Élet a Gundanon (2)

Orochimaru (Inaktív) Szer. Nov. 13 2013, 12:07

Yo,

Nos, srácok, ez a verseny kicsit különbözni fog az elöző részétől, ugyanis a történet most nem egy fő szállal rendelkezik, hanem kettővel. Csak, hogy világosabb legyen, a feladat itt nem egy karakteretek valamilyen történetbe való beillszetése lesz, úgy, hogy találkozik egy a Narutoból ismert karakterrel, hanem az egyik karakteretekről kekk írni egy kis történetet, hogy miként kap hírt egy nagyobb eseményről, és miként közelíti meg a helyet, ahol az lesz, illetve a második fejezetben egy másik karakteretekről kell írni, hogy miként kap hírt egy nagyobb eseményről, és miért, hogyan megy el oda, viszont a történetnek három fejezetből kell állnia így kitalálhatjátok, hogy a harmadik fejezet a találkozásról, és az együtt történő ügymegoldásról kell, hogy szóljon. Így van. Az első eset, hogy két karateretek a főszereplője a történetnek, és, hogy engedélyezett a találkozásuk, egy kaland erejéig. Nos, tematikát nem kaptok, így nem lesz több győztes, csak egy, de aki történetet ír, már jutalmakban részesülhet, hiszen minden történetet, a többitől különbözően sorszámozunk, így lehet, hogy rengeteg második helyezett lesz, nem csak egy darab, a legjobb történet megkapja a jogot, hogy ezt az aláírásában is nyomatékosítsa, illetve az átlagtól eltérő jutalmakat. Tehát, röviden: jutalmat minden író kap, és nem kell eldöntenie, hogy miről szóljon (szerelem, poén, dráma...) hanem olyanról ír, amit szeretne (pl.: edzés, nyomozás....) az egyetlen lényeg, hogy két karaktere találkozzon a történetben a harmadik fejezetben, és kettejük kapcsolatáról szóljon az. Pontozás az alábbi ismérvek alapján lesz:
- KREATIVÍTÁS
- HELYESÍRÁS
- Karakterhűség
- Megoldás
- Bevezetés
- Csapatmunka
- Ninja pont (technika hsználatának részletes leírásai itt-ott, gondolatmenetek, megoldási képességek, tervek...)
(Ha valaki nem rendelkezik több karakterrel, és megmérettetné magát a versenyen, ő esélyt kap arra, hogy egy Narutos karakterrel találkozzon, ez esetben a történet csak két fejezetes legyen, és plusz pontnak számít az NJK tökéletes irányítása (míg mínusznak, a gyenge irányítás))

És most ugrik az a bizonyos majom abba a bizonyos vízbe, a jutalmazás pénz, eszköz, és chakra formájában lesz (jobbaknak mind a három), és ezt te döntheted el, hogy miként osztod szét a két karaktered között, szabadkezet kapsz hozzá, csak meg kell írnod nekem Pm-ben, hogy miként tetted. A versenyre nem kell jelentkezni, csak a művet kell ide beilleszteni. Nincsenek minimum korlátok, sorokra megilyenek, amilyen történetet írsz, olyan jutalmat kapsz. Határidő: 3-4 hónap, történetekről függően.

**Hachidori Icye** Hétf. Nov. 25 2013, 20:21

( Mivel nincs második karakterem, így csak két fejezetes lesz a történet )

Kusagakure szellemei

Első fejezet: fehér fekete galamb
Ez a igazából nem rólam, hanem Kusagakure nem hivatalos védőinek az egyik összejöveteléről, amely majdnem véres káoszba fulladt. Az egész egy szép nyári kora délutánon kezdődött. A nap ragyogóan sütött, a kisebb gyerekek az utcákon játszottak. Én meg egy fémdarabot szorongatva jártam utcáról-utcára. Az egyikben meg is találtam azt, amit kerestem. Kusagakure talán egyik legjobb kovácsát! Műhelye egy kopott, korhadt faházvolt mely csak egy emeletből állt. A műhely mestere persze most is ott dolgozott. Közelebb mentem hozzá, és megszólítottam:
- Halihó, Suriken Szem!
Suriken Szem, mivel így hívták, fölnézett és elvigyorodott. Őt úgy képzeld el, mint egy kopott, fehér kötényben lévő, harmincas éveit járó férfit. A neve pedig csak egy becenév volt. A valódi nevét senki sem tudta, még talán a családtagjai is elfeledték.
- Helló Ichye! Testvérem, milyen ügyben kerestél meg? - Mondta, és kezet rázott velem. Persze ő is tudta, hogy mi lesz a feladata.
Nem is kérdezett semmit, kikapta a kezemből a fémlapot. Azonnal félretette azt, amin előbb dolgozott, és a fémlapomon kezdett dolgozni.
Miközben feladatát végezte, mindig ráért beszélni.
- És most, hogyan veszett el az előző sablon?
- Elkapták a félnyolcas szellemeket - feleltem. Nos igen. Történetem a szellemekről szól. Ők, úgymond, egy csapat huligán tinédzser. Pedig én inkább elit alakulatnak nevezném. Jelük egy fehér szellemfej. És milyen sablonról beszéltünk? Minden csütörtök éjszaka egy csapatunk kimegy, és a fémsablon segítségével graffitizik szét az egész városban jelképüket.
- Aha. Értem. Erre az esetre felkészültem. Már előre csináltam egy sablont! Tessék, itt van - és kezembe adta a kérdéses tárgyat. Én a kis hátizsákomba nyomtam, és figyeltem Suriken Szem munkáját.
- Amúgy, ezt még sosem kérdeztem, de, hogy is kerültél a szellemek közé? Azt hittem, oda csak chunninokat és jouninokat vesznek fel - nézett rám kérdően.
- Dehogy is! Rengeteg gennin van közöttük! Voltuno is közöttük van!
- Jó,jó! De, hogy is volt?
- Nos testvér, elég érdekesen kezdődött. Emlékszel arra, amikor sokakat kirúgtak közölük, mert nem tudták tartani a szájukat?
- Persze.
- Na, akkor utána kutakodott egy emberük, hogy találnak e megbízható embereket. És ekkor akadt meg a szemük rajtam, meg Voltunon.
- Aztán?
- Aztán jött a fekete fehér galamb. Az hozta a hírt, hogy el kell mennem hozzájuk.
- És aztán a főnököd bevett titeket?
- Igen, pontosan. És végül beválasztottak a graffiti csapat egyik kapitányává.
- Nem semmi, nem semmi Icye! Genninként kapitánynak lenni a szellemek egyik csapatában!
- Persze, de sajnos nem a bosszú, vagy az éjjeli tolvaj csapatban vagyok.
- Ne bánd! Leszel te még törzsfő is! Addig is, szombaton gyere a cuccért.
- Kösz Suriken Szem! Majd később! - mondtam, és kerestem az utca kijáratát. Átgyalogoltam egy nagy téren, onnan pedig befordultam egy sikátorba. Ott pedig figyelmesen végignéztem a szűk hely kijáratait. Sehol senki. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy egyedül vagyok, a zsebembe nyúltam. Egy kulcsot húztam ki onnan, és az előttem lévő falról elhúztam a téglákat. Persze nem szó szerint. Ez csak álcázás. És megmutatkozott egy nagy vas ajtó. Rajta a szellemek jelképe. A kulcsot elfordítottam a zárban, és máris benyitottam. A látvány nem fogadt váratlanul. Mindenhol kóladobozok és elszórt papírdarabok. A vasajtó mögött egy kar lapult. Azt lehúzva kis zörrenéssel felkapcsolódott a lámpa. Abban a percben egy nálam alacsonyabb, szemüveges fiú ugrott elém, és kunait szegezett a nyakamnak.
- Jelszó? - kérdezte kemény hangon.
- A szellem szürke - feleltem nyugodtan.
- Hali Icye! Nagyon korán jöttél. Talán nem is voltál a kovácsnál? - kérdezte, és arca mosolyra görbült. Zöld szeme már nem a viharos tengerre hasonlított, hanem a szép tavaszi fűre.
- Dehogynem voltam ott! És nézd mit hoztam! - mutattam meg neki a sablont.
- Gyönyörű! És mennyiért csinálta?
- Nem tudom. A szellemek már előre fizettek. A többiek mikor jönnek?
- Nem tudom - mondtam, és a terem közepén lévő kanapéra vetettem magam - érdekes, hogy ők chunninok, és jouninok, de mégis itt vannak.
- Na, ez jó kérdés. Majd megkérdezzük a törzsfőt, hogy ez hogy is van.
- Hé, ma nem mi megyünk Serinékkel graffitizni?
- De.
- Na, akkor pihenjünk rá! - mondta, és ráugrott az egyik közeli fotelbe.
- Oké!

Kora éjszaka volt. Még sokan voltak kint az utcákon. Mikor én és társam ébredtünk, már javában tevékenykedtek körülöttünk a többiek. Persze nagyon halkan, nehogy felébresszenek. Serin egy barna hajú, kék szemű, alacsony chunnin fiú volt. Kék, kapucnis pulcsit viselt. Amint meglátta, hogy kinyílt a szemem, máris fölém hajolva köszöntött.
- Jó estét Icye. Jól aludtál? - kérdezte halkan.
- Persze, és te?
- Hát az ágyamban jobban, mint te - mosolygott. Föltápászkodtam a kanapén, és körülnéztem. Az ember el sem hinné, hogy ennyi ember egy hang nélkül is tud dolgozni. Összesen 15-en szorongtunk a kis pincében. A kanapéval szemben egy lépcső vezetett fel az első emeletre. Alatta egy chunnin ült egy íróasztalnál, kezében pedig papíros, furcsa rúnákkal. Aki nem a szellemek tagja, az valószínűleg nem tudná megfejteni ezt a nyelvet. A chunnin természetesen egy kódfejtő volt, aki a szellemek postahálózatát működtette. Rajta keresztül érkeztek meg a tagokhoz a fontos értesítések, avagy az előléptetések, meghívók, amelyeket nem tudtak galambbal elküldeni. Egyik falnál egy csoport chunnin és gennin vette föl a szellemmaszkot, és próbálta a rádióját. A maszk igazából csak egy sál, amelynek az egyik oldalára a szellemlogó alsó, száj részét graffitizték. A sálakon még különböző színű csíkok is voltak. Ezek jelezték az illető rangját. Az enyémen csak két csík volt: kék és zöld. A kék a tagságot, a zöld a kapitányi rangot jelképezte. Mikor végre magamhoz tértem, szép lassan felálltam. Serin a kezembe nyomta a sálam.
- Ébreszd föl Voltunot. Negyed óra és indulunk.

Negyed órával később már az utcákat jártuk. Igazából, csak a háztetőkön keresztül. Háztetőről háztetőre ugrottunk. Serin elől, én mögötte, Voltuno és még egy ember mögöttem. Libasorban mentünk, néha viszont, egy nagyobb helyet átugorva egymás mellé álltunk.
- Sárga szellem, merre járunk? - kérdezte Serin. A sárga madár csak a fedőnevem volt, mindenkinek van ilyenje. A zsebembe túrtam, és egy papírost vettem elő belőle. Kihajtogattam, és máris válaszoltam:
- A következő utcánál befordulunk balra. Ott pedig ti takarjatok - mondtam határozottam.
- Jól van, kölyök. Már itt is vagyunk!
A háztetőről leugorva villámgyors mozdulattal a falnál termettem. Az utcán még rengeteg ember volt, de ezzel nem törődtünk. Elővettem a sablont, és a graffiti sprayt. A többiek takartak, én addig tíz másodperc alatt lefújtam a falat. Mire az emberek ide néztek, mi vigyorogva ültünk a háztetőn, elárnyékolva.
- Szép volt! - mondta Serin, és a csapat minden tagjával pacsiztam egyet. A következő soros Serin volt. A feladat egy ramenes kocsi lefújása. Ott én takartam. Ki kellet várnunk , míg csak a kocsi bal oldaláról jöttek emberek. Ekkor akcióba léptünk! Serin öt másodperc leforgásával elvégezte a feladatát. Utána egymás után jöttek a többiek. Mindig a képességeinknek megfelelően kaptuk a feladatokat. Így végeztük el a feladatot. Már késő este volt, amikor elindultunk hazafelé, ám megláttunk valamit.
- A szemetek! Letörölték! - mondtam, amikor megláttam, hogy az első feladatomnak kijelölt graffitimet eltüntették. Elővettem a kis tubust, és a sablont is. Máris elkezdtem lefújni, és újra és újra lefújtam.
- Sárga szellem hagyd abba! Gyere, mert meg fognak látni! - mondta halkan Serin.
De nem hallgattam rá. A közeli épület egyik ablakában fény gyúlt.
- Hagyd már! Siess! - mondta hangosabban Serin.
Még mindig süket voltam rá. Az épület ajtajában fény gyúlt.
- Icye! Megparancsolom, hogy hagyd abba - kiáltotta Serin.
- Rohadt kölykök! - szólalt meg egy idegen hang. A gazdája egy pizsamás öregember volt. Amint meglátta a kezembe a falfirka eszközét, azonnal majd felrobbanni látszott. Egy kunait dobott felém, de én előbb elkiáltottam magam.
- Nawanuke no jutsu! - kiáltottam, és a kunai máris egy farönkbe landolt. Én pedig Serin mögött
- Futás! - kiáltotta Serin és engem egy erőteljes lökéssel indított útnak. Rohantam lélekszakadva. És végül sikerült is leráznom az öreget.
Mikor a többiek is beértek, megálltunk lihegni. Miközben én még fáradtan lefelé kókadtam, Serin nyakon vágott.
- Áú! - mondtam, és a nyakamhoz kaptam
- Mit képzeltél magadról?! Csak úgy megállsz graffitizni?! - kiabálta Serin végtelen haraggal. Egy percig némán nézett haraggal, majd nyugodt hangon hozzám szólt.
- Sajnálom. Tudom, hogy fontos neked. Hiszen az a családunkba való belépést jelentette. Csak, tudod...
- Igen, tudom.
- Nem baj. Megcsináljuk a nyálszerződést?
- Persze
Mind a ketten beleköptünk a jobb tenyerünkbe. Utána háromszor nagy erősen kezet fogtunk. Fégül a kezünkön lévő csepfolyós dolgot a nadrágunkba töröltük. Ekkor egy fehér, hasánál fekete galamb szált a vállamra. Hátán egy tekercs volt melyben ez állt:

Olvassátok hát soraimat, szellemek!
Ezennel meg vagytok hívva a 18 utca
18 törzs találkozójára!
Minden törzsfőnöknek kötelessége a
dísz sált viselnie, a tagoknak meg legszebb ruhájukat!
Titkos üzenetben kérem a válaszotok! A találkozó helyét
majd titkos úton közöljük veletek!
Üdvözlettel:
Vörös szellem főtörzsfőnök

Mikor mindannyian a sorok végére értünk, elmosolyodtunk.

Második fejezet: a találkozó

Egy hónap várakozás után végre, eljött a találkozó hete. A bázisunkon mind a tizenöten mindennap megfeszült figyelemmel vártuk a koordinátákat tartalmazó üzenetet. Egy nap különös feladattal jött hozzám a bázisunk törzsfője, Kirasami. A küldetésem az lesz, hogy Kusagakure főterén megkeressek egy chunnint, aki a várva várt hírt hozza.
- De ez maradjon a mi titkunk, okés? - kérdezte mosolyogva
- Persze - feleltem
Szóval a feladatom adott volt. Meg kell találnom azt a chunnint, akinél a levél van. Kimentem a térre, ahol rengeteg ember sétált össze vissza.
Hogy fogom így megtalálni az összekötőt?
Leültem egy padra, és a tömeget néztem, hátha megtalálom. Ekkor mellém ült egy nálam talán egy-két évvel idősebb tinédzser.
- Netán sárga szellem vagy? - kérdezte.
- Netán összekötő vagy? - kérdeztem vissza. Erre ő felhúzta a hosszú ujjú pulcsi egyik ujját. A csuklóján a szellemek logója látszódott.
- Na, megtaláltalak - mosolyogtam.
- Ne fecserésszünk. Kevés az időnk. Tessék, itt van a levél. De vigyázzatok! Ez nehezített kóddal van leírva - mondta. Tudtam, hogy csak próbára tesz, hiszen már Kirasami is mondta:
- Ha azt mondja, nehéz dolgunk lesz, te legyél nyugodt. Úgysem nehezítették meg, sőt - mind ha évekkel ezelőtt mondták volna ezeket a szavakat.
- Rendben, megoldjuk - feleltem nyugodtan,
- Szóval tényleg te vagy az az ember. Ezelőtt már hárman próbálkoztak nálam - mondta, és a kezembe nyomta a levelet. Jól megnéztem a levelet, utána a zsebembe gyűrtem. Mire vissza néztem a chunninra, az már nem volt ott...

És eljött a nagy nap. Reggel mindenki rendbe szedte a bázist és magát is. Utána egy titkos kijáraton keresztül ( melyet szintén mi csináltunk ) kijutottunk a városból. Onnan egészen egy régi, erdőbeli raktárig mentünk. A raktár ajtajain nagyban a logónk volt felfestve.
- Hát, megjöttünk - mondta Kirasami - Icye, kérlek, nyisd ki nekünk az ajtót.
Én persze már rohantam is. Nagy erőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Bent érdekes kép fogadott. Nagy faláda hegyek tetején jouninok itták a diétás kólát, miközben a chunninok és genninek lent, ládákból alkotott asztaloknál ültek. Egyesek félre vonulva beszélgettek, mások fegyvereiket mutogatták másoknak. A főtörzsfőnök a ládahegy legtetején, egy szellemzászlókkal felszerel széken ült.
- Á, hát itt van a negyedik törzs is! Sajnos, a második, és harmadik törzs úgy látszik nem kapta meg az üzenetet, és így nélkülük kezdjük el összejövetelünk! - mondta. A törzsfő magas, szőke, 16 éves fiú volt. Lemászott a ládahegyről, és üdvözlésünkre jött.
- Kirasami, drága testvérem, hát megjöttél. Már aggódtam. Kérlek, csatlakozz hozzánk - és a hegy felé invitálta a törzsfőt
- Nahát, Hachidory Icye, személyesen! Üdvözöllek, öcsém, kis családunkban - mondta nyájasan, és kezet rázott velem.
- Üdvözlöm én is, vörös szellem törzsfő - feleltem, és meghajoltam.
- Egy szerűen csak Sone, nevez így, kérlek - mondta, és átkarolt - ugye, tudod, miért harcolunk?
- Persze. A háború, és a magas adó megszüntetése érdekében
- Ennek van mélyebb okai is, de ez egy lényegre törő megfogalmazás volt. Valójában, az ember ne öljön embert, ember ne uralkodjon emberen. Ezért harcolunk.
- És a szellemmel pedig az eddig elesettek áldozatait fejezzük ki?
- Pontosan. Az emberek azért vetnek meg minket, mert le akarják tudni azt, hogy embereket öltek. És hogy emberek halnak meg addig, amíg ők békésen élik életüket.
- Értem
- Csak, sajnos, nem vesznek minket komolyan...
Ekkor hirtelen a tető hirtelen robbanással a vendégekre zuhant. Volna, ha hirtelen nem sikerült volna a jouninoknak kimenteni az embereket. Engem Sone lökött arrébb. A tető megmaradt részeiről pedig Konohaiak egy csapat kunai és suriken tűz alá vették a helyet.
De a szellemek gyorsabbak voltak, és így a vezetők egy részének sikerült az ellenséget lefognia. De látszot, hogy ez csak néhány másodpercig tartott.
- Fuss Icye, FUSS!!! - kiáltotta át a tömeget Sone. Megragadtam Voltunot, és már rohantam is. Sikerült messze kerülnöm de ekkor egy konohai jelent meg előttem. Én azonnal cselekedtem:
- Bushin no jutsu! - kiáltottam, és a kézjel elmutatása után két füstgomoly jelent meg mellettem. Már támadásba is lendültünk. Mindannyian fogtunk egy kunait, és birokra keltünk a támadóval. Az meg rendesen védte ki a támadásaim. Amikor hárman egyszerre támadtunk rá ( én alul, ketten körülöttem a levegőben ), ő két kunaial leszúrta a klónokat. De nekem sikerült közel kerülnöm hozza, és egy gáncsolással le is terítettem. Megint fogtam a lefagyott Voltunot, és rohantam. egy tisztáson megálltam, és lerogytam a fűbe. És néztem a felhőket. Olyanok voltak, mint a szellemek.

