Izumitani Suzume

Név: Izumitani Suzume

Ország: Tűz Országa - Konohagakure

Rang: Genin

Kor: 14

Nem: Nő

Felszerelések:
• 10 m drót
• 1 szerszám szett
• 5 db füstbomba
• elsősegély készlet
• 25 db energiatabletta
• 10 db robbanójegyzet
• 10 db tekercs
• 5 üvegcse tinta
• 1 hátizsák
• 1 széles övtáska
• 5 db kunai
• 5 db shuriken
• 2 db Fuuma shuriken
• 10 db senbon
• 1 db katana

Kinézet: Első pillantásra meglehetősen törékeny teremtésnek tűnhet, de csak azok számára, akik nem ismerik. Nagy barna szemei, fehér bőre, és világosszőke, már-már ezüstös hajszíne leginkább egy porcelánbaba vonásait idézi, ám erre a messzemenőkig rácáfol. Vékony testalkata akrobatikus mozgáskombinációk végrehajtását teszi lehetővé számára, s a viszonylag szűk helyekre való bejutást is segíti. Lábai hosszúak, egyensúlya mindig stabil. Karja nem túl izmos, de nem is vézna. Korához képest kicsivel magasabb az átlagnál. Öltözködését tekintve elmondható, hogy a divatos hasznosságra törekszik. Testre simuló, fekete ruhái nem gátolják a mozgásban, és olykor rejteket nyújthatnak a kíváncsi szemek elől. Mindazonáltal nem vesz fel akármilyen cuccot. Fontos, hogy minőségi anyagból készüljön, amit magára ránt. Haját copfban, kontyban hordja, hogy esetlegesen ne engedetlen tincsei miatt kerüljön bajba harc közben.

Jellem: Mondhatnánk, hogy Suzume egy antikarakter, azonban van egy-két vonása, amik miatt ez mégsem jelenthető ki így, ez az egyben. Az első, és legfontosabb, hogy tiszteli az őseit, a nála feljebbvalókat, és megadja a nekik kijáró bánásmódot. Legfontosabb számára a család, s az a szűk baráti kör, akikre bármikor számíthat, és vice versa. Eztán jönnek csak a szabályok, ugyanis szeretteiért bármit képes lenne megtenni - vállalva a szabályszegés kockázatait és következményeit. Ezen tulajdonságaim kívül, azonban szinte csak negatívumokkal büszkélkedhet. Bár feljebbvalóit tiszteli, társait lenézi, becsmérlő pillantásokkal, csípős megjegyzésekkel illeti őket. Perfekcionista, egoista, tudálékos, lusta és makacs. Ezek alapján nem tűnhet túl jó csapatjátékosnak, ám ha érdekei úgy diktálják, hajlamos félretenni az ellentéteket, és a céljai érdekében remekül tud kooperálni. Elég ambiciózus, és általában megszerzi magának, amit akar, még akkor is, ha emiatt át kell gázolnia másokon. Nem tűri az ellentmondást, vajmi kevés felelősségérzet lapul benne, olykor saját hibáiért is másokat tesz felelőssé. Nincs sok barátja, viszont csak igazi barátai vannak. Akik a rideg, jégkirálynő álca mögött felfedezik az embert, és elviselik a kezdeti tüskebökéseket, utána könnyen egy húron pendülhetnek vele. Az igazság azonban az, hogy csak nagyon keveseknek sikerül idáig eljutni. Lobbanékony; ennek következtében van, mikor előbb jár a szája, mint az esze. Ha felidegesítik, nagyon nehezen nyugszik le, és akkor is csak akkor, ha valakit előtte szinte a porig alázhat. Haragtartó, bosszúálló és olykor kicsinyes is. Irigysége néha határtalan. Nyers modora, kíméletlen őszintesége éles nyelvben fonódik össze, ami olykor igen kemény fegyver lehet, és mély sebeket tud ejteni a lelkeken. Hűséges azokhoz, akikre felnéz, ugyanakkor távolságtartó azokkal szemben, akiket csak alig ismer. Előítéletei vannak másokról, majdnem mindenkit bekategorizál magának, s ezekből a kategóriákból csak keveseknek sikerül kiverekedniük magukat. Esze elég éles ahhoz, hogy könnyen átlásson a gyenge kis hazugságokon, és igen jó taktikus. A logikai feladatok általában kevésbé terhelik meg agyát, mint a fizikaiak testét. Kifejezetten okosnak mondható, könnyen átlátja a váratlan helyzeteket is - ennek ellenére ki nem állhatja a meglepetéseket.

