Jövőkép avagy a karakterem legnagyobb álma!

Mikotogakure no Sato főutcáján sétálok. Enyhe tavaszunk van, keleti szellő fúj, a kék égen apró pamacsok úsznak. Az utcát betölti a friss étel, az égő emberhús és az orgiákkal járó testnedvek illata. Szeretem ezt a helyet, otthonomat. Saját birodalmam húzódik itt, a Káosz Országának központja, az egykori Konoha romjaira épült Mikotogakure no Sato, vagyis a Hercegfalu. Mint oly sok másban, ruházatban is szakítottunk a többi a shinobi falu szokásaival, így egy vékony, sötét színezetű selyemruhát viselek, vállamon pedig smaragdzöld szalag fut át, vezetői voltom reprezentálva. Két pucér leányzó ringatózó hátsóján pihentetem a hajnali gyilkolásban megfáradt végtagjaim. A hölgyeken szinte vibráló tetováláskanji írja: Rabszolga.
Az út kecses ívben kanyarodik, oldalt kisebb mellékutcák tömkelege csatlakozik belé. Egy térre érkezünk, át a Győzelem Kapuján, egy emlékművön, melyről a régi idők ANBU álarcai lógnak, az utolsó Daimyo csontvázával. A sérült maszkok halk csilingeléssel lengenek a szélben, örök szimfóniát zengve a zörgő csontokkal. A kegyetlen vadászok leverése eloszlatta az előttünk magasodó akadályokat, így végre elhozhattam a Szabadság Birodalmát. Legalábbis a magasabb rangnak örvendőknek, kiket néhány éve még elveszett, vagy üldözött shinobinak hívtak volna. Itt ők az urak, szinte mindenki más csak szolga, szórakozásra, munkára fogott alávaló, kinek életét bármikor kiolthatják tulajdonosaik. Az utánpótlás északnyugatról, vagy a tengerről érkezik, olykor harcok, de gyakorta üzlet árán.
Persze nem mondható, hogy a Káosz Országában bárki bármit megtehetne. Egy szűk elitre - melynek természetesen én magam tagja vagyok – elképesztő védelem vigyáz. Az utcákat most is figyelik, ha bárki megtámadna, nagyon hamar véget érne élete. Ez persze még nem jelenti, hogy ne próbálnák meg gyakorlatilag napi szinten megkísérelni a megszökést, vagy likvidálásom.
A főtéren mediterrán hangulat uralkodik. Zöld napernyők alatt árulják a frissensült, fűszeres ételeket, közvetlenül a mezítelenre vetkőztetett, ostorcsapásokkal tarkított szolgálók árubabocsátása mellett. Egyes asztaloknál kártyapartik, sör- és szkanderbajnokságok zajlanak, többnyire pénzre, esetenként végtagra. Néhány elkerített gödörben életre-halálra harcok dúlnak, a nézők között ifjú tolvajgyerkőcök osonnak. A tér szélein előadásokat tartanak a kultúráltabb közönségnek, de rengeteg technikai bemutató is helyszínt kap itt, főleg a bábok terén elért új eszközökről. Az innen nyíló épületek ketrecharcot, festménykiállítást vagy éppen borkóstolót ígérnek a betévedőknek.
Folytatom utam a palotám felé, mely alig egy utcányira található ettől a központi tértől. Az egyik falon új vérfolt ékeskedik, tovább bonyolítva az egyre komplexebb mintázatot. A kapuban csak egy hivatalnok, az őrök mindig láthatatlanul rejtőzködnek, többnyire tetőkön, falakon, sikátorokban bújva meg. Szenzorok tucatja tartja szemmel a Káosz faluját, a jól képzett Báblégió tagjai pedig bármikor kisebb sereget idézhetnek elő, ahol arra épp szükség van. És akkor még nem is szóltunk a rengeteg beépítettről, kémekről a kémek között, kik szinte mindent egy nappal előbb tudnak annak megtörténésénél.
A Palotát egy magas, különösen ellenálló anyagból épült fal veszi körül, melyek közé nem sokan léphetnek be, s még kevesebben ki. Majdhogynem egy külön falu a falun belül. Az impresszív falak mögé általában hatalmas, díszes palotát képzel el a pórnép, de a valóság csak néhány apróbb épületet és medencét rejt. A legtöbb fontos dolgot amúgy is a felszín alatt találnák.
Egy seggrepacsival eltessékelem a két hölgyet az oldalsó lakosztályba, majd folytatom utam a medencés övezethez. Erre is vannak nők, bár egészen más fajtából. Natsumi sötétvörös ruhában lógatja lábát a pezsgő habok felé, vad orcáját napoztatva. Mikor eltakarom előle a perzselő napkorongot, kezéből kis cső tör elő, szelet robbantva be, és a megzabolázott chakra egy pillanat alatt kettéhasítja hasfalam. Hófehér, agyagszerű anyag bugyog a lyuk betömésére, a konstrukció pedig jóízűt böffent. Valódi énem a lány háta mögül érkezik, fürdőköpenyben és papucsban, majd visszafordítja az idézést, és a hasonmás eltűnik.
- Igazán vigyázhatnál, egyszer még megsérülhet így valaki. – dorgálom meg a lányt, de titkárom válaszol, ki épp mellénk érkezik.
- Ugyan, ki lenne oly balga, hogy a Bábherceg alakját öltené magára?
A furcsán csengő hangon ezúttal jót derülök. Hát például pont te. gondolom magamban. A papírmunkám kilencven százalékát átvevő titkár jó három lépésnyire áll meg tőlünk, meghagyva a személyes teret, és a medence környékét. Noha forrón tűz a nap, fehér bőrét most is csuklya mögé rejti. Ő lehet a shinobi világ legalattomosabb alakja, leghasznosabb szövetségesem és legszörnyűbb ellenfelem egy személyben, ahogy felerősödött képességeim biztosítéka is.
- Bizonyosan akadnak még olyanok, Yakushi-sama.
- Ha felhívhatom rá figyelmét, napok óta nem hagyta el ezen falakat. A köznép kezd átlátni a kis felvonulásokon, és megkérdőjelezik ittlétét. A bizonytalanság persze gyakran a kezünkre játszhat. Csak gondoltam megemlítem.
- Nagyon rendes tőled. Mik a fejlemények?
- A Shinobi Szövetség nagy erőket összpontosít a határvidékeken. Kémeim szerint sokkal nagyobb haderővel bírnak, mint elsőre tippeltük. Frontális támadást viszont egyelőre nem terveznek.
- A hódításnak nem sok értelme lenne. Hisz szinte a kajánkat is tőlük szerezzük.
- Ne becsülje le a bosszú hatalmát! Ami a fosztogatásokat illeti, attól tartok, ezentúl csak az északi és a tengeren túli térségekre hagyatkozhatunk. Leszámítva persze a déli területeket, de ott igen minimális zsákmányra lehet számítani.
- Ha már délnél tartunk, hogy haladunk a titkos tárgyalásokkal?
- A Folyók Országának megmaradt shinobi falujai hajlandóak az összefogásra. Holnap délután érkeznek követek tőlük. Előkészületek a fogadásukra?
- Három szőke szűz és egy sült malac, almával a szájában.
- Biztonsági óvintézkedésekre gondoltam.
- Csak a szokásos.
A Hanggal való szövetség biztosította első és legfontosabb győzelmünk az egykori Konoha erői fölött. Meglepett, hogy Kabuto milyen könnyedséggel áldozta fel egész nemzetét és tért vissza a kagék lámpafényéből. Hatalma persze sokszorosára nőtt, ahogy az én képességeim is. Miután az Akatsuki feloszlott, levadásztuk egykori társam, Deidarát, megszerezve kinjutsuját és kekkei genkaiát is. Köszönhetően Kabutonak, velünk született korlátaink immár a távoli múltba vesznek, így bábklónjaim és jómagam gyorsan formálódó katonákat hozhatunk létre, elképesztő képességekkel, mely minden korábbi bábozót felülmúl, ahogy a legtöbb más irányultságú shinobi erejét is. A maga módján Kabuto is bábos, kettőnk együttes ereje pedig közel korlátlan hatalmat biztosít a Káosz Országának.
- Mi a helyzet Kohakuval? – kérdezem régi barátomra utalva, ki jelenleg pusztító gyűjtőhadjáratunk elől menekül.
- Sikerült bemérni, de az elfogása igen nehézkes. Könnyedén érzékeli a támadó jelenlétet. Úgy hírlik, összefogott régi nemezisével, a skorpiókat használó shinobival. Rendkívül veszélyes párost alkotnak.
Kohakuval számtalan küldetést végeztünk el közösen, életveszélyes helyzetek tucatjait éltük át, és nem egyszer mentettük meg egymás életét. Ha valaha volt igazi társam, akkor az ő volt. Mindez azonban még azelőtt történt, hogy hatalmat szereztem volna.
- Skorpióhasználat. – ízlelgetem, és pontosan tudom, hogy Kabuto mire gondol. Bizonyos tekintetben mindketten gyűjtők vagyunk. - Egyébként léptél? – kérdezem tőle ki tudja mennyi idő múltán, az irodámban ácsorgó Shogi táblára utalva.
- Ó, igen. A jobb gyalogom előléptettem.
Lelki szemeim előtt elképzelem a tábla állását, hogy gondolkodhassak válaszreakción. Olykor napokig is eltart egy kör lejátszása, de ettől csak még érdekesebb a dolog. Néha úgy érződik, ez a sakkjátszma felülmúl minden mást, mellette az egész front eltörpül.
- Mindig a gyalogok. Te nagyon szereted a végsőkig tartogatni ütőkártyáid, nem igaz? Egyébként hozattam neked új játékszert. Lent a laborodban vár rád. Még él.
- Igazán nagylelkű. – hangzik a dicséret, egy csipetnyi kíváncsisággal és meglepettséggel, mely nagyobb örömet okoz nekem, mint a két hölgy, kiket nemrég küldtem el magam mellől.
A főhivatalnok elhagyja a napfény áztatta udvart, és visszatér a lenti árnyékok birodalmába, én pedig életem legnehezebb kihívásával küzdök tovább: Natsumival.
- Majd elfelejtettem. - Csettintek, mire a medence mellett megremeg a talaj, föld húzódik félre és egy széles állvány emelkedik a magasba. Azon tizenhét különböző méretű és formájú legyező foglal helyet, a kis kézi példányoktól egészen az embernél is nagyobbakig. Szinte kivétel nélkül híresebb shinobik fegyverei voltak. - Boldog szombatot.
Noha az arca nem sokat árul el, szemein látom, hogy most sikerrel járhatok. Néhány pillanatnyi szünet után végül elmosolyodik, nem azzal a műanyag arckifejezéssel, mint a sok örömlány, hanem enyhe gúnnyal, kacérsággal és fekete humorral, megfűszerezve a látványt, melyet külseje nyújt.
- Nocsak. Ezért még talán jutalomban is részed lehet. – állapítja meg szkeptikus hanglejtéssel.
- Az a minimum. – felelem, miközben közelebb hajolok. A levegő berobbantása ezúttal is a hasamnál kezdődik, de sokkalta erőteljesebb. Testem szétrobban az erőtől, a fejem apró, fehér masszává omlik. Egy rövid időre még öntudatom is megszűnik, majd az Edo Tensei kutatásoknak hála végül a pecsét összeolvasztja darabjaim, és ismét önmagam vagyok, így észreveszem, hogy a szélrobbantásnak hála a medence vízébe némi szemét került.
- Látod, megint mit csináltál? - kérdezem feldúltan, majd forró csókot nyomok ajkaira.

