Karasuto Mao

Név: Karasuto Mao
Ország: Hullámok földje
Rang: Genin (Egyedül dolgozó)
Kor: 16
Nem: Férfi
Felszerelések: 10 méter drót, 1 szerszámkészlet, 5db füstbomba, 1db elsősegélycsomag, 1 üvegcse tinta és 3 üres tekercs, 5 db robbanó jegyzet, 1 shuriken tartó (jobb comb), 1 széles övtáska, 5db shuriken, 5db kunai, 10 db senbon, két lábszárán felcsatolható súlyok (jelenleg 30-30 kg)
Kinézet: Ében fekete szemek és haj. Viszonylag jóképű, erős még is könnyed testalkat. Kívülről az „álomfaszit” láthatják benne a női nem képviselői. Van elég egója ahhoz, hogy be is vallja ezt magának.
Fehér pólót és dzsekit visel, alatta fekete pólót, amire rávan illesztve fejpántja lemeze. Szandálja szint úgy fekete, ahogy ninja kesztyűje is. Két füllében apró ezüst fülbevaló található.
Jellem: Változó személyiség. Alapjáraton hideg, flegma és antiszociális a viselkedése, de időnként képes együttműködni. Kárörvendő típus és egója az egeket veri. Utálja a csapatokat és az efféle kötöttségeket, inkább magányos farkasként él, de ha céljai arra bíztatják, beáll a csapatokba.
Előtörténet:

A klán neve elég beszélő: „Karasuto”, azaz „Karasu no atisuto”. Varjú művész. A varjú technikák a shinobik körében a legutóbbi Ninja háború óta elég ismertek lettek, legalább is kettő biztosan. A Sanzengarasu no Jutsu és a Karasu Bunshin no Jutsu ezek közül a legismertebb, hála az égnek a többi varjú technika viszonylag titokban maradt. A legmegszégyenítőbb, hogy ezen technikák használói, akik nem a Klán tagjai jórészt semmit nem tudnak a jutsu keletkezéséről vagy arról, hogy honnan és kiktől jött, emiatt a Karasutók, az ilyen használókat szimplán „Dorobonak”, vagy is „Tolvajnak” nevezik.

A Klán története régi időkre nyúlik vissza, amikor Kagerou no Sato még virágzó shinobi nemzet volt és méltó vetélytársa a többinek. Ez körülbelül a Falu második vezetőjének az idejében lehetett. Klán alapítója a nagy tiszteletnek örvendő Dotozouti-sama volt, aki a feljegyzések szerint az első ember volt, aki a 9 varjú klánból 8-cal szövetséget kötött. Mivel a Kilencedik klánnal (a Shimeshitsukai varjakkal) nem lépett szövetségre a sötét chakra miatt, a halál varjak akkori királynője a haragtól személyesen repült egyenesen Honebochiból Dotozoutihoz, hogy megölje. Szerencsére nem sikerült végeznie a férfival, viszont jobb keze és bal szeme odalett. A Karasutók, azóta is, ha lehet, kerülik a Halálszolgáló varjak közelségét. De ezzel együtt a hagyományba épült, hogy minden klán-tagnak legalább egy Varjú klánnal szövetségre kell lépnie.

Évtizedek teltek el, Háború háborút követett, a Karasuto klán Kagerou egyik legeredményesebb és legerősebb klánjává nőtte ki magát. De semmi sem tarthat örökké. A 35 évvel ezelőtti pusztítás, ami végig söpört az országon szétcincálta a falubeliek reményeit és velük együtt a Karasuto klánt is. Egy tekercs foszlányát sikerült megszerezniük Yukigakureiaknak, ők tovább adták a lopott technikát, akiknek adták még tovább és így terjedt el kettő technikánk is. A pusztítás túlélői, akik a klánba tartoztak elhagyták az országot, nem akartak a Völgy országának a befolyása alatt élni. Összesen 2 Karasuto maradt a faluban, egy testvérpár és a házastársaik. Karasuto Haizonak és feleségének nem született gyermeke, de nővérének Mikotsunak és férjének kettő is. A húgom, Hio és én.


