Tomoshika Asuko

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 00:37

Drága bátyó!
Mint mindig, most is nagyon hiányzol, remélem, mielőbb hazaérsz, és átadhatom leveleimet. Addig is, mindent próbálok részletesen megörökíteni a számodra.
Miután sikeresen letettem az akadémiai vizsgát (november 21. piros betűs ünnep lesz ezentúl a naptáramban) , úgy döntöttem megjutalmazom magam. Apa és anya nem látta ennek akadályát, még mindig levakarhatatlan a mosolyuk. Így másnap elmentem rament enni. Nem tudom, miért, de úgy alakult, hogy ehhez az ételhez csak különleges alkalmakkor jutottam hozzá (Emlékszel, mikor együtt ettünk itt sikeres chuunin vizsgád után?). Mintegy megszokásból hát ismét erre esett a választásom (kár hogy nem voltál velem, de ez most nem fontos). Miután megkaptam az adagomat, egy csendes sarokba kuporodtam. Evés közben figyeltem a betérő vendégeket, a szakácsot, ahogy boszorkányos ügyességgel bűvöli a hozzávalókat, a pincért, ahogy serénykedve szolgálja fel a finomabbnál finomabb étkeket. Mikor befejeztem, unalom- és gondolatűzés gyanánt firkálgattam egy kicsit. Mégsem sikerült teljes mértékben száműznöm negatív gondolataimat. Teljes izgalomban éltem a sikeres vizsga óta, állandóan kavarogtak bennem a pozitív és negatív aggodalmak, milyen lesz a sensei, milyenek lesznek a csapattársak, vajon helyt tudok majd állni a küldetéseken? Hogy megnyugtassam magam, olvasni kezdtem kedvenc orvosi ninjám újabb kalandjait. Képzeld, olyan mélyen belemerültem, hogy elaludtam. A tulajdonos ébresztett fel záráskor. Mit gondolhatott rólam...
De nem is ez a lényeg. Másnap volt a nagy nap, amikor végre lehullt a lepel a "titokzatos" csapatomról. Alig tudtam aludni, és egész éjjel zöldségeket álmodtam. (Az egyikben a sensei-em egy alacsony mitugrász volt, a csapattársam meg egy négyajtós szekrény. Ha visszagondolok, még mindig rám jön az akkut vigyoroghatnék.) viszont ez sem oldotta a feszültséget bennem. Reggel anyám jobbnak látta segíteni az elkészülésben, mert mindent leejtettem, elrontottam. Szóval több kárt okoztam, mint hasznot.Végül reggelivel a számban rohantam az akadémiáig, ahol már egy csomó immár villám országbeli ifjú genin várakozott. A sarokba ültem, hogy csendesen elfogyaszthassam reggelim maradványait. Aztán elkezdtek beszállingózni a jouninok, minden egyes újabb csapat távozásakor csak nőtt a gyomromban a kis gombócka. De végül megérkezett várva-várt (?) sensei-em, aki még egy fiú nevét olvasta fel a papírról, valami Shishisuke, mi is volt a családneve, hagy gondolkozzam... jaj, megvan: Raiden. Teljes pánikroham szélén vánszorogtam ki a leendő tanárom elé, majd a lehető legjobb benyomást keltve udvariasan bemutatkoztam és meghajoltam. Utána volt egy kis lehetőségem végigmérni, míg a csapattársam is elvégezte az udvariassági szertartását. A sensei egész fiatalnak tűnik, biztos egyike az extratehetséges villám országbeli ninjáknak, máskülönben nem lehetne máris jounin. A haja nagyon vicces, az összes szőke tincse az ég felé mered, a ruhája meg kétszínű: fekete-fehér (bízom benne, hogy ez nem a jellemére utal...) Csapattársam is megérdemel pár szót. Elsőre kicsit mogorvának tűnt. A bőre olyan, mintha egész nyáron a napon lett volna, egész bronzos, a haja pedig majdnem olyan vörös, mint az enyém (ez egy jó pont).
Ezután a tanárom is végre elárulta a saját nevét: Shoshike Raiken. Lehet, hogy te már ismered korábbról, nem tudom, de el kell mondanom, engem egy az egyben rád emlékeztet, teljesen megnyugodtam, hogy ő lett a tanárom. Bemutatkozás után felszólított minket, hogy folytassuk az udvaron, és most, hogy bandukolunk a folyosón, gyorsan feljegyeztem ezeket a "fontos" információkat. Gondolom, az udvaron majd, ahogy te is elmesélted, és felkészítettél, be kell mutatkoznunk részletesebben, aztán majd biztos kapunk valami feladatot, amivel felmérik a képességeinket. annyira izgulok, tudod, hogy apa szerint nem vagyok valami jó a harcban. Abban bízom, hogy a csapattársam majd kitalál valami jó stratégiát, amit közösen végrehajtva lenyűgözzük a senseit.
Addig is: a jelszó: mindent bele!
Légy jó, majd még írok!
Asuko

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 00:39

Drága bátyus!

Mostani levelemen talán észre fogod venni, de eléggé el vagyok kenődve. Sajnos a kis „bemutatkozásom" nem sült el valami jól. A csapattársam és a sensei-em is tuti lúzernek tart. Jó lenne, ha végre hazaérnél a küldetésedről, jól esne egy hatalmas bátyus-féle lelki fröccs, és vagy három nagy ölelés (Tekintve a jelenlegi lelkiállapotom…)

Na de hogy mégis mi történt, mert gondolom ez jobban izgat, mint a kis lelki ömlengésem.
Amint kiértünk az udvarra, letelepedtünk egy fa tövébe, jött a szokásos, mondj magadról valamit játék. Szóval a sensei 23 éves, ha ez segít neked valamit a beazonosításban, és képzeld 14 évesen már chuunin lett. Én örülök, ha addigra eljutok életem első C szintű küldetéséig... (Bár talán annyira nem lesz rossz a helyzet, de engem ismerve, hát nem tudom) Egyébként a sensei nagyon király, profi Raiton és Suiton elemhasználó, és emellett még a Katon elemet is tudja kezelni. Én meg tudom az alapjutsukat... jó lenne sokat tanulni tőle, mert ezek szerint sok-sok technikát ismerhet. Bár amilyen mázlim van, tuti kiderül, hogy nekem Doton vagy Fuuton beállítottságom van ^ ^' Aztán meginterjúvolt engem, jaj, olyan zavarba jöttem, hogy még a hangom is elcsuklott, de csak egy pillanatra, mert összeszedtem magam, ahogy tanítottad. Szóval végül nem lettem ám puding, ne merj ezzel szekálni, mert felkaszabollak Razz

Végül is elmondtam, hogy értek egy kicsit a kardforgatáshoz, és hogy minden álmom, hogy orvosi ninja lehessek, mint a kedvenc regényem főhősnője, Senka. Aztán Shishisuke következett (akire mellesleg kifejezetten haragszom, bár ekkor még egész szimpatikusnak tűnt... sajnos csak tűnt...). Elmondta, hogy minden vágya, hogy a klánja vezetője legyen, és hogy ő legyen a legerősebb ninja, valamint, hogy eddig a ninjutsuk terén mutatkozott meg a tehetsége. (Na ezért vált szimpivé első körben. Egy egész klán fejének lenni szép cél, és sok-sok felelősséggel jár. Úgy gondoltam, hogy csak azért ilyen távolságtartó és mogorva, mert - hát tudod - erősnek kell látszania, és kimutatni az érzelmeit az gyengévé teszi, ezért ciki is. Ez volt az a kép,amely a következő pár percben darabokra hullt bennem, de ezt majd később, haladjunk sorjában)
A sensei persze megdicsérte a célunkat, bár igazából nem tudom, mit gondolhatott, mert ugye ez már csak udvariassági gesztus, na meg kis nevelés is volt benne rögtön, mert elkezdte ecsetelni, hogy még hosszú-hosszú út áll előttünk, míg - reméli - egy nap elérjük céljaink, mintha mi nem tudnánk. Annyira nem szeretem ezeket a sablon dumákat, de neki elnézem, mert van egy mentsége, hasonlít rád. (Még a kioktatási stílusa is...XP)
Aztán kimutatta ám ő is a foga fehérjét. Azt a feladatot kaptuk, hogy szerezzük meg, vagy legalább érintsük meg a derekán levő fejpántját.
Ahogy te is mesélted, hogy ezeknek a feladatoknak a csapatként való együttműködés, és a másik képességeinek megismerése a célja, Shishisukéhez fordultam, hogy beszéljünk össze. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de azonnal letorkollt, hogy "Nincs időnk a csevegésre!" és már faképnél is hagyott, és egyenesen, kertelés nélkül nekiesett a senseinek, két shurikent dobva felé. Jobb ötletem nem révén megpróbáltam segíteni neki, és támogatólag, a sensei figyelmét elterelendő egy két Raiton Kyuudent dobtam a sensei felé, ügyelve, hogy csapattársamnak ne legyen problémája belőlük. Közben készítettem egy bunshint, kihasználva, hogy háttérbe szorultam, és elrejtőztem egy közeli fa mögé.
Természetesen, ahogy az várható is volt, a sensei könnyedén kivédte a két shurikent, sőt valami ügyes technika révén a kyuudenjeimet az általa készítettbe olvasztotta, létrehozva belőlük egy hatalmas Kyyudent, az Odama Kyuudent, aminek segítségével hatalmas krátert hozott létre az udvar kellős közepén, aminek hatására a közben kunaival meginduló Shishisukét meghátrálásra kényszerítette (biztos boldog lesz a gondnok, ha meglátja a lyukat...). Aztán még hergelte is a fiút, aki heves természete révén még jobban feldühödött, és még kevésbé figyelt rám. Egyébként nagyon jól hangzott a kis tanács: "Első lecke. Ne támadj nyíltan egy nálad ezerszer erősebb emberre. A helyes lépés a lesből való támadás lett volna a terep felmérése után." (Ezt egyébként irányomba történő dicséretnek is vettem, bár engem figyelemre sem méltatott, valószínűleg nem lehetett túl meggyőző a kis klónom :S Bár mi fenyegetés van egy álldogáló friss geninben?)
Shishisukének azonban ennyivel nem lehetett meghozni az eszét. Elővett három shurikent, amelyekre robbanócetliket helyezett, majd a kráter falába dobva őket, felrobbantotta mind. A detonációt hatalmas porfelhő követte, így nem láthattam pontosan, mi történik csak az újabb detonáció hangja ütötte meg a fülem. Csak mikor eloszlott a por, tárult a szemem elé a látvány. A senseit elektromos burok vette körül, s egy karcolás nélkül megúszta az egészet. Aztán következett az újabb leleményes kioktatás: "2. Lecke. Ninjutsu. Ismerj minnél többet és nem égsz el egy pöppet." Már megbocsásson a világ, de hogy lehet ekkora sületlenséget mondani? Mármint a tartalom oké, de a stílus...na mindegy. Aztán vigyorogva eltüntette a klónomat egy kunai segítségével. Sejtettem, hogy nem vertem át vele, de azért jól esett, hogy csak 90%-ig volt benne biztos, azért érzed, mégis volt 10% bizonytalanság, ráadásul úgy tűnt, azt nem tudta, hol vagyok.
Viszont ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Csapattársam elővett egy tekercset, és kunaik sokaságát hívta elő belőle, ami még nem is lett volna baj, de mind felém repült! (Én naiv kikukucskáltam a fa mögül, hogy felhívjam a figyelmét, gyanis volt egy tervem, ami végül füstbe ment.) Érted, lazán kinyírt volna egy ilyen hülyeség miatt! Jó-jó, mondhatom azt, hogy csak a senseit akarta tőrbe csalni, hogy kénytelen legyen megmenteni engem, én meg egy óvatlan pillanatban megszerzem a fejpántját, de könyörgöm, és ha nem segített volna? Mellesleg egészen más módját találta a segítségnyújtásnak, mégpedig egy hatalmas vízsugár formájában eltérítette a kunaik többségét, a maradékot szintén tekercsből megidézett katanámmal hárítani tudtam, az apától tanult forgó pajzs mozdulat használatával. ( De akkor is, komolyan, halálfélelmem volt! Ígérd meg, hogy ha hazajössz, szétrúgjuk Shishisuke hátsóját, kérlek. *ellenállhatatlan bociszemekkel pislog*). A sensei ugyan lehordta a fejét, de a gyakorlatnak nem vetett véget, és velem sem foglalkozott a továbbiakban, ezért nem kicsit bepöccentem. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok nagy tehetség, de ezért nem kell levegőnek nézni!
Szóval akcióba lendültem. Katanát a földbe szúrva előkaptam két kunait egy-egy robbanócetlivel, amelyeket a sensei melletti két fába hajítva felrobbantottam, ezzel rengetek kawarimi eszköznek alkalmas fatörmeléket nyerve. Eközben katanámat ismét kezembe kapva indultam meg a sensei felé. Reméltem, hogy bizonyos szintig velem lesz a meglepetés ereje, mert eddig elég passzív voltam. Mikor már csak egy méterre választott el tőle, pont, mikor a cetlik felrobbantak, felugrottam, és a katanával a sensei felé sújtottam, legalábbis úgy tettem, majd a mozdulat közben hirtelen egy kawarimi no jutsu segítségével a sensei háta mögé kerülve fejeztem be a mozdulatot. Úgy számítottam, hogy ha a sensei el is ugrik, a fejpántját talán meg tudom vágni, szerencsésebb esetben még talán le is tudom vágni a derekáról. Már éreztem számban a győzelem ízét, mikor a senseibe mélyedt katanám, azonban a sensei teste villámló alakot öltött fel és eltűnt. Csak egy Raiton Kage Bunshin volt. A sensei a hátam mögött bukkant fel, kicsavarta kezem és egy kunait szegezett egyenesen a nyakamhoz. Felszólította Shishisukét, aki közben Mizu Bunshinokat készített, hogy tüntesse el őket, és adja fel. Na persze, az előzőek után miben reménykedett? A fiú pont most fog az életemmel törődni, mikor az előbb kis híján ő ölt meg? Ezen megfontolások miatt arra szólítottam fel Shishisukét, hogy ne is törődjön velem (bár azt hiszem, felszólítás nélkül sem foglalkoztatta volna nagyon a helyzetem), és igyekeztem kapálódzni, hogy kiszabadulhassak, tudtam, hogy reménytelen, de mégsem maradhattam tétlen. A fiú összevissza beszélt mindenféle hülyeséget, meg sem jegyeztem, úgy felfújtam magam rajta, gyenge kislány, mi? (Upsz, lebuktam, de akkor sem kötöm az orrodra Razz