Ahány ember, annyi álom. Ahány ember, annyi sors.
Egy kunoichi vagyok – fegyver a hatalom kezében; az vagyok, aminek szántak, ahogyan mindenki más is. Egy ninja elzárja az érzelmeit, sziklaszilárd támasza a falujának és zokszó nélkül teljesíti küldetéseit; öl és hazudik parancsra. A feljebb lépésének lehetősége az erőben rejlik. A shinobik pedig egyre erősebbek lesznek, de szerintem ostobábbak is. Mind erőt akar... hatalmat mások felett és ebbe szépen lassan beleőrülnek. A személyiségüket elveszítve pedig már csak árnyékaik önmaguknak. Ilyenből egyre többet látok...
Megértem őket, vagy legalábbis meg tudom érteni őket – én is jártam ott, ahol most ők vannak: a Hídon. Talán én még rosszabb is vagyok, mint ők; én ugyanis nem léptem a Híd első fokára sem, csak a korlátját érintettem meg és fogom még most is, mint holmi félős kisgyerek édesanyja szoknyáját. De ismerem az idegen hívószavát, mely csábítóbb minden kincsnél – legalábbis elsőre. Ismerem érintését, mely intenzívebben perzseli bőrömet bármely szeretőénél, a lehelletét, ami édesebb, mint a mézbe mártott napérlelte eper.
Ismerem azokat az érzelmeket is, amelyek oda kényszerítik az embert, első látásra száműzve minden más helyről. Ambíció, magány, csalódás, félelem... és az általam legjobban ismert: düh. Tudom, hogy ha egyszer a sötétség beférkőzik, akkor sosem hagy el igazán.
Ismerem a Híd kötélkorlátjának az érintését, amely felidézi a vér csöpögését a tenyérben, a már kihűlt holttest nyirkos érintését az ujjbegyek alatt – és azt, hogy mikor kezdted el élvezni az ölést.
Sok mindent ismerek és tudok, s talán még ezeknél is többet már el is felejtettem, de még így is, vagy talán éppen ezért, önmagamat ismerem a legkevésbé – csak azt tudom, hogy valószínűleg sosem fogok átérni a Híd másik oldalára; az egyik félelmemet váltanám magam valóra: elveszíteném mindazt, ami egészében és kizárólagosan teszi az embert egyedivé, a személyiséget, ami azzá tesz, aki vagyok. Hiszen nélküle mi volnék...? A hatalom egyik tömegterméke.
Ezen túl nem sokat tudok vagy ismerek magamról, de vannak különleges alkalmak, amikor álmodom is, nem csak rémeket és vérrel torzított emlékeket látok; amikor a sötét felhőkön áttör egy fénysugár.






