Rekidomu Houza
2 posters
1 / 1 oldal
Rekidomu Houza
Rekidomu Houza Kedd Aug. 10 2010, 21:48
NÉV: Rekidomu Houza
ORSZÁG: sok volt.
RANG: civil - fegyverkészítő (nagy)mester (hírneve alapján én A és S közé tenném, de döntse el a staff)
KOR: 52
NEM: férfi
VÉRCSOPORT: AB+
KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG: elvileg részesült akademikus szinti shinobi kiképzésben, de mivel nem gyakorolta, és akkor se ment jól neki, ezért feltehetően képtelen ezt a tudását hasznosítani. Szakmája miatt ereje, állóképessége meghazudtolja ősz hajszálait, illetve egy légies mozgásokon alapuló harcművészethez is ért, némiképp, illetve fegyverforgatásban is van szakértelme, de ez a munkájával jár.
FELSZERELÉSEK: egy bot amire támaszkodik elengedhetetlen, habár nincsen rá szüksége, ő mégis foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Mellesleg ez egy nagyon szép példány. Egy mesterember barátja készítette neki egy kardért cserébe. A legjobb tölgyfa mahagóni 'bevonattal' a fogó részén. A 'lélek' kanjija is bele van vájva az alján. Állandó társa legkedvesebb műve is, ami egy 120 cm hosszú fém rúd, aminek gyönyörű sima felszínét csak egy apró pöcök zavarja meg a kéz helyétől kicsit följebb. Ennek nagyon hasznos funkciója van, ha feltoljuk akkor mind a két oldalról egy-egy 20 centis kiváló minőségű és rendkívül éles penge ugrik elő. Ezt a hátán keresztbe hordja. Egy hátizsákot is hord, amiben váltóruha illetve egy szerszámkészlet van.
KINÉZET: Hagyományos, úgymond a 'régi idők' ruháit hordja. Ritkuló haja már ősz színben pompázik, habár ez nem újdonság, mivel 30 éves kora óta küszködik ezekkel, de erre kevesebb igényt fordít, mint kortársai. Állandó jellegzetessége a már említett két felszerelés ami mindig nála van. Illetve még egy-egy gyűrű. Mind a kettő egyszerű karika, habár értékük az egekbe rúgó. A bal kezén viseli ezeket. A gyűrűsujján lévő jegygyűrűje, a kisujján ékeskedő pedig volt mestere hagyatéka, amit átadott a hatalmas mértékű tudás mellett. Munkája okán alkata igazán robusztus és kiváló kondícióban van. Magassága nem éppen kihívó, de szélessége annál inkább. Csak a vállának szélességén látszódik kondíciója a ruhákon keresztül, de ez ne tévesszen meg senkit. A fegyverkovácsok mindig is nagy erőnek örvendtek. Hogy teljesen névtelen, illetve felismeretlen maradjon egy csuklya is van nála, amit csak néha vesz fel, mivel nem szereti hordani.
JELLEM: Makacs, fafejű. A régi korokban él, görcsösen ragaszkodik a hagyományokhoz és semmi új praktikára nem vevő. A tiszteletet és az udvariasságot nagyon fontosnak tartja. Akármennyire mogorvának is tűnik, igazából hiperaktív egyéniség és még most is ereje teljében van. Akaratereje nem ismer határokat, addig megy a falnak míg az darabokra nem törik. Jellemzi az ún. 'józan paraszti ész' és az ízes, enyhe tájszólással fűszerezett beszéd. Igen kreatív, ami elengedhetetlen munkájához, több egyéni szerszámot talált már ki, illetve munkakönnyítő gépezeteket is összeszerelt, de a legbüszkébb mégis arra, hogy saját módját találta fel a chakrara érzékeny pengék készítésének. És ha már a büszkeségnél tartunk meg kell jegyezni, hogy azt nem adná fel, soha. Ami gyakorta hibákba is vezeti, de neki ez az első. Nagy jelentőséget fordít olyanokra, mint becsület, jó modor, tisztelet, tudás.
VAGYON: Talán sikerült volna hatalmas vagyont felhalmoznia életútja során, de neveltetése és gyerekkora sosem a pazarlásról szólt, mindig azt a színvonalat követi, de környezetének (akiket szeret és vagy tisztel) próbálja a lehető legtöbbet megadnia. Hogy ne maradjon nyakán a sok pénz mindig adakozik, főképp pályakezdő tanoncoknak aki szakmát szeretnének tanulni.
AZ ELSŐ 20 ÉV
- Hol is kezdjem? Hosszú volt az út, mire ideértem. Az egész a Tűz Országában kezdődött 19 évvel ezelőtt. Megfogantam, megszülettem, felsírtam, babusgattak. Nagyjából így telhettek életem azon szakaszai, amiket már elfelejtettem. Mind a két szülém shinobi múltra tekintett vissza, de nyugdíjba vonultak mire én kipottyantam. Igen, elég késői kölök vagyok, de ez nevelt engem a gondoskodásra, és a felelősségteljes életre. Édesapám fél lábbal már nem nagyon volt hasznos Konohának, édesanyámnak pedig sok teendője akadt a ház körül a házassága után. Így hát elköltöztek egy szép kis faluba ahol én is csöperedtem. Szép kis környék mondhatom, azóta is csak az olyan friss levegőjű szabad terek vonzanak engemet. Hjaj, tudja volt egy szép kis rét ahol annyit, de annyit labdáztunk... Bezony...
- Houza-san, nem vagy te még olyan öreg, hogy így beszélj gyerekkorodról. - mondta egy árgus szemekkel figyelő hasonló korú nő. Látszott rajta, hogy teljesen elvarázsolta a pöttöm, de igazán fitt férfi, aki nem éppen az a ki mondott ideál, de hát embere válogatja, hogy kinek mi tetszik. - Na de folytasd, folytasd, még nagyon az elején járunk! - sarkallta egy kedves mosollyal.
- Persze, persze... - sóhajtott egyet lemondóan - Aztán hat éves lettem. Mikor azt mondták, hogy nekem ninjának kell lennem. Nem tűrtek ellent mondást a családban, gyerek nem dönthet a saját feje fölött, hisz még kevés olyankor benne az ész. Kötelességtudóan minden nap elgyalogoltam a fővárosba meg vissza. Nem volt az olyan messze! Egy-két óra járásra csak. És mivel pont útba esett egy tavacska hazafelé úsztam is, ha olyasmi volt az idő. Nem néztek engem ott jó szemmel. Én a falusi fráter mit keresek a nagyvárosban? Sokszor összekülönböztünk dolgokon. Meg hát nem is voltam a legügyesebb. Épphogy csak sikerültek ezek a technikák. Vagy épphogy nem... De hát sose bántam, nem kötött le ez engemet annyira. Szívesebben segédkeztem a ház körül. A fizikai munkák nagy része rám maradt édesapám állapota miatt. Végülis ez nevelt engem emberré, és büszke vagyok rá, még ha otthon máshogy is gondolják ezt... Na szóval elvégeztem az akadémiát a... hanyadik is... talán a negyedik-ötödik próbálkozásra. Igen, valahogy így volt... Csapatba osztottak, de nem nagyon fült hozzá a fogam és végtére sikerült egy szép kis beszéddel elküldetni magam onnan. No nem tettem én semmi rosszat, csak beszéltem a Hokagével, hogy nincs nekem ezekre időm, és inkább otthon segítenék megfáradt és idős szüleimen, és majd kitanulok valami szakmát, hogy el tudjam tartani őket.
Talán jobb is így nekik, hogy én már nem odavalósi vagyok, nekem mindenképpen. A javarészt ágyban fekvő apám nem tudta ezt egy darabig, csak szülémnek volt róla tudomása, de egy ebéd közben aztán istenesen kiborult a só. Olyan fejmosást kaptam, amilyet azóta még senkitől. Egy év se telt el, hogy én úgymond kiléptem. 13-14 éves forma csenevész lehettem. Csak lesütöttem szemem, nem mertem visszaszólni, főleg mert egy tasli is elcsattant, ami miatt drága jó édesanyám is beszállt a piaci forgatagba és felváltva hol engem, hol atyámat szidta, de inkább őt. Hiába, a gyermekféltés és védelmezési ösztön csak ott settenkedett benne. Akkor csökkentem felére édesapám szemében. Nem, inkább kisebbre, körülbelül most lehetek valóságom fele csak nála... Hjaj...
- Majd megbékél - biztatta a csinos vele szembe ülő.
- Ehh... - volt egy harmadik ember is a teremben. 50 év körüli őszülő, de inkább kopaszodó figura. Magas, széles vállú, csak úgy dagad rajta az izom. Szájából pipa lóg ki, és mindene kormos. A távolban állt a falnak támaszkodva és onnan hallgatott figyelmesen.
- Remélem... Na de ne vesszük kedvünket egy jó beszélgetéstől a múlt miatt. No hát azért éltünk mi tovább a magunk megszokott módján. Én műveltem a földet, etettem az állatokat, levágtam őket ha olyan idő volt. Volt nehezebb és könnyebb esztendő is, de egyszer se éheztünk. Habár a nagyvárosi ficsúrok biztos nem ezt nevezték volna jó létnek, nekik már ez is a koplalást feszegette volna. Ejej, ezek a városiak. Aztán meghalt édesanyám. Isten nyugosztalja nagyon jó ember volt, de a sok munka levette őt a lábáról. Jaj bocsánat, hogy könnyezem... - egy darabig elhallgatott, megemlékezve a halottról - de örülök neki, mert ő már sokkal jobb világban van. Olyan jó asszony volt, hogy biztos megjutalmazzák odafönt. Még több munka szakadt rám ekkor. Már nem nagyon győztem ezért azt mondtam édesapámnak, hogy elviszem egy városba ahol ápolók vigyáznak majd rá.
Ő megfenyegetett, és ordibált velem megint, hogy ott akarom hagyni. De ezeket a csúnya vádakat már én se nézhettem tétlenül, hát nagy bátran vissza merészeltem szólni párszor, hogy az kérem nem úgy van. 18 évesen már voltam elég érett ahhoz, úgy gondolom, hogy döntsek. Majd pár év múlva ez is elválik bennem, hogy helyesen cselekedtem-e... Remélem igen... A vita oda torkollott, hogy engem kitagadott a családból is megtiltotta, hogy a Rekidomu nevet használjam... Szegény öreg...
A házból is kiutasított, hogy menjek világgá, és többet ne találkozzon velem. Én azért elmentem a városba és mondtam pár ilyen jótevőnek akinek a gondozás a dolga, hogy próbálja meggyőzni. Remélem sikerült... Mindenesetre én rájuk bíztam édesapámat és elindultam a nagy világba...
Na akkor aztán tényleg jó párszor nem emeltem ételt a számhoz. Inni csak-csak akadt pár korty víz mindig, de egyszer azzal is megjártam és több napig betegeskedtem, de végül csak kikúrált a napfény. Talán anyám látta meg szenvedésem, és könyörült meg rajtam. Elvándoroltam én mindenfelé, barátságokat kötöttem, és akármilyen munkát elvállaltam. Egy ember ekkor beszélt nekem, hogy fegyvereket készíteni milyen egy nemes munka...
- Így is elég tiszta a bakancsom kölyök... - mordult rá a szoba rangidőse.
- Hát én igazán nem úgy értettem, csak a szavait idéztem vissza. Szóval ő ajánlotta nekem ezt a féle mesterséget, mint megélhetési forrást, ezért hát eldöntöttem, hogy én - aki sosem voltam ügyetlen a szerszámokkal - elsétálok a Villám Országának Takigakuréjébe. Hát így kerültem ide. Egy évet vándoroltam otthontól való elszakadásom óta, amit fölösleges lenne részleteznem, mivel munkával telt leginkább. Koldulni, én sosem koldultam, pénzt csak tettért cserébe fogadok el, úgy neveltek! - jelenti ki fennhangon. - És azt hiszem ezzel végeztem is.
