Tomoshika Asuko

**Tomoshika Asuko** Csüt. 1 Ápr. 2010 - 0:36

Ősrégi előtörténet még az előző oldalról Very Happy

ELŐTÖRTÉNETHEZ:
NÉV: Tomoshika Asuko

SZÁRMAZÁS: Kumogakure

KASZT: genin

NEM: nő (lesz, ha felnő Very Happy

)

KOR: 12

SZÜLETÉSNAP: október 8.

VÉRCSOPORT: 0 RH+

MEGJELENÉS: Hosszú, vörös fürtök, amelyeket zöld pánttal igyekszik kordában tartani gazdájuk, ehhez illő szintén vörös szemek, amelyek még tele vannak naivsággal. Ruházat: hajszínével harmonizáló vörös póló, felette élénk fűzöld mellénnyel, ehhez társul még egy laza, kényelmes mozgást biztosító zöld nadrág, valamint egy kényelmes, balettcipőhöz hasonlatos vékony vászoncipő (mily meglepő, szintén zöld színű, de ez esetben a lustasági tényező miatt sötétzöld kiadásban, hogy ne kelljen állandóan cipőt suvickolni Very Happy

) Vörös szövetre erősített fejpántját a combján hordja. Alapkiegészítőként hord még egy övet, amire a fegyvertartó táskáját tudja rögzíteni. Állandó felszerelései közé tartozik még: egy füzet és egy tollkészlet (indok: grafomániás+szeret olvasni => állandóan jegyzetel, de legalább firkál Very Happy

) Valamint csuklóin viseli bátyjától kapott "önbizalom-erősítő" karkötőit (indok az előtörténetben)

FŐBB BELSŐ TULAJDONSÁGOK: okos, és szeret olvasni (sajnos általában a kevésbé hasznos dolgokat Razz

); legfőbb álma, hogy orvosi ninja lehessen, nehezen barátkozik, viszont épp ezért megbecsüli társait, őszinte, sokszor bizonytalan, de vészhelyzetekben meglepően határozott tud lenni (az a fránya stressz, ugyebár...), általában vidám, optimista, pozitívan áll az élethez és másokhoz, néha túlságosan is megbízva mindenkiben, ezen kívül imádja a természetet, és szeret "kapcsolatot" teremteni vele (többek között ezért is hord vékony vászoncipőt, mert így érezheti a talaj minden apró részletét a talpa alatt), sokszor szétszórt, amiből természetesen sok kellemetlensége származik

EGYÉB FŐBB PARAMÉTEREK: 162 cm, 55 kg, 90-60-90 (szeretne lenni, a valóságban azonban teljesen átlagos méretekkel rendelkezik. Olyan kegyetlen a sors...)

EGYÉB KEVÉSBÉ HASZNOS, DE ÉRDEKES KÉPESSÉGEK:
hastáncos ismeretek (de ezeket csak részegen hajlandó megcsillogtatni), autodidakta módon megtanult szaxofonozni, érdeklődik a kódfejtés és a nyelvek iránt, amihez egész jó érzékei vannak

JUTSUK:
Bunshin no jutsu (Klón jutsu)
Shunsin no jutsu (Fürge Test)
Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő jutsu)
Tobudigo no jutsu (tekercsírás)
Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)

FELSZERELÉS: 1 katana (ha engedélyt kapok), 5 kunai, 5 shuriken, robbanócetlik, tekercsek, drót, füstbomba (valamint, nem tudom, engedélyeztetni kell-e, mert nem minősül fegyvernek: toll, füzet)
HARCMŰVÉSZET: Alapszintű kardforgatás (Apjától sajátította el)

