Sziklasivatagok

Az ország belsejének nagy részét kitevő kihalt, élettelen területek.

//Előzmény: Tsuchikage irodája//

Shagon végig halgatta az öreg mondókáját, alaposan elgondolkodott rajta és leszűrte a lényeget. Rajta múlik a jövő. Ami nem éppen szerencsés hogy egy nála tapasztaltabb szörnyeteggel kell szembe nézni. - Talán tényleg jobb lenne ha Nagato élne. Sóhajtozik miközben bemegy a helyi árushoz venni vizet és élelmet . Kis hátizsákot visz magával és abban is jelentős szerepet a tekercsek és fegyverek szolgálnak. Már a falu hátárán jár. Visszanéz utoljára Iwagakure-ra. S elindul a szikla szirtek felé. Útközben azon gondolkodik, hogy mit tegyen ha szemben áll Yurashival. Ha támad akkor biztos visszaveri. Elmenekülni ha akarna se tudna. A legjobb mégis az lenne ha igaz a hír, miszerint az ifjabb Tensei él. És találkoznék vele, így talán lenne esély , hogy elkapjam Yurashit. Egyedül szinte semmi esélyem ellene. Hogy küldhetett engem a Tsuchikage mikor tudja, hogy Nagato se tudta legyőzni mikor az ANBU-nál volt . Hát akkor én mit kezdjek mikor a fiatalabb Tensei is erősebb nálam. Elgondolkodik azon , hogy mért lett Yurashibol ilyen szörnyeteg. Mindene megvolt. Sőt ő volt a klán örököse. Hat évesen Chuunin lett. Az apja is foglalkozott vele, mi vihette mégis ilyen rossz irányba?? Csöndes gondolkodás után felkiállt. - A hatalom. Nem elégedett meg azzal, hogy a klán vezére lesz, és jelentős szerepet kap a falu irányításában. Neki mégtöbb kellett, talán a tiltott jutsuk elsajátítása. Szerény személyem szerint ő is rendelkezik a Gin Hiramekivel mint az öccse. Talán ezt maga ellen tudnám fordítani, ha túl sokat használja oda a chakrája. Elmélkedik Shagon . Olyannyira elmerült a keresett személy ki elemzésében , hogy észrese vette sötétedni kezd. És a gyomra is korog. Szerencsére pár száz méterre egy sziklatömb volt , ami alkalmas a fiú szükségleteinek. Levette a hátizsákot és kivette belőle az ennivalót, majd magának jóétvágyat kívánva majszolja a rament.

Őseid sivár földjét taposva, a horizontig elterülő kietlen síkot szemlélve egyre inkább komor gondolatok gyűrnek maguk alá. Nem is csoda, a feladatod nem hogy a Te képességeid haladja meg... Hanem a Ninja Világ egészéét is, kivéve egy pár olyat, akiket kivételes erővel és tehetséggel áldottak meg az Istenek. Bár talán még magadnak sem mernéd bevallani, de kezded úgy érezni, hogy a Tsuchikage - napról napra - fiatalságának emlékeit a józan eszével karöltve hagyja maga mögött. Vagy talán csak a kényszer szülne ilyen ostoba döntést egy bölcs vezető akarata által? Yurashi ismét színre lépett. És ahogy az Ő hírét ismered, ezt nem tehette komolyabb ok nélkül. Ő az a fajta ember, aki soha semmit nem tesz feleslegesen. Vajon az ártatlan civilek életének kioltása milyen célt szolgálhat. Talán csak csali volna, hogy egy terveihez alkalmas shinobi - ez esetben sajnos Te - rákapjon a horogra? Áh, badarság. A Tensei klán bukott örökösének senkire sincs szüksége magán kívül. Szóval az indítékai még mindig épp oly homályosak, mint holléte.
Az éjtóba merülő Nap utolsó gyenge sugarai festik bíborba a portengert. Tapasztalt ANBU-ként pedig talán mindenkinél jobban tudod, milyen veszélyes is éjszaka a szélsőséges sivatag, főleg háborús időkben. A haldokló vörös óriás utolsó hagyatékával segítve szemed világát, keresel egy nagyobb sziklát, ami némi menedéket nyújthat az éjszakával érkező metsző szél, és az azt kísérő por, sziklafelhőcskék ellen. Mára már jobb lesz kipihenned az út eddigi részét, hogy holnap újult erővel folytathasd a küldetésed. Mire belekezdesz a csomagolt élelem elfogyasztásába, a Hold már át is vette az égbolt trónját fényesebb fivérétől. A vidék sötétségbe borult... Egy ideig.
Az utolsó falatok egyike majdnem a torkodon akad. A láthatáron hatalmas, vakító, bíbor villanást látsz, ami még az eget is vérszínbe öltözteti. Ami még inkább rémületre ad okot, hogy azon a területen nem csak a fényáradat erejéig maradt vörös az ég, szó szerint befestette azt. Pár másodperccel később a villanáshoz tartozó robbanáshang is eléri a füled... Valami nagyon-nagyon rossz van arrafelé készülőben. Ezt egyre inkább biztosabban érzed, ahogy egy vöröses lángoszlopot látsz a földtől egészen a felhőkig emelkedni. Talán ilyen hamar Yurashi nyomára bukkantál volna?

