Yumemachi

A szavak alig jutnak el hozzám, és nem merek rá nézni sem, mert akkor megint csak szembesülnöm kellene a vérrel, aminek már csak a gondolatától is megint remegni kezdek, csak egy fokkal jobban, mint az előbb, és szinte már sírva tombolok magamban, hogy jöjjön már valami segítség, mert én itt meghalok, talán vele együtt, de én tuti!
Aztán, mint derült égből a villámcsapás, érzem meg tenyerét a fejemen, s erre már könnyes, apróra szűkült szemekkel önkéntelenül is rápillantok. Tekintete derűs és nyugtató, épp olyan, mint mikor Mineiro ölel át, hogy megnyugtasson, és már a tekintetével is sugallja, ne féljek, nem lesz semmi baj, minden rendben van, mert ő kézben tartja a dolgokat. Ha lehet, még inkább összegyűlnek a könnyek a szememben, s ruhájába kapaszkodva - bár ismeretlen jobbára még mindig - bújok hozzá, zokogva, kiadva magamból a félelem okozta sokkot, s bár az agyam hátsó szegletében tudom, hogy iszonyatosan szánalmas egy felnőtt nőszemély vagyok, gyermeki lelkem, amely a hercegnőként töltött évek alatt elszigetelődve bennem élt, s amelyre Mineiro is annyira vigyázott, minden bugyuta vágyam teljesítve, képtelen abbahagyni a zokogást, mert szüksége van a gyengéd vigasztalásra, és az érintés intim biztonságérzetére, hogy ne csak lássam, ne csak felfogjam, érezzem is, hogy semmi baj.
Jó időbe telik, mire elcsitul a vihar, amely kitört bennem, s kissé kipirulva, zavartan képes vagyok végre "szabadon" engedni, és olyan véghetetlenül bután érzem magam, hogy az kimondhatatlan, de bízom benne, hogy most már csak azért tartja a zsebkendőt az orra elé még mindig, mert "szorításom" miatt nem volt képes azt elengedni.
- Gomen - hajtom le szégyentől elnehezült és még inkább kipirult fejem, mert segítség helyett csak még inkább hátráltattam, pedig éppen elég lehetett neki, hogy orrba vágta magát.

A csend nem akart megtörni, s még inkább rosszul kezdem magam érezni, hogy még csak annyit sem mond, hogy semmi baj, mert csak arra tudok gondolni - bátorságom azonban nincs, hogy elméletem az arcába nézve ellenőrizzem -, hogy bár nem akartam, megbántottam. Talán ezért is ér váratlanul, mikor lekapja magáról a ruháját. Döbbenten nézek fel rá, egész eltátva a szám, na nem azért, mert annyira hatással lett volna rám a látvány, őszintén szólva annyi lélekjelenlétem sincs, hogy legalább jól végig mustrálnám, még annyi sem, hogy elfordítsam a fejem erényes asszonyként, csak bámulom döbbenten, már az arckifejezésemmel is azt ordítva képletesen az arcába, hogy mégis mi a fenét csinál a bolt kellős közepén.
Azonban azt hiszem, nem csak én döbbentem le totálisan, ugyanis hamarosan, ahogy én is kezdek talán ocsúdni, megjelenik mellettem a tulaj, és fogalmazzunk úgy, hogy üzletrontás miatt felszólít minket az azonnali távozásra. S bár kába vagyok, ha eszemnél vagyok épp, és megmagyarázom neki, hogy de mi rendes vásárlók vagyunk ám, és én kifejezetten szeretnék valami drágát venni, mivel a katana nem egy olcsó mulatság ugyebár, szerintem akkor is kipakolt volna minket a grabancunknál fogva az üzlet elé, és "udvariasan" megkért volna minket, hogy még egyszer ne tegyük be a lábunk, ha jót akarunk.
Egy ideig még tátott szájjal ücsörgök az utcán, és próbálok napirendre térni a történtek felett, mert eddigi hercegnői mivoltom megtagadó életem során kb egyszer sem történt velem ilyen, előtte meg értelemszerűen még kevésbé. Mégis, ahogy fel fordulok, csak ennyit birok kinyögni: - Azt hiszem, ma nem veszünk katanát...