) Közben előkészített mindegyik bunshin pár robbanócetlis kunait, amelyeket úgy hajított el, hogy kettővel célozta a senseit, és így engem is, a többi mellettünk felettünk suhant el, elzárva a menekülés útját. A sensei árnyákklónja - mert utóbb kiderült, hogy a valódi sensei egy bokorban lapult - a valódi senseihez hajított, mielőtt még felrobbantak volna a cetlik. Végül jó kedvűen közölte velünk, hogy a teszt teljes kudarc volt, és hogy csak azért nem küld vissza bennünket az akadémiára, mert az Uchihák támadása miatt ninjahiány van. Mily megtisztelő...
Miután eljöttem az akadémiáról, csak kóboroltam a falu utcáin. A sírás kerülgetett, olyan szerencsétlennek éreztem magam. Egy apró dicséretet sem sikerült kicsikarnom a senseiből. Semmit. Persze, hogy nincs túl rózsás hangulatom. Holnap meg majd kapunk valami D szintű feladatot, amihez valószínűleg nem nagy kedvünk lesz, csak annyi lesz az előnye, hogy nem kell attól rettegnem, hogy Shishisuke miatt veszélybe kerül az életem. Mellesleg egész végig azon gondolkodtam, hogy egy ilyen ember hogy akar egy klán vezetője lenni? Két elvállalt klánküldetés, és volt-nincs klánja, de komolyan. Hogy lehet ilyen hozzáállással létezni? Áh, egyszerűen nem értem.
Aztán este végre hazaestem. Anyáék persze halálra gyötörtek a kérdéseikkel. Közel egy órás tortúra után sikerült felmenekülnöm a szobába. Egész éjszaka az aznapi eseményeken törtem a fejem, rajzolgattam, elemeztem, és arra kellett rádöbbennem, hogy alapvetően rövidebb listát tudnék neked írni arról, hogy mit nem szúrtam el. A támadással még nem is lett volna gond, de egyáltalán nem törődtem azzal, hogy utána biztosítsam a védelmemet. Áh, de mindegy is, ezt nem neked kell elmesélnem, hanem magamnak kell feldolgoznom, és elraktároznom a tapasztalatokat. Remélem, azért a viszonyunk javulni fog
Shishisukével. Könnyebb lenne mindkettőnknek.
Ja, egyébként úgy aludtam el a papírhalmok felett lehetetlen pozitúrában a földön, ahogy voltam, szóval ma úgy kellett összekaparnom magam. Még most is fájnak a tagjaim. (Megjegyzem, életet kellett maszíroznom a végtagjaimba, hogy egyáltalán meg tudjak mozdulni, frankó lesz így a küldetés.) Aztán emiatt el is késtem, de szerencsére csak Shishisuke volt ott, mikor megérkeztem, a sensei még nem. Képzeld, tökre meglepődtem, de a fiú azzal kezdte, hogy bocsánatot kért, hogy majdnem kinyírt, bár aztán közölte, hogy a küldetés sikere érdekében nem fog habozni, hogy feláldozzon engem vagy a senseit. Kedves, de azért haladtunk valamennyit. Fő a pozitív hozzáállás...
Bár ismersz, nem bírtam ki, hogy ne dörgöljem az orra alá a véleményem, főleg, hogy így felbosszantott, örülhet, ha a sensei nem áldozza fel őt, méghogy ő fogja feláldozni a senseit... röhög a vakbelem, ekkora egy nagyképű srácot. Közöltem vele, hogy tisztában vagyok vele, hogy a ninja kötelessége akár az életét is áldozni a küldetésért, na de sokkal nagyobb siker úgy teljesíteni egy küldetést, hogy a lehető legtöbb ember, (legjobb esetben mindenki) túlélje azt. Hiszen mit kezdene a falu azzal, hogy teljesíti a küldetéseket, amiket vállal, csak épp elfogy az összes ninjája tíz nehéz küldetés után? De látszólag nem hatotta meg a dolog, mert egy makacs pasi. (Bocs... Razz

)
Végül megérkezett a sensei is, úgy tűnt ma jobb a hangulata, mint tegnap volt. Már nagyon kíváncsi lettem, mi lesz a feladatunk, ezért rögtön rá is kérdeztem. Shishisuke meg nem önmaga lett volna, ha nem mormolja közbe, hogy reméli, valami normális missziónk lesz. Tartok tőle, hogy a sensei bármilyen küldetést is hozott, egy sem felelne meg neki, szóval kár volt a megjegyzésért...
Végül a 23-as csapat, azaz mi egy D szintű feladatot kaptunk, amelynek keretében meg kell tisztítanunk az erdei csermelyt, amelyet valaki elárasztott szeméttel megkeserítve az ottani élővilág életét. Plusz, ha a szemetelő esetleg ismét arra járna, hajtsuk be tőle a pénzbírságot. (Azt nem teszi zsebre, amit tőlem kap, ha arra tolja a képét, az biztos! Hogy lehet valaki ennyire gusztustalan. A saját környezetét szennyezi, aztán majd abból a vízből iszik, amit ő tett tönkre.Igazi IQ harcos, na mindegy, nem is haragítom magam ezen.) Szóval most majd megyünk az erdőbe kis szemetet gyűjteni, hurrá. Persze Shishisuke itt fintorog mellettem, nagyon "odavan" a feladatért...
Na de nem is fárasztalak tovább. Majd ha hazajössz. Very Happy

Legyél jó és szobatiszta! Wink

Szeretettel ölel: Asuko

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 00:40

Kedves bátyó!

Múltkor ott hagytam abba, hogy szemetet megyünk szedni, hát meg is érkeztünk valóban és épségben. Hallod, ennyi mocskot még életemben nem láttam, pedig még öt évesen egyszer el is vittél a szeméttelepre (még emlékszem arra a küldetésre, amihez nem volt kedved, ezért engem uszítottál a szemétdombokra, mondván, hogy ha találok egy fekete foltos cicát valamerre, akkor elviszel fagyizni. Na meg arra is, hogy fagyit nem kaptam, csak hajleüvöltést anyutól...)
Na de visszatérve a mostani problémakörre. Szerinted anya hozzáállása mennyit változott a nyakig koszos vagyok szituációra? Mert térdig taposni a szó szerint gusztustalanul dzsuvás vízben nem épp egy tiszta ügy.
Már az is nagy szó, hogy Shishisuke is "beállt" dolgozni. (Jah, három Mizu bunshinnal... Jó persze, ő is szedte a szemetet, nem arról van szó, hogy csak a klónokat dolgoztatta. Ezzel csak arra céloztam, hogy nem bírta ki, hogy ne vágjon fel... Egyre jobban idegesít, hogy nem tudok semmi izgalmas és hasznos technikát T_T --> Igen, irigy vagyok! Ne szólj be! Razz

)
Sensei is teljesen kész. Mikor már szó szeritn egymerő trutyi a cipő, a nadrágomról nem is szólva, nagy kegyesen kitalálta, hogy mutat nekünk egy technikát, amely megkönnyíti a dolgunkat. (Könyörgöm, előbb nem jutott eszébe?! Talán megúszhattam volna anya litániáját...)
Azért meg kell vallanom, nagyon izgatott lettem, amikor kiejtette a száján, hogy tanítani szeretne nekünk valamit. Na és hogy mit: a vízen járást a chakránk koncentrációja segítségével. (Lelkesedés lelohad, Asuko feje felett borús fellegek gyűlnek. nincs annál borzasztóbb, hogy a sensei elsőre kitalálta, mi az, amiben a leghalványabb tehetségem sincs. Bármit, amit chakrával kell csinálni, számomra kínszenvedés megtanulni.)
Na de fel a fejjel, eddig is mindig összejött (előbb-utóbb). Meg aztán nem állhatok le hisztizni, Shishisuke így sem tart egy lyukas garasnál többre (ha annyira egyáltalán tart), szóval irány a folyó. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.
Shihsisukének itt is könnyebb dolga volt a mizu bunshinokkal, tripla annyi tapasztalatot szerzett ugyanannyi idő alatt. Sajnos egyébként sem tudtam volna felvenni a versenyt, de így már végképp nem. mikor már épp büszkén kihúztam volna magam, hogy legalább már tudok egyensúlyozni a vízen egy helyben állva, Shishisuke klónjai már, igaz, csak rövid ideig, de sétáltak. Olyan elkeserítő.
De a kis gyakorlatról eszembe jutott más is. Emlékszel, mikor elmentünk biciklizni, és a csomagtartón vittél? Ez is hasonló érzés, ha belejön az ember, csak itt nem az út hullámait, hanem a vízét érzed. Egész nosztalgikus lettem tőle. Mondjuk az eredmény is hasonló... csak itt nyakig sáros és vizes lettem, ott meg horzsolásos és véres.
(Szerinted lehet gyakorolni ezt a technikát otthon a kádban is?)
Szóval ahogy ott bénáztam, a sensei folyamatosan ellátott jó tanácsokkal (ahogy Shishit is, de az engem jelenleg a legkevésbé sem érdekel, ahogy ő maga sem. Harag van. Razz

)
Arra utasított, hogy próbáljak lábujjhegyre állni, úgy könnyebb lépni (végül is valóban, hiszen, mikor lépünk is valami hasonló mozdulatot csinálunk ösztönösen --> még jó, hogy igaza van, szép lenne, ha nekiállnék kioktatni Raiden senseit ^_^')
Mondtam már, hogy valamit könnyebb mondani, mint csinálni? Bár szorgalmasan igyekszem követni a sensei tanácsait, még közel sem vagyok ahhoz, hogy tökéletesen elsajátítsam ezt a viszonylag egyszerű kis trükköt. ( Mi lesz velem, mikor majd orvosi jutsukat kell tanulni? Az elmélet rendben lenne, na de az kevés, hogy elméletben jó helyen metszettem bele a páciensbe...)
De nem panaszkodom, most, hogy kicsit szusszantam, rohanok is vissza edzeni. Mert el fogom sajátítani, nincs mese! (Ajánlom, hogy mikor ezt olvasod, az jár majd a fejedben, hogy "Mindent bele, hugica!" különben lesheted, hogy mikor csinálok neked újra fánkot! )
Pusszant, és bosszant:
Asuko, a te "drága" húgod

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 00:48

5 éves időugrásra

1. év

Kicsiként: Tomoshika Asuko _899227213n_vtelen_wwwkepfeltoltesh

Kedves bátyó!

Múltkori levelem kicsit kurtára sikeredett, mert csak pár percem volt a pihenő alatt, hogy néhány szót papírra vessek a számodra. (Nem mintha ez hosszabbra nyúlna...) Most, hogy túl vagyok életem első küldetésén, büszkén kijelenthetem, hogy sikeresen vettem az akadályt. A vízen járást sikerült viszonylag tökélyre felfejleszteni, persze azt nem állítom, hogy azóta nem gyakoroltam még vagy kismilliószor, de ez volt életem első olyan chakrakoncentráción alapuló feladata, amit (hozzám képest) viszonylag rövid idő alatt megtanultam. (Még a végén elhiszem, hogy fejlődőképes vagyok. Wink

)
Ám nem volt sok időnk örömködni, mert felbukkant két alak, egy kövér, kopasz, kétajtós szekrény meg egy alapjáraton teljesen átlagos fószer, de a szememben rögtön ellenszenvessé vált, mikor megpillantottam a kezében a szemeteszsákot. Képesek lettek volna ott előttünk elkövetni újabb merényletüket a patak ellen. Szerencsére nem hogy erősnek, még lángésznek sem bizonyultak, így azóta már halmozottan megfizettek minden gonosz tettükért (muhaha Razz

).
A továbbiakban mi is megjártuk a tipikus genin csapatok útját. Különféle küldetések: gyomlálás, bevásárlás időseknek, takarítás, betegápolás. Egészen addig, míg egy nap egy ninja nem termett a nappalinkban, majd folyamatosan Asasonak szólítva Tea országába nem küldött egy külön küldetésre. Mint később kiderült, nem én voltam az egyetlen Villám Országbeli ninja a küldetésen, de mind idősebbnek tűntek, én legalább is nem ismertem egyiküket sem. Képzeld, találkoztam Jiraiya-samával, az egyik legendás sanninnal, és még autogramot is kaptam (*repked a boldogságtól, aztán eszébe jut a hercegnő, és sírni támad kedve*)
Hát igen... a küldetésünk szerint meg kellett volna mentenünk megbízónk lányát, akit a yakuzák ejtettek foglyul, ám terveinkbe hiba csúszott, s mire odaértünk, szegény lány már halott volt. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg vért, a még meleg, de már élettelen testet, az üveges tekintetet, mind-mind mélyen beleégett a szívembe. Miért kellett ott lennem? Miért miattam? Talán, ha nem lépünk akcióba, ha az apa fizetett volna, még élhetne. Olyan igazságtalan az élet! Hiszen olyan idős lehetett csupán, mint én. Jaj bátyus, most úgy hiányzik az ölelésed! Amint tudsz, kérlek gyere haza, mert eszméletlenül hiányzol!
Puszi:
Asuko (T_T)

Szia bátyó!