Az éjjszakai levegő enyhén meleg, talán szokatlanul is az előző évek átlaghőmérsékletéhez képest, de már olyan késő van, vagy inkább annyira korán, hogy ez aktívan senkit sem zavar – a természet legéjszakaibb lényei is már visszavonulót fújtak, a tücskök koncertje is az utolsó nóta utolsó hagjegyénél jár.
Az egyszerű fehér ház lakói közül pedig mindenki mélyen és nyugodtan alszik – leszámítva egy személyt, aki már lassan egy órája folyamatosan forgolódik, alig hallhatóan motyog; bár inkább szófoszlányokat ejt csak ki repedezettre száradt ajkain.
A forgolódó alak hirtelen felül és riadva kémleli a környezetét; a szívét fájdalmasan markoló félelem elnehezíti a légzését, mint mikor kilómétereket fut egyhuzamban. A vékonyka takarója ezernyi apró ránba szorul markában – még az ujjai is elfehérednek a kifejtett erő hatására. Az apró, de igencsak remegő kezét egy másik, elsőre idegen, mégis ismert kéz fedi el; tekintetével követi a végtagot egészen az arcig, s egy pillanatra összeszalad a szemöldöke.
’Kibusha...?’
A gondolat tüzes szellő formájában söpör végig tudatán, majd pedig egy igencsak szilárd és megdönthetetlen falba ütközve torpan meg, oszlik szét.
– Minden rendben? – a férfi hangja még rekedtes a váratlan ébredés következtében, de az érintése biztonságérzettel tölti el őt.
’Nem... nem jéghideg...’
A felismerés szikrája egy pillanatra megrázza lelkét, de a tudata ismét gátat szab az ismeretlen emlékeknek, bármennyire is megostromolják őt azok. A pillanatnyi értetlenség viszont csak nem hagyja békében; ő csak bólint a... férje... irányába és kicsusszan a takaró alól.
Ügyetlen léptei a fürdőbe viszik és az ajtót bezárja maga mögött – megakad ugyan a keze a kulcson, egy pillanatra két különböző oldal csap össze benne: valahogy be akarja zárni az ajtót, hogy biztonságban legyen, de mégsem, hiszen otthon van; itt sosem zárkózik el.
A következő pillanatban viszont váratlanul kattan a zár, ő pedig a kezére kapja a tekintetét; szinte tudatán kívül cselekedett – el is engedi a fémet, mintha az hirtelen égetné.
Nagyot sóhajtva – és önmagát szidva – lép el az ajtótól és lép ki a hálóingjéből. A víz hőmérsékletét először a lehető legforróbbra csavarja fel, de az első érintkezés után felszisszenve állítja egy középértékre. A bőrére tekintve csupán a forró víz által okozott vörösséget látja, mint aki először tekint le a hiányzó végtagra.
S bár ismét elönti őt az a váratlan érzés – amikor tudod, hogy valami elkerüli a figyelmedet, pedig már tapasztaltad –, de a gondolat, hogy a víz lemossa róla az izzadtságot, ami a sok forgolódás és a rémálom következtében száradt meg a testén nyugalommal tölti el, még akkor is, ha tudja, hogy ez csupán egy ideiglenes megoldás.
A meleg víz – ami mégsem melegíti fel úgy, mint ahogy legbelül azt elvárja – sugarában lehajtott fejjel próbál meg relaxálni, elengedni az álmának hátramaradó nyúlványait. A tenyerével a fehér csempés falnak támaszkodva igyekszik megtartani az egyensúlyát, hiszen a szemeit a vízsugár miatt kénytelen volt lehunyni – mikor viszont megelégeli az ázkolódást, elzárja a csapot és a szeméből kidörzsölve az utolsó cseppeket tekint a lefolyóra. A torkán egy néma sikoly akad, a tenyere megcsúszik a párás csempén és neki is esik a tusoló paneljének; aztán a következő pislantással az illúzió tovaszáll: a vörös szín ’Vér... volna talán?’ az egyik pillanatról a másikra jelenik meg és tűnik el.
’Mint egy illúzió... mint egy emlék...’
A tusoló ajtaját szó szerint kirántva ugrik ki a szűk kis helyről, hogy a törölközők egyikéért nyúljon és a bepárásodott tükör elé lépjen. A tenyerével a tükröt próbálja legalább némileg használhatóvá tenni, de a hezitáló mozdulat megakad, majd pedig felgyorsul és kiterjed az egész felületre.
’Rózsaszín haj...’ érinti meg az egyik vizes tincset és csavarja az ujja köré, ’és... tengerzöld szemek...’ konstatálja a tükörhöz némileg közelebb hajolva; a lehelete viszont ismét megnehezíti a dolgát – újra letörölje, de egy aprócska, illanó pillanatig másra számít.
’Biztos a nő volt az álmomból, aki hasonlított rám... vagy én hasonlítok rá...?’