- Dehogy végeztél! Hozz nekem vizet ebbe a négy vödörbe. Mától megkezdődik a tanításod... - jelentette ki a kovácsmester, aminek következtében a két fiatal arcát egy gyönyörű mosoly járta át. A mester egyetlen lánya is nagyon örült az új jövevénynek...
8 ÉV TANULÁS
Az ősi tanítás szerint a legkiválóbb katanák egy évig készülnek és hét évet pihennek a mocsárban, mielőtt harcba vihetik őket. A tanoncok egy évig lankadatlanul csak segítik és figyelik a mesterüket. Mindössze ezután a próbaidőszak után kezdhetik meg a valódi tanulást, ami átlagosan hét évig tart. Houza is ennyi ideig szolgált, mire megkapta mestermunkájára az oklevelét, mi szerint ő hivatásos fegyverkészítő. De ne szaladjunk előre.
A már említett város melletti erdős, alacsonyhegységi rész adott otthon a kovácsokat, és fémműveseket magába tömörítő céh mindennapjainak. A megannyi műhely mind itt foglalta a helyét, a városfalakon belül csak az eladóhelyiségeik ékeskedtek. Aminek rendjéért leginkább Hinomura felügyelt, aki egy mindig vidám kedves barna hajú lány volt, főszereplőnk mesterének lánya. Az első félévét szinte csak a boltban húzta le, ahol megismertette őt Hino mindenféle fegyvernemmel és, hogy mit mire használnak. Egy igen szoros barátság is kialakult kettejük között ami az idő múlásával lépkedett egy magasabb szint felé. Megtanulta honnan lehet felismerni a minőséget, kort illetve néhány híresebb készítő munkásságait. Az árakat is megjegyezte, hogy minek az értéke körülbelül hol mozog. Egy szóval nagy ismertségre tett szert, olyannyira, hogy tapintásra meg kellett állapítania bizonyos anyagokat. Közelebb vizsgálódás után pedig egy fegyver részletes összetételét is fel kellett ismernie, pontosan megsaccolva mi hányad részben található meg. Persze, ez tűnhet akármilyen nagy ördöngösségnek, a szakmába ezt mindenkinek tudnia kell, nem hiába erre tanítják a zöldfülűt legelőször.
Ezekkel a tudással háta mögött vágott bele a következő nagy léptékbe, ami a műhely körüli segédkezést foglalta magába. Itt megtanulta, hogyan kell a tüzet szítani a megmunkáláskor, miképpen kell felépíteni a kályhát, amiből minden munka után új szükségeltetik. A világban a legtöbb helyen már cserépkályhákat alkalmaztak, de Jintara mester szerint a legrégebbi kardok még most is a legjobbak, ezért a legrégebbi módszerek, még most is a legjobbak. Így ún. kályhagödrökbe készítették, aminek a felépítése szigorúan elő van írva, hova, hány réteg szén illetve fa és még megannyi szabály. A kemény fizikai munkákban eléggé kiizmosodott ami elengedhetetlen egy kovács számára. Elméletben már elleste az összes apró kis praktikát, hogy miképpen álljon hozzá bizonyos feladatokhoz majd. Az öreg gyakran vizsgáztatta is és szúrópróba szerűen keresztkérdésekkel állította szembe, illetve kikérte a véleményét, hogy miképpen folytassa a munkát. Természetesen nem küszködött ilyen problémákkal, csak a tesztelés. Amit eléggé jól állt, bár a kezdetekben megesett, hogy vétett ami általában plusz munkával és hasonló büntetésekkel járt, de csak sikerült helyes válaszokat adni a végére.
Az első éven megmunkálták, olyanná tették, ami alkalmas a következő hét évben, hogy kibírja a mocsarat, sőt erőt gyűjtsön a bűzös tóból. Az új esztendő első napján már talpig belemártózott a mocsárba, mivel megkapta az első munkáját, ami igen egyszerűnek tűnt, egy szénacél pengét kell kovácsolnia, ami 30 cm hosszú, egyélű. Az életlen, azaz jobb oldala egyenes, míg a másik félköríves és a közepén lyuknak kell lennie, amibe egy normális méretű férfi ököl belefér. Egy fajta boxer volt egyszóval.
Minden munka első lépése a tervezés. Lapot vett maga elé és több perspektívából lerajzolta a keletkező művet. Kiszámolta, hogy mi, mennyire ideális, méretet vett a bérlő ökléről, hogy személyre szabhassa. Nagyot szeretett volna alkotni már elsőre is, hogy megbecsüljék, minden megtett azért, hogy ne járassa le magát. Ezek után beszerezte a legjobb anyagokat, a falu piacán talált is egy kitűnő kelléket is, amiért egy elismerő tekintet volt a jutalma Jintara-tól. Ez nem más, mint egy fa fogantyú volt, amit egyértelműen kényelmesebb markolni, mint a fémet, ami legyen él nélküli, még is csak belemar a húsba. Nem volt olcsó, de szerencsére a tehetős bérlő beleszámította ezt is az árba, mivel megtetszett neki az ötlet, szerencsére nem az ő apró vagyona ment rá. Diófa volt, gumifa külső résszel, ami rugalmassá és puhává tette. Három vékony járatot vájt bele, ami biztosította, hogy ne törjön szét a fa. Ezek által lesz ráhúzva a fegyverre.
Akármilyen könnyűnek is tűnik elsőre - és valóban is az -, a zöldfülű rendesen megszenvedett vele, és egyszer újra is kellett kezdenie, ami végzetes hibának számít, mivel úgy túl sok anyagot kell felhasználnia. Persze, összeolvaszthatta volna, hogy újra formálja, de akkor nő a széntartalma, és könnyen eltörne. Precíz egy munka ez.
De lényeg, a vége ami egy egészen pofás kis darab lett, és a legfontosabb, hogy vevőnek is tetszett. Sorozatosan kapta az egyre nehezedő feladatokat, és néhányszor szándékosan megbonyolították neki, árgus szemekkel lesve, hogy oldja meg ezeket a speciális kéréseket.
- Utálok nyílhegyet kovácsolni. - fakadt ki egyszer Hinonak. - Főleg ezt, aminek úgy kell kinéznie, mint egy dugóhúzó, és nem lehet hosszabb 4 cm-nél, és rá kell tennem három csavart, úgy, hogy a vége kiegyenesedjen és csak az legyen éles. Még csak a tervezésnél járok, de már kikészít. - azzal dühösen átsatírozott egy rajzot, aminek következtében kilyukadt a pergamen is. - Ha egy ilyennel sem tudunk megbirkózni, hogy leszek elismert fegyverkészítő? - Okolta magát mindenért. Nyár volt, még így, a fa alatti árnyékban is irtózatosan fülledt volt a levegő. Houza mindössze egy munkás rövidnadrágot viselt, ami úszott a koszban. A lány keze meleg volt ugyan, de érintése még is kellemesen nyugtatta egész testét, mikor a vállához ért.
- Köszönöm... - mondta immár tökéletes nyugodtsággal, és le is tette maga mellé a grafithegyet és a pergament, egy követ helyezett a könnyű holmira, hogy a szél nehogy belekapjon. Csak csöndben hallgattak és néztek egymás szemébe. Szerették az ilyen helyzeteket, egyikük sem a szavak embere volt.
- Édesapádnak mikor mondjuk meg? - most már nem állhatta az oly szeretett barna szempárt és a földet kémlelte - Nem szeretek nagyon titkolózni előtte, és lassan látszódni is fog... - nyúlt oda kedvese hasához, megsimítva azt - Csak nem lesz olyan mérges... - hitegette magát.
- Igazad lehet... - kedvtelenedett el a nő is. - Azt hiszem, még ma elké..
- Dehogy! - vágott közbe megrémülve a férfi. - Mármint, bocsáss meg, nem akartalak félbeszakítani, de úgy gondolom, akkor kéne, amikor ezzel végeztem - bökött a papír felé. - Szerintem örülni fog, hogy sikerült megoldanom egy ilyet már a negyedik évben, mert erre még ő is azt mondta, hogy nem könnyű. Szóval nem lehetne akkor? Szerintem egy héten belül kész vagyok, bár ha eszembe jut valami hatalmas ötlet, akkor talán hamarabb is.
- Akkor hagylak. - és egy csókváltás után ellibegett a 24 éves nő. Houza egy darabig még nézte, majd még nagyobb erővel törte a fejét a feladatán. Folyamatosan ezen járt az esze. Két nap alig evett valamit, inni is csak épphogy. Alvásról pedig ne is beszéljünk. A végeredmény végtére is gyümölcsöző lett, mivel megtalálta a megoldást és egy teljes nap alatt megvalósítania is sikerült. Ekkor nyújtotta először kezét Jintara, és egy férfias kézfogással gratulált neki. Ritka volt az ilyen alkalom, azóta is csak négyszer akadt, és már többször egyszer se fog...
De ne szaladjunk előre, a jó hír átadása még hátra volt, de pár perccel a gratuláció után meg is történt. Nagy megkönnyebbülésükre örült neki a férfi, és egy nagy borozásra hívta az egész céhet a jó hírt elújságolni, habár ennek sokan nem örültek, mivel Hino szépsége nem csak Houzanak szúrt szemet, és így, hogy egy gyerek is összeköti szerelmüket, már a nullához közelített az esélyük.
Még két és fél esztendő volt hátra a szolgálatból, vagyis a mestermunkától, ami hozzávezet az oklevélhez. Amin már most el kezdett gondolkodni, hogy vajon mi lehet az, ami majd meggyőzi az embereket arról, hogy ő érdemes a fegyvermesteri címre. Persze nem sok ideje akadt mivel munka hála istennek mindig volt a háztájon, és ezek egyre azt mutatták, hogy fegyvermérnöki tehetsége eléggé nagy, és igen kreatív tud lenni. Időközben lánya is megszületett, akit Hinomi-nak neveztek el, édesanyja után. Ekkor kapta a második kézfogást. A gyermek áldás után egy hónappal az esküvő is lezajlott, ahol már a hajdani versenytársak is sok boldogságot kívántak és örültek az ifjú párnak.
Végül is elérkezett a nagy nap. Fél hónap volt hátra a szolgálatból, meg kellett kezdeni a mesterremeket. Nem is habozott a Houza, már vette is a papírt, amire gondosan feljegyezte, hogy miből mennyi kell alapanyagból, és az addig összegyűjtött szép kis summáját (amit csak erre tartogatott), a városba gyalogolt. Gondosan, nagy alapossággal kiválogatott minden szükségeset, majd, ahogy a szokás tartja elzárkózott, csak élelmet és vizet juttattak be hozzá időközönként. Fél hónapja volt, ha túl lépi az időkorlátot megbukik.
Senki sem mehetett be hozzá, a táplálékot is egy kis ajtón keresztül rakták be, nagyon hajazott minden körülmény egy börtönhöz. Végtére is csak készen lett legkedvesebb műve - ld. felszerelésekben a fémbot -. Ekkor kapta harmadik kézfogást egy oklevél mellé. És ez előbbi többet ért neki, sokkal többet.
Letelt a hét év, és ő fegyverkészítő mesterré lett...
VÁNDORLÁS
A hagyomány előírja a friss mestereknek egy évig vándorolnia kell, növelve saját és céhe hírnevét, megismerve a világot. Nem mintha ezt nem tette volna már meg, mikor édesapja kiutálta, de a szabály, az szabály. Szerencsére lánya már volt elég nagy ahhoz, hogy otthon lehessen hagyni az édesanyjával, a céhtagok amúgy is szívesen segítettek a nőnek, vagyont pedig összeszedett eleget ahhoz, hogy jól tudjanak élni. Úgy tervezte, hogy tiszteletlenség lenne ajándék nélkül betoppannia édesapjához. Az állapotáról folyamatosan tájékozódott, mivel szerencsére sikerült valahogy rávennie az őt gondozóknak, hogy jobb neki a városban, ahol kiszolgálják, ezt ő máig nem értette, miképpen? És a gondozók mindig megírták levélben, hogy miként van. Kedves emberek hála istennek. Úgy döntött, hogy majd a vándorlás után a családjával elmegy, annak biztosan örülni fog az öreg, ha látja milyen sudár gyereke lett és milyen szép feleséget szedett össze, na és a gyerek is egy tündér. Biztosan megenyhül majd a vendégek láttán. Ezzel a gondolattal biztatta magát folyton.