Még mindig nincs túl jó kedvem. Állandó rémálmaim vannak, folyton csak a hercegnő halott arcát látom, ahogy fekszik, mint egy eldobott rongybaba. Aztán váratlanul felemeli a fejét, és egyenesen rám néz, majd folyamatosan szavakat formál a szájával, miközben félig elvágott nyaka miatt félrebillen a feje.
Az élmény hatására próbáltam beszélni Raiken-sensei-jel, hogy ajánljon be engem az orvosi ninják közé, azonban ő ezt még túl korainak tartotta, hiszen még jó pár alapvető jutsut érdemes előbb elsajátítanom, na meg a chakrakontroll, az erőnlét és még sorolhatnám. Tudom, hogy igaza van, de olyan lelombozó.
Végül mégsem bántam meg annyira. Sok furcsa küldetésben kellett részt vennem. Például volt egy festő, akinek három napon keresztül modellt kellett ülnöm (azt hittem, meghalok, elzsibbadt mindenem, a bácsi is unalmas volt, de a küldetés az küldetés). Raiken -sensei meg csak vigyorgott, miközben azzal vigasztalt, hogy ez a feladat fejleszti az önuralmamat és a kitartásomat. Hát valóban mindkettőre szükségem volt, mert néha legszívesebben felpofoztam volna a "bácsit". De legalább kaptam érte annyi pénzt, hogy vehettem egy új orvosi szakkönyvet ^^
Aztán ott volt az a kreativitási feladat. Egy közeli városka szeretett volna színházi előadást tartani, ezért meghívtak egy igen híres színpadi rendezőt, akinek rengeteg elvárása volt, többek között egy igen bonyolult és nehezen kivitelezhető díszlet. A városka, fogalmam sincs miért, a mi falunkhoz fordult segítségért, és nekem jutott a megtiszteltetés, hogy elkészíthessem az ebédlős jelenet díszletét. Na ott is volt szükség türelemre. Ennyiszer még életemben nem szívtam a fogam, hogy véletlenül se ejtsek ki a számon semmi nem oda illő gorombaságot. Az a nagyképű rendezőcske (könyörgöm, alig látszott ki a földből, de több baja volt, mint az egész emberiségnek együttvéve) közölte velem, hogy egy tehetségtelen idióta vagyok, mert véletlenül narancssárga helyett vörösre festettem a függönyöket. Olyan megalázó volt. (Ja, a vicc: később egy újságban olvastam a darabról írt kritikát, és kiemelték az ebédlős díszlet különleges élénkségét, ÉS! "a függöny merész, otthonos vöröse teljes kontrasztban állt a szereplők elhidegülésével, amely így még nagyobb hatást gyakorolt a közönségre." Ennyit róla. Razz

)
Jaj és képzeld, egyszer egy rendezvényen kellett kisegítenünk egy kis rendezvényszervező céget, és nekem kellett segítenem a konyhában (én, akit anya még a spejz közelébe sem enged, nem hogy a konyháéba...) Egyébként a szakácsnéni aranyos volt, megtanított egy-két apró fogást, és még akkor sem szidott le, amikor felgyújtottam a fél sátrat... A vacsora egyébként jól sikerült, még azt is sikerült kimagyaráznunk, miért félig nyitott a sátor. Razz

Az eset arra teljesen alkalmas volt, hogy megtanuljam, jó szöveggel bármit ki lehet magyarázni. Esküszöm, otthon ezt fogom gyakorolni (ugyanis a hajam is sikerült leégetnem. Szerinted anyát meggyőzné az az érv, hogy egyébként is vágatni kellett volna belőle?)
Na de mennem kell, ma a sensei valami újat akar tanítani, nem maradhatok le róla. Smile

Puszi:
Asuko, az elfoglalt

Drága bátyus!

Viszonylag rég nem írtam, de el voltam foglalva. Két igen hasznos kis alapjutsut tanultam, amire még szükségem lehet (és tényleg, tekintve az eddigi pályafutásomat -> mindig engem fognak el, próbálnak megölni egyebek :/ ) Az egyik a Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika volt. Hagy ne mondjam, megint jól ki lett velem szúrva. -.-' Mert ezt "csak" úgy lehet megtanítani a lökött kölykének (nekem), hogy csőbe húzzák, egy fához kötik, és mosolyogva közlik vele, hogy ha kiszabadul, mehet haza. (Egész éjszaka kinn szenvedtem, és még anya is leszidott, hogy hol a francban voltam T_T) Hogy hol itt a kiszúrás? Hogy képes voltam ezt az idióta trükköt benézni négyszer is... (Szerinted negyedszerre anya mennyire vette be, hogy a sensei megint kikötözött egy fához? :/) Bár tény, hogy stresszes gyorstalpalóban megtanultam egy új jutsut, na de azért nem volt ez egy kicsit túlzás szerinted?
A másik jutsuhoz már segítséget is kaptam, ugyanis Rakien-sensei nem ért rá, csupán bejelentette, hogy a Feloldás // Genjutsu Kai nevezetű technikát fogom megtanulni Yamako-sensei segítségével, aki profi szinten bánik a genjutsukkal, így a legalkalmasabb személy arra, hogy (szétszadizzon) megtanítson erre a szintén hasznos kis jutsura. Én még ennyi borzalmat nem éltem át egy napomon sem, pedig magamtól is képes vagyok megkeseríteni a saját életem... és ez így folytatódott három héten keresztül, mire eljutottam odáig, hogy végre ne blokkoljak le annyira a genjutsuktól, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hogy mit is kellene tennem, hogy megszüntessem. (A legrosszabb az volt, amikor a hercegnővel kellett találkoznom egy illúzióban, tudod, amelyikről írtam, hogy miattunk halt meg... Az volt az a pont, amikor annyira kiütött a genjutsu, hogy két napig kórházban is voltam :/ ) De végül azért csak összehoztam ezt is a saját lassú, esetlen kis tempómban (egy hónap után ideje volt, nem? *pirul*).

Yamako sensei:
Tomoshika Asuko Genjutsu

Na de itt még nincs vége az izgalmaknak, mert Raiken-sensei végre rábólintott arra, hogy keressünk nekem egy oktatót, aki majd bevezet az orvostudomány szövevényes világába. Komolyan, le nem lehetett lőni, olyan boldog voltam (persze, mert fogalmam sem volt róla, mi vár rám -.-'). A kiszemelt oktató, Yorutaru-sensei, Raiken-sensei régi jó barátja volt, és úgy jellemezte, hogy ő lesz a nekem való tanár, mert már rutinos rókának számít a nehéz esetek tanítása terén. (Mondtam már, hogy "szeretem" Raiken-senseit?)
Azért közbevetőleg ejtenék pár szót erről a Yorutaru-senseiről: Nálam tíz évvel idősebb (nem ér, még egy zseni T_T, külsőleg egész helyes, sötétkék, hosszú haja van (imádom a hosszú hajú pasikat *.*), érdekes sárgásbarna szemei vannak, magas, izmos, minden ami kell. Na igen, szegény naiv kis báránykát (megint engem -.-') ez már behúzza a csőbe, és még örül is, hogy egy ilyen férfi fogja oktatni. Na de mikor elkezdi... hallod, ez egy vadállat, azt hittem kinyír első nap. T_T Bár arra ebben az évben már erre nem került sor, mert bár elvállalt, elküldték egy váratlan kiemelt prioritású küldetésre, amiről csak jó két hónap múlva tért vissza (szóval az új évet még repeső szívvel kezdtem meg. Na meg egy rahedli szakkönyvvel, amit kötelezően feladott. Bár szeretek olvasni, de akkor is kétségbeejtő egy közel száz könyvet tartalmazó lista :/ )
Majd még jelentkezem, most megyek vissza olvasni, mert ha holnapig nem végzek, engem szakrálisan kivégeznek! (A következő levélben talán végre eljutok odáig, hogy részletezzem, miért vadállat a sensei.)
Puszi:
Asu, a kimerült, és agyonhajszolt :/

Yorutaru sensei

Tomoshika Asuko AnimeVampireguy

2. év

Ismét én: Tomoshika Asuko 2j0jcls

Üdv bátyó!

Vigyázz, ma túl jó kedvem van! ;D Ma meg lettem dicsérve (ilyen sem fordul elő sűrűn Yorutaru senseinél, először azt hittem beteg. Razz

) Pedig igazából nem is csináltam semmit, csak elkísértem a szokásos vizit-körútjára a kórházban, és feltett egy kérdést, amire a jelek szerint végre elég kimerítően és pontosan sikerült válaszolnom. (Ergo végre elhitte, hogy el is olvasom azt a sok marhaságot, amit előír nekem.)
Na de múltkor nem maradt időm, hogy alátámasszam azon állításomat, hogy Yourutaru sensei egy vadállat. Most ideje ezt bepótolni.
Kezdjük az elején. Az első alkalommal, amint túl voltunk a formális bemutatkozáson, úgy határozott, hogy felméri a chakrairányítási és -koncentrálási képességeimet. A feladat szerinte egyszerű volt, a testem különböző pontjaiba kellett koncentrálnom a chakrát, főleg a végtagjaimba, ő pedig úgy teszteli, hogy ez sikerült-e, hogy felém hajít egy chakrára semmivé bomló anyagból készült senbont. Na igen, de nekem köztudottan borzalmasan mennek az ilyen jellegű feladatok. Tiltakozni viszont esélyem sem volt, mert már repült is felém az első. Körülbelül fél perc kellett ahhoz, hogy sündisznóvá váljak, és kimerülten essek össze. Ha jól emlékszem, négy napig voltam kórházban, és vagy fél napig csak a senbonokat szedegették ki belőlem. Ezek után még volt képe benyögni, hogy "Azt hiszem, az alapoknál kellene kezdenem". Komolyan, ha képes lettem volna megmozdulni, megnyuvasztom.
Gondolhatod, hogy milyen lelkesedéssel léptem ki a kórházból, és indultam másnap a gyakorlóterepre. (Azért mostanra egész megbarátkoztunk.) Szerencsémre másodszor tényleg a képességeimet mérte fel, balszerencsémre viszont azt diagnosztizálta, hogy alap esetben még genin szinten sem szabadna lennem (A kis édes -.-') Ez egyet jelentett azzal, hogy a télutó a tavasz és a nyár is azzal telt, hogy végig szadizott, miközben semmi olyat nem csináltunk, ami benne lenne egy normális ninjaoktató óratervében. (De legalább, amennyire az ideje engedte, mindenhol megjelent, sőt, sokszor velem együtt gyakorolt ő is, és közben egy csomó időt töltöttünk együtt, mert szerinte ez fontos ahhoz, hogy ki tudjon hozni belőlem mindent, még a ramenezdében is törzsvendég lettem Razz

)
Na de mit is csináltunk pontosan. Első körben a mozgáskoordinációmon szeretett volna javítani, ezért beíratott egy csomó különórára. Jártam egy időben balettra, hastáncra, szinkronúszásra, akrobatikára, talajtornára. Ezen kívül minden nap két órát kötelezően, a sensei felügyeletével könyvtárban töltöttem. (Na meg minden este egy darab fát megszégyenítő lendülettel zuhantam az ágyba. Egy dolog vigasztalt, anya szerint megerősödtem, és kevésbé mozgok esetlenól, mint azelőtt. - Ez csak annyit jelent, hogy mostanában kevesebb dolgot borítok fel otthon, és lassan már a konyhában is megtűrt vendég vagyok - azonban kuktává még mindig nem mert előléptetni ;D)
Egyébként szabad időmben (van olyan? O.o) rajzolgatni kezdtem, egész sor tájképet festegettem össze, majd ha erre fúj a szél felénk, megmutatom őket (még mindig te vagy a legnagyobb, és egyetlen kritikusom Razz

Bár múltkor a sensei majdnem lefülelt, de neki végképp nem szeretném megmutatni "műalkotásaimat" ;D)
Legyél most kivételesen rossz!
Pusz:
As(uko) ;D (-> Tudom, gyenge, de ez jutott Razz

)

Halihó bratyó!

Nem ment el az eszem, csak büszke vagyok, mert ismét egy jutsuval lettem gazdagabb (ne merj nevetni, mert megcsaplak!). Na nem egy olyan eget rengető újdonság, csupán az Ayatsuito no Jutsu// Drót Csévélő Techniká-t tanultam meg. De már ez is kész kabaré volt, azt hittem, Yorutaru sensei kitagad, de végül csak megpukkadt a nevetéstől.
Az alapvető koncepció az volt, hogy egy ideig csak ismerkedek a dróttal, hajtogathattam, lengethettem, meg ilyenek (hagy ne mondjam, mennyire zavarban voltam, kb. úgy nézhettem ki, mint egy retardált, hiperaktív lúzer, na de nem is ez a lényeg). Utána igazából az akrobatikus óráimon tanultak egy részét kellett volna kamatoztatnom, a végeredményt azonban a régi, "edzetlen" énem is megirigyelhette volna, körülbelül három-négy mozdulattal sikerült magam olyan szinten a drótba keverni, hogy csak akkor szabadultam ki, mikor a sensei végre kivágott a "slamasztikából". (Miután, mint említettem, könnyesre röhögte magát rajtam). Azonban ezzel nem adta fel a dolgot (nekem meg nem lehetett). Így egész nap elszórakoztam, és "jobb" voltam, mint a pók hálójába kavarodott légy... Végül a sensei a harmadik napon megunta a dolgot, és új módszert talált ki. Henge no jutsuval hasonló méretűre zsugorította magát, mint én, majd mögém állva, a kezemet megfogva próbálta megmutatni a mozdulatokat. Ez igazából hosszú távon biztos eredményes lett volna, de engem csak zavart, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. (Ez már szinte "munkahelyi" zaklatás Razz

)
Na de hogy bonyolódjon a helyzet. A sensei küldetést kapott, így egyedül maradtam a gyakorolnivalóval. Nem hanyagoltam ám el (nem mertem -.-'), és valljuk be, a sensei stresszelő jelenléte nélkül egész jól is haladtam (de legfőképp a saját tempómban, bár azért néha elkelt volna a segítség...). Nem csoda, ha most dagad a keblem a büszkeségtől, mert mikor hazaért, rögtön engem akart nyúzni, de már nem volt miért. A technikát viszonylagos tökéletességgel sikerült neki bemutatnom (na jó, volt egy kisebb gikszer, egyszer felgáncsoltam magam félig a dróttal, de nem estem el!). És igen! Megdicsért, s csak annyit fűzött hozzá, hogy azért még gyakoroljam, hogy stresszes helyzetben is stabilan tudjam használni. (*örömtáncot jár a levélpapír felett*) De ami még nagyobb újság: végre bejelentette, hogy komolyabb jutsuba fogunk kezdeni. (Sajnos azt még nem árulta el, hogy mi lesz az Sad

- meg fogok halni a kíváncsiságtól...)
Üdv:
Haldokló Asuko

Kedves bátyó!
Nem, sajnos most nem a legújabb eszeveszetten fantasztikus jutsumról fogok beszámolni (főleg, hogy még semmi ilyet nem tanultam). Ok: a sors, (jobban mondva a Raikage) közbeszólt, és egy küldetést kaptam. A lényeg röviden: egy babakészítő mestert kellett elkísérnem Hold Országába, az évente megrendezésre kerülő nagy babakiállításra. Nem tűnt egy nehéz küldetésnek, sőt kifejezetten kellemesen indult. Az idős nő sok érdekességet mesélt a babákról, este még meg is mutogatta őket, sőt, arra is biztatott,hogy próbálkozzak meg eggyel. Megcsinálta nekem az alapot, addig én serénykedhettem a ruhavarrással (hát, sikerült összeeszkábálnom valamit, de sok mindennek nevezném, csak épp ruhának nem Razz

