Élet a Gundanon

Rég volt már verseny vagy hasonló esemény ezért most hát törjük meg a jeget. Nem is húzom tovább és mondom mi is a téma vagy is a verseny.

Történetekről van szó 3+1 kategória, kedvetek legyen ez első szó essen a jutalmazásról és kategóriákról. Figyeljetek mert mindenki csak egy kategóriában indulhat. +1 kategóriában mindenki indulhat.

Jutalmak:

Minden induló aki ír egy történetet alapból kap 5 ch-t. Ezen felül elérhet 15 de akár 23 ch pont is. Minden csak rajtatok múlik, és az íráson.


Mitől is függ ch pont növelése:
- Történet minősége.
- Illeszkedik az adott kategóriába.
- Karakter vezetése, meg formálása.


Mindezeket figyelembe véve 5 chakra ponton kívül további pontok szerezhetőek. Lesz természetesen helyezés is persze a szokásos első három. Mit ez utal ti választotok ki. Bővebben nektek majd szavazni ki is a három legjobb történetre, kategórián ként 1 szavazat. Illetve lesznek zsűri tagok kik elolvasva értékelik majd a történeteket.


Kategóriák:
- Szerelem
- Tragédia
- Barátság


Helyezések közönség szavazta:
1 helyezett: 23 chakra pont
2 helyezett: 19 chakra pont
3 helyezett: 16 chakra pont


Természetesen ha a zsűrinek nincs ellenvetése, mivel a történet minősége itt is számít hiába közönség szavazta.

Most jön a plusz kategória (+1): Nem más mint egy vicces tréfás történet.
Szavazás nincs mert ez független, csak egy kis bónusz. Részletezést nem igényel, mert egyértelmű milyen is egy tréfás, vicces történet.
Jutalmazás tárgyai és pénzbeli. Ami nagyban függ a történet minőségétől vagy is:
- Történet minősége.
- Illeszkedik az adott kategóriába.
- Karakter vezetése, meg formálása.

Jutalom lehet: 5 de akár 5000 ryo is. Illetve egy Kunai, de akár egy katana is.
( tárgyak csak és kizárólag normális hétköznapi dolgok. Nem speciális ch érzékeny vagy más tulajdonságú tárgyak )


Most a történetek, vagy is hogyan is van ez most.

Minden történet fő szereplője a saját karaktered. A fő történeti szálnak egyik karakteredről kell szólnia. Véletlen se legyen ilyen egyszerű és tovább növelve az érdekességi faktorokat. Minden történetnek 2 szálon kell futnia fő szál a karakter a mellék szár egy az animében szereplő karakter meg említése.

( anime szereplő: Egy rövid beszélgetés, vagy is egy rövid szockodás. Csak semmi komoly hiszen ezúttal ők most csak mellék szereplők. A sztár most a ti karakteretek. )

Határ idő tekintettel a vizsga időre: 2 hónap.

Minden történetet ide kell írni. Nem kell post jelentkezek csak rögtön a történet. Az elején meg kell jelölni a kategóriát.

Pl.:

Kategória: Szerelem

Történet címe.

Minden kérdés: Pm illetve chaten feltehető. Ha valakinek nem felelne meg skypon is felteheti kérdéseit.

Határ idő: Július 26. ( péntek )

