Kagetora Akihito

Név: Kagetora Akihito

Ország: Konoha no Sato

Rang: Genin

Kor: 12

Nem: fiú

Felszerelések: 1 db szerszámkészlet, amit egy övtáskában hord, valamint ugyanebben a táskában egy fuuma shuriken 5 méter drót és 5 db robbanójegyzet. A bal felkarjára egy shurikentartó van erősítve, amiben 5 db shuriken van, ezen kívül ugyanilyen táska van a jobb lábán 2 db kunaial. A maradék 3 kunai az övtáskájában van.

Kinézet: Körülbelül 146 cm magas, egy kicsit magasabb, mint a kortársai úgy általában. Fekete szembe lógó haja és barnás szemei vannak. Kissé kisportolt testalkatú. Egy fekete nadrágot visel és egy ugyanolyan színű hosszú ujjú pulóvert. A nadrágján oldalt van két fehér csík. Fölötte egy világoskék inget visel, amin van egy kapucni. A kapucnin Konoha jelképe látható.

Jellem: Kissé félénk természetű fiú, de ha valakinek kinyílik, akkor az megtapasztalhatja az igazi személyiségét. Barátságos, de egy kicsit kevesebb önbizalommal rendelkezik, mint a kortársai. Ez valószínűleg a „nagyobb-testvérem-van-ezért-én-már-nem-tudok-újat-mutatni” szindróma számlájára írható. A barátaival azonban képes kibontakozni, így rejtett személyiségjegyei közé tartozik első sorban a humorosság, a lojalitás és néhanapján egy kis egoizmus. Ha kell bátor és állandó jelleggel optimista.

Előtörténet: Nos, kedves olvasóm, elmondom neked eddigi – megjegyzem nem túl hosszú életem – nem túl eseménydús és igen átlagos történetét egy fiúról, aki Konohagakure no Satoban látta meg a napvilágot egy szép, ám annál melegebb május elsejei napon egy népes család negyedik gyermekeként. Életem legnagyobb tragédiái a nővéreim, akik valamilyen oknál fogva eltervezték, hogy valami olyat csinálnak, amit Konoha nem sűrűn felejt el, vagy hever ki egykönnyen. 3 éves voltam, amikor a nálam 5 évvel idősebb nővéreim – hogy anyám szavaimmal éljek: nem elég, hogy ikrek, még teljesen egyformák is – beiratkoztak az akadémiára és ott nem kevés ősz hajszálat adva ezzel az oktatóknak, akik között ott volt az édesapám, Kagetora Ho is. Bizonyos elvek miatt ő egyikünket sem tanította, de nővéreimet rendre ő húzta ki a pácból. Mindössze 3 évesen hihetetlenül irigy voltam rájuk, hiszen elmehettek akadémiai tanulónak, ami azt is jelentette, hogy ninják lesznek. Anyám volt talán az egyetlen, aki foggal-körömmel küzdött a ninja-lét ellen, főleg a háború kirobbanása után. Ő inkább egy nyugisabb életet képzelt el nekünk, értem ez alatt a boltunkat, ahol az akadémia előtti éveimben én is dolgoztam. Na jó, azt azért leszögezném, hogy ez enyhe túlzás, hogy dolgoztam, hiszen csak segítettem itt-ott, ahol tudtam. Már ekkor is elég visszahúzódó típus voltam, tesóimmal ellentétben, akik viszont a társaság központját képezték. Amikor nem a boltban segítettem, akkor a nagyapám történeteit hallgattam, aki ott lakott közvetlenül mellettünk. Mindig azt mesélte, hogy ő milyen ninja is volt és a többi. Nagyanyám szerint nem kevés dologban túlzott, de azt nem feltétlenül az én dolgom eldönteni, mert valószínűleg ezek a dolgok akkor voltak, amikor én még gondolatban sem. Bár van egy tippem, hogy anyám sem, merthogy az ő szüleiről van szó. Apámat csak hat évesen sikerült rávennem, hogy kezdjen edzeni engem és akkor is csak kunaiokat dobáltunk a céltábla közepébe, illetve én csak próbáltam dobálni, mert egyszer annyira mellé ment, hogy kis híján kinyírtam a szomszédok vörös és már-már irracionálisan lapos fejű macskáját. Apám persze jót nevetett az egészen, mert az a dög már többször is meglovasított egy-két dolgot a boltból. Innentől kezdve hobbimmá vált, hogy megpróbáljam elkapni azt a macskát és ezt csapdák segítségével próbáltam elérni. Egy nap azonban néma üldögélésemet egy velem egy korú fiú, Akichi zavarta meg, aki először némiképp furcsállta a hobbim.
- Te meg mit csinálsz? – jött oda hozzám és közben végigmért engem. Igen, már ekkor is magasabb voltam a nagy átlagnál, ha csak pár centivel is. Apám viszont rendellenes módon alacsony, hogy akkor kitől örököltem? Anyámtól. Röhejesen fog hangzani, de magasabb, mint az apám. Na, mindegy *nagy levegő* visszatérve a történetem vonalára, én is végigmértem őt. Barna haja volt és ugyanolyan színű szeme. Kissé ducibb volt, bár ez az Akadémia alatt szépen megváltozott és mire kijártuk, sehol sem volt már az a kis kövérkés fiú. Tessék, már megint eltértem. Még pár másodpercig bizalmatlanul méregettem, aztán úgy döntöttem, hogy válaszolok neki.
- Vadászom. – hangzott a tömör felelet tőlem és rá kellett ébrednem, hogy szófukarságom a veszélyesség alsó határát kezdi súrolni. Ez némiképp változott az akadémiai éveim alatt, de még mindig nem tökéletes.
- Éééés...mire?
- A szomszéd macskájára. – válaszomra az arca felderült és letelepedett mellém. Ebből az egészből végül az lett, hogy a délután további részét végigbeszélgettük és elválaszthatatlan barátok lettünk. Ő volt az első igazi barátom. Innentől kezdve minden nap együtt lógtunk és sikerült rávennem, hogy jöjjön velem az akadémiára. Ezt később nem is bántuk meg.