Születésemben semmi különleges nem volt. Apám teherbe ejtette anyámat és kilenc hónap múlva kijöttem ebbe a romladozó világba. Apámban semmi különleges nem volt, Shinobi volt, de az átlagos fajtából, számomra nem volt túl érdekes ellentétben édesanyámmal. Szülőanyámnál keményebb és elszántabb kunoichivel nem igazán találkoztam eddigi életemben, igazi ninja létre teremtett nő volt. A szüleim úgy gondolták, hogy Kagerou még feltámad a romjaiból, így ninja életre neveltek. Ez persze nem azt jelenti, hogy négy éves koromtól kemény kiképzésben volt részem, de azokra az időkre már nem igen emlékszem, amikor nem kellett edzenem még akár súlyokkal sem. Mivel már nem számított országunk Shinobi Nemzetnek, leszerelték a szüleimet. Apám elkezdte kitanulni a kovácsmesterséget és úgy helyezkedett el még jóval a születésem előtt, anyám pedig virágkötőnek állt. De az újszakmák miatt nem adták fel a shinobi létet, ami látszódott a nevelésükön is és ők maguk is folyamatosan edzettek. Úgy tekintették, hogy ez az idő, amit a pusztulás okozott az újjászületésig egyfajta szünidő, amit ki kell használniuk és még erősebbé válniuk.
Az edzést hat éves koromban kezdte el édesanyám, igen ezen is látszott az elszántsága, nem engedte, hogy apám beleszólhasson a kiképzésembe, talán jól is tette, hiszen így igazi Karasuto kiképzést kaptam. A hatodik születésnapomon a lábaimra csatolt 2,5-2,5 kilogramm súlyt. Azt mondta, hogy azokat, amíg nem leszek ninja csak fürdésnél vehetem le és a következő születésnapom előtti napon. Meg is fogadtam, habár akkor még nem láttam át ennek a célját. Kezdetben igen nehéz volt közlekedni a súlyokkal, pláne a folytonos izomláz. Felüdülés a fürdő számomra a mai napig. Belegondolva rémes tett ilyennek kitenni egy hat évest, de legalább nyolc éves koromig más fajtaedzésnek nem tett ki csak a súlyokkal kellett járnom. Sosem felejtem el a hetedig születésnapomat, pontosabban az az előtti napot. Lecsatolhattam a súlyokat, rémesen örültem neki, viszont arra megkért anyám, hogy fussam, körbe háromszor a házunkat mielőtt kiélvezném a súlyok nélküli napomat. Én magam is elcsodálkoztam. Amíg rajtam voltak a súlyok és a többi gyerekkel játszottam, nem voltam ennyire gyors. De akkor hihetetlenül elcsodálkoztam magamon, egyfajta emelkedett sikerélmény fogott el. Édesanyám csak elégedetten mosolygott és utamra engedett. Másnap persze visszacsatolta a súlyokat, de duplázva öt-öt kiló a két lábaimra. Azt mondta, hogy azt a gyorsaságot kell fejleszteni, amit megtapasztaltam, és hogy súlyokkal is olyan gyorsnak kell lennem. Akkor még nem értettem miért tűzött ki nekem ilyen célt, de mára már rájöttem, hogy a Karasu stílus fontos alapköve a gyorsaság.
Nyolcévesen viszont már komolyabban elkezdődött az edzésem. Meg kellett tanulnom az alapvető „E” osztályú technikákat legközelebb álló női felmenőm hatására. Ezek mellett az alapvető ismereteket is el kellett kezdenem, tanulni, ami csupa elméletből állt. Napi hat óra edzést követelt meg tőlem és én igazság szerint nem ellenkeztem, sőt élveztem az egészet. Nem túl sokan voltunk már a faluban, akik tartottuk a ninja hagyományokat és tetszett, hogy egyfajta kívülállónak számítottam. Nyolcadik évem utolsó pár hónapjában reménykedtem, hogy enyhül az edzéstervem révén, hogy édesanyám ismét áldott állapotba került. De tévedtem, a hormonzavarok miatt csak még agresszívabb lett és még jobban kiélte rajtam szadista vágyait. De a végén nem bántam meg, hiszen a kilenchónapnyi iszonytató edzés után, pont a kilencedik életévemben megszületett a kis húgom, Hio.
Imádtam őt. Még csak egy éves volt, de már akkor is szorgalmasan végignézte az edzésemet lankadatlan figyelemmel. A legjobban azt szerette, amikor anyu leszidott, mert elrontottam egy jutsut vagy simán lustaságból megpróbáltam kicsit egyszerűsíteni az edzésen. Furán tekintettek ránk, hogy kilenc év korkülönbséggel születtünk, de ez engem nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy ennyivel több év tapasztalatával jobban tudok majd segíteni a húgomnak, ha majd anyu elkezdi a kunoichi kiképzését.


