Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Shimura Danzou Kedd Nov. 11 2014, 15:04

Akinek van valami pénze, vagy egy jól menő üzlete, az itt vesz lakást. Tisztán tartott utcák, jómódú lakosok. Az itt lakók kevesen vannak és többnyire nem ezen a helyen születtek. Amolyan vándormadarak élnek itt, akik vagy gazdagon születtek, vagy pedig szert tettek némi pénzre. Mindenesetre az itt élők szabadelvűek, világjárók, vagy csak van itt egy házuk, mert miért ne alapon vettek egyet. A Város keleti részében található a kerület. Kaszinók találhatóak errefelé, fogadók nem.

**Nashimaru Hina** Szomb. Jún. 01 2019, 03:06

Szemem hiába volt nyitva, csak a sötétség fogadott...bár nem láttam semmit, gondolataim nem maradtak némák. Nem tudtam pontosan hová visznek, de egy biztos volt, el a kórházból, el onnan, ahol döntöttem életben maradásomról. Olyat tettem, amit ha lett volna más választásom, nem csinalok soha...de ha nem így teszek, egyáltalán nem lenne több lehetőségem. Megtagadtam önmagam, gyengévé váltam önszántamból...megbíztam valakiben. Elég volt néhány szó, hogy megtörjön engem, hogy behódoljak neki...hogy irányítsa az életem innentől, azzá váltam, amivé soha nem akartam, egy gyenge bábbá. Azt teszem, amit mond, ha azt mondja ne öljek...nem ölök, ha azt mondja ne bántsak valakit...nem bántom. Önként szolgáltatom ki magamat másoknak, önként teszem magam gyengévé előttük, de ez nem mondja ki azt, hogy később ne bánhatnám, hogy később ne mutathatnám meg, hogy igenis én vagyok az erős...aki ha akar megölhet, aki ha akar csak puszta szórakozásból nézheti a kibuggyanó véred. Éreztem, ahogy nő bennem a vágy, hogy újra átélhessem azokat az izgalmakat, amiket akkor tapasztaltam meg, amikor láttam a másik kétségbeesését, mikor hallottam, ahogy sikolya elvékonyodik, mikor éreztem, hogy piros vére már nem fog fekete lelkemen, már csak megnyugvást ad neki, biztonságot. Gondolataim lassan eluralkodtak rajtam, de hirtelen újra fény érte szemem. A sötétséget próbálta megtörni, de mind hiába, már nem hatott rajta, egyetlen dolog tartotta vissza, a megmentőm parancsa, akinek most engedelmeskednem kell, vagy örökké elveszek. Egy gát tartja vissza azt a sok szennyt, de idővel majd az is átszakad, mikor már elég erős leszek...addig meg lapíthatok. A házba belépve különös hangulat fogadott, de lehet csak a kórházi légkör után tűnt annak. Kezeimet eloldozták, szabadon cselekedhettem volna, de mégis... mégis valami nem engedte most, a túl nagy kockázat, hogy vége lesz örökre, hogy nem állhatok mindenkin bosszút...az elbukás veszélye, hogy azoknak a szemében csak egy gyenge porszem leszek örökre, és már nem változtathatok ezen, hogy amiket tettek... azért nem kapják meg a méltó büntetésüket, ergo túl sok a veszteni valóm most. A parancs egyértelmű, holnap reggel 7.00, és a házat tilos elhagyni, a házon belül elméletileg szabadon kószálhatok. A jövőm szempontjából a leghasznosabb, ha a lehető legjobban felmérem a terepet...így még jobban tudom majd bemutatni az igazi erőmet. A nap hátralevő részében az épület többi helyiségét jártam, ha valami nem volt nyitva hagytam, nem akartam bajt hozni magamra kíváncsiságommal, elég az az infó, ami van. Meg amúgy is, ha egyből megkérdezném, mi van az ajtó mögött, noha biztos szándékosan zárták azt be...mintha megkérdőjelezném döntését...és ezt most nem engedhetem meg magamnak, talán később, de most valahogy minél inkább azt kell tettetnem, hogy bízok benne. Nem szokásom sokáig aludni...a rémálmok gyötörnek, az álmok világa rosszabb mint a valóság. Szokásomhoz hűen korán keltem, és a maradék időmben csak az ablakokom bámultam ki. Mintha egy kicsit a teljes valóság részese lehetnék, mintha szabadon cselekedhetnék...noha ez most nincs így. Az ablak üvegén halványan derengett tükörképem, még így is rossz érzés volt saját szemembe nézni, noha nem is láttam valódi mélységét...de így is...mintha valami azt mondaná, ez nem helyes. A kételyt most nem engedhetem meg magamnak, és ezzel meg mégis saját döntéseim helyességét kérdőjelezem meg. A kétely gyengévé tehet, és ez túl veszélyes lenne számomra. Ha meg nem tudom mi helyes...oly sok értékes percet töltenék el azzal, hogy kiderítsem, mi az, és ez idő alatt más meg erősebbé válik, én meg gyengébbé. Meg amúgyis...egy apró szó, egy néma hang nem határozhatja meg teljes énem, nem tehet gyengévé, nem hagyhatom. Félek a saját szemembe nézni, mert egyszer saját tekintetem fog gyengévé tenni. Még egy utolsó pillantást vetettem az ablakra, majd elnyomtam azt a hangot. Vajon először csak egy sima klónt küldjek oda, és én a távolból figyeljem mi történik? Lenne értelme? Ő engem kért oda... ő bízik bennem, hogy én leszek ott, s nem egy hasonmás, meg amúgyis, egy sima klónt hamar kiszúrna. Miközben ezen gondolkoztam, már elindultam a hátsó kert felé, melynek ajtaján valóm lépett ki. És én ott álltam, mint egy tökéletes báb, a következő utasításra várva. Nem tudom mit várnak el, nem tudom mit kell tettetnem, de azt megteszem...ha ezáltal tényleg igazán erőssé válhatok.

**Kitsune Haruka** Szomb. Jún. 15 2019, 17:30

/ Nashimaru Hina /

Korán keltél, mint mindig...az éjszaka a lepel, mely ha lehull, számodra eljő a kín, s a szenvedés. Az álmok, melyek üldöznek, ismét...újra, s újra a felszínre törnek, s szinte csillapíthatatlanul kínoznak. Egy dolog törheti meg eme terhet, a fény...a fény, mely a napfelkeltével jő el, s önmagad figyeled az ablakban, melyből saját valód köszön vissza. S mintha egyszerre undorodnál magadtól, s mégis tudod, valahol mégis, a helyes utat járod. A sors vöröslő fonala kiszámíthatatlan, s mégis, előbb vagy utóbb felfedi a számodra kijelölt jövőt. De mégis mi lehet az? Olyan ez, mintha a tükörképed, egy másik személyiség lenne, ki ha egyszer megérint, s a félelmek, mik mindig is lelked mélyét tarkították, a felszínre törhetnének, s a világ, melyben éltél szilánkokra törhetne egyetlen érintéssel.
Kereskedők, Tehetősek Kerülete Anime-broken-gif-glass-Favim.com-2281083

Kereskedők, Tehetősek Kerülete Anime-broken-gif-glass-Favim.com-2281083

A nap lassan felkelni látszik, az első sugarak fényt vetnek tükörképedre, s kissé megfakítva azt jelzik, hogy az idő, melyet kiszabtak számodra egyre közeledik. Lépteid lassan kivezetnek a szobából, le a lépcsőkön, s ki a kertbe, mely talán kissé megrémíthet, mégis saját lábaidon léptél ki oda, hosszas vívódás után követted a parancsot, s önmagadhoz talán kissé hűtlenül, de ott voltál. Látszólag semmi, s senki nincsen ott rajtad kívül, majd pár másodperc múlva egy fiatal, veled egykorúnak kinéző kölyök, s egy lány ugrott elő az egyik fa mögül, állva, s furcsa szemekkel szemlélve téged. Majd a hátad mögül, a házból lassú léptekkel közeledett a férfi, ki idehozott, s kinek hűséged ígérted oda.
Kereskedők, Tehetősek Kerülete A7b9568f43c2b4a9c55670f530b41c06