"RÖVID ÖNÉLETRAJZ"
Egy borongós októberi éjszakán születtem a Tigris évében. Anyám elmondása alapján apám roppant büszke volt rám (ritka alkalom), és elhatározta, hogy én leszek családunk második számú büszkesége(az elsőt már lefoglalta a bátyám). Még szerencse, hogy nem határolta be pontosan, miben is kellene a család büszkeségének lennem, így kis PR-ral már fel is tuningolhatom saját képességeimet. Például biztos, hogy én vagyok családomban a legprofibb "szétszórtsági szakértő". Sajnos apa szerint ez egyáltalán nem számít elismerendő tulajdonságnak...
De térjünk vissza a kronológiához! (kötöttségek brrr...)
Egészen egy éves koromig sikerült teljesítenem az elvárásokat, mint minden rendes csecsemő, szépen gyarapodtam, majd megtanultam először mászni, majd járni is. A problémák a beszédtanulás terén jelentkeztek először. Apám váltig állította, hogy bátyám, Tsuzuki ilyen idősen már szépen beszélt, míg én még mindig csak értelmetlen gügyögéseket vagyok képes megfogalmazni. Ekkor anyám közbelépése még elegendő volt, és amint kinyögtem az első szavam, ami az "Apa" volt, helyreállt a családi béke.
A továbbiakban teljesen "normális" mederben zajlott az életem. A környékbeli gyerekek között népszerű voltam, ha arról volt szó, hogy valakit meg kell tréfálni. Naívságom miatt tökéletes célpont voltam, ha el akarták hitetni valakivel, hogy a Kumogakure körüli erdőkben éjjelente minden, valamilyen állathoz hasonló kő, gyökér és egyéb életre kel, és védtelen gyermekekre vadászik. A szemetek mennyit röhögtek azon, hogy sötétedéskor rettegve rohantam haza...
Ez az állapot egészen addig állt fenn, míg a bátyám egyszer úgy nem döntött, hogy megsajnál, és fel nem világosított, hogy a többiek csak szórakoztak velem. Megjegyzem, a kellemetlen élmény hozzájárult későbbi szociális fejlődésemhez, de erről majd később (kronológia ugyebár).
A következő jelentősebb eseményhez el kell mesélnem, hogy családom különleges hagyományokkal rendelkezik a ninja világban. Ugyanis jó pár száz évvel ezelőtt egy távoli ükapám szamuráj-családba házasodott. Emiatt máig jellemzi a családi légkört a szigorúság, és nagy hagyományai vannak a kardforgatás elsajátításának. Valamint külön beavatási szertartásban kell részt vennünk, amivel jelképesen "ifjúvá" válunk. Ezzel elnyerjük a jogot a nagycsaládon belüli "politikai és igazgatási közéletben" való (passzív) részvételre. (Azaz, még nem rendelkezünk szavazati joggal.) Megjegyzem, hatalmas motiváció ez egy hat éves gyerek számára...
A lényeg, hogy felettem is rendesen eljárt az idő, és betöltöttem a hatodik életévemet. A szüleim így megrendezték a szertartást (bizonyos okok miatt végül egy külső helyszínen). Rajtam kívül két másik gyerek is ekkoriban érte el a meghatározott kort, így összevonhattuk a kellemest a hasznossal, és "nálunk" gyűlt össze a rokonság színe-java. Ekkoriban már jó egy éve nyúztak a szüleim és a nagyszüleim a kardforgatás minden apró csínjával-bínjával, azonban nem mutattam túl nagy tehetséget e téren. Apám csak azért nem nyúzott halálra, mert neszét vette, hogy a felavatandó másik két gyerek előmenetele sem a kívánatos ütemben zajlik. (Fogalmam sincs, mit várnak egy 5 éves gyerektől...)
Most gondolom, azt várjátok, hogy nagyon leégtem az egész rokonság előtt. Higgyétek el, az lett volna a legkisebb bajom, hogy két fiú lealáz a kardvívásban...
Még az ünnepség előtt meglátogatott minket a még ma is szamuráj-életstílust követő dédnagyapám. Persze mindennek glédában kellett csillognia-villognia, valamint mindennek a terv szerint kellett zajlania, különben a békés családi fészekben ismét kitör a botrány. Komolyan, én minden tőlem telhetőt megtettem...