Teltek múltak az évek, három év telt el én tizenegy a Hio pedig, három éves lett. A faluban elindult az újjászületés, újra Shinobi faluvá lettünk, hála az új vezetőnknek, akiről a mai napig alig tudok valamit. Az akadémiát újjá építették és persze engem is odaküldtek a szüleim tanítatni, de persze a napi edzésemet nem hagyhattam abba és még mindig minden évben kettő és fél kilóval növelte anyám a lábaimon a súlyokat. Mi voltunk a tesztosztály, akik legellöször jelentkeztek az akadémiára, vagy is legfelsőbb évfolyam. Az osztályban több speciális diák volt, ahogy én is, a 15 főből hatan. Mi voltunk azok, akiket még az újjászületés előtt elkezdtek tanítani, vagy is a mi ismereteink jóval a többiek fölött álltak. Nekünk, hatunknak csak 2 évet kellett az akadémián töltenünk és előrehozottan letehettük a Genin vizsgát.
Igazából úgy gondolom az a két év is fölösleges volt, nem túl sok újat tudtak mondani a tanárok. Végig kitűnő eredménnyel haladtam abban a két évben is. Anyu szerint nagy segítség volt a falunak, hogy még maradtak meg ninják és két év alatt két kerekszámú genin csapat már is elő tudott állni.
Apám és anyám élvezték, hogy ismét ninják lehetnek, mintha ők is újjászülettek volna, pedig ők is csak tízen évesek voltak, tehát majdnem frissen végzett shinobik, amikor a falu beköszöntött a pusztulás. Anyut jounin ragra helyezték, apu pedig sajnos még mindig chuunin volt, de küldetésekre a falu ninja hiánya miatt nem egyszer együtt mentek. A küldetések céljai egyszerűek voltak nagyrészt: visszahozni a régi falubelieket, akik elmentek. Anyám és nagybátyám egyfolytában a régi klán-tagok után nyomozott, de alig találtak meg párat, és akiket meg is találtak, nem akarták elhagyni az országukat pláne nem a háború idején. Nem vicces a sors iróniája? Háborúban esett szét a falu és háborúban támadt fel.
A Völgy országbelieknek nem nagyon tetszett, hogy ismét kezdtünk önállósodni, de rejtélyes vezetőnknek köszönhetően, nem igen mertek minket zargatni. A Völgy Shinobik is egyre kevesebbet látogatták a falut, majd teljesen eltűntek. Az eltűnésük összekapcsolható lehet a falut védő óriás szkarabeuszok felbukkanásával, amiről azt rebesgették, hogy szintén a ködös vezető műve.
Mire elértem a tizenharmadik életévemet, már szép számmal voltak ninják a faluban, hála a visszacsábító küldetéseknek. Sokukról azt rebesgették, hogy elveszett shinobik, bűnözők, de a szüleink azt mondták, hogy már a falu szolgálatában állnak és nem kell tartanunk tőlük. Ebben az évemben tettem le a Genin vizsgát is, ami nem volt túl nagy kunszt. Egy elméleti teszt megírásából állta és az E osztályú jutsuk bemutatásából. Kitűnő vizsgával szereztem meg a fejpántomat, amit övként kötöttem fel. Eleve keskeny homlokom van, nem állna túl jól a fejemen. Mivel E-osztályú jutsukon kívül túl sokat nem tudtam, fegyverekkel szerelkeztem fel, amiket jórészt apám készített.
A vizsgám sikerét nem ünnepeltük meg túlságosan, anyám annyival letudta a dolgot, hogy elvárható volt tőlem.


A csapatunk jól lett összeválogatva, habár eléggé ráébresztett engem hiányosságaimra. Igazi csapatként voltunk összeállítva, a rendes két férfi egy női arányokkal. Hím nemű társam volt Toshi, akinek a különlegessége rajz tudásában rejlett, velem ellentétben már képes volt E szintnél nagyobb Jutsukat használni és használta is őket rendesen. A rajzait életre keltette és azokkal támadt. Amikor először láttam belém fagyott a vér. De a másik társam, Yuri még ennél is félelmetesebb volt számomra. A falu leggazdagabb és legerősebb klánjából származott, ami már a régi időkben is irányított, a Yakussiza. Yuri bámulatos volt, egy kunoichi géniusz. Genin létére már volt egy saját jutsuja és jutsulistájának színes skáláján ugrálgatott kitűnő taktikával. Habár Yuri ilyen géniusz volt túlságosan öhm feminin személyisége hagyott némi vetni valót maga után. Mellettük úgy éreztem, az eddigi erőfeszítéseim, az edzések és a sok tanulás haszontalan volt, hisz az alapvetőkön kívül egy jutsunak sem voltam a birtokában. A senseiünk szintén kiváló volt, egy Katon specialista Judvy Ichiri. A tanítási módszerei anyáméhoz hasonlóan szadisták voltak, amit a többiek elég nehezen bírtak. Talán ebből voltam egyedül jobb náluk a tűrés határ és a testi edzettség, no meg a gyorsaság, de azzal nem igazán villogtam, csak különleges alkalmakkor. Hiányosságaimat rengeteg fegyverrel próbáltam pótolni, melyeknek nagy részét tekercsbe pecsételve tartottam magamnál.