). Nem értem, miért, de az elkészült ruha leginkább Yorutaru sensei ruhájához hasonlított, még az arccal is ez volt a helyzet (hosszú hajú, sárgásbarna szemű lett, és olyan érdekesen mosolyog...). Komolyan, a következő lépés az lesz, hogy már az álmaimban is zaklatni fog :/
Már itt is kezdem T_T
Gyorsan félbe is szakítom magam, és visszatérek a küldetésre. Az első furcsa események akkor kezdődtek, mikor Tűz Országa határvidékein bandukolva összefutottunk még egy karavánnal, amellyel egy férfi is utazott, a megbízom, Hahariko-sama nagy ellenfele, és legbefolyásosabb konkurenciája. Már az művészet volt, hogy szétválasszam a két acsarkodó öreget, hát még mire indulásra bírtam a megbízóm, és rávettem, hogy a békesség megőrzése végett térjünk le egy kicsit az előre megtervezett útról.
Így válik egy álom rémálommá. Az út további részében ugyan történni nemtörtén semmi, de hatalmas szükségem volt a szerencsére már jól kifejlesztett, érdeklődve nézek, miközben elengedek mindent a fülem mellett technikámra, hogy ne kapjak idegrohamot a nő folytonos méltatlankodásától. Amilyen kedves volt eddig, olyan házisárkány lett ezután.
Arról nem is beszélve, hogy (fogalmam sincs, hogyan, mert elméletileg mi hosszabb úton jöttünk) egyszerre érkezett meg a két karaván a városba. A kapunál olyan harc volt azért, hogy kit regisztráljanak be előbb, hogy már a végén szerintem minden arra járónak megfájdult a feje. Most először keserített el a tudat, hogy nekem még haza is kell majd kísérnem a nőcikét, és végig felügyelnem kell a biztonságát a vásár alatt. (Csakhogy még tökéletesebb legyen az alapkoncepció, a két alkotó egymás mellett kapott standot.) Még jó, hogy a vásár csak három napos...
Első este már olyan idegállapotba kerültem, hogy muszáj volt sétálnom egyet, mert különben tényleg Haharikora borítom az asztalt. Tanulságos egy séta volt, meg kell hagyni. Összefutottam egy fiatalabb fiúval, aki a "konkurencia" szolgálatában állt. Nem is emlékszem már, milyen apropón, de beszélgetni kezdtünk. Tőle tudtam meg, hogy e nagy ellentét hátterében valójában az áll, hogy régen a két babamester szerelmes volt egymásba, azonban egy szerencsétlen félreértés miatt összevesztek, és azóta, bár mindketten megvesznek a másikért, két értelmes szót sem képesek szólni egymáshoz, mert mindkettő a másiktól várja, hogy bocsánatot kérjen.
Igen, jól tippelsz. Asuko társközvetítő és problémamegoldó cége azonnal működésbe kezdett. Egész este azon járattam az összes agykerekemet, hogy hogyan békíthetném ki őket. Első lépésként igyekeztem felmérni az utálat mértékét, így arra az önfeláldozó tettre szántam el magam, hogy Hahariko-samánál érdeklődtem, miért is utálja ennyire vetélytársát. Eredményt, de még csak egy apró információmorzsát sem sikerült kicsikarnom,pedig három órán keresztül hallgattam az ömlengését. Újdonsült ismerősöm és szövetségesem is hasonlóképp járt. Épp csak az ömlengésről maradt le, mert a gazdája jó férfihoz méltón, kerek-perec közölte vele, hogy semmi köze hozzá. (A mázlista)
ezzel csak annyit ért el a két érintett, hogy a második lépést kihagyva egyből a végső lépésre ugrottam a nem létező tervemben, ergo spontán összeeresztjük őket extrém körülmények között, és meglátjuk mi lesz. (Igen, ez volt az alapkoncepció...) A valóság azonban sokkal szövevényesebb terveket sző nálam, egyszerű halandónál. Újdonsült barátommal, Kouro-val elhatároztuk, hogy egy veszekedést kihasználva Henge no jutsuval rájuk támad, én meg megsérülök, így kiprovokálva, hogy segítsenek egymáson. A terv egész jól ment addig, hogy ránk támadtak, mikor épp a két standot pakoltuk össze. Bár kicsit korainak tartottam, de végül is így még spontánabb lehetett az egész. Még meg is dicsértem magamban Kourot, milyen jó, erős kötésű ninja alakot öltött magára. Azon már meglepődtem, mikor akkorát kaptam a gyomromba, hogy csillagokat láttam, és a szemben levő házig repültem, de hát durván szereti, legyen. Még akkor sem fogtam gyanút, mikor Haharikot durván a vállára kapta, és szó szerint letarolta szegény Hitoshi-sant (Hahariko riválisa, és szerelme). Bár magamban elkönyveltem, hogy kicsit túljátssza a szerepét. akkor kezdett először bűzleni a dolog, mikor a ninja egy füstbomba segítségével elmenekült. (ekkor is csak azért, mert nem ebben egyeztünk meg.) A frász még kerek öt percig váratott magára, amikor is feltápászkodva egy halk nyöszörgő hang ütötte meg a fülem. A házból jött. Belépve pedig Kourot pillanthattam meg, akit még egy kötözött sonka is megirigyelt volna, úgy elintézték. Na de én sem voltam jobb, engem apa öntöző rendszere irigyelhetett volna meg, olyan záporesőt vágtam le magam hibáztatva. Egy dolog azonban bejött: Hitoshi-san valóban aggódni kezdett Haharikoért, és próbált lelket verni belénk, hogy eredjünk a nyomukba. (Még jó, hogy volt valakinek lélekjelenléte a csapatban ...)
Kouro megidézett egy izét (fogalmam sincs, milyen teremtmény lehetett, egy biztos, szörnyen ronda volt, büdös, kicsi, semmihez sem hasonlított igazán - mint egy összebarmolt dadaista műalkotás - de a szaglása, na az utolérhetetlen), így hamar Hahariko nyomára akadtunk. épp csak le voltunk maradva,mint a borravaló. Kouro vállalta, hogy cipeli Htoshi-sant is, majd könnyed, Shunshin no jutsus turbo dízel padlógáz stílusban vágtunk neki a kilométereknek, amelyek így olyan gyorsan fogytak a lábaink alatt, mint az állami költségvetés egyes országokban.
Egészen egy kis takaros házig jutottunk az erdő mélyén. Meglepődtünk mindannyian,mert az a vén banya nyugodtan kacarászva teázgatott egy másik idősebb úrral, és a ninjánk szolgálta fel épp az italt. (azt hittem eldurran az agyam, pedig én aztán semmi sem voltam Hitoshi-sanhoz képest). természetes, hogy megint hatalmas balhé lett. Bár Hahariko szája most alul maradt a rendes méreteihez képest. Úgy tűnt szégyelli magát, de hagyta, hogy Hitoshi dühösen visszavágtasson a faluba, s csak akkor kezdett sírni keservesen, hogy nem így akarta. (Istenem, miért nem lehetett volna ezt akkor eljátszani, mikor Hitoshi még itt van???)
Igazából ez volt az a pont, ahol lemondtam az egész békítős hadműveletről. Mire hazaértünk az alkalmazottak mindent összepakoltak menetkészre, hajnalban terveztünk indulni. Már nem lett volna semmire időm. Sajnáltam a dolgot, na meg elkértem Kouro címét, és megígértük egymásnak, hogy tartjuk a kapcsolatot.
A reggel már csak olyan, hogy hamar eljön, azonban ebben az esetben még sok más is volt a tarsolyában. Éktelen hangzavarra ébredtem, valami iszonyat tehetségtelen béna próbált hegedülni, miközben nyávogott hozzá. Ahogy kinéztem az ablakon, azt hittem, kiesek döbbenetemben. Az önjelölt szerenádadó nem más volt, mint Hitoshi-san. A következő pár perc eseményeit csak röviden foglalom össze, hogy ne folyjon el a levél a "romantikától".
Szóval: Hitoshi halláskárosít szerenádozás álnéven
Hahariko az első kezébe ötlő dolgot kihajítja az ablakon (szenvedő "alany" tárgy: egy baba)
Hitoshi épp felfújná magát, mikor megpillantja a babát, és elérzékenyül
Hahariko kilép a teraszra egy szál hálóingben, látszik rajta, hogy kezdi felfogni, mit is tett
Kis blabla valami ajándékról, amit vegyítettek még a "Még mindig őrzöd? Miért dobtam volna ki, a kedvencem." párbeszéd hosszított verziójával.
Következmény: nagy összeborulás, mindenki szeret mindenkit, hurrá!
(Ja,én meg jöhettem egyedül haza, mert Hahariko úgy döntött, Hitoshival tér haza)
Nem hiába mondják, hogy minden jó, ha vége jó. Boldogan tértem haza "szeretett" senseiemhez, hogy végre elkezdjük a jutsum, amit beígért. De először persze jelentés, na meg a pénz felmarkolása. Hogy miért írom le mindezt, csak azért, mert itt jött a pofára esés. 8még hogy jó tett helyébe jót várj :/ Ekkora átverést.) A Raikage a beszámolóm után kijelentette, hogy ebben az esetben csak a fele pénz kapom meg a küldetésért, mert visszafelé már nem kísértem el a megbízóm . (A **** skót anyukáját! *übermérges*)
Pusz:
Asuko, a kisemmizett hős

Üdv újra, kedves bátyó!
Most rendhagyó módon Gőz Országából jelentkezem két jutsu tanulásának szünetében (a szünet most valóban szünet, kaptam két teljes nap pihenőt, mert a sensei szerint szükségem lesz rá,mielőtt belekezdünk a második jutsuba.) Ha az elsőből indulok ki, igaza lehet. Na de az élménybeszámoló előtt egy röpke magyarázat.
A sensei most már ismer annyira, hogy tudja, nálam a jutsutanulás nem két perc, azt is tudta, hogy mostanában megszaporodtak a küldetések,ezért nemes egyszerűséggel engedélyt kért a Raikagétól egy "tanulmányi kirándulásra", biztosítva ily módon a zavartalan fejlődésem. Anyuék annyira nem voltak elragadtatva, hogy kettesben lépek le egy felnőtt férfivel, de nem tudtak sok mindent tenni azon kívül, hogy egész végig azzal rágták a fülem, hogy ha közeledni próbálna, hogyan szereljem le. (Szegény sensei, ha tudná, mit nem feltételeznek róla...) Bár tény, hogy nem feltétlenül a legjobb módszer a renomé javítására, hogy egy halom fürdőruhát és egyéb, általában nyaraláshoz alkalmas cuccot pakoltatott össze velem. (Na de anyuék nem ismerik a sensei rendhagyó tanítási módszereit.) Nekem viszont nem kellett csalódnom. Bár útközben csak ritkán szekált orvosi esetekkel, zavarba ejtő keresztkérdésekkel tűzdelve, sőt meglepetésemre még fagyit is kaptam (és ő fizette, gyerekek, közeledik a világvége ;D)
Gőz Országába érve egy olyan panziónál álltunk meg, amely nem a megszokott, hagyományos japán fürdővel rendelkezett, hanem inkább vízipark szerű volt. A fürdőruha is hamarosan értelmet kapott, pontosan akkor, mikor másnap a medencékhez mentünk tanulni (bár akkor még elképzelésem sem volt, mi fog ebből kisülni). A sensei először a szokásos eligazítást tartotta, végre elárulta, hogy a Dainamikku Entorii // Dinamikus Belépő nevezetű taijutsut fogom elsajátítani, remélhetőleg minél hamarabb és minél hatásosabban. Tömören elmagyarázta a lényeget is, sőt, be is mutatta, hogy körülbelül el tudjam képzelni. Majd jött a magyarázat, hogy miért pont a fürdőben kell ezt gyakorolni. A rúgásba, hogy eredményes lehessen, nagy erőt kell belefektetni, megspékelve némi chakrával. na meg általában magasabb helyről (faág stb.) érdemes bevetni, vagy pedig tényleg ugrani kell egy tisztességeset. Itt jött képbe a medencénél található műugró-deszka, amely segítségével kisebb erőbefektetéssel gyakorolhatom magát a mozdulatot (Nem megmondtam, hogy a fürdőruha rejtélye megint egy alternatív tanítási módszer lesz?)
Egyébként kapóra jött ez a módszer, mert természetes, hogy eleinte nem ment az egész. A sensei most kivételesen jóindulatúan csak úgy jellemezte azt a katasztrófát, amit műveltem, hogy túl finom vagyok, legyek durvább, agresszívebb. 8Valójában már azzal gondjaim voltak, hogy ne essek le arról az átkozott ugródeszkáról :/ ) Talán a környezetváltozás, talán a pihenés tette, de Yorutaru sensei sokkal türelmesebb volt velem (na meg tette a szépet a segítségemmel a fürdőben megforduló, szemrevaló fiatal nőknek -> Elő merte adni, hogy én a lánya vagyok! Könyörgöm, tíz év van csak köztünk, ha akkor már képes volt gyereket nemzeni, megeszem a nem létező kalapom! A sok naiv nőcske meg elhitte, azt hittem, kifekszem... bár lehet, hogy nagyobb súllyal nyomott a latba a sensei kidolgozott teste, és helyes ábrázata. Mert azt a tényt nem tagadhatom, hogy kifejezetten vonzó. (Nem, nekem úgy nem tetszik, csak elismerem az értékeit. Ne merj vigyorogni! Nem hallottad?! Gonosz bátyus T_T)
Inkább térjünk vissza a jutsuhoz *rákvörös*. Két hét alatt sikerült reflexszerű természetesség szintjén betanulni a jutsuhoz szükséges mozdulatot, így kiköltöztünk a közeli parkba, ahol immáron a földön gyakorolhattam újabb két hetet. Majd jött az egy hetes harcolós edzés, ahol a sensei-jel kellett küzdenem, és közben lehetőség szerint minél többször bevetni az új jutsum. (A két nap pihit azért kaptam, mert nagyon meg volt velem elégedve ^^ Bár szerintem valójában csak nőzni ment, úgy tűnt az egyik célpont hajlandó lesz neki megfeküdni, gyanús egybeesés Razz

)
Pusz:
A jól lepirult, már párszor lehámlott, de azért még egyben levő húgod: Asuko
U.i.: Jééé, van színem! o_O

Kedves bátyó!
Ahogy előző levelemben már beharangoztam, ismét új jutsut, még pedig taijutsut sajátítottam el. Sajnos azóta már hazatértünk, de még ez is Gőz országa paradicsomában történt. (Jaj, hazatértünk: anyánk első kérdése: "Mondd, kislányom, szűz vagy még?" o_O Slusszpoén, bár anyám még akkor nem láthatta, mikor a kérdést feltette, de Yorutaru sensei hazakísért, így fültanúja lehetett a kis családi jelenetnek. -.-')
De visszatérve a kályhához, illetve a jutsuhoz. A soron következő überhalálos Asuko jutsu aaaaaa : Konoha Dai Senpuu // Nagy Levél Forgószél. Ez a jutsu is arról szól, hogy ügyesen kombinálja az ember a mozgásából fakadó ügyességét, erejét, és a chakráját. Így elvileg nem jelentene senkinek olyan nagy feladatot az előző után, na de ha az ember egy értelmes, szabályos szaltóra sem képes, akkor biza nem is olyan rózsás a helyzet. Ismét visszaköszönt az ugródeszka, amin a szabályos szaltót gyakoroltam egy műugrást oktató helyi hölgy segítségével, keményen, napi 12 órába másfél héten keresztül. (Egyébként mekkora átverés, hogy így egyszerűbb, meg kevesebb energia stb. A combom már akkora, mint egy megtermett vízilóé... ) Aztán ismét gyakorlás a parkban, majd ezt is harc-szimuláció követte. Az tény, hoyg a második jutsut már könnyebb volt elsajátítani az első ismeretében, de még így is eltelt egy darabig. Végső soron azonban nem elégedetlenkedem. A táj fantasztikus volt, a kaja szintén, a vendéglátás kapcsán egy szó sem érheti a ház elejét, és még a sensei is egész elviselhető volt. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez a két hónapos "tanulmányi kirándulás" igazán jól sikerült.
Negatívum: anya kijelentette, hogy egy darabig maximum helybéli küldetésekre hajlandó elengedni (sajnos a Raikage mosolyogva, de belement T_T)
Üdv:
Asuko, a "taijutsudémon"

3. év

A megszokott: Tomoshika Asuko Tsuki

Szia bratyó!