A fiatal fiú szeme összeragad az álmosságtól mikor meglátja szeme homályában a vörös felhőt, ami az egekig ér. Szemét megtörölgetve néz ismét a vörös akármi felé. Hát ez nem semmi. Ez a csávó sose alszik? Na nem lesz ez így jó. Nemis kell harcolnom Yurashival ígyis simán megöl ha aludni se hagy. Ki lehetne ha nem ő. A dilinyós öccse csak nem gyűjtogat kora hajnal. Ha egyáltalán életben van. Bízok benne , hogy megtalálja a bátyját időben mert különben nekem is örök álom lesz. Talán igaz. A Tsuchikage ahogy öregedik úgy veszi el az eszét. Erre a vadállatra egy egész ANBU sereget kellett volna küldeni. Vagy pikkel rám? De mostanában nem csináltam semmi rosszat az orra alá. Érthetetlen amit művel. Még ő se bírna el vele nem hogy én. Ez olyan furcsa érzés. Mintha a halálom elé mennék. Egy ép gondolkodású ninja nem hiszem higy igent mondott volna az öregnek. Na de elég a siránkozásból, nincs visszaút. S ezt a szót kimondva felkapja a hátizsákot s elindul a tűz felé óvatosan. Elvégre valószínű hogy a keresett személy van a tett színhelyén. Az pedig nem lenne a legjobb ötlet ha egy falu kellős közepén bontakozna ki a harc. Ez is csak neki lenne jó. Talán túszokat ejtene vagy ilyesmi. Szóval ha Yurashi van ott , akkor muszály lesz elcsalogatnom onnan. - folytatja magába a beszédet, miközben egyre közelebb ér a tűz felé. Már pár száz méterre lehet tőle.

