Hidama Myuu

Név: Hidama Myuu
Ország: Tűz országa
Rang: Genin
Kor: 15
Nem: nő
Felszerelések: Shurikentartó és tartalma, dróthuzal.

Kinézet: Hosszú, barna hajú, sötétbarna szemű. Kb. 170 cm magas, 50 kg. A bőre sápadt, úgy fest miatta, mintha beteg lenne. Testhezálló, fehér nadrágot hord, barna csizmával és kissé bő, fekete, kapucnis pulcsival.

Jellem: A ló évében született. Tekintete szomorkás, ennek ellenére mosolygós. Kicsit szórakozott, néha bolond, ugyanakkor komoly és mindig mindenre próbál felkészülni gondolatban. Valamin folyton jár az esze, nem feltétlenül épelméjű dolgokról. Igényli a magányt, szeret egyedül lenni, de szeret emberek között is lenni és figyelni őket. Sose mondja meg mit gondol igazán. Játssza a hülyét és a tudatlant, mint aki nem tud semmit, de közben… Néha nagyon szerencsétlen és ügyetlen, idétlen és kellemetlen szituációkba tud keveredni.

Előtörténet:
A Hó országában születtem, a Hidama családba. Édesapám vadász volt. Az elejtett vadakkal húsával, prémjével kereskedtünk. Ezzel viszonylag elfogadható körülmények között éltünk. Édesanyám apámnak segítkezett. Van egy hugom, vagy volt… nem tudom. Yuki egy évvel fiatalabb nálam, jól kijöttünk, mikor az akadémiára került velem együtt tanult otthon. Csak hogy akkor is együtt legyünk és hát a kellemetlen dolgokat ketten könnyebben el lehet viselni. 
Hét éves voltam, kemény telünk volt, nekem pedig éppen szünetem. Koradélután kimentem sétálni. A tengerpart nem volt messze tőlünk, úgy egy kilométer, gondoltam megnézem a hullámokat. A parton sétálgatva, egy sziklafal tövéből zaj hallatszott. Nem láttam mi lehet az, mert egy másik szikla takarta… Közelebb merészkedve emberek hangjára lettem figyelmes, kitekintve a szikla mögül pedig láttam, hogy valószínűleg egy rabló bandával lehet dolgom. Mindenféle ládák, bundák, zsákok. Úgy 10-en lehettek, volt aki rendezgette a holmikat, mások ládán ülve vedeltek. Felbukkant másik két alak, akik egy harmadikat rángattak. Azt mondták az alak a hajó körül ólálkodott és sikerült elkapni, pedig majdnem meglógott. Azon tanakodtak vajon életben hagyják-e az illetőt és ha igen mit csináljanak vele. Végül abba maradtak, hogy magukkal viszik és eladják. Nem tudtam, hogy vannak még rabszolgák… Ekkor hirtelen valaki elkapott hátulról, befogta a számat és hátrarántott. A rémülettől megszólalni se tudtam, de az idegen nyomatékosított.
- Meg ne szólalj. – suttogta.
Lassan elengedte a számat és szembefordított magával.
- Mit keresel te itt? – kérdezte gorombán.
Szőke hajú, de sötét szemű fiatal srác volt az. Ahogy a ruhájára néztem, az alapján a bandából való volt.
- Én… én csak sétáltam itt…
- Itt nem maradhatsz.
- Ki van ott? – kiáltott egy hang távolabbról.
A fiú nagy levegőt vett, megfogta a karom és odarántott.
- Itt nézelődött, nem tudom ki lehet.
- Persze, hogy nem, hiszen nem jártunk még erre. – mondta az előző hang tulajdonosa, egy magas fickó, nagy bundában, ősz hajjal és kecskeszakállal.
- Mi legyen vele?
- Magunkkal visszük. Majd idővel kitalálom. De legszívesebben eltakarítanám mindkettőt. – bökött fejével a másik alak felé.- … Na gyerünk innen, nem tetszik az idő itt.
Az emberek megindultak. Fel sem fogtam, hogy mi zajlik körülöttem. Elrabolnak? Hova visznek? És a családom?... Mit csináljak?...