Egy ilyen különleges alkalom volt talán a legizgalmasabb küldetésünk is, nos, igazság szerint talán az egyetlen izgalmas küldetésünk. Még mindig az újjáélesztési terv képében fel kellett keresnünk egy öregembert, aki a falu pusztulása után vándor remeteként járta az országokat. A nyomozás része nem igazán volt túl nehéz, az aggastyán (Turochi-sama) egy kocsmai csetepaté során felfedte magát a Sziklák országában, egy kis faluban. Szerintem nem is sejtette, hogy van ott olyan, aki a harc stílusáról felismerheti. A mi feladatunk egyszerű volt, megkeresni és rávenni, hogy térjen vissza.
Ahogy a nyomozás, a felkeresés sem tartott túl sokáig, három nap alatt elértünk a Sziklák országának nyugati határához, ahol a falu feküdt. A falutól nem messze egy rohadó félben lévő fakunyhóban pedig megtaláltuk Turochi-samát. Végig a sensei beszélt, mi csak hallgattuk a győzködést, a parancs ki lett adva: maradjunk csendben. Persze Yurinak ez is képtelenség volt és sikerült olyan vitába bonyolódni a remetével, nekünk genineknek kellett megmutatnunk, hogy érdemes visszatérnie a faluba tanítani. Nem volt túl egyszerű feladat.
Az öreg három árnyék klónnal másolta le magát és mind háromnak adott egy-egy vörös szalaggal befűzött Kunait. A „felmérés” logikája, egyszerű volt, megkellett szereznünk a kunaiokat. Értelem szerűen mindegyikünkre jutott egy másolat és üldözőbe is vettük őket, a megmérettetés pedig elindult.
Az én másolatom az erdő mélyébe csalt engem és ott kényszerített szemtől szembeni harcra. Eléggé izgultam, de próbáltam kihozni a lehető legjobbat magamból. Első körön megpróbáltam elrejtőzni és bunshinokkal megtéveszteni a klónt, de az túl egyszerűen átlátott a terven, amikor rajtam ütött a fa mögött, ahol elrejtőztem verekedésbe torkollottunk, így nem haladtam túl sokra, hiszen öregsége létére elég kemény ellenfél volt és fizikailag is a toppon volt, a gyorsaságomat, pedig még nem akartam elsütni. Egy szél technikával könnyedén neki lökött a fának és pár pillanatig eszméletemet vesztettem. Nem tudom mi történ velem abban a párpillanatban, de úgy néz ki az ütés előhozott belőlem valamit, valahogyan elszántságom magasabb színre lépett, az agyam rögvest gyorsabban pörgött. Elkezdtem ócsárolni és a lehető legjobban sértegetni az öreget, hiszen már a feladat mivoltából látszódott, hogy könnyen dühbe hozható, a tervem első lépése sikeresnek bizonyult: dühében elkezdett támadni. Ez már is kedvezőbb lett nekem. Menekülésbe kezdtem és Ő követett.
Amilyen gyorsan csak tudtam menekülés közben 19 bunshint csináltam magamról, hogy lelassítsam valamennyire ellenfelemet. Amint létrehoztam az utolsó Bunshint is kihasználtam a gyorsaságomat és jól előre mentem. Sikerült találnom egy fa gyűrűt, ahol 5 fa helyezkedett el körben szabadon hagyva a köztük lévő terepet. Minden fára tettem egy robbanó jegyzetet középtájban és az öt fa tetejére egy (a szomszédos fák ágaiból készített) röptében dróttal összekötött keresztet helyeztem melynek közepéből egy drót szálon kb szemmagasságban egy kunai lógott le. A csapda logikailag készen állt és nem volt túl sok időm, az ellenfél már közeledett az utolsó klón feloszlásával. Rejtőzködésem céljából egy a fagyűrű közvetlen közelében lévő fa mögé bújtam el és próbáltam levegőt sem venni, rejtve hollétemet. Saját magam legnagyobb meglepetésére a csapdám működni látszódott. A Kage Bunshin besétált a körközepére a kunaihoz és elnevette magát. „- Azt hiszed, egy ilyen ócska csapdával átvághatsz?!-„. Átvágtam. Elég volt nekem annyi hogy besétált a köt közepére, már is a elkezdtem a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal (a súlyokkal a lábamon) szaladni és közben shurikeneket és kunaiokat dobáltam a klón felé, aki mentve törékeny bunshin életét felugrott, pont ahogyan számítottam és elkapva a megfelelő pillanatot, robbantottam a cédulákat. Felkészülve arra, hogy megúszhatja a robbanást, elhajítottam egy füstbombát és én magam is a magasba ugrottam, a füst rejtekében, amely kiáradt. Ugrásközben legtöbb fegyveremet tartalmazó tekercsemet kibontottam és feloldottam benne minden pecsétet, ezzel jól leszipolyozva a chakrámat. Mire leértem a füst feloszlott és a Kage bunshin nem volt sehol. A fegyvereim szanaszét hevertek a földön s köztük ott volt a piros kunai is. Nem tudom, hogy a klón a robbanó céduláktól vagy a fegyver áradattól robbant-e fel, mindenesetre úgy tartottam jobb félni, mint megijedni. Inkább duplán támadtam sikeresen, mint egyszer sikertelenül. Persze azt is az eszembe véstem, hogy húsvér ellenféllel nem tudtam volna ilyen könnyen elbánni.
Amint összeszedtem a fegyvereket, fogtam a piros szalagos kunait és visszasiettem a remete házához. Meglepődésemre nem én voltam a legutolsó. Természetesen Yuri már végzett és a földön ott hevert a kunaia, de Toshi csak utánam tíz perccel érkezett meg. Mindhárman átmentünk a felmérésen, így Turochi-sama beleegyezett, hogy visszajöjjön. Ichiri sensei pedig dagadt a büszkeségtől…