Az ebéd még minden probléma nélkül lefolyt. Bár az tény, hogy nagyapám halálra szekált elmésnek hitt kérdéseivel, amivel gond nélkül megbirkóztam, tekintve, hogy agyi képességeimet tekintve messze túlképzettebb voltam társaimnál (kár, hogy ez csak az elméleti dolgokra volt igaz). Az öreg sajnos ragaszkodott hozzá, hogy ebéd után mindenképpen tart nekem egy kis vívóleckét. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy milyen csúnyán helybenhagyott. Itt már kaptam az osztást, hogy még nem állok készen a felavatásra (ami dédnagyapám idejében még elég komoly dolog volt, mára viszont jelképessé vált.) Örömmel rohantam fel a szobámba az edzést követően, hogy megmosakodva tiszta ruhába öltözhessek. Azt hittem, megmenekültem, de apám felkiáltott, hogy igyekezzek lefelé, mert dédnagyapám még el akar látni pár jó tanáccsal a "vizsgát" illetően. Nagy igyekezetemben azonban sikerült a szobámban fellelhető rengeteg kémiai vegyületből feldöntenem párat (tudom, tudom, de mindig is érdekelt a kémia... jah, hogy valójában az jobban érdekel, hogy honnan szereztem az anyagokat, hát, ha nem árulod el senkinek, megsúgom, hogy egy része a pincéből, másik része pedig a kórházból vettem el) Pechemre pár a felsőmön landolt, amelyek reakcióba lépve egymással kellemetlen szagot produkáltak. Mivel apám már szó szerint toporzékolt a lépcső aljában (higgyétek el, ha már háromszor mondja, hogy igyekezz, az már nála komoly fenyegetés), úgy döntöttem, nem haragítom jobban magamra, így a kellemetlen szagot megakadályozandó fújtam magamra egy fél doboz spray-t. Megnyugvással töltött el, hogy a szag érdekes, de egész tűrhető fűszeres illattá szelídült. Boldogan rohantam hát a konyhába, ahol már vártak rám a komoly felnőttek, a bátyám még küldött felém egy biztató mosolyt a nappaliból, majd egy küldetésre távozott. Abban a pillanatban átkozottul irigyeltem, hogy ő már genin volt. Inkább ezer S szintű küldetés, mint apám szúrós tekintete két másodpercig. Egyenlőre azonban nem volt mit tenni, bementem a konyhába, és lekuporodtam a székembe, ahol igyekeztem csöndben elsüllyedni. Sajnos, a csöndes részt nem sikerült teljesíteni. A három anyag a pulcsimon újabb folyamatba kezdett a spray-ben található anyagok hatására, és vészes gyorsasággal kezdett szublimálni, betöltve az egész konyhát a jellegzetes, leginkább fűszerhez hasonló, behatárolhatatlan illatával. Már csak egy komponensre volt szüksége, hogy még hevesebb reakcióba kezdjen: hőre. Nem lesz tehát meglepő, ha azt mondom, hogy mikor anyám odatett egy kis kávét, az egész konyha berobbant. A következményeket inkább nem mesélném el részletesen, mert nem tűrik a nyomdafestéket.
A történtek után új lakásba költöztünk a falu szélére. Apám végleg lemondott róla, hogy valaha a család büszkeségévé válhatok, és feladatomul csupán annyit jelölt meg, hogy lehetőleg ne tapossam még jobban a porba családom jó hírét.
Sajnos ez nem tett túl jót bimbózó önbizalmamnak. Apám egyáltalán nem ragaszkodott hozzá, hogy a ninják rögös útjára lépjek, talán az járhatott a fejében, hogy amíg a falun belül szerencsétlenkedem, legalább szemmel tud tartani, és kihúz a slamasztikából. Anyámnak pedig mindig is az volt az alapelve, hogy a nőknek otthon a tűzhely mellett a helyük a gyerekek mellett, veszélyes küldetésekre járjanak csak a férfiak.
Egyedül fivérem hitt bennem. Azt hiszem, ha ő nincs, még mindig hétköznapi, értéktelen csődtömegnek érezném magam. Állítása szerint az eszemre alapozta bizalmát, hiszen nem mindennapi, hogy egy hatéves gyerek vígan megfejt egy a chunin vizsgára szerkesztett titkosírást körülbelül fél óra alatt. Hosszas rábeszélőhadjáratot indított hát apám ellen, hogy ha más nem, kódfejtőnek, vagy egy kis ösztönzéssel akár orvosi ninjának is jó lehetnék. (Ezzel nem akarok senkit megsérteni, aki hasonló munkát végez, csak sajnos a családunkban a harc számított, az lehetett megbecsült és tiszteletreméltó, akit a harc tüze edzett keményre, mint a legelőkelőbb kardot.)
Végül a papa beadta a derekát, és beíratott az Akadémiára. A sikerek itt is várattak magukra. Nem mutattam érdeklődést semmi iránt. Úgy éreztem, hogy nem vagyok odavaló. A legtöbb osztálytársam rendelkezett már némi előképzettséggel a családja révén, és sokuknak voltak egyéni - ma már tudom, hogy roppant egyszerű - de akkor nagyon királynak tűnő jutsui. Korábbi tapasztalataim miatt elég bizalmatlanul is áltam a többiekhez, így elég magányos voltam. Sokat szenvedtem ettől az érzéstől, miközben a sensei is állandóan piszkált, hogy fejlődésre sarkalljon. (Szegény, így utólag azért tényleg sajnálom)