Vége

**Kagua Hatami** Pént. Nov. 29 2013, 22:04

1. Fejezet: Egy különleges vetélkedő híre

Nincs másik karakterem, így terveim szerint majd egy Narutós szereplővel fog "találkozni", habár inkább egy amolyan harcféleség lesz, de nem kell számítani semmi komolyra. Akkor kezdem is:

Hatami számára pont ma érkezett el az az időpont, amikor is második "évfordulója" van annak a napnak, amikor elhagyta faluját, Amegakurét. Célját most nem lényeges firtatni, elvégre nem ez a fő téma most. Ami most fontos, az az a levegőben repülő papíros, amelynek hála meglehet írni ezt a történetet. Az említett papírosnak sok-sok társa repült, szállt a szélben, ingyen utazva majdnem minden országba. Ahova nem érkezett meg, oda a szél ereje nem ért el, vagy addigra olyannyira megváltozott az idő, hogy már nem volt se ideje, se lehetősége oda menni, de ennek ellenére tényleg nagyon sok helyre eljutott. Példának okáért csak pár főbb helyet említek, amelyek egyikében tartózkodott Kagua Hatami is. Konohagakurébe, Sunagakurébe, Amegakurébe, Kirigakurébe, Iwagakurébe, és még Kumogakurébe is. És akkor még nem is voltak felsorolva a kisebb országok, de egyenlőre elég ennyi... vagy végleg. Nem lehet előre tudni.
Nos, a főszerepet kapó lányka, becses nevén Hatami épp Kirigakurében ütötte el az időt, pontosan: az ottaniak életmódját kísérte figyelemmel. Hogy miért? Az ok egyszerű: unatkozott. Célja elérésére se fecsérelhetett el minden időt, ha közben elfelejt élni, de az ő kicsit gógyis agyától még az is kitelne, hogy majd jó 80 évesen kezdene el hozzálátni bulizni, meg ki tudja milyen jó dolgokat csinálni öreganyó képében, ami azért kicsit érdekesen venné ki magát.
Így hát, hogy ezt a még távoli, jövőbeni dolgot véletlenül se érhesse el, néha pihentette az elfáradt agysejtjeit, meg testét is. Mert ugyebár a pihenés mindenkinek kijár, nemde bár?
Pontosan e miatt jött Kirigakurébe, hogy pihizzen egy kicsit..., de hogy az idő ne csak erre menjen el, neki látott a levegőben repülő papír fecnik kergetésének is, ami be kell vallani nem volt könnyű feladat. Komolyan, nagyon nehéz elkapni egy papírt, miközben egyszer fel, egyszer le, vagy épp mikor melle száll el, csak pont arra nem, amerre kellene. Így hát jó másfél óra "kergetőzés" után kezében egy elkapott és viszonylag jó állapotban lévő papírossal tért vissza jelenlegi pihenőhelyére, ami roppant nagy intelligenciát emésztett fel, és ehhez biztos egy genius esze kellett... Na jó nem, egy patakparthoz hol kellenének ezek? Habár Hatami esetében semmi se kizárt. Még az sem lenne meglepő, ha valami ennél frappánsabbal állt volna elő, de ezt most ne részletezzük, ez ne annak az ideje.
Ez a papírfecni tartalmának kiderítésének időpontja.
Mikor Hatami a patakparton felállított ideiglenes szállására ért - meglepő, hogy amilyen idióta tud lenni, néha tud épp ésszel is gondolkodni, és ez a szállásépítés oda tartozik -, és egyből nekilátott a papíros óvatos átböngészésének.
Ahogy haladt a sorok közt, úgy ült egyre jobban őszinte megdöbbenés az arcára. A sorok végeztével hangosan elnevette magát, éppúgy, mint valami őrült tudós.
Érdekes infók álltak a lapon. Különleges vetélkedő lesz, pont az ő szülőfalujában, ami Amegakurében található. Minő meglepő (öröm, vagy épp bánat) hír!
A papíron ez állt:

Minden kedves olvasó, akinek kezébe jut eme papír:

ÖRÖMMEL ÉRTESÍTJÜK ARRÓL, HOGY ÖN ÉS MINDEN MÁS EMBERKE, KINEK KEZE ÜGYÉBE VITTE A SZÉL EZT A VETÉLKEDŐ MEGHÍVÁST... SZERETNÉNK MEGHÍVNI MINDENKIT ERRE AZ ELSŐ ALKALOMMAL MEGTARTOTT VERSENYRE, AMINEK CÉLJA, HOGY KIDERÜLJÖN KI, S MELYIK NEMZET A LEGJOBB. MIELŐTT FELMERÜLNE A KÉRDÉS; MIÉRT CSAK ÚGY SZÁLLINGÓZTAK A LEVEGŐBEN, SZÉL ÁLTAL HORDOZVA EZEK A PAPÍROK, MIKOR MÁSHOGY IS ELLEHETETT VOLNA KÜLDENI? HA EZ, HA NEM EZ MERÜLT FEL, MI A SZERVEZŐ BIZOTTSÁG VÁLASZT ADUNK: ÍGY AKARTUK ELÉRNI, HOGY CSAK TÉNYLEG A SZERENCSÉS EMBEREK KEZÉBE JUSSON A MEGHÍVÁS, ÉS NE AZ LEGYEN, HOGY EZ A NEMZET KAPOTT MEGHÍVÁST, A MÁSIK MEG NEM... ÉS ÍGY TOVÁBB... NEM! MI TÉNYLEG A SZERENCSÉRE BÍZZUK A SZÁLLÍTÁST ÉS A MEGÉRKEZÉST! A TE IS OLVASOD EZT AKKOR EZ AZT JELENTI, HOGY SIKERÜLT A SZERENCSÉSEK KÖZÉ JUTNOD, ÉS RÉSZT FOGSZ VENNI A VERSENYEN. HÁROMFÉLE VIZSGA LESZ, AKI ÁTMEGY MINDHÁRMON, AZOK JUTALMAT KAPNAK! DE HOGY NE LŐJÜK LE A MEGLEPETÉST, EZÉRT TITOK MARAD.

SZÓVAL... AKI SZERENCSÉS, ÉS KEZE ÜGYÉBE AKADT A PAPÍROS, ILLETVE RÉSZT IS SZERETNE VENNI A VERSENYEN, AZ JÖJJÖN AMEGKURÉBE, A XY NEVŰ FALUBA (nem akarok falu nevet említeni, elvégre nem vagyok valami falualapító se semmi szóval...) EGY HÉT MÚLVA PONT TELIHOLD MÁSNAPJÁN.

SZÍVES ÖRÖMEST VÁRJUK A RÉSZTVEVŐKET:

A SZERVEZŐ BIZOTTSÁG: OKUI YUNNI ÉS OKUI JOURICHIOU.

KÖSZÖNJÜK, HOGY SZÁNTÁL IDŐT AZ ELOLVASÁSÁRA, ÉS HA MEG IS JELENSZ, AZT MINDEN RÉSZTVEVŐNEK VALAMI KIS JUTALOMMAL KÖSZÖNJÜK MEG. TOVÁBBI JÓ NEM TUDJUK MILYEN NAPSZAKOT!

Nevetve, hasát fogva gurult bele a tóba, ahonnan csuromvizesen, prüszkölve menekült ki. Nem szívlelte annyira a vizet, hogy vidáman ugrálva konstatálja a vízbe gurulását. Gurulását, nem esését. Ezen is nevethetnékje támadt, de a második vízbe esése után inkább minden erőfeszítésével is, de abbahagyta a nevetést, és készülődött az elhagyott falujába menetel miatt.

2. fejezet: A vetélkedő és az érdekes események

Elérkezett a telihold utáni-, és egyben a vetélkedő napja. Hatami reggel szétbontotta eddig szállásaként szolgáló gallyakból összetákolt szerinte igencsak művészi építményt, aminek művészi darabjait a patakba szórta. Későn ébredt rá, hogy talán tűzifának jók lettek volna. ~ Annyi baj legyen!~ gondolta villámgyors készülődése közepette a lány, majd mikor végzett, egy öreg nénit is megszégyenítő tempóban ballagott volt faluja felé. Semmi kedve nem volt menni, de furdalta oldalát a kíváncsiság, és ugyebár sokan tudjuk, hogy milyen az, amikor a kíváncsiság versus önmagunk elleni "harcba" megyünk. Legtöbbször az ellenfelünk, a kíváncsiság győzedelmeskedik. Ebben az esetben se volt másképp.

Egész nap csak battyogott, battyogott és battyogott. Többször is megelőzték őt, szamárháton menő emberek, kereskedők, meg épp mikor kik-mik. Mindenki jól megnézte magának a lányt, aki nem tudta mit figyelnek így rajta, majd mikor zsebébe nyúlt, rájött. Ő hülye fejjel fején hagyta amegakurei fejpántját.

- No fene, hát ez hogy kerül ide? - kérdezte csak úgy magától, vagy a most zsebbe került fejpánttól. Tőle minden kitelik. Az is, hogy nekiáll egy hajszállal veszekedni, vagy a cipőjével, vagy mikor mivel. Attól függően megy ez nála, hogy melyik cucca idegesítette fel úgy, hogy veréssel, kínzással, meg egyéb érdekességgel fenyegesse meg azokat. Furcsa egy személyiség az biztos.

Este felé elérte szülőországának határát, amit gondolkodás nélkül át is lépett.

Ahogy közelített a falu felé, egyre jobban érezte magán, hogy szorong, és hogy feszültté válik. Félt. Félt azoktól, akiket csak úgy magára hagyott. Félt a haragjuktól. Reménykedett benne, hogy nem fogják felismerni, habár biztos, hogy ezt a nagyfokú reménykedést inkább lehetett valami imádsághoz hasonlítani, mint mondjuk egy... reménykedéshez.

Elért a falut övező vastag, vasból öntött kapuhoz -ami tegyük hozzá, két évvel ezelőtt még létre se jött-, ahol viszonylag könnyen beengedték. Összesen egyet kérdeztek tőle az ott állók, akik valami őrféleséget akartak játszani, hogy: - A vetélkedőre jött? -, majd egy igenlő válasz után beengedték. Itt Hatami fejére húzta mellényének kapucniját, hogy legalább a feltűnő vörös haja ne látszódjon, megnehezítve ezzel legalább a falusiak dolgát abban, hogy őt felismerjék.

Az település főutcájára lépve hatalmas, zsibongó tömeggel találta szembe magát. Elképedve lépkedett, hisz' mikor utoljára, két éve itt járt a faluban, akkor ég csoda számba ment, ha húsz ember kint volt egyszerre az utcán. Mert az addig oké, hogy a vetélkedőre jöttek, na de, hogy ennyien? Ez nem túlzás kicsit?

Nem törte rajta a fejét, hanem inkább elindult megkeresni a gyülekezési helyet. Remélte, hogy nem egy túl sok ismerős arccal telített hely lesz, mert akkor isten bízz a' kiszalad a világból! Ha onnan nem is, de a faluból, Amegakuréből biztosan.

Rálelt a helyszínre, ahol már elég sokan voltak. Páran rátekintettek, majd újból azzal kezdtek foglalatoskodni, amivel eredetileg is foglalkoztak: bambulnak a semmibe és várják, hogy kezdődjön a verseny.

Hamarosan Hatami volt nevelőapja, Jourichiou összeterelte az "eltévedt báránykákat", majd csendet intett.

- Köszönjük mindenkinek, aki eljött, hogy részt vesz a mai nap megrendezésre bocsájtott vetélkedőt. Még mielőtt belekezdenénk, szeretnénk mindenkinek odaadni a megjelenéséért a külön jutalmat - pár másodpercig gondolkodott, nézelődött, majd kibökte, ami a csőrét bökdöste - Kérem a hátul lévők között lévő leányzót, hogy fáradjon ide! - utasított egy rózsaszín hajú és ruhája Hatamival körülbelül egyidős lányt, aki a kérésnek eleget téve odament Jouruchiou mellé. - Ő adja át mindenkinek a részvételi díjat, ami nem más, mint... - itt elhallgatott, majd fejével intett, amire több konohai is elő ugrott a házak rejtekéből.

~ Mi a...?~ futott át a kérdés Hatamin a hirtelen feltört nagy kavarodásban ~ Mi folyik itt? Erre volt jó ez az egész, hogy akik ide jönnek azokat likvidálják?~ erre a gondolatra gerincén egy jeges érzés futott át. Nem akart meghalni, se fogságba esni. Menekülnie kell, de minél hamarabb. Mire "tervét" kivitelezte volna, a rózsaszín hajú lány elé ugrott és elállta útját.

- Mi... mit akarsz? - kérdezte remegve Hatami. A félelem cikázott egész testében.

- Minden itt megjelent szökött vagy épp nem szökött ninját elfogni! - árulta el a lány egy halvány mosoly kíséretében, majd megropogtatta ökleit, és elüvöltötte magát: - Shannaro! - ezt a tettét követte az, hogy belevert egyet a földbe, mire az méteres területen át betört és sok kisebb-nagyobb darabja a levegőbe repült.

A lány elégedetten nézte, ahogy Hatami is felrepül a levegőbe, nem akarta megölni, csak elfogni, amit meg az áldozat egyáltalán se akart. Futva közelített a remegő vele egykorú lány felé, aki annyira félt hogy moccanni se bírt. Még nem látott ilyen erőt. Mégis ki ez a földet zúzó rózsaszínke?

- K...ki... ki vagy te? - kérdezte tőle el-elcsukló hangon. Beszélni se tudott rendesen, a félelem elvette minden erejét.

- Haruno Sakura - közölte vele a lány és mikor pont mellé ért, akkor megtámadták őt, és ő egy kunaival hárította a támadást.

Hataminak hirtelenjében összegyűlt annyi lélekenergiája, hogy menekülni tudja fogni. Nem teketóriázott, egyből felugrott, és a lehető legrövidebb úton elmenekült. Sakura legyűrte ellenfelét könnyedén, de egyből akadt egy új helyette. Ez ment nem kis ideig, pedig a lány szívesen az elszökött után vetette volna magát, de nem tudta. Hiába szólt más konohaiaknak, ők se tudtak utána menni, elvoltak foglalva a harccal.

Így Hatami sikeresen megmenekült a fura lány és a konohaiak elől. Most már biztosra vette magában: Ő soha többé nem fog egyetlen egy ilyen vetélkedőre se indulni, akármilyen díj is lesz. Nem akar még egyszer halálközeli élménybe kerülni. Egyáltalán nem kellemes, sőt! Inkább kellemetlen, vagy bosszantó.

Nincs rá megfelelő szó, de egy biztos. Nem akar újra Sakurával találkozni!

Vége! :D

**Miyamoto Musashi** Vas. Dec. 08 2013, 17:54

/*Én is egy narutós szereplővel (Kakashi) szeretnék találkozni karakter kiányában.*/