Előtörténet: Teljesen átlagos nap volt egy teljesen átlagos kórházban. Egy vajúdó asszony sikolyai visszhangzottak a folyosón, ahogy a nővér pár pillanatra kinyitotta a terem ajtaját. Bent, a helyiségben, elnyűtt nyögések monoton zakatolása hallatszott. Verejtékcseppek gyöngyöztek a sápadt homlokon, kusza tincsek lapultak a fáradt arcra. Még egy utolsó erőfeszítés, majd éles sírás, megkönnyebbült sóhaj. Egy apró pamutgombócot helyeztek a kocsira, majd a nővér elhagyta vele a helyiséget. Az anya megpihent. Másnap újra befordult az immáron ismerős kocsi a nő kórtermébe. Az ölébe vette a csöppséget, s csak nézte egy darabig. A büszke apa is befutott, ketten tornyosultak a bébi fölé. Az ablak párkányán egy veréb toporgott, érdeklődve forgatta apró fejét. Ez lett volna a jel? Ki tudja... Mindenesetre a kicsi a Suzume nevet kapta legelső ajándékként szüleitől.

Teltek múltak az évek, s a kis "madárka" immáron lánykává cseperedett. Nem mondhatni, hogy jól kijött a többi gyerekkel. Lány létére igen sokszor odacsapott, és képtelen volt az osztozkodásra. A közös játékok nemigen jöhettek szóba, mindent kisajátított magának. Olykor még azt is, ami nem az övé volt. Szerencsére szüleit - ha mást nem is - tisztelte annyira, hogy elfogadja intelmeiket, így a kezdeti bajok elszállni látszottak - de csak a szülői felügyelet alatt. Amint kikerült ez alól, nem lázadásképp, de ugyanolyan undok volt, mint annak előtte. Az ösztönös rosszindulat valahogy mindig felszínre tört, s a gyermeki őszinteséggel érzékeny elegyet alkotva, bántó fegyverré tudott változni. A dolgok csak akkor fordultak jobbra, mikor apja elérkezettnek látta az időt, hogy kezébe vegye lánya jövőjét...

Hat éves korában megkezdődött a kiképzése. Suzume apja előtt nem is volt kérdés, hogy a lányából kunoichi legyen, s igazából a család többi tagja sem ellenezte a terveket. A lánynak nem volt sok választása ugyan, de ha lett volna, akkor is erre az ösvényre lépett volna. A fő szempont az volt, hogy szülei elégedettek legyenek. Olyan nevelést kapott, ami nem engedte meg, hogy semmibe vegye szüleit, s mivel fogékony is volt erre a diszciplínára, gond nélkül sikerült beépítenie mindennapjaiba. Úgy gondolta nem tagadhatja meg azokat, akik életet adtak számára, így azon volt, hogy beteljesíthesse a ki-, és ki nem mondott vágyakat is. Az apjával való gyakorlások során, felfedezte a ninja lét egy olyan oldalát, ami eddig rejtély volt számára. Fogalma sem volt arról, hogy ez igazából egy kőkemény versengés is lehet shinobi és shinobi közt. Azzal azonban, hogy erre rájött, pusztán erősebb motiváció érte, s ha lehetséges, még több erőbedobással folytatta a kiképzést. Édesapja látta, hogy lánya nem azért hajt kitartóan, mert szeretne egyre jobb lenni magánál, hanem mert szeretne jobb lenni másoknál.
- Suzume! - intett a férfi gyermekének egy edzés után, jelezve, hogy maga mellé várja. - Mit érzel, miközben végezzük a gyakorlatokat?
- Semmit! - vágta rá a lány. - Vagyis, egy kis idegességet, azt hiszem.
- Hm... Szóval idegességet. Nem inkább valami olyasmit, ami azt kattogja a fejedben, hogy nem vagy elég jó?
- Lehet...
- Az baj - morfondírozott hangosan az apa. - Tudod, olyan nincs, hogy elég jó. Mi alapján is tudnánk megállapítani, hogy elég jók vagyunk-e? Csakis akkor, ha összevetjük magunkat másokkal, és hozzájuk mérjük saját magunkat. Ez szükségtelen. Úgy dolgozz, hogy mindig, minden körülmények között csak magadnak felelj meg! Értetted?
A lány bólintott. Apja tudta, hogy most kissé lesarkította a tényeket, de nem akarta, hogy lánya csakis a versengés miatt alakítson kiemelkedőt. Azt akarta, hogy legyen meg a saját belső motivációja, ami független másoktól.
Suzume egyszer majd úgyis rá fog jönni, hogy amit most hallott, nem mindig igaz. Addig viszont még van ideje, és rengeteget kell fejlődnie.