Kategoria: szerelem



A reggeli napfény az arcomra sütőt és én átfordultam a másik oldalamra. Ezt Taka a madaram nem nézte jó szemmel, ezért elkezdett rikácsolni.
- Jól van jól van már felkeltem. Remélem örülsz.- Mondtam álmosan, felülve.
Nyújtóztam egyet majd kikeltem, nehogy megint rikácsoljon. Hisz a testvérem megfázott egy kicsit. A fény megcsillant a fejpántomon. "Ma csak egy lány vagyok, nem ninja. Hisz mára nincs semmi feladat." Fura volt ma legszívesebben csak kikapcsolódni támadt kedvem, pedig csak három-négy napja vagyok genin. Arra gondoltam, találkozni kéne a barátokkal. Nem is kellet több gyorsan elkészültem és megreggeliztem. A kistestvérem tüsszentését hallottam közben, majd anyukám jött be a konyhába és a gyógyszerek között keresgélt.
- Anya, ma nincs dolgom, elmegyek megkeresem a barátaimat, majd jövök.-Fejbólintással nyugtázta és tovább keresgélt a kis üvegcsék között,elgondolkozva.
Ezután útnak indultam, hogy összeszedjem a csapatot. Eszembe jutott az a sok jó emlék, amiket együtt csináltunk az akadémia előtti gondtalan időkben. Na meg persze, Mouegi. Ekkor váratlanul megszólalt valaki.
- Szia!- Köszöntött Mouegi
Én megrémült arccal néztem vissza. "Mit keres ö itt?" Majd fojtatta
- Éppen téged kerestelek.- Eközben alaposan megnézet - Emi olyan sápadt vagy, biztos meleged van. Nem ülünk le egy kicsit?- Mondta teljesen barátságosan
- Beteg a testvérem, remélem nem ragasztott rám semmit- Mondtam halkan a végét. - Hiszen pár napja, pont miattuk jött haza a kisöcsém vizesen.- Miután leültünk kínos csend lett. Megállás nélkül azon gondolkodtam, hogy csöppentem bele az ö baráti körébe.
- Amúgy miért is kerestél?- Kérdeztem hogy minél hamarabb megszabaduljak tőle.
- Halottam arról, hogy Gawa-t elrabolták. Pontosan mi történt?- látszott rajta az aggodalom.
- Én is csak annyit tudok amennyit te... Elrabolta néhány veszélyes figura, engem meg megmentett ettől,azzal hogy egy kiugró földdarabra lökött le és ott már az idegenek nem láthattak.- Ekkor bevillant egy pár emlék amiket próbáltam elfelejteni az esetről.
- Remélem nem azért jöttél, hogy tönkretedd a napom, mert akkor inkább...- itt félbe szakította a mondatomat.
- A másik meg, hogy nem tölthetném veletek a napot? Mert gondolom a többieket kerested.- Ekkora már a földet nézte.
Nem akartam megbántani, magára hagyni se. Hisz pontosan tudom milyen az. Ezért megfogtam a vállát, miközben feltápászkodtam. Mosolyogva felé álltam és a kezemet nyújtottam felé, hogy felhúzzam őt is.
-Akkor gyere és keressük meg őket.- Kicsit én magam is bizonytalan voltam, mert a "barátságunk" nem igazán indult felhőtlenül. Ideérkezésem idején Mouegi nem volt túl segítőkész ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni a lányok körébe. Így sodródtam Souske-hoz és csapódtam az ő ismerőseihez. A névleges csendszünet ami kettőnk között köttetett, ugyan a történtek után nem mindenáron, de megpróbálom valamiféle barátságosságba fordítani, amire most így minden lehetőségem megvolt az út idejére.
-Te is ott voltál mikor a testvérem a vízbe pottyant valamelyik este? Mert jó lenne ha elmesélné valaki. Még túl fiatal és nem részletezte otthon, viszont most elég rossz bőrben van. - Mouegi mély levegőt vett elég hallhatóan és szóra nyitotta a száját. - Sziasztok!- kiáltotta el ekkor egy másik lány magát. Akio volt az.
- Merre mentek?- kacarászni kezdett és gyorsan folytatta is a szóáradatát
- Jaj! Még mindig nevethetnékem támad, ha az ázott kis mókusra gondolok a minap! - tovább nevetgélt.- Mouegi kényelmetlenül feszengett közöttünk. Én támadóan, de várakozva a reakciójára velük együtt megtorpantam a találkozástól. Mauegi zavarban volt ez tagadhatatlan
- Az ázott mókus az Emi kistestvére.- Jelezte finoman, hogy a téma más hangvételt vehessen.
- Még túl hideg volt a víz és nem lett volna szabad belelöknötök.- A lánynak azonnal eltűnt a mosoly az arcáról és a felismeréstől megszeppenés cserélt helyet a vigyorral.
- Tényleg sajnálom, erre nem is gondoltunk. Tavasz van. A hangulat elragadott minket, még szerencse, hogy időben érkeztél. Nem is tudom mi üthetett akkor belénk. - Bűnbánatot is láttam rajta, de hogy ez őszinte volt-e vagy csak nekem szólt ezt ismeretlenül, nem tudtam megítélni. Szabadkozott még pár pillanatig, majd gyorsan témát váltott. - A boltba küldtek a szüleim ezt-azt beszerezni. Sietek is, hogy utána ma már ne legyen dolgom.- Ezzel elszelelt. - Elnézést a barátnőm szertelensége miatt. De mikor észrevettem a tesód a vízbe, rögtön hazaküldtem, hogy száraz ruhát vehessen fel. A lányok meg nagyon féktelen kedvükben voltak.-
-Köszönöm...- mondtam távolságtartóan."Még hogy ezzel próbáljak barátságos lenni?? Most ez reménytelen vállalkozásnak tűnik. Túl vadak a társáságában levők, hogy lehetne ő másabb akkor hozzájuk képest?" Tovább mentünk az úton, de a gondolataim elragadtak. Valahogy le kellene ráznom Mouegi-t...Olyan szép nap ez a mai és feladatom sincs, nem akarom hogy velem maradjon.
- És amúgy te merrefelé tartasz?- szakított félbe Mouegi
- Elkísérlek egy darabon,a lányok nem érnek rá, ha nem zavarlak.-
- Jaj!- nyögtem fel magamban.
Megérkeztünk arra a mezőre, ahol a srácok edzeni szoktak vagy focizni. A szikla felé vettem az utam, aminek az árnyékában egy pad volt. De szemem közben a terepet kutatta. És meg is leletem amit kerestem, a lombok között egy árulkodó villanást láttam "Hmmm a srácok már megint ninja bújócskáznak." Huh várhatok míg legalább páran kiesnek és idejönnek. Nem lenne szép odamenni és bárkit lebuktatni. Mouegi ebből semmit nem látott, unottan ereszkedett
le mellém.
- Nincs itt senki-
"Ohh talán így oldódik meg a gondom!"
- Hát várok kicsit és legfeljebb hazamegyek- mondtam ki gyorsan rá az első mondatot ami kézenfekvő volt. "Hiába, még sokat kell tanulnia és nem csoda hogy visszabukott, miután elvertem a genin vizsgán."