Ninjutsu
Az első küldetés
A Hokage rezidenciáján ültem. Ismét az a fiatal hölgy fogadott. Shizune ha jól emlékszem. Az eddigiekhez szokatlanul azonban három harsány kis kölyök is volt a szobában. Azzal már tisztában voltam hogy háború van a ninják között. De hogy ekkora vész legyen! Shizune elmondása szerint a gyerekek küldetést kaptak de nincs senki aki elkísérné őket. Nem bonyolult feladat de kell valaki aki figyel rájuk. Ideális eset a szegény vak nagyapót megbízni. Sebaj. Ha ezzel segítek konohagakurénak akkor legyen. Végül is jobban belegondolva a gyerekek lesznek a következő generáció ninjái. Ha nem vigyáz rájuk senki akkor nem lesz következő generáció. Az egyikük elém állt és hümmögve vizsgálgatott.
-És te akarsz minket megvédeni fater?-kérdezte nem kis gúnnyal a hangjában. Gondolom nem örült a kinézetemnek.-Mért nem a sensei jön velünk?
-Nem hallottad barom?-hallatsuott egy kislány hangja.-Dolga van! Senki nem akar veled együtt küldetésre menni. Sensei is inkább dolgozik minthogy rádnézzen.
-De mért egy ilyen béna vak öreg valaki jön velünk?-méltatlankodott a fiú. Láttam hogy ebből háború lesz ha nem lép valaki közbe.
-Azért én megyek hogy megmutathasd a képességeidet.-mondtam halkan.-Shizune-chan nem akarja hogy mindent a vezetőtök csináljon. Így nektek is kell dolgozni. Legalább is amit én nem tudok.
-He? Igaz ez Shizune-sama?
-Őőőő! Hááát iiigeeeenn.
-Zsííír!-ugrott fel.-Tudtam hogy a hokage tisztában van a képességeimmel!
Azzal elviharzott az ajtó felé. Odajött hozzám a lány és megfogta a kezemet.
-Ne is törődjön Chiyuuval.-mondta.-Mindig elégedettlen. Nem akart megbántani csak szeretne végre a senseiel küldetésre menni.
-Semmi gond.-válaszoltam.-Valahogy sejtettem.
-Akkor jó!-nevetett fel.-Holnap hajnalban a kapuban ahogy megbeszéltük.
Ő is kirohant a szobából.
-Chiyoe menj te is.-mondta Shizune-chan. Hallottam amikor kiballagott szó nélkül. Illetve mintha egy viszlát félét motyogott volna de az még nekem is halk volt.
-Köszönöm hogy kihúzott a csávából.-szólalt meg Shizune-chan.
-Ugyan. Semmiség.
-Jól bánik a gyerekekkel.
-Lehet. Sosem volt alkalmam tesztelni.
-Majd most. Ha jól teljesít talán még az akadémoián is kaphat állást.
-Köszönöm. Majd meglátjuk.-azzal távoztam.
Kint a fal mellett mentem és egyik kezemmel a falat követtem. Egy félénk hang szólalt meg előtte. Egy lány támaszkodott előttem a falnak.
-ooo...Mekura-sama.
-Tessék.
-Chiyoe vagyok.
-Tudom.-ez egy kis hazugság volt. Csak sejtettem de nem voltam benne biztos.
Odajött mellém és megfogta a botos kezemet.
-Kikísérlek.-mondta. Nem ellenkeztem. Ügyesen vezetett. Teljesen rá tudtam hagyatkozni. Konoha kapujáig kísért.
-Mekura-sama-szólalt meg a kapuban.-Neked mért szakadt a ruhád?
-Mert régóta hordom.-kuncogtam magamban.
-És tényleg nem látsz?
-Tényleg.
-És a maszkot mért hordod?
-Mert csúnya az arcom.
-Értem.-azzal elhalgatott. Legugoltam hozzá.
-Köszönöm hogy kikísértél. Menj haza. Holnap korán indulunk.
-Igen. Viszlát.-azzal elindult az utcán.
Az egész beszélgetés alatt olyan félénk volt hogy komolyan oda kellett figyelnem hogy jól halljam. Ő fog lopakodni ha kell. Ez már biztos. A másik lány Chiyori taktikai tanácsadásban lesz jó. Éleseszű és megmondja ha valami nem tetszik neki. Chiyuu a srác talán harcban lesz jó. Ebben azonban nem vagyok biztos. Nem sokat tudtam meg a srácról azon kívül hogy harsány és nem kedvel.
Másnap reggel a kapuban vártam. Csendes hideg reggel volt. A katanáimat erősen rögzítettem. A szakadt ruhámat összehúztam amennyire csak lehet. A Daimjo uchikakeját is magamra húztam. Szakadt darab de legalább valamit melegít. Körülbellül egy fél órát várhattam mikor halk óvatos lépteket hallottam. Kora reggel volt. Az utcák üresek voltak így a lopakodó ha akarta sem tudta volna elrejteni a jelenlétét a reggeli csendben. A súlypontja nagyon alacsonyan volt. Könnyen és gyorsan mozgott. Valószínűleg egy gyerek. Amikor a légzését meghallottam mát tippem is volt hogy ki az. Még egy lépés és a szándékát is tudtam. Szerencsére nem jelentett gondot felkészülni Chiyuu támadására így úgy tettem mintha nem vettem volna észre. Fémes csörrenés. Elővett valami fegyvert. Az inge ujja surlódott a testéhez. Nem dobni akar. Még könnyebb. Megroppant egy kavics a lába alatt. Most támad. A hátammal ellöktem magamat a faltól mintha csak séálni indulnék. A követkető pillanatban a penge élesen csattant a falon. Még mindig nem vettem tudomást róla. Érdekes. Továbbra is lopakodott. Talán tényleg elhiszi hogy ezt a fertelmes hangzavart nem hallottam? Hát legyen. Játszok vele kicsit. A következő támadása előtt egy pillanattal gondoltam meg magamat és változtattam irányt. Belekapott a hakamámba a kés de szinte nem lehetett észrevenni. Ha nem figyelek akkor lehet még én is elsiklok a kis apróság felett. Megfordultam és oda vissza kezdtem járkálni. Hallottam ahogy szép csendben próbál mögém kerülni. Sajnos kiszámíthatatlanul fordultam meg. Nem hagytam neki időt megkerülni.
-Mekura-samaaaaaa!!!-hallatszott egy égtelen ordítás a távolból.-Vigyázzzz!!!-Megfordultam és a hang irányába indultam. A botomat mint egy véletlen rátámasztottam a földön térdelő Chiyuu nadrágszárára.
-Tessék!-kiabáltam vissza továbbra is botfogságban tartva a támadómat.-Mit szeretnél Chiyori?
-Mögötted...illetve már melletted.-habogta ahogy a futásból lassítva közelért hozzám.-Vigyázz...Chiyuu…Harc...ohlni…-lihegte.
-Lassabban!-nevettem.-Mit akar Chiyuu?
-Minden áron le akar győzni.-lihegte még mindig Chiyori.
-És hol van?
-Itt melletted.-kiálltotta Chiyuu. Azzal felugrott. A nadrágja elszakadt ott ahol rajta volt a botom. Úgy tűnik ez őt a legkevésbé sem zavarta. Teljes errejével és sebességével a maszkom felé csapott a késével. Az előbb még a földhöz szegező bot most ismét útját állta. A maszkom helyett a botba fúródott a penge. További támadásra azonban nem került sor. Chiyori olyan erővel kapta el a derekát és vágta földhöz a fiút hogy még az én hátam is belesajdult a hangba.
-Mit képzelsz te bolond!-kiabálta éktelen haraggal.-És ha valami baja esik? Lőttek az egész küldetésünknek!-feltehetően a fekvő srácon ült és püfölte. Valaki megfogta a kezemet.
-Mekura-sama!-szólalt meg halkan Chiyoe. Szinte nem is lehetett hallani a másik kettő zajongásától.-Ne haragudj Chiyuura.
Gyengéden megszorítottam a kezét jelezve hogy nincs gond. Előre léptem és a botommal megkerestem a verekedő párt. Chiyori elégég haragudott amikor az ütések útjába tettem a botomat de lemászott a földön fekvő Chiyuuról. Chiyuu dühösen leporolta magát és összeszedte a szerte szóródott holmikat.
-Ki kérte hogy segíts fater?-mordult rám.
-Senki!.-válaszoltam nyugottan.-Csak ha megvárom míg egyedül intézitek el akkor lekéssük a küldetést.
-Ez a mi küldetésünk!-kiabált továbbra is.-Neked semmi közöd hozzá. Te csak vigyázz ránk.
-Tudodmit?-szóltam hozzá hogy oldjam a feszültséget.-Ti csináltok innentől mindent. Én csak azt mondom hogy az biztonságos-e vagy sem. Én adok engedélyt támadásra, én mondom hogy le lehet e táborozni de a többi mind a ti dolgotok.
-Na végre hogy felfogtad!-vigyorodott el szélesen.-Ezt a küldetést a Hokage bízta rám. Elismeri a képességeimet. Nem hagyom hogy egy ilyen öreg vaksi valaki elrontsa az első igazi küldetésünket.
Igazság szerint én türelmes ember vagyok de ez a gyerek lassan kezdett kiborítani. Visszamentem a falhoz és felkaptam a cókmókomat.
-Inkább induljunk.-mondtam megelégelve a folytonos sérteketést.
Chiyori ahogy azt elvártam gyorsan összeszedte a csapatot és elindultunk. Chiyoe kézen fogott mint tegnap és vezetett. Nála volt a levél amit el kell vinnünk. Chiyori Előttünk menetelt. Odacsapta a lábát minden lépésnél hogy hallatszon hogy ő a főnök. Jót mosolyogtam magamban. Chiyuu pedig letért az útról és a faágakon ugrálva jött hol mellettünk hol előttünk. Mindenképpen bizonyítani akart. Azt hiszem kedvelem a gyerekeket. Olyan jó hogy őszintén reagálnak mindenre. Furcsa reakciók egész sorából lehet tanulni. Chiyoe még halkabb lett (ha egyálltalán lehet ilyen) a felelősségtől. Chiyori Nagy büszkén és harsányan hirdette felsőbbrendűségét. Chiyuu pedig duzzogva elvonult de mindig csak annyira hogy ne tévesszen minket szem elől.
Három órát gyalogolhattunk amikor harsány vezetőnkmegálljt vezényelt. Chiyuu is lemászott a fáról. Mindenki elővette az elemózsiáját és leültünk az út szélére enni. Kis idő után Chiyoe odajött hozzám. Leült mellém és ott folytatta az evést. Éreztem hogy akar valamit mondani csak nem meri. Egy hangos szóválltás Chiyori és Chiyuu között megfelelő alkalom volt hogy odaszóljak Chiyoenek.
-Mond mit szeretnél.
-Öööö...Mekura-sama.-suttogta. Szinte nem is hallottam a szemben lévő vita hangerejétől.-Ezt hoztam neked.
Hallottam ahogy a táskájában turkál majd egy szövetholmit rakott az ölembe. Finom szövésű anyag volt. Nalami ruhadarab a varrása alapján. Az egész szövet apró és gondos mintákkal volt áthímezve. A himzőcérna azonban nem keményítette meg az anyagot. Óhatatlanul is az uchikakémhoz kaptam a kezemet. Majdnem olyan tökéletes munka mint az. De a Daimjo ruhája finom selyemből készült és könnyen szakadt. Főleg ha az ember sokat harcol. Én megértem hogy nem erre tervezték csak hát nem volt lehetőségem megkímélni. Ez az anyag azonban masszív volt. Érezhetően mindennapi használatra tervezték.
-Fekete.-suttogta Chiyoe.-Ezüst a minta rajta. de fekete összességében. Látom szereted a feketét.
-Mi ez?-kérdeztem mert nem akartam széthajtogatni.
-Egy kimono.
-Egy kimono?
-Igen. Anya szokott csinálni. Elhoztam egyet neked.
-Köszönöm.
-Vedd fel!-kérlelt izgatottan de még mindig olyan halkan hogy alig lehetett hallani.
-Majd küldetés után.-tereltem a témát. Felteszem nem az édesanyja adott neki egy fél vagyont érő ruhát.-Nagyon szép.-mentegetőztem.-Csak félek hogy elszakad. Ha hazaértünk akkor felveszem.
-Rendben.-mondta csalódottan. Ugyanakkor éreztem hogy megértette színlelt aggodalmamat.
A ruhát nagy óvatossággal elcsomagoltam. Felálltam és szétszedtem a veszekedő párost.
-Ideje indulnunk.-mondtam.-Merre megyünk?
-A térkép szerint mehetünk három felé.-szólalt meg kapásból Chiyori.-Az előttünk lévő erdőn keresztül a legrövidebb de a legveszélyesebb. Pláne neked Mekura-sama. Az úton tovább nagyon hosszú. Legalább egy nappal több az út. Ennyi késés sok fronton harcoló életébe kerülhet. A harmadik út az erdő peremén vezet. Ez gyors is és nem annyira veszélyes. De el kell hagynunk az országot. Erre nem kaptunk engedélyt. Plusz egy folyón is át kell kelnünk és nem tudom hol van híd rajta.
-Az ország elhagyássa tárgytalan.-jegyeztem meg halkan.-Nem akarok törvényszegő ninjákkal utazni.
Kicsit erős volt a fogalmazás de elérte a kellő hatást. Hallottam ahogy Chiyori áthúzza az útvonalat.
-Na akkor maradt kettő út.-mondta.-Melyik legyen?
-Természetesen az erdő!-kiálltotta Chiyuu.
-De...Mekura-sama.-hebegett Chiyoe.
-Én is az erdőre szavaznék.-szólalt meg Chiyori.
-Úgy van!-tódított Chiyuu.-Aki gyenge az lemarad. Nem való ninjának aki nem tudja tartani a lépést.
-Fogd! Már! Be!-ordított Chiyori.-Mindenesetre nem akarom hogy sokan meghaljanak azért mert mi késlekedünk.
-Rendben akkor az erdőben megyünk.-egyeztem bele.
-De ott neked nehéz menni.-Fordult felém Chiyoe szinte sírva.
-Nem lesz gond kicsilány.-simogattam meg a fejét.-Én is minél előbb oda akarok érni. És egyébként is. Mondtam hogy ez a ti küldetésetek. Én csak veletek megyek. Ha ti az erdő felé mentek akkor én is.
A végét már az egész társaságnak mondtam. Mind elhalgattak. Szerintem most jutott el a tudatukig hogy tényleg rájuk hagyok minden döntést. Most jöttek rá hogy felelősek a döntéseikért. Kis halgatás után Chiyuu felugrott.
-Hallottátok! Ő is erre jön. Induljunk.
Felkeltünk és bevettük magunkat az erdőbe. Chiyuu előrement. Én mentem utána. Utánam Chiyoe és végül Chiyori. Chiyuu lépéseit figyeltem és oda léptem ahova ő. Egész gyorsan haladtunk. Chiyuu be akarta bizonyítani hogy jobb nálam ezért egyre gyorsabb tempót diktált. Mivel azonban nekem nagyobb a lábam tudtam tartani a lépét. Amikor erre rájött elkezdett alacsony ágak alatt vezetni. Remélte hogy beverem a fejemet. A mozgása válltozásából illetve a botom segítségével ezt az akadályt is megoldottam. Habár lassult a mozgásom Chiyuu is lassult a fárdtságtól és az ágak kerülgetésétől. Továbbra is tartottam a tempót. Ez a lassítás a lányoknak is jobban esett. Egy gond volt. Ameddig a faágak kerülgetésére figyeltem addig nem tudtam a környezetre figyelni. Néhány óra futás után Chiyuu teljesen kifulladt. Megálltunk pihenni. A két lány leült és fáradtan lihegett. Chiyuu i legszívesebben elfeküdt volna de nem szabadott gyengének látszania előttem. Ameddig én nem ülök le addig ő se. Sebaj. Én nem fogok leülni mert rossz előérzetem támadt. Ha ő nem ül le akkor az az ő baja. Legalább megerősödik.
Fél órája pihenhettünk amikor fura morgásra lettem figyelmes. Azonnal a wakizashimért nyúltam. A gyerekek távolabb beszélgettek valamiről. Remek. Ha távol tudom tőlük tartani az állatot akkor minden rendben. A hangjából ítélvevalamiféle nagymacska. Tigris méretű lehet. Felkészültem. Gyere cica.
Ugrott. Hallottam ahogy roppan az ág a mancsa alatt. A jobb kátsó karma a földbe vágott. Jobbról jön. A jobb lábammal félkört rajzoltam magam köré. Az állat pont oda csapódott ahol az előbb áltam. A wakazashival arra suhintottam. Találat. Csak kis vágás de talált. Újra ugrik. Bal láb el és újabb szúrás. Ez most mélyebben ült. Nem halálos seb de elég ahhoz hogy lelassítsa. Valóban. Az állat támadásai egyre lassabbak. Új kitérés ujjabb szúrás. Sajnos az egésznapos futástól én is fáradt voltam. Megkarcolta a felkaromat a karma. Felszisszentem. Átkaptam a balkezembe a wakizashit és előrántottam a katanámat. A wakizashi méreténél fogva védekező fegyver. Ez a karmolás feldühített. vége a játéknak cica. Most meghalsz. A tigris elrugaszkodott de nem felém ugrott. Most vagy nagyon elvétette vagy valaki más is felkeltette a figyelmét. Fémcsikorgás szakította félbe a gondolatomat. Majd éktelen tigridbömbölés. Tökeletes célpont alig pár lépésre. Ugrottam és felnyársaltam a katamámra. Két borda között futott markolatig a fegyver. Két bordával lejjebb beleböktem a wakizashit is. Kirántottam a katanát és ahol a fejet sejtettem lesujtottam. A tigrisüvöltés bugyborékolásba fulladt. A katanám beleragadt a csigolyák közé és fura rostogó hangot adott.
-Uram atyám.-hallottam Chiyuu hangját.-Nem úgy volt hogy megvédesz? Egy tigrissel sem tudsz elbánni.
Elbántam volna vele ha egyedül vagyok. De nekem vigyáznom kellet a gyerekekre. Bosszantott. Leginkább az hogy Chiyuu hiába ilyen tiszteletlen akkor is igaza van.
-Igazad van.-hagytam rá.-Túl közel engedtem hozzátok.
-Nem.-mondta Chiyuu.-Nem közeledtél hanem távolodtál. És a tigris is. Ha várok egy percet akkor nem tudlak megmenteni.
Ezek szerint nem a tályékozódásommal van gond.
-Akkor hogy kerülsz ide?-kérdeztem értetlenkedve.
-Nem érted?-kérdezte gúnyosan.-Próbáltalak kihúzni a bajból. Csak a lányok kedvéért. Erre te belesétálsz a kunaiomba. Mintha nem is érzékelted volna a csakrámat.
-Hogy mit nem csináltam a mivel?-kezdett idegesíteni ez a beszélgetés.-És miféle kunairól beszélsz?
-Ami felszabta a karodat?-kiabált gúnyosan.-Mégis miről beszéljek? A csakrádat meg szórod szerte és nem érzékelsz vele semmit.
-Mit szórtam el?
-Csakrát! Barom. Azt sem tudod mi az?
-Tényleg nem tudod mi az Mekura-sama?-hallatszott Chiyori hangja is. Úgy látszik ideért.
-Persze hogy nem.-mondtam.-Honnan kéne tudnom. Ez is olyan ninjás dolog. Én nem vagyok ninja.
-Várjunk csak.-szólalt meg most Chiyuu.-Akkor te minden csakrahasználat nélkül követtél? És a tigrist is csakrahasználat nélkül ölted meg?
-Ez olyan nagy szó?
-Mekura-sama-szólalt meg Chiyoe- olyan jól érezted a tigrist hogy azt hittük csakraérzékelő ninja vagy.
-Én csak egy szegény ronin vagyok. Nem tudok trükköket, csakrát és semmi egyebet használni. Ez a két dolog van amivel harcolok.-és megráztam a katanát a kezembe.
-Chiyoe gyere!-Szólt oda a lánynak Chiyuu. Kicsit távolabb mentek és sugdolództak. Nem érdekelt a téma. Ezek a ninja trükkök nem nekem valók. A katanát letörölgettem és a tokjába tettem. Kiszedtem a wakizashit a tigrisből és megnyúztam. A húsát lefejtettem a csontról és a lenyúzott bőr belsejére raktam. A levágott fejet kiürítettem. Nem nyúztam le a bőrt róla. Fogtam egy rongyot ami nálam volt és betakartam. Rátettem a húsok tetejére. A gyerekek még mindig beszélgettek. A tigris négy lábát összekötöttem és egy batyut formáltam a lenyúzott bőrből. Benne volt a koponya és a hús ehető része. Odamentem a gyerekekhez.
-Ideje indulnunk.
-Nem.-mondta Chiyori.-Maradunk. Késő van. Letáborozunk.
Ezt nehezen tudtam elhinni. hajnalban indultuk. legfeljebb hat órája vagyunk úton. Legjobb esetben is koradélutánra jár az idő. Ám amikor megpróbáltam vitatkozni visszavágtak azzal hogy megígértem hogy mindent rájuk hagyok.
-Jó. Legyen.-törődtem bele. De legalább keressünk egy másik helyet.
Még egy óráig tudtam őket menésre unszolni. Akkor megelégelték. Leültek és nem voltak hajlandóak tovább menni. Meghagytam hogy verjenek sátrat. Én addig tüzet raktam. Amikor késszen voltak Chiyuu odajött hozzám.
-Most tanítani foglak.