Hétévesen, az otthoni tréning után, Suzume bekerült azt Akadémiára. A beilleszkedés elég zűrösen sikerült, vagy inkább nem sikerült... Ahogy nőtt, a lány egyre csak makacsabbá vált, s bár a tiszteletet megadta, akinek úgy gondolta, hogy kijár, mégis leginkább egy otromba pokrócra emlékeztetett. Szülei tudtak erről, de úgy érezték, már többet nem tudnak tenni a rossz természete ellen. Persze néha még próbálkoztak jobb belátásra téríteni gyermeküket, de ez nem sikerült. Nem azért, mert az megtagadta ezeket a tanácsokat, hanem mert egyszerűen képtelen volt arra, hogy alkalmazza őket. Nem fértek össze személyiségének jegyeivel. Különösen csúnya eset volt, mikor az Akadémia udvarán kék-zöldre verte osztálytársát, csak azért, mert azt nem volt hajlandó neki teret engedni a távolsági célpontnál. "Áldozatának" sípcsontján hajszálvékony repedés is keletkezett, a legszomorúbb azonban az volt, hogy még ez sem térítette jobb belátásra. A hosszú évek során egyetlen egy fiúnak sikerült elnyernie a barátságát, őt pedig úgy hívták, hogy Yo. Ő volt az az ember, aki el tudta viselni a lány kitöréseit, s kezdeti igazságtalanságait, bántásait. Mikorra Suzume látta, hogy a sok hülyesége ellenére is kitart mellette, érdemesnek tartotta barátságára. Vele teljesen máshogy viselkedett, mint a többiekkel. Jelenlétében mosolygott, esetenként még pajkos is volt, ami nála egyébként teljesen kizárt volt. Talán ezt látva a többiek is észrevették, a lánynak van emberi oldala is, ugyanis megpróbáltak pozitívan állni hozzá, ami kicsit kizökkentette őt a nyers stílusból.

Alig egy évvel később drámai fordulat következett. Yo egy nap gyakorolni ment az erdőbe, de nem tért vissza. Speciális csoportok keresték, több mint egy hónapig, de mikor semmi nyomát nem lelték, feladták a feladatot. Bíztató volt, hogy a holtteste nem került elő, ám legalább ennyire aggasztó volt, hogy semmit nem találtak, ami hozzá lett volna köthető. Suzume napokig zokogott titokban éjjelente, majd mikor már rájött, ezzel nem hozhatja vissza, új célt talált magának. Bármi áron is, de meg akarta keresni egyetlen barátját. Tudta, hogy ez még egy darabig nem lesz lehetséges, de felkészült, hogy amint adódik rá alkalma, és megfelelően képzett lesz, a keresésére indul, és amíg egy aprócska esély is van arra, hogy megtalálja, nem hagyja abba az önkéntes mentőakcióját. Erről a tervéről azonban senkinek nem beszélt. A benne felgyülemlő kétségbeesés, és tehetetlenségérzés azonban még fanyarabbá tette, már nem volt egy ember sem - családjának tagjain kívül -, akivel jól érezte volna magát. Az Akadémián kitűnően teljesített, ezzel nem volt hiba, de magatartása förtelmes volt. Az oktatóknak személy szerint nem volt semmi bajuk vele, de amit a társaival művelt, az elég bosszúságot okozott nekik ahhoz, hogy mégis megorroljanak rá. Közülük csak kevesek tudták többé-kevésbé megérteni érzéseit, de ők tolerálták is furcsaságait.