Felvittek minket egy hajóra. Azon tanakodtak, hova is zárjanak minket. Végül engem a rakodó térbe zártak talán, a másik embert nem tudom hova.
Sötét volt és nyirkos. Az ajtó réseiből szűrődött be némi fény. Kenyeret dobáltak be enni, meg néha valaki hozott vizet. Sokszor kitört belőlem az érzés, hogy soha többet nem látom a testvérem, a szüleim. Elszakítottak a biztos ponttól az életemben. Lehet, hogy megölnek majd. Sírógörcsök törtek elő többször egy nap. Aztán szépen csökkent a szám és csökkent, mire végre valahol kikötött a hajó már egyáltalán nem is éreztem semmit. Mindenesetre keresni fogom az alkalmat, hogy megszökhessek, talán a fiatal srác segítene is.
Az időérzékem teljesen elvesztettem, bár a fényviszonyok adtak némi információt arról, hogy melyik napszakban is vagyok, de fogalmam nem volt, hogy hány napig hajóztunk. Miután kikötöttünk nemsokára értem jött egy ember. Levitt a hajóról. A part csak kevés részen volt homokos, utána hatalmas sziklák emelkedtek. Az emberek pakolásztak, itt már többet láttam nem csak 10-et. Engem levittek a partra. A férfi, aki kihozott matatott egy ládában, majd visszajött. Kötelet keresett, amivel hátrakötheti a karom. Miután ez megtörtént elment, de utasított, hogy ne is próbálkozzak szökéssel. Én is láttam, hogy értelmetlen lett volna… Csak tébláboltam ott és próbáltam nem láb alatt lenni. Egyszer megláttam a fiatal srácot. Odamentem hozzá és óvatosan megkérdeztem:
- Hol vagyunk?
Ő felnézett, aztán körbe és elkezdte halkan sorolni.
- A Tűz országában vagyunk. El fogjuk vinni a lopott holmikat egy vevőnek, de ez jó néhány nap gyaloglás lesz. Téged pedig viszünk magunkkal.
- Hol van… A másik?
Kis időbe telt mire rájött, hogy a másik fogolyról érdeklődöm. Mikor rájött csak a fejét ingatta…
- Na menj.
Odébb is mentem. Itt már melegebb volt az idő, mint amihez hozzászoktam. De a kabátomat a hajófenéken nem jutott eszembe levenni, ott kint meg már nem tudtam a kötél miatt… Azon gondolkodtam, hogy itt egy teljesen más élet várhat rám. Teljesen felvillanyozott a gondolat, hogy itt valami új vár rám és próbára tehetem magam. Aztán mindig jött a keserű gondolat, hogy épp fogoly vagyok… Aztán jött a másik, hogy nem leszek mindig fogoly. Így keringtek a gondolatok. Szép új élet, de fogság, de talán jobb lesz, de azért mégis milyen jó lesz, de még mindig fogoly vagyok, de majd lesz ez még így se…
Hosszas készülődés után végül sikerült elindultunk. Én valahol elől mentem a főnök után. Az elkövetkezendő napokban csak meneteltünk, esténként pihenés, olyankor általában egy fához kötöztek. Úgy 3-4 nap elteltével történhetett, hogy társaságunk akadt. Már túlvoltunk egy déli pihenőn, mikor az elől menő hirtelen megtorpant. Kinéztem az előttem álló háta mögül. Férfi volt, sötétkék nadrágban és pulcsiban felette zöld mellény. Az arcát maszk takarta, fején ferdén volt a a fejpántja. A haja szürkés volt és égnek állt. Ninjának gyanítottam, bár magam nem igazán találkoztam egyel sem odahaza. A banda vezetője ráförmedt:
- Ki a fene vagy te?
- Erről nem szívesen beszélek. De úgy látom, hogy ti azok vagytok akiknek gondollak titeket. Ennél fogva felszólítalak benneteket, hogy adjátok meg magatokat.
- Még mit nem!