Chiyuu sensei
Chiyuu elrángatott távol a tűztől és leültetett egy kidőlt fára. Megfogta mindkét kezemet.
-A csakra az erő a testedben.-kezdte a magyarázást.-Olyan mint a vér csak nem látod. De a vérrel ellentétben ezt tudod irányítani.
Kicsit feljebb csúsztatta a kezét. megkeresett egy pontot és rábökött.
-Ez itt egy csakrapont.-mondta-Itt tudod kiáromoltatni. És ha kint van akkor tudod irányítani és használni.
-Mire lehet használni a vért?
-Ez nem vér. Csak oylan mint a vér. Lehet erősíteni dolgokat, éretni dolgokat, mozgatni dolgokat és még csinálni is tudsz ezt azt.
-Ezt nem értem.
-Nem baj. Majd megérted. Szerencsére én jó voltam az akadémián csakrairányításból. Most az egyik kezeden be fogok áramoltatni csakrát a testedbe.-azzal megszorította az egyik kezemet.-Az át fog áromolni rajtad.-végighúzta az ujját a kezemen és a vállamon.-És ki fog jönni itt.-a másik kezemen is vékikhúzta az ujját és rábökött a másik tenyeremre.-Itt lesz a másik kezem amivel beszívom a kiáramló csakrát. Így senki nem veszt csakrát. Csak kicseréljük.
-És ez mire jó?
-Érezni fogod hogy milyen amikor áramlik a csakrád. Így megtanulod irányítani.
Rátette a két kezét az enyémra.
-Kezdem.-mondta.
A jobb kezem elkezdett felforrósodni. A forró folyam felkúszott a könyökömig. A másik kezem elkezdett kihűlni. Lassan nagyon lassan elkezdett körbe áramolni a csakra kettőnk között. Fokozatosan felhevült a testem. Éreztem hogy Chiyuu is átmelegszik. A csakra körforgása egyre gyorsabb lett. Chiyuu felemelkedett az addigi ülőhelyzetből. Éreztem hogy nekem is fel kell álnom. Nem azért mert Chiyuu így tett vagy mert erre ösztönzött volna, de nem tudtam ülve maradni. Chiyuu elemelte a kezét de a keringés nem szűnt meg. kicsit olyan volt mint régen amikor Nanashin-senseiel edzettem. Akkor ő csak hümmögött. Nem úgy Chiyuu.
-Óhahahhaha-hallottam a nevetését.-De hisz tet tudod irányítani.
-Hogy mi?
-Tökéletesen irányítod a csakrádat. Csak nem tudsz tóla. Próbáld azt hogy ne forgasd. Csak terítsd szét.
Próbáltam amit mond. A kezemből nem körbe hanem előre küldtem a csakrát.
-Jó! És most vissza.-megtettem.-Megint ki. Jó! És be! És ki! És be! Nagyon jó. Éreztél valamit?
Igen. Éreztem. De nem tudom mit. Mintha máshogy jött volna vissza a csakra. Fura volt. Nem értem. Nem tudom megfogalmazni. Valószínűleg látta a tanácstalanságomat.
-Ugye? Gyorsabban jött vissza.
Gyorsabban? Igen talán ez a jó szó. mintha nem én szívtam volna vissza. Visszapattant. De miről? Hogyan? És honnan tudta Chiyuu?
-Ha elég gyorsan csinálod akkor kirajzolódik hol van még csakra a tieden kívül.-magyarázta látva további értetlenségemet.
-Gyorsabban mit?-kérdeztem mert még mindig nem volt tiszta minden.
-Sokszor ki és be.-magyarázta.-És nagyon gyorsan.
Legyen. Megpróbálom. Ki. Be. Ki. Be. Gyorsabban. Ki. Be. Még gyorsabban. Csakugyan. Van ahonnan gyorsabban visszaér van ahonnan nem. Na még egyszer. Még gyorsabban. Ha elég gyorsan csinálom akkot tudom hogy hol van a valami. Mintha homályosan látnék. Előttem egy mellkasig érő valami van. Egy lépésre. Selemeltem a kezemet és Chiyuuba ütközött. Ő a gömb?
-Te vagy ez a valami?-kérdeztem.
-Igen.-vigyorgott.-Megtaláltál. Most próbáld csak erre irányítani a csakrát. És sokkal többet. És gyorsabban pulzáljon.
Rendben. Koncentrálok. Arra irányít. Először csak ugyan ennyit. Most már csak elenyészően kevés csakra jött vissza lassan. Most növelem a csakramennyiséget. Kicsit részletesebb lett a valami képe. Nem egy nagy golyó lett belőle hanem egy kissebb és csápjai nőttek. Egész pontosan négy. A nagy gömb tetején meg volt egy kissebb. Gyorsítom a pulzálást. A gömb és a csápok mozognak. Csak kicsit és nem is gyorsan de mozognak.
-Még többet! Még többet!-lelkendezett Chiyuu.
Még több cyakrát adtam bele. A gömbökis alakot kezdtek ölteni. Az alsó Chiyuu teste volt. A felső pedig a feje. A csápok pedig igazából két kéz és két láb volt. Még mindig homályos volt a kép de felismerhető. Ez egy ember. Pont ahogy elképzeltem. Szédülni kezdtem. Chiyuu felé nyújtottam a kezem. Egyszercsak eltűnt a fényalak. hirtelen nehéz lett tartanom a kezemet. leejtettem a testem mellé. A lábaimmegremegtek. Legugoltam. A szédülés elviselhetetlen volt. Gugolva sem tudtam tartani magamat. elterültem a földön és elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó dolog amit hallottam az Chiyuu hangja volt ahogy a lányokat hívja.
Amikor felkeltem éreztem hogy nincs rajtam a felső tésze a kimonómnak. Két apró kéz tenyerelt a mellkasomon. A levegő bizsergett. Chiyoe hangját hallottam meg elsőnek.
-Nézzétek! Felébredt.
-Hála az égnek!-hallottam Chiyori hangját.-Ez az egy szerencséd barom.
-Tudtam hogy nem lesz baj.-hallatszott a harmadik ismerős hang.-Hoztam húst.
-Megsütöttük a tigris húsát a tűzön.-magyarázta Chiyoe.-Egyél hogy megerősödj.
-Este van már.-mondta Chiyori.-Nem megyünk tovább.
Ezért nagyon hálás voltam. Fogtam egy darab húst és megettem. Közben végig Chiyuu beszédét halgattam.
-...és az első tanítványom olyan gyorsan halad …-hadarta.-Tényleg láttad a kezemet? Ez állati jó! Nagyon jó tanár vagyok. És olyan gyorsan értek el a csajrahullámok hogy el hinni se mertem. És ezt csak fél óra tanítással. És…
-És majdnem megölted mert nem vagy képes a csakraszintjére figyelni.-Vágott közbe Chiyori.-Először csinálja. Mégis mire számítottál? Mindenkinek vannak korlátai. Előbb edzés kellett volna.
-Én vagyok a Senseie! Úgyhogy fogd be!-kiabált vissza a sértett.-Majd holnap rámegyünk a csakraszintre.
-Egy frászt! Holnap megyünk tovább.
-Akkor út közben!
-Meg még mit nem. És ha akkor esik össze?
-Chiyuu nyugi.-szóltam közbe mielőtt még egymásnak ugrottak volna. -Majd a küldetés után edzünk. Most a levél a legfontosabb.-ebbe bele is nyugodott és abahagyta a vitát.
Másnap fájt a fejem. Minden kis hangra felszisszentem. Olyan mintha másnapos lennék. Sebaj. volt már rosszabb is. A többiek láthatólag jól voltak. A tigrishús maradékát ettük meg reggelire. Hidegen még az estinél is rosszabb íze volt. Előző nap este valahogy fel sem tűnt milyen rossz. Biztos mert még kába voltam. Ez sem baj. Ennél is volt már rosszabb. A gyerekek összeszedték a sátrat én meg eloltottam a tüzet. Sietve indultunk tovább. Éppen elég időt vesztegettünk a kiképzésemmel meg az ájulás malőrrel. Most Chiyori ment elől. Utána Chiyoe majd Chiyuu. Én zártam a sort. Valahogy nem volt kedvem a társasághoz. Kissé lemaradva követtem őket. A tegnapi napon gondolkodtam. Megpróbáltam megint a csakraérzékelést. Nagyon kis csakrát áramoltattam ki a kezemen és azt is csak nagyon kis távolságra engedtem ki. figyeltem hogy hogy mozog. Hogy változik. Megfigyeltem hogy multkor mi volt a hiba. Minden alkalommal amikor kiküldtem a csakrámat magam köré az szétterjedt körülöttem. Amikor azonban visszaszívtam nem mind jött vissza. egy kicsit mindig kevesebb volt minden pulzálás után. Mivel kis távolságra és csak kevés csakrával csináltam ezért nem fogyott radikálisan. Így sokáig tudtm gyakorolni és tanulmányozni. Délben megálltuk egy fél órára ebédelni. Után újra útnak indultunk. Egyre nagyobb távolságba kezdtem tesztelgetni a csakraérzékelést. Arra lettem figyelmes hogy a távolság növelése nem nagyon növeli a csakraköltséget. Amikor erre rájöttem elkezdtem kutatni hogy a sebességgel mi a helyzet. Az már kevésbé volt kegyes. olyan gyorsan leírtam a csakrám nagy részét hogy meg kellett állnunk pihenni. Persze a gyerekek nem értették. Azt hitték hogy még mindig a tegnapi ájulás hatása alatt vagyok. Kis pihenés után tovább indultunk. A csakra mennyiséget kezdtem kutatni. Ez a részletességet növelte. Az előttem futó Chiyuu lába hol élesen kirajzolódott hol csak homályosan látszott. A részletességért cserébe is elég nagy mennyiségű csakrát kellet feláldoznom. Ezután a területre korlátozást kutattam. Érdekes módon az nem növelte a csakrakültséget. Tehát a leghatékonyabb ha teljesen körülnézek és nem korlátozom egy területre a vizsgálatot. Ezt a lehetőségekhez képest a legnagyobb területre kiterjedően teszed meg, csak ritkás csakrával és csak néha. Az út hátralevő részében az egész csapatot szemmel tartottam ilyen módon. Minden harmadik lépésnél körbenéztem.
Nagyjából három órát mehettünk amikor furcsa csakrajelek jöttek vissza. Elkezdtem sűrűbben és nagyobb csakrával ellenőrizni. Valami volt a hátam mögött. Előttem megvan a három gyerek. De mögöttem is van valami. Ha több csakrát használok akkor megint kiesek a sorból. Abbahagytam inkább és a megszokott eszközökkel kezdtem kutatni. Valóban. Ha nem a csakrakutatásra figyelek akkor érezhető hogy jön valaki. Bűzlik. És ezt nem vettem észte. És habár rejteni akarja magát ilyen sebességnél nem tud hangtalanul menni. Egész ügyesen csinálja. Nem hiszem hogy egy kevésbé jól halló ember meghallotta volna. A kérdés az hogy mit akar. Aki beszélni akarna velünk az nem osonna mögénk. Ellenséges szándék. Megvédem a gyerekeket kerüljön bármibe.
Lassítottam a lépteimen. Csak annyit hogy a gyerekek ne vegyék észre hogy lemaradok. Körübellül három lépés hátrányba voltam a többiektől amikor arra lettem figyelmes hogy a lábnyomomba csapódott egy ninja tabi. Itt a cselekvés ideje. Ha várok akkot ő lép és az nekem fájni fog. Merész és bonyolult lépésre szántam el magamat. Meglepetéstámadásoknál eddig mndig bejött. Befeszítettem a lépő lábamat és nem előre hanem hátra rugtam el magamat. Ugyan ebbe a pillanatban sok más dolgot is tettem. Kilöktem egy nagy adag elég sűrű csakrát hogy pontos elképzelésem legyen a helyzetéről. Egy hatalmas “Állj”-t ordítottam miközben fordítottam a fejemet. Így a gyerekek is hallották és a követőmet is sokkolta a hirtelen hang. Ettől álltalában lesz néhány szabad másodpercem. A kezeimet már régóta a kardok markolatán tarottam hogy most egyzserre repüljenek ki a tokokból és nyakmagasságban keresztezzék egymást. Notmál esetben ilyenkor hatalmas vérpermet borított volna be. Most azonban a kardom akadály nélkül siklott tovább. A következő pillanatban az elől lévő térdemnek csakódott a ninja vasalt tabija. Apró karmok voltak a talpán. A másik tabi a lágyékommellett találta el a combomat. Azonnal átbucskáztam felette. Valahogy az utolsó pillanatban hanyadz vágódott. Nemcsak hogy kikerülte a kardjaimat de alám is került. Esés közben arra gondoltam hogy hogy lehet ilye gyors. Végiggondoltam a lehetőségeimet. Amint földet érek felugrok és újjabb támadás. de csak katanával. Nem így történt. Zuhanás közben egy kunai fúródott a hasamba. At ellentámadásnak lőttek. Védekeznem kell. Térdelőállás amikor földet érek. Ez sem így történt. Hanyattestem egyenesen egy marék makibishibe. Éktelen fájdalom nyilalt a hátamba.
-Hahahaha!-hallatszott egy éles hang.-Engem akarsz meglepni? Samuraioknak mióta van esélye ellenem?
-Ki vagy te?
-Az ne érdekeljen! Csak a levél kell! Melyik gyereknél van?
Nem szóltam.Hallottam hogy Chiyuu és Chiyori felém fordulva állnak és harcra készek. Chiyoe pedig fut az ellenkező irányba. Tökéletes terv lett volna. Biztos ezt tanították nekik. Jól csinálják. Összahangban vannak. Csakhogy a terv rész az hogy őkketten feltartják a támadót ameddig Chiyoe biztonságba ér.
-Komolyan harcolni akartok egy jouninnal?-kérdezte a támadónk is. Neki is leesett a helyzet abszurditása.
-Kivel harcolni?-kérdeztem nyöszörögve. Részben azért hogy húzzam az időt részban azért mert nem tudtam mivel állok szemben.
-Egy jounin. De neked hiába is magyarázom. Legyen elég annyi hogy akikkel te vagy azok geninek. Öt genin kell egy chunin ellen. És tíz chunin kell egy jounin ellen. Az életkorodból és a harci tamasztalatodból ítélve pedig látom hogy érted. Nem 50 genin kell egy jounin ellen hanem sokkal több. A számok itt már hatványozódnak. Röviden szólva esélytelenek vagytok. Álljatok félre. Akkor megkíméllek titeket.
-Még mit nem?-kiálltotta Chiyuu.
A jounin nem gondolkodott többet. Hallottam ahogy egypár suriken előpattanik a tokjából. Majd a hangos fájdalomüvölrések elnyomták a fitó ninja hangját. Chiyori és Chiyuu csak apróbb sebeket kaptak. Ők rendben lesznek. Chiyoe viszont esélytelen. Ráfogtam mindkét kardomra és felugrottam. A fájdalom közel elviselhetetlen volt. Elraktam a wakizashimat és letéptem egy csíkot a ruhámból. Nincs idő bekötözni a sebeimet. A számba gyömöszöltem nehogy elharapjam a nyelvemet. Futásna keredtem. Olyam gyorsan ahogy tudtam. A lábamat alig tudtam mozgásra bítni. A hasamon tátongó lyuk minden mozdulatnál vérrel áztatta át a kimonómat. A hátamban még mindig volt néhány makibishi ami nem hullott ki. Hallottam ahogy karrcolják a lapockacsontomat, a bordáimat és a gerincemet. Ráharaptam a kendőre és egy hangtalan üvöltéssel túltetem magamat a fájdalmon.
-...akkor meghalsz!-hallottam a ninja hangját. Már csak néhány lépés. Felemelte a kezét. Nem érek oda időben. Újabb két lépés. Chiyoe elé vettetem magamat. Ismét egy kunai fúródott a hasamba. Most azonban kijött hátul. Éreztem hogy az ujjai beleményadtekl a testembe ahogy a kunait markolta. Nem tudtam ordítani a rongytól de szerettem volna. A kezem és a lába görcsbe rándult. Nem tudtam elengedni a karanát. Nem tudtam összeesni. Ez mst túl bonyolult nűvelet. Elájulni is nehéz. Pedig milyen jó lenne. Megszabadulni a fájdalomtól.
-Te még élsz?-hüledezett az ellenfelem.-Te …Te egy...Démon vagy!
Igen az agyok. Egy vak démon. Mekura ken Akuryoo. Villám dörrent és ellenfelem kirántotta a kunait. Félreugrott hogy valaki átvegye a helyét. Most már mindegy hányan vannak. Az új embert valami furcsa sistergés követte. Újabb villámcsapás. Ez a valaki harcol a jouninnal? Jó. Akkor lehet hogy Choyoe túléli. Most már nincs rám szükség. Kifordult a kezemből a katana. Térdre estem és már majdnem megadtam magamat az ájulásnak amikor valaki mégegyszer elém ugrott.
-Kakashi! A másoló ninja?-hallottam meg a támadó hangját. Pont előttem állt. Lihegett. A keze a fejem felett. Nem figyel rám. Azt hiszi hogy halott vagyok. Nanashin sensei egyik edzése jutott eszembe. Felálltam és közben nyújtott kézzel karkörzést csináltam. A fájdalom oylan erős volt hogy kiköptem a rongyot és ordítottam. De sikerült a terven. A nagy karmozdulattal a hátam mögé utasítotam a jounin kezét. A másik kezemmel előrántotam a wakizashit. Forró vérpermet fröcskölt a nyakából az egész testemre.
-Sose fordíts hátat egy démonnak.-suttogtam lenyelve a fájdalom utolsó morzsáit is. Több erőm nem volt. úgy ahogy voltam összegubancolódva az ellenfelemmel elfeküdtem. Vége volt a fájdalomnak. Nem zavart többet hangzavar nem égettet a fémtüske a hátamban.
Puha fehér helyen feküdtem. Valaki halkan dudorászott valamit. Kellemes idő volt. Furcsa mód tisztának éreztem magamat. A ruhám nem voot rajtam. Ez érdekes. A mellkasomtól lefelé a jobb térdemik be voltam kötözve gyolcsal. Tiszta volt. Nem értem iylen gyorsan nem gyógyulnak be a sebek. Át kellet volna véreznie. Felemeltem a fejemet.
-Ó-szólalt meg az eddig dudorászó.-Ezek szerint felébredtél.
-Ki vagy? Hol vagyok?
-A nevem Kakashi. Én jöttem segíteni. Ez Chiyoe édesanyjának a háza. Ő gyógyított meg. Nagyon hálás neked amiért megmentetted a kislányát.
-Ugyan. Csak a dolgomat végeztem. Chiyoe jól van?
-Persze. Egy haja szája sem görbült.
-Honnan tudtad hogy bajban vagyunk?
-Végig a közelben voltam. Ez egy teszt volt. Azt teszteltük mennyire bízhatunk benned. Rádbíztunk három gyereket. Én pedig követtelek. Tudni akartuk nem dolgozol e az ellenségnek. Biztosan állítom hogy átmentél a teszten. Ha máskor nem is akkor legalább amikor Chiyoe elé ugrottál. Ősies tett volt. Minden elismerésem. Viszont már egy hete itt fekszel.
-Egy hete?-a felismerés hirtelen felülésre kényszerített. Fájdalom nyilalt a hasamba és a lábamba.
-Csak lassan. Felszakadna a sebeid ha ugrálsz.
-Nem maradhatok. Visszaélek a vendégszeretetükkel. Hol a ruhám?
Kakashi az ölembe tette a fekete ruhát amit Chiyoe adott még az úton. Felismertem az anyagáról és a himzésről.
-A te ruhádat elégettük.-magyarázva látva az értetlenségemet.-Csupa vér volt. Ez Chiyoe apjának a ruhája. Fogalmazhatok úgy hogy neki már nincs rá szüksége. Szeretnék ha a tied lenne. Chiyoe apja is samurai volt. Nem fogadok el tiltakozást. Kint várlak.
Azzal kiment és magamra hagyott. A selyem nagajugan is gazdagon hímzett és puha volt. Szinte sajnáltam felvenni. A haori pont rám illett. Az obi tökéletesen állt. Pont megfelelően ért körbe. Szilárdan tarott és mégis kényelmes volt. A hakama nem lógott túl mélyte. A tabi ráfeszült a lábamra de mégsem szorítota. Mondhatni mestermunka. Hosszu idő óta először új kimonó volt rajtam. Talán ez is jelzés hogy hagyjam magam mögött a múltat. Most már konohába tartozok. Ahogy végigsimítottam az ágyon magtaláltam a kardjaimat. A tokjukat valaki szakértő kezekkel lecsiszolta és a madzagokat is kicserélte. Tuvábbi kutakodá után egy maszkra tévedt az ujjam. Finoman megmunkált rézből volt. Érdekes mintázata volt. Nem vettem fel. Végigsimítottam az arcomat. A szemem kötését is kicserélték tiszta sejemkendőre. Az ágy mellet talált tatamit felkötöttem és a kezemben a maszkkal kimentem. Enyhe szellő és Chiyoe hangja fogadott.
-Nézd anya. Mondtam hogy samurai! Olyan mint a régi nagy hősök!
-Igen kicsim.-hallottam egy halk női hangot.-Látom.
-Pont olyan mint apa!
-Igen! Pont olyan.

