Kagua Hatami

Hatami már hatodik napja tartózkodik Konohában azzal a reménnyel karöltve, hogy majd sikerül eltűnt szüleiről információt szereznie, ami eddig minden igyekezete ellenére nem jött össze. 
A mai nap reggelén kócosan, kómásan és kiürült pénztárcával kelt fel. Mint mindig, most se maradt el nála az a kellemetlen szokása, hogy akarva-akaratlanul lefejel mindent, ami vagy az útjába esik, vagy nem. Ezúttal viszont mellé szegődött egy amolyan "mindenbe belerúg a kis láb ujjával" manőver is. Majd lassan - nagyon, nagyon lassan, vagy fél óra múlva - sikerült rendbe szednie magát.
 Még egy körülbelül tíz perc készülődés után frissen és üdén lépett ki ideiglenes szállása ajtaján. Igaz, hogy ez az üdeséget leginkább csak ő érezte, mert az egész kinézete pont ennek ellenkezőjéről árulkodott. Haja szanaszét állt, szeme alatt karikák és fején itt-ott kisebb-nagyobb púpok. Ezek csakis a mai reggeli bénázásai miatt vannak rajta, de nem törődött vele. Volt neki nagyobb gondja is. Például a korgó gyomra és az üres pénztárcája. Ez a két dolog sokkalta fontosabb, mint pár mindennap megjelenő, majd eltűnő púpocskák.
Üres pénztárcával nem lehet ennivalót venni, és ha nem lehet ennivalót venni, akkor még sokáig fog a gyomra korogni. Hogyan tudná megoldani mindkét problémát egyszerre? Vajon hogy lehet pénzt szerezni? Morfondírozott magában, miközben még mindig a szállása előtt állt, és bugyuta fejjel, áll vakargatva tűnődött, de mindezek ellenére nem jutott semmire. 
Megunta az egy helyben álldogálást, meg azt is, hogy nem jut semmire, így hát egy véletlen kiválasztott - ecc-pecc kimehetsz számolós játéknak köszönhetően a jobb - irányba indult el. Járkálás közben figyelte, hátha valami pénzszerzési lehetőséget lát, de egy boltnál, se semminél nem volt olyan, amivel pénzt szerezhetett volna. Ezt is kezdte unni, és már épp feladta volna, amikor is valahogy, ki tudja hogy, a Hokage rezidenciája előtt találta magát. Pislogott meglepődötten egyet-kettőt, majd feledve előbbi meglepődését, felcsillant a szeme. 
- Meg van! - vidáman, s félhangosan felkiáltott, és az ötlete örömére vállon veregette önmagát. Pár arra járó furcsállkodó pillantásokat vetett rá, de ő mit sem törődve ezzel továbbra is a saját vállát veregette. Egészen addig, amíg a gyomra hangos korgással nem jelezte, hogy ideje lenne "akcióba" lépnie. Így hát abbahagyva önmaga dicsérését, belépett az ajtón, ami egy folyosóra nyílt. ~Nyilvánvalóan ez vezet a Hokagehoz~ gondolta és komolyra véve a hangulatát elindult a célja felé.
Alig halható kiabálás ütötte meg fülét a folyosó közepe táján. Pár másodpercig megállt fülelni, de hamar rájött, hogy így se nem fog semmire jutni, se nem fog semmit se hallani. Így hát folytatta útját ott ahol abbahagyta.
Rövid idő múlva elért a Hokagehoz és egyben a kiabálás helyszínre is. Odalépett az ajtóhoz, kopogásra emelte a kezét, de a kopogást már nem tudta véghez vinni, mert az ajtó tövistől kirepült, és magával sodorta a gyökeret eresztett Hatamit is. Így ő az ajtóval együtt belepréselődött a falba, de meglepő - vagy nem meglepő - módon túlélte és lerúgta az ajtót magáról. Még szeme sarkából pont látott egy elsuhanó narancssárga foltot, de ahogy jobban megakarta volna figyelni, az a valaki vagy valami már felszívódott. 
 Kimászott a törmelék közül, és odalépett ahol még nemrég az ajtó volt. Megköszörülte torkát, ugyanis a bent lévő Hokage a fejét fogta idegességében. Remélte, hogy nem zavarta meg rosszkor. Magában már-már imádkozni kezdett, amikor az asztalnál ülő ráemelte szemeit. Hatami belépett és elmondta, hogy szeretne valami küldetést vállalni, hogy legyen egy kis pénze. A vele szemben ülő nőn még látszott, hogy nagyon ideges, de próbált nyugodtnak maradni, vagy legalábbis annak látszani. 
Még pár szót váltottak, ezután már Hatami kezében egy D szintű küldetést rejtő dokumentummal lépkedett. Ahogy kilépett az utcára nem bírta visszafogni magát és elnevette magát, annyira, hogy még a szemébe könnyek is szöktek. Vicc a javából. Egy macskát kell elfognia, ami mindig minden áldott nap elszökik a gazdájától. Na vajon miért? 