Tizenkét évesen elérkezett a genin vizsga. Suzume pontosan tudta, hogy semmi oka sincs tartani tőle, egész addig módszeresen készült, elég biztos volt abban, hogy sikeres vizsgát fog tenni. A vizsga előtti nap délutánján még gyakorolt édesapjával, majd este mély álomba szenderült, amit másnap a nyitott ablakon beszűrődő madárcsicsergés szakított félbe. Korán volt még, de mivel nem tudott visszaaludni, kimászott ágyából, és az ablak előtti ágyneműtartóra ülve nézett kifelé. Egyféle gyomorgörcs lett úrrá rajta, ahogy látta a többi vidám, életteli gyereket, akik a kirakodósok közt lavírozva száguldottak végig a házuk előtti utcán, majd eltűntek egy másik épület háta mögött. Furcsa kettőség mutatkozott, ugyanis kicsit irigyelte is önfeledtségüket, mégsem tudott, és nem is akart olyan lenni, mint ők.
- Suzume, apa szeretné, ha lejönnél hozzá - rontott be a lány öccse kopogás nélkül a szobába.
- Máris megyek - hangzott a határozott felelet.
A lépcsőket szedve végig azon morfondírozott, vajon mit akarhat tőle a család feje.
- Szeretném, ha felvennéd ezt - nyújtott át neki apja egy ékköves medált, immáron a nappaliban ülve. - Elűzi a negatív gondolatokat.
- Köszönöm, apám! - zárta kezébe a lány az ajándékot, majd a láncnál fogva felkötötte nyakába az ékszert. - Igazán szép - futott át arcán egy mosoly.
- Sok sikert a vizsgára, leányom! Indulj, el ne késs!
Suzume immáron újdonsült ereklyéjével nyakában indult meg az Akadémia felé. Ezek után még biztosabb volt benne, hogy a tesztnek sikerülnie kell.