Kereskedők, Tehetősek Kerülete A7b9568f43c2b4a9c55670f530b41c06

Kereskedők, Tehetősek Kerülete 1b5b7973f4a50260612161dc1ed5029c

- Üdvözöllek titeket! - Mosolyott el a férfi, s elsőként a két gyermekre, majd rád vetette pillantásait. - Örülök, hogy mind itt vagytok. Akkor kezdhetnénk azzal, hogy elmagyarázom, miért vagytok itt? - Nézett mélyen a szemeidbe, majd eléd lépett, s pár lépést még haladt előre. - Gyertek mind ide elém. Gyerünk! - Hívta fel figyelmetek a sietségre. - Nos, így hárman fogtok egy csapatot alkotni genin ként Ichinose Nagisa vezetésével, kit már mindhárman jól ismertek, s megfelelő erre a célra. Ő egy jounin, egy hivatalos jounin, kikből kevéske létezik már, s mivel , nem voltatok túl megfelelő diákok, kicsit be kellett avatkoznom, mégis genin ként vissza térhettek a nemzet szolgálatába. - Nézett rátok. - Ti lesztek az én kis csapatom, s egyben a benfentes kémeim. Nem csak a nemzetnek halytotok végre küldetéseket, közben számomra is információt fogtok szállítani, s néha egyebet is. - Nézett végig rajtatok. - De ez még a jövő zenéje...Hogy mit kaptok cserébe? Már említettem, segítséget, esélyt egy új életre, s erőt...melyet később hasznomra fordítotok majd. - Mosolygott. - Rey, Nagisa...ide hozzám! - Hívta őket, de csak egyikük jelent meg, a férfi, Rey.
- Engedelmével, Nagisa-t behívták valamilyen ügyben, s így bevitte a kölykök anyagait is. Elintézi, hogy shinobik lehessenek! - Hajolt meg , majd állt vissza a helyére.
- Értem. - Legyintett a férfi. - Akkor ma csak te foglalkozol velük. - Fordult meg, s indul befelé.
- Igenis! - Nézett utánna a férfi, kit eddig talán bohókásnak láthattál, álszentnek, most furcsa komolysággal állt előtted, majd fordult hozzátok. - Nos, kit hogy hívnak, és ki miben gyenge, s erős? Tudnom kell mit gondoltok magatokról, s milyen harci irányba akartok fejlődni majd tovább. - Nézett rádok, s a fiúra nézett elsőként. - Kezd te.
- Igen! - Pirult bele kicsit. - Nos...ő...izé...Én Kyomodo Houta vagyok! - Vágott kissé furcsa fejet. - Nos, én majd a pecsét tehcnikákat akarom megtanulni! - Jelentette ki. - De nem sok tehetségem van hozzá, így erős akarok lenni taijutsuban! - Húzta ki magát, mire a férfi szeme tovább kúszott a lánykára.
- A nevem Hotari Mirai! - Mondta határozottan. - Erősségem a ninjutsu, és elemem a víz! Elsősorban a Sution tipusú jutsukra akarok specializálódni, majd feloldani még egy elemet, esedékes lenne valamilyen küzdősportot is magamévá tennem, így ennyi lenne. - Fejezte be.
A férfi tekintete rád ugrott, s egyértelműen a jövőbeni terveidre kíváncsi. - Nashimaru Hina-chan, igaz? Mond csak...te mi akarsz lenni, ha nagy leszel? - Nézett rád, mint aki semmit nem tud rólad.

( Miután elmondtad vágyaid, a férfi mindenkitől kér egy jutsut, amit meg akar tanulni, válaszhatsz egy jutsut, amit meg szeretnél tanulni, ha van kedved, ha nincsen folytatjuk egy küldivel. )

Mit teszel most? Egy csapat, egy közösség, ahová tartozol...most előtted áll.

**Nashimaru Hina** Csüt. Jún. 27 2019, 11:55

Kint álltam, még egyedül, és ezekben a néma pillanatokban csak a düh gyűlt bennem... utálom, ha nekem kell másra várni, nem mintha olyan sok kapcsolatot létesítenék emberekkel, de mégis. Nem láttam őket...de már ellenszenvesek nekem, mondjuk ki nem? de ez lényegtelen. Két gyermek ugrott elő egy fa mögül, miért néznek rám így? Inkább ők a furák...nem én. Arcomon egyetlen érzelem vonásai sem voltak láthatóak, próbáltam minél kevesebbet elárulni magamról. Nem szerettem volna, hogy tudják a gyenge pontjaimat. A nemes úgy hívott magához minket, mint akik világi jó gyerekek, ő meg a jó tanító. Idilli kép erről a társaságról, ami messze van a valóságtól...ha nem is mindenki, sőt ha más nem, én megborítom ezt a nézetet. Csak annak mutatom magam...mert ezt várja el, mert muszáj ezt tennem...ha túl akarom élni, még ha meg is hazudtolom önmagam ezzel. A férfi szavai...egy csapat...mit jelent az, hogy csapat? Azt várja el, hogy megbízzak bennük? Nem...az ideiglenes hűségemmel, amit neki fogadtam muszájból ezt nem érdemli ki. Nem bízok senkiben... gyengévé tesz... amúgy is végük lesz, ha elég erőssé váltam már. Ha valaki tudja, hogy a csapatom volt... még ha nem is bízom bennük, a kapcsolatok gyengévé tesznek, azt nem hagyhatom. Tudom, hogy visszahúznak, hogy elveszik a szabadságom...nem, ezt nem hagyhatom. Ezen gondolatok közben kiült egy érdekes mosoly az arcomra...ez az egy, amit nem tudok leplezni...a vágy, hogy lássam a szenvedésüket, hogy érezzem azt a megkönnyebbülést...ezt nem tudom elnyomni. Ez a két tag...olyan naivnak tűnik, mint akik semmit nem tudnak az erőről, mint akik feltétlen megbíznak a másikban...pedig biztos nem véletlen vannak itt , tettek valamit, mint én. Lehet ők is lepleznek mindent, amit tudnak? Lényegtelen is egyelőre...engem nem befolyásol semmi a döntésemben...meg idővel többet megtudok majd róluk, és ezzel együtt a gyenge pontjaikról. A jó tanító mondataiból kiderült, hogy az a nő lesz a senseiünk, ki a kórházban önmagát adta, nem hinném, hogy könnyen meg fogom őt tűrni, de nincs más választásom jelenleg. A nő most nem jelent meg, csak a férfi...tehát a sensei elintézte tényleg, hogy életbe maradhassak? Érdekes...tett értem valamit. Egy pillanatra teljesen megváltozott az arckifejezésem, én sem tudom mi történt velem...de mintha a törődés érzete...mintha megérintette volna a lelkemet, mint aki már szomjazza a szeretetet. Egy pillanatnyi gyengeség volt, semmi több...nem szeretetből tette, ha meg abból tette volna...gyenge, nincs szükségem ilyen kapcsolatokra...de amúgy is parancsot teljesített, semmi több...csak bemagyaráznám magamnak. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, mely pillanatra megtörte jeges szívem, mely hirtelen vált még keményebbé, mint előtte. Mindenki sorban válaszolt a férfi kérdésére...aki most más, most őszinte. A lány is befejezte a mondandóját, most elvárják, hogy én mondjam el, mi a gyengeségem? Nem játszok nyílt lapokkal.
- A nevemet tudjátok már, a célom meg... elég ha az tudja, akinek tudnia kell...nem kell úgy tenned, mint ami semmit nem tud, miközben éppen eleget tudsz rólam, a célomról. A gyengeségeimet miért teregetném ki itt mindenkinek? Elég, ha magam tudok róluk, nektek csak ellenem fölhasználható tudás. - lehet több együtt működésre számított, de ennyivel kell beérnie. Gyűlölöm ezt az érzést, ezt a kiszolgáltatottságot, hogy másoktól függök. Csak addig maradok, míg nem leszek elég erős, és nem tudom a tervemet végrehajtani, majd lelépni erről a helyről...hisz akkor már senki és semmi nem tudna megvédeni a kivégzéstől, meg már nem is akarnának megmenteni tőle. Az utálat legalább kölcsönös, a világ utál engem, én meg őt. A férfi mindenkitől egy jutsut kért, amit meg szeretne tanulni. Én a genjutsu kait választottam, hisz ha meg akarom magamat védeni, az effajta jutsuk ellen is tudnom kell valamit tenni. Nem várhatok majd arra, hogy valaki megmentsen, magamat kell kihúznom a bajból.