Mint nem olyan rég, most is megnézték a majdnem földön fetrengő lányt, de mivel nem találtak magyarázatot az esetre, inkább csendben, mintha mit sem láttak volna, folytatták azt amit a Hatamin való tétovázás előtt csináltak. Mentek tovább a maguk útján. 
Szerencsére Hatami hamarosan kontrolállta önmagát, és így neki is tudott végre látni a macska keresésének. 
Nem törte a fejét rajta tovább, inkább a keresésére indult.
Még délelőtt volt, amikor ennek az egész keresős küldetésnek nekilátott, és eleinte még eléggé vidáman kezdett neki, de ez és egyben a lelkesedése is csökkenni kezdett, ahogy sok-sok hely átkutatása után sem jutott előbbre. Sőt, talán még csak hátrább jutott, mint ennek az egésznek az elkezdésekor volt. Pedig még a falusiakat is kérdezgette, hogy nem látták e véletlen ezt az ő általa elnevezett "dögöt", de nem. Nyoma sem volt. Még a közeli erdőben is kutatott. Nagyon unta és egyben nagyon éhes is volt. s neki ezt a macskát mindenképpen meg kell találnia, mert addig se pénz, se kaja, csak üres, korgó gyomor. Ez az állat tuti szórakozik vele. Vagyis ő így kezdi levonni, mikor már a falut már harmadjára kutatta át. Sikertelenül. 
Lassan a Nap is lemegy, és ő még mindig ezt az átkozott macskát keresi. Kifáradni is már kifáradt, megunni is nagyon megunta, megéhezni is nagyon megéhezett. 
 Mikor már az idő estére fordult, leült egy padra, amit megvilágított egy utcalámpa. A pad mellett állt egy ramen stand, ahonnan a finom étel illata érződött. A nyál is összefutott a szájában, viszont nem mert odamenni, elvégre se nem konohai, se nem tudná később kifizetni a rament, ha hitelezne, ha lehet egyáltalán. Nem maradhat túl sokáig itt. Ezen tűnődött, amikor megérezte, hogy valami az ölébe ugrik és fészkelődni kezd. Majdnem ugrott egyet, de mégsem tette ezt, mert ez a valami dorombolni kezdett. Kicsit furcsállva az előbbi dolgot, lepillantott az ölében doromboló macskára - elvégre, a valami az ölébe ugrik egy embernek az csak macska lehet és nem például mókus, hisz' csak a macska tud dorombolni, ezt még Hatami is megtudta állapítani -, és örömmel tapasztalta, hogy a keresett jószág tanyázik rajta. Hogy miért jött pont hozzá? Több lehetőség is van, de egyik sem biztos. A macskákat nem lehet annyira kiismerni. 
- Te direkt ekkor jössz elő, amikor már unom a keresésed, és tán már enni se tudok? - kérdezte halkan a macskától, aki csak a fülét mozdította meg, jelezve, hogy... valamit. - Gyere, menjünk, vár a gazdid, engem meg az ágyikóm és a kajálás - suttogta immáron a macskának, majd óvatosan felkapta, és kezében ölelve az állatot elment a Hokagehoz.
 Mikor odaért, már az ajtó a helyén volt, és nyoma se volt annak, hogy valaha onnan ki is repült neki a falnak. ~ Gyors munka ~ suhant át az agyán, majd bekopogott és amint bebocsájtást nyert, egyből belépett. A macska egyre jobban fészkelődni kezdett, de ez nem zavarta Hatamit, stabilan tartotta a szökött "báránykát". 
A Hokage nagyon megvolt döbbenve, hogy majd' egy nap kellett ahhoz, hogy ezt az állatot elkapja, de végül túltette magát ezen, és értesítette a tulajdonost, aki hamar megérkezett. Hatami majdnem egy hátast vágott ahogy meglátta a nőt - mert a gazdája egy nő volt -, aki olyan kövér volt, hogy az ajtón alig tudott bejönni, de amikor sikerült neki, szegény macska már karmolta, harapta a lányt, hogy engedje el őt, de Hatami nem engedte el. 
Az asszony nagyon örült a macskájának, szorongatta, majdnem kiszorította a szuszt is szegény macskából, annyira örült neki, hogy megvan. 
~ Most már megértem szegény macskát, hogy miért szökik el. Én is ezt tenném a helyébe, még a környéket is elhagynám... ~ gondolta, amikor már a folyosón járt. 
Gyomra megkordult, de ő addigra már olyan álmos volt, hogy nem érdekli az éhsége, inkább visszamegy a szállására aludni. 
Halvány mosollyal az arcán lépett be a szálláson kapott szobájába és úgy ahogy volt, ruhástól bedőlt az ágyba, és egyből elaludt.