Az első kieső az árulkodó villanás tulajdonosa volt, túl gyorsan is, ezért sajnos felénk vette az útját, hogy bevárja a társait. -nem nyerhettem sok időt, sopánkodtam magamban. Akkor hozzuk ki belőle így a legjobbat, más választásom nem volt. Ha többen leszünk, majdcsak lefoglalja magát mással.
- Sziasztok lányok! -dobta hanyatt magát a fűben mellettünk Rio. - Mi jót csináltok?-
- Ma nincs semmi dolgom és gondoltam elnézek felétek- válaszoltam.
- Következő körben beállnék, ha nem gond.-
- De én nem vagyok ebben annyira jó- nyafogott Mouegi közbe. Ekkor nem is vettem észre de Souske érkezett még 3 fiúval meg.
- Sziasztok!
- Megtaláltam mindenkit!- hangosan hahotázott, büszkén.
- Csatlakoznának a lányok is- kontrázott rá reménykedve Rio, hátha így már több esélye lesz tovább
játékban maradnia. Sorban köszöntötték őket az érkezők és gratuláltak egymásnak. Kusei szintén köztük volt.
- Látom emi, ma te sem kaptál feladatot... Lehet nem is minket pihentetnek a tanárok, hanem ők vágytak kikapcsolódásra...- sejtelmes mindent értő mosollyal nézett rám. De hagyták, hogy csatlakozzunk.
Első körben Souske vette maga mellé társnak, mivel a srácok így egyeztek meg egymással. Kisorsolták körönként ki fogja Mouegi-t segíteni. Kipirult örömében
- Ennyire szeretsz bújócskázni?- kérdeztem
- Hát gyakorolni sosem árt.- felelte zavartan.
A pecek órákká nyúltak és Kusei gyomor korgása jelezte, hogy éppen itt lenne az ideje hazamenni ebédelni.
- Nem is vettem észre mennyire elment az idő.-merengtem félhangosan. Mégis jól sikerült ez a pihenő nap, zártam
le magamban. Együtt indultunk hazafelé. Itt-ott megállva, hogy elköszönjünk a leszakadóktól. A végére már csak négyen maradtunk. Souske, Mouegi, Kusei, és én.
- Holnapra a sensei-jel kell találkoznom, azt mondta pár napra készüljek fel, mert vizes helyre megyünk.- váltottam témát.
- De úgy hallottam téged is elküldenek valamerre. Tudsz róla valamit?- Kérdeztem Souske-t.
- Nagyából semmit sem majd eldől csak annyit tudok hogy rövid lesz.-
Lassan közeledtünk a házamhoz én már nem tudtam miről beszélni de, Mouegi csak beszélt és beszélt. Nem is értetem de, zavart benne valami. Kusei ellépet tőlünk majd lehajolt és letépett egy virágot.
- Minek az neked Kusei?- mosolyogtam közben.
Nem válaszolt semmit se, valószínűleg lefoglalták a gondolatai de, Mouegi-nek adta a virágot. Ezután azt mondta:
- Ez a tiéd egy virág a virágnak.- Ekkora a szemeim el kerekedtek.
Nem is tudtam, hogy tetszik neki Mouegi. Egy váratlan helyzet történt. Souske nem akarta, hogy rosszul érezem magam ezért meglepett egy virággal.
- Ez pedig akkor a tiéd Emi. Vidd magaddal, erőt és szerencsét hozzon az út során- És átadta nekem amire én egyből zavarba jöttem.
- Köszönöm- Feleltem halkan.
Mikor a Házam hoz értünk már én is éreztem az éhséget.
- Na én mentem, sziasztok.- Köszöntem el tőlük, mire vissza köszöntek, ezután tovább mentek.
Ekkor hátra néztem és láttam mouegi járásán hogy fel van dobódva. Beléptem az ajtón és már is megcsapott a finom illat. Mikor mindenki össze gyűlt az asztalnál, nekiláttunk enni. Az ebéd után szerettem volna visszamenni csak a küldetésre kellet felkészülnöm. Bemegyek a szobámba. Babonából vagy valami megmagyarázhatatlan indokból melegség fut át a szívemen a virág láttán. Ezért a fejpánt fémlapja alá csúsztattam. Miután bepakoltam és gyakoroltam egy kicsit, lefeküdtem aludni. Csak hogy nem tudtam elaludni. Inkább felöltöztem és elmentem sétálni. Jobbnak láttam ha inkább kiszellőztetem a fejem. Nem értetem semmit, a szemem meg csak az utat pásztázta. Egy ember alakjai kezdtek körvonalazódni a távolból. Ahogy közeledtünk egymáshoz úgy figyeltem fel az élénk zöld kezeslábasára.
- Héj, ne szomorkodj kicsi lány.- Szólalt meg az élénkzöld kezeslábasú illető.
Ekkor ránéztem, majd folytatta
- Mi a problémád?- Kérdezte kedvesen. - Van egy érzésem, hogy szerelmi.-
- Nem vagyok szerelmes... Csak zavar hogy valaki közeledik egy kedves barátom felé.-
- És megtudod magyarázni hogy miért zavar?-
- Hát olyan rámenős, mindig a nyakán akar lenni és kényes. Viszont csinos és nem akarom, hogy átgázoljon a barátom lelkén. Nem akarom hogy sérülés érje a szívét.-
-Az aggódásod, szerelem.- ekkor kicsit távolabb lépet
Elképedek és a fejpántomhoz kapok, végighúzom az ujjam hogy nem-e log ki a vége.
- Keresel valamit?-
- Semmit csak butaság.-
- Ezt minden esetre jól vésd az eszedbe. Ha szeretsz valakit harcolj érte, hisz a fiatalság ereje mindig győz.- Ezt követően mosolygott és a hüvelykujját mutatta nekem. Elköszönt és folytatta az útját. Ekkor levettem a fejpántot, elővettem a virágot, felemeltem a tekintetem. Ő engem nézett majd elmosolyogta magát, bólintót egyet, megfordult és elment. Hazafelé vettem az irányt, majd lefeküdtem aludni, ismét. Reggel elindultam a küldetésre Kuron-nal. Mikor vissza értem, már javában délután volt. Kimentem a pályára, hátha találok ott valakit. Találtam egy sziklát amire leültem. A sziklán ülve megpillantottam Kusei-t.  "Ez nem egy szerelmi háromszög hanem négyszög." Inkább elmentem sétálni a pálya körül. Miközben sétáltam, Rock Lee szavai csengtek a fülemben.Ám megpillantom mouegi-t. Oda szaladok hozzá és beszélgetést kezdeményezek:
- Szia de jó hogy látlak. Szeretném elmondani hogy ez a Kusei vonzódik hozzád.-
- Ezt honnan gondolod?- Vont kérdőre.
- Ismerem mióta az eszemet tudom és látom rajta. Rendes srác és hozzád való. Ha érdekel akkor ott vár valakire a pályán, biztos örülni fog neked.-
- Rendben van. Köszönöm- Majd a pálya felé vette az irányt.
Souske észrevett messziről. Egyszer csak mellettem termett.
- Hogy ment a küldetés?-
- Jól, egy őrangyal vigyázót rám.- Eközben, elővetem a virágot és felé nyújtódtam.
- Miért ne védelmezhetne téged az az őrangyal a továbbiakban is?- Majd a kezem vissza tolta a virágot.
Ekkor mély levegőt veszek és adok neki egy puszit.
- Mit szolnál ha sűrűbben találkoznánk, akár pár percre is?- Kérdezte meg tőlem miközben a szemembe nézet.
- Benne vagyok.- feleltem elpirulva.