A főnök előrántotta kardját és ordítva rohant a ninja felé. Társai se tétlenkedtek, követték. A rohanó testek valamelyike fellökött. Arccal előre belezuhantam a porba. Szerencsémre egy kő is az arcom útjába került, ami csodásan fölhorzsolta azt. Próbáltam mozdulatlan maradni, reménykedve, hogy senki se tapos össze. Nem láttam semmit, csak az ordításokat hallottam, meg a csilingelő pengéket. Aztán valaki elvágta hátul a kötelet és felsegített.
- Minden rendben? – kérdezte egy női hang.
Odafordultam és egy hosszú fekete hajú nőt pillantottam meg. Nem volt időm megfigyelni jobban, csak ijedten bólintottam.
- Maradj itt. – mondta és rohant a harcoló tömeg felé.
Nem volt jobb dolgom, ottmaradtam. Jobbnak találtam mégis elrejtőzni egy fatörzs mögé, nehogy az egyik rabló észrevegyen és esetleg a torkomnak szegezzen egy kést, de előtte még ledobtam a bundát magamról. A fa mögül nem láttam sokat, inkább leroskadtam a tövébe. Térdemre hajtottam a fejem és vártam. Nem is kellett soká, valaki megérintette a karomat. Gyorsan fölkaptam a fejem, a fiatal srác volt az.
- Konohai ninják. Náluk jó kezekben leszel.
Kacsintott egyet, fölkelt és elfutott, be az erdőbe. Villámgyors volt, kis idő után már nem is láttam.
A zajokra figyeltem utána, amik a harcolók felől jött és egyre halkult. Majd léptekre lettem figyelmes, felém jöttek nyilván. Mikor megláttam az első lábat felnéztem a gazdájára. Az égnek álló hajú volt az. Leguggolt és bemutatkozott.
- Hatake Kakashi vagyok, Konohából. Hát te?
- …Hidama Myuu, a Hó országából.
- Ejha, messzire kerültél hazulról. Most elviszünk Konohába, onnan pedig mihamarabb próbálunk majd hazajuttatni. Megfelel kisasszony?
Csak bólogattam. A ninja fölkelt és a kezét nyújtotta, talpra segített, majd megint térdre ereszkedett és jelezte, hogy ugorjak a hátára. Láttam a fekete hajú nőt és még másik 2 férfit, de nem tudtam őket jobban megfigyelni.
Mikor mindenki felkészült megindultunk. Gyorsan futottak, elmosódtak a fák, a szememet bántotta a szél. Inkább becsuktam és egy idő után szerintem el is aludtam. A következő képem ugyanis az volt, hogy egy ágyon fekszem. A szemem kinyitva láttam, hogy kórházi szoba lehet és az is volt. Egyedül voltam, jobbra ablak, balra ajtó, szemben kanapé. Világos volt, az ablak nyitva. Mellettem az éjjeli szekrényen gyümölcskosár. Felültem. Kimerült voltam, semmi erőm nem volt. Éreztem magamon, hogy hetekig nem aludtam jól, hogy hetekig nem ettem rendesen. Megtapintottam a sebet az arcomon, be volt kötözve. A csuklóimon még látni lehetett a kötél nyomát. Csak akkor vettem észre, hogy az is felsértette a bőröm és sebek maradtak utána. Gondoltam bátor leszek és merész, vagyis fölkelek az ágyból. Másik ruha volt rajtam, kórházi szerelés, sima fehér hálóruha. Fölkeltem, remek állni még tudok. A járással próbálkoztam, gondoltam kimegyek és jelzem, hogy felébredtem. Az ajtó közelében viszont éreztem, hogy szédülök. Volt egy szék az ajtó mellett, arra akartam leülni. Nem sikerült, csak félig találtam el. Következményként kis kapálózás után én elterültem az ajtó előtt, a szék pedig dőlt velem és hangosan csattant a földön. Kisvártatva sietős lépteket hallottam, majd valaki be is nyitott, nem túl finoman. Mivel az ajtó előtt feküdtem. sikerült erősen hátba csapni vele. Felkiáltottam.