/*A történeteknek soha nincs vége. Majd legközelebb továbbmesélem...*/

**Itanashi** Hétf. Dec. 09 2013, 22:53

Megpróbálkoztam én is két főkarakterem életének összetűzésével. Az elkövetkezendő kis mese megtörtént eseményeken alapszik, a két karakter ezen utakat járta be az idők során, a végét pedig kiegészítettem egy reálisnak mondható befejezéssel.

Barátok egy életen át

Ezen sorok egy olyan történetet mesélnek, mely megmutatja, hogyan képes két világ harca tönkretenni mindent. A világok eltérőek, nem választottak. A sors döntött róluk. A sors, amely képes egyesíteni a többet, és az egyet többé szakítani.
A sors kegyetlen játékát két fiú életén keresztül mutatnám be. Két olyan fiún, kiknek szüleik testvérek voltak, így ők ketten unokatestvérnek számít, ám ennél sokkal többek voltak egymásnál. Legjobb barátok.
Az idősebbik, Sendo hosszú, szinte fehéres hajjal született, zöld szemeiben már akkor ragyogott a komoly kissrác tekintete. Sendo a Djuka klán mellékágának talán legerősebb élő férfi, Izanaki fia volt. A gyermekre komoly évek vártak később. A fizikai edzéseket nem hanyagolta el az alág családjai.
Talán egy fél év telhetett el, mire a főágban is gyermek született.
A szőke hajú, elől ekkor még csak barna tincsekkel érkezett gyermek kék szemeivel levett mindenkit a lábáról. Kodomo, Aiken fia a főág legősibb vérét vitte tovább életében. A főág tagjai nagy becsben tartják a tiszteletadást és a becsületet, igaz a vezetőség minden egyes tagja ki is érdemelte a tiszteletet. A két család jó kapcsolatot ápolt, gyakran látogattak át a másikhoz akár egy teára.
A két fiú időközben cseperedett, egyre több szót ismételt el a szájuk, egyre ügyesebben tanultak meg járni, először Sendo, majd az ő segítségével Kodomo is elsajátította a két lábon járás művészetét.
A két fiú együtt indult neki az akadémiának, a két barát egymás mellett ülve dobálta galacsinhadával a tanárt, mikor az épp háttal állt az osztálynak.
Egy napon azonban Kodomo egyedül ült a padban, várta barátját, de ő nem jött. A szőke fiú rendkívül szomorúan ülte végig az iskolát, társai hangos nevetése és csínytevése sem csalt mosolyt az arcára.
Mikor hazaért, édesanyja szomorúan fogadta, kezdetben azonban próbálta takarni.
- Mi volt a suliban? – kérdezett bele egyenesen a fájdalom központjába.
- Sendo nem volt bent – válaszolt Kodomo.
- Kodo, rossz hírem van. Sendo és a mamája hazament. Igaz, hogy itt él a család nagy része, azonban vannak, akik messze laknak innen. Mint Kusagakure. Messze van és haza kell menniük, mert hazahívták őket. Így is több időt voltak itt, mint amennyit lehetett volna. – válaszolt az anyja, ki a születése óta egyedül nevelte. Kodomo a mindene. A férjét…elvesztette…ő maga sem tudja, hogyan. Sajnos igen hamar ragadta el őt is a halál, egyedül hagyva végleg a fiút. Ekkor vette magához a klán idős vezetője, Namizuo. Edzette, tanította, de legfőképp mentorállta. Namizuo mindig ott volt, amikor a fiúnak tanácsokra volt szüksége, mikor úgy érezte, letér az útjáról.
Innentől fogva Kodomo egyedül járt iskolába, a tanulmányi eredményei fejlődtek, osztályelsőként fejezte be az akadémiát, majd az azt lezáró genin vizsgán is kitűnően teljesített.
Mindeközben a távoli Fű országába visszaérkező fiú folytatta szemtelen viselkedését, ám ezek a rosszaságok csak unaloműzésként jöttek létre, Sendo szinte bármire képes volt, mondhatni egy született zseni. A geninvizsgán ellenfeleként egy olyan fiúval állt szembe, ki az első naptól fogva megkeserítette az életét. A két fiú ökle találkozott, egyikük feje elhajolt, a másiké viszont az ököllel nézett farkasszemet. Sendo az első ütéssel a földre küldte ellenfelét. Ekkor teste már jóval a korosztályi szintjénél fejlettebb volt.
Mind a két fiú teljesítette élete első nagy akadályát, majd megkezdődött az életük. Geninekként járták a küldetéseket, mindeközben egymással tartották a kapcsolatot, leveleztek egymással.
A beszélgetések elhaltak, ahogy a két ifjú egyre jobban cseperedett, egyre több és hosszabb küldetéseket kaptak, kevesebb idő jutott a magánéletre és a szabadidőre.
Kodomo egyszer például egy sátorban írta levelét, kinn az erdő közepén, a szakadó esőben, egy banditabortól alig 100 méterre. A zord idő és helyzet ellenére ő mégis tollat ragadt és a rövid alvás helyett kitöltötte az üres sorokat. Kodomo levelében említést tesz egy Suki nevű lányról, akit a küldetésen ismert meg. Kodomo abbahagyta az írást, a küldetés kimenetele még hátra volt. Akarta, hogy a barátja tudjon róla, ha esetleg ez lenne az utolsó levél. Ám nem ez volt.
Kodomo, Suki és mestere segítségével sikeresen rajtaütött a banditák táborán és elfogták a vezetőjüket, aki nem egy ártatlan civil haláláért felelős. Hátralévő életét egy cellában fogja leélni.
Kodomo rendkívül büszke volt, hazaérve Namizuo, a klán idős vezetője külön megdicsérte őt a kiváló teljesítményért.
Sendo esetében nem volt efféle mentor. A fiút édesanyja etette, öltöztette és nevelte, egyedül. Naphosszat dolgozott, alig volt idő egyetlen fiára.

Hamarosan elérkezett életük következő állomása, a chunninvizsga, ahová Kodomo, Sukival karöltve indult meg a nagy hajón, hogy eljusson a Föld országába, mint a Hold küldötte.
Sendo pedig akkori barátjával, Karuval indult megküzdeni a rangért. Ekkorra a két fiú ereje már kezdett megmutatkozni, a két tehetséges ifjú kiemelkedett társaik között. Kodomo a szorgalom és a becsület, Sendo pedig az erő és a cél harcosa volt.
Mindketten sikeresen fejezték be a vizsgát. Ekkor a kapcsolatuk megszakadt, a levelek nem érkeztek már olyan sűrűn, mint eddig, Kodomo egyre kevesebb levélre tudott válaszolni, a küldetések hegye kitöltötte életének minden percét, ha pedig épp otthon volt, a kertben edzette testét és lelkét.
Sendo egy napon olyan helyzetbe került, amely egy életre megváltozatott mindent. Épp egyik küldetését teljesítette kusagakurei fejpántjában, mikor egy sebesült férfit talált, aki segítségért kiáltott. A férfi vérzett, egy rúd állt ki a comjából, nem élhetett már sokáig. A férfi egy nyakláncot adott a fiúnak, aki megesküdött, megóvja ékszerét, ha a férfi meghal. A fiú zsebre tette a nyakláncot, majd folytatta küldetését.
Miután sikeresen végrehajtották, elindult haza, éjszaka.
Ágyában feküdt, nem jött álom a szemére. A nyaklánc ki volt készítve az asztalára, szinte hívogatta őt. A fiú kisétál t a házból, egyenesen a Kannabi híd romjaihoz ment, mint mindig. Az árok partján ült, mikor egy hideg, ijesztő hangot hallott.
- Sendo – az ő nevét mondta, ismételve. Rémisztő volt. A fiú forgott, ám nem látott senkit. A hang hívta őt. Sendo lassan ráeszmélt, a hang nem máshonnan jön, mint a fejéből. Mintha valakit bezártak volna testébe.
- Ígéretet tettél. – szólt ismét. – Azt ígérted, hogy védelmezni fogsz engem.
- Ki vagy te? – kérdezte remegő hangon a fiú.
- Jashin, a Vér istene. A te Istened.
- Hagyj békén. Menj ki a fejemből. – pattant fel a fiú, toporzékolt, csapkodott, ám a hang nem távozott. Kínozta még a fiút, valódi erőről és hűségről prédikált. Majd egyszer csak elnémult. Nem is szólt ezután…egy ideig.
Kodomo mindeközben illúzióinak és azoknak a létrehozásának lehetőségeit térképezte fel, miközben saját genjutsukat fejlesztett ki az idős vezető segítségével. A levelek ekkor már csak három-négy havonta érkeztek.
Sendo fejében ismét elszabadult a hideg hang, minden felbukkanása után sokkal határozottabb és elszántabb volt, az elszántság pedig hamar átalakult egy rejtett kiélési vággyá, a bosszú vágyává. A hang bosszúra éhezett, valamint vérre. Minden visszatérésével letört egy darabot a fiú lelkéből, míg végül teljesen be nem kebelezte. Utasította a fiút, aki cselekedett. Egy ártatlan életét ontotta ki az Ő parancsára, ezután a fiú ismét elkergette a hangot egy kis időre.

Vér és Hit

Kodomo egy olyan szervezet tagja lett, melynek célja a világbéke fenntartása, a konfliktust kreáló szervezetek és csapatok felszámolása. A szervezetet a menyétek hozták létre Kami no Yuugen néven. Kodomo, miután egy utcán talált tojásból kikeltett egy fehér tollú hollót, amely azóta a vállán ülve segíti őt küldetésein, a fehér Holló nevet kapta, egy csőrös, fehér holló álarcban indult küldetéseire. Mindeközben megerősödött, a sok edzés meghozta gyümölcsét.
Egy napon Namizuo az irodájába hívatta őt, majd a bezárt ajtók mögött feltárta a fiú múltját, legfőképp édesapjáról, Aikenről, aki a klán egyik legnagyobb és legtisztább szívű férfija volt, Namizuo első fia. Ezáltal Kodomo megtudta, Namizuo az ő nagyapja, ami azt jelentette, Kodomo is rendelkezik klánjának ősi vérével, az alapító leszármazottjainak ajándékával, a Gőz elemmel. A fiú, nagyapja segítségével felszabadította erejét és megkezdte annak kidolgozását, új technikák kreálásával.

Egy napon Kusagakure szélén lévő házban tűz ütött ki, majd egy hatalmas robbanás eltörölte mindazt, aminek eddig otthonául szolgált. Az odaérkező civilek és shinobik egy erősen megégett női testet és egy kusagakurei fejpántot találtak a romokban, a fiú teste valószínűleg szénné égett a robbanásban. A háztól nem messze egy árny menekült, távol a lángoktól. Csuklyája alól néha kilógott az illető hosszú, fehér haja, arca elszánt volt és rémisztő. Fejében pedig egy hideg hang beszélt. Sendo halálhíre eljutott a Holdba is, a gyász az egész klánt megrázóan érte. Legfőképp a szőke ifjút, Kodomot, ki testvéreként szeretett rokonát és barátját vesztette el. A gyászban megfogadta, olyan erőssé válik, hogy képes lesz megvédeni az egész családot.

A világ másik végén, egy fagyos ország határán néhány bátor és romlott személy indult, hogy elraboljanak egy gyermeket. A résztvevők között volt egy álarcos fiú, kinek fehéres haja kilógott kapucnija alól. A küldetést elbukták, a célpont meghalt, ám a kis csapat, benne az Itanashi nevezetű shinobival a város nagy részét elpusztította, leölve férfit, nőt és gyermeket. Ezzel nagy betűkkel karcolták fel nevüket a Bingo könyvbe. Az események a továbbiakban felgyorsultak, Itanashi és egy Mirubi nevezetű, konohai srác egy új világról kezdett tervezni. Mirubi és Itanashi korábban társak voltak a chunnin vizsgán, Kenshiro Karu-val együtt. Egy olyan szervezetet hoztak létre ketten, amely elhozza a pusztulást, a káoszt, a tüzet, amely eltöröl minden rosszat a földről. A hamuból pedig egy új világot teremtenek. Az új világ szimbóluma hamar megváltoztatja a világot, történelmet írnak.

A szőke hajú fiú úgy tűnt, gyorsan fejlődik, eredményei egyre jobb és jobb értékeket mutatnak. Egy összeválogatott osztag egyik vezetőjeként sikeresen tört be és fogott el egy csempész, emberrabló bárót és embereit.

Idő közben kitört a IV. shinobi háború. A két fél azonnali csapásokat mért a környékbeli országokra. A hold országa azonban próbált csendesen viszonyulni mindenhez. Számukra az első cél a környező szigetcsoportok megszerzése volt. A vezetőség úgy döntött, a fiúnak komoly pozíciót biztosít eme feladatban, így bevonva klánjának nagy részét, osztagvezetőként indították útjára.

A háború a kontinensen még kegyetlenebb volt, mint a déli szigetvilágban.
A nagy hatalmak egymás bekebelezése kezdett, az országok frontokra bomlottak. A frissen hazaérkezett Itanashi, a kusagakurei haderőben találta magát, miután parancsot kapott friss szervezeti tagként, a parancs pedig az ország védelme volt, hisz a szervezetük alapjait az Fűben alapozták meg. A frontot megnyerték, a többszörös túlerőt szétverték, felőrölték. Itanashi személyes küldetésébe kezdett, a vezetőség elleni merénylettervének megvalósításához szükséges lépéseket megkezdte, a vezető jobbkezét meggyilkolta, miután elegendő információt szerzett.

Mind Kodomo, a Hold bátor shinobija, mind Itanashi, a Lidérc, komoly próbákat éltek át, erőfeszítő múlt áll mögöttük. Kodomo a napi edzésekkel és mentorával, Namizuoval sikerült kifejlesztenie a Vérvonalának egy új technikáját.
Itanashi pedig álarc mögé rejtve arcát gyakorolt és edzett egy magas hegy tetején lévő templomban, ahol a fizikai megmérettetéseket egy átlagos ember nem élne túl. Elméje teljesen elborult, a fejében beszélő Jashin parancsait kíméletlenül teljesíti.

Az álarc mögött

Kodomo a menyétek falvában hallgatta a feladat és a célszemély leírását.
- Egy Lidérc nevezetű elmebeteg, aki felelős több, mint 100 ember haláláért, egy falu elpusztításában segédkezett, és egy igen misztikus vallási szekta tagja. – foglalta össze a hallottakat a fiú. Egy fényképet kapott az álarcosról, akit élve vagy halva, de meg kell állítani. A fehér hollóálarcot viselő fiú ekkor már készen állt bármiféle bevetésre, sötétkék páncélja fel volt már erősítve mellkasára, valamint a végtagjaira. Mindezt egy vörös köpennyel álcázta. A fiú elindult, hogy a Kami no Yuugen nevében elfogja a bűnözőt, a béke fenntartása érdekében mihamarabb eltávolítsa őt.