Maradtak a fiatalok gyönyörködi a napnyugtában ami olyan gyorsan elillant maga mögött pedig sötétséget hagyva. Ekkor Souske hazakísérte a fiatal Emi-t. Beszélgetek egy kicsit majd elköszöntek egymástól ezt követően elváltak.

Én is versenybe szállnék eme kis művel.

Kategória: Tragédia (legalábbis afféle, mert végül is a karakterem számára kicsit tragikus időszak volt a szökésének első időszaka)


Késő volt már az Eső Országában, az este sötét éjszakába kezdett nyúlni. A faluk lakóinak legtöbbje már visszavonultak meleget és biztonságot nyújtó otthonaikba, az éjszakai vihar nyaldosta az épületeket, és csak kevés ember akadt a Rejtett Eső Falujában éjszakai őrszolgálatot végző Jouninokat leszámítva, akik egy ilyen égszakadás-földindulásban képesek legyenek akár hét centis pocsolyában, áradatban caplatni.
Én ezekhez a kevesekhez tartoztam. Nem törődtem azzal, hogy fújja a szél a köpenyemet, mennyire villámlik a fejem felett, és mennyire eláztattak az arcom az esőcseppek. Ha el is áztatták, jól elfedték könnyeimet, amiket már egy hete folyamatosan hullattam, mikor egyedül voltam. Ugyanannyi ideje szöktem el Konohából.
Mióta csak szökésben vagyok, néhányan, akik mellett elhaladtam, néztek utánam. Nem vágták le rólam, ki vagyok és milyen vagyok, de aligha tudtak hinni a szemüknek: vagy nagyon ritka eset vagy sose látott jelenség volt még, hogy egy tizenhárom éves lány teljesen egyedül, magára hagyva vándorolgasson. Az emberek úgy vannak vele, hogy egy tizenhárom éves gyereknek még a családja mellett van a helye, vagy shinobik esetében a csapatával kellene inkább fejlődnie még egy kicsit, mielőtt valóban fejébe venné a magányos kóborlást. Így, ennyi idősen, lány létemre, védtelenül, tapasztalatlanul.
Egyedül csak a saját állóképességemre és akadémián kitanult jutsuimra támaszkodhattam, ha az önvédelemről volt szó. Az akadémia után részt vettem egy alig pár napos erdei kitérőn (Konoha közelében), ahol igyekeztek megtanítani minket Genineket arra, hogy későbbiekben hogyan alkalmazkodjunk a túlélésre, ha arra kerül a sor. Alap dolog, hogy egy nindzsának meg kell tanulni még a jéghegy hátán is túlélni.
Az a pár napos tábor semmi ahhoz képest, itt várt rám. A túlélés világa sokkal durvább, mint ahogy a csoportvezető elmondta.
Alig három napja hagytam el Tűz Országát, már volt dolgom két idegen alakkal. Ahogy mentem az országúton, megláttam őket éjfekete köpenyben. Nem tudtam, hová valósiak, mert nem viseltek pántot, de ránézésre gyanúsak voltak és jól edzettek. Talán ők is szököttek lehetnek hozzám hasonlóan, gondoltam akkor naivan. Mégis el akartam csak úgy szó nélkül haladni mellettük, ami viszont nem sikerült. Az alakok az utamba álltak. Kérdezték, hová tartok, és felajánlották, hogy elkísérnek egy darabig. Hát jól van, bólintottam, és hagytam, hogy velem jöjjenek.
Egy jó ideig nem volt semmi baj, nem nyúltak hozzám ezek ketten, és csak úgy általános dolgokról elbeszélgettem velük. A magánéletemről és múltamról semmit nem osztottam meg velük. Akinek semmi köze hozzá, ne üsse bele az orrát. Ők se mondtak el sokat magukról, mégis kivillantották a foguk fehérjét, mikor letáboroztunk egy éjszakára. Már éppen félálomba szenderegtem, mikor mindketten rám vetették magukat, majd erősen lefogtak. Az egyik a vállamnál, a másik a lábamnál fogva cipelt arrébb azzal a szándékkal, hogy megerőszakoljanak, aztán legyilkoljanak! A saját kunaijaikkal fenyegettek, hogy csináljam, amit akarnak, vagy előbb vágnak le, mint egy disznót!
Addig vergődtem, amíg sikerült azelőtt a lábaimat fogó férfi állkapcsába rúgnom, hogy az letépte rólam a ruhámat. Az az állához kapott elejtve fegyverét, így még volt egy pillanatnyi időm kiszabadulni egy erős rántással a másik fogságából, felkapni az elejtett kunait, azt belevágni a combjába, és bemenekülni a sötét sűrűbe. Mivel az egyiket sikerült úgy megsebeznem, csak a másik férfi tudott utánam iramodni az erdőbe.
Elbújtam egy terebélyes fa mögé, és elég chakra felszabadításával alkalmaztam a Bunshin no Jutsut, hogy a másolatom elterelje rólam a figyelmet. Az üldözőm éppen jött arra, mikor a klónom kiugrott rejtekhelyemről, és elfutott egy irányba, a férfi meg ment utána. Én meg ezalatt észrevétlenül elhagytam a helyszínt, igyekezve fenntartani addig a jutsut, amíg elég távolságra nem jutok, vagy amíg csinál vele valamit a férfi. Ki tudja, hogy miként érhette utol a másolatomat, biztos megdöbbent, mikor éppen hogy hozzáért, az már egy pukkanással eltűnt. Ezt már nem láttam, mert addigra árkon és bokron jártam.
Lélekjelenetemen múlott, hogy megússzam ezt élve és érintetlenül. Mikor már messze voltam a két embertől, akkor tudatosult bennem a gondolat, hogy tényleg milyen veszélyes világba lettem kényszeresen száműzve. Ez csak jobban fokozta bennem a gyűlöletet Konohagakure, valamint a Tsubasa klán iránt.
És mégis felmerült bennem egy kérdés: mi történt volna, ha nem ölöm meg puszta felindultságból az öreg Tsubasát? Addig vert volna, amíg én nem halok bele? Vagy abbahagyta volna egy kis idő után, és bezárt volna valahová? Vagy csak ment volna minden a régi kerékvágásba, és folytatódott volna a terrorizálásom mind az ők, mint a Rejtett Levél Falu részéről? És mindennek a tetejébe: mi jobb? Ott maradni Konohában megaláztatások közt, vagy körözött shinobiként tengődni egyik helyről a másikra otthontalanul, céltalanul, végleg magára hagyva a nagyvilágban?
Kibuktam, amikor kiértem a Tűz Országának határán túlra, viszont annyi minden járt azóta a fejemben, hogy attól csak rosszabbul éreztem magam. Nem tudtam örülni annak, hogy végre szabad vagyok, nem kell többé a családom cselédjeként és Konoha ingyen-közmunkásának tengődnöm, hallanom naponta durvábbnál durvább sértéseket, látnom a hálátlankodást és megvetést az arcokon, elviselnem a veréseket, áldozatává válnom valami nevetséges dolognak. Szökött nindzsaként megérni akár a holnapot majdnem hasonló kihívás elé állít. Nem könnyű minden lépésre odafigyelni, vigyázni magamra, és némi alamizsnát szerezni. Pénzem nem volt, így lopnom kellett mások zsebéből, házából, vagy boltjából ételt vagy pénzt. Az akcióim nem mindig sikerültek, mert a helyi nindzsák mindig rajtakaptak. Bár mindig sikerült lezárnom őket (ugyanígy ráztam le azokat is, akik csak úgy minden előjel nélkül ártani akartak nekem), akkor azzal a silánysággal kellett beérnem, ami volt nálam, vagy pedig aznap éheztem.
Most visszatérve ide az éjszakai viharverte Eső Országára. Vegyes érzelmekkel vágtam át az esőfüggönyön, pocsolyán, keresve egy fogadót, ahol megszállhatok egy éjszakára. Egy kunaimat kivéve eladtam az összes többi fegyveremet egy bolhapiaci koppának, így volt egy kis pénzem, hogy valamivel normálisabb körülmények között hajtsam álomra a fejem.
Ám mikor találtam egy népes fogadót, és kivettem a szobám, előtte ételt rendeltem. A fogadós elnézte egy darabig, hogy milyen mohón eszegetem a rament.
- Egy ilyen burkolódzott kislányhoz képest úgy eszel, mint aki egy hétig éhezett. - jegyezte meg.
- Majdnem ráhibázott. - erősítettem meg, miután lenyeltem.
Hagyta, hogy ehessek tovább, aztán megint megszólalt.
- Nem tűnsz valami jó hangulatban. Mintha kisírtad volna a szemed.
- Érdekli ezt magát? - néztem rá szemrehányóan.
- Nyugi, nyugi! - mentegetőzött a kocsmáros. - Nem akartam érzékeny pontra tapintani, csak van a rossz szokásom, hogy igen jó megfigyelő vagyok...
- Ahha.
- Gondolom, valami vagy valaki jól betett neked, vagy történt valami, ami így megviselt téged.
- Talált-süllyedt.
A fogadós elmélázva nézegetett egy jó ideig, aztán csak megvonta a vállát, és máris töltött egy korsónyi sört, és elém csúsztatta.
- Ne aggódj, majd egyszer el fog szállni, mint az álom. Az ilyen búskomorságra mindig jó egy kis pia, jó kedved lesz tőle. Elsőre meghívlak, de a következőt már fizetni fogod.