Úgy gondolta, hogy tengerre száll, és a kereskedelem virágzó központjába tesz egy látogatást, azaz Dagarashiba. De amint leszállt suhancok áldozata lett. Hiába van ereje teljében, verekedni nem tud így csúnyán eltángálták és elvitték összes pénzét. Ekkor még nem hordta magánál fegyverét, nem nagyon találkozott még ehhez hasonló erőszakkal a világban, mert ő leginkább csak a munkához értett, sosem akadtak problémái ilyen téren. Tudta, hogy létezik, és gyakori, de saját bőrén most tapasztalta először.
Azonban a sors ezt az utat szánta ki neki, mivel ezt meglátta egy idősebb ember aki magához hívta. Szállást adott neki és ételt, ha segít a ház körül. Szívesen tette, és az összhangot is megtalálta a bölccsel. Hamar kiderült, hogy a befogadója nem más, mint egy vándor szerzetes, aki csak azért telepedett le, mert mostanában folyamatosan probléma van a szívével. Hiába, az idő úr mindenek felett.
Felajánlotta, hogy megtanítja Houzat az ő harcművészetére.
- De uram, én békés természetű ember vagyok, igazán nem szeretem a verekedéseket! - állt ellen először.
- Fegyverkészítő vagy, nem?
- Igen, az vagyok.
- A fegyverek sem a pacifizmust szolgálják, ha jól tudom. - sandított sunyin.
- De az teljesen más, egy fegyver elkészítése az művészet, és a fegyverrel való harc is... - elakadt a szava, ellent mondott magának. Két kérdéssel megfordította őt az öreg és ezután egy bocsánat keretében megkérte, hogy tanítsa.
- Csodálkozom, hogy te aki a fegyverek minden rezdülését érted nem tudsz velük bánni, csak amíg nincsenek készek... Öreg hiba... - csóválta meg a fejét.
- Elnézést, de én nem tudok mivel fizetni ezért cserébe... - sütötte le a szemét.
- Dehogynem, megvéded magad a rosszakaróiddal szemben és tovább adod az arra érdemesnek a tudásom. Tudod, az igazi harcok a béke hírnökei, de csak az igazi harcok... - hangsúlyozta ki.
Így az utazás itt véget is ért, mivel ezután csak a tanulásra összpontosított. A mester technikái a legkisebb ellenállás elvén alapultak és legkevesebb erőkifejtéssel a legnagyobb sikert garantálták. Persze, csak ha jól csináljuk. Megtanulta a nyaki idegek bénító pontjának hol létét, ami egy határozott ütésre blokkolva lesz, így ájuláshoz vezetve. A támadások pusztakezes hárítását, a megfelelő ütő illetve rúgó technikákat, valamint, hogy használjuk ki gyengeségünket előnyként. Kapott egy plusz leckét is bo használatból, mivel a szerzetes értesülve lett, hogy mi a mesterremeke. Az év végére egészen ügyes lett, habár még bőven volt mit gyakorolnia, és a tudás amit kapott csak az a lépcsőfok volt, amit egyedül nem tudunk megtenni, ezután már saját magának kell lépkednie fölfelé.
Megköszönte a tanítást, majd elindult a céhe felé, hogy végre találkozzon családjával, barátaival és mesterével.
5 BOLDOG ÉV
A céhen belül saját műhelyt kapott, illetve saját polcot a boltban. Most már az ő neve is az első sorban szerepelt a boltban, nem a tanoncokénál. Szerencsére az állandóan csatározó Villám népnek mindig kellett valami, és a Tűz Országából is gyakran jártak át ide. Jól ment az üzlet, egy egész tehetős kis vagyont is összeszedett, amiből felesége és kisgyermeke szépen el tudott élni. Ő megelégedett azzal a színvonallal is, amin eddig eltengődött, idegen volt neki az efféle jólét, de persze megadta szeretteinek. Az idilli évek alatt őszülni és kopaszodni kezdett, illetve bajuszt növeszteni. Az új kinézete csak növelte a tekintélyét. Az egyre cseperedő kislány megtanult kosarat kötni, illetve mindent amit édesanyja tudott. Apósa folyton csak azt mondogatta, hogy ez a kislány a múltból jött Hinomura. A piac jól ment, Houza egyre csak fejlődött, és már egyre többen ismerték, és ajánlották egymásnak, elindult az ismertség útján. Eközben folyamatosan gyakorolta a harcművészetet, és fejlesztette azt. Szakmája kondícióban tartotta. Ekkor kezdte el fegyverét igazán megszeretni, és mindenhová magával vitte. Tovább fejlesztette a benne lévő szerkezetet is ami kilöki a két pengét. Így gyorsabban, és nagyobb erővel lökődnek ki azok. A boldogságok mindig tragédiába torkollanak. Most se történt ez máshogy.
TRAGÉDIA
A járványok gyakoriak, főleg egy ilyen helyen, ahol ennyi idegen ember sürög nap, mint nap. Harmincnegyedik életévét írta, mikor egy nagyobb ilyen keresztezte életútját. Először csak a csecsemők betegedtek meg. A tünetek egy súlyosabb megfázásra hajaztak, ami esetleg átterjedhetett valamelyik légszervre. De a szokásos gyógymódok csak nem segítettek és a helyzet egy rosszabbodott. Gyakorta járt medikus ninja különítmény vizsgálni a gyermekeket, de nem jutottak semmire. És amíg ők álltak, a vírus terjedt és a gyengébb nők, illetve idősebb kölykök is megbetegedtek tőle. A nép nagyon megdühödött a tehetetlen orvosokra és korholták őket, hogy minek vannak akkor? De ez természetes reakció, mikor elvesztjük gyermekeinket. Vagy éppen a feleségünket...
Ez történt Houza-val is. A műhelyek kibocsátotta füstöt nem nagyon bírja a női szervezet. Az olyanok akik a közelben nőnek fel nem is élnek sokáig, hacsak nem kerülnek el valamerre, jobb levegőre. Könnyű célpontnak bizonyult mind a kettő Hino a vírus számára, ami azonnal támadás alá vette őket. Az akaraterejük helyén volt, talán túlságosan is, ezért nagyon sokáig szenvedtek. Houza és Jintara nem vállat több munkát ebben az időszakban, folyamatosan lesték miben tudnak segíteni. Ők nem váltak áldozattá, ki tudja mi alapján válogatott ez a fránya nyavalya. Sajnos semmilyen gyógynövény, gyógyfőzet nem segített. A néhai enyhülés csak csalóka ábránd volt és napról napra közelebb került a két nő a másvilághoz. A sorsot nem lehet átírni, mikor már ilyen kevés az idő. Nekik sem sikerült, így egy temetésen először és utoljára látta sírni azt az embert, aki fogadott fiaként kezelte. Ő nem mert a tömeg előtt kifakadni, bár kétség kívül leszaladt néhány csepp az arcán.
A HÓ ORSZÁGA
A következő pár napban szellemként mozgott, nem fogta fel mi történik körülötte, és használhatatlan volt, ami abszolút nem jellemző rá. De végtére úgy döntött, vándorolni fog, és megtanulja azt amit még nem tud. Úgy hallotta a Hó Országában találkozik a modernség a régi utakkal, és nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a fegyverekre, amit leginkább shinobik számára készítenek. Felkerekedett hát és a célig meg sem állt, ahol azonban nem olyan barátságosan fogadták kollégái, mint ahogy azt megszokta. És az információ is elég tévesek voltak, mivel a régi utak itt nem voltak meglelhetőek. Legalábbis ő egyet sem talált.
Fortuna azonban újra mellé állt, mivel a kormány fegyvermérnököket toborzott, és kreativitása lévén beválogatásra került. Megismerte, hogy azért az új világ is tud alkotni lenyűgöző dolgokat. Kitanulta szinte minden eszköz működési elvét és folyamatosan újon törte a fejét, így hamar átcsoportosították a kutatói részleghez, ahol két év után a vezetői pozíció egyikét is megkapta, egészen fiatalon, a többi emberhez képest, ezért gyakran lenézték, illetve lesték minden hibáját, de ő neveltetése okán tűrte ezeket, mert tudta, hogy egyszer csak rá fognak jönni, hogy ő is értékes tagja ennek csapatnak. Leginkább jég formálására alkalmas eszközöket alkottak, de akadtak nyalánkságok is. Az egyik ilyet éppen ő vezette, mivel a tervező és kitaláló is saját maga volt, ki más? A tárgy lényege, hogy kis drótok egy tapadókoronggal a szív feletti bőrre rácsatlakoznak, itt ugyanis sűrű a chakra hálózat, és egy tartályba kivonnak bizonyos mennyiségű energiát az alanyból. Ugyanezzel a móddal már akármibe bele lehet vezetni a felhalmozott mennyiséget, azonban, ha a közeg nem szilárd, akkor az úgymond elveszik az éterben. Ezek a kis fiolák lehetővé teszik, hogy kimerült helyzetben a ninják valamennyire feltöltsék magukat, bár a procedúrához legalább két perc kell, így nem mindig kivitelezhető.
Ez a találmánya nagy sikernek örvendett, ezért sokan kíváncsiak voltak a titokra, aminek következtében egyre veszélyesebbé váltak a mindennapok. Sajnos többen voltak, akik erőszakkal próbálták rávenni a működési elv kiadására. A kormány pedig nagyon ügyesen gazdálkodott, és sosem került rossz kezekbe az eszköz. Viszont a helyzet tarthatatlanná vált, így 10 év után úgy érezte el kell hagynia azt a várost, amit már eléggé megszeretett, ezt azonban nem hagyták volna, csak úgy. Így kénytelen volt eljátszania, hogy megbolondult. Csinált pár ostobaságot, ami szemet szúrt a tényleges vezetőségnek és kérdőre vonták, ahol azt látták, hogy feltehetően beleőrült a sok munkába. Jól sikerült ez a színészkedés, mivel nagyon sokszor tényleg csak hajszálnyira volt az állapottól. Végtére is elbocsájtották, látván, hogy ez az ember úgyse tudna titkokat kiadni, mivel lassan egyedül felöltözni is képtelen lesz. Az ég áldásával melegebb éghajlatra küldték, de természetesen nem ment el üres kézzel. Néhány már kész általa feltalált eszközt, tervrajzot illetve csekély, még nem feltűnő mennyiségű alapanyagot is magával vitt, és a lehető leggyorsabban túllépte a határt...
CHAKRA-ÉRZÉKENY PENGE - ÚJRAGONDOLÁS | ÚJABB HALÁLOK
Ez talán a legnehezebb egy fegyverkészítő számára. A titkát csak igen kevesen ismerik, és azok sem válnak meg tőle olyan könnyen. Tegyen szert akármilyen nagy hírnévre Houza (aki félve Yukigakure informátoraitól és esetleges bosszúállóktól, próbál minél messzebbre kerülni a Hó Országától, és emiatt, haját illetve bajszát is újraszabatta egy borbély segítségével, így jobban kijön eddig eltakart fejformája, ami megtévesztetheti azokat, akik eddig csak védőfelszerelésben, vagy fehér köpenyben látták), senki nem akadt aki elmondja neki a titkot, ezért saját maga törte rajta fejét. Azt elárulták neki, hogy nem az alapanyagban, hanem a készítésben rejtőzik a titok. Megannyi elmélkedés után nem tudott rájönni, hogy mi lehet ez és sorra kereste fel a mesetereket, de mindegyikük elutasította, mondván ő már így is eléggé nagy konkurencia, és nem ettől fognak eltűnni a föld színéről ezek a speciális pengék. Hiába, az üzlet beférkőzött már mindenhova. Hajdani céhében se volt senki aki értett volna hozzá. Ő pedig nem is sejtette, hogy itt van az orra előtt a megoldás, pontosabban mögötte, mivel közelmúltját kell segítségül hívnia. Ő mégis másfél évet töprengett, vagyis csak felet, mivel az első félév gyásszal és gondozással telt.