*hatásszünet*

Eljött a ninja pályafutásom kezdetének az első napja, vagyis más néven a beiratkozás. A szerencse rám villantott egy vigyort és Akichivel kerültem egy osztályba, de innentől kezdve a dolgok némiképp megváltoztak. Új barátaim is lettek, bár a visszahúzódó természetem továbbra sem volt hajlandó visszahúzódni és ez így volt a további években is. Szeretem a nyugalmat és így megpróbáltam mindenféle konfliktust kerülni, de pechemre éppen az egyik ilyen konfliktuskerülő hadjáratom alkalmával sikerült keresnem magamnak egy riválist, aki történetesen egy lány volt. Mai volt az a lány, akivel az osztályban senki sem mert kezdeni, mert nem túlzok talán (akkorát) ha azt mondom, hogy majdnem egy született zseni volt. Amint a riválisommá lépett elő, megfogadtam, hogy nem engedem magam leverni és azt is kijelentettem, hogy jobb leszek. Mondanom sem kell talán, hogy ez nem sikerült, mert a képességeim nem voltak átlagon felüliek, bár talán az osztály jobb tanulói közé tartoztam. A vizsga előtt viszont izgultam, de annyira, hogy azon az éjszakán képes voltam hajnali 4 óra környékén felkelni és felöltözni, lerobogni a konyhába, hogy te jó ég, el fogok késni. Miután rontanék ki a házból, hogy végigordítozzam a fél utcát, ami abszolút nem az én stílusomba vág, megmentőmként érkezett az apám, aki megspórolt nekem egy üldögélést az Akadémia előtt. A reggeli baki parádé azonban még így sem maradt el, hiszen a hajnali elkések felkiáltást meg is csináltam, így kis híján lekéstem a vizsgát, de végül az utolsó pillanatban sikerült beesnem. Sokan azt mondanák, hogy ez már így előre is rossz ómen, pedig az én vizsgám elég tűrhetően sikerült. Most jött el a feladat, hogy vázoljam, mit is kellett túlélni vizsga címen. Először is volt egy kis 3 kérdéses kérdőív, az alábbi kérdésekkel:

1. Kik viselték eddig a Hokage címet? (név szerint és időrendben) Ez könnyen ment, ki az aki nem tudja, ráadásul ha kinézek az ablakon ott vannak a hegybe vésve. Ugorjunk.

2. Mire jó a Henge no Jutsu? Ez sem okozott túl nagy problémát, egy pár órán keresztül ezt vettük. Jöhetett a mumus, illetve a végén kiderült, hogy nem is akkora mumus az a bizonyos mumus, merthogy a mumus volt a legegyszerűbb kérdés.

3. Rajzold le Konoha jelképét! Mindenki azzal a jellegzetes ez most komoly? Ábrázattal nézett, de nem is hasalt el senki. Szerencsére én sem. Így utólag nem is tudom, hogy mit paráztam. A vizsga második fele egy kis szóbeli volt, méghozzá egy embert hívtak be sorszám szerint. Mindenkinek húznia kellett egy számot és így nem volt meg a szokásos balhé a névsorral. Szépen lassan fordítottam meg a papírlapot, amin egy szám vigyorgott… egy szép darab egyes. Gondolataim a tudatalattim legmélyebb bugyraiba vándoroltak, azon belül is arra, hogy meg fogok bukni. Akkor bizony abszolút alulmaradok mindenkivel szemben és az nem lenne túl szerencsés és egyébként is. Szeretnék ninja lenni! Újszerű önbizalmam azonban egy pillanat alatt elillant, amikor kinyílt a vizsgáztató terem ajtaja és kiszóltak rajta.

- Kérem az elsőt! – a gyomrom szépen felsőbb tartományokba vándorolt, én pedig be a helyiségbe, ahol 3 vizsgáztatóval néztem farkasszemet.
~ Na, most tuti végem… ezek kinéznek engem a teremből! – gondoltam, amikor ez egyik igen marcona képű vizsgáztató végigmért és utána megszólalt.
- Akkor kezdjük is el. Az írásbeli teszten átmentél, akkor most jöjjön a gyakorlati. Emlékszel még a második kérdésre? – bizonytalanul bólintottam. – Akkor mutasd be! Vedd fel mondjuk az én alakomat.
Kézjeleket formáltam és végül egy füstfelhő kíséretében felvettem vizsgáztatóm alakját, mire ő bólintott egyet. Még bónuszfeladatnak megkaptam a Bunshin no jutsut, de az is különösebb komplikáció nélkül sikerült és ezután jött a java. Megkaptam életem első fejpántját és az esélyt, hogy ninja legyek.

// Macskásoktól bocsi! Esküszöm, hogy az a macska életben maradt. Valamint elnézést a néhol kissé túl laza fogalmazásért! ^^ //