Később, 12:41

A fiatal nő kócos kontyának lelógó rózsaszín hajszálai gyöngéden lengenek a lassan nyáriasnak mondható tavaszi szellőben, miközben a tarkóját az egyre magasabban járó nap egyre erősebben éri, amolyan aprócska tűkkel szurkálja – s ő pedig jól tudja, hogy illett volna bekennie valamivel, hiszen így a márvány fehér bőre meg fog pirulni, ami nála persze azt jelenti, hogy esztétikátlan rózsaszín lesz.
A gyógynövényei fölé való hajolás pedig már lassan kikezdi a derekát is, de ezt a munkát is el kell valakinek végeznie, bármennyire is egyszerűnek és fölöslegesnek tűnhet a kívülállóknak: ha ugyanis gazok lepik el a gyógynövényeit vagy pedig csigák – és más kártevők – teszik tökre a portékáját, akkor bizony ő abszolút semmirekellőnek érezné magát, valamint a családját is a kettejük fizetéséből tartják fenn.
Így aztán sosem törődik a derekát és a hátát kínzó fájdalommal, s egy pillanatra ugyan megdermed a keze a növények tövénél: a körmei alá befészkelt földről és koszról egy pillanatra megfeledkezve látja felvillanni a gondolatképet, melyben a saját koszos és visszavágott – és néhol lerágott – körmei helyén művészien díszített és épített műkörmök csillognak. Ezt a délibábot viszont a hőségnek betudva rázza meg a fejét, s lát ismét munkához.
Eddigiekhez képest viszont jelenleg sokkal jobban tisztában van a környezetével; újszerűen érzi a cipő talpa alatt szétmorzsolódó földet és ropogó apró kavicsokat, lépte alatt meghajló növényrészeket; ujjbegyei alatt az érdes, de egyben nedves és száraz földet és a sima, néhol bársonyos felületű leveleket; a menta frissítő, de némileg keserű illatát; látja a növényzet különböző pontjain megcsillanó, apró gyémántokként szikrázó vízcseppeket; hallja a szellő levélmozgató neszét.
’Ehhh... biztos túl sok volt a reggeli zöldtea!’
Nem tulajdonít túl sok figyelmet a felfedezéseknek, amik egyszerre hatnak abszolút természetesnek és igencsak újszerűnek – a tudata ugyan konfliktusba kerül önmagával, de az ő kezében igencsak nagynak ható metsző egyetlen szúrása elégnek minősül ahhoz, hogy ismét a jelenre koncentráljon, valamint a kéznél lévő feladatra.
Míg a férje a vidéket járva épületeket és kerteket épít, valamint Ashura az iskolában oktatja a nebulókat – köztük Miot és Hanabit –, ő javasasszonyként tevékenykedik a házuk kertjében, ott különböző gyógynövényeket gondozva minden nap, eladva őket, mikor kereslet van rájuk, valamint komolyabb esetekben pedig házhoz utazva készítményeivel.
A mai is egy olyan napnak minősül, amikor a kertben dolgozva tölti el a délelőttjét, hogy aztán a kora délután érkező gyerekeket várhassa a házban, kikérdezve őket a napjukról, mint ahogyan mindig, valamint hogy a délután folyamán a falu szélén élő családhoz egy kosárnyi Chiyut, Goshitsut, Kikokut vigyen (1. számú melléklet).
– Okaaaasan! Tadaimaaaa! – A fiatal nő ugyan tovább marad hajolva, vagy inkább görnyedve munkája felett, mikor a meglehetősen hangos, de végtelenül gyermeki hang megüti a fülét, de képtelen megtagadni azt a mosolyt, amely reflexszerűen ül ki az arcára. Ő mindössze a kezével int – és egyben szór is szét komposztot:
– Okaeri! – Az utolsó szótagnál már hallja is az ajtó csukódását és egy pillanatra el is gondolkozik azon, hogy „Mióta is ilyen kis udvariatlan mócsingok?”, de még a nyitott ablakon keresztül meghallja a valószínűleg érkezésük előtt elkezdett beszélgetésük foszlányát, amelyben egy Hitomi-chan nevezetű lányról áradozik a kisfia („Olyan szép a... a kék szeme... meg a lófarka!”). Ez utóbbinál felkacag a maga csöndes módján, de némi kétellyel és kétségbeesettséggel vonja fel a jobb szemöldökét; lehetséges volna, hogy hamarosan el kell majd beszélgetnie a lurkókkal a Gólyáról?
’Neeeeem! Az olyan kellemetlen lenne! Te jó ég, már most érzem, hogy pirulok!’ – a gondolatfoszlány pedig ismét félbeszakad egy gondolati vízióval, amiben egy vérvörös hajú nő egy igazán kivágott kimonoban pózol, nem éppen szűzies módon húzva végig márvány bőrén az azzal teljesen kontrasztban álló fekete selymet – egy pillanatra még az anyag hideg, de könnyed érintését is érezni véli a bőrén.
A libabőrt azzal legyőzi gyorsan – miután persze ismételten megrázza a fejét, megszabadulva a látványtól – hogy a földes ujjaival eldörzsöli őket, koszos ujjlenyomatokat hagyva a bőrén, amely hasonlít ugyan a képzeletbeli alakéhoz, de közel sem olyan fehér; a mindennapi munka a Nap alatt ugyanis némi színt kölcsönöz neki, amiben a Látomás hiányt szenved.
A ház falánál elhelyezett vödör vízben egy egyszerű kefével leöblíti és megtisztítja a kezét; mint mindig, most is egy enyhe kis fintorral az arcán, mikor a munka ellenére is puha és érzékeny bőréhez és körmeihez az igencsak érdes sörték hozzáérnek, de a kényelmetlenséget inkább eltűri, mintsem hogy rossz példát mutasson.