**Kitsune Haruka** Szer. Júl. 24 2019, 15:42

/ Nashimura Hina /

Ki,s mi vagy? Mi rejlik benned? Kérdések, melyekre a körülötted lévők válaszokat akarnak kapni, s melyek olyan dolgok, amiket jobbnak látsz nem felfedni mások előtt. Válaszod kissé agresszív, mégis lényegretörő, semmit nem akarsz elárulni, s úgy véled pont elegendő, amit tudnak rólad, de tényleg így lenne?
- Ha nem tudom mi a gyengéd, nem tudok segíteni kiküszöbölni azt, nem igaz? - Hangzott a válasz a kis mondandódra. - Hogyan akarsz erősebb lenni, ha nem vagy képes legyőzni a gyengéid, s a démonaid tovább fognak kísérteni? - Nézett rád szúrósan a férfi, s valahol legbelül tudtad , van igaz abban amit mond. - A dolgom kiképezni téged, velük együtt, s egy hatékony csapat felállítása. De ha gyenge vagy valamiben, a hatékonyságotok csökkenni fog. Ezt majd jelentenem kell...- Halkult el a férfi a hangja, majd magában motyogott valamit, de nem egésszen hallhattad. lesz valami következménye a tetteid súllyának?
Mindenki mondott egy technikát, s te is választottál egyet, mely sok helyzetben hasznos lehet, mégis nem tűnik olyan nehéznek. Sokszor kihúzhat a bajból, s bár lehet, hogy könnyűnek tűnik, összpontosítást, s figyelmet igényel megtörni egy genjutsut, mely elbódítja érzékeid, s átveri tudatod apró pontjait, melyek összekötik a valóságot a hamis igazzal.
A férfi szólt pár szót a többiekhez, s mindenkit egymástól 20 méteres távolságra osztott fel.
- Külön-külön foglalkozom veletek. - Mondta, majd adott pár instukciót két újdonsült társadnak, kik már tőled jóval távolabb voltak, majd a végén mintha eltűnt volna. De mégis hová lett? Veled nem foglalkozik? Szép, magadra hagyott? Talán azért mert nem árultál el magadról többet? Nem tudod mi történik, s talán kissé zavadorottan tekintesz a körülötted lebegő világra. Majd egy ismerős hangot hallasz meg, mely oly kedves mégis oly borzongató...
Kereskedők, Tehetősek Kerülete Tumblr_mb7zxsv22m1r6y67yo1_500

Kereskedők, Tehetősek Kerülete Tumblr_mb7zxsv22m1r6y67yo1_500

- Hina... - Hallod magad mögül, majd hirtelen megfordulva, bátyád áll mögötted, testéből vér csörgedezik, s testén még ott feszeng a katanád okozta sebhely, melyből egy-egy vöröslő csepp hull alá a pázsit zöldjére. - Hina...- Közelít feléd, s testvéred látványa mégis mit idéz fel benned? Hogyan lehet ő itt? Mi ő? Hogyan talált meg? - Húgom...mit tettél? - Nézett szemeidbe. - Most megfizetsz! - Csukta össze kezeit, majd s mintha valamiféle jutsut alkotna meg...igen, ezek kézjelek. Támadni fog? Mit teszel? Ellentémadsz, kikerülöd, próbálsz beszélni vele? Mi a helyes út... s mi ez a pártfordulás... a világ rendje, felborulni látszik... s miközben a rend megbomlott, a világ, mely körülvesz, mégis olyan békésen lépdel tovább, csupán a te időd látszik megállni.

**Nashimaru Hina** Szer. Júl. 31 2019, 16:28

~Azt reagálta válaszomra, amit vártam, nem örült neki… de miért tette volna? Hisz nem azt kapta, amire számított. Örülhet, amíg feleletül csak ennyit kap, és nem bosszút.~
- A gyengéimet tudod, láttál a kórházban, s mégsem bántottál...ez alapján máris bíznom kéne benned? Nem hinném, nincs az, ami okot ad bizalomra. És mi van akkor, ha démonaim nem tovább kísérnek...hanem a saját démonjaimmá válok. - mondandóm egyre inkább elhalkult míg nem már csak röpke gondolatként cikáztak a mondatok a fejemben. ~ Én magam vagyok a démon, én nem azt látom egy tükörben, mint ők...nem az álcát, nem a maszkot, hanem az undorító igazságot. A tükörből mintha mindig kinyúlna az a szörny, mely még megmaradt csöppnyi gyermeki énemet akarja elpusztítani, de mindig elbukik, s csak elnyomni tudja. Miért? Mert abba az apró szikrába túl sok fájdalom, bűntudat jutott...ezért a visszatekintő sötét szempár pontosan tudja, hogy úgy okozza neki a legnagyobb szenvedést, ha az utolsó szikrát meghagyja. Innen világos már, hogy szándékosan nem akarja teljesen legyőzni. Miért okozok magamnak fájdalmat? Miért hagyom, hogy szenvedjek, még ha az csak egy apró részem is? Meg tudod teljesen szüntetni a fájdalmam...kérlek. S az apró szikra gondolatai is eljutnak tudatomig..így a kettő tesz egésszé, bár a szikra akarata nem tud érvényesülni. Túl sokáig nyomtam volna el? Lehet...de így a helyes, mert ő gyenge. Miatta még jobban fájt sötét lelkem, mint valaha. De ha gyenge...miért nem tudom legyőzni? Miért van még jelen bennem? Mert most is gyenge vagyok...de mégis miért?~ A világ közben megszűnt körülöttem, de mégis egy hang visszahúzott a valóságba. Hina...egy hang, mely lelkem mélyéig hatol, s mely a szikrát életben tartja...~szóval ez az, amiért még gyenge vagyok? Mert a remény, hogy a bátyám szeret életben tartja az ártatlan szikrát? Ki még hiszi, hogy a szeretet jó.~Elnyomva magamban újra a szikrát feltekintek. ~ A sensei sehol, mégis mikor tűnt el, mit mondott közben? Teljesen a gondolataim rabjává váltam egy kis időre… s már azt sem tudom hol vagyok, csak azt, hogy ki. Bátyám lassan közeledett felém...de mégis, valami visszatartott attól, hogy neki rohanjak, és bántsam...nem emlékszem mikor szúrtam bele a katanámat, sőt, mikor volt nálam utoljára imádott fegyverem? Azt mondta, én tettem ezt vele, pedig NEM. Lehet ez egy genjutsu? De a vércseppek olyan valóságosnak tűnnek, mi van, ha ez a valóság? Rendben egy próbát megér...hisz az ép ész logikája azt diktálja, hogy ez csak egy illúzió. De mi van, ha mégsem? Mintha most nem magamat irányítanám, a lábam, a testem nem nekem engedelmeskedik. Hát ennyire elfogott volna a vágy arra, hogy holtan lássam? Azok az édes vércseppek a fűszálakon… olyan mámorító érzés. Már nem jutott el tudatomig, hogy pontosan mit csinálok, csak egy-egy értelmezhető képet láttam. Nekiestem puszta ököllel, mégsem akartam testem megállítani, mert jó érzés, felszabadít. S az érzés mintha nem adta volna ugyanazt az örömöt, mint máskor...valami más...talán ez tényleg akkor csak egy illúzió?~Szívemet még nagyobb düh szállta meg, hisz valaki megfosztott a jogtól, hogy az élvezet valós legyen. ~Bosszút fogok állni. Tudom ki tette, s felé a vágy, hogy bántsam egyre csak nő...és kezemen így is bilincs van, mely visszatart attól, hogy szabadjára engedjem ezt a vágyat. Hogy szabadulhatnék ki egy genjutsuból? Emlékezz vissza, mit láttál, mit hallottál.~ S egy emlék kúszott elő elmémből, mely szerint magamnak kell fájdalmat okoznom. Fegyver nem volt nálam, és hiába ütöttem magamat, nem szabadultam ki, a rabja maradtam.~ Akkor lehet ez a valóság?~ Nem tudtam mit tehetnék már, lelkem maradványai összetörni látszottak...féltem. Féltem a tudatlanságtól, nem tudtam mit tesznek közben kint velem, vagy ha valóság, miért omlott össze a rend? Zavarodottságomban egy szó hagyta el a torkomat:
- Segítség!- Magamat hazudtoltam meg ezzel, én nem szoktam segítséget kérni, mégis ez a helyzet ezt hozta ki belőlem. A démon apró teret adott a szikrának, ki tud segítséget kérni...kiben van még remény.