- Jézusom, hát mit csinálsz? – ijedt női hang…
- Elnézést…
Nyöszörögtem, majd fordultam egyet, hogy be tudjon jönni.
- Ne mocorogj! Le van gyengülve a szervezeted, kis időbe telik mire erőre kap.
Felsegített és visszafektetett az ágyba, majd fölállította a széket.
- Mindjárt hozok valamit enni.
Azzal kiment. Jó adag ebéd színvonalú ennivalóval tért vissza, amit én ugyan lassan, de biztosan el is fogyasztottam. Kevésbé voltam utána fáradt és képesnek éreztem magam a járásra, de a nővérke megtiltotta, hogy felkeljek az előzményekre alapozva… Hozott nekem valami olvasnivalót valamint mondta, hogy másnap meglátogat majd valaki, aki elmondja mi lesz majd velem. Mikor magamra hagyott odavonszoltam a széket az ablak elé és néztem a várost. Nagy volt. Házak, házak, házak. Emberek mászkáltak az utcán. Gondolkodtam a történteken, főleg azon, hogy most lesz. Mivel tudják, hogy hova valósi vagyok, haza fognak vinni. Ettől a gondolattól rossz kedvem lett. A csodás ismeretlenből vissza a fagyos korábbi életemhez. Egy hete még azért sírtam, mert elszakítottak a családomtól, akkor meg már vissza se akartam menni. Bár szerettem őket, főleg a húgomat, érte még mindig sajog a szívem. De hát lesz ami lesz, gondoltam. Visszacsoszogtam az ágyhoz és aludtam másnap reggelig.
Mikor ismét kinyitottam a szemem valaki az ágyam mellett állt.
- Érzékeny vagy a chakrámra? Épp hogy ideálltam már nyílt is a szemed.
A ninja volt az. Álmosan felpillantottam rá és vártam, hogy mondjon valamit.
- 4 napja volt, hogy kiszabadítottunk a rablóktól. A bagázst őrizetbe vettük. A zsákmányukat elkoboztuk. A neved alapján pedig mihamarabb felkerestük a családod.
Erre felcsillant a szemem. Ő viszont csak lesütötte a szemét, majd mikor ismét rám nézett már komor volt a tekintete.
- A szüleid holtan találták a házatokban. A gyilkosnak pedig semmi nyoma.
- És a húgom? – kérdeztem már könnyes szemekkel.
- Húgod? Csak 2 emberről érkezett jelentés. Ő akkor szerencsénkre nem volt ott. ... Eredetileg vissza akartunk vinni a családodhoz, de így… Ismersz rokonaidat?
- Nem…
- Hát… Akkor itt is maradhatsz. Keresünk családot ahol befogadnának.
Csak bólintottam. Erre nem számítottam.
- Még visszajövök.
Kiment. Szerintem fel sem fogtam még akkor, mit vesztettem el igazából. Most meg már nem is rémlik az emlék. Mindenesetre megviselt, leginkább a húgom… Nem tudhattam mi van vele, lehet hogy még él. Ha így van egyszer meg kell találjam, de nem indulhatok útnak így… Gyenge kislány voltam. Szerettem volna ezen változtatni. Olyan lenni, mint a ninja aki megmentett.
Másnap kimehettem a kórházból. Találtak egy családot akik magukhoz vettek. A Mamoru család. Kifőzdéjük volt a városban, meg egy fiúk, Kyoujin. A szülei rendesek voltak, egyedül neki bökte a szemét, hogy már nem egyke és nem körülötte forog a világ. A kezdeti időkben sokat piszkált, én meg tűrtem, mert eléggé magamban voltam fordulva és semmi kedvem nem volt vele foglalkozni. Újra járhattam iskolába, csak már új környezetben. Mindenki normális volt. Én voltam a szegény árva kislány, aki sok megpróbáltatáson ment keresztül. Fél évembe telt mire nagyjából összeszedtem magam. Hálát tudtam adni a sorsnak, amiért életben hagyott, tetőt adott a fejem fölé, családot.