//bocs a rövid postért//

Elkötelezettségedtől űzve rohansz a láthatár pereme felé. Bár tudod, még messze van a pusztítás helyszíne, az utat még csak el sem téveszthetnéd - toronyiránt rohansz a lángoszlop felé. Még nem tudod, mit kell tenned, csak azt, hogy meg kell tenned...
Nagyjából fél órányi - az időérzéked a messzi tájakkal együtt hagytad magad mögött - erőltetett rohanás után a különös lidércnyomás sziluettje egyre inkább közelibb és vakítóbb. Már sűrű, sötét füstfelhőket is látsz a magasba emelkedni, bár ezeknek az alját is vad tűznyelvek színezik saját képmásukra. Nemsokára visítások, gyengülő halálhörgések, ordítások kakofóniája üti meg a füled, és az Őket hallató szegény, immár nincstelen földművesek is megjelennek a horizonton. A kétségbeesés hajtja Őket, menekülnek. Amikor közel érnek hozzád, ügyet sem vetve Rád, vagy a rangoddal járó, neked kijáró tiszteletre szaladnak el mellett, mintha nem is lennél ott. Csupán az utolsó áll meg egy pillanatra. Szeme vérben forog a rémülettől, ruhái korommal vegyes vértől lucskosak, bár sebet nem látsz rajta. Az öregember saját, ritkás, zilált ezüst tincseit köpködve rángatja a vállad, miközben homlokát erősen maszkodnak nyomva azt üvölti:
- Menekülj bolond! Démonokkal akarsz birokra kelni?! Mire vársz még? FUSS!
Meg sem várva válaszod szedi fáradtan, esetlenül tovább gyenge lábait. Nyilván évtizedek óta nem futott még két métert sem... Most pedig lekörözne egy tizenévest. Nagy úr a pánik.
A bíbor fények forrásához érkezve egy falut látsz magad előtt. Szinte teljesen romokban. Akik itt maradtak, azok már vagy kilehelték a lelküket, vagy annyira súlyosak a sérüléseik, hogy mozogni sem tudnak. Talán már a pirkadatot sem érik meg. Ha valaha is azt hitted, tudsz valamit az életről, a halálról, és arról, ami a kettőt elválasztja egymástól, tévedtél. A falucska szívében hatalmas tölcsér alakú kráterből ömlik a lángtenger. Követve útját az ég felé, még csak most veszed észre, hogy mire ideértél, teljesen szétégette még a felhőket is... Ami pedig körülötte terül el, az maga a borzalom. Hullák tucatjai, emberek és háziállatok, egymásba fonódva. Mintha csak az Istenek évezredes, szörnyű unalmukban húsból és csontból akartak volna valami művészit alkotni, ám hamar ráunva az ötletre, közönnyel dobták el a művüket. Égett hús és szőr szaga... Olyan szörnyűségek cirkusza ez, amit nem emberi szemnek szántak. A jeges rémület és a döbbenet együttese egyszerűen gyomorba vág, és talán nem ártana levenni a maszkod, ha nem akarsz egy gusztustalan élményben részesülni.
A haldoklók harmat, erőtlen nyögéseibe egy sokkal hangosabb, velőt rázó zokogás is vegyül. Egy lány hangja lehet talán. Soha nem hallottál még ehhez foghatót, ami ennél velőt rázóbb megnyilvánulása lett volna az emberi lélek mélyéről fakadó fájdalomnak. Ez nem sebesült... Annak nem lenne ereje így sírni, és fizikai fájdalom sincs akkora...
Szinte ösztöneidtől vezérelve kapod a fejed a hang után. Egy rázkódó, sötét folt az egyik ház tövében, amit már teljesen elemésztettek a lángok. A rá vetődő, halvány, épp hogy csak sejtető fényben csupán vérfoltos, szabálytalan rongytömeget látsz. Közelebb érve pedig... Egy fiatal, félmeztelen lány, mélyen lehajtott fejéről sötétkékes-feketés tincsei szomorú fűzként omlanak fedetlen almamelleire... És a véres pólyára, amit keservesen ringatva szorít oda.