Új év, új hülyeség! Ne aggódj, még jól vagyok (egy darabig biztosan ;D). Yorutaru sensei visszatért kisded játékaihoz, és a chakrairányításom feljavításához. Szerencsére most nem egyből a senbonokkal kezdtük, mert valószínűleg most sem jártam volna jobban, mint első nekifutásra. Először csak labdákkal gyakoroltunk. A feladat annyi volt, hogy a chakrára érzékeny labdákat kapjam el (chakrára érzékeny itt azt jelenti, hogy ha chakrába ütközik, megtapad rajta,azaz tulajdonképp magamra kellett "tapasztanom" a labdákat,mielőtt leestek volna) Három típus volt, amelyeket a színük különböztetett meg egymástól. A zöld volt a legérzékenyebb, már minimális chakrára megtapadt, a sárga a közepes, a piros pedig a legtöbb chakrát igénylő. A sensei szerint ez azért jó, mert egyrészt megtanít gyorsan chakrát koncentrálni a végtagjaimba, azon belül is bizonyos pontokba, másrészt mikor már kombináljuk a labdákat, a chakramennyiséget is irányítanom kell, gíy megtanulok mindig helyes mennyiségű chakrát irányítani a megfelelő pontba. Ez a kis játék két hónapot vett el az életemből,mire a sensei azt állította, már nem fejleszt tovább ez a gyakorlat.
de ezzel még nem úsztam meg a chakrairányítást fejlesztő gyakorlatokat. most jöhetett a rémálmom, a senbon. Annyira rettegtem tőle, hogy meg sem lepődtem volna, ha megint sündisznóként végzem. gondolhatod, mekkora volt a megdöbbenésem, amikor elsőre is sikerült kivédenem őket. Persze a sensei nem kapcsolta magát teljes fokozatra, de akkor is, elsőre nekem valami sikerül? Az első komolyabb kudarcom, és most az első komolyabb sikerélményem fűződött ehhez a gyakorlathoz. Ennek ellenére azért két hétig komolyan nyüstöltük a témát Yorutaru sensei-jel. (Egyébként csodálkozom, hogy egyszer sem kellett küldetésre mennie, gyanítom, hogy megint üzletelt valamit a Raikageval.)
Hú, egyébként, most jutott eszembe: nemrég lapozgattam a bingo könyvet. Miért van az, hogy a legtöbb bűnöző eszméletlen jó pasi? (költői kérdés) Már értem, miért nincs a faluban egy sem... (Vagy csak engem vonzanak a rosszfiúk? ... Nem, nem vagyok kíváncsi a véleményedre! )
Puszi:
Asuko, akiből nem lett sün ^^

Kedves bátyó!

Végre megtudtam, mi az elsődleges chakraelemem. Igen, azért, mert Yorutaru sensei, ahelyett, hogy végre tanítana egy nyamvadt orvosi jutsut, így döntött, hogy feloldja a chakraelemem. azzal nyugtatott, hogy az elemmanipuláció még magasabb foka a chakrairányításnak, így fontos részét képezi az orvosi edzésemnek (Miért van mégis olyan érzésem, hogy ez csak amolyan kifogás volt?).
Szokásos papírszertartás során az én papírom vizes lett, így sikeresen megállapíthattuk, hogy az elsődleges elemem a víz (A sors fintora, hogy anno a "szeretett" csapattársamnak is ez volt az elsődleges eleme, és ő például nem tartotta nagyra ezt az elemet. Most sem nőttem volna a szemében...)
A sensei ismét túrára invitált, hiszen a víz elem rendes elsajátításához, szerinte legalább is, temérdek mennyiségű víz kell (a patak nem elég...). így újabb szülői aggódás, huzavona és miegyéb után most Hold Országát látogattuk meg. (Egyébként rájöttem, mi a lényege a kiruccanásainknak: a sensei, miközben engem edz, tud csajozni, másrészt a könyvtár intézményének hála más vidékek gyógymódjait is megismerhetem.)
Végül a sensei, a Suiton: Mizu no Kenjū nevezetű technikát választotta elemfeltáró jutsunak. Ez roppant egyszerű víz alapú jutsu, az ember a száján keresztül köpködheti a vízet vízsugár formájában (roppant gusztusos...). Állítólag chakrával kombinálva komolyabb károkat is okozhat. (Biztos...)
Ismét elérkezett hát a fürdőruha szezon az edzésemben. Első körben még élveztem is, mert csak anniy volt a dolgom, hogy élvezzem a vizet, próbáljak vele egyesülni lélekben, próbáljammeg érezni minden apró molekuláját (röviden: Áztasd a popód, Asu! Smile

). A következő lépcsőfokot már kevésbé élveztem. Vizet kellett vennem a számba, és azt a chakrámmal vegyítve kilőni (eleinte csak köpködtem a vizet, egész szánalmas volt.) Ha annyi vizet kellett volna innom, amennyit a számba vettem, már nem lenne Hold Országának tengerpartja... Másfél hónapig szenvedtem, mire eredményt értem el,és ráharaptam a jutsura. Innentől kezdve, hogy megértettem, mit is kellene valójában csinálnom, már gyerekjáték volt kifejleszteni magát a jutsut használható szintre.
Azonban mielőtt belekezdhettünk volna a következő jutsumba, érkezett meg a leveled, szóval most épp pakolok, és csak reménykedem, hogy a levelem előbb érkezik, mint én. (Bár elmondhattátok volna, mi olyan égbekiáltóan fontos, hogy még a tanulmányaimat is félbe kell szakítani. De mindegy.)
Puszi:
Asuko, a vízitündér Razz

(bár, ha így folytatja, inkább vízihulla)

Kedves Sensei!

Ahogy kérted, beszámolok az itthoni eseményekről. A hazaút nyugalmasan telt, csak kétszer akartam kitörni a saját bokám (semmi gond, csak félreléptem ^^). A bizonyos hír azonban bepótolt minden izgalmat, sokkhatást stb. (konkrétan osztottam háromszor nullával, leesett az állam, majd hátast dobtam olyan szinten szó szerint, hogy szereztem is egy méretes puklit a buksimra T_T) Már az ledöbbentett, hogy a bátyám otthon volt. De amikor egy idegen, fiatal nő lépett elő a szobájából, és a bátyus szemérmesen közölte, hogy eljegyezte a csajszit, és hogy most akarják tartani az esküvőt, és csak azért nem szóltak, mert nem akartak felzaklatni, akkor következett be nálam a kékhalál.
Őszintén szólva csúnyán viselkedtem. Egyrészt meg voltam sértődve, hogy így kellett megtudnom, hogy egyáltalán van barátnője, mikor én mindent igyekeztem megírni neki a leveleimben, másrészt be kell valljam, féltékeny voltam Aikora, a szerencsés menyasszonyra, amiért elveszi tőlem a bátyámat, az egyetlen olyan pontot az életemből, aki mindig is hitt bennem. (Tudom, hogy most már te is ott vagy, de ez más, Tsuzuki mégis csak a testvérem). Pedig szegény olyan elkeseredetten próbált bevágódni nálam. Sőt, még bátyus is rengeteget foglalkozott velem, hogy kibékítsen, de ehelyett edzésbe menekültem, és folyton morcos voltam. (Nézzük a pozitív hasznát a hóbortosságomnak, apa megtanított a kétkezes katana-forgatási stílusra, és bátyus vett nekem még egy katanát, az előzőhöz hasonló felépítésűt és súlyút, hogy kényelmesen alkalmazhassam őket páros kardforgatáskor is -> annyira aranyos volt, én meg egy idióta). Közben persze az esküvői előkészületek is zajlottak, hiszen egy hónap múlva már meg is akarják tartani. (Bátyó utána meg majd elköltözik Aikoval Tűz Országába T_T)
Hahj... kicsit szétszórt vagyok, de megpróbálom rendszerezni az eseményeket. Szóval, míg folytak az esküvői előkészületek, nekem jópofiznom kellett volna Aikoval (minimum), meg kihasználni az együtt tölthető időt bátyuskámmal, ehelyett duzzogtam, ellenségeskedtem, és csak a feszültséget generáltam állandó jelleggel. Ez nem meglepő módon egy idő után odáig fajult, hogy mindenki kerülni kezdett, na meg hasonló "kedvességgel" bántak velem, mint én velük. Ez már csak azért sem volt célravezető technika, mert így csak még inkább depresszióba süllyedtem. Az egész egy csúnya családi veszekedésbe torkollott két nappal az esküvő előtt. Roppant csúnya dolgokkal vagdalóztam, és sikerült elérnem, amit sosem szerettem volna, Aiko elviharzott sírva, a bátyám pedig utána, ám mielőtt még bevágta volna maga mögött az ajtót, a fejemhez vágta, hogy gyűlöl. Megsemmisülten rohantam a szobámba, ahol sírógörcsöt kaptam. Tudtam, hogy igaza van, hogy minden az én hibám, és ez fájt a legjobban. Hogy elmenekülhessek a valóság elől, kiszöktem a szobámból, neki az éjszakának, amit végül egy fa odvában töltöttem a falu közelében. Itt végre nyugodtan átgondolhattam az eseményeket, és hogy hogyan tudnám jóvá tenni az egészet. Az első részével a gondolatmenetnek nem volt sok gond, csak összegezni kellett, viszont a jóvátétellel már nagyobb gondok voltak. Ötletem sem volt, mi lehetne akkora gesztus, ami feledtetni tudna mindent. Egy biztos volt, bocsánatot kell kérnem a lehető legőszintébben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tollat és papírt ragadtam, és egészen sötétedésig forgattam őket fáradhatatlanul.
az nem mondanám, hogy elégedetten lépdeltem haza, mert koránt sem sikerült úgy még ez az apró művecske sem, mint szerettem volna, de ennyire tellett tőlem. Másrészt meg rettentő lámpalázas voltam, még soha nem kellett bocsánatot kérnem senkitől. Ráadásul nem is ismerem. Mi van, ha egy rossz mondattal még jobban megsértem? Remegő lábakkal léptem át a kapunkat, és gondolhatod mennyire meglepődtem, mikor nem találtam otthon senkit. Elöntött az aggodalom. Bíztam benne, hogy ez nem jelenti azt, hogy Aiko lefújta az esküvőt, vagy valami hasonló, mert akkor tuti, hogy bátyó soha többé egy árva mukkot sem fog hozzám szólni. Teljesen kétségbe estem, és megint sírni kezdtem jobb híján. Komolyan, meg kelene már tanulnom végre valami klón technikát, hogy több helyen is lehessek egyszerre, akkor nem lett volna nagy dilemma, hogy maradjak-e otthon, hátha hazajön valaki, vagy kutassam végig a falut.
Már épp hajlani akartam afelé, hogy családom keresésére induljak, mikor Aiko lépett az udvarra. Szomorú volt és kialvatlan. A szívem pillanatok alatt a torkomban kezdett dobogni, főleg azután, hogy rám emelte szemeit. Onnantól kezdve pedig köpni-nyelni sem tudtam, hogy felém kezdett rohanni, miközben könnyek gyűltek a szemébe és átölelt zokogva. Teljesen lefagytam, suta mozdulatokkal öleltem vissza. Őszintén szólva erre a legkevésbé sem számítottam. Egyszerre kezdett ömleni belőlünk a szó, majd egyszerre hallgattunk és pirultunk el. Aztán együtt kezdtünk el udvariaskodni, hogy mondja a másikunk előbb, amit szeretne. Tisztára, mint egy rossz kabaréban. Végül megint én voltam a "tuskó" és kezdtem bele a mondandómba. Elmeséltem neki minden bugyuta érzelmemet, a féltékenységet, a félelmet, hogy elveszthetem a bátyót, és átadtam a kis képemet, amin lerajzoltam őket együtt, mint békülő ajándékot, és mint gesztust, hogy minden igyekezetemmel azon leszek, hogy elfogadjam őket. Ismét sikerült megbőgetnem, ez kezdett feszélyezni, de nagyon nem értem rá ezzel a kellemetlen érzéssel foglalkozni, mert most ő következett, hogy meggyónja, ami a szívét nyomja. Első körben reagált az aggodalmaimra. Biztosított róla, hogy megértett, mert a nővére kapcsán ő is hasonló érzéseket élt át, és megígérte, hogy sokszor hazarugdossa a bátyót, Utána pedig elmesélte, hogy most az egész család engem keres, mert nagyon megrémítettem mindenkit az eltűnésemmel, és hogy emiatt bűntudata volt, mert engedett a bátyámnak a kis összeesküvésükben. Jól sejted, az egész megsértődős, sírós jelenet csak álca volt, és arra ment ki a játék, hogy észhez térítsenek. Normál esetben iszonyatosan fel lettem volna háborodva, de mivel tudtam, hogy az én fülem mögött is jó adag vaj van, csak elmosolyodtam, és együtt vártuk meg a többieket, miközben végigpletykálkodtuk az időt.
Az esküvő álomszép volt, és gond nélkül lezajlott. Büszkén tetszelegtem a férj tanúja szerepkörben, és irtózatosan hatalmassat buliztunk, immáron teljes harmóniában. Bátyus még arra is rávett, hoyg igyak az egészségükre, és boldogságukra egy pohár sakét (Pocsék íze volt, hogy lehet ezt szeretni?)