Sűrűn nőtt fákkal lett körbekerítve a tisztás, amelyen Itanashi sétált át. Lábához hirtelen egy penge csapódott, végén meglibbent egy cédula, majd fényleni kezdett. Itanashi azonnal reagálva kézpecsétet formált. A robbanás pusztító mértékű volt. A felkavarodó füst csupán fél perc múlva oszlott szét. Itanashi ugyanott állt, ahol a robbanás előtt, testén egy karcolás sem mutatkozott. Kodomo előre lépett rejtekhelyéről, mindent előkészített, ami a küldetésez szükséges volt.
- Szóval te vagy a Lidérc? – intézi a néhány szót ellenfelének.
- Lidérce vagyok az álmaidnak, Lidérce vagyok az életednek. – jegyezte meg Itanashi. A fehér hajú fiú kihúzta magát, várta, mit lép ellenfele.
Kodomo kezeit összetette, ekkor két hasonmás jelent meg mellette, akik hevesen célba is vették a jashinistát. Itanashi csak áll, majd összecsapva kezeit, a két hasonmást egy gödörbe száműzte, miközben megindult ő maga is a holló álarcos ellen, átugorva az árkot szaladt neki a fiúnak. Érezte a fiú erejét, a testébe épített érzékelők segítségével, tudta, hogy szintjük azonos volt, így az ész és az erő fog dönteni.
A futásban lévő Itanashi hirtelen 4-4 rövid pengét ragadt meg, majd ellenfele felé hajította. Kodomo, mivel elkerülni nem tudta a közeli távolság végett, így gyors pecsétek után összecsapta két tenyerét, a felé közelítő fegyverek pedig lepattantak a közelében, ezzel elkerülte az első választ. A következő azonban a fegyvereknél is gyorsabban érkezett, a Vér kanjival ellátott álarc hirtelen előtte termett és egy ütést indított a fiú gyomra felé, az ütéseket némi chakra segítségével sokszorozta meg, így egy ütésnyi idő alatt hármat is bevitt a fiú gyomrába, majd egy újabb hármast a mellkasra. Kodomo épp, hogy csak hátra tudott ugrani. Ám Itanashi nem kegyelmezett. Ismét a fiú előtt teremve rúgta a magasba a Hollót. Kodomo a levegőben pörgött, mikor is a jashinista mögé ugrott, majd felváltva kezeit és lábait mérte a súlyos csapásokat, a föld felé indítva a fiút.
Kodomo az utolsó pillanatban menekült meg a végső becsapódástól, néhány megjelenő varjú testével tompította a fiú zuhanását, majd néhány karcolással földet is ért. Itanashi ismét távol ért tőle földet. Ismét kézpecsételésekbe kezdett a jashinista, a föld megremegett, egy négykézláb mászkáló sziklaszörny mászott elő. A gólem megindult a Hollók hada felé, melynek közepén Kodomo már várta az óriás érkezését. Mikor kellő távolságba ért, a szőke hajú ifjú kézpecsételésekbe kezdett, majd lábával rúgva indított éles hullámokat, amelyeket átszelték a földet, majd áthaladtak a gólem testén is, szétszabdalva azt. A monstrum széttört lábakkal bukott előre, majd csúszott végig a földön.
Itanashi újra támadásba lendült, ismét egy gyors ugrás után a fiú előtt termett, aki azonban már készült erre, így két kezét összecsapva egy heves és perzselő gőzhullámot indított a szürke köpenyes Itanashival szemben. A perszelő gőz farkasok alakjában rohamozták meg a lendületben lévő fiút, így hátralökték őt, megégetve bőrét. Kodomo a farkas falka után futott, majd a magasba ugrott, kezeivel pecséteket formált és a két tenyere között létrejött kis gömböt indította el a földön fekvő fiú felé. Itanashi oldalra kezdett forogni, ám a gömb gyorsabb volt nála, hirtelen átmérője a többszörösére nőtt, az óriássá duzzadt gömbbe belelógott a jashinista bal karja, a perzselő és égető gőz pedig majdnem leszakította azt. Még a Kootetsu Karada nevezetű védelme sem tudta teljesen meggátolni, hogy baljával pecséteket formálhasson. Ujjait nehezen mozgatta.
Kodomo leért a földre, majd megindította varjúhadát a jashinista felé, a szárnyas haderő azonnal körbekerítette a fiút, zavarták őt a látásban és a mozgásban, valamint igen hangosan károgni kezdtek. A károgó hangok, Kodomo esetében, egy illúziótechnika kezdetét jelentik.
Itanashi körül hirtelen eltűntek a varjak, majd a talaj megremegett a talpa alatt és néhány feltörő lánc tekeredett rá a fiú lábaira, karjaira, húzva őt erősen a föld felé. Az illúziótechnika sikeresen bejött, a láncok erősen fogták a térdre kényszerített ifjút, aki ekkor már szinte üvöltött, Jashin nevét kiáltva.
- Lássuk, ki vagy – lépett közelebb a leláncolt fiú elé, majd álarca felé nyúlt. Megragadta a szélét, majd lehúzta azt. Kodomo hirtelen hátraesett a rémülettől. Habár egykori barátjának arca megöregedett, és több helyen díszítették sebhelyek, savmarás és különböző fémrudak, a két szempárt nem tudta letagadni. A két zöld szem örök nyomot hagyott Kodomoban, aki a sokként ért döbbenettől feloldotta illúzióját, amelyre a jashinista azonnal válaszolt, felpattanva a fiúnak ugrott, majd egy hosszú fémcsövet döfött át a fiú gyomrán. Kodomo felköhögött, teste felső része rádőlt a nekicsapódó Itanashi vállára, karjaival átölelte Itanashit. Lassan dőlt hátra, a földre rogyva, vért köhögve. A vér kicsordult a holló fehér álarcán, lassacskán beszínezte a teljes állkapocsrészt.
- S..S..Sendooo – köhögte ki a saját vérében fekvő Kodomo.
- Ho..honnan tudod a?...Ez a név már semmit sem jelent. – válaszolt a hirtelen meglepődött pap.
- De mégis miért? Hisz te…meghaltál – köhögte ki utolsó szavait a Holdbéli fiú. Teste egyre jobban elgyengült, mozdulni képtelen volt már.
- Bárki is legyél, méltó ajándéka leszel a Nagyúrnak – húzta elő köpenyéből az éles rudat, melyet a magasba emelt.
- Én vagyok az – hörgött fel Kodomo, ám ennél többre nem volt képes, feladta a harcot. Már csak szemeivel tekinthetett ki a véres álarc mögül. Itanashi leeresztette fegyverét, majd Kodomo állához emelve a pengét felemelte a Hollófejet. Szemei kitágultak, fegyverét elejtette.
- Ko…Kodomo? – remegett. Válasz nem érkezett, csupán a kék szemek nézték még őt, a fiú még élt, de már nem volt képes semmiféle jelet adni.
- Öld meg! – parancsolta a hang.
- De hisz… - remegett tovább Itanashi.
- Öld meg! – szólította ismét a hang.
- Nem tehetem – szorította ismét meg a fegyvert.
- Végezz vele!
- Nem.
- Tedd meg! Tedd meg! TEDD MEG!
Ekkor a fiú felkiáltott, éles fegyverét két kézzel megmarkolta, ismét a magasba emelve, a penge megcsillant a napfényben, majd egyszer, utoljára lecsapott. A kék szemek még nyitva maradtak egy ideig, majd elhagyva őket az élet, csukódtak le, örökké.
Itanashi ott ült vérrokona és barátja tetsén, kezében tartva az éles fegyvert, melyet kihúzott a holdbéli mellkasából.
- Bocsáss meg, Uram. Gyenge voltam, elbuktam. Szolgálom lelkemmel a nagyurat. – Itanashi már nem remegett. Kezei véresek voltak, egyre erőtlenebbül tartotta a saját gyomrából kiálló pengét. Az ég felé nézett, szájából vér folyt, majd neki is elsötétedett minden és ájultan dőlt le Kodomo testéről, mellédőlve terült szét. Egymás mellett fekszik a két barát, vérük áztatja a földet, ez az utolsó találkozásuk. A két bátor shinobi ott fekszik egymás mellett, mint régen, már egyikük sem szenved, ne fázik, mostanra már mind a ketten egy jobb helyre kerültek.

**Akari Tenshi** Szomb. Dec. 14 2013, 21:32

Balhé a Fagy országában, avagy a Gazdagok háborúja
Résztvevők. Akari Tenshi, Akari Taishi (njk), Akira, Tsuki (njk) és Keiko (njk)

1. fejezet: Villám sosem csap a Jégbe

Mostanában nem igen volt dolgom a háború miatt jóval kevesebb ninját küldtek küldetésre, hiszen bármikor támadás érheti a falut és akkor minden használható ninjára szükség lesz, így unalmamban edzeni kezdtem, emelett egy hozzáértő orvossal megfelelő étrendet állítottam össze, a kötelező vizsgálatok után. Minden napom így telt, reggel korán keltem, majd egy kis reggeli torna után reggeliztem, onnan az edzőterembe mentem, ahol jó néhány órát töltöttem el, majd ebéd után a kiképzőterepre mentem, ahol egy kihelyezett tönkön gyakoroltam az ütéseket, rugásokat és egyéb további edzést végeztem, majd vacsora és utána levezetésként úszás egy közeli tóban, majd este a kellemes fáradtságot levezetve egy kis masszázs Tsukitól és egyéb szórakozás, mindenkinek kell egy kis házas élet, még a ninjáknak is. A napjaim ebben a rutinban teltek, mikor az egyik nap a délutáni edzés közben Kamatari jelent meg, hogy hamarosan a falu feladatot ad a számomra, amiben a Kami no Yugent is képviselnem kellene, de ahogy szokása részleteket ismét nem árult el, viszont átnyújtott egy rövid listát néhány a küldetéshez hasznos menyét adatát tartalmazó kisebb jegyzetet, hiszen tudta, amit én nem, de ezt ismét nem árulta el. Eltettem a cetlit, majd folytattam az edzést és mint várható volt hamarosan meg is jelent a küldönc, hogy a falu vezetősége vár. ~Tipikus, Kamatari megjelenik, majd 5 percre rá meg is kapom a levelet, hogy vár a raikage. Nem tudna előbb szólni?~ Egy fejbillentéssel jeleztem, hogy rendben, majd haza mentem, hogy egy gyors zuhanyzás után el is indultam a raikage palotájához, ahol a helyettese várt, ha jól tudom Mabui a neve. Már harmadjára jártam itt és végre sikerült megjegyeznem az irányt, így sikeresen megtaláltam a szobát a palota útvesztőjében és éppen kopognék, amikor elhangzik a szabad jelzés. Furcsa volt, de beléptem. Rajtam kívül még két- három ember tolongott a terembe és csak feltételezni tudtam, hogy a hatalmas íróasztal mögött állhat a vezető.
- Megérkezett az utolsó jelölt is. Akkor kezdjük! Azért hívtalak titeket ide, mert a Fagy országának egyik gazdag kereskedője kért fel minket, ugyanis nem rég összetűzésbe került a helyi yakuzákkal, akik az egyik riválisának a szolgálatában állnak, így szüksége van a segítségünkre. Néhány ANBU tag már előre ment, ti lesztek a második véderő, akik a már ott lévők segítségére sietnek. Mivel a dolog nem tűr halasztást, szeretnénk, ha holnap hajnalban útnak induljanak. Te leszel a vezető, mint a csapat legmagasabb rangú tagja.
Mutat rá az egyik nagy darab, láthatóan izmos fiúra. Csak most vettem észre, hogy a csapatban egyetlen női tag sincsen, márpedig lehet, hogy szükségünk lesz egy orvosi specialistára és mindneki tudja, hogy a nők chakra kontrollja valamivel jobb, mint a férfiaké, így ők általában többen vannak az orvosi shinobik között. A feladatot kértkedve fogattam, hiszen nem vettem még hasonló küldetésen részt és nem gondoltam volna, hogy a falu ilyen rövid idő után egy ilyen kaliberű küldetéssel bíz meg
- Elnézést, azt szeretném megkérdezni, hogy ha harcba keveredünk, márpedig úgy tűnik, akkor sérülés esetén ki fogja ellátni az orvosi feladatokat?
Teszem fel a kérdést, ami megfogalmazódott bennem.
- Lám, a gennin az aki gondolkodik, erről elfeledkeztem. Sajnos nem tudok senkit a szolgálatotokra bocsájtani, de információnk szerint emberünknek vannak orvosi shinobijai. Emelett lesz még egy meglepetés ember.
Magyarázta el, majd körbenézett, hogy van-e kérdés, nem volt, így megköszönte a jelenlétet és elengedett minket. Kilépve az ajtón a vezetőnk egyből felvázolta a helyzetet, hogy hajnali négykor indulunk és félóra múlva megbeszélés a Melegforrás fogadóban, mindenki hozza el a felszerelést, amit használni kíván. Ezután mindenki lelépett, hogy a találkozásig készülődjön. Nem pakoltam sok mindent, hiszen a tai jutsura akartam koncentrálni és abba nem fér bele a fegyver. A hátizsákomba került a legtöbb dolog, ugyanis az nem mindig lesz nálam, így abba pakolhatok, ide került a 3 kék tekercsem, az utazásra használható tárgyaim tekercse, kabaliám és Keiko tekercse és a pénztárcám 5000 ryuval. A magamammal hordozott fegyvereimet az egyetlen széles övtáskámbe pakoltam, ezek a 3*10 m dróthuzal, 3 füstbomba, amiből kettőt később vettem, az öngyújtóm és a fenőkő, egyéb felszerelésem a 2 tanto, amiket a kezeimre erősítettem, djuka maszk, ami egyenlőre csak a nyakamba lógott, hiszen majd a hideg ellen szeretném használni, a kabátom, de nem a szokásos bőr, hanem a kalandra vettem egy melegebbet, és a kumoi fejpántomat pedig annak a zsebébe tettem, a ruhák alatt pedig a sokszor használt bőr mellény, ami véd a külső hatásoktól, például a kunaitól és a kardtól. Moon társaságában hagytam el a házat. Időben meg is érkeztem a megbeszélt találkozó helyre, ahol megismertem a társaimat és a különböző stílusokat, furcsa volt, hogy chuuninok és jouninok közé egy gennint raktak, bár volt rajtam kívül más is, de a szintem már lehetővé tette ezt a küldetést. Ismerkedésnek, ahol a vezetőnktől engedélyt kértem a szenzor kislány magammal hozására, amit meg is kaptam, hamar ivás lett az eredménye hiszen ha felnőttek egy helyen gyűlnek össze, ami véletlenül egy fogadó, akkor az ismerkedés könnyen ivászatba torkollik, mert egy jó társaságban az ember nem tudja megállni, hogy ne igyon, én is már elértem a kort, ahol kiszolgálnak alkohollal, meg ha nem is értem volna el, akkor is valaki meghív, így nem húzhattam ki magam, persze volt bennem annyi, hogy figyeljek a mennyiségre, de szerencsére mindenkiben, így senki nem részegedett le. Lassan mindenki lelépett, hogy fel tudjon kelni korán, hiszen nem mindenki volt hozzászokva az ilyen korai ébredésre, de valamikor, ha elérünk egy bizonyos szintet, akkor bármelyik pillanatban képesek kell legyünk ugrani, hiszen bármikor beérkezhet egy feladat, ami nem tűr halasztást vagy ha éppen küldetésen van az ember, akkor muszáj ugrania, ha rajta ütnek. Én is hazamentem, majd összepakoltam a cuccaim és Keikonak, akivel már a találkozó előtt megbeszéltem a dolgot, is adtam valamennyi felszerelést, 2 kunait s a 2 ninjatom, hogy azért meg tudja magát védeni, őt nem akartam harcba keverni, inkább a képességét szerettem volna kihasználni, hiszen egy szenzor ninja sokat segíthet egy ismeretlen ellenségnél, már ha az illető rendelkezik chakrával. A korai vacsora, majd fürdés, zuhany és végül alvás. Hajnalba korán keltem, de a felszerelésemet csak felvenni kellett és el is indultam, furcsáltam, hogy Tsuki nincs mellettem, de nem volt időm ezen rágódni. A falu határában már várt rám és mint kiderült ő lett a meglepetés ember. Sajnos nem tanítottam meg Keikonak a fáramászást, így a falu határánál a hátára adtam a kettőnk élelmének helyt adó hátizsákot, én pedig őt kaptam fel a hátamra, láttam rajta, hogy nem igazán örül a korai kelésnek, de én sem voltam teljesen friss, amin ugyan segített a hideg víz, amivel arcot mostam, de nem sokat. Moon, aki igazából le sem feküdt, szerette az éjszakáklat, sőt ma is egész este ébren volt és a házra vigyázott, de rajta valahogy nem látszott a fáratság,hiszen ismerem kölyök kora óta és még sosem láttam igazán fáradtnak, csak néha lustaságból képes volt elaludni, ugyan csak nem ismerte a technikát, de ő elég gyors, hogy követni tudjon minket, így őt nem féltettem és mikor mi megálltunk, akkor hamarosan ő is megérkezett. Megállások során néha Tsuki vette magára a lányt, így könnyített rajtam, hiszen a korai kelés egyikünknek sem volt jó. Az út körülbelül fél napnyi járóföldre volt, de egy ekkora csapatnak a korai indulás ellenére is, csak késő délutánra sikerült odaérnie a helyszínre. Az őrök, akik a hatalmas birtok kapujánál álltak egyesével megnézték a kapott levelen írt neveket és csak egy bizonyos rituálét követő ellenőrzés után mehettünk be mindannyian a birtokra, majd egyenesen a birtok tulajdonosához vezettek, ahova csak a fegyvereink és eszközeink letételével léphettünk be. A megbízónk meghajlással köszöntött minket, amit mi is viszonoztunk, majd kiküldte a testőreit nekünk pedig jelezte, hogy nyugodtan üljünk le, ami nekünk a térdelést jelentette, hiszen mégis csak magasabb rangú az emberünk és így adtuk meg neki a tiszteletet, majd ő is megtette. A csapat vezetőjét kérte, aki elő is állt, majd hosszasan tárgyaltak a feladat pontos részleteiről, az elhelyezésünkről és egyéb dolgokról. Ki lettek osztva a feladatok, Tsuki, a lány, akit azóta a gyermekkori barátom után, Keikonak neveztünk el, és egy anbu a megbízó lányára fog vigyázni, mert valószínűsíthető, hogy vagy megölni akarják a kereskedőt, vagy valamilyen módszerrel, általában a legszeretettebb dolog elvételével, ami tekintve, hogy a felesége meghalt a szülésben, a lánya, míg én egy Fugiki nevű állathasználó sráccal és 3 oposszumával a kereskedő védelmét kaptuk, így a mi szállásunk megbízónk szállása mellett volt, a többiek pedig főleg egy- egy területet kaptak, ahol járőrözniük kellett. Nem szomorkodtam, hogy helyhez vagyok kötve, bár szeretek sétálni, néha Moont ki is kellett engednem, hiszen annak ellenére, hogy Getsuban nőtt fel és ott jóformán a hideget sem nagyon ismerik, mégis csak egy farkas és ez a valódi élettere, hiszen a kertben lévén, hogy a Fagy országában lennénk, és a falu nevéhez hűen, eléggé fagyos és hideg volt az idő. Nem tudom, hogy a többiek mit csináltak, de gyorsan összekészítettem a felszerelésem, hogy mindig a kezem ügyében legyen, majd indultam, hogy megismerkedjek a másik srávval. Nem volt nehéz összehaverkodni, hiszen az állataink bármikor jó témánk volt és mivel aki az állatot szereti rossz ember nem lehet, így mind a ketten a másikról a legjobbat feltételeztük. Ugyan mind kettőnk állatai a ház közelében járőröztek, de úgy döntöttem, hogy nem árt még egy állat, aki a közelben van és esetleg beszélni is tud kinéztem valakit a listámról, amit Kamatari adott, így megharaptam az ujjam és a kézjelek elmutogatása után a földre tettem a kezem és egy füst felhő után meg is jelent a választott menyét, Yukino. Rá nem csak azért esett a választásom, mert jó a rejtő színe, hanem azért is, mert ő biztos nem viszi túlzásba a dolgokat. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja, hogy hol van, így letérdelek hozzá, társamnak is mutatom, hogy kövesse a példámat, és nyújtom a kezem, hogy jelezzem nem akarom bántani. Látszott rajta, hogy még bizonytalan, de egy kis szaglászás után nekem is szentelt figyelmet. Miután végre rám is jutott ideje egyből a bemutatkozásom után furcsa dolgot tett, mint valami hercegnő, aki találkozott a lovagjával meghajolt, majd közölte, hogy sokat hallott rólam, mert Kamatari szokott beszélni azokról, akik képesek megidézni egy menyétet, főleg mióta a menyétek életre hívták a Kami no yugent, majd azért érdeklődött, hogy mért hívtam. Nem volt időm megszólalni, hiszen a kis menyét megszagolta a kezemet, majd azzal a lendülettel felugrott rá és a vállaimon termet és kiadta a parancsot, hogy indulás. Nem igazán értettem, hogy hova akarunk menni, de aztán elmagyaráztam neki, hogy nem megyünk sehova, csak az lenne a feladata, hogy az éjszaka segítsen a többi társunknak az este figyelni, hogy nem jön-e senki rossz szándékkal, hiszen ezt az állatok még akkor is jobban megérzik, ha nekünk ott van a technika, amivel közel kerülhetünk egy állat szintjéhez. Ezen nem érdemes vitatkozni, hogy az feljebb van vagy lejjebb, hiszen nem igazán tudunk ezen kiigazodni, mert aki szereti az állatokat, az biztos, hogy legalább egy szintre sorolja az állatokat, aki pedig nem vagy egyszerűen nem tart egyet, az lejjebb, abban viszont mindenki egyetért, hogy némelyik embert még állatnak sem tartunk a viselkedése alapján, így szerintem az a meglátás a helyes, hogy az egy más szint, így nem kell eldönteni, hogy feljebb vagy lejjebb soroljam őket, bár én azt mondom, hogy van olyan szokásuk, ami feljebb emeli őket, de az embernek is van olyan képessége, amit viszont az állatokban nincs meg, mégis néha egy állat társasága megnyugtatóbb, mint egy emberé, hiszen az állat nem ítélkezik és a szeretete is ösztönösen jön, nem azért mert valaki elvárja tőle, nem tudják mi az az érdek szeretet, míg az emberek képesek valakit csak valamilyen érdek miatt szeretni, például a pénze vagy azért mert befolyása van valami felett, amit kevesen mondhatnak el. A nap nyugodtan telt, így este csak az állatok maradtak fenn őrködni Yukino vezetésével. Hajnalban jeleztek, hogy valami nincs rendben, így a társammal szinte egyszerre aktiváltuk a négy láb jutsut, amivel felerősítettük a szaglásunkat és, hallásunkat.
- Yukino menj, sokat segítettél, nincs több dolgod, majd hívlak, ha kellesz.
Ezzel a kis menyét felmászott a lábamon, egészen az arcomig, nyomott rá egy puszit, majd egy pukkanással eltűnt. Megharaptam az ujjam, ismét elmutogattam a pecséteket és a földre téve a kezem reméltem, hogy a megfelelő menyétek állnak majd a szolgálatomra, Hiyayaka és Kizu, ami meg is történt, de a nem várt eredmény az volt, hogy Kizu egyből nekem esett, hogy is gondoltam ezt meg ki vagyok, de a „Yuugen tagja vagyok és feladatom lenne a számotora” mondat valahogy lenyugtatta. Így vártuk az állatokkal, akik időközben visszatértek, a támadást, ami furcsa volt, hogy a tetőről mintha az eső hangjai jöttek volna.