**Kitsune Haruka** Szer. Aug. 21 2019, 15:52

// Nashimaru Hina //

Segítség... Ez a szó hagyta el szádat, miközben lassan rájöttél ez nem a valóság, majd vissza csöppentél , s mégis olyan mintha az lenne. Nem tudtad megtörni, nem tudtál tovább lépni, s most ott állsz, s a bátyád ki oly kedves vagy éppen egy átok számodra, most feléd rontott, vérrel itatott testével feléd hadonászik, s egyszer csak, a semmiből a kezében terem a katana, mely ismerős számodra, s mellyet egykoron magadénak tudhattál. Tényleg ő az? A társad....a fegyver, ki iránt valaha tényleg szeretetet érezhettél? De... miért van ez nála? Rejtélyek tömkelege áll előtted. Miközben szinte eltűnni látszik a szikra, mely eddig tudatod alapját képezte. Megtörne a helyzet, tényleg megtöri tudatod? Egyre egymás után igyekszel kitérni a támadásai elől? Vagy pont, hogy vissza támadsz? De mégis mivel? Oly sok időnek tűnik már, mióta folyik a harc köztetek, s a szó, melyet kiejtettél talán újra megismétlődni látszik.
Amennyiben újra kiejted szádon , hogy segítség, ideiglenes tanítód megszünteti a genjutsut, s egyről a kettőre ismét a füves, nappal tarkított erdősebb területen találod magad, s mivel ezt pont egy védekező mozdulatod közben teszi meg, szinte majdnem hátra esel, ha nem teljesen a földre buksz. // Mennyiben, nem mondod ki, s tovább küzdesz, úgy folytatódik a nagy csata, s tovább gondolkozhatsz , mivel is léphetnél ki az előtted lévő illúzióból, amennyiben karaktered rájött, hogy mi történik vele hasonló képpen ugrik vissza a jelenbe.
- Nocsak, nocsak... - Mosolyodott el ideiglenes oktatód, mintha meglepné, amit látott. - Mégis mi volt ez Hina-chan? - Folytatta a beszédet. - Mesélj ifjú hölgy. - Hajolt közelebb hozzád. - Mi történt? - Várta válaszod, s pár perc múlva folytatta.
- Mint láthattad, ez egy genjutsu volt, s a számodra az egyik lefgontosabb eseményt idézte fel. Ha ki akarsz szabadulni, törd meg. - Nézett rád egyik szeme sarkából. - Ki volt ez a fiatalember? - Kérdezte, majd folytatta. - Mindegy is... szabadulj ki! - Jelentette ki, amíg ez nem megy folyamatosan, nem tanítalak tovább. Ez játszi könnyedséggel megoldható. Dobott oda egy kunait, mely melletted a földbe csapódott. - Használd ezt. - Jelentette ki, majd ásított egyet, s kissé arrébb sétált, miközben feletted ismét elsötétült a világ, s mintha egy másik dimenzióba kerültél volna.
- Hina-chan...- Visszhangzott egy női hang, mely ismerős volt számodra. Édesanyád lenne? Igen... majd párosult hozzá minden családtagod hangja, s szinte összefolyóan, egy sötét teremben csak ezt hannhattad...- Hina...Hina...Hina-chan...- Követték egymást a hangok... s tudtad, tenned kell valamit.

**Nashimaru Hina** Szomb. Aug. 24 2019, 13:05

/Kitsune Haruka/

A bátyámnál volt a fegyverem, és nekem rontott. Még hogy ő szeret? Gyűlöl...és ezt a kórházban is megmondtam, de mégis...mégis a szikra még pislákol, de miért? Ekkora lenne benne a remény, és ez mikor törne meg benne, ha nem akkor, mikor életemre tör az illető, kiben bízik? Vagy magát táplálja azzal, hogy valaki kényszeríti erre, ő nem tenne magától ilyet? Az egész helyzet megtörte lelkem, nem talált kiutat, tehetetlen volt, menekülni akart, mégsem tudott. Vajon teljes lelkem itt akarta hagyni ezt az egészet? vagy a nagyja igazából élvezte, hogy szenvedni látja testvérem...csak a szikra nem bírja tovább, és az ő vágya túl erős?
- Segítség!- mondtam ki újra a szót, mely mintha nem én lettem volna. Miért nem tudok magamnak parancsolni? Miért vagyok képtelen irányítani magamat? Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy másra akarok támaszkodni. Utálom ezt az egész helyzetet, és hogy el kell folytatnom, amit érzek. Tehát csak egy illúzió volt, ami körülvett...nem történt meg semmi, csak a kimondott szavaim voltak valóságosak, csak én voltam az.
- Semmi sem történt...semmi, ami jelentőséggel bírna, vagy ami bárki másra tartozna.- mondom felé szokásos hangsúlyommal. Egy fegyvert dobott mellém, melyet egyből fel is vettem. Már újra egy illúzióban voltam, hangok melyeket nem akartam hallani. Hangok, melyek emlékeztetnek mindarra, amit el akarok felejteni, s melyek hiába csak nevemet mondják, mégis felkavar. Tudom, ez nem a valóság...mégis olyannak tűnik, talán csalódottak lennének? Összedőlt a kép, amelyet fejükben alkottak rólam? és aminek én nem feleltem meg? Tévedtek, nem az vagyok, akinek gondoltak...nem egy kis gyenge szar, aki még mindig a szeretet jóságában hisz. Mindenki mást tart jónak, és ahogy telik az idő, a kép egyre tisztábbá válik...de mégis egy szó képes az egészet összedönteni. Tényleg az lenne az igazi erő, amit én gondolok? Vagy tévednék? És az igazság messze jár attól, amit én gondolok? Lehunytam a szemem, és emlékeztem arra, ami velem történt. Erős volt, miért volt erős? Mert semmi jóság, szeretet, tisztelet nem volt benne...és akkor lelkem megtört. És beáramlott rajta az igazság, már nem védte többé a szeretet máza. A szeretet miatt egyszerre zúdult rám minden, és akkor még valaki azt mondja ezek után, a szeretet jó? Muszáj volt valamit tennem, muszáj volt kitörnöm ebből a genjutsuból. Nem tudtam mit tehetnék, volt egy kunaim...ennyi. Nem akartam gyengeségem miatt elbukni megint, nem akartam gyengeségem miatt megint a szikrára hallgatni. Ott volt én és a fegyver. Ránéztem, majd beledöftem a combomba. Éreztem, ahogy a vérzik a seb, melyet magamon ejtettem. Éreztem a fájdalmat, de a melegséget is, nem csak a vérét, mely lecsurgott lábamon, hanem a melegséget mely szívemet töltötte el, s mely miatt nem kellett segítséget kérnem, megnyugvás volt számomra, hogy nem volt szükségem másra. Tényleg idáig jutottam? Kérdés nélkül ártottam magamnak a cél érdekében? Egy külső szemlélő számára, ez a jelenet úgy tűnhetett volna, hogy áh, büszkeségből nem kér segítséget...de nem ez történt. Nem akartam, hogy gyenge legyek, hogy más erejére legyen szükségem, mert akkor csak később bánnám meg az egészet, és én próbálok úgy dönteni, hogy ne kelljen megbánnom semmit...így ha tehetem, nem támaszkodok másra.