Az épületbe lépve, egyből a névsor felé vette az irányt. Miután kibogarászta nevét, megindult a terem felé, ahol vizsgáját tartották. Furcsa volt, de mióta a medál mellkasán nyugodott, valóban jobban érezte magát. Kissé felszabadultabb volt, mint általában, bár ez nem sok mindenben nyilvánult meg, pusztán senkivel sem ellenségeskedett ok nélkül, ahogy ezt korábban tette. A helyiség bejárata előtt többen is sorakoztak. Suzume utat tört magának a többieken keresztül, hogy az ajtón lévő listát alaposan áttanulmányozva megbizonyosodjon róla, valóban jó helyre jött-e. Miután ezt konstatálta, visszaállt a többiek mögé, akik lopva rá-rátekintettek. Nem értették miért ilyen szótlan. Ekkorra általában már legalább egy embert meg szokott bántani, most azonban csak áll egy helyben, és vár.
- Valami baj van? - kérdezte egy lány végül.
- Nincs.
- Furcsa, pedig most egyáltalán nem vagy undok.
- Azt hiszed?
- Igen.
Suzume akkor még nem tudta, de ez a pár mondat, egy új barátság kialakulásának alapköve volt. Nemsokára őrá is sor került. Kissé félszegen állt be a bizottság elé, ugyanis ha nem is izgult, valami kisördögféleség belé bújt, ami rosszat sejtetett számára.
- A feladatod egy Henge no Jutsu. Válassz ki valakit a jelenlévők közül, és vedd fel az alakját!
A lány nem is sejtette, hogy tudatalattija pont a vizsga közben fog packázni vele. Összpontosított, majd elvégezte a technikát. Az eredmény elsöprő volt, még akkor is, ha nem a sikeressége miatt. Zúgolódás telepedett a teremre, ahogy az asztal előtt, Suzume helyett Yo állt. A lány először nem értette mi a gond, ám ahogy lenézett lábára, majd kezeire, s beletúrt hajába, tudta kinek az alakját vette fel. Holtsápadtan tátogott valamit, majd megtántorodott, és le kellett ülnie a padok előtti emelvény padkájára. A vizsgáztatók nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, a jelenet láttán azonban szinte mindegyikükben megmozdult valami. Egyesek arcára ez kiült, másoknak sikerült magukban tartaniuk, viszont mindannyian egyetértettek abban, hogy adnak még egy esélyt a lánynak. Suzume ekkorra már valamennyire magára talált, és meghajolt köszönésképp a "bírák" előtt. Tudta, hogy ki kell zárnia mindent, a nyakláncra, és egy idősebb vizsgáztatóra koncentrált. Miután tisztán látta maga előtt a célt, várt még egy kicsit, majd vett egy nagy levegőt. A jutsu ezúttal tökéletesen sikerült, s Suzume immáron egy Konohagakure jelképpel ellátott fejpánttal bandukolt hazafelé. Félúton azonban azt hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Nem volt hozzászokva ehhez, ezért még tett egy lépést, majd csak eztán állt meg. Eddigre tudatosult benne pontosan, hogy egy ismerős, mégis idegen hang szólította őt.
- Hát te? - kérdezte gyanakodva, mikor megfordult és felismerte követőjében osztálytársát, akivel a vizsga előtt váltott pár szót.
- Csak szerettem volna gratulálni - majd megvillantotta saját homlokvédőjét is.
- Szóval neked is sikerült.
- Bizony. Probléma nélkül sikerült megoldanom a feladatot. És neked, hogy ment?
- Jól - tussolta el a bakit Suzume.
Hazafelé menet Yuki - így hívták a lányt - megállás nélkül beszélt, nem törődve Suzume egyszavas válaszaival. Bár nem mondta ki, jól esett neki, hogy valaki még akar vele beszélni egyáltalán. Házuk elé érve, eljött a búcsú ideje. Miután Yuki elköszönt, Suzume nehezen, de mégiscsak viszonozta ezt:
- Szia!

Azóta már két év telt el, és a két lányból igaz barátnők váltak. Mindegyikük kölcsönösen számíthatott a másikra bármikor, bármilyen helyzetben, annak ellenére, hogy nem egy csapatba lettek beosztva. Valahogy - a bugyuta küldetések közepette -, mindig sikerült időt szakítaniuk egymásra, s szépen lassan már-már családtagnak számítottak egymás rokoni körében. Látva lányuk pozitív oldalát, Suzume szülei is valamelyest fellélegeztek, ám olykor csalódniuk kellett, mikor egy-egy szülő beállított hozzájuk gyerekével, akinek hatalmas monokli feszült a szeme körül. Ilyenkor gyakran egymásra néztek, s csak sóhajtottak egyet. Mindenesetre annak ellenére, hogy Suzume jelleme nem sokat változott, határozottan pozitív irányba indult el, s ki tudja, hogy pár év múlva bekövetkezik-e nála a pálfordulás. Talán igen... Addig azonban még sokat kell fejlődnie minden téren, és ha ezzel végre megvan, talán hozzáláthat barátja, Yo kereséséhez is. Ez viszont már a jövő titka, s nekünk nem tisztünk megfejteni, hogy ez mit tartogat a fiatal lány számára.

Javítva! Az elbírálásért pedig szeretnék köszönetet mondani.