Később, még aznap, 16:23

Cipőjének talpa tompa kopogása töri csupán meg az egyébként kihalt utca némaságát, de ez a monoton hanghatás sem elég ahhoz, hogy gondolataiból kizökkentse, sőt, épp ellenkezőleg hat: transzban tartja. Jelenleg viszont van egy olyan érzése, hogy nem leselkedik rá veszély egyetlen sarkon sem, hiszen ez a falu legnyugodtabb része, így aztán nem is várta meg Ashurát, hogy hazaérjen a munkából (hiszen Kibusha minden bizonnyal csak későn esik majd haza) és elkísérje, mondván, hogy „egy gyenge virágszál”. Ezzel alapvetően csupán büszkeségéből adódóan nem ért egyet, vagy legalábbis tagadja verbálisan, hiszen legbelül jól tudja, hogy esélye sem lenne, ha konfliktusra kerülne sor – sosem bánt valami frappánsan a szavakkal és a veszély első jelénél mások (főleg a férje) háta mögé bújva lesi a szituációt, fizikai konfrontációról alapvetően pedig ne is beszéljünk.
Ismét egy kósza látomáskép villan be szemei elé – valahogy mostanában túl sok kísérti –, amelyben a már megszokott Alak mások arcába nevetve villogtatja dekoltázsát, vív szociális világháborút és veri laposra őket. S bár a Kép háttal áll neki, így nem látja az arcát, de a tudata legbelső és legeldugottabb peremén, épphogy az észlelésébe csusszanva tudja, hogy látta már valahol ezt a nőt.
Lelkével szinte érzi, hogy az információfoszlányba éppen beleakadnak ujjai, de azon nyomban át is csusszan az közöttük – a távolban hallatszódó hanghatás ugyanis egyértelmű, még számára, egyszerű civilnek is. Konkrétan ugyan nem tudja, milyen lehet egy ember által generált robbanás, de szívének szapora verése azonnal menekülésre készteti.
A pár utcára tőle történt robbanás ereje megrázza a környéket – régi és rozoga ablakok repednek, valamint törnek, hatalmas füst és porfelhő emelkedik a magasba és tör át a szűk kis sikátorokon. És nem ez az egyetlen robbanás, ami megrázza a nyugodt falu csendjét és megszokott életét.
Ő pedig a kosarát elejtve kezd el hozzá igencsak szokatlan fürgeséggel szaladni azon az úton, ahonnan jött – sietségében elveszti a lábujjközös cipellőjét, de egyszerűen képtelen törődni vele, vagy pedig azzal az érzéssel, amikor az apró, de annál élesebb kavicsok szúródnak a fedetlen talpába üvegszilánkokkal egyetemben; apró véres foltokat hagyva maga után. Csupán a szerveztében felszabaduló és száguldozó adrenalint érzi – vagy legalábbis érezné, ha már tapasztalta volna korábban, hogy milyen is az, amikor valaki az életéért fut.
De ő nem csak az életéért fut – az ember első reakciója természetesen ez, egy anyáé viszont rögtön egybeforr a gyermekeinek épségéért való aggódással.
Az elméje azonnal felvázolja számára a környék utcahálózatát – olyan élesen, mint ahogy soha, vagy legalábbis olyan pontossággal, amiről nem tudta, hogy lehetséges. Kétségnek viszont nincs helye, így ösztönösen bízik meg saját képességeiben – még akkor is, ha egyszerűen fogalma sincs róla, hogy mióta vagy éppen honnan erednek – és vetődik be a legközelebbi sikátorba azzal a szándékkal, hogy lerövidíti az útját.
’Minden egyes vesztegetett perc egy kioltott élet...’ – a rideg, kalkuláló és igencsak szadista élvezettel szóló hang halkan cseng a fülében, bármennyire is idegennek tartja azt; a suttogás átjárja gondolatát és még a korábbinál is gyorsabban kezd futni.
A mai napon már megtörtént effektus viszont ismét betáncol a jelenébe és valóságába: érzi a combjában feszülő izmokat, amelyek a szokatlan terheléstől egyre jobban és jobban égnek, a tüdejét, ami a megterheléstől szúr – de a fájdalmon túl érzi a tüdejébe szívott levegő térfogatát, érzi a szájában a por megvetendő ízét, az orrában pedig a lángok és az égő dolgok különlegesen orrfacsaró bűzét.
Több éles kanyar után viszont feltűnik a házuk fehér színe – a faajtón pedig egyenesen beesik; a kontyból már rég kiszabadult rózsaszín tincsek pedig ide-oda csapódnak, a szituációhoz képest gyöngéden simogatva kipirult orcáját, miközben feje jobbra és balra fordul a lehető leggyorsabban, gyermekeit kutatván szemeivel.
– Mi... Mi történt odakint? – Hanabi remegős ajka és elhaló hangja bőven elég számára, hogy a hangos zihálása és meglehetősen szétesett megjelenése ellenére mosollyal az arcán ölelje át kislányát – ’Talán utoljára...’ –, de további időzés nélkül már tereli is őket a konyha sarkában található csapóajtó felé, amely a pincébe vezet.
– Nagyon jól figyelj most rám, Hana-chan – hangja önmagától is elfojtott suttogás, de nem engedi, hogy félelmet mutasson feléjük, tengerzöld tekintetével pedig azonnali engedelmességet követel –, most le kell mennetek a pincébe az öcséddel, jó? – a kezei között tartja a kislány szív alakú arcát, s bár kezei akaratlanul is remegnek, a Hanabi arcát keretező rózsaszín tincseket simogatja.
’Mindig is azt akartam, hogy rám hasonlítson legalább az egyikük; Hana örökölte az én hajszínemet, de Kibusha szemeit; Mio pedig az apja haját és az én tengerzöld szemeimet... érdekes, de tökéletes kompromisszum...’
Noha a képzeletébe beoson egy hívatlan gondolat, méghozzá Kibusháról – és mégsem: a látomásában ugyanis férje fehéres hajú, de nem ősz, valamint jégtrónon ülve tekint a távolba. A kép viszont azonnal elillan, mikor a házukat egy immáron közelebbről szóló robbanás rengeti meg alapjaiban – leverve a különböző vázákat és a gyerekek által készített csecsebecséket a polcokról. Könyvek hullnak alá, bekeretezett képek a falról hangos csörömpöléssel elérve a padlót, ezernyi szilánkkal behintve a szőnyeget és a parkettát.
Igazából egyiket sem fogja fel, egyiket sem veszi észre vagy éppen bánja – a figyelme teljesen máshol kalandozik; sokkal inkább a kislánya arcát igyekszik az emlékeibe vésni, miközben olyan ismeretlennek érzi, mintha most látná először azt a gyönyörű gyermeki arcot, a dús szempillákkal keretezett kék szemeket, amelyekben most félelem csillan –, de egy csörömpölésre viszont intuícióból kapja a fejét. A képkeret képpel lefelé landolt ugyan, de jól tudja, hogy mit rejt: a kis családjukat, valamint Ashurát.
Mio pedig a konyha ajtajában akkor tűnik fel az ajtófélfa mögé bújva, miközben ő éppen Hana-chan homlokára nyom csókot.
– Okaasan? – Az anyja kinyújtott kezére mozdul csak meg a kisfiú és lép rögtön oda a megszokott védelemhez, átölelve édesanyja derekát, hasára támasztott állal nézve fel arcára.
Még mielőtt viszont ő válaszolni tudna – s bármennyire is próbál megfelelő szavakkal előrukkolni, az ajkai egyszerűen olyan szárazak, mint maga a sivatagi homok –, Hana-chan megfogja Mio aprócska kezét:
– Van egy béka a pincében és mivel Okaasan fél tőlük, így nekünk kell majd elkapnunk, de nagyon csöndesen ám, nehogy megriadjon és elszaladjon!
Egy pillanatra eláll a szava – de nem tudja, hogy egész pontosan mitől; a lánya ravasz szavaitól vagy pedig a szökni nem merő könnyeitől –, így aztán csak egyvalamit tesz, azt az egy dolgot, amit egy ilyen szituációban tenni lehet és tenni tud: átöleli, magához szorítja mindkét gyermekét.
– Hai, gambatte, ne! – Nyel nagyot igencsak hangosan, s bár végtelenségig tudná még ölelni őket – és szíve szerint meg is állítaná az órát vagy elűzné az idegeneket –, a közelből hallatszódó kiáltások ismét közelebb érnek a kis menedékükhöz, így aztán letereli őket a csapóajtón egy gyertyával a kezükben. Még az ajtócska lecsukása előtt találkozik a tekintete a lányáéval a remegő láng felett; még az arcára erőltet egy biztató mosolyt, de életében talán most könnyebbül meg a legjobban: a két kicsi közül Hana-chan lett úgymond beavatva a történésekbe, valamint abba, hogy ha rossz emberek jönnek, akkor el kell bújniuk.
Kibushával remélték, hogy egy ilyen alkalom elkerüli az ő házukat, de inkább maga a reményteli gondolat kerülte el őket. A rossz emberek ugyanis megérkeztek a küszöbükre, talán túl korán is – ő ugyanis éppen belekezdett a konyha apróbb átrendezésébe, hogy a lejárati hely elfedésbe kerüljön, elrejtve azt idegen szemek elől.
Az ajtót viszont egy kívülről érkező rúgás bedönti és az nagy csattanással és porfelhő által kísérve landol a padlón, félbeszakítva műveletét, de még van annyi lélekjelenléte, hogy a konyhapulton heverő konyhakést magához ragadja.
Az ajtón belépő férfi viszont egyértelműen shinobi – ez még számára is könnyen leszűrhető információ, noha egész életében csak egyszer-kétszer látott még ninját. A fején hordott fejpántból viszont nem tudja kivenni a jelet, hiszen az azt borító – és arról csöpögő – vér lehetetlenné teszi. A ruhája viszont szintén különböző testnedvekkel és maradványokkal van átitatva, így jól tudja, hogy nem éppen teára érkezett; és épp ezt támasztja alá a kezében villanó fémpenge is, amiről csupán sejteni tudja, hogy fémből van, hiszen a vastag vörös réteg az eredeti színét teljesen eltakarja.
A férfi viszont a fiatal nő kezében lévő kés láttára azonnal akcióba lendül: számára felfoghatatlan módon tűnik el az egyik milliszekundumban és materializálódik előtte, ledöntve őt a lábáról – a háta fájdalmas kollízióba kerül a padlóval, s mivel a tarkója és a feje is hátracsapódik, így csillagokat lát. A fölötte morgó nehéz férfi viszont minden kegyelem nélkül szögezi őt a földhöz olyan közelről, hogy érzi a férfi mosdatlan állapotát és a vér feledhetetlen szagát – a zuhanás következtében a kezéből kihullott ugyan a konyhakés, de az mindössze pár centire hever tőle. Az idegen shinobi is észleli a távolság hiányát, s neki már nem az a problémája, hogy csillagokat lát a feje miatt – most teljesen más miatt fehéredik el egy pillanatra a látvány előtte: a hasából felsugárzó fájdalom miatt ugyanis még a tüdejéből is úgy tűnik, mintha kiszippantották volna az összes levegőt, a következő lélegzetvétel viszont lehetetlennek tűnik. Amint viszont megpillantja a fájdalom eredetét és okát – az alhasába fúródott ellenséges fegyvert – egy emlékkép ostromolja tudatát (2. számú melléklet):