Jiraiya Szer. Szept. 04 2019, 00:41

// Átvettem akkor a kalandot Smile

Igyekszek élményt nyújtani a számodra, de ahhoz, hogy ez sikerüljön és valódi érzéseket gerjesszek benned, mint Játékosban a karaktereden keresztül, ahhoz meg kell értened, hogy nem fog minden történés tetszeni... Elvégre, egy rémséges karakterhez rémséges történet dukál ^^ Akik játszottak már velem huzamosabb ideig, azok tudják, de te talán még nem tudhatod, hogy ez pontosan hogyan is működik nálam, ahogyan azt sem tudhatod, hogy mi hogyan fog alakulni. Egy valamit azonban megígérhetek: A karaktered tettei döntően befolyásolják a történet alakulását. Minden tettednek következménye lesz, mik nem visszavonhatóak, csupán alakíthatóak. Ezt figyelembe véve, bármilyen negatív észrevételed van, azt jelezed Pm-ben nyugodtan. //

Egy Madárka Léptei: Kakukkfióka

Válaszok nélkül a sötétségben, hol hangok veszik körbe az embert...

Nem a legjobb kilátások, ahogyan a helyzet sem a legkényelmesebb a számodra. Egyik kétségekkel és megpróbáltatásokkal teli helyzetből esel a másikba. A világ pedig felfordulni látszik körülötted. Vajon ennek te vagy az oka? Minden miattad történik? Azért mert te olyan vagy amilyen? Miért éppen te vagy ennyire szerencsétlen? Már ha ez számodra szerencsétlenséget jelent... Ki tudja, talán ha szárnyaidat bontva törsz majd céljaid felé, akkor már inkább szerencsésnek mondhatod magad, hogy mindezen átmentél.
Elvégre, kiskorod óta érzed, hogy a világ más számodra.

Egyáltalán nem vagy olyan, mint a többi ember. Hogyan is hívnák ők magukat? "Normálisak." Igen ez a jó szó rá. Számukra te abnormális vagy. Ő is megmondta... Nem így kellene viselkedned és magadba kellene már nézned. Ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de a lényege ez volt. Na és "édesanyád?" Apád? Velük mi a helyzet? Kik ők neked valójában? Ezernyi érzelem s kérdés, miken talán soha nem is töprengtél el, s most is csak fel-fel törtek benned. Sosem találtak utat, most is csak igyekeztek létjogosultságot nyerni maguknak, de te ha akarod, megint könnyedén elnyomhatod őket.^1!

Vér folyt végig a lábadon.

Az ismerős érzés, az a melengető érzés, mi most combodat áztatta. Ahogyan a forró vér patakként zuhogott át térdeden, lábszáradon és állapodott meg egy kisebb tócsában a lábad alatt, úgy futott végig egy kellemes melegség a gerinceden. Ha végig nézel magadon, libabőrödzöl. Az illúzió megszűnt körülötted. Olyannyira megszűnt, hogy miután sebedbe nyilallt a fájdalom és felocsúdtál a vér okozta révületből, máris megremegett a tested. Főleg a lábad. Magától remegett, egy érzékeny pontot találtál el vele. Alig bírtál megállni rajta és hogyha körbenézel, láthatod, hogy társaid és az a furcsa Rey nevű fickó is téged figyel. "Társaid" arcán döbbenet, de még maga Rey is kissé meglepett arccal figyel téged.

Na de nem azért, mert nem számított erre.
Sokkal inkább a saját magadnak okozott sérülés utáni gyönyörérzet lepte meg. Bizonyára jó szeme van az ilyesmihez. A sérüléstől megnyugodtál, s a tested élvezettel reagált rá. Elsőre... Aztán amikor a fájdalom uralma alá hajtotta az elmét, már más volt a helyzet. Hiába rejtenéd el, a kín egy kisebb torza akkor is kiülne sápatag arcodra. Jól is éreznéd, hiszen egyre jobban lüktet a sebed. Egyre jobban, ahogyan szívverésed diktálja az iramot. Saját pulzáló életizmod érzed viszont a nyílt hasadékban, mit az imént vágtál magadon. Ezt érezted akkor is, amikor a kórházba küldtek. Amikor a bátyád leszúrt.
Nagyon is ismerős volt az érzés.
- Rendben! Szép volt! - Kezdett végül tapsolni Rey, ki felocsúdva a meglepettségből, most őszinte, már-már morbid örömmel az arcán indult meg Hina felé. - Ezt vártam tőled... - nézett végig még egyszer a lányon egy pillanatnyi szünetet tartva - többnyire. Na de, ezzel még nem végeztünk. - Állt meg fél méterrel előtted és letérdelt. A sebét nézte, majd egy hirtelen mozdulattal, hogy neked időd se legyen reagálni, sebed fölé emelte a kezét. Szinte csak végig simított rajta, mire a seb megégett. A fájdalomra megremegtél, iszonyatos érzés volt.^2!
- Szuper. Ezzel a vérzés elállítva. Most megtanultad, hogy egy Genjutsuból ki lehet jönni így is. Ha fájdalmat okozol magadnak, akkor a Genjutsu megszűnik. Ez az első feloldási módszer. A második az, hogyha egy társad chakrát áramoltat a testedbe és megzavarja a chakraáramlásod. Na de mit kezdesz azzal a Genjutsuval, amiben megbénultál, vagy ha nincs melletted egy társad sem? Ha nem hagyatkozhatsz senkire? Akkor a harmadik megoldás maradt: A Genjutsu Kai. - Azzal Rey hátat fordított neked teljes nyugodtsággal. Előre felé indult, s így folytatta. Rád sem nézett... - Nos Kedveském, ezt kell most megtanulnod. A Genjutsu Kai lényege, - megállt körülbelül ugyanott, ahol az imént végrehajtotta a Genjtusukat, majd újra szembefordult veled - hogy ha felismerted, hogy Genjutsu hatása alá kerültél, akkor megállítsd a saját chakraáramlásod. Ennyi az egész. Persze ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. - Arcára sejtelmes mosoly ült ki. - Főleg nem egy magadfajta nyughatatlan lánykának. Próbáld újra!
Kiáltotta, mire Hina újra egy sötét helyen találta magát.

"Egy Sötét, néma világ, ahol csak a düh hangja sivít..."
Sikítás visszhangzott a semmiben. Először csak halkan, minthogyha messziről jönne, végül egyre csak erősödött. Felismerted... Nagyon is felismerted. A saját sikolyod volt az... Egy sikoly, mi ott kísértett elnyomott emlékeid sűrűjében. Azon az éjszakán, amikor egyedül maradtál otthon. Amikor elbújtál, s valaki betört hozzátok. Amikor olyasmit tett veled, amit sohasem lett volna szabad átélned. Most viszont? Most újra ezen a sötét helyen találtad magad. Igen. A sötétség lassan körvonalazódni kezdett körülötted, a biztonságot adó ruhák, a rés a két szekrényajtó között, hol némi fény szökött be odabentre. S az alak kopogó léptei, aki egyre csak közeledett feléd. Tudtad, hogy hol vagy!

Újra meg fog történni...(?)

___________________________
1! --> Itt a feltörő érzéseket, emlékeket leírtam. Fel akarnak törni, fel is sejlenek, de Hina megbirkózhat velük és elnyomhatja őket. Képes rá. Vagy... Dönthetsz úgy, hogy a karaktered nem tud velük megbirkózni. Akkor viszont kérek egy részletes leírást a feltörő érzésekről, emlékekről, hogy mit váltanak ki a lányból.

2! --> Eldöntheted, hogy mennyire lesz erős a karaktered. Összerogy, vagy képes megállni a saját lábán? Akármi történik, Rey nem vár, s akár ájultan is a Genjutsuja alá vonja Hinát. Akkor viszont álomnak véli majd azt, amit lát.

