Shiruba Tsuki

Ez történet, nem egy jutsurol, vagy harcról szol. Ez az én történetem, hogyan találtam rá a zenére és lelkem egy elveszett darabjára.



Valami mindig is hiányzót. Magányba burkolódzva az utcákon járva. Kiközösített ként nem volt túl sok minden, amit csinálni tudtam. Ez alatt a közösségi tevékenységeket kell érteni. Együtt nézni valakivel a nap lementét, vagy kézen fogva sétálni. Ez mind olyan dolog volt, amit sosem tapasztaltam még. Így azt sem értem igazán, mi az, amikor arról beszélnek szerelem. Szeretet, még talán az a szó nem kelt bennem semmilyen érzést


Szürke magányomat csak szüleim társasága törte meg néha. Nem maradt más, mint az élettelenek hitt nővények. A virágok, miért is élettelenek, miért hiszi ezt mindenki.  Vagy csak én vagyok, aki ilyen elvont, különc. Ez lenne az eredménye annak a sok elutasításnak, megvetésnek? Végtére is, rájöttem idővel valami másra is. Nem csak a virágjaim vannak, van itt még más is. Már nem is tudom, milyen indítatásból. Csak egy ismételt magányos séta a faluban figyelve az ostoba birkaként közlekedő embertömeget. Menyire utálom őket, férgek, akik elutasítják azt, ha valaki nem illeszkedik a saját kis környezetükbe. Az valaki kicsit más, már probléma egy elítélendő dolog.
Figyelvén ezt a gyűlölt hús folyamot, valami hirtelen eloszlatta minden gondolatom. Egy hang, ami eltörölt hirtelen mindent és ürességet éreztem. Nem azt a rossz magányos érzést. A hangok sorozata melegséggel, egy újfajta számomra ismeretlen érzéssel töltöttek el. A hang magához édesgetett, mint méz a méhecskéket.

Valaki, zenél egy ház nyitott ablakán szűrödnek ki a hangok. Végül is nem egy valaki volt, mert elég sokan ültek a szobában. Szomszédos tetöröl figyeltem, amíg véget nem ért az egész és mindenki haza nem ment. Ez után minden nap ellátogattam ide. Hallgattam a változatos dallamokat. Volt, amelyik szelíd lágy volt és volt olyan is melyik vad. Nekem személy szerint a lágy dallam jobban tetszet.
Már hetek teltek el azóta, hogy ezt a számomra különleges dolgot felfedeztem. Azt, amit zenének hívnak, egyre jobban tetszet. Már nem csak azért figyeltem, hogy haljam a dallamokat. Már a mozdulatok is érdekeltek minden egyes levegő vétel. Vajon hogyan lehetnek képesek erre? Van, aki az ujjaival és olyan, aki ujjait és ajkait is használja. A mozdulatok, minden apró részlet mintha igazodna a dallam ritmusához.

-Zenével sok mindent kifejezhetünk. A zene a lényünk legmélyéről jön, vannak, akik képtelenek nyugodt dallam eljátszására. Mert a lelkük vad zabolázatlan.

Tehát a zene egy része innen eredne? Belőlünk a léleknek nevezet titokzatos helyről? Új tudással, felvértezve egy gondolat motoszkált bennem. mi lenne ha, de tényleg ha csak egy kicsit kipróbálnám ezt a zene dolgot.
Mind ez sok időt vett igénybe, hogy végre bátorságot gyűjtsek és elmenjek egy hangszert beszerezni. Csak ott az üzletben döbbentem rá milyen sokféle is létezik. Vonós, pengetős, fúvós és ütős hangszerek útvesztőjébe keveredtem én. Labirintusban kerestem azt, amit nekem találtak ki, a ki utat, a tökéletes hangszert számomra. Tudtam, mit szeretnék, de érzékeim teljesen összezavarta ez a környezet. Végül is megtaláltam, amit kerestem vagy fogalmazzak úgy egymásra találtunk?



Ismét, más nap ott voltam a már hónapok óta elfoglalt helyen. Már nem is tudnám elképzelni a napjaimat ne jelenék meg a tetőn. Bele fújni nem merek a hófehér fuvolába, csak a mozdulatokat utánoztam. Számhoz emelve gyakoroltam a már látott mozdulatokat. Amint azt halottam, a helyes tartás és a mozdulatok fontosak. Ajkunk nincs jó helyen, a levegő nem úgy áramlik és a hang nem lesz jó.
Napokig vagy kitudja meddig csak mímeltem az előadást. Egyszerűen hang nem volt, mert nem mertem megszólaltatni. Féltem saját magam sikertelenségétől. Ez így nem jó az egész nem jó…

Egy nap aztán rá szántam magam, hogy végre belefújak. Nem fogtam le hangot. Még is az eredmény nem elszomorított, hanem fellelkesített. Egyik pillanatról nem megy semmi ezt tudtam és a zenében is így megy, ahogy azt megtanultam a leskelődés során. Hát akkor rajta, kezdjünk is hozzá! Az elmélet ugye bár bőségesen meg volt. Az, ami hiányzót a gyakorlat, de még is min gyakoroljak pontosabban mit? Kénytelen voltam hát beszerezni néhány kottát.
A nagy beszerzés után már volt mit gyakorolnom. Keresve egy félre eső csendes zugot, ahol tudtam senki sem zavar. Végre megszólalt a hangszerem első hangja. Óvatosan végig próbáltam minden hangot és akkordot. A lelkesedésem pedig tovább nőt. Mikor gyakoroltam mosolyogtam és hiába csak hangok voltak még is az arcomon mosoly volt. A lelkemet hasonló jól eső melegség járta át mint első alkalommal mikor zenét halottam.

Szüleim persze tudták, nem vakok. Tudták miért tűnök el néha teljes napra, de nem érdekelt őket. Csak az számított nekik végre van valami, ami fellelkesít. Valami, ami mosolyt csal az arcomra és életet varázsol felemás szemeimbe.
Már hosszú ideje jártam az én titkos kis zugomba. Sosem számoltam az időt, mikor itt voltam. Tippelni kellene, és csak azt tudok már talán több mint egy éve járok ide. A tanulás autodidakta módon, tanár és más külső segítség nélkül nehézvolt. Ebből nekem semmi sem tűnt fel, nehézség mi az nekem. Mit, számit, ha közben végre van valami, amit szerethetek a virágokon és más növényeken kívül.


Mikor elértem, hogy egy dalt hiba nélkül játszottam el, lelkem mintha szárnyra kélt volna. Arcomon könnyek csordultak végig. A boldogság öröm könnyei.