Akármilyen messze is járt második otthonától, eljutott hozzá a hír, hogy Jintara megette már kenyerének a javát, és az utolsó morzsákat majszolja. Várakozást nem tűrve útnak indult és ahogy azt feleségével és lányával tette csak vele foglalkozott. Újból megrohanták az emlékek. És ekkor eszébe jutott az édesapja is. Nagyon röstellte magát, hogy folyamatosan csak halogatta a találkozást, és levelet is régen kapott már. De megint csak azt mondta, hogy most második édesapjával kell foglalatoskodnia, majd utána, hisz ő csak nem haldoklik, legalábbis nagyon reméli.
Most is tehetetlenek voltak, de könnyebb volt elfogadnia a természetes elmúlást, mint a betegségbe halást, természetesen ez is megviselte. Ekkor kapta meg azt a gyűrűt, amelyet azóta másik ékszere mellett hord és sosem veszi le, ezzel is adózva a halott mester tiszteletének. Jintara csak őt kívánta látni, mikor már érezte, hogy utoljára látja ezt a világot, és elmondta neki, hogy fiaként szerette, és, hogy a legjobb tanítványa ő volt, illetve a legjobb pár a lányának. Mielőtt eltávozott volna megáldotta és az ötödik kézfogással átadta neki gyűrűjét, amit az édesapjától kapott. Az egyetlen kérése az volt, hogy fogadjon ő is tanítványt, ahogy Jintara tette.
Már megszokta a magányt, mivel mindig egyedül volt utazásai folyamán, de valahogy mégis frusztráltabban élt ezután, hogy már nincsen igazán olyan, aki szívesen fogadná, hisz nem tudja, hogy édesapja mit is szólna hozzá...
Tényleg, az édesapa, meg kell látogatni. Ötlött fel benne, de aztán egy nagyszerű gondolata támadt. A legelső chakra-érzékeny fegyverét neki fogja készíteni, ezért hát felpakolt, és felkereste a szülői házat, ami üresen, lepukkantan állt. A földek is megműveletlenül álltak. Ekkor jutott csak eszébe, hogy már a városban van, ezért rögtön odament, boldogan várva a pillanatot, mindegy, hogy az mit hoz. De egy újabb fájdalmas ténnyel kellett szembenéznie. Édesapja meghalt. Már két éve. Küldték a levelet is, a céhez. Hát akkor ezért, ő nem ott tartózkodott, hanem éppen a bolondsága kezdődött Yukigakurében. Az utolsó kívánsága az volt, hogy ha nem látja még Houzat, akkor adják át neki, hogy használhatja a Rekidomu nevet. Ekkor fakadt ki másodszor sírásban a már érett, 47 éves férfi, most még jobban, és nem elrejtve a nyilvánosság elől. Úgy érezte, hogy már csak apja iránti tiszteletből is meg kell mutatnia az ún. 'konkurenciának', hogy ő képes alkotni, hogy ő REKIDOMU Houza saját maga készít, saját maga által kiötlött módon, tökéletes pengéket.
Hát rögtön bele is kezdett a készítésbe, és a régi családi házban berendezett egy műhelyt. Hozott magával szerszámokat illetve egyéb eszközöket, mivel úgy gondolta, hogy apja szeme láttára készíti azt el.
Több napon keresztül semmi sem jutott az eszébe, és szinte csak lélektelenül feküdt, míg nem kutakodni kezdett a házban, hátha talál valamit, ami beindítja fantáziáját.
- Jéé... egy chakrára érzékeny papír... - mosolyodott el - Nem is tudom mi az elsődleges elemem... Apának tűz volt, vajon nekem mit szánt a sors? - megérintette hát azt, és nagy erőfeszítések árán próbálta odakoncentrálni a benne rejlő energiát, ami nagyon nem ment neki. Több óra folyamatos próbálkozás árán sikerült csak azt elérni, hogy parázslani kezdett a kezében lévő tárgy, ő pedig ösztönszerűen eldobta.
- Hm... Nekem is tűz... - könyvelte el a hatás alapján, majd a nosztalgikus pillanatokat a hirtelen felismerés szakította meg. - Úristen! Ez az! Meg van! RÁJÖTTEM! Köszönöm Apa! - tekintett fel hálásan az ég felé, ahonnan a segítséget származtatta. A chakra magában rejti az ember domináns elemét, tehát ha a kard el van látva a használó chakrájával, akkor az képes felismerni azt is, hogy mire van affinitása, illetőleg egy új szintre lép a fegyvert és a shinobit összekötő kapcsolat.
Úgy döntött magán teszteli, de aztán hamar rájött, hogy ő nem tud semmi olyan technikát (hisz csak az alapokat tanulta egyszer, de már azok se mennének valószínűleg), amivel megbizonyosodhatna működéséről, ezért a városban hirdette magát. A nevére hamar felkapták a jártasabbak fejüket és csak úgy jöttek a megrendelések, de ő már szórólapján feltüntette, hogy egyenlőre csak a legelső jelentkezőét fogadja el. Így is tett. A szél elemű jounin illető bátran vállalkozott a kísérletre. Houza agyában kétféle megoldás motoszkált, vagy a már kész kardba, vagy a még izzó kardba kell belevezetni, ezért úgy döntött mind a kettőt megpróbálja. Végtére a második elgondolás hozta meg a sikert, de tönkre is tette a készüléket, amiért nagyon bosszús volt, mivel így már csak egy kész állt rendelkezésére, illetve a tervrajzok, és kettő összerakásához szükséges anyag.
De lényeg ami lényeg, hamar elterjedt a hír, hogy valahogy könnyebb ezekkel a kardokkal harcolni, mivel a használó saját chakrája van benne, így előhívni csak az képes, illetve jobban tudja irányítani. Csak úgy szállingóztak az akaratosnál akaratosabb emberek, hogy nekik is kell, de mindegyikre szó nélkül nemet mondott. Tudta, hogy ilyet nem mindenki kaphat, annak bizonyítania kell, de mindegyikük egytől egyig már az első szavuknál elutasítást kaptak, Houza egyikben sem érezte azt, aminek meg kell lennie. És abban is kételkedett, hogy a legelsőnél jól döntött-e vajon, de bizonyítást kapott erre, amikor visszajött megköszönni a férfi, felajánlva, hogy elmenekíti innen, a fenyegetések hálójából.
Szívesen elfogadta az ajánlatot az öreg, és csak pár dolgot vitt magával. A Szél Országának egy névtelen falvában lelt menedékre, és eltűnt a közvélemény elől öt teljes évig.
AZ ELHATÁROZÁS
Természetesen nem bírta ki szerelme, a kovácsolás nélkül és csak hamar visszatért a szakmába. A régi céhébe látogatott, ahol még most is szívesen fogadták, és ott tevékenykedett egy ideig. Azóta egyetlen egy chakrára-érzékeny pengét sem készített, és aki kérdezte tőle, hogy valóban ő csinálta azt a híreset, akkor csak megrázta a fejét, és mondta, hogy azért örül, hogy valaki az ő nevét aggatta egy olyan remekműre. Ebben az időben kapta a botját is egy gyönyörű yari pengéért cserébe. Úgy gondolta jó csere volt, mivel pénze így is van, pedig eléggé gyakran adakozik rászoruló barátainak. Sajnos az idő eléggé zsörtölődőssé tette, így megint csak két évet maradt a szakmában, mire újra visszavonult a Szél Országának névtelen kis falujába, ami valahol a sivatag közepén fekszik. Senki se tudja, hogy merre is lehet pontosan, sőt néhány csak legendának tartják a létezését is, mondván már régen meghalt, de az biztos, hogy visszatértét szívesen fogadná a fegyverkészítő társadalom...
De lelkiismerete csak nem hagyta nyugodni egy évet dolgozott, egy évet pihent, habár többnek szánta, de minduntalan bántotta a gondolat, hogy még nem sikerült teljesítenie egy haldokló kívánságát. 'Fogadj tanítványt, akiről tudod, hogy túlszárnyalhat' - folyton csak ez a hörgő orgánummal elsuttogott mondat járt a fejében. Tudja, hogy meg kell ezt tennie, ezért immár sokadjára tért vissza a 'sírjából'. Újult erővel, még nagyobb lendülettel vágott neki az útnak a Villám Országába, de ennek a lendületnek a szele még jobban megcsiszolta, kiérdesítette az öreget. Szavait egyre kevesebbet hallják, és mogorvasága túlszaladt az eddigi csúcson. Pedig nem lett ő ennyire negatív, pusztán a fogadott tanítványának tartogatja mindenét.
Munkát csak nagyon keveset vállalt, éppen annyit, hogy meg tudjon élni, de azért, ha akadt valami ínyencség arra lecsapott. Hiába az idő, a sebek, ő még mindig megszállottja a fejtörőknek és a nehézségnek. Eléggé messziről is utaztak hozzá ifjak, hogy tőle tanulhassanak. Sajnos fölöslegesen, mivel az idős férfi egyikben sem találta meg azt egy rövid beszélgetés után, amit ő szükségesnek érzett, hogy meglegyen. Nem tudta volna megfogalmazni vajon mit is keres, pusztán csak érezte, hogy fellelhető-e vagy sem. Szókimondó, már-már kegyetlen volt ilyen szempontból ezért 'csodálói' száma is erőteljesen megcsappant. A korai tumultust jelentősen megcsappant létszám váltotta fel. Igaz, így is akadt minden hétre legalább egy.
- Miért vagy ilyen telhetetlen Houza-san? - kérdezte egy tanonckori jó barátja egyik nap.
- Ezek csak azért jönnek ide, mert én lennék a tanár, és nem azért, hogy tanuljanak. - sóhajt egyet lemondóan.
- Biztos vagy benne, hogy akkor ez a legjobb módja a keresésnek? - húzta fel a szemöldökét.
- De hát Jintara is így csinálta.
- Ő egy nagy tudású kovács volt, de te túlszárnyaltad, hírnévben főleg. Azt hittem a Hó Országában megtanultad, hogy nem kell félni az új módszerektől. Azt ajánlom járd végig névtelen vándorként a fegyverkészítő falvakat, keresve azt aki legmegfelelőbb utódod lenne.
Be kellett látni, hogy igaza volt, így hősünk a tanácsot megszívlelve vándorruhát öltött, viszont 'ismertetőjegyeihez' feltétlenül ragaszkodva útnak indult. Úgy gondolta, hogy legelőször a közelben lévő fegyverkészítő falvakat látogatja meg, így első útja a Folyó Országába vezette őt. Eközben megkérte céhét, hogy ha bárki iránta érdeklődne mondják, hogy egyik nap még itt volt, következő nap már nem. Egy szó nélkül menetelt el...
ORSZÁG: sok volt.
RANG: civil - fegyverkészítő (nagy)mester (hírneve alapján én A és S közé tenném, de döntse el a staff)
KOR: 52
NEM: férfi
VÉRCSOPORT: AB+
KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG: elvileg részesült akademikus szinti shinobi kiképzésben, de mivel nem gyakorolta, és akkor se ment jól neki, ezért feltehetően képtelen ezt a tudását hasznosítani. Szakmája miatt ereje, állóképessége meghazudtolja ősz hajszálait, illetve egy légies mozgásokon alapuló harcművészethez is ért, némiképp, illetve fegyverforgatásban is van szakértelme, de ez a munkájával jár.