A kalandod hat hónapja folyik.
+60 Chakrát írok jóvá az eddigi játékodra. Így a chakrád 160-ra nőtt. Főleg az aktivitásod az, ami dicséretes, a karakter is érdekes, s egyre jobban fejlődsz az írás terén is. Tehát ez egy biztató 60 chakra. Smile

Ez mellé választhatsz egy technikát, ami a 160-as keretbe belefér. Azt felírhatod az adatlapodra. (Ne a Genjutsu Kai legyen az) Várom a következő reagot!

**Nashimaru Hina** Szer. Szept. 04 2019, 23:36

//Jiraiya//
/A választott technikám:Ayatsuito no Jutsu // Drót Csévélő Technika/
A genjutsu megszűnt, de az érzések, amiket az hagyott, nem...azok a lelkemet marcangolták tovább. Szinte hallottam, ahogy bátyám szavai fülemben csengenek, emlékeztem mindenre, mi azzá tett, ki ma vagyok, pontosabban a jelentősebb eseményekre.A szikra megszólalt már megint, kik ezek a hangok éltettek, és én hiába küzdök ellene ő csak erősebb lesz, miközben én gyengülök. Az a kettősség, mely bennem zajlott csak erősödött, és hiába próbáltam elnyomni nem ment, bár külső szemmel nem látszott semmi az egészből, én tudtam, hogy egy csepp választ el attól, hogy lelkemben az az apró parázs lángra kapjon. Még tudtam magamat tartani látszólag, de szívem egyre hevesebben vert, nem tudtam megállapítani, hogy ez a fizikai fájdalom, vagy a lelki teher következménye e, csak éreztem. Társaim arcára néztem, és az fogadott, amit vártam, látszott rajtam mi dúl belsőmben, legalábbis egy része biztosan….először Rey is hasonlóképpen reagált. Szeméből hamar eltűnt a döbbentség, és máris cselekedett. Érdekes milyen naiv voltam, a kórházban olyan ártatlannak tűnt, most mégis azt várta el tőlem, hogy fájdalmat okozzak magamnak. Értem én, hogy a kiképzés része, de én nem akarom azt követni, amit ő vár el, nem akarok egy birka lenni, ki behódol valaki erősebbnek. Miért nincs más választásom, ha el akarom érni célom? Miért csak így tudok erősebbé válni? Miért kell most rá számítanom, hogy majd ő megment az elvérzéstől? Utáltam magamat, hogy hiába olyan utat kerestem, hogy ne másra kelljen számítanom, a vége ugyanaz lett...itt állok, és várom, hogy segítsen, mert én képtelen vagyok magamon. Amint közelebb ért egy kézmozdulattal képes volt megmenteni engem, de mégis akkora fájdalmat okozott, melyet nem bírt már el szervezetem. Térdre rogytam, de nem ájultam el, bár szavait csak félig-meddig értettem. Nem volt más választásom a foszlányokból kellett összeraknom valamit. Egy sikoly hozott vissza a valóságba...mely valójában csak egy illúzió volt. Pontosan tudtam, hogy ez az, mégis a sikolyom, a naivság, ami még érződött benne fájt. Nem tudtam eldönteni mit érzek. Egyszerre örültem, hogy megtörtént, mert legalább felkeltem álmomból, de egyszerre éreztem át azt a fájdalmat, gyűlöletet, amit akkor. A kopogó léptek visszhangoztak fülemben...már ekkor sejtettem, hogy baj lesz, de még csak éppen annyira, mint amennyi fény ami a résen keresztül áramlott be, majd mikor a szekrényajtó kinyílt, s hirtelen a fényesség vett körül, lelkembe beköltözött a sötétség. Sikolyom egybeolvadt a lányéval...vagyis saját magaméval. Ugyanott tartanék most mint annyi évvel ezelőtt? Miért vagyok képtelen erőt venni magamon, mikor ez nem a valóság? Sikítottam, majd közben emlékeztem arra, hogy bátyám utána fegyvert adott nekem, hogy megvédjem magamat, erre én azzal nem védekeztem, hanem bántottam “ártatlanokat”, magamat. Ő hitt bennem...én mégis kudarcot vallottam, nem sikerült az egyetlen embernek, aki szeret megfelelnem, elbuktam mint ember. A szikra gondolatai elöntöttek úgy, mint könnycseppjeim. A vér, mely combomon volt nem adott megnyugvást, nem váltott ki most belőlem semmit, tényleg ilyen gyenge volnék? Mikor nekiestem annak a lánynak az osztályból, a klánomért álltam ki, erre most nekik okoztam csalódást? Ez lennék én? Hibák tömkelege. Szívem még mindig hevesen vert, tudtam mi fog következni, ott bújtam a szekrényben, ugyanúgy, mint régen. És melegséggel töltött el az, hogy a végével is tisztában voltam, hogy a bátyám megment. Tényleg a szeretet ennyire elhitetné velem, hogy ezek a gondolatok helyesek? Hogy nekem bárkinek is meg kell felelnem? Mikor mindenki csak bántott valójában...és egy újabb emlékkép kúszott elő. A testvérem leszúrt, fájdalmat okozott nekem, de megvilágította az igazságot akkor is, és most is. Ezen keresztül éreztem, hogy a szeretet tényleg csak egy édes máz, mely hosszú távon fájdalmat okoz csak. Még továbbra is egy kevés fény szűrődött csak be, de ahogy megcsillant combomon újra láttam saját immáron alvadt véremet. Nem régi pompájában csillogott, de ott volt. Megfogtam bőröm, mely a vörös folyadéktól ragacsossá vált, s melyen végig simítva egy kevéske az ujjamra is került belőle. Elkezdett bennem motoszkálni újra az a gondolat, hogy oh, igen...ez az, ami az erő bizonyítéka, és mosolyom újra kiült arcomra.
- Csak egy illúzió, ne feledd, semmi több. - motyogtam magamnak. Meg kell állítanod a chakrádat, csak nem olyan nehéz az. Szívem kalapálása nem könnyített a helyzeten, hisz hiába próbáltam tőle koncentrálni, nem ment.
- Oh kicsi szikra, nem fogom magamat csak azért megint bántani, hogy aztán más segítsen nekem, ne is álmodj erről. - továbbra is magamnak suttogtam ezeket. A léptek folytatódtak, és tudtam, hogy nincs sok időm már, de a félelem, mely a helyzet miatt bennem volt szintén csak hátráltatott.
- Elég már baszki.- emeltem fel kissé a hangom, miközben próbáltam megállítani a chakra áramlását. Az ajtó lassan elkezdett kinyílni, a határán voltam annak, hogy teljesen bepánikoljak. A stressz, ami rám nehezedett egyszerűen túl nagy volt, én meg túl szélsőséges állapotban voltam ahhoz, hogy ezt elviseljem. Amint megláttam újra az arcát olyan érzés fogott el, mint akkor, minden egyezett. Teljesen lefagytam, képtelen voltam bármit tenni, szívverésem hirtelen mintha megállt volna. A félelem túlságosan úrrá lett rajtam, és ez az, ami miatt a chakra áramlását meg tudtam állítani. Újra megpillantottam a vértócsát, mely előttem volt. Erős akartam maradni, de olyan szituáció volt számomra melyben rájöttem, kevés vagyok. Gyűlölni akarok, de erre csak olyan gondolatok öntöttek el, melyeket ki akarok irtani. A sötétség még túl kevés bennem, de most a világ fénye is lassan elhomályosodott. Egy koppanást éreztem, ahogy fejem a földdel érintkezett, előreestem. Próbált felállni, de testem nem engedelmeskedett, már megint egy kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, többet nem realizáltam, majd végül gondolataim is elnémultak.

Jiraiya Vas. Szept. 08 2019, 00:07

// Elfogadom a technikát, írd fel az adatlapodra! //

Kaotikus érzések sokasága dúlt benned.

A vihart, amit egy egyszerű Genjutsu elindított, egyre csak dagasztottak az emlékek. Egyszerre voltál a jelenben és a múltban is. Egyszerre voltál a régi kislány, s a mostani kegyetlen "őrült." Ellentétes érzések... Szétfeszítettek. Szinte szét hasítottak belülről. Érezted, hogy nem csak a fejed, de a mellkasod is fájni kezdett. Szorító érzés volt, mit nem kellene ilyen fiatalon megtapasztalnod. Egy újabb fájdalmas görcs, ezúttal a hasadban. Alhasi görcs, a legrosszabb fajta.