2. fejezet: A háborút mára Fagyasztják

A harcok a Fű országában sajnos megszakadtak, így a feladatom, hogy szabotáljam Iwagakure területi foglalását, amit nem szívesen teszem meg, hiszen nem vagyok Konoha barátja, már pedig a Fű híres a Tűz országával való szoros kapcsolatáról, így még nyertem volna is, ha Iwa elfoglalja és így eggyel kevesebb ellenség áll szembe a Víz szövetségével. Taishival a Füst országában való találkozást beszéltük meg, azután, hogy összefutottam ugyan itt Mirubival, de alig, hogy a frontot visszahívták meg is jelent a helyszínen, hogy közölje a következő kalandomat, ami a Fagy országában lesz, ahol a yakuzákkal szövetkezve kell elrabolnom egy kereskedő lányát, hogy a riválisa kikövetelje tőle a Gőz országával való kereskedés jogát. Mint kiderült Mirubi még egy másik kalandon van, így nem fogja bánni, ha egy kicsit még mellőzöm, meg amúgy is tudna várni, ha nem érek oda időben, hiszen bármi közbe jöhet és akkor késhetek, nem kell tudnia, hogy jobb dolgom is volt, mint az, hogy vele találkozzak, bár majd úgyis elmondom neki. Érdekes feladat, de az biztos, hogy ezután a falu már nem igazán fog tolerálni, de nem érdekel, mert ha Mirubi elég nagy erőt szedd össze, akkor az Amegami a jövőben el fog pusztítani minden embert, így nem lesznek olyanok, akik ezt elleneznék, hogy én valakinek segítettem egy másik embert megölni valakinek, hiszen nem lesznek, meg amúgy is egy shinobi nagy valószínűséggel nem tud olyat tenni, amit valaki rossz szemmel ne nézné, hiszen a gyilkosság nem éppen tartozik a jó dolgok közé. Mivel nem vagyunk időhöz kötve, így Taishi a másnapi indulást választotta, majd elvonult, hogy keressen egy kapitányt, aki elvisz a Fagy országába, engem pedig megkért, hogy addig pakoljam be azt, ami az útra kell. Unokatestvéreim segítettek bepakolni az élelmet a hajóba, ami jelenleg már az én tulajdonom volt, bár amíg nem fizetem ki Taishinak, addig gyakorlatilag csak használója vagyok, a fegyvereket, pedig magam pakoltam el, ami az utazó köpenyemből, benne 2 tekercs, az egyikben fegyverek, 5 kunai, 5 shuriken, 1 fukiyám és hozzá az 5 minidárda, a másikban pedig az utazáshoz elengedhetetlen cuccok, hálózsák, a kígyó fogáshoz elengedhetetlen fémrúd és a medikus készlet, széles övtáskámból, benne a fogpiszkáló, 10 kunai, 5 shuriken, 2*20 méter drót és 10 robbanó cetli, hátizsákból, 2 összehajtott fuuma shuriken, jegyzet füzetek, pénztárca 3000 ryuval és az újonnan vásárolt kusari- fundok, egyenként 5 méter a nem rég elsajátított technikához, és egyéb felszerelésem, íj a tokjában, nyilak tegezben, 10 nekote az ujjaimon, 2 ninjato a hátamon, alkar védők és egy vastagabb, fehér póló felett a láncing, mégsem érhet hozzá a bőrömhöz a hideg lánc és a Fagyban nem is lenne szerencsés, ha a bőrömhöz fagyna. Taishi maga fegyverkezett fel, persze csak azután, hogy megtalálta a megfelelő jelöltet, aki hajlandó elvinni minket a megfelelő helyre és érdemes arra, hogy a hajóját vezesse. A kapitányban nem bíztam meg már az első pillanattól sem, de ez természetes, hiszen az alvilágban sosem bízhatsz meg senkiben, hiszen a megbízó bármikor az ellenségeddé válhat és az ellenséged bármikor a barátoddá válhat, de akár az aktuális partnered is bármikor az ellenségeddé válhat, ha éppen az érdekei úgy kívánják, ezt megtanultam pár alkalom alatt, amióta ezen világ tagjává lettem, de azt is tudtam, hogy nekem is kell érdekemnek lenni és ez akkor sem változhat, ha a társam életébe kerül az, hiszen itt az egyetlen ember akit díjaznak az a győztes és nem számít, hogy kit ölt meg érte, csak az, hogy ő túlélte és ez a lényeg. Az este szokásosan telt, zuhanyzás, vacsora, majd egy kis fejmosás és taktikai megbeszélés, de még arra is maradt idő, hogyTaishi elárulja, hogy mért megyünk oda. Tudtam, hogy nem az a célunk, ami a valódi feladat, hiszen ismerem már annyira a családom, hogy nem vállalna el olyan feladatot, amiben ne lenne érdeke, de ez még nekem is furcsa volt, hiszen még olyan küldetésben nem vettem részt, amiben teljesen más az érdekünk, mint a feladat, de elfogadtam a célunkat, bár nem is tehettem mást, hiszen a család az család és ők az első és a falu, aminek ez érdeke és akár az enyém is lehet, hiszen így a falu jobban szemet huny majd a jövőbeni tetteim miatt, hiszen hős leszek, aki a falu érdekeiért képes volt kiírtani egy egész családot. A terv meg volt, az éjszaka pedig fetrengve telt, mert az agyam különböző ötletekkel bombázott a célunk véghez viteléhez, de mindegyik a karakterem halálát eredményezte, így egyenlőre elvetettem őket, de szerencsére ezt elég lesz akkor kitalálnom, amikor ott vagyok, hogy a tettek mezejére lépjek, de az még messze van. Nem siettük el a dolgot, másnap még reggeli után indultunk útnak, ami még egy viszonylag gyors hajóval, amilyen ez is volt az út három napig tartott, szerencsére vihar nélkül és bármiféle támadástól sem kellett félnünk, hiszen a család rengeteg kalózt látott el a környező vizeken és a hajón kinn volt a családi címer, ami elég volt arra, hogy távol tartsa még azokat is, akiknek eszébe jutott volna megtámadni minket. Az út nem telt unalmasan, hiszen Taishi víz klónjainak segítségével fejleszthettem gyakorolhattam a legutóbb elsajátított technikámat a láncokkal, hogy éles helyzetben is be tudjam vetni. Lassan meg érkeztünk a helyszínre, így rá is jöttem, hogy mért lett a Fagy országa és fel is öltöztünk, hogy ahol nem várt senki, így nekünk kellett megtalálnunk a helyet, amit már valamikor Taishinak elárultak, így nekem csak követnem kellett a jóval erősebb rokonomat. A hely ahova mentünk egy rombolásra váró épület, viszont Taishi szemrebbenés nélkül lépett az épületbe. Mindenhol furcsa fegyverekkel, amiket ezelött sosem láttam és valószínűsíthetően ezután is riekán fogok, felszerelt emberek áltak szinte mozdulatlanul, de a legfurcsább egy koszos rongyokba és csuklyába burkolóz erősnek tűnő, de vékony ember és a mellette egy kényelmes székben terpeszkedő telt másik volt és láthatólag valamin sugdolóztak, talán a részleteket beszélik meg vagy valami a mi feladatunktól független dolgot tárgyalnak, de nem igazán érdekelt. Belépésünkre szinte azonnal abba is hagyták, majd felénk fordultak. A kezemen rajta volt a lánc, hiszen a hajón rengeteget gyakoroltam, így már megszoktam, hogy ott van, kezembe pedig a vége. Az eddig arctalan, csuklyával fedett ember levette a fejét takaró ruhadarabot, majd bemutatkozott, hogy ránk várt és ő a megbízó küldönce és mivel még nem ismer minket azonnal bemutatót kér. Lassan megfogtam a láncot a kezembe és forgatni kezdtem és kerestem a megfelelő embert, végül is az egyik körülöttünk áll lett a kiszemeltem, ő amúgy is feleslegesnek tűnt, így a láncomat megindítottam felé és el is kapva őt közel álltam hozzá, hogy akár meg is fojtsam, de nem tettem, hiszen csak bemutatót kértek nem emberölést, így a célpontom megmenekült, de azért elismerte, hogy valóban érdemes vagyok a feladatra. Közben Taishi is kézjeleket formált és lassan a lába alatt megindult a víz, nem ismertem a technikát, de úgyis mindjárt kiderül, hogy mire is készül. Valóban nem kellett sokat várnom, hiszen a küldönc lassan a saját teastén érzékelte a hatást, ugyanis Taishi technikája a lefogásra volt tökéletesen alkalmas és ezt be is mutatta. A küldött nem sokat gondolkodott rajta, hogy valóban megérjük a pénzünket, így elismerte az erőnket, bár azt nem tudhatta, hogy én valószínűleg az egyik legerősebb technikámat használtam, míg Taishi inkább egy inkább kiegészítő technikát alkalmazott, aminél ismer jóval erősebbeket is, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy elismerték az erőnket és ez már egy előrelépés a célunk felé, hiszen a küldönc beszámol a csapat erejérőől, így egy lépéssel közelebb kerülhetünk a megbízóhoz és a célunk is könnyebb lesz, ha ez megtörténik. A főnök kiszált a székéből és a valószínűsíthetően a csapat tagjait magával hívta, többek között minket is, hiszen most már mi is közéjük tartozunk. Elmondta, hogy egyenlőre még nem támadunk, hiszen egy tégla levelét várjuk, aki még nem küldte el a kért dolgokat, amik többek között a létszám és az emberek elhelyezkedése volt, én mondjuk az erejükre is kíváncsi lettem volna, de ahhoz komolyabb kutatásra lenne szükség és jóval több idő, így beérjük ezzel az információval is. Gondoltam, hogy sokan el fognak hullani mindkét oldalról, de az nem számít, ha a feladatunk teljesítve van, mind a megbízó, mind a falu részéről is. Mivel a támadás még várat magára, így egy kis eligazításban lett része azoknak, akik részt vesznek a küldetésben. Egy kisebb 2 fős orvosi osztag lesz a háttérben, ugyan ilyen alvilági ügyleteknél ha nem sikerül a feladat, akkor vissza se térj típusú mentalitás a jellemzőbb, de azért nem érdemes még használható embert azért elveszteni, mert nem kapja meg a megfelelő ellátást és most ez sincs máshogy, néhányan rájuk fognak vigyázni, míg három rajtaütő osztag, egy elterelő és két lopakodó osztag lesz. Taishi az elterelő osztagba lett beosztva, akiknek az a feladata, hogy a lehető legtöbb embert egy helyre tereljék színlelt támadással, ahol a rajtaütő osztag három oldalról támadhat rájuk. Én az egyik lopakodó csapatba osztódtam, akinek a feladata a lány elrablása lesz, ha a másik csapat nem járna sikerrel. Ezután még hosszas tervezés vette kezdetét, amibe Taishi igen csak aktív volt, hiszen mégis csak a családunk legnagyobb stratégája és olyanokat is észrevesz, amit a családom többi tagja nem biztos, pedig ők sem lebecsülendők ezen a téren. Amíg azt a néhány napot otthon töltöttem láttam Taishit go játékkal játszani, aminek ugyan ismerem a szabályait, de nem igazán volt esélyem a rutinos családom ellen, még az unokaöcsém is legyőzött, hiszen a család itt maradt ágában ez a játék is a kiképzés tagja volt, hogy ezzel a játékkal derítették ki, hogy ki az, akinek a stratégia az erőssége és kinek más, hiszen rengeteg olyan játék van, amivel az erősségét az embernek ki lehet deríteni, és még a legokosabb ellenfele is apróságon bukott el rajta, ugyan láttam a bukás okát, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi lett volna a megfelelő lépés, Taishi viszont mintha nem tudott volna elbukni ebben a dologban. Miután hozzá nem tudtam szólni, mivel nekem nem is volt ebben feladatom, így megkérdeztem, hogy hova tudnék lefeküdni pihenni, amit meg is mutattak. Hajnalban Taishi ébresztett, hogy megjött a levél, így a támadás fél óra múlva indul, addig készüljek el, mert még lesz egy gyors eligazítás. Összepakoltam, majd el is indultam Taishi után, hogy meghallgassam a végre összeállt tervet. Se nem bonyolult, se nem túlcicomázott nem volt, tökéletesen az volt, amin látszott, hogy Taishi benne volt, ugyanis visszatérve a Go játékra, ott is volt szerencsém hozzá, mert egyszer leírta és a kezembe nyomta, hogy innen én folytassam, mert ha követem a leírtakat nyerek és valóban így is lett. A két kisebb csapatot, akiknek a lopakodás volt a célja, előreküldték, hogy közel legyenek a célponthoz, hogy ne legyen idejük rájönni, hogy ez csapda az egész támadás, bár valószínű, hogy így is lesz, aki majd még ott marad a házak közepén. Mindenki kapott egy fülest, amin tudunk komunikálni és még a használatát is elmondták és hogy melyik frekvenciát használjuk. Nem sokkal voltunk a céltől, le is jelentettük ezt, majd lassan felhők kezdtek el gyűlni az égen, amit a sötétség mélyülése jelzett, majd lassan esni kezdett. ~Ez kellett nekünk.~ Ekkor valami furcsára lettem figyelmes, vagyis rá kellett jönnöm, hogy ez egy technika hatása, hiszen megcsapott egy hatalmas chakra mozgás, arra, amerről a fő sereget sejthettem. Taishitól megkaptam a fülesben az utasításokat, hogy készüljek, mert nem csak nekünk lesz nehéz dolgunk, de a másik lopakodó csapatnak is, sőt a rajtaütőknek sem.

3. fejezet: Villám a Víz ellen

A házban minden csendes volt, ugyan az állatok mondták, hogy van valaki a közelben, de a támadás nem közelről jött, hanem a kert másik végéről, mi még ugyan vártuk a támadást, de ahogy egy pilanatra nyugtunk lett hallom, hogy a társam a megbízónk szobájába rohan, amit az ajtó nyításából véltem, majd ahogy összeszedtem magam én is követtem a példám és ketten vártunk, hogy vajon mi fog történni. Ugyan mozgolódtak a közelünkbe, de nem történt semmi, a szél ugyan harc hangjait hozta ide, de semmi más nem történt. Lassan mindannyiunknak leesett, hogy az a harc csak elterelés és valószínűleg az egyik csapat itt vár, ha esetleg ott végeztek a lehető legtöbb őrrel, így még inkább figyelnünk kell a férfira, akinek az életének megőrzésére szerződtettek.

A nappali őrséget Keiko és én vállaltuk, viszont az anbu sem aludt, ő inkább a közelben járőrözött. Este viszont ő vette át a stafétát és figyelt mindent. Hajnalban keltett, hogy valami történik és valóban csata zajt hozott a szél. Ekkor nem tudom honnan 2 ismeretlen ugrott elő a falat átszakítva és a lányt követelte. Keiko ugyan nem értett a harchoz, de eldobott egy kunait, ami egy pillanatra elterelte a támadók figyelmét, így az anbu létre tudott hozni néhány árnyék klónt, majd a hátsó sorban jelezte, hogy vigyük a lányt innen, mi pedig el is indultunk. Gyorsan felkeltettük a hölgyet, majd valami kényelmes ruhát adtunk rá, kabátba és egyéb meleg ruhákba öltöztettük és elindultunk. Nem sokat haladtunk, amikor a lány a ruhámat kezdte el húzogatni, hogy a hegyen hatalmas víz ár indult meg.

A csapat felkészült és elfoglalta a helyét, kézpecsétekbe kezdtem ahogy meg volt beszélve és ennek hatására lassan elkezdtek a felhők gyűlni az égen, majd egy 10 perc alatt el is eredet a levegő. Ahogy a felhő elkezdte a vizet ontani magából egyből meg is lett a következő technikához a megfelelő víz mennyiség, így ismét pecséteket mutogattam és létrehoztam a lehető legtöbb víz klónt, amit a többi víz elemű is követett és megindultunk a támadásnál, de volt aki föld klónokat hozott létre. Nem volt célunk a hullákat szaporítani, csak sérülteket akarunk és azt, hogy a visszavonulásunkkal minél több embert magunk után vonni, hogy a lesben álló csapatok lecsaphassanak. A terv csak részben jött össze, valszínáűleg ők sem teljesen hülyék, a támadás visszaverésében szinte az összes tag részt vett, de az üldözésben már csak egy kisebb csapat, akik viszont a lecsapó osztag nagy részével végeztek mire őket is elérte a vég. Nekem tervem volt, így eltüntem az erdőben, mert dolgom van és ezt csak most tudom véghez vinni, közben pedig figyeltem a rádióban a jelentéseket. Elmutogattam a kézjeleket, ami a technikához szükséges és lassan meg is indult a vízár, amit a Víz elem: Viharos blokád technikával hoztam létre. A lakás szerencsére egy hegyoldal alatt volt, ami ugyan egy üres terület felett volt tehát tudom úgy támadni, hogy támadásnak tűnjön, de ne okozzon fejetlenséget. A terv végre bejött, a katonák feladták a józan eszük és megtámadták az ellenfelet, vagyis minket, így sikerült elvonni a figyelmet a vezetőről és a lányáról, az utóbbi viszont szerencsétlenségnek köszönhetően pont a víz útjába került, valószínűleg ott akarták védői kicsempészni a területről, majd minél messzebb vinni, így viszont mind a kettőnk terve meghiúsult, de legalább annyi eszük volt, hogy az ellenkező iránybe induljanak, talán még esélyük is van arra, hogy meglépjenek a víz elől.