A háta – amely oly’ kicsinek tűnik így – Kibusha erős mellkasához göndörödik, miközben a férfi óriási, de talán némileg érdes tenyere a hasát érinti végtelen gyöngédséggel, ami egy ilyen hatalmas férfihoz aligha illő: – Ha fiú lesz, akkor Hayato legyen a neve...
– Sólyomgyermek? – Kérdezi álmosan Naka – Szerintem egyszerűen te túlságosan imádod a madarakat...

A levegőtől megfosztott tüdeje pedig azon nyomban megtelik azzal, bármennyire is fájdalmas az számára – egy állatias üvöltéssel lendíti fel magát, hogy hozzá nem illő erővel fejelje le a férfit és ezzel egy időben rúgja térdével meg a lába közötti érzékeny szekciót. És épp ennyi elégnek bizonyul ahhoz, hogy a férfi pillanatnyi zavarát kihasználva nyúljon a konyhakés felé, megragadja azt és egy ügyetlen mozdulattal, mégis egyértelmű szándékkal siklik végig – ellenállásba ütközve, de általa azon áterőltetve – a penge a férfi torkán meglehetősen hosszú szakaszon; a férfi szemei nagyra nyílnak és az egyik kezével a végzetes sebéhez kap, amiből már spriccel ki a még meleg és sűrű folyadék Naka arcába. A shinobinak viszont már csak annyira van esélye, hogy elrugaszkodjon az ismét felé lendülő penge elől, de térdre rogy, majd pedig arccal a földre zuhan – pont akkor, mikor Naka kést tartó keze is.
A gyilkos eszköz markolatát azonnal elengedi, mintha égetné a bőrét – ’Nem gondoltam volna, hogy azzal a késsel, amivel reggel még a reggelit készítettem, most embert ölök...’ –, de figyelme szinte ösztönösen a fájdalom központjára összpontosul. A szeme sarkából azonnal könnyek szöknek ki – a fizikai fájdalom is elviselhetetlen, ő pedig azt sosem bírta, de jelen pillanatban azt kívánja, bárcsak azt élné át, nem pedig a szívét és a lelkét csavaró kegyetlen bánatot –, mikor a véres kezeivel a kunaihoz nyúl, kihúzva azt – immáron zokogástól eltorzult arccal – és az erejéből tellő legnagyobb lendülettel elhajítva azt az immáron halott támadója irányába. A kezei azonnal a hasára helyeződnek, félig nyomva, félig simogatva a vért ontó sebét, vagy legalábbis azt, amit hasfala takart...
– Ha...ya...to... – zokogása hiperventillációba fajul; érzi még ugyan, hogy az ereje úgy hagyja el, ahogyan a saját vére is a testét; ízleli a vért a szájában, ami egyre jobban elnehezíti az amúgy is ellehetetlenült lélegzetvételt. A homályosodó világ ellenére tudja, hogy tennie kellene még valamit a gyermekeiért, de már el is nyelte a sötétség...

A ködös mélyből – amelyben csupán Kamisama tudhatja, hogy mennyi időt tölthetett el összességében – egy hideg és frissítő érzés csalogatja ki. A végtagjaiba visszatérő élet, vagy legalábbis észlelés pedig a tudatának többi szekcióját is a jelenbe szögezi. Noha nem gondolta volna soha, de először az ujjbegyeibe tér vissza az élet, elsőnek azok melegét érzi, valamint az alattuk heverő nedves, de kemény felületet. Utána terjed fel az érzés a karjain és indul el a lábain, felfelé haladva a hasán – ahonnan a hideget is érzi a forróság közepette –, s végül a szemhéját érzi sajátjának; kinyitni azt viszont nehéznek minősül, de annak ellenére, hogy sikerül, maga a fókusz is eltarthat pár másodpercig – ő nem tudja, egyszerűen fogalma sincs az időkeretekről, vagy egyáltalán az idő létezéséről.
Mikor azonban sikerül felfognia is a környezetét – vagy legalábbis azt a valamit, amit bámul, nevezetesen a ház plafonját –, hirtelen minden emlékkép visszatódul az elméje elejére. Ösztönszerűen ülne fel, de egy kéz a vállánál fogva tartja vissza. A kéz apró, de erős; egy pillantás pedig beigazolja gyanúját, mely szerint egy nőhöz tartozik.
A mellette térdelő nő a padlón kiterült teste fölé hajol, másik kezét pedig a hasfala fölött tartja, egész pontosan a sérülése vonalában, és valami zöldes fénnyel világítja meg az egyébként is feledésbe vágyó véres ruhaanyagot. A nő maga – a zöld fényen kívül – egyszerűnek és hétköznapinak tűnik: napbarnított bőr, hosszú és szögegyenes fekete haj, izmosabban felépített – még térdelés közben is – magasnak tűnő testalkat. A különleges viszont az, hogy a szemei szinte színtelenek, valamint ruházata alapján Konoha kunoichi.
– Ki... ki maga? – Kérdezi, legyűrve a hányingert, amely ébredése óta kerülgeti, valamint a szájában sűrű véres nyál keveréket, amit meglehetősen lebénult nyelv forgatna, szavakra formálva a hangokat.
A nő zöld kezéről elfordítja a tekintetét, s összevont szemöldökkel néz le rá:
– A nevem Hyuuga Aikan.
Egy pillanatra elakad a lélegzete, mikor egy korábbihoz hasonló képzet jelenik meg szemei előtt: egy vörös hajzuhatag libben el az ablakon túl tomboló lángrengeteg előtt.
– A vörös haj jobban állna magának – csusszan ki a száján, mikor a Lidérc elillan. A kunoichi szája sarka megindul ugyan felfelé, de sosem képez igazi mosolyt. A gyógyítással viszont látszólag végzett, ugyanis segít neki felülni, ami még így is igencsak fájdalmasnak minősül.
A keze és a háta alatt érzett hideg nedvesség viszont azonosítást nyer: vér. A szíve azonnal gyorsabban ver, és a jobbja megtalálja a meggyógyított sebet, miközben a tekintete a csapóajtóhoz vándorol.
– Nem... – eltávozott lelkek sóhajaként tör ki belőle a rémült suttogása, s ha lehetséges, akkor még jobban érzi, hogy a vér elhagyja őt; halálra vált arccal konstatálja, hogy az eltakart csapóajtó fel van tépve, a konyha többi része pedig össze van trimbolva. – NEM!!! – ültéből pattanva fel veti magát a felfedett menedék felé, de a kunoichi a derekánál kapja el és rángatja ki az épületből.
– Eresszen el, maga némber!
– Nincsenek ott – rázza hátulról a kisebb nő törékeny testét –, de az nem segít rajtuk, ha pánikba esik!
– És akkor maga szerint mi segítene?
– Hát a hisztéria biztosan nem, nyugodjon már meg! – A nő hangjába nem kevés hideg él keveredik, szorítása pedig acélos; nincs lehetősége szabadulni, na nem mintha ez visszafogná bróbálkozásaiban.
– És akkor maga szerint mit kéne tennem?! Üljek tétlenül?!
– Mi mást tenne? Nem tud harcolni, úgyhogy jobb, ha azt a shinobikra bízza! – A hideg professzionalizmus csupán olajat önt a tűzre:
– Bízni?! Hiszen shinobi tette ezt is!