Kiestél a szekrényből.

Ő pedig ott állt előtted, markai közt tartva. Felemelt, te pedig mozdulni sem tudtál a félelemtől.

- Gyerünk... Használd az érzéseid... - Hallottad a fejedben a suttogást. Rey hangja volt.

Megdermesztett a rettegés, de furcsamód, a reménytelenség, az, hogy nincs már kiút, ez hozta el számodra a megnyugvást.

A chakraáramlásod megállt, te pedig ájultan terültél el a földön, a zöld, füves hátsókertben.

[...]

Rémálom riaszt álmodból. ^1!

Amikor magadhoz térsz, ismerős helyen találod magad. A szobád narancsszín fényekben úszik, s árnyak táncolnak a falakon, ahogyan a gyertyák lángjai lobognak az ablak mellett és az ágyadon lévő komódon. Odakintről az éjszakai holdfény szűrődik be a bíborszőnyegre. A kandallóban parázs pislákol. Feltehetően elájultál, ezt könnyen kikövetkeztetheted.

*Kopp-kopp*

Hangzik az ajtó felől. Nem várja meg a választ, benyit.

- Sejtettem, hogy már ébren vagy. - Hangzott a kedves hang. Rey lépett be. - Gyere vacsorázni! Megérdemled, itt az ideje valami táplálékot juttatni a szervezetedbe. Eléggé sápadt vagy. - Azzal körbenézett a szobádban. - A technikát egyébként ügyesen végrehajtottad. Amit pedig láttam... - pillantott rád - az a kettőnk titka marad. - Kacsintott. Bizalmasan. Minthogyha szívességet akarna tenni. - Ha készen állsz a vacsorához, akkor kövess! - Mondta, azzal megindult kifelé a szobából.

Ha követed és út közben te nem beszélsz, ő majd megteszi.

- Van még mit csiszolni a chakrakontrollodon, de egészen ügyes voltál. - Vetette hárta válla fölött, miközben levezetett az emeletről. - Az érzelmeidre kellene ügyelned. Nem azt mondom, hogy legyél érzéketlen, de tudnod kellene őket használni. Ha érted mire gondolok...

Azzal megérkeztetek az étkezőbe, ahol már vártak titeket.

Magas terem. A mennyezetről egy kristálycsillár lógott. A falakon szobrok, gyertyák, festmények tucatjai lógtak. Az asztalon vörös-fekete-fehér teríték vegyesen keveredett némi ezüstös csillogással. Persze az ezüst leginkább az étkészletben nyilvánult meg. A gazdádnak van egyfajta ízlése. A székek is úgy ülnek az asztal körül, mint fekete varjak a lakoma körött. Ő pedig nemesi viseletében az asztalfőnél foglalt helyet. Az asztal maga hosszan elnyúlt az étkező közepén. Tőle távoli helyeken helyezkedtek el azok, akik kiérdemelték ott a helyet.

Nagisa nem volt jelen, de a kettő másik társad ott ültek az asztal jobbján, a legtávolabb Hamerastu-samától.

- Ülj le Houta mellé! - Houta ült közelebb az uradhoz, ha mellé ülsz, te egy székre ülsz majd Hamerastu-samától. Ha helyet foglalsz, Rey melléd ül, így ő lesz közted és az urad között, ki mindvégig nem mond semmit, csak figyel. A többiek, akik ott vannak, igazából csak Houta és Mirai. Kissé mintha feszengenének, miközben az uratok csak az asztalra mered hátradőlve a székében, jobb könyökét a karfájára támasztva. Mutató és hüvelyk ujját egymásnak dörzsöli, mintha csak fogdosna valamit, vagy tapintana valamit.

Ha nem követed, akkor visszanéz az ajtóból.

- Ha nem akarsz jönni, akkor felküldetem majd a vacsorád, de Hamerastu-sama nem fog örülni. - Azzal ott hagyott téged és becsukta az ajtót.

Ha nem tervezel semmit, akkor rövidesen megint elnyom az álom, amiből azonban valami felkelt... valami olyasmi, amit még sohasem tapasztaltál...

// Válassz kérlek, hogy mit teszel. Természetesen a karaktered szabadon cselekedhet bármikor, ezek csak alternatívák. Ha valami olyat cselekeszik, miből egyik lehetőség sem következik, akkor a környezete arra reagál majd a következő posztomban! Smile

1! --> Kérek szépen egy leíró részt a rémálomról.//

Kereskedők, Tehetősek Kerülete 72b1f1f51ccb83233023613c9b93a2a3

Az Étkező

**Nashimaru Hina** Vas. Szept. 08 2019, 15:08

//Jiraiya//
Ledermedve álltam a helyzettől, ami elém tárult. Minden olyan elmosódott volt, de mégis ami számított, oly tiszta. A fémrácsokon a nap fénye csillogott, és én csak azt bámultam. Hirtelen egy kislány hangja törte meg a szituációt, egy vékony kiáltás, mely oly erőtlen volt, és úgy tűnt senki sem hallja rajtam kívül. Tekintetem egyből odakaptam, egy nála jóval nagyobb férfi ráncigálta, próbált ellenállni neki, de képtelen volt, oly gyenge, és törékeny volt. Próbálkozásaitól még pólója sem szakadt el, az anyag sértetlen maradt, mintha amit tenne észre sem volna vehető. Az ismeretlen alak rólam tudomást sem vett, majd a fémrácsokból álló ajtót kinyitotta, és már éppen húzta volna be az ártatlan gyermeket, mikor valaki megfogta kezét, és a lányt ellökte tőle, egyesen hozzám.
- Meneküljetek, vidd innen, most azonnal. - hangjából hallatszott az aggodalom. ~Miért bízott rám egy emberi életet? Hát nem ismer engem? Hát nem tudja, hogy engem nem érdekel mi van másokkal, csak az érdekel, hogy nekem jó legyen?~ A kép lassan elkezdett kitisztulni, a megmentő a bátyám, és az áldozat én vagyok. Magamat láttam, a saját szemembe néztem, de nem volt sok időm, futásnak kellett erednem, mert újabb alakok tűntek fel. Még egy pillantást vetettem bátyámra, melyet talán jobb lett volna kihagynom. Az alak, megfogta fejét, és valószínűleg tiszta erejéből rácsapta a fémajtót...bátyám ott egyből életét vesztette, a vér szétfröccsent, majd teste összerogyott. Szemembe azonnal könny szökött, de futottam tovább, miközben a kislány kezét fogtam. Léptei elkezdtek botladozni, míg nem gyönge teste összecsuklott a sokktól. ~ Nem hagyhatom itt magamat? Magamat nem...nem hagyhatom itt, akkor magamat ítélném a biztos halálra~ Testét azonnal fölkaptam, és futottam. Tudtam, hogy követnek az alakok, de nem tudtam gyorsabban szedni lépteimet. Egy erdőbe értünk ki, a gyermek kezdett magához térni.
- Figyelj, te bújj el az egyik bokorba, minden rendben lesz, majd érted jövök, csak bármi van, ne mozdulj el innen. - mondtam neki, majd bújtattam el az egyik bokorban. Még egy könnycseppem kihullott, egyenesen a tantomra. Majd újabb csöppenéseket hallottam. Az akadémia egyik folyosóján voltam, és egy megérzés vezérelt. Utam régi osztálytermembe vezetett. Lenyomtam a kilincset, majd az ajtó nyikorgott egyet. Az ablakok fele kitörve, a padok koszosak, a táblára vérrel írva egy felirat… “ Meghaltál”... Egy ilyen üzenetre mindenki körültekintene maga körül. Oda sétáltam az egyik falhoz, mely előtt néhány csepp vér volt. Itt vágtam meg még anno azt a lányt, ez az ő vére. Hirtelen elfogott valamitől a rettegés. Ahogy a cseppeket néztem szívverésem elkezdett gyorsulni, majd valaki megfogta a vállam.
- Meghaltál. - mondta egy ismerős hang, majd ahogy megfordultam bátyám tekintete nézett rám vissza.
- Otthagytad saját magadat...és ezzel kiszolgáltattad őt, hát saját magadat nem tudtad megvédeni? Pedig én bíztam benned, én szerettelek, de csalódást okoztál nekem, magadnak. Milyen érzés, hogy magadat sem tudtad megvédeni? Hogy megint elbuktál?- fejezte be, majd hirtelen leszúrt. A fájdalom belehasított testemben, vérem elkezdett kicsöpögni, majd felébredtem. ~ Csak egy álom volt? Olyan valóságosnak tűnt pedig az egész. Miért nem támadtam meg őket? Miért kezdtem el sírni? Az álmomban is olyan gyenge voltam. Talán tényleg magamnak is csak csalódást okoztam? Ideje lenne összeszednem magamat, mert így tényleg gyenge maradok~ Gondolataimat a kopogás zavarta meg.
- Köszönöm.- nyeltem egy nagyot, miközben ezt kimondtam. ~ Utálom ezt a szót használni, hisz mintha magammal mondanék ellent...de mégis, ezt várják el ilyenkor az emberek, nem? Nem adja ki mindenkinek a gyenge pontjaimat...amiért azért valahol hálás vagyok, persze ez nem jelenti azt, hogy nem érzek iránta gyűlöletet, hisz gyűlölöm, ha valaki tudja gyengeségeim, mert tudom, hogy később akár fel is használhatja majd ellenem ezeket.~

