Naegashi Taru

Név: Naegashi (Taru)
Ország: Vas országa
Nem: férfi
Kor: 20
Vércsoport: 0
Kinézet: Félhosszú, sötétbarna haját a civil életben copfban hordja, a hosszabb, izzasztó csatákban viszont kibontva. Sápadt arca kiemeli mélyzöld, magabiztosságot sugárzó szemeit, komoly, átható tekintete pedig a legmagabiztosabb harcosokat is meghátrálásra készteti. A több éves gyakorlati edzéseknek köszönhetően teste szálkás, egységesen kidolgozott.
Jellem: Egész életét a szamuráj tradíciók követésének szentelte, így felnőttkorára tökéletes fegyelemmel bír, a kapott feladatokat átfogóan elemzi, ellenfeleit pedig soha nem becsüli le. Alapvetően segítőkész, tisztelettudó és csendben szemlélődő típus, szüleivel és barátaival szemben közvetlen, a rosszindulatú alakokkal szemben viszont ellenséges.
Rang: Tanács által meghatározott
Chakraszint: Tanács által meghatározott
Felszerelés: 1 darab Katana (neve: Shun), 1 darab Wakizashi, 10 méter dróthuzal, szerszámkészlet, szamuráj öltözet

Előtörténet:

A reggel hideg, friss levegője megtölti tüdőmet. Mélyen, egyenletesen lélegzem, átadom magam a hatalmas térnek. A hófödte hegycsúcsok látványa megigéz; mintha jótékony erőtér védene meg az idegen külvilágtól. Gyermekkoromban is magával ragadt a gondolat, hogy egyszer megmászhatom a Sanrou hegyeit - nem hittem volna, hogy legfőbb vágyam később kiképzésem legnehezebb periódusát fogja képezni. Szamuráj családban születtem, egész életemben ezt az utat követtem és halálomig ezt az utat fogom követni. Már gyermekkoromban rávezettek a helyes ösvényre; apám, Eisoru Taru első meséi is ezekről a bátor, elkötelezett és rettenthetetlen harcosokról szóltak, akik közül akár egy is megváltoztathatta a veszni látszó csata állását.
"Az élet csak a térkép. A helyes ösvényt neked kell megtalálnod."

Apám taníttatásai között a legfontosabb a hagyományok és ősök tisztelete volt: ha megtagadjuk saját múltunkat, akkor nincs jövőnk. Ha büszkék vagyunk a múltban véghezvitt feladatokra, akkor a sógun ősök megsegítenek a harcban. Ők azok, akik átadták a konzisztens tudást szüleim képében és erőt adnak a lehetetlennek látszó küzdelemben. Köszönettel tartozom nekik, hogy eljutottam idáig és elnyertem a szamuráj címet.
"Tradíció nélkül az élet nem élet."

A csípős szél ostorként csap arcomba. Behunyom szemeimet és próbálom felidézni azokat a pillanatokat, amikor nem fújt a hegyekben, de akárcsak a hosszú, szigorú edzések pihenőire, ilyen alkalmakra sem emlékszem. A szigorú szabályoknak és a szabályok be nem tartásáért járó szankcióknak "köszönhetően" kitanultam a maximális fegyelmet, magamat egy céltudatos, magasan képzett harcosként képzeltem el, aki megszelídíti a Három Farkast. Apám, ahogy én is, a Vas országában kezdte tanulmányait, de ő - a többi Vas országi szamurájjal ellentétben - ugyanolyan fontosnak tartotta a tradíciók tiszteletét, megismerését, mint a kemény testedzést. Öt évesen a helyi templomban a szerzetesek megtanítottak írni-olvasni, apám pedig szigorú büntetéseket adott, ha nem fejlesztettem kellő gonddal a szókincsemet. A nyelvtan mellett már öt éves koromban megkezdődtek a gyakorlati edzések, nagyrészt szülőm, vagy nála fiatalabb tanítók vezetésével. Az edzésfolyamat főleg a testet és kitartást fejlesztette. Társaimmal egy harmadik emeleti tao-ban aludtunk - hat fiatal, hat kiválasztott; a nappal keltünk és a nappal feküdtünk, péntekenként (az arany kandzsija) viszont már hajnali négykor kivertek minket ágyunkból, hogy a napkelte erőt adjon nekünk a hétvégi feladat végrehajtásához, a hegyi hágók megmászásához. A gyakorlati edzés a következő elemekből állt: úszás, lovaglás, hegymászás, nyilazás, dárdavetés, fegyveres közelharc, ju-jitsu, a szamuráj felszerelések használatának elsajátítása, elméleti oktatás: filozófia, fizika, metafizika, matematika, nyelvtan, majd később, középkorú ifjúként politológia, antrópia és lélektan.


Igen, szükséges volt a kemény edzés. Büszke vagyok rá, hogy méltó vagyok az ősökhöz, büszke, hogy soha nem adtam fel, soha nem hátráltam meg a nehéz feladatoktól és mindig segítettem a rászorulóknak, bajbajutottaknak. Megigazítom Shun-t és az edzőterep felé veszem az irányt. Hat óra van; a fiatalokat a barakkok előtt felsorakoztatják, majd pillanatokon belül megkezdődik a reggeli torna. Emlékszem, ugyanilyen fáradt, megnyúzott arccal követtem én is a sensei-ek mozdulatait, egészen tizenöt éves koromig, amikor elhagyhattam a tanonc titulust és a szamurájjá avatás szertartásán megkaptam fegyvereimet és felszerelésemet. Ezen a ponton már elég tapasztalattal rendelkeztem ahhoz, hogy elhatározzam: tovább folytatom az edzést és metafizikai tanulmányaimat.

Az edzőterepet elérve jókedvvel konstatálom, hogy legjobb barátom, Daenu is megkezdte a reggeli edzést. Mindig is kedveltem ezt a jókedvű, bőbeszédű harcost - ha valaki belépett az aurájába, annak rögtön átadta vitalitását és harci kedvét. Tizenkét éves korunk óta minden reggel hat óra tíz perckor a párbajtéren találkozunk, hogy fejlesszük harci technikánkat, stratégiánkat. Mély meghajlást követően lassú mozdulattal előhúzom katanámat és két kézzel fogok rá a markolatra. Farkasszemet vágunk, majd egyszerre biccentünk és megkezdődik a harc. A szúrásokra kitérések és védések válaszolnak, a védekezésből támadás lesz, a fegyveres harcba élesen beletartozik a ju-jitsu is. Mintha a reflex nehéz akadálypályáján haladnánk, minden lépésünkre figyelnünk kell, nem bukhatunk el, mert egyetlen hiba is az életünkbe kerülhet. Húsz perc harc után ellenfelem fárad, rosszul kombinálta a támadását, így lehetőségem van egy ütésre, ami a tüdőt találja el. A pillanatnyi meglepetést kihasználva kardommal szúrást indítok Daenu szíve felé. A penge két centiméterre áll meg a bőrfelülettől - elmosolyodok. Leengedem fegyveremet és két lépést hátrálok. Acél fegyelem, összpontosítás és támadás...