Akkor ittam életemben először alkoholt. Úgy volt, ahogy a fogadós mondta, és mikor már a felét megittam a korsónak, jobb kedvem lett. Valóban jót tett nekem. Úgy éreztem magam tőle, mintha semmi problémám se lenne. Miután elfogyott az a korsónyi ital, kértem még - már az én pénzemből.
Később becsiccsentve, már majdnem részegen feküdtem be az ágyamba. A fogadós zavart fel, miután elkezdtem arról csevegni vele jó hangosan, hogy milyen idióták a konohaiak és röhögnék, ha egy másik nép szép sorra kiirtják őket a szánalmas klánjaikkal együtt. A fogadós falfehér arccal elvette tőlem a megmaradt kis italt, és rám szólt, hogy maradjak csendben, mert itt akárkik megfordulnak, és nem akar bajba kerülni miattam. Igaza volt, nem szabad ilyesmiket félrészegen csevegni a publikumban. Esedékes, hogy itt avari nindzsák is vendégeskednek, és saját könnyelműségem miatt hamar lelepleztek volna, és helyben kivégeznek, vagy visszahurcolnak Konohába, hogy sötét cellák közt töltsem az életem hátralevő részét.
Csak hevertem az ágyban, magamba nézve. Röhögtem. Hogy miért, magam se tudtam. Nem volt őszinte röhögés. 
Nevetni is csak alig tudtam elnevetni magam, mert azok a körülmények között, ahol éltem,  a megaláztatások és verések keményen belém fojtottak minden humorérzéket, vagy egyéb olyasmit, ami egy kicsivel hosszabb ideig boldog lehettem volna.
Röhögés közben az én megboldogult anyámra gondoltam, akinek a születésembe kellett belehalnia. Kíváncsi lennék rá, hogy ő mit szólna hozzá, ha még élne és látná, mit tettek velem és mivé lettem ezután, hogy egy esős, csóró ország  kis lepukkadt, mégis jól működő fogadójában röhögcsélek két korsó sör után. Mivel akkor még nem sejtettem, hogy az anyám is majdnem olyan volt, mint a meggyilkolt nagyapám, abban a hitben ringattam folyton magam, hogy lelkileg ott van mellettem, és vigyáz rám. Az ő emlékéből tápláltam hiú reményt és erőt. Ám most úgy gondoltam rá, hogy talán nem örülne italozásomnak, legalább örülne neki, hogy ilyen állapotban el is felejtem minden bánatomat.
Végül abbahagytam a röhögést, és sírni kezdtem. Miért? Sírtam én néha szökésem óta, de sose sírhattam otthon, mert akkor a nagyszüleim a nádpálcával fegyelmeztek. Nagyon sokszor visszafeleseltem nekik, hogy megvédjem a büszkeségem, de eme gyengeségemet vissza kellett fojtanom, valamiért bebeszéltem ezt magamnak. Legalább kisírhattam mindent, aminek még anno ki kellett volna törnie. Minden kiskölyökkori nyavalyát, könnyek nélkül alig elviselhetetlen fizikai fájdalmakat, igazságtalanságot frusztrációkat, egyéb gyengéd érzelmeket, amiket nem mutathattam ki; mindet kisírtam. A könnyáztatta párnám éppen úgy ázott el, mint én kint az esőben, mire már elaludtam.
Reggel megint a múlt és a túlélés problémáival ébredtem, de kicsivel könnyebbnek éreztem magam a nagyapa halála óta. Talán még könnyebb lenne, ha mindezt kibeszélhetném valakinek, de nekem soha nem voltak barátaim, vagy csak olyan ismerősöm, aki szívesen állna készen arra, hogy a lelki-szemetesládám legyen.
Egy biztos: minden kocsmába és fogadóba betérve mindig inni fogok, hogy legalább hadd feledkezzem meg meg pár röpke órára a gondjaimat, még ha mellékhatás mellett néha arra se emlékeztem minden két korsós utáni este után, hogy mit csináltam aznap este.
Ami ezután következett, a számomra lehető legfurcsább beszélgetés egy "extrém" alakkal.
Elhagyva az Eső Országát (másnapra elállt a vihar, de az ég borús volt) haladtam tovább arra, amerre az orrom vezetett. Tizennégy órás barangolás után egy furcsa falas környékhez értem, egy semleges falu határában. Ott álltak sorban a fal mellett a kihívóbbnál is kihívóbb öltözködésű, cicomázott prostituáltak, akik kellették maguknak minden arra járó férfinak és nőnek. Még férfi prosti is akadt köztük, a homokosok kedvéért. Bevallom, kicsit csodáltam őket azért, hogy napsütésben, viharban és egyéb természeti jelenségekben képesek itt ácsorogni munkájuk miatt, és eladni minden jött-mentnek a testüket. Pedig nem mindegyikük olyan szépek.
Néztem őket egy darabig, aztán szép lassan megközelítettem az egyik legízléstelenebbül kiöltözött prostit, aki zömök volt, a bőre és mellei ráncokként lógtak róla, s a haja olyan zsíros volt, hogy két litert biztos ki lehetett volna belőle facsarni.
- Öhm... helló. - köszöntem.
- Lányokat nem én vállalok, azok a kolleginák a sor végén állnak. - mutatott a fal másik végéhez a prosti.
- Nem, nem azért jöttem én...
- Akkor távozz!
- Csak szeretnék kérdezni valamit.
- Na egye fene... most az egyszer, de utána lépj le.
- Hogy tudtok ilyen kitartóak lenni? - kérdeztem.
A prosti látszólag bármilyen kérdésre felkészült, de ilyenre nem. Nagyon megdöbbent.
- Hogy-hogy... hogy érted, hogy vagyunk mi ilyen kitartóak?
- Itt vagytok kitéve mindennek, oda kell adnotok magatoknak mindenféléknek, még olyanoknak is, akikkel ti biztos nem szexelnétek, és ráadásul... ha igaz az, amit mondanak, hogy a futtatóitok megvernek titeket. És mégis úgy megvagytok itt, mint akiknek semmi problémájuk.
A prosti úgy pislogott rám, mint akit jól képen vágtak volna. Nem tudta, erre mit feleljen, sokáig habozott. Végül vett egy mély levegőt, és beszélni kezdett.
- Nézd, kedveském, mi ezt már megszoktuk, amióta éljük a kurva életünket. Jó igaz, mi nekünk se jó, ha mindennek ki vagyunk téve, és pénzért adjuk át magunkat mindenféléknek, de hát a stricink ezt akarja tőlünk, máskülönben sok választásunk nincs. Vagy ez, vagy a halál, legkisebb esetben kitaszítva hajléktalannak. De legalább egy kevéske anyagi nekünk is jut ebből a munkából, van otthonunk, van mit ennünk és öltöztetnek is minket. Ez a kis szerénységek adják nekünk azt a kitartást, amire szükségünk van.
- De hát jobban érzitek magatokat, és nem úgy, mint én!
A prosti hátravetett fejjel felnevetett.
- Ugyan már! Inkább örülhetnél, hogy téged nem kényszerítettek eddig prostitúcióra, miután elraboltak a családodtól, vagy miattad irtották ki, hogy elvigyenek, vagy pedig pénzért eladtak téged nekik! Sajnos a legtöbb kolleginám így került a bizniszbe! Én meg azért lettem kurva, mert a férjem elverte az összes pénzünket szerencsejátékokra és piára, aztán meg semmink se maradt! Tudom, lehetett volna más választásom, de ami azt illeti, szeretek dugni. Így álltam bosszút a férjemen.
- Szép döntés. - pislogtam teljesen meghökkenve.
- Hát annyira azért nem szép. - csóválta a fejét a prosti. - Sajnos mást nem választhattam, mert háziasszonyként nem értek semmihez sem, amiből kereshettem volna a kenyerem. Ez volt az egyetlen dolog, amiből még tudok pénzt keresni úgy, hogy azt teszem, amire az isten megteremtett. Így élek túl.
Végül magára hagytam a prostit. Azok után, amiket mondott, nem lettem jobban, de rájöttem, hogy mindenki a maga módján éli túl a kegyetlen nagyvilágot. Nekem is sürgősen találnom kell végre valamit, ami segíthet nekem abban, hogy legyen otthonom és normálisabb életem, hogy valahogy kiterveljem a bosszút mindazok ellen, akik tönkretették a gyerekkoromat és akik miatt lettem gyilkosa idegbajos családfőjüknek. Ha azt nem is, de reménykedhetek abban, hogy legalább megtaláljam a módját egy olyan túlélésnek, amiben nem kell depiznem folyton. De hát nem könnyű úgy életben maradnom, hogy ne gondolkozzak el mindenen, és a múltam is úgy rágja zsigereimet. Mégis igyekeztem kitartó lenni. Olyan kitartó, mint ezek a kurvák a falnál.
És úgy lett, kitartottam mindvégig. Nem emésztett el a szökevénységgel járó hátrányok és a múltamon rágódás, túléltem minden megpróbáltatást, túltettem magam mindezeken - azaz csak majdnem. Soha, de soha nem számítottam rá, hogy ezután két évvel majd a véletlen szerencse összehoz a hangnindzsákkal, és Kabuto felajánl nekem egy lehetőséget egy új életre. Egy olyan életre, amiben ki tudja, milyen rettenetes otogakure-vé válhatok. Ha tovább is kitartok, talán majd eljön a nap, mikor egy arra méltó valakinek végül elsírhatom minden bánatomat, amit még Kabutonak se akartam elmondani.
Csak akkor fog ez a teher végleg lekerülni rólam...