FELSZERELÉSEK: egy bot amire támaszkodik elengedhetetlen, habár nincsen rá szüksége, ő mégis foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Mellesleg ez egy nagyon szép példány. Egy mesterember barátja készítette neki egy kardért cserébe. A legjobb tölgyfa mahagóni 'bevonattal' a fogó részén. A 'lélek' kanjija is bele van vájva az alján. Állandó társa legkedvesebb műve is, ami egy 120 cm hosszú fém rúd, aminek gyönyörű sima felszínét csak egy apró pöcök zavarja meg a kéz helyétől kicsit följebb. Ennek nagyon hasznos funkciója van, ha feltoljuk akkor mind a két oldalról egy-egy 20 centis kiváló minőségű és rendkívül éles penge ugrik elő. Ezt a hátán keresztbe hordja. Egy hátizsákot is hord, amiben váltóruha illetve egy szerszámkészlet van.
KINÉZET: Hagyományos, úgymond a 'régi idők' ruháit hordja. Ritkuló haja már ősz színben pompázik, habár ez nem újdonság, mivel 30 éves kora óta küszködik ezekkel, de erre kevesebb igényt fordít, mint kortársai. Állandó jellegzetessége a már említett két felszerelés ami mindig nála van. Illetve még egy-egy gyűrű. Mind a kettő egyszerű karika, habár értékük az egekbe rúgó. A bal kezén viseli ezeket. A gyűrűsujján lévő jegygyűrűje, a kisujján ékeskedő pedig volt mestere hagyatéka, amit átadott a hatalmas mértékű tudás mellett. Munkája okán alkata igazán robusztus és kiváló kondícióban van. Magassága nem éppen kihívó, de szélessége annál inkább. Csak a vállának szélességén látszódik kondíciója a ruhákon keresztül, de ez ne tévesszen meg senkit. A fegyverkovácsok mindig is nagy erőnek örvendtek. Hogy teljesen névtelen, illetve felismeretlen maradjon egy csuklya is van nála, amit csak néha vesz fel, mivel nem szereti hordani.
JELLEM: Makacs, fafejű. A régi korokban él, görcsösen ragaszkodik a hagyományokhoz és semmi új praktikára nem vevő. A tiszteletet és az udvariasságot nagyon fontosnak tartja. Akármennyire mogorvának is tűnik, igazából hiperaktív egyéniség és még most is ereje teljében van. Akaratereje nem ismer határokat, addig megy a falnak míg az darabokra nem törik. Jellemzi az ún. 'józan paraszti ész' és az ízes, enyhe tájszólással fűszerezett beszéd. Igen kreatív, ami elengedhetetlen munkájához, több egyéni szerszámot talált már ki, illetve munkakönnyítő gépezeteket is összeszerelt, de a legbüszkébb mégis arra, hogy saját módját találta fel a chakrara érzékeny pengék készítésének. És ha már a büszkeségnél tartunk meg kell jegyezni, hogy azt nem adná fel, soha. Ami gyakorta hibákba is vezeti, de neki ez az első. Nagy jelentőséget fordít olyanokra, mint becsület, jó modor, tisztelet, tudás.
VAGYON: Talán sikerült volna hatalmas vagyont felhalmoznia életútja során, de neveltetése és gyerekkora sosem a pazarlásról szólt, mindig azt a színvonalat követi, de környezetének (akiket szeret és vagy tisztel) próbálja a lehető legtöbbet megadnia. Hogy ne maradjon nyakán a sok pénz mindig adakozik, főképp pályakezdő tanoncoknak aki szakmát szeretnének tanulni.
AZ ELSŐ 20 ÉV
- Hol is kezdjem? Hosszú volt az út, mire ideértem. Az egész a Tűz Országában kezdődött 19 évvel ezelőtt. Megfogantam, megszülettem, felsírtam, babusgattak. Nagyjából így telhettek életem azon szakaszai, amiket már elfelejtettem. Mind a két szülém shinobi múltra tekintett vissza, de nyugdíjba vonultak mire én kipottyantam. Igen, elég késői kölök vagyok, de ez nevelt engem a gondoskodásra, és a felelősségteljes életre. Édesapám fél lábbal már nem nagyon volt hasznos Konohának, édesanyámnak pedig sok teendője akadt a ház körül a házassága után. Így hát elköltöztek egy szép kis faluba ahol én is csöperedtem. Szép kis környék mondhatom, azóta is csak az olyan friss levegőjű szabad terek vonzanak engemet. Hjaj, tudja volt egy szép kis rét ahol annyit, de annyit labdáztunk... Bezony...
- Houza-san, nem vagy te még olyan öreg, hogy így beszélj gyerekkorodról. - mondta egy árgus szemekkel figyelő hasonló korú nő. Látszott rajta, hogy teljesen elvarázsolta a pöttöm, de igazán fitt férfi, aki nem éppen az a ki mondott ideál, de hát embere válogatja, hogy kinek mi tetszik. - Na de folytasd, folytasd, még nagyon az elején járunk! - sarkallta egy kedves mosollyal.
- Persze, persze... - sóhajtott egyet lemondóan - Aztán hat éves lettem. Mikor azt mondták, hogy nekem ninjának kell lennem. Nem tűrtek ellent mondást a családban, gyerek nem dönthet a saját feje fölött, hisz még kevés olyankor benne az ész. Kötelességtudóan minden nap elgyalogoltam a fővárosba meg vissza. Nem volt az olyan messze! Egy-két óra járásra csak. És mivel pont útba esett egy tavacska hazafelé úsztam is, ha olyasmi volt az idő. Nem néztek engem ott jó szemmel. Én a falusi fráter mit keresek a nagyvárosban? Sokszor összekülönböztünk dolgokon. Meg hát nem is voltam a legügyesebb. Épphogy csak sikerültek ezek a technikák. Vagy épphogy nem... De hát sose bántam, nem kötött le ez engemet annyira. Szívesebben segédkeztem a ház körül. A fizikai munkák nagy része rám maradt édesapám állapota miatt. Végülis ez nevelt engem emberré, és büszke vagyok rá, még ha otthon máshogy is gondolják ezt... Na szóval elvégeztem az akadémiát a... hanyadik is... talán a negyedik-ötödik próbálkozásra. Igen, valahogy így volt... Csapatba osztottak, de nem nagyon fült hozzá a fogam és végtére sikerült egy szép kis beszéddel elküldetni magam onnan. No nem tettem én semmi rosszat, csak beszéltem a Hokagével, hogy nincs nekem ezekre időm, és inkább otthon segítenék megfáradt és idős szüleimen, és majd kitanulok valami szakmát, hogy el tudjam tartani őket.
Talán jobb is így nekik, hogy én már nem odavalósi vagyok, nekem mindenképpen. A javarészt ágyban fekvő apám nem tudta ezt egy darabig, csak szülémnek volt róla tudomása, de egy ebéd közben aztán istenesen kiborult a só. Olyan fejmosást kaptam, amilyet azóta még senkitől. Egy év se telt el, hogy én úgymond kiléptem. 13-14 éves forma csenevész lehettem. Csak lesütöttem szemem, nem mertem visszaszólni, főleg mert egy tasli is elcsattant, ami miatt drága jó édesanyám is beszállt a piaci forgatagba és felváltva hol engem, hol atyámat szidta, de inkább őt. Hiába, a gyermekféltés és védelmezési ösztön csak ott settenkedett benne. Akkor csökkentem felére édesapám szemében. Nem, inkább kisebbre, körülbelül most lehetek valóságom fele csak nála... Hjaj...
- Majd megbékél - biztatta a csinos vele szembe ülő.
- Ehh... - volt egy harmadik ember is a teremben. 50 év körüli őszülő, de inkább kopaszodó figura. Magas, széles vállú, csak úgy dagad rajta az izom. Szájából pipa lóg ki, és mindene kormos. A távolban állt a falnak támaszkodva és onnan hallgatott figyelmesen.
- Remélem... Na de ne vesszük kedvünket egy jó beszélgetéstől a múlt miatt. No hát azért éltünk mi tovább a magunk megszokott módján. Én műveltem a földet, etettem az állatokat, levágtam őket ha olyan idő volt. Volt nehezebb és könnyebb esztendő is, de egyszer se éheztünk. Habár a nagyvárosi ficsúrok biztos nem ezt nevezték volna jó létnek, nekik már ez is a koplalást feszegette volna. Ejej, ezek a városiak. Aztán meghalt édesanyám. Isten nyugosztalja nagyon jó ember volt, de a sok munka levette őt a lábáról. Jaj bocsánat, hogy könnyezem... - egy darabig elhallgatott, megemlékezve a halottról - de örülök neki, mert ő már sokkal jobb világban van. Olyan jó asszony volt, hogy biztos megjutalmazzák odafönt. Még több munka szakadt rám ekkor. Már nem nagyon győztem ezért azt mondtam édesapámnak, hogy elviszem egy városba ahol ápolók vigyáznak majd rá.
Ő megfenyegetett, és ordibált velem megint, hogy ott akarom hagyni. De ezeket a csúnya vádakat már én se nézhettem tétlenül, hát nagy bátran vissza merészeltem szólni párszor, hogy az kérem nem úgy van. 18 évesen már voltam elég érett ahhoz, úgy gondolom, hogy döntsek. Majd pár év múlva ez is elválik bennem, hogy helyesen cselekedtem-e... Remélem igen... A vita oda torkollott, hogy engem kitagadott a családból is megtiltotta, hogy a Rekidomu nevet használjam... Szegény öreg...
A házból is kiutasított, hogy menjek világgá, és többet ne találkozzon velem. Én azért elmentem a városba és mondtam pár ilyen jótevőnek akinek a gondozás a dolga, hogy próbálja meggyőzni. Remélem sikerült... Mindenesetre én rájuk bíztam édesapámat és elindultam a nagy világba...
Na akkor aztán tényleg jó párszor nem emeltem ételt a számhoz. Inni csak-csak akadt pár korty víz mindig, de egyszer azzal is megjártam és több napig betegeskedtem, de végül csak kikúrált a napfény. Talán anyám látta meg szenvedésem, és könyörült meg rajtam. Elvándoroltam én mindenfelé, barátságokat kötöttem, és akármilyen munkát elvállaltam. Egy ember ekkor beszélt nekem, hogy fegyvereket készíteni milyen egy nemes munka...
- Így is elég tiszta a bakancsom kölyök... - mordult rá a szoba rangidőse.
- Hát én igazán nem úgy értettem, csak a szavait idéztem vissza. Szóval ő ajánlotta nekem ezt a féle mesterséget, mint megélhetési forrást, ezért hát eldöntöttem, hogy én - aki sosem voltam ügyetlen a szerszámokkal - elsétálok a Villám Országának Takigakuréjébe. Hát így kerültem ide. Egy évet vándoroltam otthontól való elszakadásom óta, amit fölösleges lenne részleteznem, mivel munkával telt leginkább. Koldulni, én sosem koldultam, pénzt csak tettért cserébe fogadok el, úgy neveltek! - jelenti ki fennhangon. - És azt hiszem ezzel végeztem is.
- Dehogy végeztél! Hozz nekem vizet ebbe a négy vödörbe. Mától megkezdődik a tanításod... - jelentette ki a kovácsmester, aminek következtében a két fiatal arcát egy gyönyörű mosoly járta át. A mester egyetlen lánya is nagyon örült az új jövevénynek...
8 ÉV TANULÁS
Az ősi tanítás szerint a legkiválóbb katanák egy évig készülnek és hét évet pihennek a mocsárban, mielőtt harcba vihetik őket. A tanoncok egy évig lankadatlanul csak segítik és figyelik a mesterüket. Mindössze ezután a próbaidőszak után kezdhetik meg a valódi tanulást, ami átlagosan hét évig tart. Houza is ennyi ideig szolgált, mire megkapta mestermunkájára az oklevelét, mi szerint ő hivatásos fegyverkészítő. De ne szaladjunk előre.