Amikor a lányka észreveszi közeledésed, rémülten remegve a fal felé kezd hátrálni, de futni már nincs ideje. A barátságos közeledésed és méregetésed ellenére még mindig félszegen fogadja a jelenléted, bár láthatóan nyugodtabb egy picit a kedvesebb hangnemtől, mint korábban, bár a sírást még mindig nem hagyja abba, a pólyát pedig csak még szorosabban szorongatja. Sáros arca bizalmatlan vonást ölt magára, ahogy faggatni kezded. Először némán tüntetve, ajkait dacosan pengényire összepréselve néz Rád, de végül, már pont amikor azt hinnéd, hogy képtelen beszélni, bizalmatlanul ejti a kelletlen szavakat:
- Ki vagy? Te is biztosan olyan vagy, mint Ő... Boszorkánymester... Mind egyforma...
Semmi egyebet nem árul el arról a szörnyetegről, aki ezt a pusztítást mérte a falucskára. Bár tud beszélni, egyértelműen nincs magánál, valószínűleg egy kemény sokk utóhatása alatt lehet, és tudatának szilánkjai még csak most kezdenek összeállni emberi mértékben értelmesnek tartott gondolatokká. Talán sose fog teljesen sikerülni, az ilyen pillanatok olyan mély sebet ejtenek a lelken, amit begyógyítani egy élet is kevés. Ahogy köpenyed ráteríted, csodálkozás csillan a hajadon sötét szemeiben, és a döbbenet még a könnyeket is bánatos lélektükreire fagyasztja. Mintha ez a nem várt gondoskodás olyannyira szokatlan, irreális volna valami miatt. Talán nem is csoda... Az ilyen kis falvak csak nagy vonalakban érzékelik a világ eseményeinek folyamát, a shinobikat is csak nagyrészt légből kapott legendákból ismerik és sztereotípiákkal viseltetnek irántuk. Az ilyen jelentéktelen falukban ritkán fordul meg ninja, és általában azon kevesek alapján alkotják ki a többiről a véleményüket, akikkel közvetlen kapcsolatban álltak: aki jót tett, az hős, az igazság bajnoka, aki rosszat, az sötét nagyúr, csak efféle szélsőségek jellemzik egy parasztember gondolkodását. Az Ő apró világát, mindent amit ismert, alig pár órája tett a földdel egyenlővé egy shinobi. Mi mást várhatnál Tőle?
Riadalmát csak fokozza a semmiből előtűnő, hatalmas Kenta, még inkább próbálja összehúzni magát, és védeni a gyermeket, akit rongyok rejthetnek. A sólyom engedelmesen röppen a magasba, hogy fürkéssze a láthatárt, de Ő sem jár sikerrel, Yurashi - ha Ő volt az - már messzebb jár, mint ameddig egy sólyom szeme ellát, tehát már bottal ütheted a nyomát. Persze a madár látási viszonyait jelentősen csökkenti az éjszaka homálya, az egyetlen fényforrás csupán a felettetek bíboran világító felhők. Dühösen veszed tudomásul, hogy árnyékra vetődtél, de a lány félénk hangja eltereli a gondolataid a prédádról...
- Te Őt üldözöd? Te azért jöttél, hogy bosszút állj a népemért? Elpusztítod azt, aki ezt tette a kisbabámmal?
És csak most döbbensz rá igazán, hogy mit is láttál. Ahogy feléd fordítja a pólyát, ami az égett bőrű, halott gyermeket rejti eszedbe jut, hogy egyáltalán nem láttad mozogni a rongyokat és gyereksírást sem hallottál, ami szinte lehetetlen egy ilyen világégés után...

