Hinorima rezidencia

Hinorima rezidencia

No igen, ez valóban meglehetősen szembetűnő, valamint az is, hogy itt az idegeneket nem látják szívesen – mi több, könnyen el is veszhetnek azok, akik nem tudják, merre kell menni ahhoz, hogy eljussanak az egyik pontból mondjuk a kiszemelthez. Megkülönböztethetetlennek minősíthető épületek tucatjai, gondosan rendezett, takaros – és végtelenül giccses – kertek, kisebb tavak, azokat átívelő hidak, megannyi virág és szobrocska.

«Daizo»

A nálad alacsonyabb lány léptei könnyedek, de magabiztosak – ez könnyen feltűnhet bárkinek, aki látja közlekedni. S bár meglehetősen kíngörcs veled szemben, mégis úgy tűnik, hogy ő még egy kedves és aranyos, imádható kis cukiság; vagy legalábbis a vagyonosságról árulkodó helyszínen tartózkodó többi humanoidhoz képest biztosan.
A többi jelenlévő nem mutatja magát, amint feltűntök a színen, mintha megriadnának – elbújnak, elszaladnak, mint holmi csőcselék, bár ki tudja, lehet, hogy valójában azok. Vannak, akik ablakból folytatják a leskelődést, akadnak, akik a függöny mögül próbálnak meg titokban követni.
Az út viszont nem tart sokáig, bár a lány által diktált iramban nem is tarthatna. Ennek ellenére jó pár tavat átszeltetek kisebb hidaknak köszönhetően, többször fordultatok jobbra és balra, s valószínűleg a komplexum szíve felé haladhattok.
Az épület – amibe belépést nyersz azonnal – magas tornyú, még a többihez képest is túldíszített és élénk festésű. Szinte minden nyílásnál emberi árnyak őrködnek, valamint füstölők is, melyek már túlzottan is elillatosítják a levegőt.
A lány belibben az ajtón, végig a rövid, nyitott, oszlopos folyosón, be a lenyűgöző méretű szobába, ahol megannyi tekercspolc, szék, valamint egy nagy asztal foglal helyet. A szoba viszont személyektől mentes – illetve mégsem, vagyis már nem. Amint ti beléptek a szobába, úgy egy másik páros is. Ez utóbbi társulat tagjai merőben eltérnek egymástól: az egyik alacsony és öreg, a másik fiatal és magas. Egy viszont megegyezik: mind a kettő pengeéles tekintettel rendelkezik. De mintha ez itt munkaköri leírás lenne...
– Szóval ő volna az, akit a Mizukage kirendelt? – A vénebbik hangja érdes, száraz. A lány csak bólint, de nem szól, talán tiszteletből. – Nos hát akkor, fiam. Van-e kérdésed így elöljáróban?

«Daizo»

Nem csak a két őr tart veled, hanem az idegesítő kis mitugrász íjjász is, aki a már tőle megszokott könnyed léptekkel libben el melletted, mint egy kellemesen hűsítő szellő nyáron – igaz, ő inkább forró érzelmeket (dühöt, haragot, utálatot) hagy maga után, nem pedig vágyakozást. De hát van ez így, főleg a nőknél.
Így aztán a négyes fogat halad szépen vissza az erdő felé, miközben megszagolod a papírt – illatos tinta, lilás árnyalatú, valamint maga a papír is mintha egy nagyon gazdag aromát bocsájtana ki magából – rózsa és liliom keveréke.
– Nem, nem láttunk semmit. Hallani se hallottunk semmit, igazából nem is figyeltünk. A lány sokszor kijárt gombát szedni, majdnem minden második nap. – Tudod meg az őröktől, majd pedig a fiatal, idegesítő lány hajol be talán túl közelre.
– Szerinted mit jelenthet a szám? Elég különleges, nem? Miből gondolod, hogy a boríték célszemélyén kívül bárki másnak jelent valamit? – Okoskodó, minden-lében-kanál jellem. Ez azért már egyértelmű.
A levegőben viszont olyasféle bőrszagot kezdesz érezni, mint a helyszínen, sőt, nagyon közelről. Szinte karnyújtásnyira. De vajon honnan jön...?