A már említett város melletti erdős, alacsonyhegységi rész adott otthon a kovácsokat, és fémműveseket magába tömörítő céh mindennapjainak. A megannyi műhely mind itt foglalta a helyét, a városfalakon belül csak az eladóhelyiségeik ékeskedtek. Aminek rendjéért leginkább Hinomura felügyelt, aki egy mindig vidám kedves barna hajú lány volt, főszereplőnk mesterének lánya. Az első félévét szinte csak a boltban húzta le, ahol megismertette őt Hino mindenféle fegyvernemmel és, hogy mit mire használnak. Egy igen szoros barátság is kialakult kettejük között ami az idő múlásával lépkedett egy magasabb szint felé. Megtanulta honnan lehet felismerni a minőséget, kort illetve néhány híresebb készítő munkásságait. Az árakat is megjegyezte, hogy minek az értéke körülbelül hol mozog. Egy szóval nagy ismertségre tett szert, olyannyira, hogy tapintásra meg kellett állapítania bizonyos anyagokat. Közelebb vizsgálódás után pedig egy fegyver részletes összetételét is fel kellett ismernie, pontosan megsaccolva mi hányad részben található meg. Persze, ez tűnhet akármilyen nagy ördöngösségnek, a szakmába ezt mindenkinek tudnia kell, nem hiába erre tanítják a zöldfülűt legelőször.
Ezekkel a tudással háta mögött vágott bele a következő nagy léptékbe, ami a műhely körüli segédkezést foglalta magába. Itt megtanulta, hogyan kell a tüzet szítani a megmunkáláskor, miképpen kell felépíteni a kályhát, amiből minden munka után új szükségeltetik. A világban a legtöbb helyen már cserépkályhákat alkalmaztak, de Jintara mester szerint a legrégebbi kardok még most is a legjobbak, ezért a legrégebbi módszerek, még most is a legjobbak. Így ún. kályhagödrökbe készítették, aminek a felépítése szigorúan elő van írva, hova, hány réteg szén illetve fa és még megannyi szabály. A kemény fizikai munkákban eléggé kiizmosodott ami elengedhetetlen egy kovács számára. Elméletben már elleste az összes apró kis praktikát, hogy miképpen álljon hozzá bizonyos feladatokhoz majd. Az öreg gyakran vizsgáztatta is és szúrópróba szerűen keresztkérdésekkel állította szembe, illetve kikérte a véleményét, hogy miképpen folytassa a munkát. Természetesen nem küszködött ilyen problémákkal, csak a tesztelés. Amit eléggé jól állt, bár a kezdetekben megesett, hogy vétett ami általában plusz munkával és hasonló büntetésekkel járt, de csak sikerült helyes válaszokat adni a végére.
Az első éven megmunkálták, olyanná tették, ami alkalmas a következő hét évben, hogy kibírja a mocsarat, sőt erőt gyűjtsön a bűzös tóból. Az új esztendő első napján már talpig belemártózott a mocsárba, mivel megkapta az első munkáját, ami igen egyszerűnek tűnt, egy szénacél pengét kell kovácsolnia, ami 30 cm hosszú, egyélű. Az életlen, azaz jobb oldala egyenes, míg a másik félköríves és a közepén lyuknak kell lennie, amibe egy normális méretű férfi ököl belefér. Egy fajta boxer volt egyszóval.
Minden munka első lépése a tervezés. Lapot vett maga elé és több perspektívából lerajzolta a keletkező művet. Kiszámolta, hogy mi, mennyire ideális, méretet vett a bérlő ökléről, hogy személyre szabhassa. Nagyot szeretett volna alkotni már elsőre is, hogy megbecsüljék, minden megtett azért, hogy ne járassa le magát. Ezek után beszerezte a legjobb anyagokat, a falu piacán talált is egy kitűnő kelléket is, amiért egy elismerő tekintet volt a jutalma Jintara-tól. Ez nem más, mint egy fa fogantyú volt, amit egyértelműen kényelmesebb markolni, mint a fémet, ami legyen él nélküli, még is csak belemar a húsba. Nem volt olcsó, de szerencsére a tehetős bérlő beleszámította ezt is az árba, mivel megtetszett neki az ötlet, szerencsére nem az ő apró vagyona ment rá. Diófa volt, gumifa külső résszel, ami rugalmassá és puhává tette. Három vékony járatot vájt bele, ami biztosította, hogy ne törjön szét a fa. Ezek által lesz ráhúzva a fegyverre.
Akármilyen könnyűnek is tűnik elsőre - és valóban is az -, a zöldfülű rendesen megszenvedett vele, és egyszer újra is kellett kezdenie, ami végzetes hibának számít, mivel úgy túl sok anyagot kell felhasználnia. Persze, összeolvaszthatta volna, hogy újra formálja, de akkor nő a széntartalma, és könnyen eltörne. Precíz egy munka ez.
De lényeg, a vége ami egy egészen pofás kis darab lett, és a legfontosabb, hogy vevőnek is tetszett. Sorozatosan kapta az egyre nehezedő feladatokat, és néhányszor szándékosan megbonyolították neki, árgus szemekkel lesve, hogy oldja meg ezeket a speciális kéréseket.
- Utálok nyílhegyet kovácsolni. - fakadt ki egyszer Hinonak. - Főleg ezt, aminek úgy kell kinéznie, mint egy dugóhúzó, és nem lehet hosszabb 4 cm-nél, és rá kell tennem három csavart, úgy, hogy a vége kiegyenesedjen és csak az legyen éles. Még csak a tervezésnél járok, de már kikészít. - azzal dühösen átsatírozott egy rajzot, aminek következtében kilyukadt a pergamen is. - Ha egy ilyennel sem tudunk megbirkózni, hogy leszek elismert fegyverkészítő? - Okolta magát mindenért. Nyár volt, még így, a fa alatti árnyékban is irtózatosan fülledt volt a levegő. Houza mindössze egy munkás rövidnadrágot viselt, ami úszott a koszban. A lány keze meleg volt ugyan, de érintése még is kellemesen nyugtatta egész testét, mikor a vállához ért.
- Köszönöm... - mondta immár tökéletes nyugodtsággal, és le is tette maga mellé a grafithegyet és a pergament, egy követ helyezett a könnyű holmira, hogy a szél nehogy belekapjon. Csak csöndben hallgattak és néztek egymás szemébe. Szerették az ilyen helyzeteket, egyikük sem a szavak embere volt.
- Édesapádnak mikor mondjuk meg? - most már nem állhatta az oly szeretett barna szempárt és a földet kémlelte - Nem szeretek nagyon titkolózni előtte, és lassan látszódni is fog... - nyúlt oda kedvese hasához, megsimítva azt - Csak nem lesz olyan mérges... - hitegette magát.
- Igazad lehet... - kedvtelenedett el a nő is. - Azt hiszem, még ma elké..
- Dehogy! - vágott közbe megrémülve a férfi. - Mármint, bocsáss meg, nem akartalak félbeszakítani, de úgy gondolom, akkor kéne, amikor ezzel végeztem - bökött a papír felé. - Szerintem örülni fog, hogy sikerült megoldanom egy ilyet már a negyedik évben, mert erre még ő is azt mondta, hogy nem könnyű. Szóval nem lehetne akkor? Szerintem egy héten belül kész vagyok, bár ha eszembe jut valami hatalmas ötlet, akkor talán hamarabb is.
- Akkor hagylak. - és egy csókváltás után ellibegett a 24 éves nő. Houza egy darabig még nézte, majd még nagyobb erővel törte a fejét a feladatán. Folyamatosan ezen járt az esze. Két nap alig evett valamit, inni is csak épphogy. Alvásról pedig ne is beszéljünk. A végeredmény végtére is gyümölcsöző lett, mivel megtalálta a megoldást és egy teljes nap alatt megvalósítania is sikerült. Ekkor nyújtotta először kezét Jintara, és egy férfias kézfogással gratulált neki. Ritka volt az ilyen alkalom, azóta is csak négyszer akadt, és már többször egyszer se fog...
De ne szaladjunk előre, a jó hír átadása még hátra volt, de pár perccel a gratuláció után meg is történt. Nagy megkönnyebbülésükre örült neki a férfi, és egy nagy borozásra hívta az egész céhet a jó hírt elújságolni, habár ennek sokan nem örültek, mivel Hino szépsége nem csak Houzanak szúrt szemet, és így, hogy egy gyerek is összeköti szerelmüket, már a nullához közelített az esélyük.
Még két és fél esztendő volt hátra a szolgálatból, vagyis a mestermunkától, ami hozzávezet az oklevélhez. Amin már most el kezdett gondolkodni, hogy vajon mi lehet az, ami majd meggyőzi az embereket arról, hogy ő érdemes a fegyvermesteri címre. Persze nem sok ideje akadt mivel munka hála istennek mindig volt a háztájon, és ezek egyre azt mutatták, hogy fegyvermérnöki tehetsége eléggé nagy, és igen kreatív tud lenni. Időközben lánya is megszületett, akit Hinomi-nak neveztek el, édesanyja után. Ekkor kapta a második kézfogást. A gyermek áldás után egy hónappal az esküvő is lezajlott, ahol már a hajdani versenytársak is sok boldogságot kívántak és örültek az ifjú párnak.
Végül is elérkezett a nagy nap. Fél hónap volt hátra a szolgálatból, meg kellett kezdeni a mesterremeket. Nem is habozott a Houza, már vette is a papírt, amire gondosan feljegyezte, hogy miből mennyi kell alapanyagból, és az addig összegyűjtött szép kis summáját (amit csak erre tartogatott), a városba gyalogolt. Gondosan, nagy alapossággal kiválogatott minden szükségeset, majd, ahogy a szokás tartja elzárkózott, csak élelmet és vizet juttattak be hozzá időközönként. Fél hónapja volt, ha túl lépi az időkorlátot megbukik.
Senki sem mehetett be hozzá, a táplálékot is egy kis ajtón keresztül rakták be, nagyon hajazott minden körülmény egy börtönhöz. Végtére is csak készen lett legkedvesebb műve - ld. felszerelésekben a fémbot -. Ekkor kapta harmadik kézfogást egy oklevél mellé. És ez előbbi többet ért neki, sokkal többet.
Letelt a hét év, és ő fegyverkészítő mesterré lett...
VÁNDORLÁS
A hagyomány előírja a friss mestereknek egy évig vándorolnia kell, növelve saját és céhe hírnevét, megismerve a világot. Nem mintha ezt nem tette volna már meg, mikor édesapja kiutálta, de a szabály, az szabály. Szerencsére lánya már volt elég nagy ahhoz, hogy otthon lehessen hagyni az édesanyjával, a céhtagok amúgy is szívesen segítettek a nőnek, vagyont pedig összeszedett eleget ahhoz, hogy jól tudjanak élni. Úgy tervezte, hogy tiszteletlenség lenne ajándék nélkül betoppannia édesapjához. Az állapotáról folyamatosan tájékozódott, mivel szerencsére sikerült valahogy rávennie az őt gondozóknak, hogy jobb neki a városban, ahol kiszolgálják, ezt ő máig nem értette, miképpen? És a gondozók mindig megírták levélben, hogy miként van. Kedves emberek hála istennek. Úgy döntött, hogy majd a vándorlás után a családjával elmegy, annak biztosan örülni fog az öreg, ha látja milyen sudár gyereke lett és milyen szép feleséget szedett össze, na és a gyerek is egy tündér. Biztosan megenyhül majd a vendégek láttán. Ezzel a gondolattal biztatta magát folyton.
Úgy gondolta, hogy tengerre száll, és a kereskedelem virágzó központjába tesz egy látogatást, azaz Dagarashiba. De amint leszállt suhancok áldozata lett. Hiába van ereje teljében, verekedni nem tud így csúnyán eltángálták és elvitték összes pénzét. Ekkor még nem hordta magánál fegyverét, nem nagyon találkozott még ehhez hasonló erőszakkal a világban, mert ő leginkább csak a munkához értett, sosem akadtak problémái ilyen téren. Tudta, hogy létezik, és gyakori, de saját bőrén most tapasztalta először.