Két nappal később

Az út a táborhoz hosszú, de ő mit sem észlel az idő múlásából. A kunoichi – erőszakkal – felpakolta egy menekültekkel teli kocsira, ami elvitte őket az erdő mélyére, ahol most is tartózkodnak.
Ha az élete múlna sem tudná megmondani, hogy merre és mennyit jöhettek – csupán az éjszakai hideg tartotta józanon; aludni alig tudott (inkább elájult a kimerültségtől), túl sok gondolat és friss emlék kavargott a fejében (a férfi érdes és véres ruhaanyagának tapintása, a penge éle, a hasában érzett forró fájdalom, keserűség és tehetetlenség, és vér, vér, vérvérvér, HayatoHayatoHayato, aztán a gyűlölet ereje és égetése, a kés szilárdsága, a bőr puhasága, a csont és a porc keménysége, és vérvérvér, vér a kezén, az arcán, a szemében, aztán lehetetlen fájdalom és sötétség, mélység, testtelenség, aztán kéretlen világlátás, ébredés és bánat, kétségbeesés mindigmindigmindig )...
A táborba való érkezésük után – miután egy lány kézen fogva elvezeti egy sátorba – veszi csak észre a tükörben a kinézetét: száradt vér az arcán, a szemhéján és a szája sarkában, a nyakán, a ruháján több hatalmas foltban, valamint a hullámos haján; valószínűleg a saját és ellenfele vérében feküdhetett.
A mosakodásra adott vízzel teli lavór hamarosan vörössé válik, de ő egyáltalán nem érzi magát tisztábbnak, hiába a váltóruha – a körme alól viszont egyáltalán nem tudja kiszedni a vörös csúfságot, bármennyire is igyekszik kikaparni onnan azt.
A vörös víz ’Vér... az enyém... az övé... a miénk...’ nyugodt felszínét tenyerével zavarja meg: egy pillanatra bevillan egy közeli emlékkép, amelyben még a tusolóban állt, tenyerével a fehér csempén, lába alatt a vörös illúzióval. Talán előre látta volna mindazt, ami történni fog? Talán az ő hibája, hogy nem tudta elhárítani az ajtajukon toporgó horrort?
’Igen.’
A sátorból kilépve viszont először észleli, hogy sokan megsérültek a váratlan támadásban; barátok arcait véli felfedezni a tömegben, az ismerős vonások viszont mégis ismeretlennek tűnnek – és nem csak a horzsolások vagy égési sérülések miatt; a meggyötört arckifejezések ugyanis nem azokhoz az emberekhez tartoznak.
’Háború.’
A sorok között járkálva keresi férjét és Ashurát, remélve, hogy megtalálja őket – de a szerencse nincs az oldalán. Mélyen érzi az egyre növekvő feszültséget, de jelenleg kívülről egy élőhalottat testesít meg; a szemei üvegesek, a bőre hófehér, a kezei pedig remegnek.
’Rettegés.’
A fejében csengő hang – idegen, de mégis oly’ ismerős – egyre hangosabb, immáron olyan, mintha suttognának a fülébe; a válla fölött hátra nézve sandít csak az irányába, de nincs ott senki. A tekintete vonalába viszont egy vörös hajzuhatag úszik be és halad az egyik terepszínű sátor felé, ő pedig követi az egyértelműen női alakot – már szinte a nyelve hegyén van a név, de mégsem akaródzik kibukni a száján, miközben tudja, hogy ismeri...
A sátor szövet ajtaját óvatosan és némileg félősen húzza félre, de a sátor belsejében egyetlen vörös hajú nőt sem lát, viszont valami más megragadja a figyelmét: a matracokon fekvő sérültek sokasága. Nem olyanok, akiket kint látott, közelről sem; nem csak felkötött karok és sebtében készült mankók, nem csak apró kötözések; a sátor belsejében töményen fojtogató égett emberi hús szaga terjeng, valamint a vér és a halál bűze.
Szó szerint kifordul az ajtón és csak a sátor falának támaszkodva, majd annak tövébe lerogyva kerüli el a hányást; mélyeket lélegzik, de immáron azért is, hogy ne hangosan zokogjon föl – az arcán csorgó könnyeket viszont nem tudja megállítani.
Ahogyan nem tudta megfékezni a férfit.
Ahogyan nem tudta elrejteni a gyermekeit.
Így csak egyvalamit képes tenni, méghozzá azt, amihez ért – és amire szüksége van, hogy ne őrüljön meg azonnal – a tábort körülvevő erdő szélére siet, elhaladva az ismerős arcok mellett, akik felismerik és ő is felismeri őket cserébe, de nem akar leülni melléjük; nem tud, ugyanis tudja jól, hogy azon nyomban összetörne.
Egyik járőr tekintetével sem foglalkozik viszont, mikor a hajnali párától csillogó aljnövényzethez hajolva kezdi el átfuttatni azon a kezeit és ujjait; rendes fénynél könnyebben és gyorsabban haladna, de a homályban kénytelen a tapintását és a szaglását is felhasználni a megfelelő eredmény eléréséhez. Tudja, hogy mit keres, valamint azt is, hogy a Tűz erdeiben gyakoriak, de a növényekhez kapcsolódó tudásanyagok lefoglalják annyira a tudatát, hogy funkcionálni tudjon és legalább a gyógyításban segíthessen.
Épp eközben vesz észre egy felé közeledő alakot és egy pillanatra megdöbbenten áll az illúzió előtt, mire rájön, hogy a férfi léptei alatt összeroppanó ágacskák hangja nagyon is valós; a kosarat azon nyomban elejti és már rohan is felé. Karjait a férje nyaka köré fonva szívja be férje illatát, amely megnyugtató ugyan, de egyben áttör egy gátat és a mélyre toloncolt érzelmek fojtogatásának hatására Kibusha mellkasába zokogva számol be a történtekről – mígnem elájul.