Az elveszett ninja nevének hallatán a lány arca fájdalmasan rándul össze, hogy aztán ismét zokogásban fakadjon ki. Szinte gyermeki, de megtört arcát mélyen a véres pólyába fúrja, vállai pedig csak úgy rázkódnak az erőtlen megadástól. Mihelyst kissé sikerül megnyugodnia, persze a körülményekhez mérten, keserves tekintetét ismét a Tiédbe fúrja, majd esetleg suttogással válaszol:
- Igen... Ő az... Haja és ruhája sötét, mint a csillagtalan éjszakák, a vállán pedig tépett tollú madár ült, egy szobor merevségével... A szeme pedig... A szeme... Ahogy mondtad. A szivárvány színeiben kavargott, s túlvilági kegyetlenség csillogott benne. Az arca meg sem rezzent, amikor az emberek a vértől latyakos porban csúsztak, könyörögtek az életükért... Nem e világról való. Ez egy szörnyeteg. És Te farkasszemet néznél vele idegen?! A vesztedbe rohansz ostoba!
A leheletnyi suttogás egy pillanat műve alatt csap át kétségbeesett sikoltássá, ahogy tébolyult szemekkel kap a ruhádhoz, majd ránt egészen közel, bőröd szinte az övét éri. Ez talán kellemes is lehetne, más körülmények között, de ez alkalommal szó szerint fojtogató ez a pániktól ittas viselkedés. Meglepő, de karjaiban vékonykaságukat meghazudtolóan hatalmas erő van...
- Kard ellen csak kard kelhet harcra, s a kegyetlenséget is csak kegyetlenség győzheti le! A lovagi szavak mögött benned is egy démon rejtőzne?! Válaszolj idegen! Mit képzelsz? Képes lennél rá?
Az előbb még gyámoltalan lány eszelős sziszegése félelemmel tölt el. Jeges rémület, döbbent áhítat... Egy gyenge, magára utalt lányka ujjai szorulnak vasmarokkal gallérodra. Yurashi a pokolnak nem csak emésztő lángjait hozta el erre a vidékre... Hanem a démonait is, a fájdalom magvait hintve azok lelkébe, akik túlélésre kárhoztattak. Az előbbi durvaságát meghazudtoló gyengédséggel tol el magától, hogy felállhasson. Éjfekete szembogaraiból a fanatikus őrület már rég száműzte a vérfagyasztó gyászt. Valami egészen más, emberen túli tűz költözött szomorú lélektükreibe. Bár nyárfalevélként remegő lábbal, mégis kimérten fordít neked hátat, hogy megtehesse hosszú órák óta az első, esetlen lépéseit.
- Shagon, ugye? Ha Te tényleg meghoztad a döntésed... Akkor én is az enyémet. Látni akarom, amint elpusztul a Boszorkánymester. Semmi egyébért nincs értelme élnem már a Nap alatt. Veled tartok! De előtte... Eltemetem a gyermekem.

/Tobi/

Hiro hosszú évek után úgy döntött, hogy vissza tér a szülő földjére, a Föld Országába. A hatalmas sziklasivatagban rendezi be a rejtekhelyét egy barlang rendszerben. Persze valamiből meg is kellene élnie, így a karavánokra csapott le előszeretettel. Ezeket szinte soha sem védik ninják. Legalább is Iwagakuretöl ilyen messze nem szokták. Persze ha túl gyakran, és ugyanazon a szakaszon támad meg egy kisebb karavánt az már felkeltheti a ninják figyelmét, de ez Hirot egyáltalán nem zavarta. Úgy is régen volt már hogy egy izgalmas harcban részt vett volna. Általában csak Chuuninokat küldenek a nyakára, azokat meg egyszerűen elintézi. Most is épp támadásra készült. Egy nagyobb szikla mögött rejtőzött és a közeledő karavánt figyelte. De amikor le akart csapni, olyan érzése támadt, mintha őt is figyelnék.

/Bocsi a rövidségért, de még bele kell rázódnom :s /

//Hiro//

Kellemes volt a nap, csicseregtek a madarak, a nap pedig hét ágra sütött, pont ideális egy karaván megtámadására. Három kocsi zakatolt az úton, melyet két-két ló hurcolt, rajta egy-egy sofőr és mellettük egy-egy Föld országbeli taktikai mellényt viselő shinobi.
A kocsik beltere hatalmas volt és vászon takarta be, védve annak értékét kíváncsi szemek elől. Az út körülbelül négy méter széles volt, ami tőled körülbelül húsz méter távolságból engedte a karaván menetét, te pedig egy kisebb dombon figyelted az eseményeket, egy jól megtermett szikla mögül, alkalmas hely arra, hogy belásd a placcot.
Már éppen izzítottat támadási receptoraidat, mikor furcsa érzés kerített hatalmába, pontosan olyan, mint amilyen a karavánnal utazó shinobik érzékeit piszkálhatja, de nem is kellett sokáig várnod kémlelőd megjelenésére, hirtelen melletted termett valaki.
Jól képzett ninja módjára már nyúlnál fegyvereidért, elmédben már meg is fogalmazódott a bevetendő jutsu neve, ekkor meglepődve konstatálod, hogy aki eddig téged figyelt, most minden érzékével a karavánra összpontosított.
- Nem lesz jó öreg. - Bökte oda neked félvállról a furcsa kinézetű fickó arra sem méltatva, hogy rád emelje tekintetét.



