolgom és, hogyan jelenjek meg mostantól a klubban. Persze ezt már mind megtanítottam nekem, a két év alatt amit itt töltöttem. Az együtt töltött idő alatt kezdtem úgy érezni, hogy ez a férfi olyan, mint az apám. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk annak ellenére, hogy ő a főnököm. Azóta a nap óta eltelt három hónap és teljesen beleszoktam a környezetben. A klubban összesen 15 host van, én pedig a nyolcadik helyen állok. Jól emlékszem amikor a főnök elmondta, hogy minden hónapban a hostok bevétele alapján besorolják őket. Mindenre emlékszem amit mondott, mert már akkor tudtam, hogy ha nem figyelek rá és nem engedelmeskedek neki akkor sok problémám lesz.
Hát ez az én életem története. Bevallom nagyon sok időbe telt, mire megfogalmaztam ezt a hosszú és unalmas történetet és nem akarom túl gyakran megismételni ezt.
A hozzászólást Mayakashi Kaen összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 15 2010, 12:31-kor.
Mayakashi Kaen- Játékos
Adatlap
Szint: D
Rang: Host
Chakraszint:
Re: Mayakashi Kaen
Zetsu Szer. Júl. 14 2010, 15:13
Jó előtörténet, bár van egy nagyobb bajom vele.
Túl modernnek tünteti fel a világot, teszem azt ami nagyon zavarja a csőröm, a MOBIL jelenléte. Igazából az a klub is túl modernnek tűnik, de azt még úgy ahogy eltudom fogadni.
A mobil helyett találj ki más megoldást, hogy megtudd a dolgot.
Elfelejted, hogy ez Konoha, és nem Tokyo.
Túl modernnek tünteti fel a világot, teszem azt ami nagyon zavarja a csőröm, a MOBIL jelenléte. Igazából az a klub is túl modernnek tűnik, de azt még úgy ahogy eltudom fogadni.
A mobil helyett találj ki más megoldást, hogy megtudd a dolgot.
Elfelejted, hogy ez Konoha, és nem Tokyo.
Zetsu- Inaktív
Re: Mayakashi Kaen
Zetsu Szer. Júl. 14 2010, 18:04
Az előtörténetet a javítás után, (szájhúzással) elfogadom!
Kezdő pénzösszeged 2200 ryuu.
Kezdő pénzösszeged 2200 ryuu.
Zetsu- Inaktív
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.