A sötétség most nem olyan mély, mint korábban, sem annyira fojtogató, de most nem hideg érzés ébreszti fel érzékszerveit, hanem a távolból szűrődő hangzavar, amely valóban messzinek tűnik elsőre, de a tudata ösztönösen ragadja meg az érzést és emeli ki magát a felszínre.
A zajon kívül az ujjai alatti matrac idegen érzése regisztrálódik elsőnek, majd pedig a sátor falának egyszerű, álcázásra valószínűleg tökéletes színe.
– Sokáig tartott felébredni...
A hangot még csak egyszer hallotta életében, de azonnal megismerné, bárhol és bármikor hallaná; a szíve rögtön a torkába ugrik, a takaró pedig azonnal összeráncolódik markának erős fogásában.
A kunoichi viszont – pökhendi szavai ellenére – nem éppen a legjobb bőrben ült le a matraca mellé: arcán vágások, bal szeme körül lila folt, karjai kötésben csuklótól felfelé.
– Ha maga itt van, Aikan-san, akkor... – a választ viszont nem csak a nő mosolya adja meg; a sátorba behallatszódó hangok közül kettőt ösztönösen felismer. A jobbja azonnal a szájához ugrik, de a szemeiből meginduló könnyeket nem tudja ilyen könnyen visszatartani. – Köszönöm, köszönöm!
A légzés, mint az utóbbi héten igen sokszor, ismét nehezére esik; a keze remegését sem tudja kontrollálni, de most nem is akarná. Viszont egy gondolat végtelen komolysággal nehezedik lelkiismeretére: ő ugyanis semmit sem tudott tenni; még a saját családját sem tudta megvédeni. – Bárcsak olyan lehetnék, mint maga...
Az elhaló hangon tett kívánság után bekúszik egy kinyújtott kéz a látókörébe – ugyanis szégyenében lehajtotta a fejét –, ő pedig a végtagot követi tekintetével a hozzá tartozó archoz. De nem azt látja, amire eredetileg számított; nem a barna hajú nőt sérülésekkel az arcán, hanem egy arcot, amely szinte az övé is lehetne, leszámítva az apróbb különbségeket: a szemek nem zöldesen csillognak, hanem ezüstösen villannak, a haj nem rózsaszín, hanem vérvörös, s magából az arckifejezésből sem a meglepettség sugárzik, hanem a tapasztalat és nem kevés kihívás.
Viszont rögtön tudja, hogy ő az a nő, akit manapság villanásokban látott csupán és sosem az arcát; mégis tudta, hogy csakis ilyen vonásokkal rendelkezhet – az arca egyszerre ismeretlen és megszokott is, zavartságot és egyben biztonságérzetet keltve a lelkében.
A kinyújtott kéz felé pedig akaratán túl nyúl, s bár megremegnek ujjai az idegen keze felett, mely még a levegőn keresztül is iszonyatos, s talán ember feletti hőt sugároz felé, az ujjai a nő tenyerében landolnak – a válaszul érkező fogás pedig váratlanul gyöngéd, az idegen arcára pedig egy angyali mosoly ül ki, elsöpörve minden merészséget és szarkazmust indikáló vonást.
Mintha az ő szemein keresztül látná a világot, ami hirtelen lángokba borul – de ő nem ég, nem érzi a hőt; csak a zuhanást, amely szinte egy emelkedő érzés a semmibe, ami csakis a mindenség lehet.

Nevenincs Kisasszony zihálva és verejtékben ébred, méghozzá a lángoló futonján, a chakrával töltött lángok viszont akaratának engedelmeskedve tűnnek el szinte azonnal. A nyakában lévő kinyitható medál pedig már nyílik is, felfedve a képet, melyen Kibusha és ő maga található.
Kezei egy apró sóhajtással zárják közbe a medált, de nem becsukva a kis titkot.
’Mio, Hanabi, Hayato... Mio, Hanabi, Hayato... Mio, Hanabi, Hayato...’
Az arcára visszafoghatatlan és keserves vágyakozás ül, mígnem elhatározottságtól csillogó ezüst szeme pengeként villan az éjszakában.
’Watashi ni shinjite kudasai.’








Ahány ember, annyi sors... Minden egyes esemény, minden egyes mozdulat a sorsunkat alakítja és minden egyes sors alakítja a miénket – minden egyes ember, akit sorsunkkal megérintünk. Fent úgy keverik a lapokat, ahogy csak akarják, úgy csalnak, ahogy csak akarnak – de nekünk csak a megadott lapjaink vannak, sőt, néha még azokat is kicsalják tőlünk. De hogy ki kapja a lapot és ki jobbat? Ki kapja a sorsot és ki a nevet? Már tudom, hogy ezt mi alakítjuk...
Tudom továbbá, hogy álmodunk és rémálmodunk – ahogyan azt is, hogy az álom bármikor rémálommá válhat és fordítva. Azt is tudom, hogy számomra nincs sok remény, túl sok lehetőség: mások nagyságról álmodnak, megint mások hatalomról, pénzről vagy éppen egy magasabb beosztásról. Vannak, akik mások tiszteletét akarják kivívni, vannak olyanok, akik tartozni akarnak valahova, meg persze akadnak olyanok is, akik egyre többet és többet akarnak – mindenből: chakra, hatalom, pénz, nők, tisztelet, félelem, hírnév és még sok, talán túl sok dolog, amit valaha meg lehet szerezni. Nekem, még ha lenne is rá ajtó, egyik se csábító, egyik sem elég arra, hogy csupán a gondolataimat szórakoztassa.
Nekem egy teljesen más minőségű vágyam van, ami mégis annyira nagyravágyónak tűnik a shinobi karrier mellett, hogy egyszerűbb lenne a többit megszerezni, már ha még éppen nem rendelkezem vele.
Család. Egészséges, boldog és biztonságban – olyan elérhetetlennek tűnik, hogy minden egyes gondolatom, mely ilyesfajta terepre téved, méghozzá egyre gyakrabban, mindig csak könnyeket csal elő, akármennyire is makacskodva tagadják meg a lehullásukat.
Mi, shinobik... legyen elveszett vagy sem, vándor vagy akármi más; csak a vért, a chakrát, a taktikát, a harcot, a veszteséget és a múló örömöt ismerjük, és ez elszomorít.
De látom a sötétségben felcsillanó reményt.