Azonban a sors ezt az utat szánta ki neki, mivel ezt meglátta egy idősebb ember aki magához hívta. Szállást adott neki és ételt, ha segít a ház körül. Szívesen tette, és az összhangot is megtalálta a bölccsel. Hamar kiderült, hogy a befogadója nem más, mint egy vándor szerzetes, aki csak azért telepedett le, mert mostanában folyamatosan probléma van a szívével. Hiába, az idő úr mindenek felett.
Felajánlotta, hogy megtanítja Houzat az ő harcművészetére.
- De uram, én békés természetű ember vagyok, igazán nem szeretem a verekedéseket! - állt ellen először.
- Fegyverkészítő vagy, nem?
- Igen, az vagyok.
- A fegyverek sem a pacifizmust szolgálják, ha jól tudom. - sandított sunyin.
- De az teljesen más, egy fegyver elkészítése az művészet, és a fegyverrel való harc is... - elakadt a szava, ellent mondott magának. Két kérdéssel megfordította őt az öreg és ezután egy bocsánat keretében megkérte, hogy tanítsa.
- Csodálkozom, hogy te aki a fegyverek minden rezdülését érted nem tudsz velük bánni, csak amíg nincsenek készek... Öreg hiba... - csóválta meg a fejét.
- Elnézést, de én nem tudok mivel fizetni ezért cserébe... - sütötte le a szemét.
- Dehogynem, megvéded magad a rosszakaróiddal szemben és tovább adod az arra érdemesnek a tudásom. Tudod, az igazi harcok a béke hírnökei, de csak az igazi harcok... - hangsúlyozta ki.
Így az utazás itt véget is ért, mivel ezután csak a tanulásra összpontosított. A mester technikái a legkisebb ellenállás elvén alapultak és legkevesebb erőkifejtéssel a legnagyobb sikert garantálták. Persze, csak ha jól csináljuk. Megtanulta a nyaki idegek bénító pontjának hol létét, ami egy határozott ütésre blokkolva lesz, így ájuláshoz vezetve. A támadások pusztakezes hárítását, a megfelelő ütő illetve rúgó technikákat, valamint, hogy használjuk ki gyengeségünket előnyként. Kapott egy plusz leckét is bo használatból, mivel a szerzetes értesülve lett, hogy mi a mesterremeke. Az év végére egészen ügyes lett, habár még bőven volt mit gyakorolnia, és a tudás amit kapott csak az a lépcsőfok volt, amit egyedül nem tudunk megtenni, ezután már saját magának kell lépkednie fölfelé.
Megköszönte a tanítást, majd elindult a céhe felé, hogy végre találkozzon családjával, barátaival és mesterével.
5 BOLDOG ÉV
A céhen belül saját műhelyt kapott, illetve saját polcot a boltban. Most már az ő neve is az első sorban szerepelt a boltban, nem a tanoncokénál. Szerencsére az állandóan csatározó Villám népnek mindig kellett valami, és a Tűz Országából is gyakran jártak át ide. Jól ment az üzlet, egy egész tehetős kis vagyont is összeszedett, amiből felesége és kisgyermeke szépen el tudott élni. Ő megelégedett azzal a színvonallal is, amin eddig eltengődött, idegen volt neki az efféle jólét, de persze megadta szeretteinek. Az idilli évek alatt őszülni és kopaszodni kezdett, illetve bajuszt növeszteni. Az új kinézete csak növelte a tekintélyét. Az egyre cseperedő kislány megtanult kosarat kötni, illetve mindent amit édesanyja tudott. Apósa folyton csak azt mondogatta, hogy ez a kislány a múltból jött Hinomura. A piac jól ment, Houza egyre csak fejlődött, és már egyre többen ismerték, és ajánlották egymásnak, elindult az ismertség útján. Eközben folyamatosan gyakorolta a harcművészetet, és fejlesztette azt. Szakmája kondícióban tartotta. Ekkor kezdte el fegyverét igazán megszeretni, és mindenhová magával vitte. Tovább fejlesztette a benne lévő szerkezetet is ami kilöki a két pengét. Így gyorsabban, és nagyobb erővel lökődnek ki azok. A boldogságok mindig tragédiába torkollanak. Most se történt ez máshogy.
TRAGÉDIA
A járványok gyakoriak, főleg egy ilyen helyen, ahol ennyi idegen ember sürög nap, mint nap. Harmincnegyedik életévét írta, mikor egy nagyobb ilyen keresztezte életútját. Először csak a csecsemők betegedtek meg. A tünetek egy súlyosabb megfázásra hajaztak, ami esetleg átterjedhetett valamelyik légszervre. De a szokásos gyógymódok csak nem segítettek és a helyzet egy rosszabbodott. Gyakorta járt medikus ninja különítmény vizsgálni a gyermekeket, de nem jutottak semmire. És amíg ők álltak, a vírus terjedt és a gyengébb nők, illetve idősebb kölykök is megbetegedtek tőle. A nép nagyon megdühödött a tehetetlen orvosokra és korholták őket, hogy minek vannak akkor? De ez természetes reakció, mikor elvesztjük gyermekeinket. Vagy éppen a feleségünket...
Ez történt Houza-val is. A műhelyek kibocsátotta füstöt nem nagyon bírja a női szervezet. Az olyanok akik a közelben nőnek fel nem is élnek sokáig, hacsak nem kerülnek el valamerre, jobb levegőre. Könnyű célpontnak bizonyult mind a kettő Hino a vírus számára, ami azonnal támadás alá vette őket. Az akaraterejük helyén volt, talán túlságosan is, ezért nagyon sokáig szenvedtek. Houza és Jintara nem vállat több munkát ebben az időszakban, folyamatosan lesték miben tudnak segíteni. Ők nem váltak áldozattá, ki tudja mi alapján válogatott ez a fránya nyavalya. Sajnos semmilyen gyógynövény, gyógyfőzet nem segített. A néhai enyhülés csak csalóka ábránd volt és napról napra közelebb került a két nő a másvilághoz. A sorsot nem lehet átírni, mikor már ilyen kevés az idő. Nekik sem sikerült, így egy temetésen először és utoljára látta sírni azt az embert, aki fogadott fiaként kezelte. Ő nem mert a tömeg előtt kifakadni, bár kétség kívül leszaladt néhány csepp az arcán.
A HÓ ORSZÁGA
A következő pár napban szellemként mozgott, nem fogta fel mi történik körülötte, és használhatatlan volt, ami abszolút nem jellemző rá. De végtére úgy döntött, vándorolni fog, és megtanulja azt amit még nem tud. Úgy hallotta a Hó Országában találkozik a modernség a régi utakkal, és nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a fegyverekre, amit leginkább shinobik számára készítenek. Felkerekedett hát és a célig meg sem állt, ahol azonban nem olyan barátságosan fogadták kollégái, mint ahogy azt megszokta. És az információ is elég tévesek voltak, mivel a régi utak itt nem voltak meglelhetőek. Legalábbis ő egyet sem talált.
Fortuna azonban újra mellé állt, mivel a kormány fegyvermérnököket toborzott, és kreativitása lévén beválogatásra került. Megismerte, hogy azért az új világ is tud alkotni lenyűgöző dolgokat. Kitanulta szinte minden eszköz működési elvét és folyamatosan újon törte a fejét, így hamar átcsoportosították a kutatói részleghez, ahol két év után a vezetői pozíció egyikét is megkapta, egészen fiatalon, a többi emberhez képest, ezért gyakran lenézték, illetve lesték minden hibáját, de ő neveltetése okán tűrte ezeket, mert tudta, hogy egyszer csak rá fognak jönni, hogy ő is értékes tagja ennek csapatnak. Leginkább jég formálására alkalmas eszközöket alkottak, de akadtak nyalánkságok is. Az egyik ilyet éppen ő vezette, mivel a tervező és kitaláló is saját maga volt, ki más? A tárgy lényege, hogy kis drótok egy tapadókoronggal a szív feletti bőrre rácsatlakoznak, itt ugyanis sűrű a chakra hálózat, és egy tartályba kivonnak bizonyos mennyiségű energiát az alanyból. Ugyanezzel a móddal már akármibe bele lehet vezetni a felhalmozott mennyiséget, azonban, ha a közeg nem szilárd, akkor az úgymond elveszik az éterben. Ezek a kis fiolák lehetővé teszik, hogy kimerült helyzetben a ninják valamennyire feltöltsék magukat, bár a procedúrához legalább két perc kell, így nem mindig kivitelezhető.
Ez a találmánya nagy sikernek örvendett, ezért sokan kíváncsiak voltak a titokra, aminek következtében egyre veszélyesebbé váltak a mindennapok. Sajnos többen voltak, akik erőszakkal próbálták rávenni a működési elv kiadására. A kormány pedig nagyon ügyesen gazdálkodott, és sosem került rossz kezekbe az eszköz. Viszont a helyzet tarthatatlanná vált, így 10 év után úgy érezte el kell hagynia azt a várost, amit már eléggé megszeretett, ezt azonban nem hagyták volna, csak úgy. Így kénytelen volt eljátszania, hogy megbolondult. Csinált pár ostobaságot, ami szemet szúrt a tényleges vezetőségnek és kérdőre vonták, ahol azt látták, hogy feltehetően beleőrült a sok munkába. Jól sikerült ez a színészkedés, mivel nagyon sokszor tényleg csak hajszálnyira volt az állapottól. Végtére is elbocsájtották, látván, hogy ez az ember úgyse tudna titkokat kiadni, mivel lassan egyedül felöltözni is képtelen lesz. Az ég áldásával melegebb éghajlatra küldték, de természetesen nem ment el üres kézzel. Néhány már kész általa feltalált eszközt, tervrajzot illetve csekély, még nem feltűnő mennyiségű alapanyagot is magával vitt, és a lehető leggyorsabban túllépte a határt...
CHAKRA-ÉRZÉKENY PENGE - ÚJRAGONDOLÁS | ÚJABB HALÁLOK
Ez talán a legnehezebb egy fegyverkészítő számára. A titkát csak igen kevesen ismerik, és azok sem válnak meg tőle olyan könnyen. Tegyen szert akármilyen nagy hírnévre Houza (aki félve Yukigakure informátoraitól és esetleges bosszúállóktól, próbál minél messzebbre kerülni a Hó Országától, és emiatt, haját illetve bajszát is újraszabatta egy borbély segítségével, így jobban kijön eddig eltakart fejformája, ami megtévesztetheti azokat, akik eddig csak védőfelszerelésben, vagy fehér köpenyben látták), senki nem akadt aki elmondja neki a titkot, ezért saját maga törte rajta fejét. Azt elárulták neki, hogy nem az alapanyagban, hanem a készítésben rejtőzik a titok. Megannyi elmélkedés után nem tudott rájönni, hogy mi lehet ez és sorra kereste fel a mesetereket, de mindegyikük elutasította, mondván ő már így is eléggé nagy konkurencia, és nem ettől fognak eltűnni a föld színéről ezek a speciális pengék. Hiába, az üzlet beférkőzött már mindenhova. Hajdani céhében se volt senki aki értett volna hozzá. Ő pedig nem is sejtette, hogy itt van az orra előtt a megoldás, pontosabban mögötte, mivel közelmúltját kell segítségül hívnia. Ő mégis másfél évet töprengett, vagyis csak felet, mivel az első félév gyásszal és gondozással telt.
Akármilyen messze is járt második otthonától, eljutott hozzá a hír, hogy Jintara megette már kenyerének a javát, és az utolsó morzsákat majszolja. Várakozást nem tűrve útnak indult és ahogy azt feleségével és lányával tette csak vele foglalkozott. Újból megrohanták az emlékek. És ekkor eszébe jutott az édesapja is. Nagyon röstellte magát, hogy folyamatosan csak halogatta a találkozást, és levelet is régen kapott már. De megint csak azt mondta, hogy most második édesapjával kell foglalatoskodnia, majd utána, hisz ő csak nem haldoklik, legalábbis nagyon reméli.