Kezében egy hatalmas több ágú botot szorongatott, melynek tetején egy gumi volt kombinált kötéssel rendszerezve, úgy nézett ki, mint egy hatalmas csúzli.

//Elnézést a késlekedésért.//

(Pein-sama!)[u]

Előfordul néha, hogy az ember élete egy olyan mederbe kerül, mikor minden semmisé válik. Mikor minden nyugodt, békés, rezzenéstelen és olyan unalmas, hogy az ember csupán arra vágyik, hogy történjen valami. Valamikor csupán egy -két napig tart ez a megmagyarázhatatlan érzés, de előfordulhat olyan is, hogy hetekig, vagy hónapokig is kitart. És ilyen helyzetekben gyakran előfurdalnak bizony tragédiák. És ezt Shirou nagyon is tudta és értette. Hiszen mikor börtönbe került, szinte majdnem megörült ettől az állapotból. De ugyanakkor ennek köszönhette azt is, hogy a lelke egy olyan mélységét is megérthette, melyről addig nem is tudott. De hogy újból átélje ezt? Abból már nem kért a fiatal chuunin.
Hiszen már két hete nem történt vele semmi. Sőt ki sem mozdulhatott az egész ANBU osztag abból a bizonyos barlangból, mely a falúhoz közeli egyik hegy mélyén terült el. És mivel még mindig az őrizetük alatt állt, így csak reménykedhetett abban, hogy jobbra fordul majd a sorsa. Hiszen halott híreket. Eseményekről, gyilkosságról és összetűzésekről, melyek reményt adtak neki, hogy az odakint zajló élet immáron rá is kihatással lesz. Vagy éppen fordítva. Hiszen csak az elmúlt időben jött rá, hogy bizony a börtönben töltött idő nem csupán pár hónap volt.