Köszönöm, hogy elolvastátok eme szerény kis mesémet.

 Ez a történet régre nyúlik vissza, mégse fordulhatna elő, hogy valaha is kitörlődjön az emlékeim közül. Fiatal voltam még. Nem sokkal a genin vizsga után történt. Behivatott a Hokage, hogy egy küldetést bízzon rám. Mikor beértem Rock Lee is ott állt, majd tájékoztattak minket a feladatunkról. A Hó országába kellett vinnünk egy üzenetet, hogy milyet arról nem adtak részletesebb információt, mi pedig nem faggattuk őket. Azt mondták nem komoly dolog, de most egyetlen postás ninja sem ér rá, ezért küldenek minket. Akkor találkoztam másodszor Rock Leevel, de először csak futólag ismertük meg egymást, most viszont volt időnk beszélgetni. Az út zökkenőmentesen zajlott és jól összebarátkoztunk. Rengeteget mesélt a Taijutsurol és az edzéseiről, ami később nagy hatással volt az életemre. Amikor már a Hó országán belül táboroztunk le akkor valami váratlan történt. Lágyan fújt a szél és szállingózott a hó, mi messze voltunk bármi féle szállástól ezért sátort állítottunk. Mikor már a horizontot súrolta a nap, zajt hallottunk odakint. Kiugrottunk a sátorból, hogy a feltételezett ellenséggel szembe szálljunk, de ellenség nem volt egy szál se, csupán két fehér tigris. Akkor láttam először fehér tigrist és ledöbbentem a csodálattól. Egy nagy fejlett példány üldözött egy kölyök fehér tigrist akiről leolvasható volt a félelem. A kicsi feltehetőleg besétált a nagy territóriumába aki ezért megakarja ölni. A kicsi a földből kiemelkedő gyökerek közé menekült ami a nagynak nem volt akadály. Hirtelenjébe nem tudtam, hogy beleszóljak-e a természet körforgásába.
-Lee meg kell őt mentenünk.-végig se hallgatta a mondatot, hanem egy hatalmas rúgással félre lökte a termetes vendéget. Morogva kelt fel öt méterrel arrébb és Rock Lee felé fordult. Odarohantam Lee mellé és szembenéztünk a tigrissel. Mire észbe kaptam Lee elintézte. Leesett állal néztem ahogy puszta erővel rendre neveli a jövevényt, aki morogva enyhén sántítva állt tovább. Ekkor határoztam el, hogy én is hatalmas Taijutsuerőre fogok szert tenni, hogy ha már semmilyen fegyverem se maradt az erőmre még támaszkodhassak. Majd visszazökkentem a valóságba arra gondolva,hogy a kicsi tigrist meg kéne vizsgálni. Viszont a kölyök már nem volt ott a gyökerek biztonságába. Kissé megijedtem, mert felelősnek éreztem magam érte, annak ellenére, hogy csak most láttam először. Egy két vércsepp mutatta az utat, hogy merre ment tovább ijedtében. ÉS én megakartam keresni őt,hogy segítsek neki. Lee viszont nem akarta erre pazarolni az energiáját, hanem tovább akart menni befejezni a küldetést amit ránk bíztak. Gyorsan megbeszéltük, hogy befejezi egyedül a küldetést és másnap találkozunk ezen a ponton ahol felállítottuk a tábort. Én pedig rögvest a kölyök tigris után eredtem. Pár száz métert haladtam mikor megláttam ájultan egy befagyott folyó jeges padlóján. Dúlt bennem az adrenalin ezért elhamarkodottan döntöttem és lassú léptekkel elindultam a jégre, hogy kihozzam a kölyköt. Egyre közelebb értem és láttam ahogy a mellkasa megemelkedik, majd visszasüllyed, jelezve, hogy lassan, de még lélegzik. A feje nem felém volt, de láttam ahogy a szeme engem fürkész. Büszkébb állat annál, mintsem, hogy segítséget várjon. A szeme sem sugallt se megalázkodást, se könyörgést. Nyugodtan feküdt és elfogadta azt ami történni fog vele. A lépteim alatt halkan ropogott a vékony hó ami alatt halkan repedezett a vékony jég. A ropogás, recsegés közepette egy halk hang förmedt rám. A kölyök tigris nem akarta, hogy miatta megsérüljek vagy ami rosszabb meg is haljak, ekkor már biztos voltam benne, hogy meg kell őt mentenem. Lassan leguggoltam, hogy a karomba vegyem, és ekkor nem történt semmi. Ugyanúgy ahogy besétáltam ki is sétáltam a jégpáncélon, kezemben a kis tigrissel. Alaposan szemügyre vettem és egy nem túl mély karmoláson kívül nem volt rajta semmi vészes. Egy rongyot tekertem keresztül a mellkasán,hogy ne fertőződjön el a seb és ne vérezzen tovább. Visszaértem a felállított kis táborunkhoz és nagy nehezen tüzet gyújtottam. A tűz mellett pátyolgattam a tigrist amíg a tűz melegétől teljesen helyre nem állt a vérkeringése. Amint észhez tért ficánkolni kezdett a kezemben és arrébb ugrott tőlem. Földet éréskor nagy fájdalmat érzett, de csak a rogyasztásán volt észre vehető, hangot nem adott neki. Órákig feküdt tőlem egy méterre a tűzhöz közel összegörnyedve, mint egy újszülött kiscica. Megakartam simogatni, de ahogy hozzáértem a szeme kipattant és a komolysága visszavetett a simogatás iránti kedvemből. Már sötét volt és csak a tűz fénye adott valamiféle támpontot az éjszakában. Már alig bírtam nyitva tartani a szemem a fáradtságtól ezért a kardomra támasztottam a fejem. Éppen, hogy csak egy pillantásnak tűnt, de mikor felnéztem a nagy tigris nézett mélyen a szemembe. A hideg végig futott a hátamon,de nem mutathattam félelmet. Mélyen farkas szemet nézve vártam, hogy mit fog tenni. Hirtelenjében még a kis kölyökről is elfeledkeztem. Egy izzadtságcsepp indult meg a fejemen mire a termetes fehér bundás felkapta jobb mellső mancsát és egyenesen az arcomnak készült csapni. A kardomat próbáltam meg gyors mozdulattal kirántani. Az idő szinte lelassult és láttam ahogy a mancs egyre közelebb ér, a kardom pedig nem elég gyorsan hagyja el hüvelyét. És váratlanul ért amikor elém ugrott egy kis fehér pamacs megragadva a nagy fehér mancsot. A szemem nagyobbra nyílt, mint eddig valaha, mert a kis hős került a célkeresztbe. Ekkorra már markoltam a kardom markolatát és támadást indítottam a nagy ellen. Egy csapás és egy ujj került a hóba azonnal pirosra festve azt. A kardommal lemetszettem a nagy mancsának egy ujját. Nem volt szívem megölni egy ilyen csodás teremtményt ezért elakartam odázni a halálát. A tigrist elöntötte a düh és rám vetette magát, de most nem volt segítségem, a kardom elejtettem a kis hős pedig eszméletlenül feküdt a nagy ujja mellett. Én pedig a vállammal a földet nyomva vártam, hogy lecsapjon a végzetem. És, mint egy villámcsapás a tigris eltűnt előlem. Feltápászkodtam és körbe néztem, Rock Leet láttam ahogy a mögötte felkelő nap fényeiben pompázik nagy mosollyal az ájult fehér tigris fölött. Amint magához tért a nagydarab tigris elvonszolta magát és többet azóta sem láttuk. Elmeséltem neki mi történt, miközben arra vártam, hogy az ölemben magához térjen az én újdonsült barátom. Lee is elmesélte, hogy minden ment mint a karikacsapás és ezért is ért vissza olyan hamar. Amint a történeteink végére értünk a kis tigris felült egy nagyot ásított és ránk nézett, majd fejjel előre a mellkasomnak dőlt és úgy éreztem, hogy ezt a bizalom jelének tekinthetem. Aranyosabb és kedvesebb dolgot azóta se láttam és nem is hallottam. A kis tigris a Futsu nevet kapta és azóta is ezt viseli. Út közben hazafelé Rock Lee és én egy új barátra tettünk szert, illetve én kettőre. Összebarátkoztam Leevel aki meghatározta az életem és Futsuval aki végigkíséri azt. A kis kölyök mára már naggyá és erőssé vált, és számtalanszor bizonyítottunk egymásnak, hogy a mi barátságunk tüzét nem lehet kioltani.