Most is tehetetlenek voltak, de könnyebb volt elfogadnia a természetes elmúlást, mint a betegségbe halást, természetesen ez is megviselte. Ekkor kapta meg azt a gyűrűt, amelyet azóta másik ékszere mellett hord és sosem veszi le, ezzel is adózva a halott mester tiszteletének. Jintara csak őt kívánta látni, mikor már érezte, hogy utoljára látja ezt a világot, és elmondta neki, hogy fiaként szerette, és, hogy a legjobb tanítványa ő volt, illetve a legjobb pár a lányának. Mielőtt eltávozott volna megáldotta és az ötödik kézfogással átadta neki gyűrűjét, amit az édesapjától kapott. Az egyetlen kérése az volt, hogy fogadjon ő is tanítványt, ahogy Jintara tette.
Már megszokta a magányt, mivel mindig egyedül volt utazásai folyamán, de valahogy mégis frusztráltabban élt ezután, hogy már nincsen igazán olyan, aki szívesen fogadná, hisz nem tudja, hogy édesapja mit is szólna hozzá...
Tényleg, az édesapa, meg kell látogatni. Ötlött fel benne, de aztán egy nagyszerű gondolata támadt. A legelső chakra-érzékeny fegyverét neki fogja készíteni, ezért hát felpakolt, és felkereste a szülői házat, ami üresen, lepukkantan állt. A földek is megműveletlenül álltak. Ekkor jutott csak eszébe, hogy már a városban van, ezért rögtön odament, boldogan várva a pillanatot, mindegy, hogy az mit hoz. De egy újabb fájdalmas ténnyel kellett szembenéznie. Édesapja meghalt. Már két éve. Küldték a levelet is, a céhez. Hát akkor ezért, ő nem ott tartózkodott, hanem éppen a bolondsága kezdődött Yukigakurében. Az utolsó kívánsága az volt, hogy ha nem látja még Houzat, akkor adják át neki, hogy használhatja a Rekidomu nevet. Ekkor fakadt ki másodszor sírásban a már érett, 47 éves férfi, most még jobban, és nem elrejtve a nyilvánosság elől. Úgy érezte, hogy már csak apja iránti tiszteletből is meg kell mutatnia az ún. 'konkurenciának', hogy ő képes alkotni, hogy ő REKIDOMU Houza saját maga készít, saját maga által kiötlött módon, tökéletes pengéket.
Hát rögtön bele is kezdett a készítésbe, és a régi családi házban berendezett egy műhelyt. Hozott magával szerszámokat illetve egyéb eszközöket, mivel úgy gondolta, hogy apja szeme láttára készíti azt el.
Több napon keresztül semmi sem jutott az eszébe, és szinte csak lélektelenül feküdt, míg nem kutakodni kezdett a házban, hátha talál valamit, ami beindítja fantáziáját.
- Jéé... egy chakrára érzékeny papír... - mosolyodott el - Nem is tudom mi az elsődleges elemem... Apának tűz volt, vajon nekem mit szánt a sors? - megérintette hát azt, és nagy erőfeszítések árán próbálta odakoncentrálni a benne rejlő energiát, ami nagyon nem ment neki. Több óra folyamatos próbálkozás árán sikerült csak azt elérni, hogy parázslani kezdett a kezében lévő tárgy, ő pedig ösztönszerűen eldobta.
- Hm... Nekem is tűz... - könyvelte el a hatás alapján, majd a nosztalgikus pillanatokat a hirtelen felismerés szakította meg. - Úristen! Ez az! Meg van! RÁJÖTTEM! Köszönöm Apa! - tekintett fel hálásan az ég felé, ahonnan a segítséget származtatta. A chakra magában rejti az ember domináns elemét, tehát ha a kard el van látva a használó chakrájával, akkor az képes felismerni azt is, hogy mire van affinitása, illetőleg egy új szintre lép a fegyvert és a shinobit összekötő kapcsolat.
Úgy döntött magán teszteli, de aztán hamar rájött, hogy ő nem tud semmi olyan technikát (hisz csak az alapokat tanulta egyszer, de már azok se mennének valószínűleg), amivel megbizonyosodhatna működéséről, ezért a városban hirdette magát. A nevére hamar felkapták a jártasabbak fejüket és csak úgy jöttek a megrendelések, de ő már szórólapján feltüntette, hogy egyenlőre csak a legelső jelentkezőét fogadja el. Így is tett. A szél elemű jounin illető bátran vállalkozott a kísérletre. Houza agyában kétféle megoldás motoszkált, vagy a már kész kardba, vagy a még izzó kardba kell belevezetni, ezért úgy döntött mind a kettőt megpróbálja. Végtére a második elgondolás hozta meg a sikert, de tönkre is tette a készüléket, amiért nagyon bosszús volt, mivel így már csak egy kész állt rendelkezésére, illetve a tervrajzok, és kettő összerakásához szükséges anyag.
De lényeg ami lényeg, hamar elterjedt a hír, hogy valahogy könnyebb ezekkel a kardokkal harcolni, mivel a használó saját chakrája van benne, így előhívni csak az képes, illetve jobban tudja irányítani. Csak úgy szállingóztak az akaratosnál akaratosabb emberek, hogy nekik is kell, de mindegyikre szó nélkül nemet mondott. Tudta, hogy ilyet nem mindenki kaphat, annak bizonyítania kell, de mindegyikük egytől egyig már az első szavuknál elutasítást kaptak, Houza egyikben sem érezte azt, aminek meg kell lennie. És abban is kételkedett, hogy a legelsőnél jól döntött-e vajon, de bizonyítást kapott erre, amikor visszajött megköszönni a férfi, felajánlva, hogy elmenekíti innen, a fenyegetések hálójából.
Szívesen elfogadta az ajánlatot az öreg, és csak pár dolgot vitt magával. A Szél Országának egy névtelen falvában lelt menedékre, és eltűnt a közvélemény elől öt teljes évig.
AZ ELHATÁROZÁS
Természetesen nem bírta ki szerelme, a kovácsolás nélkül és csak hamar visszatért a szakmába. A régi céhébe látogatott, ahol még most is szívesen fogadták, és ott tevékenykedett egy ideig. Azóta egyetlen egy chakrára-érzékeny pengét sem készített, és aki kérdezte tőle, hogy valóban ő csinálta azt a híreset, akkor csak megrázta a fejét, és mondta, hogy azért örül, hogy valaki az ő nevét aggatta egy olyan remekműre. Ebben az időben kapta a botját is egy gyönyörű yari pengéért cserébe. Úgy gondolta jó csere volt, mivel pénze így is van, pedig eléggé gyakran adakozik rászoruló barátainak. Sajnos az idő eléggé zsörtölődőssé tette, így megint csak két évet maradt a szakmában, mire újra visszavonult a Szél Országának névtelen kis falujába, ami valahol a sivatag közepén fekszik. Senki se tudja, hogy merre is lehet pontosan, sőt néhány csak legendának tartják a létezését is, mondván már régen meghalt, de az biztos, hogy visszatértét szívesen fogadná a fegyverkészítő társadalom...
De lelkiismerete csak nem hagyta nyugodni egy évet dolgozott, egy évet pihent, habár többnek szánta, de minduntalan bántotta a gondolat, hogy még nem sikerült teljesítenie egy haldokló kívánságát. 'Fogadj tanítványt, akiről tudod, hogy túlszárnyalhat' - folyton csak ez a hörgő orgánummal elsuttogott mondat járt a fejében. Tudja, hogy meg kell ezt tennie, ezért immár sokadjára tért vissza a 'sírjából'. Újult erővel, még nagyobb lendülettel vágott neki az útnak a Villám Országába, de ennek a lendületnek a szele még jobban megcsiszolta, kiérdesítette az öreget. Szavait egyre kevesebbet hallják, és mogorvasága túlszaladt az eddigi csúcson. Pedig nem lett ő ennyire negatív, pusztán a fogadott tanítványának tartogatja mindenét.
Munkát csak nagyon keveset vállalt, éppen annyit, hogy meg tudjon élni, de azért, ha akadt valami ínyencség arra lecsapott. Hiába az idő, a sebek, ő még mindig megszállottja a fejtörőknek és a nehézségnek. Eléggé messziről is utaztak hozzá ifjak, hogy tőle tanulhassanak. Sajnos fölöslegesen, mivel az idős férfi egyikben sem találta meg azt egy rövid beszélgetés után, amit ő szükségesnek érzett, hogy meglegyen. Nem tudta volna megfogalmazni vajon mit is keres, pusztán csak érezte, hogy fellelhető-e vagy sem. Szókimondó, már-már kegyetlen volt ilyen szempontból ezért 'csodálói' száma is erőteljesen megcsappant. A korai tumultust jelentősen megcsappant létszám váltotta fel. Igaz, így is akadt minden hétre legalább egy.
- Miért vagy ilyen telhetetlen Houza-san? - kérdezte egy tanonckori jó barátja egyik nap.
- Ezek csak azért jönnek ide, mert én lennék a tanár, és nem azért, hogy tanuljanak. - sóhajt egyet lemondóan.
- Biztos vagy benne, hogy akkor ez a legjobb módja a keresésnek? - húzta fel a szemöldökét.
- De hát Jintara is így csinálta.
- Ő egy nagy tudású kovács volt, de te túlszárnyaltad, hírnévben főleg. Azt hittem a Hó Országában megtanultad, hogy nem kell félni az új módszerektől. Azt ajánlom járd végig névtelen vándorként a fegyverkészítő falvakat, keresve azt aki legmegfelelőbb utódod lenne.
Be kellett látni, hogy igaza volt, így hősünk a tanácsot megszívlelve vándorruhát öltött, viszont 'ismertetőjegyeihez' feltétlenül ragaszkodva útnak indult. Úgy gondolta, hogy legelőször a közelben lévő fegyverkészítő falvakat látogatja meg, így első útja a Folyó Országába vezette őt. Eközben megkérte céhét, hogy ha bárki iránta érdeklődne mondják, hogy egyik nap még itt volt, következő nap már nem. Egy szó nélkül menetelt el...
A hozzászólást Rekidomu Houza összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 13 2010, 12:30-kor.
Rekidomu Houza- Játékos
- Tartózkodási hely : ismeretlen
Adatlap
Szint: A
Rang: Fegyverkészítő nagymester
Chakraszint:
Re: Rekidomu Houza
Rekidomu Houza Szer. Aug. 11 2010, 20:36
plusz megjegyzés:
ha el lesz fogadva az általam leírt chakrára érzékeny penge készítés, akkor megjegyezném, hogy ezekkel a pengékkel a használó sokkal könnyebben kezelheti az ezt igénylő technikákat, illetve a Hien stílusban is nagy előnyre tehet szert.
ha el lesz fogadva az általam leírt chakrára érzékeny penge készítés, akkor megjegyezném, hogy ezekkel a pengékkel a használó sokkal könnyebben kezelheti az ezt igénylő technikákat, illetve a Hien stílusban is nagy előnyre tehet szert.
Rekidomu Houza- Játékos
- Tartózkodási hely : ismeretlen
Adatlap
Szint: A
Rang: Fegyverkészítő nagymester
Chakraszint:
Re: Rekidomu Houza
Shikaku Csüt. Aug. 12 2010, 21:33
Ha ismét felgyűlik benned az ihlet és a vágy, hogy ne egy összecsapott időszakkal zárd a történetet el is fogom fogadni.
Szép történet!
Szép történet!
Shikaku- Játékos
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin Hancho
Chakraszint: nem lényeges-
Re: Rekidomu Houza
Shikaku Pént. Aug. 13 2010, 12:49
Legyen! A saját technikádat szeretném még átbeszélni és technikailag is kivitelezni, de a történet megállja a helyét!
Szint: fegyverkészítő nagymester (Civil A)
tessék adatlapot írni, és hajrá
Szint: fegyverkészítő nagymester (Civil A)
tessék adatlapot írni, és hajrá
Shikaku- Játékos
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin Hancho
Chakraszint: nem lényeges-
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.