Tizennégy éves voltam, amikor elveszttettük a szüleinket, Hio pedig csak öt. Révén, hogy ninja szüleink voltak, elméletben mindig is fent állt az esélye ennek, de megtapasztalni és átélni a veszteség szörnyűségét ellent mondott az elméleteknek, legalább is az én szemszögemből. Nem tudom, hogy sokk ért-e engem, ami még mindig bennem van vagy pusztán csak nem voltak érzéseim szüleim felé. Nem tudom. Amikor nagybátyám közölte a tragikus jelentőségű hírt, meg sem rendültem. Könnycseppet nem ejtettem miattuk és semmiféle mardosó érzés nem fogott el, amit a regényekben írnak a gyászról. Hio persze teljesen kiborult, hetekig sírt, de ez érthető, hiszen Ő még kicsi volt. Ámbár valahogyan az én állapotom jobban aggasztott engem. Hogy lehetett ez? Semmi könnycsepp, semmi lelki megrendülés, semmi érzelem, semmi. Szüleim halálát valahogyan teljesen tárgyilagos tényként fogtam fel. Persze láttam, hogy ez rossz, de nem igazán érdekelt, vagy nem tudom. Lehet, ez lenne a shinobivá válás? Elvégre csak élő fegyverek vagyunk, semmi többek, akkor mi szükségünk lenne érzelemre? De mellette emberek is vagyunk, nem igaz? Az ember pedig az érzelmektől ember. Bonyolult ez az ügy. Egyetlen megoldást láttam arra, hogy megértsem mind ezt: többet kell foglalkoznom a halál kérdésével…
Minket az elárvult Karasuto testvéreket nagybátyánk gyámságába adtak. Sosem szerettem a nagybátyámat, mindig furcsán tekintett rám. Amikor a felesége jelen is volt Ő akkor is csak velem akart foglalkozni, simogatott és gyakorta félre érthető megjegyzései voltak felém. Pedig igazából kedves ember volt, de mindenesetre Shinobinak elég furcsa. Tizennégy éves fejjel, próbáltam inkább távol maradni tőle, amikor átköltöztünk az Ő lakásukba is a tőle található legtávolabbi szobát választottam és próbáltam minél kevesebbet otthon lenni, ami nem volt nehéz elfoglaltság az edzések és a kísérleteim révén…