Kategória: Tragédia


Csendes éjszaka volt, tiszta ég, semmi szellő, csak a Hold, ami éppen teljes alakjában pompázott a csillagok mellett. Néhol egy-egy farkas örömét fejezte ki az arra való vonyítással, de nem történt semmi több, vagyis abban az erdőben, ahol épp egy férfi ült a sziklán, csuklyája fejébe húzva, és figyelt egy családod. Vérre szomjazott, régen ölt már, és most épp a szeme előtt volt két férfi, egy nő, és három apró fiúcska, mint a kövér embernek egy asztalon két csire, és egy torta. Nyelvével lassan végignyalta ajkait, és leugrott a kőről, majd szépen lassan megindult a ház felé, kimért hosszú lépésekkel....

....Ám mielőtt folytatnánk ezt a történetet, valamit tisztáznunk kell, két gyilkos megszökött cellájából, hogy bosszút álljanak elfogójukon Hatake Kakashin, így szereztek egy Bingoo könyvet, hogy beazonosítsák, és utána járjanak, miféle emberrel is lesz dolguk, amikor megálltak egy lapnál, egy volt Ryukai-os tag arcképénél. Nem volt sok róla a könyvben, semmi különleges képesség, pláne sharnigan, csak hatalmas összeg, a két testvérnek felcsillant a szeme, és megkezdték a vadászatot. Fogalmuk sem volt, hogy mibe keverednek, ők ketten voltak, így előnyben érezték magukat. Nem gondolták, hogy lehet valami különlegesség az úrban, hamár ennyit ér a feje, egyszerű hibaként fogták fel, és miután két hónapja vadásztak rá, Goozu, és Meizu megtalálta a vesztét, Obotsu Ryu-t.....

....tehát, hosszú kimért lépésekkel haladt a viskó felé, megvárta míg bemennek a gyermekek, és eldöntötte, ezt az estét élvezni fogja. Mit gondolna ilyenkor egy normális férfi, barátaival elmegy inni, és talán igénybe veszik a legrégebbi hivatást művelő lányok szolgálatait, de nem azt, hogy betör egy házba és megöl embereket, nevetve, játékok közepette. Mikor az ajtó elé ért lassan kopogsra emelte a kezét, és kettőt koppantott az öreg tölgyfa ajtón. Vajon ki lehet az ilyen későn, az Isten háta mögött? A családfő legidősebb fiát kérte meg az ügy kivizsgálására, nem tudva, hogy "fiam, lódulj és nyisd ki" mondat lesz az utolsó, amit gyermekének mondhat. Az ajtó kinyílt, és az ázott csuklyás férfit láthatta, az arcát nem, csak a ruhát, és a sötétséget, ugyanis a csuklya árnyékot vetett Obotsu arcára.
- Hord el magad, nem fogadunk vendégeket! - szólt a fiú.
- Nem vagyok vendég, én vagyok a tulajdonos. - halk, sejtelmes hang, ami nem hagy nyugodni, a hangszín bemászik a füldebe, befészkeli magát, és a hideg máris kiráz, a fiú is megijedt, látszott rajta, de megpróbált keménynek tűnni. Nem tudta, kinek akar bizonyítani, mert se az apja, se egy csinos lány nem volt a közelben, legalábbis látóközelben.
- Nem, nem va...v...vagy! Menj el....kérlek! - és megkezdődött, a szó, amit a gyilkos legjobban vár, a kegyelem kérése, hiszen ez csak a félelmet jelzi, mostmár ő az úr, ez a srác nem akar meghalni. Az összes pszichopata ezt akarja hallani, mert ez mutatja, hogy az irányítás az ő kezében van. Obotsu elmosolyodik, majd teljes erőből, a Gouwan-t használva bemos a fiúnak. Egy pillanat volt az egész, mintha megdermedt volna az idő, a fiú arca eltorzul, koponyája betört, és vére a gyilkosa kezén folyt végig, míg ő maga átrepült a házon, és a másik oldalon kilyukasztotta a falat. Obotsu belépett az ajtón, majd kötelességtudóan bezárta maga után az ajtót, ezt követően megvált cipőjétől, és elindult a szobába, ahol a dermedt család ült, sírni nem tudtak, mindössze 1 perc alatt elvesztették a fiúkat, és tudták, legalábbis az idősebbek, hogy ez folytatódni fog, sőt. Az apuka gyorsan erőt vett magán, érezte meg kell védenie a három kisfiát, és a feleségét, bár tudta ezzel a hatalommal nem szálhat szembe. Obotsu lassan lépett ide-oda, mint a másodperc mutató, ütemre, és kimérten, jelezte mennyi idejük van hátra.
- Ne féljetek, csak azt akarja, hogy féljünk, ha nem félünk, ő nem élvezi ezt, és békén hagy minket. Uram menjen el, vagy megkeserüli, én katona....katona vo...voltam. - mondta az apuka és családja elé állt. Obotsu is megérkezett, pont elé, szinte a lehellete érte a férfi arcát, és közben ujját a csuklya elé tartotta.
- Ssssssssss! - csitította, mint egy kisbabát, bár erejüket nézve pontosan olyan volt, biztos, hogy nem ellenfél. - Nem félsz mi? Reszketsz, mert tudod, itt a vég, reszketsz, mert tudod, hogy meghal ebben a házban mindenki, reszketsz, mert tudod, ..... hogy semmit nem tehetsz ez ellen. - ekkor fia vérét az arcára kente. - Tessék, ez itt a te véred, a te arcodon, és tettél valamit ellene? Nem hiszem. - hangja még mindig démoni, a kisgyerekek elkezdtek sírni, ám ez a hang nagyon nem tetszett az elveszett ninjának. Mikor oda fordult, a vállába kés fúródott, a férfi vette a bátorságot, és kilyukasztotta Obotsu vállát, és a vér helyett víz folyt belőle, hasztalan tett volt, esetleg pont az ellenkezőjét érte el azzal, hogy erre vetemedett. - Heh, szép próbálkozás, de Istent azzal nem tudod megsebesíteni.
- Isten, inkább egy senkiházi démon, egy féreg! - nem tudta miért mondja, talán megunta a játszadozást, de az biztos, hogy az életével fizet érte. Az elveszett ninja elkapta a fejét két karjával, majd egy határozott rántással eltörte a nyakát, és a testtel egy újabb lyukat csinált a falon, ahol két férfi állt, Kirigakure-i fejpánttal....