Végül itt is Tsuzuki sietett a segítségemre. Valószínűleg hamar észrevette, hogy nem érzem magam túl jól az új környezetemben. Így egy nap meglátogatott az edzése után az iskolában. Persze mindenki minket bámult. Nii-san akkoriban már elég "híres" volt, az Akadémián mindenki tudta, hogy az egyik legtehetségesebb, ha nem a legtehetségesebb fiatal genin volt a kortársai között. Végül olyan jól érezte magát, hogy maradt a gyakorlati edzésre is, ahol tapasztalta, mi az alapvető problémám. Egyszerűen minden borzalmasan ment, még a szokottnál is borzalmasabban. Annyira, de annyira zavart, hogy ott van a tökéletes testvérem, és hogy most még többet várnak el tőlem, mint azelőtt. Szinte hallottam, ahogy suttogják a hátam mögött, hogy hogy lehetek ilyen béna, mikor a testvérem olyan tehetséges; hogy különbözhet ennyire két testvér, stb. Mikor legközelebb sorra kerültem a célbadobásnál, mellém lépett vállamra téve nagy, meleg és biztonságos kezeit, majd maga felé fordított, miközben lehajolt, hogy egyenesen a szemeimbe tudjon nézni.
- Ide figyelj, Asako - szólt kedvesen, miközben leoldotta csuklójáról két bőrszíját, ami csuklószorítóként szolgált. - Ez a két szíj szerencsét hoz. Az egyiket a jobb, a másikat a bal csuklódra kötöm. Ha hiszel benne, segíteni fognak célba találni.
Megbűvölve figyeltem, ahogy gyakorlott mozdulatokkal kezemre erősíti a bűvös tárgyakat, mert - tudom, naív dolog - de hiszek benne, hogy velük valóban a kezemhez kötötte a szerencsét is. Mikor biztató mosolya kíséretében megkíséreltem a célbadobást, az valóban sikerült eltalálnom a táblát (higgyétek el, esetemben ez már hatalmas előrelépés volt). Persze, tudom, hogy nem csoda történt. Egyszerűen csak önbizalmat, magabiztosságot adott, hogy a szíjak segítenek, megszűnt bennem, minden a képességeimhez fűződő kétely.
Azután magamhoz képest rohamos fejlődésnek indultam gyakorlati téren is, és sikerült komolyabb gond nélkül befejeznem az Akadémiát. Ehhez valóban hozzájárult a szerencsém is. Persze sokat gyakololtunk bátyussal, de még mindig voltak bizonyos aggályaim. Biztos vagyok benne, hogy ha például a bunshin no jutsut kellett volna bemutatnom, elvéreztem volna. Aludni is csak azért tudtam a vizsga előtt, mert nii-san megengedte, hogy vele alhassak. Az ő közelsége képes megnyugtatni bármilyen helyzetben. Reggel még adott egy jószerencse puszit, majd elindultam végzetem felé, az Akadémiára. Az elméleti résszel nem volt sok gond, a szituációs gyakorlatok is egész jól sikerültek. Már csak a gyakorlat volt hátra, amitől a legjobban rettegtem. Nem csoda, ha az adrenalin szintem az egekben ugrált. Nem tudom, hogy valóban ekkora szerencsém volt, vagy csak a sensei-em döntött úgy, hogy most már fárasszak mást, de végül egy számomra egyszerű Kawarimi no jutsut kellett bemutatnom. Karkötőként funkciónáló bőrszijaimra leheltem egy apró puszit, majd minden gond nélkül "kicseréltem" magam a tanterem egyik székével.
Mikor hazaértem, szüleim diszkréten próbáltak érdeklődni, hogy sikerült a vizsgám. Azt hiszem, tartottak tőle, hogy nem sikerült, és hogy emiatt nagyon el fogok kenődni, mikor eszembe juttatják. Így duplán meglepődtek, mikor elmosolyodtam, majd a kezükbe nyomtam a bizonyítványomat, majd egy hangos "Átmentem" ordítással a nyakukba vetettem magam. Régóta először láttam újra apám szemeiben a büszke csillogást.
Hogy ez után mi lesz? Ha az új csapatra, az új sensei-re gondolok, összeszorul a gyomrom. Rengeteg kétely van bennem a jövőmmel kapcsolatban, de egyben biztos vagyok: nem fogom feladni, mert megígértem...

Tenten Csüt. 1 Ápr. 2010 - 21:24

Okés, folytathatod a játékot, Elfogadom!

Tenten

Tomoshika Asuko

Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko