Re: Rémségek Sziklája

**Misaki Kiyoko** Vas. Jún. 03 2018, 18:09

// Végre még egy ember, akit kiégethetek. Razz

//

Úgy tűnt, hogy beválik a tervem, ami most már nem ártana. Minden, amit eddig már tettem, rég ledöntene egy elefántot a lábáról, de Batyuszáj keményen állta a sarat. Senki sem legyőzhetetlen! Még ez a szarhal sem. Valahogy muszáj volt megmentenem Raion-t, s valahogy magam is, nem létezik, hogy csak ennyit éljek… úgy kemény két évem ráment arra, hogy az Amegami sötét, rohadt falai közt tengődtem és gyakoroltam a semmit. Két évem csak úgy elveszett a semmiben, s lebeg a levegőben. Annyi idő alatt már rég meghódítottam volna a fél világot, annyi idő alatt már akár feltölthettem volna a jutsuarzenálom – mert valljuk be, hiába vagyok erős, korántsem vagyok annyira, mint ahogy az kívülről látszik, sőt… -, annyi idő alatt már akár családom is lehetne, vagy nyithattam volna egy háremet. Ah, szép álmok. Lehet, hogy mégiscsak ott kellett volna maradnom Ryukyu herceg háremében, ott senki sem szólt azért, ha felfaltam egy fél disznót, mert nagy tiszteletnek örvendtem.

Bevallom, egy pillanatra megijedek, amikor Raion felszisszen, talán ennek köszönhetően is zökkenhettem ki a kontroll alól, vagy vesztegethettem el egy másodpercet. Az ilyen intenzív harcokban, amikor egy társam élete forog kockán, egy ezredmásodperc is végzetes tud lenni, s ha valami kizökkent, akkor ott bizony nagy baj lesz. Mindenesetre igyekszem a lemaradásomat behozni, s úgy létrehozni a kőkupolát, s megalkotni belőle a dárdákat, ahogy azt ezelőtt is elterveztem. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet, de… érzem, hogy ezzel még nem vagyunk a végén- A kődárdák ugyanis nem olyan hangot hallattak odabent, mint ahogy az már a megszokott volt. Csak akkor ilyen üres a kongás, ha odabent nincs semmi. S ez így is volt. Lövésem sincs, hogy ez a férfi hogy lehetett ilyen gyors, hiszen senki sem tud ilyen gyorsaságra szert tenni, hacsak nem ő Konoha sárga villanása, vagy laktózérzékeny és egy liter tej mellé megevett egy tál babot.

Megáll Raion felett, s én lihegve tekintek talán az egyetlen igaz családtagom felé. Nem fogom feladni, s ha ezt ő is látja, tisztán kiveheti a szememből, hogy itt még nincs vége. Azonban nem sok időm van szemezgetni, s jelezni felé, ugyanis egy rég nem érzett fájdalom hasít a mellkasomba. Rég nem érzett? Arra sem emlékszem, hogy valaha éreztem e ilyet. Életemben nem harcoltam sokat… ha mégis, akkor könnyű ellenfeleim voltak, nem tudott egyikük sem maradandó károkat okozni bennem… talán lelkileg, hiszen sokuk rossz sorsra jutott, s megértettem őket akkor is, ha az ellenségeim voltak. Ezt a répafejűt viszont nem tudom megérteni. Mi hajtja? A pénz? Siker? Csak azért, mert valaki egy nagy szervezethez vagy fejvadászcéhhez tartozik, nem jelenti azt, hogy játszadoznia kell a prédájával. Végezze el rögtön a munkáját, vagy bele se kezdjen.

Lehunyom a szemem, ahogy több ház falát szakítom át a levegőben száguldva, majd ahogy a lendület véget ér, úgy esem le az egyik falról a lábamra, majd a térdemre. Látásom elhomályosult, s próbálok felköhögni, vagy egyáltalán levegőt venni annyira, amennyire tudok a felkavarodó por közt. Megtörlöm a szám a vértől, amikor hallom hozzám beszélni. Keményebb, mint gondolta. Oda ne rohanjak, egy kis rúgástól már meg kellene halnom, mert azt hiszi, hogy az ő lába olyan csodálatos? Ha olyan csodálatosak lennének, régen beszakadt volna a mellkasom… úgy tűnik, jól jött a sok melledzés. Az ő szájából sokkal szarabbul hangzik az önimádó hangvétel, Raiontól még elviselem, bár az ő száját is betömném ilyenkor zoknival.

Sajnos nincs arra elég erőm, hogy ott teremjek, és segítsek rajta, ahogyan azt most ő is próbálja. Látom, ahogy még az utolsó lélegzetvételével is rajtam segítene, pedig azt hittem a legelején, hogy csak egy teher vagyok a számára. Még akkor is, ha összeköt minket valami… a klánunk szent ereklyéje, melyet mindig olyan büszkén hajtogat. Most mégse volt képes megmenteni őt… mindezt miattam. Ha nem vagyok olyan önző, s nem futok felé, ha nem terelem el a figyelmét, lehet, nem itt tartanánk. Lehet, hogy lenne esélyünk. Ha nem is sok, de akkor már nem így állnánk itt. Nem tetszik, ahogy róla beszél. Tessék, úgy hangzok most, mint valami nyálas szerelmes, pedig ez egyáltalán nem így van. Egyszerűen nem akarok megint egyedül maradni, amikor végre megtudtam, hogy ki is vagyok valójában. Annyira naiv vagyok… hálát adok mindennek és mindenkinek, ami és aki mellettem van, de nem látok túl ezeken. Megköszöntem Mirubinak, hogy befogadott, s hálás voltam neki azért, hogy egyáltalán mellette lehettem, de nem láttam túl azon, hogy csak egy egyszerű rabszolga voltam, akit benntartott a sötétben, s ha el is engedett valahova, akkor utánam küldött valakit, hogy felügyeljen attól félve, hogy majd megszökök. Lehet, akkor az lett volna a helyes cselekedet. Azelőtt ugyanez történt… hálás voltam az Unazakiknak, hogy befogadtak, hogy volt valakim, amit szerelemnek nevezhettem, de rá kellett jönnöm, hogy megint csak kihasználnak. Előtte pedig… akiről egész életemben azt hittem, hogy a nagyapám, kiderült, hogy soha nem is volt az, és csak azért tartott maga mellett, hogy óvjon. Ezért persze hálás vagyok és nem tudok haragudni rá, de eljutottam arra a pontra, amikor ráébredek, hogy nem voltam más, csak a saját elképzelt világom, a saját naivitásom szolgája. Ebből Raion ébresztett fel. Lehetett volna bárki más, de akkor mi lett volna a végeredmény? A sorsnak elég szar humora van. Egy szarzsák mellé rendelt, akiről a büszkeséget nevezték el, mégis látom, ahogy a halál kapujában megmutatkozik az igazi énje. Törődik. Nem csak magával. Azt már nem tudom, hogy csak azért, mert én is Tensei vagyok, de a fene essen bele! Nem minden akörül forog, hogy kik vagyunk… hanem hogy MIK vagyunk! Itt e pillanatban nem Tensei vagyok, hanem egy társ. Egy társ, akinek nem tetszik, ahogy vele beszélnek. Ennyi lenne a világ, amit magunk mögött hagytunk? Amit teremtenénk? Amit majd én fel akarok építeni, s jobbra fordítani mindenki más sorsát?

Újra a falba csapódok, ám ezt már meg sem érzem, vagy szimplán nem tudatosul bennem, ugyanis gondolataim olyan gyorsan pörögnek egymás után, hogy időm sincs arra, hogy bármi is fájjon. Kezem ökölbe szorul, szinte már érzem, ahogy körmeim a tenyerembe mélyednek, de már ez sem ríkat meg. Nem tetszik, ahogy játszadozik, s legszívesebben letörölném a képéről azt a vigyort, egy késsel fognám, s egy lefelé görbülő vonalat húznék a szája mentén.

Ahogy Raion mellkasába ér a penge, megrezzenek. Valami meleg szánt végig bensőmön, s mintha mindjárt kidobnám a reggelimet magam elé… érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog, s mintha valami láthatatlan erő az ereimbe préselne egy nagy adag adrenalint. Csak az zakatolt a fejemben, hogy nem akarok újra egyedül lenni, elég volt. Ha kell, a saját életem árán fogom megmenteni, s ha ő ezt túléli, legalább tudom, hogy én nem éltem hiába. S hátha felfogja mindazt, amit még az Ivóban mondtam neki… hogy nem szabad az embereket magukra hagynunk, mindenkin segítenünk kell, amennyiben módunkban áll. De ő csak ott fekszik büszkén, azzal a szívszorító mosollyal az arcán, amitől a mellkasomból még jobban kipréselődik a levegő, s újra azt a fájdalmat érzem, amit Hibiki levele olvasásakor. Ahogy végigpörgött előttem az az emlék, s az elégetett levél szagát érzem az orromban, már minden elsötétül előttem, s elborul az elmém.

Még csak nem is nézem a felém száguldó pengét, de még azelőtt elkapom, mielőtt célba érne, s nézek fel ellenfelemre. Nem szólok, hiszen mintha valami külső erő mozgatna, nem vagyok önmagam, de felidézem mindazt, amit mondtam: „Nem érdekel, hogy ki vagy… de feljegyzem neved a sírodra!”

Az első vérebét küldi felém, kire úgy tekintek, mint egy macska szokott a patkányra, a következő pillanatban a kés már a torkában landol, melyen még fordít, hogy az áldozat az Isteneknek biztos legyen. Egy ismerős hangot hallok, de nem torpanok meg. Még nem.

Battosai akkor döntött rosszul, amikor a közelembe férkőzött. Vagy talán akkor, amikor hagyta, hogy a szemébe nézzek, ugyanis attól a pillanattól fogva már nem tudott cselekedni.

Újabb hangot hallok, ugyanazt, mint az előbb… most már kezd ismerős lenni, de még mindig nem tud megállítani. Látom a férfi emlékeit, s felidézem benne azokat, amelyek a legszörnyűbbek, s azt még ocsmányabbá formázni. A gyerekkorát, s mindent elpusztítani, amiben hitt. A szeretteit, ha valaha voltak, hiszen egyetlen ember sem születik érzelmek nélkül. Ronda fajzatok, s családja égő teteme sikoltozó arccal közeledik felé, hogy felfalják a lelkét.

Újra hallom a hangot… Hibiki? A felismeréstől sikerül feloldanom a dojutsut, s csak tehetetlenül révedek a semmibe, amíg a pillanatnyi adrenalin a lábaimon tart. Raionra nézek, aki szintén aggódó hanggal szólít meg. Abban a pillanatban üt belém egy megmagyarázhatatlan érzés, s az égő szememhez kapok, azonban nincs sok időm fájlaltatni, ugyanis minden erő kiszökött belőlem, s összerogytam saját erőm súlya alatt…

-x-

Nem érzékelek semmit sem a külvilágból. Egy sötét helyen állok a víz felszínén, ami hirtelen mozdul el alólam, s az eddigi csillagos eget váltja fel. Mindig is szerettem a csillagokat… ha meghalok, csillag akarok lenni. A szüleim is biztosan onnan tekintenek le rám. Sírnom kell… fáj, hogy nem emlékszem rájuk… mintha soha nem is léteztek volna, s engem csak úgy valami lepottyantott a Földre, hogy itt teljesítsem be a sorsomat. Soha nem voltak mellettem anya és apa. Vajon hogy néznek ki?

Azt mondják, a halottak figyelnek minket. A csillagok is azért kacsintanak, hogy tudassák velünk, nem hagytak el minket.

Az ég felé nyújtom a kezem, melyet szépen lassan beborít a víz, így már nincs időm megérinteni egy csillagot sem. Raion jelenik meg előttem, a szemembe néz. Abban a pillanatban újra érzem azt az égető fájdalmat, amit az előbb, s felriadok. Nem látok semmit. Szemeim tükre elveszett a homályban, ami csak még nagyobb pánikot kelt bennem. Szúrást érzek a bőrömön, s szinte azonnal visszadőlök az ágyba…

-x-

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, mióta az ismeretlen helyen magamhoz tértem. Nem is nagyon emlékszem arra, hogy valaki elrángatott a helyszínről. Végtagjaimat fájlaltatva kelek fel, s felszisszenek, ahogy ezt megteszem. Egy férfi hangja szólít meg, amely egyáltalán nem ismerős, de egy pillanatra nem is érdekel. A szememhez nyúlok, ugyanis nem látok semmit. Csak akkor sikerül kitapogatnom, hogy nem csak a testem nagy része, de a szemem is be lett fáslizva. Ha nem fájna a sírás, most megtenném… pedig nem arról vagyok híres, hogy itt érzelgősködjek. De nekem a szemem a mindenem, hiszen ezzel látok, s ha nem nézhetek, akkor ennyi erővel meg is halhattam volna. Meghalni? Miért, mi történt? Még mindig érzem az orromban a vér szagát, s emlékszem Raion-ra, ahogy a sárban feküdt és mosolygott. A hangra, ami a nevemen szólított. Hibiki… de hogyan és miért?

- Hol vagyok? – teszem fel a kérdést, mire a válasz az, hogy biztonságban vagyunk. Akkor… Raion él? A mondat, amitől kezem újra ökölbe szorul, az, hogy lehet meg sem éli a következő napot.

- Kérem… mentsék meg. Nekem… nincs másom rajta kívül – azt már nem mondom, hogyha megmentik, egy életre az adósuk maradok, ugyanis egyelőre nincs sok erőm egyszerre sokat mondani. Nyilván ez érződik a hangomon. Mást már nem is mondok, csak segítek felemelni a saját súlyomat, hogy elmenjünk levegőzni.

- Fürödnék is egyet, ha nem baj… - ugyanis érzem magamon, hogy nem éppen vagyok friss. Kicsit nehéz lesz megszokni, hogy nem látok, amit nem is értek, de arra még képes vagyok, hogy alapvető dolgokat ellássak, ugyanis shinobi vagyok, vagy mi, kiképeztek arra az esetre, ha vakon kellene tapogatózni. Nem egy életen át, de egy kis időre… aztán ki tudja, lehet, hogy megszokom. Amit nem értek még az az, hogy miért nem látok.

- Mi történt a szememmel? – teszem fel a kérdést, hátha a férfi tudja a választ, vagy hogy hogy nézett ki, amikor bekötözték. Egyelőre nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy kiszúrták, vagy megint olyan szerencsétlen voltam, hogy nekimentem egy fának, s annak az ágain fennakadt a szemem. Áh, ennyire szerencsétlen ember nem létezik!

Nem akartam zavarni Raion-t, hiszen tudom, hogy most az életéért küzd, de ha magánál van, akkor azt is tudom, hogy nehezen viseli el, ha az ő kifejezése szerint pórnépek tapogatják. Bár nem hiszem, hogy most elég ereje van arra, hogy bármi ellenvetése legyen, főleg, hogy valószínűleg több napig is aludni fog, mire magához tér. Ebben reménykedem, ugyanis addig legalább befogja a száját.

Azokban a napokban, amíg Raion nem tért magához, próbáltam segíteni a ház körül, s hozzászokni ahhoz, hogy egy ideig vakon kell boldogulnom. A feleség minden nap lecserélte a kötést a szememről, s volt kedves elmondani, hogy idővel helyrejönnek majd, amitől nagyon megkönnyebbültem, mert nagyon szar úgy élni, hogy nem láthatom az elém rakott egészben sült csirkét… vagy hogy milyen ruhát veszek fel. Több alkalommal nevetett ki Yukino, a házaspár lánya, mert rengetegszer fordítva vettem fel az anyja által kapott ruhát, vagy véletlenül az apja alsónadrágja került a póló helyére. A kislány szerette hallgatni a meséimet, s nem csak ő, de a házaspár is, amikor éppen nem Raionnal foglalkoztak, ugyanis a feleség többször is ránézett, hogy minden rendben van e, amit én nem győzködtem megköszönni. Yukinoval sokat játszottunk vakfogócskát; akkor meghívta a barátait, s persze, hogy én voltam a fogó, a hang alapján kellett tájékozódnom, hogy merre is vannak pontosan. Volt olyan is, amikor a fára lógattak valami puha varrott gömböt, s azt kellett ütögetni botokkal. Irinának sajnos a főzésben és a takarításban nem nagyon tudtam besegíteni, de amikor ruhát mosott, azt ki tudtam teregetni, és amikor megszáradtak, akkor beszedni.

Raion úgy egy, másfél hét után tért magához, s ahogy arra számítottam, rögtön szóvá tette, hogy őt pórnép kezeli. Járni még nem igazán tudott, ugyanis amikor felkelt, akkor össze is esett a sérülésektől, a hasán még mindig nem gyógyult be teljesen a heg, s ez a szerencsétlen türelmetlen volt.

- Raion! – jelentem meg az ajtóban, s legszívesebben ugrottam volna, ha tudtam volna, hogy merre van az ágy, s ha nem törődnék azzal, hogyha ráugrok, akkor körülbelül baszhatja a rehabilitációját. Így szépen lassan végigdöcögtem, kétszer belerúgtam az ágyba, és lefejeltem a falat Raion feje mellett. Végigtapogattam az arcát, hogy megnézzem, ott minden rendben van e.

- Nem illik ócsárolni azokat, akik megmentették az életed. Mondtam, hogy egy napon így fogsz járni… - mármint, hogy azok mentik majd meg, akikre a legkevésbé számítana.

- Ajj, te hülye, majdnem meghaltál! – ölelem meg gyengéden, szerencsére nem fejelem le.

- Ne haragudj, az egész miattam történt. Ha nem vagyok ilyen önző, s nem terelem el a figyelmed a hülyeségeimmel, akkor nem lennél ilyen helyzetben – az egészben az a furcsa, hogy kettőnk közül valószínűleg én hamarabb haltam volna meg, ha nincs ez a család a környéken, s még így is Raion miatt aggódom a leginkább, nem pedig a saját állapotom miatt.

- Nem kellene lefürdened? Kicsit be vagy savanyodva – jegyzem meg neki csipkelődve… ami azt illeti, tényleg egy bűzbogár most, amit nem csodálok, de ő kifejezetten a dolog ellenére van, ugyanis fél, hogy bárki is meglátja, no meg megint a pórnép.

- Hát akkor… majd segítek én, nem mintha bármit is látnék, annyira meg már te sem lehetsz szégyellős – még így vakon is éreztem, ahogy a tekintetével átégetné az enyémet. Ezzel egy kicsit elkésett, én meg nem igazán szégyenkezem bármi miatt is, bár tény, hogy nem szívesen fürdőznék Den bácsi közelében. Valahogy bennem van ez a sztereotípia, hogy minden idős ki van éhezve, és mindegyik perverz. Még akkor is, ha feleségük van. Lehet, hogy rossz véleménnyel vagyok erről, vagy már előre igazságtalanságot állítok, de jobb félni, mint megijedni. Persze szeretem, ahogy Den bácsi beszél, mert még ha a történetei nem is viccesek, ahogy beszél, az igen. Ilyenkor ő is örül, és azt hiszi, hogy vicces, amit mesélt, s végül mind a ketten röhögünk. Ez jó érzéssel tölt el.

Amíg Raion nem épült fel teljesen, addig sokat aludt, képes volt teljes napokat átaludni, én persze sűrűn voltam vendége, hogy beszámoljak a napokról, arról, hogy mit csináltam, még akkor is, ha ez hidegen hagyta. Legalább hall egy kicsit a külvilágról, amíg ő idebent poshad. Egy alkalommal olyan fáradt voltam már, hogy nem mentem vissza a hálószobámba – lehet, oda se találtam volna egyedül -, hanem szimplán befeküdtem Raion mellé, arcom félig a vállára helyeztem, s átöleltem az egyik karját, lábammal pedig átfontam az övét. Így én kényelmesen aludtam, míg ő talán az első alkalommal csak a plafont bámulta azzal a gondolattal, hogy „Miért én?”. Ugyanis többször fordult elő már, hogy bealudtam mellette.

- Vigyázz, szerintem terhes lettél – mutattam fel egy mosollyal a hüvelykujjam Raion felé, ha panaszkodott, hogy nem fér el mellettem rendesen. Kacsintottam is volna, de azt nem veszi észre… még én se.

- Egyébként Den bácsi értesített róla, hogy véget ért a háború – látszott rajtam, hogy örülök, de mélyen magamban tudtam, hogy nem volt ilyen könnyű. Míg mi itt „bújkáltunk”, s nyalogattuk a sebeinket, addig emberek hada odakint szenvedett, elvesztették a családtagjaikat… szóval igazából hálásak lehetünk, hogy megúsztuk ennyivel.

Amíg még nem kaptam vissza a látásom, addig úgy igyekeztem magam fejleszteni, s amíg Raion sem volt képes arra, hogy magától lábra álljon, egy kiszemelt fát püfölgettem, hogy kondiban maradjak. Nem játszhatok egész álló nap, azzal ugyanis odalennének az érzékszerveim. Senkit se tévesszen meg… nagyon rossz volt így minden, hogy nem látok semmit, s szinte csak az álmaimban vannak képek, amiket még senki sem tudott elvenni tőlem.

Úgy egy hónap múlva végül Raion talpra állt, s már olyan volt, mint új korában, persze azért még nem küldtem volna harcba. S persze az én szememről is lekerült a fásli. Először még bántotta a szemem a fény, így Irina adott egy napszemüveget, s azt mondta, hogy azért ne legyen rajtam minden nap, de szépen lassan szokassam magam hozzá a fényhez. Délelőtt tíz és délután három között elég erősen tűzött a Nap, így akkor még szükségem volt a napszemüvegre, de két napon belül már kezdtem hozzászokni a fényekhez. Amikor Raionnal voltam, mindig körbenéztem, hogy nincs e a közelben más, aki mondjuk újra hátbaszúrna minket, s csakis akkor öleltem meg örömömben, hogy végre látok. Sokat sejtetően vigyorogtam rá, ő pedig nem tudta ezt mire vélni.

- Irina megígérte nekem, hogyha visszakapom a látásom, akkor elmegyünk a fodrászhoz, de amíg készülsz, nem láthatod! Most neked kell vaknak lenned arra az egy órára. Kibírod, nem? Persze, hogy ki! – válaszoltam helyette is. Lehet, hogy egy kicsit nehezen indult meg, de aztán gondolom eszébe jutott, hogy az életem kockáztattam érte – amire én nem emlékszek -, s inkább belement. Ez idő alatt egyszer sem hoztuk fel, hogy mi történt a Battosai-jal való küzdelem alatt, de lehet, hogy nem ez volt a megfelelő pillanat. Ha valaha fel is emlegeti, nem lehet senki sem rajtunk kívül ott.

A fodrásznál letakartuk Raion szemét, hogy ne lássa, mi történik. A fodrász egy férfi volt, azonban Raion haját én vágtam, mert megálmodtam, hogy milyenre akarom formálni… s amit én megálmodok, annak úgy kell lennie. A férfi belement, hogy mindvégig ő fog Raionhoz beszélni mellette, miközben én a haját vágom. Nem hagytam egyenletesre mindent, s itt-ott kapott egy kis festést, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint valami újkeletű herceg. S amikor levettem a szeméről a takarást, valóban úgy volt.

- Ezt miért nem tettük meg már hamarabb is? Esküszöm, hogy ez legalább egy kicsit kiverte belőled a szarhalságot, a végén még bukni fognak rád – vigyorgok. Büszke voltam a munkámra. Nem ártott, hogy sok helyen megfordultam, így eltanultam ezt-azt, bár még mindig a szerencsejátékokban vagyok a legjobb.

- Most már mehetünk fürdeni. Már megy magadtól is, nem? De segíthetek… egy baj van csak. Most már látok…

**Kenshiro Yori** Pént. Júl. 20 2018, 21:42

// Misaki Kiyoko - Istenek hajnala //

Gyakran mondják a világ minden táján, s leginkább a háborús időszakra volt jellemző szójárás: „ A sötétséget mindig a fény követi”. Talán a te esetedben is így lesz majd, de álmaid sötétsége nem hagy magadra egy percre sem a nappal eljövetelével.
- Mint már mondottam, biztonságban. Tény, míg mindig a Füstben vagyunk. De ne aggodalmaskodjék, a felesígem megmenti a komáját. – fogja meg a férfi a kezed és a könyököd, hogy kikísérjen a szobából. Jónéhány fordulón haladhattok tovább, s jobbra – balra forogva végül kiértek az épületből. A kellemes napsütés óvatosan cirógatja meg a bőröd, s csak a melegség az mely elárulja, hogy a múltkori vihar már messzire szállt az ország felől. Az úr még pár percig kísérget, s a hangokból és illatokból ítélve valamiféle kertben járhattok a közelben egy kisebb patakkal.
- A felesígem majd segít a tiszálkodásba’, de ne aggódjon kedves. – enged gyengéden a fogásán majd leültet egy ülő alkalmatosságra. Nem igazán érzed fenyegetve magad, s érzed, ahogy a férfi leül melléd. Megannyi hangot hallasz, s olyan ismerősnek, de mégis elfeledettnek tetszenek. A rovarok zümmögése, a fák levelei, s a köztük susogó szellő. Halk nyávogást hallasz, majd valami puha nehezedik a lábadnak, s dörgöli végig oldalát a lábadon. Halk dorombolást hallasz, majd négy láb áll meg a combodon, s egy apró nyelv nedvesíti be a karod egy pontját.
- Hinnye, pedig nem egy házi kandúr e macsek! Elég komisz teccik tudni? – nem tudod, éppen a férfi mit csinálhat, de a távolból ismerős hang kiált fel.
- Csak semmi baj. – teszi a férfi gyorsan a válladra kezét, s némileg rátartva próbál a helyeden tartani. – Mostan folyik a műtés, ezért jajjékozik a barátja. Csúnyán elagyabugyálták magukat teccik tudni. De nem lesz baja a komának, erős fábul csinálták. – valószínűleg mosolyoghat, s őszinte szemekkel néz most rád, hogy megnyugtasson, de az átkozott feketeség van csak mely visszabámul rád.
- A szemi? Amikor magácskáékra találtunk vért könnyedzett. Szeme nyitva volt, de akár egy távozottnak… kiüvegesedni teccett. – hallottad a hangjából, hogy eléggé megrázó élmény lehetett ez még számukra is. Elvégre ki találna két holtat hazafelé menet a szakadó esőben egy, a szóbeszédek alapján elátkozott városban? És ki lenne az az elvetemült, aki ezt a két veszett lelket befogadná? Hát az egyikük ott ül melletted, s a másik éppen Raion életéért küzd.
- Sajnálom ami törtínt, de egy időre itt maradnak velink. Gyöjjön kedves, készítsük elő a fürdőt. – ajánlotta a jó pár percnyi, talán egy órányi cicázás és levegőzés után, de nem igazán összpontosult benned semmi más, csak Raion elnyomott kiáltásai melyek egy idő után végre elhalkultak.

- El a kezekkel maga átkozott! Ha még egyszer hozzám ér az egész kócerájt a levegőbe repítem! – ki másé is lehetett volna a nyavalygó és felettébb fennhéjazó duma, mint Raioné. Nagy puffanást hallottál, s botorkálva benyitottál a szobába. Ha már lekerült volna rólad a kötés, Raion meghunyászkodó, kutyapózba vetett alakján bizonyára jót nevettél volna, de szenvedése közben azonnal feléd kapta a fejét amint megpillantott az ajtóban.
- Kiyoko! Szólj a pórnépnek, hogy azonnal hagyják el a házat! De… te mégis mit csinálsz? – Parancsolt, majd kérdezett, de ilyen hangon még kevésszer hallottad szólni. Valószínűleg jót szórakozott azon, ahogy látta ügyetlen megközelítő akciód, majd félig a kezeddel a szájában, s orrában felelt a szavaidra.
- Nem a jelen szituáció váltotta ki az ócsárlásom, de egy alattvaló tudja már hol a helye ha egy Tenseiel beszél! – durran el egy hatalmas pofon melletted, s Raion szisszenő hangjára leszel figyelmes.
- A méltóságos nagyúr megtehette volna, hogy nem gyilkoltatja le magát és ezt a szerencsétlen lányt! Harminckét öltés a mellkasán, hetvenkét óra stabilizálás és még a repedt, törött, s felszakadt belsőszervekről nem is tartok magának kiselőadást… fenség! – vágja hozzá mérges szavait Irina, majd még mielőtt Raion újra szóhoz juthatna, folytatja. – Ha csak nem akar kimenni, s halálra rémíteni a környéket azzal, hogy félúton összeesik és a saját szentséges vérében aszalódik a földúton akkor hagyja, hogy e pór kezek tegyék a dolgukat és ebben a világban tartsák. – sosem hallottál még senkit ilyen hangnemben beszélni Raionnal, s nem vártad volna azt sem, hogy társad mindezt egyetlen szó nélkül tűrje. Füledre hagyatkozva hallottad, hogy még egyszer felszisszen, ahogy a kötszer meghúzódik a teste valamelyik részén. Olló penge szisszen fel, majd ragasztó szalag tekeredik, s halk lépteket követve a szoba ajtaját behúzzák. Amint magatokra maradtok Raion ölébe borulsz, s esdekelve próbálod bocsánatát kérni. Fejeden érzed megnyugvó, de még remegő kezét, majd tőle nem megszokott gyengédséggel simítja meg kobakod.
- Ami megtörtént, megtörtént. Talán elkerülhetetlen volt az, ami leginkább rám várt, s csak idő kérdése volt mikor is jön el az a pont, amikor nekem is meg kell rogynom. – szavai mérhetetlen bűntudattól súlyosak. Nem hallasz további mentegetőzést, sajnálkozást, sem bocsánatkérést, hogy ilyen helyzetbe kerültél miatta. Keze megnyugszik a fejeden, s valószínűleg egyenesen a fásli mögé próbál belesni, de így is érzed pillantásának milétét. A szemei arról árulkodhatnak most, hogy egyáltalán nem a te hibád az egész, s valahol legbelül te tudod, hogy kihasználja szituációt, hogy nem látod ebbe a megrökönyödött formájában.
Vicces megszólalással töröd meg a komolynak tűnő légkört, s Raion szimatolását hallod.
- Most hogy mondod. Legalább rothadásnak nem indultam, hála a… - harapja el a mondandója végét. Tisztán tudod, hogy mit akart mondani, s ő is tudja, hogy majdnem csorba esett az ő büszkeségén, s elkövetkező szavaiból ez teljesen le is esik. – Ha nem haragszol, inkább egyedül. – áll fel a helyéről, majd téged is felsegít és valami biztonságos mellé kísér, amelyben meg tudsz kapaszkodni. Járásának kósza topogása és ritmustalan járásának zajai arra következtetnek, hogy alig tud járni.

Az elkövetkező napok csendben telnek. Túlságosan is csendben ahhoz, hogy igaz legyen. Raion vagy aludt, vagy téblábolt. Nagyon úgy hallatszott, hogy nem igazán találja itt, vendéglátóitok birtokán a helyét. Sem tűnt úgy, hogy a világ bármely pontján megférne jelen állapotában. Az egyik éjszaka utáni, összebújt reggelt ismét komolytalan megjegyzéssel nyitod miközben Raion nagyot ásít.
- Kötve hinném, hogy megtermékenyítettél. Minek nézel te, vízicsikónak? Köztudott tény, hogy azok az egyetlen állatfaj, melyeknél a hím hordja ki az ikrákat. De én. Én! Nem vagyok csikó, se hal Kiyoko. – hihetetlen okosnak próbál tűnni, miközben óvatos mozdulattal bont le magáról, s hajtja vissza az ujjadat a helyére, viszont a hír, amit megosztasz vele halk dörmögést vált ki belőle.
- Túl sokáig voltunk távol az eseményektől, s még talán joggal hihetik, hogy meghaltam. Talán még kapóra jön ez a kis álca, s még a végén a te tevékenységeidre is fátylat boríthatunk. Nemzetközi szemmel természetesen. De még túl sok a tennivaló Kiyoko, túl sok… - morfondírozik el. Állát dörgölve, s nagyokat ásítva végül felkel az ágyból, s óvatosan nyújtózik. Teste összerándul olykor a fájdalomtól, de a makacssága végett magában tartja hangjait. Ismét nem mutatja magát gyengének, s meglepő módon rendkívül gyorsan regenerálódott, már ha lehet a jelenlegi állapotát egészségesnek, stabilnak mondani. Mondandóját végül nem fejezte be, s újabb időre magába fordult. Nem tudtad, hogy vagy a harc és a vereség nyomasztja, akár a kimaradt jelenetek a Battosaial vívott harc képein tűnődik, vagy csak időre van szüksége ahhoz, hogy kitalálja miként tovább a jelenben hátrahagyva ezt a zűrös múltat.

Lassan telt el a maradék egy hónap. A folyamatos edzés és rehabilitáció mind a kettőtöket kellő képpen megerősített. Látásod visszanyerve rendkívül kellemetlen pillanatokban volt részed, s nem tekintettél túl barátságos szemmel a fényben úszó nagyvilágra. Minden újnak tűnt és túl fényesnek ahhoz, hogy ez a valóság legyen, de Irina segítségének hála a napszemüveg remek kiegészítőnek bizonyult olykor még az éjszakák alkalmával is. Raion a hónap felénél valahogy feloldódni látszott. Lassan kivette a saját részét is a házimunkából, s bár nem szólt a családhoz Yukinóval viszont sikerült elkapnod pár ártatlanul váltott mosolyt. Még a végén kiderül, hogy a szarhalaknak is rejtőzik némi érzelem a kopoltyújuk alatt.
Az egyik napi ölelésed, s a sejtelmes pillantásodra összeborzolta szemöldökét.
- Fodrász? Kiyoko.. te nem vagy normális. Egy Tensei sörényét csakis a harc tépázhatja, s szabhatja formára! – nyugtázta, majd akár egy megvadult ficánkoló melléktermékponty vergődött az öledben, de ebből a szorításból nem volt menekvés. – Kiyoko! KIYOKO! – ellenkezett, majd végül beadta a derekát. A fodrásznál is majdnem sikerült patáriát alakítania de Irinia tüzes tekintetét és már előre izzó vasöklének inkább engedett, s tűrt... És tűrt.
- Tudja, nem is áll távol magától ez a szabás. – dobta fel a témát a fodrász boldogan ahogy Raion haját a slisszenő olló könnyedén metszette.
- Tudja, ha mégis úgy fogok kinézni, mint egy udvaribolond aki egy bordélyból borul ki, akkor nem lesz hely ahol mások haját szabászolhatja? – erősködött Raion, majd egy a nem túl messzi lócáról érkező torokköszörülés hallatán nagyot nyelt, majd enyhén előredöntötté a fejét. – Köszönöm. – MIIIII? Az hogy eddig Raion haját vágtad, s díszítetted hirtelen valaki kicserélte a kezed alatt ücsörgő férfit. Biztos nem Raion volt, de ahogy feláll a székből, s a szemkendő is lekerül te biztosra tudod, hogy igen, ez RajOn Tensei. Az új, feltuningolt, pimpelt, csicsázott, vakolt, brand new Raion fancy Tensei. Pár percig csak nézegette magát, mint egy lelkes páva, majd szavaidra figyelt a tükörből.
- Egy szarhal mindig is szarhal marad, ezt tőled tanultam Kiyoko. De azt be kell látnunk, hogy igazán pályát tévesztettél. Elégedett vagyok, felfogadlak fodrászomnak. – Vigyorog a tükörbe, majd beletúr az új frizurába. – De ez a csíkozás, hát kérlek… na mind egy. És nem! Köszönöm, boldogulok egyedül is, pancsolj csak egyedül, nagyfiú vagyok már! – húzza össze magán az új gúnyáját, mellyel még pár napja rendkívül nem volt megelégedve, de mára már olyan otthonosan mozog benne akár a shinobi korszak modelljei.

A délutáni kézműveskedést hamar váltotta az éjszaka hűvös, csillagtalan éjszakája. Az egész család összegyűlt Den bácsi munka szobájában, s egy pislákoló lámpás mellett vettétek szemügyre világotok térképét.
- Mikor indúnátok?
- Lehetőleg egy héten belül. Terveim szerint a kikötőket kellene használunk, s körbe hajózni a kontinenst még mielőtt megvetnénk a lábunkat a Gőz országában. Onnan viszonylag hamar eljuthatnánk Iwagakureba, hogy jelentsünk a klánomnak, s hírt adjunk magunkról.
- Jó ötlet ez? – vakarja tarkóját Irina, s újával végig követi Raion tervének színhelyeit.
- A Keleti csatornák viszonylag nyugodtak lehetnek így a háború végeztével, hála Kiyokonak az új külső is viszonylag elég megtévesztő lesz a hatóságoknak. – Raion túlságosan is közvetlenül állt most már vendéglátóitokhoz, s valamiféle büszkeséggel töltött el az ahogy közösen próbál szervezkedni a még pár hónapja megismert pórnéppel. Derekad Yukino öleli át éppen, s ragyogó, könnyes szemekkel mered fel rád.
- Kiyoko, most itt fogtok hagyni bennünket? Nem mehetsz sehová! – parancsol rád, s könnyes arcát mélyen a medencecsontodba vájja. Túlságosan is megkedvelt benneteket a család, s bár mindannyian tudtátok, a búcsúra előbb vagy utóbb sor kerül.
- Még maradunk pár napot, de utána indulnunk kell. - nyugtázza Raion majd elindul a szobája felé, de még előtte megvárja az általad felvázolt tervet is. Ha bármi egyéb eszedbe jutna a tervezéssel kapcsolatban még pár percig magatok közt tudjátok Raiont, majd nagyot sóhajt, s távozik a kert irányába.

// Sűrű elnézést kell kérnem a késedelmekért, bár ha jól hiszem ezt már megtárgyaltuk.

Szeretnék gratulálni a kaland végéhez és ezúttal gratulálni a Tenseigan feloldásához, melyet minden továbbiak nélkül felírhatsz az adatlapodra. A hihetetlen hosszúságú kalandért és az azt illető jutalmak még megbeszélés alatt állnak, de igyekszünk behatárolni a megfelelő kárpótlást és jutalmazást.

A közös kalandunk most már új vizekre fog bennünket repíteni, de a fentiek alapján folytathatjuk a játékunkat! //

**Misaki Kiyoko** Pént. Szept. 07 2018, 21:20

Jó volt látni, hogy Raion egy kicsit változott. Éppen ideje volt már, elvégre nem csak nekem lett elegem a süketeléséből, hogy mennyire felsőbbrendűek vagyunk. Valahol persze rosszul esik, hogy nem miattam változott meg, és nem nekem sikerült a jó útra terelnem, hanem Irinának. Hiszen megígértem magamnak, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy máshogy vélekedjen az általa elítélt pórnépről. Mindig is mondtam neki, hogy egyszer majd csak az ő jóindulatukon fog múlni, hogy életben marad e vagy sem. Tudom, hogy nem változtathatom meg a világot, hiszen ki vagyok én, de kisebb lépéseket tudok tenni annak érdekében, hogy csak egy pillanatra is jól érezzem magam, és másokat is lássak boldognak. Nem fogadhatok be mindenkit, akit meglátok az utcán, s a megszerzett étel csak egy kis időre fog boldoggá tenni másokat. Aztán mi lesz? Aztán több kell majd, és én nem leszek ott. Nem születtem daimyou-nak, varázslónak végképp nem.

Hogy miért esik rosszul, hogy Raion nem rám hallgatott? Nem tudnám megmondani. Egyszerűen úgy érzem, hogy kitűztem magam elé egy célt, amit más teljesített helyettem, mielőtt egyáltalán elkezdhettem volna. Ha ennyit nem tudok, akkor nem nevezhetném magunkat partnereknek. De azok vagyunk egyáltalán? Úgy tűnik, a szép szavak nem jelentenek semmit sem ’társamnak’, inkább preferálja, ha úgy szétverik, hogy másnap lábra se bír állni. Bár mindig optimista voltam, zavart, hogy végül a szavaim semmit sem érnek, hiszen mindenem arra építettem fel. Nem voltam jó a harcokban, elismerem. De abban jó voltam, hogy bárkit rá tudjak venni bármire a szavak erejével, a karizmámmal és a puszta jelenlétemmel. Valahol mélyen tetszett, hogy Raionban egy kihívást láthatok, de mivel nem voltam hozzászokva, ez a szituáció teljesen új volt nekem. Egy férfi szereti, ha gondoskodnak róla, nem? Ha arra ébred fel, hogy egy nőt lát maga mellett, aki lesi a kívánságait. De Raion vagy meleg volt, vagy szimplán… neki is új volt a helyzet. Tudtam magamról, hogy nagyon jó emberismerő vagyok, és kevés idő is elég ahhoz, hogy belelássak valakibe, a viselkedéséből leszűrjem, hogy milyen ember. Az eddigiek alapján az volt a meglátásom, hogy Raionnak talán ez az első alkalma, hogy valaki hosszú idő után figyeljen rá. Nem azzal volt a gond, hogy melyik nem teszi ezt, nő vagy férfi, hanem hogy egyáltalán valaki megteszi ezt. Vagy soha az életben nem törődtek vele, vagy elveszített valakit, aki hozzá közel állt. Ah… bárcsak belelátnék a fejébe! Nem… bárki más fejébe belelátnék, azzal megspórolnék rengeteg szenvedést… nem kellene harapófogóval kihúzni mások szájából, hogy mi a fene van, csak ránéznék, mosolyognék, és később lelkiismeretfurdalás nélkül tudnám azt mondani, hogy ’szarhal’. Néha elgondolkodom azon, hogy megbántom e, vagy bármi, de eddig semmi jelét nem mutatta ennek. Inkább tűnt úgy, mint aki nem érti, hogy miről beszélek, vagy direkt tetteti a hülyét. Ha jobban belegondolok… amikor jobb lett a helyzet, eléggé jó kedvében volt. Amikor felemlegette a csikóhalas megjegyzését. Csak néztem magam elé, mint meredt hímtag a sztriptízbárban, amikor azt mondta, hogy ő nem vízicsikó, hiszen az az egyetlen állat, amelynél a hím hordja ki az ikrákat. Teljesen komoly arckifejezéssel néztem rá arra gondolva, hogy most komolyan gondolta e, vagy szivat.

- Nem, de szarhal az vagy – vágtam vissza neki remélve, hogy veszi az adást. Méghogy nem hal!

Azon persze mit értett, hogy az én tevékenységeimre is fátylat boríthatunk, nem értettem. Hiszen nem csináltam semmit sem a háború ideje alatt! Gyakorlatilag egy bunkerben vertem a puceszt, és vártam a lovagomra fényes páncélban, hogy megmentsen, erre megkaptam Raiont, aki nemhogy egy lovag fényes páncélban, hanem Jabba rég elveszett unokája!

Ezen persze segített az új frizura. Ahogy ott álltam és csodáltam a munkámat, rájöttem valamire Raionnal kapcsolatban: elég jó volt abban, hogy átszabjam olyanra, amilyenre szeretném. Ebben hasznát vettem.

- Csak fodrászodnak? – kacsintok, egy kicsit csipkelődve vele, aztán elgondolkodom. – Kajak ilyet mondtam? Néha meglepsz, Raion Tensei, hogy tőlem tanulsz egy kis műveltséget, még a végén büszkévé teszel. Pfff, bakker, még a végén úgy fogok beszélni, mintha az anyád lennék! – hozzávágtam a fodrászkendőt, majd sarkon fordultam és elhagytam a helyiséget. Nem dühből vagy ilyesmi, csak nem fecsérelném tovább a drága időnket. Persze magamban mosolyogtam, hogy legalább azt megköszönte, hogy a frizurája jóra sikeredett. Pedig ha tudná, hogy életemben nem vágtam még le senki haját! Mhahaha! Persze mindig is mondták, hogy jó a kézügyességem, és hát egyszer élünk, mindent ki kell próbálni – élj a mának, ahogy mondanám. És azt a mát úgy élem, mintha ez lenne az utolsó napom, szóval miért ne tehetnék meg bármit, amit akarok? Kiknek kellenek határok? Nekem nem.

Az éjszaka valami másról szólt. Nem a pihenésről, hiszen a jóból is megárt a sok, s egyébként is úgy éreztem, hogy amennyit ágyban voltam, most ugyanannyit bírnék állni egyhuzamban.

Den bácsi dolgozójában ácsorogtunk mind, megtervezve a következő utunkat, hiszen akármennyire is hálásak voltunk a családnak, hogy befogadtak, megmentettek és etettek minket, itt volt az idő, hogy tovább álljunk. Hagytam, hogy Raion beszéljen, s megossza az ötleteit, de amikor meghallottam Iwagakure nevét, morogtam egyet tudomásukra adva nemtetszésem.

- Fenéket! Be nem teszem a lábam még egyszer Iwagakuréba. Ha odamegyek, nem tudom megtartani a higgadtságomat. Neked sem kellene menned. Tudom, hogy a klánod, és elvárják, hogy jelents, de milyen klán az, aki hagyja, hogy fejvadászok céltáblájára kerülj? – az sem érdekelt természetesen, hogy jól jött neki ez a külső, de nem vagyok hajlandó arra menni. A vitát sem akartam folytatni, legalábbis akkor nem, amikor itt volt Yukino, akinek nem kell végighallgatnia a felnőttek veszekedését. Akkor ölelt át, én pedig leereszkedtem az ő szintjére, s letöröltem a könnyeit.

- Nincs semmi baj, Yukino. Nem megyünk el örökre, és ígérem, hogy meg foglak látogatni téged és a szüleidet, sőt! Még a leendő gyermekeidet is! Írj nekem össze egy listát azokról a dolgokról, amit szeretnél, és én elhozom neked, rendben? – simogatom meg a haját. Amikor kicsit megnyugodott, felegyenesedek az asztalhoz. Raion legalább megvárja, hogy nekem van e bármi ötletem.

- Takigakure – mutatok azonnal a térképre. – Ott van a… nagyapám. Tudnia kell, hogy mit tudtam meg, és van egy olyan érzésem, hogy szükségem van a segítségére, és neki is a miénkre… most, hogy tudom az igazságot – bár nehéz volt elfogadni a tényt, hogy valójában nem a nagyapám, csak egy családbarát, vagy távoli rokon, tudtam, hogy most nincs más, akire számíthatnék. Egész életem alatt az igazságtól próbált megóvni, amit még mindig nem értek. Mitől? Bajban voltam? Vagy ki vagyok, hogy ennyire védenie kellett, és ezért bármire képes volt? Most, hogy mindezt tudom, talán nagyobb bajban vagyok, s ezzel ő is nagyobb bajba keveredett. Nem hagyhatom, hogy ezentúl bárki is a fejembe juthasson, vagy kideríthessenek bármit. Az a vörös, Batyuszáj, tudta a nevem, amit nem lett volna szabad tudnia, s reménykedem benne, hogy csak ő volt az egyetlen, hiszen kilétemet homály fedi… még mindig.

Figyelem, ahogy Raion elhagyja a szobát. Kissé rossz kedvében láttam, mintha éreztem volna az auráján, hogy valami nem stimmel. Utána kellett járnom, hiszen nem szeretem, ha a levegő hideg köztünk. Nem csak vele… bárkivel.

Végül a kertben találom meg a csillagos eget bámulva a mesterséges tó közelében, melyben a Hold fénye megcsillan egy-két koi pikkelyén. Leülök mellé abban reménykedve, hogy nem ijesztem meg, de nagy valószínűséggel már megérezte, hogy a közelében vagyok. Egyelőre nem szólok semmit, nem akarom megtörni a csendet. Attól félek, hogy valami nagyon nagy szerencsétlenséget mondanék, ami nem a helyzethez illő.

- Amíg nem láttam… - kezdek bele - …hangokat hallottam. Mintha már hallottam volna… vagy mintha valami kísértene. Folyamatosan a nevem hallom, ahogyan szólít. Először Hibiki hangja, majd a tied – nem tudom, hogy miért mondom el mindezt pont neki. Hiszen amikor a fejembe nézett, s látta a múltam, lehet, hogy látta azokat a képeket, amin keresztülmentem, de nem érezte azt, amit én éreztem. Tudja, hogy ki az a Hibiki. Azt is, hogy halott. Akkor miért hallom őt? Egyáltalán miért hallottam bárki hangját is? Azt beszélik, akkor hallunk hívó hangot, amikor közel vagyunk a halálhoz. Azt hiszem, én elég közel voltam hozzá.

- Raion… mi történt? Mit tettem? – nyilván tudja, mire gondolok.

**Kenshiro Yori** Vas. Szept. 09 2018, 21:13

// Misaky Kiyoko - Nemes vizeken //

Hogy a Tensei klán hagyná fejvadászok célpontjává válni a család többi tagját? Megeshet, hogy a Raion által annyira csodált, és inkább magasztalt klán ilyen hibákat követ el. Megeshet, hogy ez az egész ügy, ami veletek történt már réges-rég túlmutat a klán hatáskörén. Nem is igazán tudnád megindokolni a vádaskodásod, hiszen a klánról sem tudsz annyit, mint szeretnél, Raion pedig nem nagyon ad a véleményedre, ahogy a klánt a szádra veszed.
- Igazad lehet, Iwagakure kikerülhető és vannak más módok is a Tenseiekkel való kapcsolatlétesítésre. De még ezt úgy is át tárgyaljuk. – bólint, s ujjával végig követi a jelenlegi helyzetetektől egészen az említett Takigakuréig tartó kanyargósra rajzolt utakat. Yukino válaszodra nem tud reagálni érdemlegesen, csak pityereg ölelve ahol ér. Még pár percig duzzogva hallgatja a tervezgetést, majd az asztalról elcsen egy lapot és egy ceruzát, azokkal vonul el a szoba sarkába, ahol felmászik egy székre, s firkálni kezd a lapra.
- Takigakure és a nagyapád. Én meg ezt az ötletet nem helyeselném, s talán tudod is, hogy miért. De legyen. Legyen az első megállónk Takigakure. – kopogtatja meg mutató ujjával a Takigakure emblémájával ellátott mezőt a térképen, majd hátat fordít és távozik a kert irányába.

A családot magára hagyod, kik összébb pakolnak a tanácskozás után. Raiont nem volt nehéz megtalálni. A tavacska, s annak vizét kavargató halak az éjjeli állatok távoli hangja, a csillagos ég és az ezüst Hold mágikus fénye elég meghitt hangulatot varázsol körétek. A férfi csendben hallgatja meg, szemével egy pillanatra sem hagyva magára a rejtélyesen pislákoló csillagokat.
- Batyuszáj… - és még te hitted azt, hogy nem kellene megtörni valami hülyeséggel az éjszaka csendjét. - … sikerült eltörnie mind a kettőnkben ezt és azt. Nekem majdnem minden csontomat felőrölte, de neked… - próbálja megtalálni a szavakat miközben nagyot nyel. - … neked, végül valami mást tört el. – fordítja feléd tekintetét, s szemében hirtelen aktivál a Tenseigan.
Hideg van. Záporozik az eső. Csurom víz vagy, s a földről nézel fel. Ez a Rémségek Sziklája és az ott a távolban? Te vagy. Görnyedt testtel állsz, s szemeid olyan fényben ragyognak melyet még sosem láttál. Hirtelen száguld a kép Battosai két társára, ahogy egyikük a saját életét ontja, majd a másiknak egészen a nyeléig kúszik egy kunai a koponyájába. A kép vált, s karjaidból kitörő Battosai irgalmatlan gyorsasággal szalad el. Újra hallod a hangokat, de mintha te mondanád őket. „ Kiyoko… Kiyoko…! Kiyoko… elég..”
mint a szó elhangzik, Raion feloldja a képet, s visszatértek a valóságba.
- Eltörtél, ahogy láttad miként törik el egy számodra „kedves” ember, ha nevezhetem magam annak, hal létemre. – dől hátra a padon, mélyet sóhajt majd az ölébe emeli kezeit, s összekulcsolja ujjait. – Felébredt benned a vér, s felélesztetted klánunk erejét. S talán a következő kérdésed az lesz, hogy még is miért bánt ez engem? Azért, mert magamra emlékeztetsz. Magamra, arra a tomboló sötétségre, melyre ezek – mutat a szemeire – késztettek, amikor először éltem át erejüket. Te is azzá váltál, arra a pár percre te is egy szörnyeteggé váltál akárcsak én. – fordul feléd Raion, s megmernél esküdni, hogy mindjárt elsírja magát, de erősebb fából faragták ezt a fickót, mint azt mások gondolnák.
- Egy bestiát nem megszelídíteni kell, és nem is tanítani, hanem engedni, hogy tomboljon. Az Istenek ereje csorog az ereinkben, és ez kell ahhoz, hogy a saját módunkon tanuljuk meg irányítani ezt a bestiát. – egy picit érthetetlen hogy miről is magyaráz éppen, de ahogy lassan összerakod az általa vetített képeket és amiről mesél, kezd összeállni a kép.
- Próbáltam már magam mögött hagyni ezt az egészet, de a régi fogadalmam nem hagy elszakadni arról az útról, melyre ráléptem. Kénytelen vagyok aként a szörnyetegként tovább élni, aki vagyok. De neked.. neked legalább lesz, aki segít megzabolázni a véredet. Még, ha csak szarhalként is, de igyekszem megmenteni attól a jövőtől, amit én már a múltban átéltem. – húzódik végre egy halvány mosoly az ajkaira, s várja, hogy feltedd kérdéseid, ha vannak. Ha nem, visszatértek az épületbe, s felkészültök a másnapra.

// A következő postban vázold majd fel, hogy a maradék pár napot mivel is töltitek a családnál, s milyen felszerelésekkel indultok neki az előttetek álló Takigakurei utazásnak.//

**Misaki Kiyoko** Vas. Szept. 09 2018, 22:49

Nem értettem, hogy mi ez a nagy megszállottság a Tensei klánnal, ezért csendben maradtam és meghagytam magamnak az összeesküvés-elméleteimet. Kiyoko, mondták már neked, hogy nagyon jó nyomozó lennél? Áááh, nem, de én is annak érzem magam. Csendes megfigyelő, az emberek legnagyobb lelki szemetesládája, akiben megbíznak, tele vagyok titkokkal, de nem a sajátjaimmal, oh, tudjátok, hogy megy ez. Nem hiába voltam már minden lében négy kanál, vagy négy kanálban a lé, na mindegy. Bár… kicsit tartok attól, hogy semmi újat nem fogok tudni ezentúl mondani Raionnak, hiszen gyakorlatilag minden titkomat ismeri. De mint említettem, csak látta őket, az érzésről már fogalma nincs, és talán soha nem is volt, mert ha a szemem és az érzéseim nem csalnak, még soha nem volt senkije, vagy bárki, aki egy kicsit is törődött volna vele. Persze ne legyen igazam, jobb kicsit kételkedni, és ujjongani magamban, hogy mégis nekem volt igazam, mint majd később pofára esni és bő nyállal feltörölni a padlót.

Nade mégis mi köze van mindennek a nagyapámhoz? Csak azért, mert próbált valamitől védeni, amit nem tudok, az még nem jelenti azt, hogy rossz ember lenne! Ha pedig bármilyen hátsó szándéka lett volna velem, arról már régen tudnék. De úgy élünk, mint egy család már legalább húsz éve! Szóval, ha bármit is akart volna tőlem, akkor már rég elmondta volna, plusz soha nem foglalkozott volna velem úgy, mintha ténylegesen az unokája lennék. Ennek ellenére bármikor hazamentem, segített nekem, szívesen látott, tanított, és mesélt. Tudom, hogy hazudott, de… mi van, ha mindezt csak azért tette, mert megijedtem volna az igazságtól? Nem mintha így lenne, már eléggé felnőttem ahhoz, hogy ne legyen semmilyen félelmem sem. Nem mondom azt, hogy nem félek semmitől, mert valami tuti, hogy van. Izoláltság… egyedüllét, a világ kifogy a szép fiúkból és ostoba, részeg tuskók veszik át a hatalmat, Kirigakure kagéja megöregszik... Öregség! Soha!

Meglep, amikor Raion megszólal. De leginkább az lep meg, hogy képes a szerény vicc után komolyra fordítani a szót. Az lep meg még jobban, hogy mindezt egy idilli helyen teszi, a csillagos ég alatt, ahol egyedüli fényünk maga a Hold. Akár egy romantikus szcenárió is lehetne mindez, de neeem, én meg Raion nem állunk olyan közel egymáshoz, és még csak nem is ismerem olyan hosszú ideje.

Amikor nyelt egyet, éreztem, hogy valami olyat fog mondani, ami talán fájni fog. Mimet törte el? Ahelyett persze, hogy mondta volna, inkább mutatta. Engedtem, hogy magával ragadjon a tekintete, s hogy kérdésemre választ kapjak.

Ott álltam újra a lerombolt házak közepén. Amikor Batyuszáj megtörte Raiont, s éppen azon volt, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon neki, nem bírtam tovább. A szemem egy már ismerős fényben izzott, melyet több alkalommal láthattam partneremtől. Tudtam, hogy mit látok, s már arra is választ kaptam, hogy miért volt a szemem bekötözve. Olyan erő volt bennem akkor, amiről nem hittem, hogy lehetséges, és ezt valószínűleg nem tudtam kezelni. túl sok volt. Bár sokkolt a látvány, amint Battousai két társát figyeltem, amint életüket veszem saját kezeik által. A vöröshajú áll előttem, kinek arcán a félelem minden színe mutatkozott. Csak tippelni tudok, hogy mit tehettem vele, amiért végül úgy elszaladt, hogy vissza se nézett. A hangok újra ott voltak a fejemben, de most már tudtam, hogy nem csak Hibiki szólt hozzám. Ahogy a kép feloldódott, nem tudtam szóhoz jutni. Nem mintha nem akartam volna, egyszerűen csak nem tudtam, hogy mit kellene most mondanom az egészre, de ettől a helyzettől Raion mentett meg. Amit mond, az egy kissé átalakítja a róla elképzelt képeimet. Mindig arról beszélt, hogy mi az istenek küldöttei vagyunk, s hogy büszke arra, hogy Tensei, de amit most mond, az nem erről árulkodik. Miért lenne szörnyeteg? Én miért lennék szörnyeteg csak azért, mert tettem, ami helyes volt? Ha akkor és ott nem cselekszem… ha nem történik meg mindez, akkor már nem itt lennénk. Fogalmam sincs, hogy min ment keresztül, s valahol mélyen csalódást érzek, hogy amiért ő látta az én emlékeimet, ő egyet sem osztott meg velem az övéi közül. Ezért is akarom tudni, hogy mi is az a múlt, amit maga mögött akar tudni, s miért kell szörnyetegként élnie tovább, amikor tudjuk, hogy soha nem késő vezekelni a tetteinkért.

- Raion… nem vagy szörnyeteg. Akármit is tettél, biztos vagyok benne, hogy helyesen tetted. És én is helyesen tettem az én részemet. Akármennyire is tűnök önzőnek, vagy bármi, de ha nem kattan el az agyam, akkor mind a ketten halottak vagyunk. Te magad mondtad: kedves vagy nekem… hal létedre. Szóval ne ostorozd magad, és ne mondogasd magadnak, hogy meg kell mentened a jövőtől. Hiszen emlékezz vissza, te mutattad meg nekem azokat a képeket, ami talán a jövőt ábrázolja még akkor is, ha én nem akarom meghódítani ezt a világot. Nem leszek az, amit szeretnél belőlem kialakítani, mert a magam útját követem, és tudom, mi a helyes. Ha újra bajba kerülnél, gondolkodás nélkül megtenném még egyszer, még ha ez azt is jelenti, hogy én elveszítenék valamit! – még ha az az életem is. Egy pillanatra kitágult a pupillám mindattól, amit mondtam. Meglepődtem saját magamon, hiszen miért mondanék olyat, hogy bármit megtennék érte az életem árán is? Nem mintha közel állna hozzám, de azt hiszem, hogy a részeg és a mérges ember a legőszintébb, aki hirtelen mindig kiejti a száján azt, amit gondol. Bárhogyan is, de ő az egyetlen ember eddig, aki nem akar egy kalitkába zárni, és tett is azért, hogy felnyíljon a szemem az igazsággal kapcsolatban. Még ha mindez az akarata ellenére is történt, s puszta parancs volt. Olyanokat mutatott nekem, amiben élni akarok elfeledve mindent a korrupt világunkkal kapcsolatban. Miért ne lehetnék normális, mint mindenki más, s csak élném úgy az életem, ahogy akarom?

- Bárcsak beleláthatnék a fejedbe… - sóhajtok. Bár mindezt magamnak mondom, elég hangosan teszem ahhoz, hogy mindezt ő is hallja. Ha láthatnám azt, amit ő látott, talán könnyebb lenne, és tudnám, hogyan viszonyuljak hozzá. De annyira rejtélyes… és annyira idegesít! Annyira felbosszant, hogy nem tudok róla semmit, és mégis minden bizalmam az övé, s merek rá támaszkodni. Nem tudhatom, hogy egyik pillanatról a másikra mi járhat a fejében, egyszerűen nem tudok kiigazodni rajta. Furán viselkedik; egyszer próbál olyan lenni, mint én, s a saját vicceimet felhasználni ellenem, mintha azzal könnyebb lenne a társalgásunk, a másik percben pedig szörnyekről beszél. Nem mondom azt, hogy ez kikészítene, mindannyiunk életében vannak démonok, csak vannak, akik megtanulnak velük élni, mások pedig inkább elűznék őket. Nem riasztott el… inkább azt mondanám, hogy annyit ért el, hogy jobban meg akarjam ismerni. De már nem maradtam ott sokáig. Ha még mond bármit az előző monológommal kapcsolatban, még azután elmegyek, mielőtt bármit is mondhatna a „bárcsak beleláthatnék a fejedbe” dologra.

Annak ellenére, hogy azt mondtam, jobban meg akarom ismerni, a hátralévő napokban megpróbáltam kerülni őt. Nem tudom, miért, egyszerűen furán éreztem magam a közelében… kissé feszültnek. Persze voltak időszakok, amikor csak úgy hagytam, hogy mellettem legyen, főleg amikor mindketten Yukinoval foglalkoztunk. Mégsem akartam azt, hogy magányosnak érezze magát, s sajnáltam is, hogyha ezt érezte volna, másrészt utálnám magam, ha miattam érezné magát rosszul. De volt egy olyan érzésem, hogy tudja, hogy nem akarok mellette lenni… olyan sokat. Mintha attól féltem volna, hogy végül sikerül a fejébe látnom, s olyat látok, amit nem kellene, vagy amitől kirázna a hideg. Hiszen az ilyen fickóknak mindig van valamilyen sötét titkuk, nem? Nem olyan, mint nekem, amikor megkérdezte, hogy mégis milyen örömöm lelem a férfiak társaságában… amikor csak két férfi volt az életemben! Hát… a többi flörtöt leszámítva, de azokkal nem történt semmi! Persze neki még ilyen se volt, szóval nem értheti meg! Az ő utóbbi húsz éve legalább nem volt hazugság.

Az utolsó napokban próbáltam feledhetetlen élményt adni a családnak: Yukinoval shinobisat játszottunk, amikor megjegyezte, hogy egy napon ő is szeretne shinobi lenni, de a családjából senki sem az. Nem tudtam mire vélni, hiszen nem tudhatja, hogy valaki valaha volt e shinobi a családjában, ezért próbáltam kitalálni, hogy van e érzéke hozzá. Persze azt is elmondtam neki, hogyha elemi jutsut soha nem is tudna tanulni, még lehet belőle shinobi, szóval soha ne adja fel az álmait! Azt akartam, hogy amíg nem vagyok itt, tudja megvédeni magát valamivel. Bár Irina elég kemény volt, biztosítani akartam, hogy ő se legyen az utolsó, és ha bármiben szüksége lenne az anyukájának rá, akkor ott tudjon lenni. Ennek ellenére nem biztattam abban, hogy minden balhét megoldjon egyedül, sőt ki is kötöttem, hogy inkább maradjon távol ezektől. Meglepően hamar tanult és jó felfogóképessége volt, így megtanulta tőlem a legfontosabb technikát… már persze számára legfontosabb ebben a korban: a kakuremino-t, mint láthatatlanság köpenyét. S persze a hengét, amivel fel tudta venni mások alakját. Büszke voltam rá, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit is sikerült megtanulnia. Még Den bácsi is próbálta megtanulni azok alapján, amit tanítottam Yukinonak, de inkább vicces volt, mintsem kitartó. Irinának ugyanúgy a házimunkában segítettem, olykor hagytam, hogy pihenjen egy kicsit, s átvettem a főzés szerepét. Mivel odahaza én voltam a nő a háznál, ezért elég hamar megtanultam főzni. A teafőzésre pedig „nagyapa” tanított meg, azt imádja… s persze én is nagy teás vagyok.

Az utolsó nap vészesen közeledett, s még előző éjjel elpakoltam minden szükséges holmit. Ételt, vizet, fegyvereket, s egy váltóruhát.

- Szükségünk van még valamire? – kérdezek rá Raionnál, hátha kihagyok valamit. Elvégre én csak a számomra szükséges dolgokat raktam el, nem mintha túl igényes lennék. Ja, persze, egy üveg szakét is tettem el magammal! Elvégre Raion megígérte, hogy valamikor folytatjuk az ivós párbajunkat, amiben eddig egyenlő felemre találtam, s egyikünk sem tudta a másikat az asztal alá inni.

- Most is fogni fogod a kezem az út alatt, mint az Ivónál, vagy most már nem félsz, hogy egy csapat részeg utánunk jön? – csipkelődök.

**Kenshiro Yori** Csüt. Szept. 13 2018, 12:46

// Misaky Kiyoko - Nemes vizeken //

- Remélem, igazad van Kiyoko. És köszönöm a törődést, bár igazán nem szorulok rá. – biccent meghajlásként Raion ajkán egy halvány mosollyal. Hangjából tisztán ki tudod venni, hogy igen is, rá szorul és ezt az egészet felfoghatod akár egy köszönetnyilvánításnak is. A mindig is ridegnek tűnő Tensei úgy néz ki még is rendelkezik rendes érzelmekkel. Nem igazán tudod, hogy mi is volt a kiváltó indok arra, hogy egész eddigi ismertségetek során a napokban és a bizonyos események után kezdett bele ebbe a „kibontakozásba”. Lehet, hogy Irina gigászi csicskalángosa indította meg Raion az emberek szintjére való leszállásban, hiszen olybá tűnik maga mögött hagyta, ha legalábbis egy kicsit a fennhéjázó, isteni mivoltját. Megeshet az is, hogy számára ez csak egy átmeneti állapot, vagy talán csak a családdal sikerült annyira megbarátkoznia, hogy őket már rendes élőlényekként veszi számba.
- Bárcsak ne létezne mindez a fejemben. – Raion is sóhajt. Halkan kapod el a szavakat, ahogy távozol, s egy pillanatra még hátra fordulsz a ház ajtajából, ahonnan az arcát kezeibe temető Raiont látod ücsörögni a padon. Egyedül.

Raiont elkerülted. Szegény az elején nem igazán értette, hogy miért és mivel érdemelte ki jelen sanyarú sorsát, de hamar leesett neki a tantusz, hogy talán most szükséged van némi magányra. Tény, hogy nem voltatok képesek a tökéletes magányra, hisz a család valamelyik tagja mindig mellettetek volt valamilyen formában. Raion sokat volt egyedül a napokban. Leginkább papirosokkal és más iratokkal láttad, valamit igazán tervezgetgetett, bár az is megeshet, hogy csak a menetrendet és az utazással kapcsolatos pontokat próbálja meg megjegyezni, értelmezni, hogy a leghamarabb érjetek a Vízesésbe.
Yukino tanítását az egész család derűs arccal csodálta. Irina beavatott, hogy a családban nem igazán volt még példa Shinobira. Irina édesapjának egyik felmenője még harcolt az első háborúkban, de azóta nem volt jellemző a családra, hogy shinobit tudhassanak maguk között. Den bácsi szerencsétlenkedése a technikák elsajátítása közepette, hogy rengeteg kacajjal és boldog pillanattal koronázta a tanmenetet. Irina nagyra értékelte, hogy mennyit foglalkozol a lányával, s a leánytól kapott szeretet is kitöltött benned valamiféle eddig még betöltetlen űrt.

- Másra nincs. – nyugtázza Raion miközben meghúzza hátizsákja szíját, majd azt a hátára emeli, s rendbe szedi felszerelését.
- Ha te félsz a haramiáktól és most már nem szándékozol elkerülni, akkor foghatjuk egymás kezét. De csak akkor! – teszi a szemrehányást, bár nem igazán érzékelsz semmi nemű megsértődöttséget a hangjában, csak egyszerűen ez Raion Szarhal Tensei.
Elérkezett a búcsú ideje. Talán már így is túl sok időt töltöttetek a családnál, s így túl nehézre sikeredett a búcsú. Természetesen Raion gyorsan tette tiszteletét, Yukinonak még hagyta, hogy utoljára átölelje a lábát, majd valamivel hamarabb távozott, mint te. Fájdalmas lehetett számára is az elköszönés, de eme érzelmeknek Raion nem igazán adott igazat, vagy legalábbis nem mutatta ki őket.
- Jó embör a komád Kiyoko. Vigyázzkodjatok egymásra az út során és gyüjjetek hozzánk mihamarabb amint lehetőséges! – húzódik közelebb Den bácsi, hogy egy puszit nyomjon az arcodra. Utána Irina következett, ki egy kisebb dobozt nyújtott át neked.
- Amíg készültetek én ezzel tudtam előállni. Egy kis útravaló némi orvosi utánpótlással dúsítva. Talán majd sikerül tartanotok az útitervet ezeknek köszönhetően. // Irina, nagyjából tíz energiatablettának megfelelő, gömb alakú süteményt készített nektek, s mellette legalább két napra elegendő elemózsiát.// Vigyázz magara, és arra a házsártos pokrócra is. – ölel át Irina egy széles mosollyal az arcán és egy kósza könnycseppel a szemében, majd át adja a helyet Yukinónak.
Yukinón látszott, hogy nem akar búcsúzkodni. Tegnap este már eléggé kisírta a szemét ahhoz, hogy most csak úgy álljon ott előtted, mint egy megszeppent kis muki. Egy ideig csak nézett, majd erőt vett magán és a nyakadba ugrott. Nem sírt, csak úgy húzott magához mint talán eddig még senki más életed során.
- Vigyázz magadra nővérkém! – dörmögi az arcodba, s végül még is csak maradt még pár könnycsepp a szemében, melyek a te arcodról gördültek le, ahogy a kislány beléd túrja magát. Végül Yukino lábai földet érnek és zsebéből egy cetlit húz elő, melyet lelkesen nyújt át neked.
- Ez lenne a kívánság listám! – veszed át a rózsaszín papírt melyet óvatosan hajtassz szét. A margót különféle állatkák mókás rajzai színeznek. A jobb felső sarokban valószínűleg te lehetsz ábrázolva egy kis tömzsi testtel, de még is egészen kidolgozott arccal. A bal felső sarokban Yukinorol egy hasonló karikatúra látható míg a lap alján, középen Raionról is megtalálsz egy kisebb szösszenetet. A papíron nem sok minden áll, de egy kislányhoz képest elég érdekes dolgok.

A világ minden falvacskájából, egy-egy fejpánt.
Kakakis-hal bácsiról egy mosolygós fénykép.
Egy kagyló.
Testvér karkötő.

Yukinó lelkesen várja a reakciódat, majd a búcsúd után mindenki kikísér, s könnyes búcsút véve magatok mögött hagyjátok az átmeneti otthonotokként szolgáló házikót és lakóit, új utakra lépve.

Jó ideje utazhattatok már, fáradhatatlanul törve magatok elé a Tűz országának határai felé amikor Raion megszólalt.
- Sajnálom a múltkori fecsegésem, egy gyenge pillanat volt ennyi az egész. – próbálja menteni a menthetőt, már amennyire tőle telik. Lehet még is csak neked sikerült kiváltanod belőle mindezen változást, s ahogy előtted halad a friss sörényével tényleg egy vadonatúj embernek tűnik.
- Innentől majd már nem árt odafigyelnünk. A Tűz országának határait eléggé kifinomult módszerekkel védik, s nem lenne bölcs dolog bármilyen kalamajkába belekeverednünk. – mondja, majd amint szavai elhagyják a száját egy hatalmas reccsenést hallotok magatok elől. Az út kellős közepén egy hintó körvonalai rajzolódnak ki.
- Erről beszéltem. – vakarja tarkóját Raion, s ahogy közelebb értek jobban szemügyre veszitek a történteket. Egy nemes díszítésű hintó áll keresztben a főútón. Az elé kötött lovak fújtatva toporzékolnak, s a földön fetrengő kocsis a karját tartja az ölében. A hintó kereke úgy tűnik árokba hajtott, s ki is tört a helyéről. Még párat léptek, s egy férfi lép ki a hintó ajtaján. Elegáns öltözetben, fényezett csizmában lép a poros útra. Haját különös, szinte filmekbe illő pillanatban borzolja össze a szél. Egyenruhája, s annak díszei, de leginkább az oldalára erősített katana és tanto árulkodhatnak származásáról. Raion szúrósan mered a férfire, ki azonnal a sérült kocsishoz siet, hogy el lássa a bajba esett férfit. Ahogy a társát ápolja, felemeli fejét, s kék, lélekbelátó tekintetét kellő távolból is meg érzitek magatokon.
- Üdv vándorok! Tudnának segíteni?! – kellemesen csengő kiáltása semmilyen rossz szándékról nem árulkodik. Még egy ember lép ki a hintóból, puccbavágott sörényével puffan le az útra, pocakja megremeg a landolástól.
- Mélyen tisztelt Shigenori úr, ha szabad kérnem ne igen érintkezzen az alattvalóival! – dobja oda szavait az elegáns férfihoz, majd leporolgatja a mellényére szállt port.
- Ő is egy közülünk, és mint tanította, egy jó herceg mindig ott van a népének.
- Köszönöm, nagyuram. – hálálkodik a kocsis, s szisszen jópárat.
Raion téged méreget, kérdő tekintettel az arcán. Látszik rajta, hogy nincs kedve szóba elegyedni ezekkel a valakikkel, de úgy tűnik, tőled várja a további instrukciókat.

// A következő postodat a Tűz országának határvidékére várom! ^^ //

**Nashimaru Junohara** Kedd Feb. 25 2020, 00:01

//Jiraiya//

A fekete anyagon keresztülfolyva vörössé vált víz csordogál a mosdókagylóba. Enyhe idegességgel rázta meg fejét a lány, majd ázni hagyta, mielőtt kilépett konyhájába, a tűzhelyhez, hol épp lefőni látszott teája. Kiöntve egy csészényit lekucorodott, megkezdve lefekvése előtti rutinját... tíz óra lehetett, a sötételők behúzva, ablakok zárva. Maga alá húzott lábain ücsörögve azonban egy érdekes hangra lett figyelmes... Nem telt sok időbe, felfedte magát annak okozója... egy madár. Elfelejtette volna az egyik ablakot? Futott át rajta a gondolat, ahogy karját nyújtotta a kis teremtésnek... rá kellett jönnie azonban, hogy ez nem egy egyszerű madárka. Teste füstöt eregetett, körülötte gomolygott. Valamiféle technika lehet, s ahogy közelebb ért, a lábára kötött fecnit is láthatta. Kezére rebbenve azonban elillant, füstté vált, s csak a papír maradt hátra.
-Ennyit a nem dohányzó lakásról...- Sóhajtott, ahogy kibontotta levelét.
~Egy szokványos küldetés lenne? Nem... nem kaptam nevet, akit likvidálnom kellene... egy térkép, az összekötő... de a feladat sehol... máris bíznának bennem? Érdekes...~ Hajtotta volna a fecnit, hogy tűzre vesse, ám az magától vált füstté. ~Szóval a térkép marad... hmm... elég szokatlan cél... kétesélyes...~ Pattant fel, hogy átböngéssze feljegyzéseit naplójából, ám meg kellett erősítse a tényt, korábban nem járt a hely közelében...

Egy rövid felszerelkezés után megindult a térkép által biztosított nyomvonalon. Félnapi menetelés után már a felkelő nap sugarainak fényében csodálhatta volna meg a helyet... már ha lett volna mit csodálni. Iszonytató szagok, sötét aura jellemezte a helyet, s mintha a nap fénye ellenére is sötét lett volna. Mintha elmúlt két évi tevékenységét egy helyre gyűjtötték volna. Tény, hogy vérét nem tagadta meg, s ha úgy hozta szüksége rémes dolgokat eszközölt, ám a holttestek oszló szaga, a hely teljes érzete önkéntelen is arca elé kényszerítette kezét.
~Mégis... mi ez a hely? Mik történhettek itt? Ez az hullaszag...~ Guggolt le a lába előtt heverő kisebb vérfolthoz, hogy megérintse. ~Nem reagál... megszáradt, elhalt... régóta itt lehet már, de akkor nem emiatt hívtak ide. Az oszló hullák szaga is azt mondja, hogy nem tegnapi történések ezek.. akkor miért most vizsgálnák ki? Más lesz a feladat...~ Egyenesedett fel, s lépett pár bizonytalan lépést beljebb, a sziklák közé.
~Undorító tettek, undorító emberek keze által... ~ Hunyorította enyhén szemeit.
Önmagát vélte felfedezni, magát is beleértette... tény, képes volt fékezni magát, s nem oly elviselhetetlen vérszomja, mint azt az emberek képzelnék, nem egy eszetlen idegroncs... Talán voltak munkái, ahol az itt fellelhető hullák bármelyikénél kegyetlenebb mód érte el sikerét, ám mégis undorítónak találta az egészet... a helyet, a tetteket, de magát is. Volt, hogy átadta magát az ösztöneinek, de csak mert nem volt választása... ha nem teszi eluralkodik rajta, s onnan nincs visszaút. Őt emberek nevelték, nem démonok, s pontosan érezte is emiatt, mennyire bűnös is lelke. Egy tükörbe nézett, melyről azt kívánta bár torz lenne, de nem az.. ez az igazság... Mintha a pokol maga lett volna, mintha egy ablakon keresztül mutatnák meg számára, mi vár rá. Rémes volt..., de ismerős. Maga se értette az egészet... egy része forrt, tettre késztette... egy másik viszont undorodott, legszívesebben elrohant volna.
Erőtlenül, enyhén remegő karja teste mellett lógott, ahogy szemei a tájat fürkészték, ám nem sokáig bámészkodhatott. Egy füstfelhő bukkant fel egy sziklán, majd belőle egy ember alakja formálódott ki. Kissé megrázta fejét, s magára erőltette szokott viselkedését. Enyhe meghajlással indított, s csak eztán mérte fel a fekete maszkos, ANBU-nak látszó egyént.
-Junohara, Nashimaru... Felteszem ön lenne akivel találkoznom kell. - Halászta elő a térképet, s nyújtotta át bizonyítékul.
Egy enyhe félmosollyal arcán várta a tájékoztatót. Nem fecsegett, nem szaporította a szót... félig a gondolatai mélyén még mindig emészteni próbálta a helyet.

Jiraiya Kedd Feb. 25 2020, 13:14

A sötét, nyomasztó atmoszféra érzelmek kettősségét gerjesztették a lányban.

Elfogadta a küldetést, mely messze a falun kívülre vezényelte őt, egy olyan helyre, melyet soha nem akart volna látni. Vagy legalábbis, épeszű ember soha nem akart volna látni... Mindenki messziről kerülte el a területet. A sikolyok amiket olykor az éjszaka sötét leple alatt innen lehetett hallani, életük végéig kísértette mindazokat, akik voltak olyan szerencsétlenek, hogy hallják őket! Ha valaki mégis erre a területre merészkedett, az vagy eltévedt, vagy pedig nyomós indoka volt itt lenni. Mint ahogyan most Junoharának is, kit ironikus módon, egy ilyen szentségtelen helyre vezényeltek. Ha nem süket fülekkel járt-kelt a faluban, elcsíphetett egyes szóbeszédeket a Nashimaru Ichizokuról, pontosabban arról, hogy a szóbeszéd miként ítéli meg őket: Elfajzott őrültekként, kik Démonok gonoszságával vetekedhetnének. Talán ez volt a legszebb és egyben legvisszafogottabb jellemzés, amiket hallott.

Persze nem mintha napi szinten említésre kerültek volna, de az itt töltött ideje után volt szerencséje hallani ilyesmiket.

Tömegsírok emelkedtek ki a sziklák lábai közelében.

A terület körül elhagyatott, s helyenként darabjaira robbant, lepusztult házak helyezkedtek el. Felgyűrődött talaj, vérfoltok és harcok nyomai látszódtak. Több hetes, hónapos, éves nyomok ezek, melyeket a Nashimaru képzett szemei és ítélőképessége meg is tudott állapítani. A helyzet tovább kezdett élesedni, amikor megjelent a füstszerű alak, ki teljes ANBU ninjává materializálódva állapodott meg az egyik tömegsír melletti sziklán.

Óvatosan közelebb lépdelt, s amikor Junohara átnyújtotta neki a tekercsbe hajtott térképet, ő elvette és megnézte azt. Bólintással jelezte, hogy rendben van.

- Kuma vagyok. - Jelentette ki, majd elrakta a térképet. - Ha jól sejtem nem tájékoztattak a feladatodról. - A választ megvárva folytatja. - Mondanom sem kell, hogy a küldetésed teljes titokban kell tartanod. - A férfi - mert hogy egyértelműen férfi volt az illető testes, izmos testalkatából adódóan, - maszktól elnyomott hangja még mélyebbnek hatott, mintsem anélkül, de Junohara egészen biztos lehetett abban, hogy maszk nélkül is reszelős, dörmögő hangja van az ANBU-nak. - Most pedig kövess! Útközben minden lényegi információt elmondok. - Azzal nekiiramodott.

Nem beszélt arról, hogy miért itt találkoztatok, valószínűleg nem tartotta fontosnak. Bár valószínűleg, hogyha ez érdekli Jurohanát, akkor lesz lehetősége rákérdezni.

[A Bambuszerdőben]

Ninja tempót diktálva kezdett el házról-házra szökellni.
Követve őt a lány érezte, hogy minden egyes lépése nyomán kicsit meginognak az épületek, besüllyed a tetőjük. Régóta itt állhatnak, s csak idő kérdése, hogy mikor dőlnek romba.

Útjuk bevezetett az erdő fái közé, ott pedig ágról-ágra ugrálva haladtak előre. Kuma esélyt adott a Nashimarunak, hogy beérje őt, s így az ANBU ismertethette a feladatot.

- Az ANBU más feladatokat lát el ezen a küldetésen, ezért van rád szükség. A falu kíváncsi arra, hogy mennyire tudja hasznodat venni. Egy nyomozást kezdünk, melynek célja egy Bűnszervezet teljes felszámolása. A vezetőjét hónapokkal ez előtt megölték, most pedig itt az ideje, hogy a maradék tagokkal is végezzünk. Őket kell fellelned nekünk a kihűlt nyomokat kutatva, míg mi a frisseket követve levadásszuk a maradékukat. Kérdés? - Tömören fogalmazott, valóban csak azt mondta el ami fontos, úgy ahogyan az egy ANBU-tól elvárható: személyiségének árnyalata sem lelhető fel abban, ahogyan beszél.

// A Bambuszerdőbe kérem a következő posztot. Írd bele a posztodba nyugodtan, hogy a fás terület bambuszba vált. //

Ajánlott tartalom