Nos, igen a kísérletek. Tudni akartam, hogy miért nem rendít meg a halál, hogy miért nem érzem az elveszett érték lélektani súlyát. Beteges talán, de apróbb állatokon kísérleteztem. Emlékezetemből soha nem fog eltűnni az első alkalom, amikor gyilkoltam. Egy nagyobb mókust sikerült elkapnom, aminek a végtagjait dróttal kötöztem meg. Remegtem, amikor hozzákezdtem. Az első nagyobb probléma az volt, hogy azt sem tudtam hol kezdjem. Úgy akartam, hogy minél több érzelem szabaduljon ki belőlem, tehát valami olyat, amitől egy rendes ember leblokkolna, és érzelem rohamot kapna. Ez egyszerű volt: kínzás. Egy senbonnal óvatosan apró, de mély sebeket ejtettem rajta. Nem is tudom, hogyan írjam le azt a hangot, amit ki adott: nyüszítés? Esetleg nyivákolás a jó szó? Mindegy is. A lényeg, hogy kifejezte fájdalmát, elég erőteljesen, de nem igazán hatott meg engem. Inkább vizsgálgattam, hol ejtsem a következő sebet. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel idegesítő a nyivákolása végzek vele. A szemével szembe helyezte a senbont, meg felelő szögben és egy gyors, erőteljes mozdulattal átdöftem a szemén keresztül az agyát és a koponyáját. A vér kibuggyant a fejéből. Idegei még rázkódtak, de már élettelen volt. Ekkor néztem csak körbe. Köröttem a fű csupa vér volt az erdő mélyén, a mókuson lévő sebektől. A tetem végül mozdulatlan lett és elkezdett kihűlni. Kiszállt belőle a lélek. Nem rendített meg. Sőt, igazából megkönnyebbülés volt, hogy vége szakadt annak az idegtépő hangnak. Akkor szembesültem először a halállal. De még mindig nem értettem a lényegét, további kísérletek kellettek.
Lassan rendszeressé vált az állatok gyilkolása az erdőben. Hetente legalább két állatot megöltem, de semmi hatása nem volt. Nem éreztem semmit, hol ott a kínzás legváltozatosabb módjait próbálgattam, voltak, madarak, akiknek levágtam a szárnyát, patkányok, akiket elevenen megnyúztam. De semmi, valahol betegnek éreztem magamat. Hiányzott belőlem az empátia. A falubelieknek persze fel sem tűnt, hogy mi történik, a tetemeket gondosan elástam, persze még a faluhatárán belüli erdőben. Amikor hazaértem mindig bezárkóztam a szobámba és további kínzási, ölési módszereken gondolkodtam.
Egy nap őrült szikraként pattant elő az ötlet a fejemből. Talán, azok a gondolatok, amik először megfogalmazottak bennem mikor tapasztaltam a problémámat igazak voltak. Ez lenne az út a tökéletesen erős shinobi válásig? Elképzelhető. Hiszen akinek nincsenek efféle érzelmei, képes kötöttségek nélkül élni és „mindenét a ninja létnek szentelni”. Ebből kéne erőt merítenem? Ettől kéne ösztönzően fejlődnöm? Meg lehet. De akkor viszont az biztos, hogy nem itt. Kagerou shinobi színvonala még túl kicsi a fejlődéshez. Ha a célom az, hogy minél erősebb és tekintélyesebb ninja legyek, nem itt kell kezdenem. Egyértelmű a feladat: szöknöm kell. Meggondolatlan, ostoba és gyermekded döntés volt? Nincs kizárva, de még is oly vonzónak tűnt a számomra. Összepakoltam hát, mindent, amit lehet. Ételeket pecsételtem a tekercseimbe, az összes ruhámat is tekercsekbe pecsételtem és minden fellelhető fegyveremet eltettem. Ezeken kívül csak egy dolgot tettem el gondosan, az akcióhoz: édesanyám tekercse, amit én örököltem. Ez a tekercs tartalmazza az összes Karasuto klán technikát. Ha már az istenek megáltáldtak ezzel a klán örökséggel, ki kell használnom, hiszen ezekkel lehetek egyedi shinobi.

Minden készen állt. A fegyverek és a tekercsek katonás rendben helyezkedtek el a hátizsákomban. Búcsúlevelet nem írtam, fölösleges lett volna. Mielőtt elhagytam nagybátyámék házát, még bementem Hio szobájába és egy puszival elköszöntem tőle. Ő nem ébredt fel rá, csendesen aludt tovább. Ebben a pillanatban valahol a lelkem bugyraiban megfogalmaztam magamnak egy esküt: amikor már elég erős leszek, visszatérek Hiohoz bármi áron. Csendesen kisétáltam a házból és ultra keltem.
Első körön nem jutottam túl sokáig. A falu határán megállított valaki. Nem tudtam mire vélni, hogy az éjszaka közepén mit keresett ott és honnan tudta, hogy mire készülök, de ott volt. Yuri könnyes szemekkel szólított meg engem. Haja kócosabb volt a szokásosnál, arcán pedig egy tisztán látható tenyérnyom vöröslött. Már megint bántotta az apja. Nem ez volt az első ilyen alkalom. Akármennyire is kifelé mutatták a tökéletes nagy klán szerepet, Yuri apja hajlamos volt, öhm túl sok sakét inni. Ezeknek az ivászatoknak javarészt pedig Yuri és az anyja itták meg a levét. A lány kísért szemekkel bámult rám, látszott rajta, hogy egy percig eltöprengett, mire leesett neki a helyzet, hogy mit is keresek ott. Amikor látványosan leesett neki, csak még jobban elkezdett bőgni. Átölelt és azt mondta mi vagyunk neki az egyetlen remény. Hiszen csak a csapattal képes magát jól érezni és úgy érzi, csak akkor van biztonságban, ha velünk van. Nem érdekes? A kis géniusznak a szociális társadalom volt a problémája. Ekkor átfutott az agyamon a gondolat, hogy itt az ideje biztosra menni abban mennyire is vagyok alkalmas az erőre. Kisállatokat ölni egy dolog, de egy igazi ninjának képesnek kell lennie emberek megölésére is. Yuri éppen átölelt engem, csak zokogott, mozdulataim nagyon fel sem tűntek neki. Övtáskámból lassan elővettem egy kunait és a magasba emeltem, éreztem, hogy Yuri megrezzen egy kicsit, de továbbra is csak a saját keserűsége kötötte le. Halkan füleibe súgtam utolsó hozzáintézett szavaimat: „Tudod, néha a halál megváltás”. Egyetlen mozdulattal hátán keresztül átdöftem a hideg fémmel szívét. Karjaiból egy szempillantás alatt szertefoszlott az erő és az ölelése abbamaradt. Arrébb álltam és teste a földre zuhant. Gyors halál volt. A sebből a vére, szemeiből pedig az utolsó pár bent maradt könnycsepp csordult ki. De magamon semmit nem éreztem. Olyan volt, mintha csak egy újabb legyilkolt mókust néztem volna, csak ez valahogyan szánalmasabbnak tűnt. Nem akartam sokat foglalkozni vele. Kiszedtem hűlő testéből a tőrömet és elindultam.

Ostoba voltam. Valamivel nem számoltam, amikor eldöntöttem, hogy elhagyom a falut. A Szkarabeuszok. Pontosabban csak az az egy, ami a nyugati kaput őrizte. Az első egy órában nem követett, valószínűleg az után kapott rá parancsot, miután már elindultam, ami csak egyet jelenthetett: a falu vezetője tudott a szökésemről, sőt mi több: talán a gyilkosságról is. Már az ország határvidékén jártam, amikor halottam a kitines szárny búgását. A túlméretezett ganajtúró bogár szárnyaival követett engem, úgy tűnt, gyalogosan túl gyors vagyok neki. Sajnos nem túl sok mindent tudtam a bogarakról, csak annyit, hogy gyengén látnak és főként tapogatóikkal valamint szaglásukkal tájékozódnak. Tehát klónokat kreálnom ellene felesleges lett volna, hiszen azoknak se szaguk se tapintásuk. Más kellett. Sajnos így repülve elég gyors volt, még nekem is, minden erőmet pedig nem akartam rá elpazarolni, hiszen még hosszú út vezetett a nyugati kontinens felé. Az átkozott egyre közelebb ért hozzám, amikor bevillant a legkézenfekvőbb módszer: füstbomba. Ezzel a szaglását legalább tompíthattam, a tapogatói pedig úgy is elég távol voltak. Amiikor hátranyúltam az övtáskámba a füstbombáért, mintha percre pontosan kiszámította volna fenevad, tapogatói egy pillanatra elérték a kezemet a következő pillanatban pedig már a csáprágóival kapott a karom felé. Szerencsémre elég gyors voltam így csak bal karomban törött el az orsócsont, de a menekülést tudtam folytatni. Ideje volt belehúznom. A tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal előre lendültem és menekültem. Nem érdekelt, hogy még hány napra van a Nyugati kontinens, minél előbb meg akartam szabadulni ettől a szörnyetegtől. Egész éjjel üldözött és csak 10-20 méterekre tudtam előre menekülni, azonban, mikor felkelt a nap furcsa mód eltűnt. Pontosabban leszállt és innentől a földön járva követett. A következtés tehát egyszerű volt: csak éjjel repül.
Alvás nélkül, kimerülten és meggyötörten értem el Sziklák országának középvidékét. Hála az isteneknek a földön járva elég lassú volt a bogár és valószínűleg, valahol meg is pihent aludni, mert felettébb nagy távolságra lehetett tőlem. Én óránként álltam meg félórákat pihenni menetközben, próbálgatva pihenés valamely módját. A logika azt engedte következtetni, hogy a szkarabeusz nem áll le, amíg el nem kap, vagy meg nem hal. A lábaim iszonytatóan fájtak az egész éjjelen át tartó meneküléstől a törött kezemről nem is beszélve. Jobbat nem tudtam tenni a kezemmel, mint hogy a nyakamba kötöttem. Naplementére már sikerült elérnem a Sziklák országának Nyugati határát és sötétedés után másfél órával, ismét halottam a szárnyak búgását.
Szerencsére a füstbombákat már bekészítettem, és amikor elég közel került egyesével elszórogattam őket, 30 méteres előnyöket szerezve. Viszont veszélyes játék volt a közel engedés. Amikor a negyedik bombát készültem elszórni előtte elkéstem. Csáprágóival odakapott és jobb lábamat elkapta, ami szinte a combcsonton kívül, mindenhol eltört. Szabadulásom céljából a füstbombát a szájába dobtam, és meglepő módon igencsak bevált. A probléma az volt, hogy a sebesült lábammal nem igazán tudtam haladni. Körülbelül 30 méter előnyt tudtam szerezni a lassúságommal, pedig elég időre lerobbant a szájába szórt füstbombától, pár pillanatig az is átfutott az agyamon, hogy meghalt. De nem. Tovább folytatta az üldözést és már könnyen ment neki, hogy sérült voltam. A táskámból elővettem minden fegyvert kétségbeesésemmel és dobálni kezdtem felé. Nem túl sokat ért, így más módszer kellett. Három olyan kunait dobtam felé, amikre robbanó cédulákat erősítettem, szerencsémre ez sikeres volt végre. Repülés közben találtam el és robbantottam, így a földre zuhant. A testsúlyától vagy a robbanástól (Nem tudom, melyiktől) megsebesült a két középső lába, így Ő is lassult, de még mindig fel tudott szállni. Az utolsó, amire emlékszem, hogy jobb első lábával elkapta testemet és én egy fának estem, onnan pedig a földre zuhantam. Elvesztettem az eszméletemet.