A vásárlás elmaradását nem vettem nagyon a szívemre. Különben is, akad más üzlet is, sőt, ha lehiggadunk, bizonyára találunk megoldást akár az üzlet tulajával is, de annyira nem sürgős a katana, csak azért gondoltam rá, hogy megnézhetnénk, mert nem mindennap futok össze olyan emberrel, aki ért is hozzá, és nem a férjem. Tekintve, hogy Takayukin kívül körülbelül egy embert ismerek, aki még értene a fegyverekhez, de vele - Seikatsu Mamonoval - akkor sem szeretnék találkozni, ha az életem múlik rajta! Inkább halok meg a legmegalázóbb módszerrel, minthogy rászoruljak arra, hogy a füle botját is megmozdítsa értem >.<
Fura szamurájom arca viszont egész érdekes rejtélyt öltött magára. Nem tudtam eldönteni, míg meg nem szólalt, hogy a ráeszmélés miatt vörös, hogy mekkora barmot csináltunk magunkból a kis performance-unkkal, vagy esetleg megint valami bujkál benne, és megint rosszul készül lenni.
Ám nem, közel sem járok a valósághoz, s ezt azonnal meg is tudom, ahogy elém térdel, előhúzva az egyik kardját, s előadja a nagy monológot. Körülbelül köpni-nyelni sem tudok megdöbbenésemben, és csak egyetlen gondolat cikázik át az agyamon: Ez az alak normális?! Mert hangjában nyoma sincs a viccelődésnek, s egész arca szobormerev a komolyságtól. Legszívesebben kuncogna egyet, hogy ilyen vacak viccet még nem hallott, de igazából csak felrobban a benne felgyűlő feszültségtől. mert ugyan már, mire lehet megoldás a halál? Főleg ilyen értelmetlen?
Lendületből csap egy hatalmasat a másik fejére, istenes kokival áldva meg a "baka" fejét, s megpróbálja elvenni a másiktól a fegyvert, hogy félrehajítsa azt.
- Az élet sokkal fontosabb annál, mintsem hogy ilyen egyszerűen eldobd egy badarság miatt! Egyáltalán nem érzem, hogy szégyenkeznem kellene - két tenyerem közé fogom a fiú arcát, a szemébe nézve közelről, megingathatatlanságom és komolyságom közvetítve felé eltökélt pillantásommal. - Nem tudom, téged ki, mikor és mire nevelt, de ha velem vagy, az ilyen eset után a kívánatos reakció az összepillantás és felkuncogás. mivel mi most rossz gyerekek voltunk akaratunkon kívül, és ha egy csíny véget ér, fellélegezve kell felnevetni, amiért ilyen olcsón megúsztuk. Világos? Ha igen, akkor próbáljuk meg még egyszer!
Vár egy kicsit, majd igyekezve megilletődött fejet vágva rápillantani a fiúra: - Hát... azt hiszem, ma nem veszünk katanát - s várja a másik kívánatos reakcióját, hogy a szamuráj egy életre megjegyezze, mi a helyes viselkedésmód. A "tanárnéni" ugyanis szigorú.

Mosollyal jutalmazom az együttműködését, bár kis árnyékot vet rá, hogy elszégyellem magam, hogy nem tudtam erről a szokásról.
- Eto... gomen. Bár akkor se értenék vele egyet, ha ismerném ezt a szokást, bizonyára abban az esetben a szokásnak megfelelően reagáltam volna. Mármint gondolom, van olyan forma, amivel felmenthető valaki ez alól a cselekvési szándék alól, nem? - de ballépésem miatti bűntudatom megszűnik mosolya láttán, hiszen akkor csak nem gázoltam nagyon a lelkébe, s elfogadva a felém nyújtott kezét, felállok.
- Gyere, induljunk el hozzánk, elég volt ennyi izgalom mára - karolok belé szenvtelenül, húzva magammal, hogy kikerüljem a felesleges köröket azzal, hogy ráveszem, hogy kövessen, s közben kicsit mesélek én is. - Bár a szamurájok szokásaival nem vagyok tisztában, a szertartásosság sokáig az én életem is gúzsba kötötte. Biztos nem mondanád meg, hogy valamikor hercegnőként éltem. Apám egy neves Tűz Országa déli részén uralkodó daimyou. Azonban nem vágytam arra az életre. Hányszor hallom, hogyan sóhajtoznak a romantikus lelkületű és naiv lányok a hercegnők varázslatosnak tűnő élete után, azonban nincs benne semmi varázslatos. Mindig csak egyedül voltam, bezárva, mint valami szépséges és drága porcelánbaba, amit csak akkor veszünk elő, ha dicsekedni akarunk vele, mutogatva. Aztán ezt meguntam, mert a szellemem szabadságra vágyott, és egy nap sikerült megszöknöm. Akkor futottam össze a férjemmel, szó szerint. Lényegében elgázoltam - kuncogok fel az emlékre. Szép idők is voltak, és minden olyan természetesen jött. - Emiatt az elzárkózottság miatt, bár azért már sokat fejlődtem, sokszor nem tudom, a hétköznapi emberek bizonyos cselekedetei mögött valójában milyen gondolatok húzódnak, milyen hagyományokat, szokásokat követnek, amikor úgy cselekszenek, ahogy. Nagyon érdekel ugyanakkor, de rengeteget kell még tanulnom, így hálás lennék, ha mesélnél arról, neked mit tanítottak, és te hogyan vélekedsz ez alapján az útról, amit követsz, a szamurájlétről.