Aiko: Tomoshika Asuko Airikatashiko

Aiko és bátyó együtt: Tomoshika Asuko Anime-love

Hamarosan megérkezem, és folytathatjuk az edzést, szóval még most csajozz be egy nagyot utoljára, mert utána megint kisajátítalak Smile

Üdv: Asuko, problémás és drága tanítványkád ^^

Kedves újdonsült férjecske és feleségecske!

Ekkora kavar után szokatlan visszaállni a hétköznapok szürke folyamába, és hajtani a megszokott malmot. Hiányoztok is, a sensei is szadistább, mint általában (vagy csak én szoktam el tőle...). Na de nem panaszkodom, mert ismét egy újabb jutsuval bővíthettem tudástáram (ahol mellesleg még mindig elég sok a szabad polc). Ez a jutsu pedig nem volt más, mint a Suiton: Haran Banshou, amellyel eláztathatom az ellenfelem, na meg a körülöttem levő földet. A sensei szerint ezt jól lehet kombinálni például a Raiton: Kyuuden no Jutsuval. (Én hiszek neki Razz

) erre sajnos nem volt alternatív módszer, vagy rávezető gyakorlat. Nem volt mit tenni, mint megtanulni most már végre rendesen az elemmanipulációt, és az elemi chakrám irányítását. Hosszú hónapok kemény munkájával sikerült elérnem némi eredményt, ráment az évből hátramaradt 5 hónapom, és még mindig nem a legtöjkéletesebb, de már egy közepes erősségű hullámot tudok kreálni akkor is, ha a víz kicsit messzebb van, nem közvetlenül mellettem. Minden esetre ennek a jutsunak csak akkor veszem hasznát, ha a közelben (nagyon közelben) van valaminemű vízforrás.
A hosszú tanulóhónapok után jól esett végre hazatérni, és újra anya kosztján élni. (Meg is jegyezte, hogy egész csontváz lettem a sensei mellett, és rögtön elkezdte gyártani az elméleteket, hogy biztos éheztetett, meg halálra kínzott, meg ilyenek. Komolyan, szerintem rémregényeket kellene írnia lányos anyukáknak, nagy sikere lenne.) Most azt tervezem, hogy kipihenem az edzés okozta fáradalmakat, kaptam is rá két hetet, hogy a családdal is tudjak egy kis időt tölteni. remélem utána végre belekezdünk az orvosi ninjutsukba, mert lassan elfogy a türelmem. Már két éve nyúz, és még mindig nem avatott be az orvostudomány gyakorlati tudományába.
Bocs, hogy most csak ennyire tellett, de tényleg kimerült vagyok, még az agyam helyén is csak hatalmas üresség tátong, az alapvető reflexcselekvéseken kívül, mint pl. a légzés, mindenre alkalmatlan vagyok. -.-'
Puszi: Asuko

4. év

Tomoshika Asuko Rokuda

Kedves bátyó és Aiko!

Kolosszális hírem van: chuunin lettem. (Nagyobbra dagadt a májam a büszkeségtől, mint Jockey Ewingnak a sok wiskeytől Very Happy

) Bár azért Yorutaru sensei megint hozta jó formáját, és hatalmas kópé volt, mert arról ugyan szólt, hogy egy vizsgát kell majd letennem, de azt nem árulta el, hogy ez egy speciális chuunin vizsga lesz (az egyre feszültebb külpolitikai helyzet miatt a Raikage ugyanis úgy döntött, hogy szervez egy külön chuunin szintfelmérő vizsgát, ert egy esetleges háború alkalmával minél több képzett emberre van szüksége. Éppen ennek ürügyén volt például Jounin avatás is. Azonban ne hidd, hoyg ettől könnyebb lett az egész, itt is keményen le voltunk tesztelve). Először is egy vizsgálapot kellett kitöltenem, amiről én azt hittem, hogy felvételi az orvosi képzésre (Yorutaru sensei úgy vélte, jobb, ha nem stresszel a chuunin vizsgával, ezért ezzel etetett be, mondán, hogy erre már úgyis évek óta készültem lelkileg). Hála Yorutaru sensei szellemi képzésének és állandó keresztkérdéseinek, a tesztel nem volt sok gondom, sőt, még unatkoztam is, mert nem lehetett előbb elhagyni a termet. Az eredményeket másnap hírdették ki hivatalos ünnepség keretében - legalábbis ez volt a látszat. Valójában ekkor teszteltek minket a gyakorlatban. Az ünnepséget ugyanis pár, magát ellenségnek álcázó ANBU zavarta meg. Bár a harc során sok különlegességet nem mutattam fel, voltak nálam sokkal felkészültebbek, sőt bővebb jutsuállománnyal rendelkezők is, mégis megkaphattam a címet, mert kivételesen jól reagáltam le a helyzetet (ha ők mondják), és a civileket próbáltam először biztonságba helyezni, valamint jól működtem együtt más egységekkel. Még csak meg sem sérültem, pedig egyszer lett volna rá alkalmam, mikor egy komolyabb tűz alapu jutsu száguldott egyenesen felém, és csak annyi mentett meg tőle, hogy nemes egyszerűséggel átestem egy utamba kerülő széken. (Úgy bevertem a hátam, azt hittem meghalok T_T, de ennél nagyobb bajom nem esett Razz

) A sensei persze rögtön roppant büszke lett rám, és hirtelen fennhangon kezdte hirdetni, hogy hát iegn, az ő nevelése vagyok. (Bezzeg, ha nem sikerült volna, szerintem még a környéken sem fordult volna meg...) Viszont a megkülönböztető mellényt akkor sem fogom hordani, ha emiatt a Raikage szíjat hasít a hátamból, iszonyú ódivatú és ronda, meg különben sem megy a ruhatáramhoz (és szerintem kényelmetlen is, szorít mellesleg :/ Fogadjunk, hogy eredetileg valami pasi tervezte).

Ölel benneteket: Asuko, a büszke chuunin

Üdv mézesheteiket "túlélt" házasok!

Hú, halljátok, az élménybeszámolótokat olvasva komolyan megjött a kedvem a férjhezmenetelhez (nehogy komolyan vegyetek Razz

). Azok a festői szépségű hegyek, a tengerszemek, na meg a szállás. Még mindig elkap a sárga irigység Smile

Na de most vissza is váltok egoista üzemmódba, és elmesélem, mi történt velem mostanában, mert gondolom (ajánlom) az jobban érdekel titeket. Wink

A chuuninná acvatásomat illendően megünnepeltük mind a sensei-jel, mind anyuékkal, úgyhogy helyből híztam vagy 3-4 kilót. Amit rövidesen le is adtam, ugyanis elkezdtem dolgozni a kórházban nővérként. Yorutaru sensei úgy gondolta, a gyakorlatban könnyebb megtanulni a dolgokat. Persze eleinte csak megfigyeltem, és gyakorlóbabákon próbálkoztam elsajátítani az alapvető kötözési technikákat, sebvarrást, na meg végeztem a piszkosmunkát (érdekesen hangzik, de egy olyan steril helyen, mint a kórház, is akad bőven piszkos munka. Sad

) Így szinte észrevétlenül sajátítottam el három alap orvosi eljárást, a Shindan // Diagnózis -t, a Kiyomaru // Tisztítás -t és a
Shiatsu // Masszázs -t. A munka és a tanulás mellett szereztem új barátokat is, az itteni nővérek roppant kedvesek és nyíltszívűek, hamar befogadtak, és pártfogásukba vettek.
A betegek... hát, vegyesek. Vannak nagyon aranyosak, és roppant problémásak, egyszeriek és visszajárók, pletykásak és házisárkányok, egy szóval, emberek. Mostanra azért már kezdek hozzászokni, hogy hogyan kezeljem a különböző rigolyáikat, megtanultam nem kifakadni azon, hogy valaki rám hányt, vagy nem az általános használati szabályoknak megfelelően használta a mellékhelyiséget/fürdőt, egyéb nyalánkságok. Őszintén szólva a kisgyerekekkel szeretek a legjobban foglalkozni (a senseiem szerint azért, mert az értelmi színvonalunk közel azonos szinten stagnál...-> szerinted is megérdemelte, hogy megcsapkodjam - mert megcsapkodtam ;P)
Jaj, tényleg, képzeld Kouro meglátogatott, tudod, még a babás küldetésen ismertem meg. Alig változott jellemre, csupán egy fokkal nagyobb lett. Testőr lett egy földesúr szolgálatában és letelepedett. Mesélt egy lányról, akivel nagyon szeretik egymást, és hogy hamarosan meg fogja kérni a kezét. Olyan boldognak tűnt, kicsit irigyeltem. Vajon értem milyen alakban jön el, és legfőképp mikor a "szőke herceg"? (Nagyon ne siessen, mert egyelőre ki lesz téve a szűre ;D még karriert kell építenem, nem úgy van az Razz

)
Puszi és csontropogtató ölelés: Asuko a nővérke

Kedves bátyó és még kedvesebb Aiko ( Razz

)!

Kicsit mozgalmasra sikeredett az elmúlt időszak. Kaptam a sorstól hideget is, meleget is, felét még mindig emésztenem kell. Na de haladjunk sorban, mert még mindig a kronológiai rendszerezés a legátláthatóbb logikai felépítés egy történet elbeszélésekor. (Hacsak az ember nem tartozik valamelyik modern áramlathoz, ahol felborítanak minden szokványos történetvezetési vonalat.)
Úgy hozta a sors, hogy közös küldetést kaptam Yorutaru sensei-jel. Egy Hang és Villám Országa közötti városba kellett mennünk, ahol titokzatos eredetű járvány tombolt. A feladatunk pedig, hogy a betegeket ellássuk, és minél hamarabb megleljük a járvány okát, és a gyógymódot. Nem mondom, volt dolgunk rendesen, lévén egy közepes méretű városról szó. Viszont a katonaságot és a gyógyításban jártas orvosokat, nővéreket, vajákosokat, gyógynövényszakértőket megkaptuk segítségképp. Már most meg kell említenem, hoyg volt ott egy katona, aki az első pillanattól kezdve rám volt kattanva. (Komolyan, annyira idegesítő volt. Állandóan elárasztott az idióta bókjaival, különbnél-különb sületlenségekkel igyekezett levenni a lábamról, egy alkalommal még táncot is lejtett nekem násztánc gyanánt... Szerintem nem százas.)
Na de ejtsünk szót a betegségről. Az emberek eleinte csak lázasak lettek, majd félrebeszéltek, lázas látomások gyötörték őket, agresszívek lettek és rettegtek, majd egy idő után, ha nem figyeltünk rájuk gondosan, vagy öngyilkosok lettek, vagy egymásnak ugrottak életre-halálra. Rengeteg esetet vizsgáltunk meg, követtük végig a közös pontokat, de nem jutottunk eredményre. A helyzet egyre elkeserítőbb lett, olyannyira, hogy nekem is sikerült ágynak esnem, pedig nagyon ügyeltünk, hogy ne kaphassa el egyikünk sem a kórt. Utólag már hálát adok az égnek, hoyg én is megbetegedtem, mert így jöhettünk rá a betegség okára. Nem kel gondolom bemutatnom magam, milyen vagyok, ha megbetegszem, állandóan nyavalygok, állndóan sajnáltatom maga, és legfőképp: nem eszem egy falatot sem, maximum édességet. Bár legyengültem, de hat nap múlva a betegségem megszűnt. A sensei ekkor kezdte sejteni, hogy az étellel lehet a gond. Na de mivel? MEgfigyeléseket kezdtünk folytatni a betegek és az egészségesek étkezési szokásairól. A hosszas, fárasztó munkát siker koronázta. A bibi nem másban volt, mint a búzakenyérben. Ez volt az egyetlen élelmiszer, amit az egészségesek nem fogyasztottak, helyette rizskenyeret, vagy más gabonából készült kenyeret fogyasztottak (ha egyáltalán ettek kenyeret).
Persze azonnal megvontuk a betegektől a búzakenyeret, és látható javulás lépett fel mindenki állapotában. Már csak egy dolog maradt. Kideríteni, hogy mérgezés, vagy természetes baktérium felelős a járványért. Sajnos mérgezéssel álltunk szemben, így még nem fejeződött be a feladatunk, még meg kellett keresni azt, aki az egész mögött állt. De hol kezdjük a nyomozást? Yorutaru sensei megint a helyzet magaslatán állt, és kivonta a mérget a kenyérből, hogy elemeire bonthassa, hátha van közöttük valami ritka, speciális összetevő, ami segítségével elindulhatunk. Mázlink volt. Ugyanis a méregkeverő egy ritka és igen mérgező virág nektárját is belekeverte a méregkoktélba. "Kedves" katonám (egyébként Moukoro-nak hívták) segítségével bejártuk az összes helyet, ahol kapni lehet, és sikerült mindenhol megkapnunk azoknak a nevét, akik az elmúlt időszakban vásároltak belőle. Közben persze vizsgáltuk a többi öszetevőt is, ki vett belőle, mennyit. Így sikerült összerakni a képet. A vicc az volt, hogy a méregkeverő maga a nagyúr nemrég elhúnyt fivére volt (a szerencsétlen flótásnak sikerült saját magát is megmérgeztetnie, és életét vesztette a betegségben).
Yorutaru sensei az első sikeres, chuuninként végrehajtott küldetésem ürügyén elhívott kajálni. Kellemesen belakmároztam, azonban a sensei nem engedett még pihenőt, helyette elráncigált egy bárba (ahova én még elvileg koromnál fogva be sem mehetnék.) Végül nem is volt olyan rossz, egész elengedtem magam, és nagyot beszélgettünk, még arra is rávett a sensei, hogy koccintsunk, mert iylen csak egyszer van az ember életében. Belementem, bár már az az egy pohárka is megártott. Kicsit szédelegve hagytam el a helyszínt a senseibe kapaszkodva. Ekkor történt az a hideg zuhany, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni. Az egyik percben még nagyban nevetgélünk valami poénon, a következő pillanatban már azt veszem észre, hogy a senseiem ajka az enyémhez ér, és nyelvével próbál utat törni a számba. Teljesen lemerevedtem, és reflexből löktem egy tisztességeset rajta, szegény csak úgy nyekkent a földön. Elkerekedett szemekkel pillantottunk egymásra egészen addig, míg felém nem nyújtotta a kezeit. ekkor nemes egyszerűséggel megfordultam,és torkomban dobogó szívvel futni kezdtem, nem néztem hova, csak minél messzebb. Csak sokkal később álltam meg egy sikátorban, mert zsákutcába ütköztem. Lihegve dőltem neki a falnak, és hagytam, hogy lassan kicsússzon alólam a talaj, és a hátsómra érkezve huppantam le a hideg földre. Zavart voltam, feldúlt. Nem értettem, mi történt, miért történt, egyáltalán hogy történhetett meg.
A zajra figyeltem fel. Négy részeg fazon nézett velem farkasszemet. Sok jót nem nézhettem ki belőlük, azonnal rám is szálltak volna, ha nem tűnik fel még egy alak, Moukoro. Nyugodtan állíthatom, hogy aznap éjszaka ő volt a megmentőm, mert nem lett volna erőm tiltakozni, és helybenhagyni a négy züllött erőszakoskodót. Ráadásul Moukoro igen lovagiasnak is bizonyult. Minden hátsó szándélk nélkül ajánlotta fel, hogy hazakísér, sőt, ha gondolom, ki is önthetem neki a szívem. Nem tudom, hogyan csinálta, de feloldotta bennem a gátlásokat, és végül elmeséltem neki, mi történt. Igazán megnyugtató volt a jelenléte, és kellemes társaságnak is bizonyult.
Látjátok, ennyi, az ember cirka két óra alatt elveszti az egyik legjobb barátját és tanárját egyben, de talál egy másikat, akivel elindulhat a baráttá válás rögös útján. Sőt, ebben a pillanatban Moukoro sokkal értelmesebbnek tűnik, mint a sensei, mert ő tiszteletben tartotta a döntésem és az érzéseim, hogy nem tudom viszont szeretni úgy, ahogy ő engem, míg a sensei azóta elfordult tőlem, jégcsappá változott. Nagyon fáj, hogy így viselkedik, de inkább nem teszek semmit ellene, mert nem akarom áltatni. Sosem tudnék rá férfiként pillantani, nekem ő a tanárom, és az is fog maradni, míg világ a világ. Bár most már csak ex-tanárom).
Szóval, most ez a helyzet. Most igazán jól jönne egy tapasztalt férfi tanácsa, mi ilyenkor a teendő. Remélem, hamar írsz valami okosat, bátyus.
Puszillak benneteket: Asuko