Az akadémiát sikeresen elvégeztem. Kaptam magam mellé két társat. Két fiút… Velük indultunk el a geninné válás rögös útján, amit 12 évesen sikerült is letennünk. A feladatunk az volt, hogy egy hatalmas, mély tó fenekén elszórt nem kis mennyiségű kagyló közül meg kellett találni 3 olyat, amikben egy kis gyöngy volt. A probléma ott kezdődött, hogy mindegyik kagylóban volt gyöngy. Ami nekünk kellett az kevés chakrával volt feltöltve, amit alig lehetett érezni még g közvetlen közelében is. Ezek a gyöngyök fényesebbek voltak a többinél és világítottak. Közben persze mindenféle undorító vízi lény próbált minket hátráltatni. A dolgot úgy osztottuk fel, hogy a srácok engem védtek én pedig keresgélhettem. Azt mondták ne is foglalkozzak velük, csak találjam meg a 3 megfelelő gyöngyöt. Sikerült. 43 perc alatt teljesítettük a feladatot, az időkorlát 1 óra volt.
Annyira nem izgultam a vizsga előtt, általában csak akkor szoktam, mikor szembesülök a feladattal. Ennél a vizsgánál sikerült rosszul lennem, mikor elmondták mi lesz a feladat. Akkor tudatosult ugyanis bennem, hogy nem tudok úszni… 10 perc felkészülési időt kaptunk. Az arra volt elég, hogy lenyugodjak. Végül a fiúkkal arra a megállapodásra jutottunk, hogy nem a felszínen kell maradni, hanem le kell merülni. Az meg úszástudomány nélkül nekem jobban fog menni, mint nekik… Kifelé jövet meg majd valahogy a partra vonszolnak. Azzal nem számoltak, hogy helyenként véreznek majd a végére és inkább én vonszolom őket, mint fordítva. Szerencsére azonban a tavon volt egy két hajó, direkt azért, hogy kihalásszanak minket. Kellően elfáradtunk és én ugyan kevesebb, de a fiúk több sérüléssel gazdagodtak. Feladat teljesítve. Geninek lettünk és azóta sem tudok úszni…
Azóta tanulással telik az idő. Kakashi sensei 7 éve a kedvencem. Örökké hálás leszek neki és persze a többieknek is akik kiszabadítottak. Mindig megkérdezi, hogy megy a sorom mikor összefutok vele. Ezek a találkozásaink általában kellemetlenek, mert zavartságomban mindig elkövetek valami... számomra kellemetlent... Mellesleg taijutsuban nem igazán jeleskedem, inkább ninjutsu párti vagyok és a későbbiekben genjutsukkal szeretnék leginkább foglalkozni és hosszú távú tervként meg akarok tanulni titkos vagy tiltott technikákat. Esetleg olyanokat, amiket rég elfeledtek. Mondjuk ezek törvénybe ütköző tevékenységek lennének. De hát a csodás ismeretlen… Továbbá… természetesen szeretném megtalálni Yukit… Egyszer visszamenni Hó országába, kideríteni ki ölte meg a szüleim. Ez elég nehéz vállalkozás lesz, hiszen majdnem 10 éve történt. Mindegy is, majdcsak lesz valahogy. Addig is minden napra van valami kihívásom, túl kell élnem az idióta bátyám általában. Valamivel mindig megszívat, nagyon örülök neki. Semmit sem ér az, hogy nem foglalkozom vele, pedig reméltem, az érdektelenségem miatt lekopik rólam és keres már szerencsétlent, akit piszkálhat. De úgy tűnik csak én vagyok kéznél…

Szia! Nekem tetszett a történet, így most nem kötök bele Kakashiba sem, de azt ne várd hogy sokszor összefutsz majd vele. Na mars játszani.

Szint:D
Chakraszint:100
Jutsu:Genjutsu Kai
Pénz: 2400 Ryo

Köszönöm!! Jó csak ő a kedvenc és valahogy bele akartam rakni. Gondoltam, hogy nem futhatok vele össze.

A kép nagyon szexi lett.

Ezt most vettem csak észre...