Unottan járkált egy elhagyatott földúton, már nagyon unta, hisz' több napja, hogy ezen a környéken kell járkálnia. Meg kell találnia egy struccot. Viccesnek tűnhet, mert az is, és bár eleinte neki is annak tűnt, most már mindent csinál, csak nem nevet. Idegeskedni viszont annál jobban idegeskedik rajta. Határidőre volt megszabva a drágalátos madárka megtalálása, és neki már csak négy napja volt hátra a kilencből, és az állat nem kívánt még csak életjelet se adni magáról. Micsoda csodálatos kilátások! A lehető legkellemetlenebb jelenleg. 
Unott ábrázattal a poros földutat figyelte, melyet csak a kopár, pár fűszállal díszített majdnem sivatagnak nevezhető táj vett körül. Meg a fél kiló méterenként fel-fel bukkanó majdnem agyonégett bokrok. ~Mégis mit keresne itt egy strucc? Oké, hogy az lett mondva, hogy itt járkáljak, mert valahol itt kell lennie, ez eddig még rendben, de ezen a helyen, hogy a jó fenébe nem tudom megtalálni?~ gondolta magában idegesen, miközben kezeit ökölbe szorította. Az nem lehet, hogy egy átkozott strucc kifogjon rajta. Az még a saját önérzetét is sértené. 
Ilyen gondolatokkal nagy levegőt vett, és úgy döntött, jobb ha még komolyabban veszi. ~ Nem fogom hagyni, hogy legyőzzön! ~ határozta el magában, és szemeiben tűz gyulladt, majd mikor kicsit lecsillapodott, leült az út szélére egy tervet kieszelni az állat elfogására.
    Alig fél óra múlva, fejében egy nem túl nyerő, de legalább létező tervvel, nekiállt, és létrehozott három Bushint. Mindhárom klónnak elmondta feladatát, majd a három bushin, három fele ment el. Várnia kellett, hogy az elküldött klónok visszaérjenek, elég közelre küldte mindhármukat, így az, hogy a távolság miatt feloldódjon, az nagyon kis esélyes. Habár számolt azzal, hogy talán valami idióták véletlen vagy rátámadnak a klónokra, vagy fene se tudja mit csinálnak, de remélte, hogy ez nem történik meg.
Ezen tűnődve leült, és elővett a zsebéből egy pár napja beszerzett kenyér negyedét, aminek most a fele se volt meg, de ez nem zavarta különösebben. Hozzászokott már ahhoz, hogy alig eszik. Szóval... Elővette a becsomagolt kenyérdarabkát, és jóízűen falatozni kezdte. 
Az étel gyorsan fogyott, az idő lassan telt, és még egyik klón se érkezett vissza. Már pont azon volt, hogy egy kis járkálást vigyen véghez, amikor fura, toporgó hang ütötte meg fülét. Fura volt neki ez, mert nem tudta kitől származik. A klónjaitól biztosan nem, elvégre azok nem adnak ki hangot, ninja se nagyon lehetett, mert azok nem lennének olyan barmok, hogy csak úgy felfedjék magukat. Így maradt az, hogy hátranézzen.
Mikor hátrafordult, miután persze felállt, álla szabályosan szinte koppant a földön. A több napja keresett strucc volt az. Nyakában az egyedi, jellegzetes, piros nyakkendő foglalt helyet, és félre fordított fejjel figyelte őt. Vagyis pontosabban a kezében tartott ételt. Árgus szemekkel leste a lány keze, és az ott tartott kenyérdarabot.
- Éhes vagy? - tette fel a kérdést, mire a strucc felemelte fejét, és úgy nézett vissza a lányra, mintha értené, amit mondd neki. Lehet, hogy érti, hisz' az ember, aki ezt a feladatot adta neki, említett olyasmit, hogy az állat érti az embereket.
A látótávolságon belül megjelent két bushinja, és mielőtt elijeszthették volna a struccot, gyorsan feloldotta, és egy halk pukkanás kíséretében eltűntek. 
    A lány pár lépést közelített az állat felé, előrenyújtotta kezét, benne a kenyérrel, amit az állat készségesen bekapott, a lány kezével együtt. Alig tudta kirángatni, de a strucc nem menekült el. Inkább a fejét kezdte el koppintgatni. 
- Attól, hogy adtam neked kaját, ne hidd, hogy kellemes, ha a fejemet nézed kajának - mondta, miközben a fejét ételnek néző struccal haladtak az egyre életteljesebb tájon, és közben minden egyes "harapásnál" egy ideges morgást engedett meg magának. A strucc valószínűleg ezt élvezte és ezért csinálta.
Lassan, pár óra múlva elértek egy kis városba, ahol a küldetésfeladó már mosolyogva várta a drágalátos állatkáját, és míg a lány örömmel vált el a strucctól, addig az, szívesen maradt volna még a lányt idegesíteni, de a nyakába akasztott póráz nem engedte. 
Még távozás előtt megkapta a jutalmát, és aztán a fején lévő púpokat simogatva hagyta el az őt követni akaró struccot.