5. év

Manapság: Tomoshika Asuko Minitokyo_Female_Scans_Jingai_Makyo

Tomoshika Asuko Minitokyo_Female_Scans_Jingai_Makyo

Kedves bátyó!

Rég nem jártatok mifelénk, remélem azért jól vagytok, a háború miatt mostanában errefelé megszaporodtak a küldetések, így senki nem ér rá továbbképezni, így még midnig nem sikerült elsajátítanom komolyabb orvosi ninjutsut. Remélem, hamarosan azért akad rá lehetőségem. Bár szabadidőm sem lenne sok, hogy tanuljak. A napjaim legnagyobb részét a kórházban töltöm, mert minden emberre szükség van, hiszen egy két képzettebb senseit kivéve mindenki ki lett rendelve, és küldetéseket kénytelen teljesíteni. Már velem is volt olyan, hogy kiküldtek medikus kísérőként egy csapattal, bár még nincs meg a képesítésem, de hát, emberhiány van. (Azonban ne aggódj, ezek egyszerűbb küldetések, sem bennem nem eshet kár, sem másban nem teszek én Wink

) A legkomolyabb sérülés eddig, amit el kellett látnom, az egy lábtörés volt. Bár nem panaszkodom, mert nővérként azért szemtanúja voltam már egy két érdekes esetnek, amelyből hasznos tapasztalatokat szerezhetek későbbre. Azért remélem, nemsokára végre elkezdhetem megtanulni a különböző komolyabb orvosi ninjutsukat, és komolyabb segítség leszek végre. Tudod, hogy milyen türelmetlen vagyok, és tele vagyok energiákkal, amiket értelmesen is befektethetnék ahelyett, hogy hagyom őket kiaknázatlanul.
Bár azért sikerült segítenem. Talán még emlékszel még Moukoro-ra? Képzeld, megházasodott. (Talált egy hozzá hasonló lökedéket. De olyan édesek együtt.) Meghívtak engem is az esküvőre és az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem a férj tanúja. (Röpke öt év alatt kétszer esküvői tanúnak lenni nem semmi. De egyenlőre ennél nagyobb feladat nem fenyeget az esküvők terén - szerencsére Wink

)

Íme az ifjú pár (hát nem zsák és a foltja?)

Tomoshika Asuko Male_Warrior_Dance

Egyébként mi a helyzet az "unokaöcsit kapsz ajándékba" projekttel? Haladtatok már valamit? Mert itt már egy nagyon türelmetlen nagynénit kell visszatartanom XD
Pusza: Asuko, aki lassan összeszedi magát

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 00:57

Június

Kedves bátyó!

Szépen vagyunk, kimászok elétek, erre csesztek errefelé tolni a képetek? (az mellékes, hogy alapból is egy nappal korábban mentem, mert apa összezavart, de hogy még levelet is írtok, hogy mégsem tudtok jönni, ez már felháborító! Pedig én szó szerint majd összetörtem magam, hogy találkozhassunk! Na de hogy mi is történt, haladjunk szépen sorjában!)
A szokásos reggeli káosz után (most épp elzanyáltam a vízben, amit az ágyam mellett hagytam, ha megszomjaznék az éjszaka, és magamra rántottam az ágyam feletti polcot) elindultam a kapuhoz, persze nem titkolt szándékkal szerettem volna elmenekülni anyám előtt, aki biztos a nyakamba varrt volna valami borzasztó házimunkát. Brrr... még a gondolatára is kiráz a hideg. Bezzeg főzni nem engedne, pedig az még érdekelne is.
Na de apa figyelmeztetésére, amit nem tudott befejezni, elindultam a kapu felé, hogy titeket lesselek, amit egész hamar meguntam, így elindultam elétek, kiértem egész a határterületekig, és még mindig semmi, csak a meleg nap, meg a bennem gyűlő feszültség, amit egy sziklába rúgva igyekeztem levezetni. Nem csak a lábam fájdult meg, de a szikla sem vette túl jó néven az indokolatlan erőszakot. Nemtetszését egy egyszerű elvetődéssel nyilvánította ki, ami különösebben meg sem hatott volna, ha nem a lábamra landol. Az eredmény: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Tömören így lehetne leírni. arról nem is beszélve, hogy beragadtam, a sziklát magamról max. valaminek a segítségével tudtam volna leoperálni ebben a lehetetlen helyzetben, de az egyetlen kéztávolságra fellelhető darabot sikerült még messzebbre pöckölnöm. Úgy tűnt, menthetetlenül hajléktalant fogok játszani, hacsak nem bukkantok fel (Na, ha rajtatok múlt volna, még mindig odakinn dekkolnék. :/ De szerencsére nem rajtatok múlt Razz

)
Furcsa zajra lettem figyelmes a szenverészés közepette, valami közeledett, egy ideig normál tempóban, majd egy ideig úgy, mint egy megállíthatatlanul lefelé görgedező szikla. Legalább is valami nehezebb. Mint kiderült, valami idegen férfi volt. Hát, jelen helyzetben nem igazán tudtam eldönteni, hogy a férfinak örültem jobban, vagy egy sziklának örültem volna... Jó pont: leszedte rólam azt az álnok kőtömböt. Rossz pont: azonnal letapizott elsősegély néven, majd mint akinek joga van hozzá, felkapott az ölébe, és már vitt is volna, ki tudja merre, ha nem állítom meg határozottan. (Na jó, valójában először egy értelmes szót sem tudtam kinyögni. -_-' De a lényeg a lényeg, ismét a földön állhattam... volna, ha nem rogyok össze ülő helyzetig a fájdalomtól.)
Hála minimális orvosi képzettségeimnek, azonnal felmértem szakszerűen a helyzetet, nem úgy mint a férfi, kontár módjára. Annyira elmélyültem, hogy eleinte észre sem vettem, hogy az ipse nem nagyon szándékozik lelépni, sőt, mi több, valamit épp nekem magyaráz. hogy ne tűnjek annyira bunkónak, hisz mégis csak ő mentett meg, vagy mi fene, elmeséltem, hogy hogyan állt bosszút rajtam a bosszús szikla, majd leoltottam a gúnyolódásait. Ki nem állhatom a "szellemeskedést". Te csak tudod, egy párszor már elküldtelek melegebb éghajlatra emiatt. Bár hűvös viselkedésemnek az is volt az oka, hogy idegen lévén, nem nagyon bíztam meg benne, és arra építettem, hogy ti majd úgyis arra jártok, őt nyugodtan lekoppinthatom. Az álláspontom egy igen szerencsétlen közjáték hatására változott meg. (Ne, ne merj előre röhögni, mert hazaérsz, és megverlek, esküszöm!) De egyébként beletaláltál, megint én voltam béna. Csak rögzíteni akartam valamennyire a szétzúzott lábam, azonban a ragasztószalagot kicsit erélyesebben vettem ki a dobozból, mint kellett volna (nem tehetek róla, annyira irritált a férfi "jópofisága"). Hát, és szóval... izé... fejbe kólintottam vele. (Majdnem megvakítottam egy embert a kötszerragasztóval... -_-' )
Rögtön beindultak a nővéri reflexeim, és azonnal hozzá másztam (Igen, négykézláb! És akkor mi van?! ). Szerencsére semmi komolyabb baja nem lett, bár így utólag belegondolva túlzottan is jól járt, hiszen felengedett a hidegháborús helyzet. Szegény srác, még be is mutatkozott, de egyszerűen annyira szánalmas neve volt. De tényleg! Meg sem bírtam jegyezni. Valami olyasmi volt, hogy Hirosuba vagy Harisobu, áááh, tényleg nem jut eszembe. Szerencsére annyira nem ragaszkodott hozzá, és kiegyeztünk a Sho-kunban, sokkal jobban hangzik. Nem igaz? Persze én is bemutatkoztam, ha már illik. (Honnan tudtad, hogy valójában be sem állt a szám? Lecseréllek, már túlzottan ismersz...)
Na de ha már ilyen jól összeismerkedtünk, és ti sem bukkantatok fel még sehol, úgy döntöttem, mégis csak kihasználom, és igénybe veszem a "hazaviszlek" alapszolgáltatását. Persze mindezt arra fogtam, hogy békülékenységképp meghívom valamire, nehogy már azt higgye, hogy valóban szükségem lenne rá. A kis balga, hát nem belement, bár azért tettette, hogy ez mekkora szívesség tőle, meg minden, de valójában tök könnyen belement. Sőt! Duplán is kihasználhatom, hiszen az volt az egyetlen kikötése a segítségének, hogy az ágyamban alhat. (Vajon honnan tudta, hogy az a legkényelmesebb ágy az egész lakásban? O_o) Na de mindegy is,mert ennyit megér, főleg, hogy mint említettem, reggel leborítottam a polcot, és hát... a tartalmát az ágyra gánytam, és elrohantam otthonról. Ha elpakolja, felőlem alhat ott, nekem csak jó, mert a polcomat sem kell eltakarítanom. Arról nem is beszélve (*gonosz mosoly*), hogy azon kívül csak egy üres ágy van, mégpedig a tiéd. Óó, jól sejted, egy egész éjszaka a kincsekkel teli szobádban... hmmmm. Muhahaha!
Már alig várom, hogy beletúrhassak a titkos jutsufejlesztős feljegyzéseidbe, a versesfüzetedről nem is beszélve. Csak érjek haza! (Látod, látod, így jártál, miért nem jöttél haza Razz

)
Puszi: gonosz kutakodós kis húgod: Asu

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 00:59

//Csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen Gaara-samának fenntartva, ha előtte leellenőrzöd, aláírtad a halálos ítéleted Smile

//

Kedves bátyó!

Tudom, tudom, hogy háborús helyzet, meg minden, de igazán eltolhatnátok már errefelé a képesebbik feletek. Már múltkor sem jöttetek, azóta pedig megint eltelt pár hónap. Pedig már úgy megnézném a kismama pociját, lassan hatalmas lesz, én meg még egyszer sem találkozhattam a kis unokaöcsikémmel vagy unokahúgocskámmal. T_T
Ja, egyébként "köszönöm" érdeklődésed, a "pasim" (nem, nem volt a pasim, és tényleg akkor találkoztam vele először!) lelépett, biztos megunta nálunk. Tudod, anya milyen. Állandóan azzal jött, hogy olyan ismerős a neve, és hiába magyaráztam neki, hogy valószínűleg azért, mert neki minden név ismerős, még az is, amelyik nem, egyszerűen nem volt hajlandó leszállni a témáról. Állandóan felmászkált mindenféle ürüggyel, azt hittem, már én kapok idegrohamot. Bár lehet, hogy szegény Sho-kunnak az adta meg a kegyelemdöfést, hogy kizártam a szobámból, és hagytam, hogy anyám [s]a karmai közé kaparintsa [/s]szórakoztassa, míg rendet rakok a szobámban.
Szóval, a szobád megúszott engem, ahogy az élet is visszaterelődött a megszokott kerékvágásba, miután egy hét múlva teljesen rendbe jött a lábam.
Szürke hétköznapok, el sem tudom mondani, mostanában mennyire vágyakozom utánuk. Emlékszel, régen mennyit panaszkodtam a senseiemre? Képzelheted, mennyire súlyos a helyzet, ha kezdek eljutni arra a pontra, hogy visszasírom azt a kéjenc vadbarmot...
De kezdjük az elején. Unalmas hétfő reggel egy még unalmasabb hét elején, holt kómásan battyogtam be a kórházba, kedvenc munkahelyemre, ahol még mindig csak egy nyomorék nővérke voltam. Még vagy öt percig, míg a nővérpulthoz nem érkeztem. Ott ugyanis az egyik kolléganőm közölte, új senseit kapok (pontosítok, közölte, hogy mára nincs feladatom, majdnem hisztirohamban törtem ki, hogy ne bocsássanak el a válság miatt xD). Madarat lehetett volna velem fogatni (amint felfogtam a mondat második részét is). Gondolhatod, már két éve dolgozom a kórházban, az izgalomtól mégis sikerült eltévednem, (azt sem tudtam volna megmondani, hol a fejem, nem hogy a 19-es szoba) /Szégyenszemre meg kellett kérdeznem, hogy hova is megyek tulajdonképp, gondolhatod, hogy nézett rám Ruka-chan... -_-'/
Ahogy beléptem a szobába (amit vagy 10 perc után sikerült is megtalálnom -DE: abszolváltam a feladatot! Very Happy