- Fehérke...- csapott a földön ülő és a közeli vízesést néző fiú hátára Sai. A csapat egyetlen egy kunoichi-je bár elég közvetlen volt a fiúval, mégis meghagyta neki a kellő távolságot és sokkal inkább testi fenyítésben részesítette, mint kedves és barátságos kifejezésekkel illette őt. - … van egy jó hírem! -arca mosolygós volt, de korántsem boldog. Ha lehet azt mondani, sokkal inkább gúnyos és számító arcot vágott, egy hatalmas mosolyba burkolva.
- Mégis micsoda? -kérdezte tőle unott hangon. Bár nem érdekelte, hogy milyen ostobaságot és nevetségesnek talán kijelenthető eseményt hozott össze és akarja mindezt a chuunin fiú tudtára adni, de valahogy mégis mindig meghallgatta.
- Az titok! - csapott egyet a fiú fejére okításképpen, ahogyan úgy rohant el onnan, mint a rossz fát tett gyerekek a tett helyszínéről. Még szerencséje volt, hogy Shirou nem az az apafajta. Bár azért Sai-el sem volt minden rendben. Hiszen amilyen ellenséges és rideg volt a fiúval, éppen olyannyira változott az ellentettjére. - De Tsuuga-san-tól megtudhatod! - kiabálta még vissza neki, amolyan tanács feleként.
Shirou azonban csak halkan sóhajtott fel. Nem értette tisztán, hogy mire megy ki ez az egész, de ha már felkínálták neki és mivel úgyis unatkozott, így miért nem mehetne egyet játszani. Ahogyan mondani szokták, hagyta, hogy magával sodorja az élet. De legnagyobb szerencséjére, pontosan tudta, hogy hol találja a csapat ki vezetőjét.
A szobája ajtajaként funkcionáló vékony kis függönyt félretolva és kilépve a szűk és sötét folyósora, majd annak bal végétől, még pár ajtó. Pontosabban két ajtó, majd a jobb oldali harmadik. Mely szinte teljesen meggyezett a többivel, bár a függönyre vart furcsa mintázatú jelzés, mégis díszen hirdette, hogy amott nem egy hétköznapi shinobi tengeti a mindennapjait.
- Tsuuga-san...- állt meg a függöny előtt, amire a válasz csak egy halk, leginkább egy medvére hasonlító felmordulás volt. Mely egyben jelentette az engedélyt a belépésre is. - Sai-chan mondta, hogy látni akar. - próbálta bajba keverni a leányzót, hogy ezzel mindenkorra aláássa őt. De ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna
- Igen! - jelentette ki nyíltan, ezzel, ha ilyent lehet mondani, meglepve a chuunin fiút. - Ma reggel kaptam egy levelet, melyben feloldják ideglenesen a felügyeletedet. - nézett a fiúra komoran. - Bár ez nem jelenti azt, hogy oda mész ahova akarsz, de egyenlőre úgy látszik, nem alattam fogsz szolgálni. - sóhajtott fel- Szedd össze a cuccaidat. Hamarosan itt lesz egy másik ANBU, hogy átvegyen tőlünk téged. Arra legyél készen! - intett a fiúnak, aki csupán csendben meghajolt és egy szó nélkül, azon nyomban magára hagyta őt.
Bár nem tudta mire vélni a dolgot, mégis összekészítette azt a kis csomagot, melyet a cuccainak lehetett mondani. És úgy várta a barlang bejáratánál az új vezetőjét, mind más a saját szüleit. Némán, rezzenéstelenül, a szemében mégis lángoló tűzzel. Hiszen volt ideje gondolkodni, vajon mi fog rá várni, mit akarhatnak ismét tőle, vagy éppen az, hogy mit tartogat neki a jövő. De ahogyan megjelent a maszkos fickó és végigmérte őt, Shirou számára biztossá vált, hogy az ami az útja végén várni fogja, nem valami hétköznapi és rendszeres, mindennapi esemény lesz. És ez az érzés egyre elmélyült benne, ahogyan a nagy semmibe loholtak és tisztán érezte magán, hogy visszatér belé az élet és lassan olyanná válik, amilyen mindig is volt.

- Nos, azért vagy itt, mert a szerzetesek szeretnének még egy technikát tanítani neked, nagyra becsülésük jeléül. Ezt a technikát én, Hijishima fogom neked megtanítani, mert én egy király vagyok. - vágott egy furcsa pózt, aminek a következtében babáját a képedbe tolta. - Nos, mielőtt elkezdenénk, kérlek imádkozz Jashin-samáért a házban, majd addig elkészítem a kedvenc ételed és utána neki kezdünk a kertben. Más nincs a házban, szóval ne keresgélj, pontosabban más fontos. Mi is a kedvenc ételed? - kérdezte, majd válaszod után be tessékelt egy szobába, ahol egy megkötözött, körülbelül 15 éves kisfiú, ha még lehet annak nevezni, várt téged, és mellette egy kasza állt. Már tudtad, miként is kell imádkoznod Istenedért.

//Imádság+ebéd+kimenetel az udvarra--> ez a következő post-od  //

//Nézd el azt a színezést ami most van, végig Seablue lesz, és nem zöld, és nem is jelent semmit, csak magától benyomta a gép, ahogy a sorközöket is, és nem tudok vele most épp mit csinálni :'( //