Egyből kaptuk az információt, hogy a másik csapat nem járt sikerrel, ugyanis több volt az őr a lánynál, mint amire számítottunk, így nekünk is mozgásba kell lendülnünk, mindenki egy fejbólintással jelezte, hogy felkészültek. Az eső pont jól jött, ugyanis a felgyülemlett víz éppen megfelelő volt arra, hogy létrehozzak 4 klónt, amiből az egyiket csak arra használok, hogy a szobában is legyen víz a köd klón jutsu létrehozásához, bár a benn lévők chakrája igen csak furcsa, már már állati, nem hasonlít Mirubi gyűlölettel teli kisugárzásához a dolog, mégis mintha nem is emberek lennének, hanem inkább állatok, így nem biztos, hogy sokat fogok érni vele, a társaim is víz elemmel rendelkeztek, így ők is létrehozták a maguk klónjait, majd támadásba lendültünk. Kezembe vettem 3- 3 fogpiszkálót, majd egy igen egyszerű, de annál hasznosabb technikával, a youji/ fogpiszkáló nevű technikával megkeményítettem őket és az első mozdulattal amint beugrottunk a ház falán. A célpontok egyszerű mozdulattal elsöpörték a támadást, majd rövid időn belül mind a ketten számomra ismeretlen technikát hoztak létre, az egyikük az oposszumaival három pontos másolatot hozott létre magából, míg a másik egy kicsit visszább vonult, hogy a farkasát megérintve egy másik dolgot műveljen, aminek hatására az állatból egy kard jött létre, de nem igen volt esélyem ezen gondolkodni, hiszen egy eddig észre nem vett menyét támadt. Szerencsére a támadása nem engem célzott, így fel tudtam oszlatni az egyik víz klónt, majd lassan kézpecséteket mutattam, amíg mellettem a többiek harcoltak és létrehoztam a ködöt, amiben sajnos csak én látok, de talán lesz esélyem így segíteni a társaimnak, hiszen az ellenség is hátrányba került. Miközben köd fenntartására és valaki keresését intéztem a ködön át egy kiáltást hallottam: „Meneküljön uram! Kizu te pedig kövesd!”. ~Azt már nem.~ Sikerült megtalálni a célpontot, de a menyét nekem ugrott így vele kellett küzdenem, miközben a célpontunk kimenekült a házból és egyre távolabb került. Valahogy sikerült legyőznöm az ellenfelem, aki egy pukkanással el is tűnt, így követhettem a célszemélyt, de sikerem nem volt felhőtlen hiszen egy társam kiáltását hallom, ahogy egy kard keresztül szúrja. Meggyorsítom a lépésemet, de egy forgó valami suhan el mellettem, érzem, ha ez betalál, akkor nekem végem,d e így is megérzem a hatását, hiszen a lendülete kilök az ajtón és be is verem a fejem.

Eddig mozdulatlan csapat mozgolódni kezdett és hamarosan be is léptek a falon keresztül, majd néhány fogpiszkálót dobott hozzánk a csapat egyetlenb nő tagja, de mind a társam, mind én egyszerűen elsöpörtük a kezünkkel, majd Kizu neki is esett. Kihaszálva, hogy társam az oposszumait a vadállat klón jutsuval maga formájára alakította őket, így én a nemrég elsajátított ninja művészet: Gyémántkeménység technikával fegyverré alakítottam Moont, így lendültem támadásba, mire a korábban hajigáló lány egyik klónja vízzé vált, majd hatalmas köd ereszkedett alá, amiben csak a szaglásunk adhatott lehetőséget. El is ordítottam magam, így remélve, hogy eljut a parancs a megfelelő emberekhez illetve állatokhoz. Valóban el is indultak kifelé én pedig közben egy rövid kardpárbajban le is győztem, sőt meg is öltem az egyik támadót egy jól irányzott szúrással, majd Moont visszaváltoztatva megindultam a megbízónkat követő ellen a már szinte védjegyemmé vált metszőfog technikával, ami ugyan nem találta el, de a támadás széllökése az ajtónak lökte és valószínűleg el is ájult ettől, de nem lehetek biztos, ami viszont biztos, hogy a köd elkezdett felszálni, valószínűleg azért, mert a lány elvesztette a koncentrációját és ekkor láthatóvá vált a társai holtteste, de ő még élt, sőt teljesen eszméleténél volt, majd összeszedve magát a megbízóm után veti magát, így én is követem.

A víz megindult felénk a hegyről, így muszáj volt az ellenkező irányba menekülnünk, ugyanis nem elég a hideg, de ha vízesek leszünk még nagyobb a valószínűsége, hogy megfázunk és akkor viszont az egésznek nem lesz semmi értelme, hiszen betegen nem tudunk menekülni és akkor elkapnak minket. Szerencsére a víz a vízszintes talajra érve lelassult majd meg is állt. Mi viszont nem hagyhattuk abba a futást, hiszen valaki már így is a nyomunkba eredt. Keiko szólt ismét, hogy valakik szembe jönnek velünk, így balra vetettük magunkat, de rá kellett jönnünk, hogy az a valaki az apa, így megáltunk, de lassan újabb két alak követte egy ismeretlen lány, majd mögötte a férjem, tehát ismét futásnak eredtünk, majd a szemem sarkából látom, hogy az apa is követ minket majd Moon a lányra veti magát, aki viszont egy kunaial megvágja a farkast, így az kénytelen elengedni, de addigra Akira is odaér, így egy kis nyugtunk lehet, közben pedig a megbízó is mellénk ér.

A két lesből támadó csapat egyike sem járt sikerrel, de legalább a harcokhoz hozzá tudtam járulni mind az esővel, aminek az eredményeit le is adtam folyamatosan a vezetőségnek, mind a vízzel, amit a technikám okozott, hiszen a célpontok pont arra mozogtak, amerre kellett, igaz ez nem egy másik csapat harcosnak, hanem Tenshinek volt köszönhető, aki csak véletlenül pont a jó irányba kergette őket. Nem voltak messze attól résztől, amit pocsolyákkal láttam el és azokat pedig egy általam fejlesztett technika segítségével, ha valaki belelép az egyikbe, amíg én nem engedem meg neki, addig nem hogy kijutni nem tud belőle, de a mozgása is igen csak korlátozva lesz. Nem árt az embernek, ha van genjutsu és víz elemi jutsu ismerete, hiszen akár egy ilyen technikát is simán létrehozhat. A kergetés viccesen néz ki, de nem azért vagyok itt, hogy ezen röhögjek, hanem mert újabb segítségre lesz szüksége az embereimnek. Ismét kézpecsétekbe kezdek a tervem beteljesült és a lány lassan az enyém.

A repülés után, amit a fura technika okozott szerencsére nem ájultam el, de egy rövid időbe így is telt mire sikerült összeszednem magam és a célpont után vetem magam. Érzem, hogy a korábbi ellenfelem is fut utánam, sőt az átkozott farkasa is, de rohanok, hogy elkapjam a célpontot, mivel a jutsu használatot eddig sem vetettem meg elkezdtem a lábamba chakrát irányítani az akadémián tanult Fürge test technikához, amikor valaki, méghozzá egy állat, a korábban látott farkas vetette rám magát, így a chakrám, ami felgyülemlett pocsékba ment, de a farkas sem várt és harapni kezdett, valahogy az egyik kezemmel sikerült védenem az arcom, míg a másikkal találtam egy fegyvert, ami a ninjatom volt és sikerült megvágnom az állatot, így az visszavonult, viszont a követést sem tudtam folytatni, hiszen a farkas gazdája a korábban már látott technikával létrehozott karddal a kezében állt velem szemben, Reméltem, hogy nincs kiképezve fegyveres harcra, mert én nem voltam, de nagyon nem volt időm ezen gondolkodni, hiszen meg is indította a támadását, amit valahogy sikerült hárítanom. A harcunk igen csak hosszúra sikeredett, mert ahogy elkezdtük mind a kettőnket az ösztönök vezéreltek és az élni akarás és így a mozdulataink szinte nem tőlünk eredtek, hanem mintha két bábos irányítana minket kívülről és az ő akarata szerint menne az egész. Furcsa volt, mégis úgy éreztem, hogy most élek igazán, szinte már élveztem a csatát, azonban egy pillanatra figyelmetlen lettem, hiszen én láttam, amit az ellenfelem nem.

A sebeségemmel sosem volt baj, de Moonnal nem vehetem fel a versenyt, így ő jóval előttem futott, de persze nekem nem jutott eszembe, amire éppen a lány készült, a fürge test technika, viszont nem volt rá ideje, hiszen Moon éppen az utolsó pillanatban, már az indulás utáni pillanatban vetette rá magát a lányra és marcangolni kezdte. Nem értem oda mire a lány valahogy sikeresen megvágta, így visszatért, de kihasználva a néhány másodpercet, amíg összeszedte magát létrehoztam a ninja művészet: Gyémántkeménység technikát, amivel a korábban látott kard jelent meg a kezembe Moon helyett. Nem vártam meg míg össze szedi magát a lány, hanem támadtam, a négy láb jutsu ttovábbra is aktiválva volt így a hiányos katana használati tudásomat az ösztöneim irányították, de mintha a lány képzett lett volna, de nem tudhattam, hogy ő is hasonló módon harcol, mint én, vagyis csak ösztönből. Hosszas harc után egy pillanatra kizökkent a ritmusból és így lehetőséget teremtve nekem, de sikeren elugrott, így csak egy mély vágás jelezte a bal karján a figyelmetlenségét, majd a következő támadásnál a kardom megállt a levegőben, mert amit láttam minden rémálmomnál rosszabb volt.

Menekültünk és menekültünk, de ahogy az apa mellénk ért, így lassan megáltunk, nem csak azért mert már nem bbírtuk sokáig, hanem azért is, mert futás közben nehezebb a környeztere figyelni és mivel a két védencünk egy helyen volt, nem volt érdemes tovább furni. Keikoval két oldalról körbe áltunk, hogy védjük a megbízónkat és a lányát, de hamarosan meg jelent az anbu tag is, aki korábban velünk volt és közölte, hogy a két támadónk halott. Aztán egy sikoltásra lettünk figyelmesek, majd az abba maradt és a lány, mint akit keresztre feszítettek, olyan pózba lebeget, majd el is indult, közben pedig a hegyről a korábban támadó fickó, akkihez volt szerencsém egy futó pillanatra valamikor a múltban egy küldetés alatt, amikor még a chuunin rang megszerzése után vállaltam néhány küldetést, a Víz elem: Vízisten szeletelő technika segítségével közeledett a lány felé, majd nem messze tőlünk landolt, mögötte a lánnyal, majd a talpam alatt hirtelen furcsa érzés támadt, mintha pocsolya nőtt alattunk, majd lenézve realizáltam, hogy valóban ez történik, majd a mozdulataim is mintha nem nekem, hanem egy külső erőnek engedelmeskedtek volna és lassan éreztem is, hogy valóban ez történik.

A tervem bevált, ugyan nem teljesen úgy, ahogy. A kis csapat előbb megállt, mint a csapdáim voltak, így azokat meg is szüntetve a lányt céloztam a kézpecsétem célbatalált, ugyanis a ány lassan kifeszült és lebegni kezdett. Gyorsan lejutottam a hegyről, majd a korábban használt technikával az apa kívételével mindenkit lebénítottam, az apát csak a saját szórakozásomra nme. Lassan megérkezett tenshi és egy ismeretlen fiú. Láttam őket harcolni, de Tenshi szerzett egy vágást, ami ugyan nekem köszönhető, de ezt nem vallanám be. Elővettem egy kunait, majd a lányt magamhoz közel léptem. Ebben egyedül az ismeretlen fiú tudott volna megakadályozni, de ő is csak éppen, hogy ideért mire ezzel végeztem, Tenshi pedig már mögöttem volt.

Taishi valami számomra ismeretlen technikával elkapta a lányt, majd a kis csapat többi tagját. Nekem a fiú elől kellett menekülnöm, így Taishi mögé tudtam kerülni, aki közben célbavette a lányt. A fiú a kezében a karddal közeledett, de megállt, mert nem akarta, hogy a lánynak baja essen, majd kezdődött az a rész, ami általában egy ilyen dolognál következik, hogy Taishi elkezdte az apukát zsarolni, aki lassan, de biztosan tőrt össze és egyre többet ígért meg a lánya életéért, de nekünk sosem volt célunk az, ami itt mindenki másnak, de Taishinak is meg volt a saját célja a lánnyal, így biztos voltam belőle, hogy őt nem bántja, viszont ekkor fura dolog történt.

Az üldözött lány egy idősebb talán 30 fölött lévő férfi mögött talált menedéket, aki viszont elfogta a megbízónk lányát, így megálltam és leeresztettem a kardom és ő elkezdte lelki terrort alkalmazva kínozva az apukát, majd lassan megindult és közelről valamit suttogott a fülében, az viszont nem volt világos, hogy a többiek mért nem tesznek semmit, hiszen látszólag semmi nem kötötte őket, mégis úgy álltak ott, mint akiknek legyökerezett a lába. Aztán egy kiáltás hangzott el a férfiból majd hason szúrta a megbízónkat, akinek a hasából vért serkent elő, majd hasra esett és fetrengett, de képtelen voltam megmozdulni. A lány lassan elindult, ahogy az ellenség hátat fordított és megindult az ellenkező irányba. Ekkor támadásba lendültem és félbe is vágtam a férfit, aki egyszerűen vizzé vált, majd el is tűnt egy fura fellegben, a többiek pedig mint amikor valaki újraindítja a filmet úgy váltak ismét mozdulatlanná. „Genjutsu” mondja Tsuki, de már sokat nem tehet, hiszen már messze jártak a lánnyal együtt. Gyorsan a megbízónkhoz rohantunk, aki szerencsére túlélte a dolgot és mivel az ellenségeink is visszavonultak, így orvosért kiáltottunk, aki hamarosan meg is érkezett és ellátta az apa baját, akinek a legnagyobb gondja az volt, hogy elrabolták a hercegnőjét és egyből írásba foglalta, hogy aki megtalálja megkapja a vagyona felét.

Taishinak sikerült megtőrnie a férfit, aki már mindnet megígért, amit kértek tőle, de neki ez nem volt elég, hiszen mégis csak azért jöttünk, hogy megöljük a családfőt, a lánnyal viszont nem igen volt dolgunk, róla nem tudtam, hogy mi a terv. Taishit, ahogy hátat fordított félbevágta az engem követő fiú, viszont innentől csak egy felgyorsított kép az emlékem, majd a kiköttőben vagyunk, ahol Taishi a lányt és engem is a hajóra tett és megparancsolta a kapitánynak, hogy vigyen ki minket, hoyg lassan indulni tudjunk és ő majd elintézi a megbízásunk további részét. A lány sírt és sírt, de Taishi egy szobába vitte, az enyémbe, és kézpecsétek után a homlokához tette a kezét és ezzel meg is nyugodt, ugyanis elájult.

Lassan megkezdtem a férfi kínzását, majd megtörését és amikor ez megtörtént a közelébe mentem és hasba szúrtam, majd aki jól végezte dolgát az ellenkező irányba indultam. Alapvetően tudom, hogy nem fordítunk hátat az ellenfelünknek, de már mindegy volt ez akkor eldőlt, amikor rám nézett és ahogy sejtettem meg is támadt, majd amikor a kard a fejemhez ért meg is indult a terv, amivel egyik pillanatról a másikra a kikötőbe értünk, ahol Tenshit és a lányt kényelembe helyeztem a kapitánnyal meg közöltem, ha sötétedésig nem érek vissza, akkor induljon el vissza a Víz országába, én pedig a megbízóm fészkébe indultam, ahol már vártak és az első kérdés az volt, hogy „Mi történt a lánnyal?” én pedig csak hűvös nyugalommal közöltem „Gondoskodtam róla.”, de örömmel nyugtáztam, hogy nem túl sok az életben maradott, így talán könnyebb lesz a feladat végrehajtása. Ekkor az árnyékból előlépett a megbízónk, akinek egyből felismertem az arcát, hiszen volt már vele dolgom, mire egy huncut mosoly jelent meg az arcomon, így még élvezetesebb lesz a halála. Megköszönte mindenkinek, majd intett, hogy lépjek közelebb, hogy átadhassa a jutalmam, amit én meg is tettem, miközben az övembe rejtett kés nyelét szorongatam. Átadta a pénzt, majd kihasználva a pillanatot, amikor már a következőre koncentrált hátulról nyakon szúrtam, mire a legtöbben fegyvert ragadtak és rám támadtak, pontosan tudtam, hogy kinek mi a képessége a korábbi eső miatt, így könnyedén végeztem a legtöbbjükkel, majd a főnök elfogásával és megölésével meg is léptem s a lányokkal együtt visszatértünk a Vízbe.

//Remélem jó lett és nem zavaró nagyon az utolsó fejezet, amiben szinte mindig más szempontból írom le és remélem érezhető, hogy melyik karakter szempontjából írom a történetet.//

Orochimaru (Inaktív) Szomb. Jan. 25 2014, 14:57

Még majdnem egy hónap van a történetek megírására, lezárás Február 15-én lesz, míg eredményhirdetés rá egy-másfél hétre.

LEZÁRVA - Eredményhirdetés itt

Orochimaru (Inaktív) Hétf. Feb. 17 2014, 23:02

Élet a Gundanon (2) 543376-orochimaru_as_tourist

Újabb verseny, újabb eredményhirdetés:

5. Helyezett: Hachidori Icye, jutalma +5 chakra, 2000 ryo, és 3000 ryo értékben fegyver (1db)

4. Helyezett: Akari Tenshi, jutalma +10 chakra, 3000 ryo, és 4000 ryo értékben fegyver (1db)

3. Helyezett, és ezzel dobogós: Kagua Hatami, jutalma +15 chakra, 4000 ryo, és 5000 ryo értékben fegyver (1 db)

2. Helyezett, aki éppen lemaradt: Itanashi, jutalma +20 chakra, 5000 ryo és 6000 ryo értékben fegyver (2db)

Már sokan kitalálhatták, ám még kicsit azért húzzuk az agyakat, vagy ne, talán még is......dobpergés....a győztes, és ezzel megkapja a +25 chakrát, 6000 ryo-t, az engedélyt, hogy az aláírásában a verseny győztesének titulálja magát, és egy a szintjének megfelelő jutsu-t (ami elemtelen ninjutsu, taijutsu, kenjutsu - triászból választható) megkapja, nem más mint Miyamoto Musashi. Gratulálunk mindenkinek, az NT bízik benne, hogy lelkesedésetek nem lankad, és a következő versenyen is részt vesztek (talán többen).
// Üzenetben kérném a több karakteres játékosoktól az chakra-elosztást //

Ajánlott tartalom

Élet a Gundanon (2)

Élet a Gundanon (2)

Re: Élet a gundanon (2)

Re: Élet a Gundanon (2)

Ninjutsu

Re: Élet a Gundanon (2)

Re: Élet a Gundanon (2)

Re: Élet a Gundanon (2)

Re: Élet a Gundanon (2)

Re: Élet a Gundanon (2)