), sötétség borult rám. Egy pillanatra elkapott az agyfrász, hogy megvakultam, és csak egy kis idő múlva esett le, hogy az a szemét egy vödör vízzel várt, milyen édes... ( ne röhögj, nem vagyok szőke, határozottan vörös vagyok még mindig! Te meg egy tuskó, hogy juthat ilyen az eszedbe *duzzog*)
Na de pár szót a sensei külsejéről: egy az egyben Freddie Kruger a Rémálom az Elm utcában-ból... na jó, a senseinek van haja, de fehér, és vállig ér, tipikus elmebeteg! Ráadásul szemüveges, és mindig olyan gonoszan csillogtatja, tudod, mint a Hellsingben Alucard, vagy a senseiem az akadémiáról (nem is tudom, melyik a rémisztőbb). Az öltözéke meg: pocsék... mintha összefércelték volna már vagy húsz éve, és azóta úgy maradt volna. (Ki enged egy ilyen rémséget egy kórházba? Ha beteg lennék, inkább felfordulnék otthon, mint hogy ilyen valaki hozzám nyúljon, attól félnék, másnapra én lennék Frankenstein legújabb kreálmánya...) Na de vágjunk jópofát, legyünk aranyosak, mert valószínűleg úgysem kapnék mást, még ha esetleg kapnék is, nem azonnal, márpedig már olyan türelmetlen vagyok, hogy legszívesebben elsajátítanék minden orvosi ninjutsut egy nap alatt.
Na de visszatérve a vödörre: következményei voltak rendesen. Először is elszállt az agyam, aztán elszálltam én is (elvágódtam a víztócsában, csak ez mentette meg senseiemet a hirtelen haláltól, jah, hogy épp az előbb nyugtatgattam magam, hogy nem kapnék mást, érdekelt az engem szerinted, mikor elborította az agyam a vörös köd? Végeredmény: Sensei életben maradt, viszont leromboltam egy szekrényt. ) Ez lenyugtatott annyira, hogy feltűnjön, a fehér köpenyem a víznek köszönhetően teljesen áttetszővé vált, simán nevezhettem volna a vizespóló versenyen (komolyan, én csak perverzeket tudok kifogni? ).
Ekkor végre rendes mederbe terelődtek a dolgok. Jött a szokásos kérdés: miért akarok orvos lenni, erre ment a válasz, amit már kívülről fújhatsz, Senka miatt és azért, hogy segíthessek az embereken (azt nem mertem megemlíteni, hogy erre talán alkalmas vagyok, ha másra nem is...). Persze rögtön lelombozott, teljesen lefitymálta az indokomat, idióta tudós! Bár ilyen előzmények után nem tudom, mit vártam valójában.
De legalább nem tökölődött többet, azonnal elővarázsolt egy szerencsétlen mókust, és közölte, hogy 5 perc alatt meggyógyítom, vagy kinyírja szegény állatkát. (Kedves... jó hogy nem rögtön megoperáltat velem egy szívbeteget -_-) Ismét kitört rajtam a pánik, végül ráébredtem, hogy : Hé csajszi, hiszen a fejedben a megoldás, na meg a kezedben, hiszen ismered a Shindant! (Még jó, hogy kapcsolok, mi...) Ezzel a technikával már gyerekjáték volt rájönni (na jó, annyira nem, mert a görény ... akarom mondani mókus szanaszéjjel harapdálta a kezem T_T Még jó, hogy hagyott nekem is belőle...) De megküzdöttem vele, és sikerült időben ellátnom az állat baját (nem, nem úgy, nem vagyok állatkinzó, olyan vagy...), és igen: megkaptam az első dicséretem franksenseitől! Smile

(szerintem egyelőre az utolsót is.... -_-')
Fel is lelkesültem rendesen, és már szinte toporzékolva követeltem a következő feladatot (igen, még mindig túl naiv vagyok). Első kör: pszichológiai hadviselés- lassú mozdulatokkal leveszi a szemüvegét, tisztára, mint egy idegtépő és felesleges jelenet a horrorfilmekben, majd elkezdi tisztogatni, nekem meg már kocsányon lógnak a szemeim... Második kör: a tettek mezejére lépve nyomás gyakorlása a szerencsétlen áldozatra (igen, rám) - villámgyors mozdulattal egyszerűen könyékig felmetszi a kezét, és mindent beborít a vér, ő meg csak bámul nyugodtan, mint egy pszichopata tömeggyilkos... Feladat: mentsem meg a redvás fejét. Reakció: azonnali kékhalál. A többire csak homályosan emlékszem, de ha jól rémlik, akkor leszaggattam magamról a ruhát (nem, nem akartam megerőszakolni), elszorítottam a nyakát, helyett sajnos csak a kezét, remegő kezekkel széthajigáltam a fél berendezést, miközben ő rosszallóan mormogott, majd nyakon, illetve nem,még mindig csak karon öntöttem egy adag sebészeti, színtiszta alkohollal, majd visítva feltéptem az ajtót... na jó, nem téptem fel, mert az az állat megállított, és rajtam röhögve (Tuti jól szórakozott, még ha nem is mutatta ki!) meggyógyította saját magát. (Hát igen, ennyit rólam, ha valóban van eszem, közlöm vele, hogy gyógyítsa meg saját magát, vagy dobja fel a talpát egyedül, nem vagyok semmi rossznak elrontója, és egyszerűen ki kellett volna sétálnom az ajtón. Legközelebb gondolkodás nélkül ezt fogom tenni!)
Értékelés:
Precizitás egyes (volt képe felróni, hogy feltúrtam az irodáját, pedig igazán nem kötelező tudnom, mit hol tart)
Önuralom megőrzése: szintén karó (pedig még visszafogtam magam, fogalma sincs, mit jelent, amikor elvesztem az önuralmam Razz

)
Reakcióidő: ez az egy halványan megfelelt (Éljen, éljen!)
Végeredmény: Asuko átment a teszten (háromszoros hip-hip-hurrá, aztán pedig mély letargia - egy vadállat lesz a senseiem, aki, mint kiderült, úgy fogyasztja a medikusokat, mint én a senseieket... Milyen perverz párosítás, ha nem rólam lenne szó, még talán nevetnék is rajta...)
A kisebbfajta örömkitörés (?) után szóvá tettem, hogy rendbe kellene szednünk magunkat (hogy érezd, úgy néztünk ki mindketten, mintha nemrég gyilkoltunk volna le egy egész farmot állatostul, emberestül). Persze, hogy erre sem dicséretet, hanem oltást kaptam. Hogy lehet valaki ennyire igénytelen?! (Közölte velem, hogy "áhh, nő!" Kikérem magamnak ezt a hangnemet, különben is, ha én önuralomból és precizitásból buktam, akkor a sensei higiéniából!) De legalább elengedett, ez is valami...
Igaz, rohannom kellett mint a marhának (mert ugyebár, "Áhh, nő" kapjon tíz percet, úgyis elszúrja a piperészkedéssel, de utána meg a nyakamba sózza, hogy takaríttassam fel a vért a szobájában, amit elintézni minimum 8 perc, könyörgöm, 2 perc alatt hogy öltözzek át???? ) Mindegy, végül úgy döntöttem, hogy teszek rá, siettem, ahogy tudtam, de igen is rendesen átöltöztem, váltóköpeny, váltószoknya, váltóharisnya, váltócipő, váltómosoly és már indulhatunk is. Visszafelé is lélekszakító rohanás, majd bevágódok a 216-os terembe, ahol már benn vár a végzetem ^^ (Ez olyan drámai *hősnőpóz*)
Na de hogy valóban stílusos legyen, és hogy végre eltoljátok errefelé a képeteket is, a folytatást csak akkor kötöm az orrotokra, ha erre jártok (aztán nem akkor jönni, mikor nekem dolgoznom kell, mert kiborulok!)
Na legyetek jók, meg szobatiszták, nőjetek nagyra, sokasodjatok és szaporodjatok, és a többi hasonló földi áldás szálljon rátok (jó, abbahagytam).
Ölel egyetlen Húgod, a flúgos tanárokat is legyűrő Asuko-sama! Wink

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:01

Oniii-sama, tasukete!!!
Am, csá Very Happy

Nem, nem, drága húgod még nem őrült meg teljesen, csupán kezd Smile

Mivel ugyan idetoltátok az orrotok, de én épp máshol voltam (T_T), így kénytelen vagyok levélbe foglalni gyötrelmes szenvedéseim minden pokoli bugyrát! Még ölelgetéseket sem zsebelhetek be, nem hogy együttérző ábrázatokat....
Ott jártam, hogy beléptem a végzetemet jelentő 216-os kórterem ajtaján, ahol már ott volt a senseiem és - mily meglepő - egy beteg is. Gondolhatod, mi következett, nem nagy ördöngösség. Igen, így legyen ötösöd a lottón is, nekem kellett újra valami emberfélét kreálnom szegényből. nem, nem volt zombi, vagy ilyesmi, csak egy hatalmas vágás éktelenkedett a testén (szerintem Rambót játszott a konyhában), állítólag még én sem tudnám elrontani, akármit is csinálok. Én ugyan ebben erősen kételkedtem, de hát, ha a sensei azt mondja, engem megtanítottak az illemre, egy tanárnak mindig igaza van, még akkor is, ha rohadtul nincs Very Happy

Nem volt egyébként sem esélyem, ha elkezdek tiltakozni, még a végén megerőszakol :/ Szóval meghallgattam a litániáját a pozitív energiákról, meg egyéb buta ezoterikus badarságokról, majd megpróbáltam nekikezdeni a feladatnak. Megjegyzem, a fejtágítás kb. annyi volt, mint halottnak a csók, hiszen ezeket már mind tudtam a könyveimből, de a gyakorlati megvalósításról egy fél mukkot sem szólt, így kénytelen voltam improvizálni. Elővettem az egyik legkedvesebb emlékem...
Hogyhogy melyik? Neked meg mi közöd hozzá? *zavartan pirul* Nem, nem te voltál benne! Olyan egoista vagy! Mi? Ugyan honnan tudnád már? HAGYJ MÁR BÉKÉN, AKKOR SEM ÁRULOM EL!!!
Szóval ott tartottam, hogy kipróbáltam, megy-e a médiumoskodás, és tudok-e kézrátétellel gyógyítani. Hát, nem... Aztán elgondolkodtam a pozitív energiákon. Így jött az az emlék, amit akkor sem mondok el, ha majomkenyérfát hajtogatva mész le hídba egy tű hegyén egyensúlyozva, azonban az eredmény az legfőképp hervasztó volt, nem pozitív... Pedig még szépen is mosolyogtam a betegre, miközben cirógattam >_<
Persze a lesújtó vélemény nem maradhatott el. Idézem: "Nem sok pozitív érzés lehet magában Kisasszony, ha csak ennyire képes..." Hát tudod, ilyenkor jogosnak érzem azt a bennem megfogalmazódó érzést, amely legszívesebben szakrálisan felnégyelné ezt a majmot. Érzéketlen tuskó! Annyira a lelkembe taposott. Tudod, apa jutott eszembe, és annyira fájt. Neked nem kell részleteznem, mennyire elkeseredtem, mikor apám is hasonlóan fogalmazott. Ha csak ennyire vagy képes... miért mondják ki emberek ezt ilyen könnyedén? Miért nem fogják fel, hogy ami egyeseknek egy egyszerű csuklómozdulat, az másoknak igenis kemény munkával és verejtékkel elért eredmény? Miért nem fogja fel senki, hogy nem mindenki születik zseninek? Főleg, hogy a zsenik vannak kevesebben! Nem értem, és felháborít még most is! Főleg azért, mert tudom, apa az eredményeim ellenére sem bízik bennem, nem lát bennem, csak egy hasznavehetetlen szerencsétlenséget. Miért nem képes csak egy kicsit büszke lenni rám? Csak egy egészen kicsit...
Áhh, mindegy is, mert Fransensei annyira felhúzott, hogy végül is egy csomó minden felkavarodott bennem, ami már rég leülepedett a lelkem mélyére, de azzal, hogy ismét felbukkant a felszínen, legalább sikerült a jutsum. Szóval már elmondhatom magamról, hogy az első lépést megtettem a szuper-medicninné válás felé. És azért is megvalósítom az álmom, és apa kénytelen lesz elismerni, hogy nem vagyok elveszett, hogy igenis öregbítem a klán hírnevét és pozitív előjellel! *elszántságtól lobogó tekintet*
Persze az a fatuskó csak ennyivel kommentálta: eleget láttam. Ez meg mi???? Nii-san, mondd, hogy megverhetem, légysziii! ^^ Ráadásul valami jelentésről hadovált O_o Egy pillanatra azt hittem, elvisz a GESTANBU... (Mellesleg magyarázatot adna a kinézetére rögtön...)
De úgy tűnt, ilyesmiről szó sincs (huh....). Viszont azt mondta, megvan a méltó utódja... Ha most rám gondolt, akkor elkezdek félni. Kinézem ebből az állatmányból, hogy szétoperál és összevarr, csak hogy menjek a felsőjéhez... (meg hogy feketén eladja pár szervem, fél vesével még lehet élni ugyebár).
Na de nézzük a jó oldalát, rögtön meg is akart tanítani egy újabb jutsut, amibe ért ne mentem volna bele (zakkant lettem volna kihagyni ugyebár... utólag azt hiszem, akkor voltam zakkant, mikor belementem...). Szóval ismét szobára vitt, ahol már nyoma sem volt az előző vérfürdőnek, amin meg is lepődtem. Még soha életemben nem teljesítették egyik kérésem sem ilyen hamar *.*
Megint Franksensei zökkent ki egy felszólítással: Kezdjünk bele! jó, kezdjünk, de mibe? O_o Az a szemét se szó se beszéd megpöckölte a homlokom, én meg úgy omlottam össze, hogy azt még a World Trade Center is megirigyelhette volna, ha még állna. Az hagyján, de mikor kétségbeesetten le akartam legalább üvölteni a fejét, csak ideges rángásba kezdtem, mint egy partra vetett hal. Életemben nem aláztak így még meg T_T
Gondolom, te már sejted, hogy a Ranshinshout vetette be rajtam az az alávaló Kamiharagja! Hallod, azt hittem sosem állok fel onnan T_T
még visszagondolni is szörnyű, szóval inkább a következő levélbe hagyom a sokkterápiám, a pszichológusom szerinte nem tesz jót, ha túl sokat beszélek az esetről -_-'

Puszi: Asu (no comment)

**Tomoshika Asuko** Csüt. Ápr. 01 2010, 01:14

Tesztpost aláírás ellenőrzéshez

Shikaku Pént. Ápr. 09 2010, 16:46

Köszönjük az újra-feltöltést!

[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).

Ajánlott tartalom

Tomoshika Asuko

Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko

Re: Tomoshika Asuko