«Daizo»

Az általad kiszemelt és igencsak jogosan megfigyelés alatt tartott férfi – aki, mint kiderült, shinobi, vagy csupán a másik figura van tévedésben tartva? – tekintete azonnal a te szemeidbe fúródik, ő is méreget és mérlegel. Vagy téged, vagy a szituációt. Vagy mind a kettőt...
A hebegős férfi homlokán verejtékcseppek csillognak, a lány viszont szinte már majd' felrobban a dühtől – mi több, már toporzékol is.
– Jajj, akkor már vegyétek elő és mérjétek össze, kééérlek! Te meg, kicsi dadogó-dagikám, ugyan mi a bajod?! Tán csak nem hangyák járkálnak a tangádban?
A magasabb férfi – aki igencsak szemmel van tartva – teljesen kihúzza magát, így megnövelve amúgy is nagy termetét, könnyen mindenki, de főleg a görnyedt dagi fölé tornyosulva, aki erre mintha még jobban összekuporodik, mint egy kutya, aminek füle és farka is be van húzva.
– Mi nem tudunk se-semmit! Én n-nem...! Ho-honnan is tudhatnék én bármit is? A szolgálók közül se tud semmit, főleg nem arról a titkos számról, az nekünk, kívülállóknak se-semmit sem jelent! És a lány elrablása sem értett, csak úgy megtörtént. Egyszer még hallottuk, hogy dúdol, aztán huss, egy széllöket után már ott sincs, mintha a föld nyelte volna el.
A dadogós kezét tördeli, miközben a másik éles tekintetét le nem véve rólad megszólal:
– Nekünk az a szám semmit nem jelent, értelmetlen. És amúgy is a maga dolga kideríteni a nem tudottat, ami engem nem érint.

«Daizo»

A jutsut sikeresen kivitelezed, csak éppenséggel a legyek nem ragadnak bele a csapdádába, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretnéd őket. A dagadt persze ott marad, szépen leragadva, mint a legkövérebb légy mind közül. A lány egyik lába beleakad az anyagba (szitkozódik is persze igencsak gazdag szókinccsel), s így félig meddig a földre kerül, de az íj és a nyílvessző azonnal rád van célozva. A harmadik, avagy a magas figura viszont időben elugrik, méghozzá olyan gyorsasággal és ügyességgel, hogy kétség sincs a dolog felől: ő bizony shinobi.
Arcára egy csúnya, gúnyos vigyor ül ki, talán az első igazi és őszinte érzelem eddig, hangja pedig csöpög a szarkazmustól:
– Ó, igen? Keménylegényt játszunk, hmmm? Akkor mostantól veheted úgy, hogy pontosan két órád, húsz perced és húsz másodperced van, hogy a lányért fizessenek vagy te megmentsd, ó nemes lovag, különben a lánynak annyi.
Ismét köd nehezedik rád a maga súlytalanságával, de a több éves harci tapasztalataidból kiindulva könnyen megállapíthatod, hogy az alattomos féreg már messze jár. Viszont van esélyed törődni a lány sértett becsületével és büszkeségével, valamint egy dagival, aki talán most már felszabadultabban fog nyilatkozni, hiszen a passzív agresszor távozott köreitekből.

«Daizo»

A lány kutyaszerű morgással reagál, bár tudja, hogy nem éppen bölcs döntés volna felesleges lépéseket tenni a kiszabadulása irányába; így hát aztán lejjebb ereszti a fegyverzetét, de nem ereszti azt, s gyilkos pillantásokat vet rád. És persze minden gondolatával elátkoz téged és az őt körülvevő képződményt.
Az izzadó és leragasztott talpú figura viszont dadogósból átvált olyanba, akinek az arcán segítségkérés minden jele megtalálható.
- Én csak annyit tudok, hogy amikor a ház Ura elolvasta a levelet, akkor lesápadt, szóval sze-szerintem ő tudhat valamit. Mindenki másnak idegen a szám. T-túl specifikus. Engem pedig megzsaroltak, hogy bá-bántani fogják a húgomat, ha ezt elmondom, meg azt, hogy a kishölgy eltűnésekor a fák között láttam egy emberalakot, de a lombok takarásában volt és emiatt nem láttam pontosan, hogy ki volt.
Az értékes percek pedig egyre fogynak.
- Nos hát, okoska, most akkor mi jót teszel, hö?

«Daizo»