...- Az ott ő. - mondta az egyik.
- Nem hiszem, neki hosszú kék haja van.
- De te idióta nem is látod az ő haját a csuklya miatt, az ő.
- Miből gondolod?
- Az információk idevezetnek, és éppen öl, tehát az egy gyilkos, majd nézd meg a lyukakat, tehát erős gyilkos, a mi emberünk.
- Miért nem kérdezed meg? Hé, nyomi, te vagy Obotsu Ryu?
A kiabálást hallotta csak a benti shinobi, aki nem is figyelt a két idiótára, csak folytatta megkezdett szeánszát, amikor eldobtak felé egy shurikent azok ketten, fordulásból elkapta, majd a nő kezébe vágta, ezzel a padlóhoz "láncolva", nem tudta kihúzni, csak üvöltött, és a gyerekek sírtak. De Obotsu eltűnt, ugyanis egy ugrással kint termett a lyukon, és a Kyaku Kyaku-val elintézte a két alakot, akikről kiderült, hogy Mizu Bunshin-ok voltak. Sőt, a támadásuk tovább ment, és megpróbálták a vízből, ami a klónok elpusztulásával keletkezett egy Vízbörtönbe zárni a fiút, természetesen nem sikerült nekik, ugyanis Obotsu egy lökéssel hátra küldte magát.
- Kik vagytok, és miért kerestek engem férgek?
- Mi vagyunk a Démon testvérek, és éppen a fejpénzedért jöttünk.
- Óóóó srácok, most komolyan. Démon testvérek? Miért nem egyből ördögi bratyók, ne szivassatok. És, hogy elakartok kapni, egy sereg nem lenne elég, nem, hogy két ember. Megmutatom nektek, ha így szeretnétek, milyen is egy démon valójában, de most meghaltok. - szavai nem hatották meg ellenségeit, kezükből láncolt löveltek, amivel el is fogták a shinobit, és összeroppantották, mire az vízzé vált.
- Mizu Bunshin? Mikor? - kérdezte az egyik.
- Nem, nem! - állt össze emberré újra, hogy egy ütéssel eltörje a "karperecét" az egyik testvérnek, majd egy prödülésből vágta le waizashija segítségével a másikat a másik bratyó kezéről. - Ez még semmi, mert most végetek. - és kézjelekbe kezdett, amit megelőzött a két testvér koncetrált akciója, egy Kirigakure no Jutsu, ami úrrá lett a vidéken, és már csak távolodó hangokat hallott.
- Ezt még visszakapod te féreg, még találkozunk! - hallotta az egyiket.
- A kezem eltöröd te nyomorult, ezért még betöröm a fejed. - és a másikat, bár a végét nem értette, már messze jártak. A köd is felszált, így visszasétált a házba, hogy amit elkezdett, be is fejezze, de már csak a nőt találta ott, méghozzá egy neki háttal álló férfival, aki megpróbálta kihúzni a shurikent a nő csuklójából. Hogy ki az, nem számított, valószínűleg a sikolyra jött ide, és a gyerekeket már biztonságba helyezte, így ezen a kettőn kell kiélnie minden vágyát, vagyis a nő kínzásán, ahogy azt kezdetekből tervezte. Léptei az eddigiekkel ellentétben hangtalanok voltak, így pillanatok alatt észrevétlenül a férfi mögött volt.
- Ne, ne ne, viiiGYÁÁÁZZZZZZ! - sikított a nő, mert meglátta a wakizashit a férfi torkánál, ami egy határozott vágással fel is nyitotta azt, vérrel eláztatva a kiszemelt áldozat felső testét. - Miért, miért mi?
- Mert közelben voltatok.
- És miért kell ezt csinálnod? Mit tettünk ellened?
- Miért? - kezdte. - Mert élvezem! - kitört belőle a nevetést, és kihúzta a shurikent a nő tenyeréből. - Kezdődjék a játék, most elszökhetsz, megkapod az esélyt, hogy eltűnj innen, de ha megtalállak, akkor kivégzem a gyermekeidet a szemed láttára, hidd el, megtalálom őket. Viszont, ha most kielégíted minden férfiúi vágyam, békén hagyom őket. - undorító egy ember, szörnyűségeket művel, és csak nevet, miközben a csinos nő bólint, és hozzá kezd, Obotsu keményen kezeli, köze nincs a szeretkezés szóhoz, és minden egyes "döfése" után, egy igazi döfést is lead a lánynak, kardja jóvoltából, így mikor végez, partnere már alig lélegzik.
- Égj el...a..po..ppo..ppo...pokol...ban. - nyögte ki a nő, és megkezdte végső álmát, mire Obotsu csak elmosolyodott.
- Még, hogy a pokolban, ha oda is kerülnék, pillanatok alatt én lennék az ura, háháháháháh...há..áhá...háháháháháháháh. - és közben meghallotta a kisgyermekek síró hangját, a lépcsőbe rejtették őket, tisztán hallani, de megunta mára a pusztakezes gyilkosságokat, lemosta a kezét, majd egy cetlit helyezett a lépcsőre, és elindult tovább az útján. Mikor kellő távolságba ért, felrobbantotta a házat, a gyerekekkel együtt, ha még benne voltak, ki tudja, lehet már rég elmentek, és bosszút esküdtek, de ez nem számított, egy Istennel nem tudnak vetélkedni. Obotsu már nem lassan sétált, nem kimérten, és nem is keresett áldozatokat, kielégült minden vágya, és mosolyogva futott tovább...