Egy számomra teljesen ismeretlen kórházi szobában tértem magamhoz. A függöny el volt húzva, így nem láttam ki az ablakon. Az ágytakarón és a szobában több tárgyon is ugyan az a furcsa szimbólum volt, mely szintén ismeretlen volt számomra. Egy hármas spirál. Nem tudtam felülni, túlságosan fájt hozzá a mellkasom, így csak részleteket láttam a helységből, de még is mindenhol megjelent ez a szimbólum: a poháron, az ágyfüggönyön, a falon díszként. Bizonyára egy shinobi nemzet jelképe volt. De melyiké? Egy könyvben sem láttam ehhez hasonlót. Nem tudtam tovább töprengeni, egy nővérke jött be a szobámba és rikkantotta el magát: „Magához tért! Az elsődleges számú beteg magához tért!”. Amikor megkérdeztem a nővért, hogy mi történt, csak annyit mondott, hogy a Namikage személyesen mentett meg engem. Azon a kérdésemen, meg hogy hól vagyok csak jót nevetett és azt felelte, hogy azt a többi Shinobi nemzet is szeretné tudni.

Ahogy felépültem és kikerültem a kórházból minden világos lett. Namigakuréban, a Hullámok közt rejtőző faluban voltam. Egy újdonsült, ismeretlen ninja falu, amely rohamos gyorsasággal fejlődik. Főként bűnözőkből áll és ők is alapították. Azonnal világossá vált számomra, ha fejlődni akarok, ez a legideálisabb hely számomra és a lapok is erre játszottak. Személyesen az óta sem találkoztam a Namikagéval, de az asszisztensei azt mondták ragaszkodik, hozzá, hogy a faluban maradjak. A falu biztosított nekem szállást is egy régi társasházban és kezdőtőkét is kaptam az új élethez. Az asszisztenseken keresztül sikerült megegyeznem, a Kin Ryuval, hogy egyedül dolgozó genin pozíciót tölthetek be és küldetés válogatja a felügyelő Jouninomat. Nem tudom mi a célja velem a Namikagénak, de nem is érdekel. A fő, hogy az itteniektől eleget tanulva erős legyek, hiszen a falu telis tele van S-szintű ninjákkal és a céljai szimpatizálnak velem. A döntés egyértelmű: itt maradok.


Esetleges Helyesírási hibákért elnézést kérek. Dyslexiás és Dysgraphiás vagyok, Worddel dolgozom, de mindent ez sem javít ki :S