Az út visszafelé csöndben telik, de a főházba való visszatérés után igencsak feszült már a hangulat, méghozzá főleg a családfő részéről és épp akkor, amikor rátérsz a szám ügyéről. A szeme acélpengeként élesedik, a háta is deszkaegyenes, az arcán minden látható izom megfeszül.
– Mindenki más, kifelé...! – mély, szinte morgáshoz hasonlatos parancs, s madárkarmokká csúfult ujjaival a percek fehéredéséig szorítja az asztal szélét.
– Egyszer láttam azt a számot, még 16 évvel ezelőtt. Fiatal férfi voltam akkor. Fiatal, hiú és végtelenül makacs és büszke. Így hát úgy gondoltam, hogy ágyasomnak fogadhatom valamennyi fiatal női szolgálónkat. Akkoriban viszont még nem tudtam, hogy ezek a szolgálólányok igenis teherbe tudnak esni, ugyanolyan emberi lények, mint mi. Így aztán, hogy a szégyenemet leplezzem a felmenőim elől, bábát rendeltem, aki elhajtószert kevert mindnek, s cserébe az általam teherbe ejtetteknek fizettem, hogy a hallgatásukat megnyerjem. De nem ennyit, nem pontosan ezt az összeget, hanem egyel többet. Pontosan egy érmével többet.
A kívülről őrzött ajtó kinyílik szolid kopogás után – magyarán az őrök különös engedély nélkül is beengedik ezt a személyt –, s egy, a családfőhöz hasonló korú nő lép be, kezében tálca, azon csésze, kancsó. Testtartása szolgálóé, de ez a nő már egyszer jelen volt, s valószínűsíthetően a szolgálólányok feje. A családfő előtt helyezi le a tálcát, meghajol, majd pedig az ajtóhoz sétál ismét, méghozzá el melletted, de az ajtónál megáll, s várja, hogy van-e további kérés.
Az illata viszont végtelenül ismerős lehet számodra...
– Ami viszont az őröket illeti... Az egyikőjük, a magas férfi csak nem rég került a posztjára ajánlással, a másik viszont évek óta a szolgálatunkban áll. A lány pedig az öcsém gyermeke, így aztán végtelenül megkönnyebbülnék, ha levenné azt a bizonyos eszközt róla.

«Daizo»

A családfő kihúzza magát hirtelen, mintha sértésnek venné a gyors egymásutánban elsütött, némileg vádló kérdéseket, aztán összeszorított állkapoccsal ugyan, de válaszol:
– Nem gondoltam volna, hogy releváns lehet bármilyen módon is ez a szám... – Nos igen, ezért sem könnyű mondjuk civilekkel dolgozni; nem csak makacsok és végtelenül büszkék, de átkozottul tapasztalatlanok és nem tudnak az adott tartományon kívül gondolkozni. És csak akkor ered meg a nyelvük, amikor már lehet, hogy túl késő is lenne bármit tenni. – Aztán viszont eszembe jutott, hogy nagyon vigyáztam a titoktartásra, sőt. Így aztán csak egy olyasvalaki lehet, aki az általam megkötött jogügylet ellentétes pólusán álló fél lehetett, mert más nem tudhatott semmiről.
A férfi az ablakhoz lépdel, háta még mindig egy egyenes deszka a feszültségtől, s mivel feléd van fordítva a háta könnyen láthatod, amint a háta mögött összekulcsolt kezei ökölbe szorulnak.
– És hogy miért éppen ennyi...? Nos, bevallom őszintén... nem tudom. Már alapjában véve is elég bosszú az, már ha ez egyáltalán az akarna lenni, hogy elragadták tőlem azt, akit talán még szeretni is képes vagyok fenntartások nélkül, de hogy miért éppen ez az összeg... Arról a kitervelőt kellene kérdezni.
A férfi ismét feléd fordul, s a feszült arcizmok maszkszerű merevségét a homlokráncolás töri meg.
– Ami pedig a férfit illeti... Ha az emlékezetem nem csal, akkor Ő ajánlotta és szervezte be hozzánk – biccent a melletted nemrégiben elhaladó nő irányába.

//Semmi gond, ugyan már . Remélem, hogy jól sikerült a magyarod is, na meg persze a mai matekod is //

«Daizo»

A nő változatlan, vagy legalábbis külsőre, tapasztalatlan szemnek:
– Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy olyasmit feltételezzek róla, ami realizációt nyert. Mindössze a nevét és a hovatartozását ismertették velem, valamint a tiszta és töretlen előéletét – a hangja az utolsó szavaknál alig észrevehetően ugyan, de azért meginog, de ez csak a képzett interrogátornak tűnhet fel, vagy pedig annak, aki felerősíti az érzékszerveit. Ugyanilyen szinte észrevehetetlen, ugyanakkor leplezhetetlen biokémiai változás a pupilla tágulása is; már nem csak hazudik, hanem dühös is.
A háta mögött összekulcsolt kéz megmozdul, s már nem egymást markolják az öklök, hanem az egyik keze a másik karját egyre föntebb és föntebb ragadja meg, ami szintén tudatalatti reakció, s bármennyire is jól leplezi az arcán lévő érzelmeket, a teste többi részén úgy tűnik, hogy a PókerLédinek nincs teljes kontrollja.
Mindazonáltal viszont egyértelmű, hogy hiába üvölt a szél, a szikla nem törik meg.
A patthelyzet és az időhiány tudata viszont a ház urában is abszolút hatállyal vet magot és csírázik, ahogyan az elhatározás is megszületik és sziklaszilárddá érik:
– Tegyen meg mindent, legyen az legális vagy sem! Ez utóbbi esetében a szavamat adom, hogy nem lesz megtorlás alanya. – A tekintete ismét acélos, a hangja viszont egyre hevesebb és erősebb, s a végén már nyálcseppek fröcsögnek a szájából.