- Bizonyos érzelmek megvédenek minket a nagyobb bajtól...némelyek meg beletaszítanak abba. - mondtam neki miközben haladtam le a lépcsőn. ~ Nem szeretek emberekkel kommunikálni, túl sokat árulhatok el magamról...de most, ha nem teszem meg, akkor nem felelek meg az úrnak...és akkor nem lesz esélyem elérni tervemet.~ A vacsoránál a Rey által felkínált helyet foglaltam el. Majd miközben ettem végig csak hallgattam. Ahogy befejeztem étkezésem, semmi parancsot nem vártam meg, nem érdekelt, hogy mások még esznek, felálltam az asztaltól, és elindultam vissza a szobámba. Először odaléptem az ablakhoz, majd kitekintettem rajta. ~ Meddig kell még várnom? Elfojtanom mindazt, ami bennem van? És ha én nem akarom tovább magamban tartani? Az álmomban is magamban tartottam mindent...csak az jött ki, ami túlfolyt. Ideje lenne szabadjára engednem a dühöt talán...ideje lenne megmutatni a világnak, hogy erős vagyok...de mégsem lehet egyelőre, hisz akkor nem jutnék el bátyámig. Nála kell kezdenem.~ Úgy álltam ott, mint aki vár valakire, aki megmenti őt a világból. Tényleg ezt kívánta volna szívem? Ezért nem akartam mozdulni onnan? A szikra akart ott tartani. ~ Erősnek kell lennem, nem maradhatok itt, nem várhatok arra, hogy valakinek eszébe jussak, és azt mondja….jó vagy így, én szeretlek a gyűlöleteddel együtt...mert ez hazugság, nem kívánhatja szívem a gyengeséget, le kell győznöm önmagam.~ Lassú léptekkel elindultam az ágyam felé, majd bedőltem, és próbáltam elaludni, ami nem igazán ment. Talán a gondolatok nem hagyták, talán, hogy túlságosan kipihent voltam hozzá, talán valami más.

Jiraiya Vas. Szept. 08 2019, 23:20

// Egyes részeknél előre szaladtál. Ugye a játékban részt vesznek az NJK-k is, hiszen itt hús-vér élő személyek. Amikor a karakter nem látja őket, akkor is teszik a dolgukat. Így, a szereplők tetteitől függően alakulnak a dolgok, ugyanúgy formálják az NJK karik is a történetet, ahogyan a te karaktered is. Éppen ezért, láthatod, hogy az általad leírt cselekménysorozat meddig jut el. / /

Az álom ott derengett elmédben még az után is, hogy megindultál lefelé.

Furcsa volt, igaz? Hiszen minden benne volt, amitől tudat alatt félnél. Minden, amitől nem akarsz félni, minden, mi egy olyan oldaladat csalná életre, amilyen soha nem szeretnél lenni. A kérdés csak az, hogy melyik vagy te valójában? Mintha egyszerre lehetne ennyire ellentétes dolgokat érezni... Márpedig lehet. Nagyon is lehet. Az emberi lélek bonyolultságához nincs foghatóbb dolog a világon. Ezért is nem értheti meg magát senki soha teljesen. Sohasem lehetsz biztos saját magadban.

- Pontosan. - Bólintott Rey elismerően. - Pontosan erre céloztam. De majd kitapasztalod magadtól. Úgy látom okos lány vagy te. - Mosolyodott el, s már el is némult, ahogyan beértetek az étkezőbe. Végül helyet foglaltál, s végignéztél a többieken. Feszengtek, nekik is új volt a helyzet. Az uratok pedig csak némán várt. Rey is hallgatott, hosszú percek teltek el így, mígnem végül szervírozták a vacsorát.

Három szolgáló jelent meg.

Mind a hárman egy-egy fogást hoztak ezüsttálcákon, miket az asztal közepén helyeztek el. Az Úr továbbra is meredten ült, ügyet sem vetett a felszolgált ételekre. Megvárta, amíg minden szépen a helyére kerül, s csak akkor egyenesedett fel székéből.

- Rendben. Örülök, hogy mind itt vagytok. - Nézett végig rajtatok. - Naomi nem lehet most velünk, mert küldetésre kellett mennie. A többiek pedig amúgy sem tartózkodnak sohasem a birtokon. - Kiroshima Hameratsu. Így hívták a férfit. Hosszú, vörös haja a vállán omlott le. Jól ápolt volt és rendezett. Tökéletesen fésült. Tekintete szúrós volt, zöld lélektükreivel úgy nézett át mindenkin, mintha csak a lelkébe látna az embernek. Fegyelem és erő érződött ezekből a szemekből, pontosan úgy, ahogyan mély és határozott hangtónusából. Ezt a kisugárzást csak tetézte nemesi viselete, mely a magenta és a fekete váltakozásából állt össze. - Még mielőtt hozzálátnánk a vacsoránkhoz, imádkozni fogunk. - Jelentette ki, s Rey már össze is érintette a tenyereit. Rátok nézett, és bólintott.

Ez azt jelentette, hogy jobb ha nem ellenkeztek Hameratsu-samával.

- Ismételjétek utánam! - Utasított és azzal az Úr is összeérintette tenyereit és becsukta a szemét. - "Jashin-sama..."

// Tehát az étkezés megkezdése előttig ment a posztod. Kérlek innen folytasd a reakciót! Hina vajon együttműködik? Imádkozik majd? //

**Nashimaru Hina** Pént. Szept. 13 2019, 16:10

//Jiraiya//
~Erre célzott? Lehet, bár a kérdés az, ő mit tart olyan érzelemnek, mely bajba taszít….azt tudom, én mit gondolok annak. Sokan fordítva gondolnák az egészet, mint én, hisz szerintem a harag, a gyűlölet jó, míg a szeretet, a gyöngédség rossz, én vagyok fordítva bekötve? Vagy mindenki más? Lényegtelen is addig, amíg tudom, amit teszek helyes, az én javamat szolgálja. Lehetne e más a helyes, minthogy azt nézzem nekem mi jó? Ha én nem magamat teszem az első helyre, hát ki fogja megtenni?~ Helyet foglaltam, és vártam, nem tett feszültté a csend, amúgy sem szeretek beszélni. Két csapattársam feszengett az egész helyzettől, vagy inkább attól, hogy nem tudták mi fog történni? Hogy mit tegyenek ahhoz, hogy megfeleljenek az úrnak?Engem ez nem izgatott, hisz attól, hogy arra kényszerülök, hogy bizonyos utasításokat kövessek, még lehet egy szintű szabadságom, vannak dolgok, melyekre nem kényszeríthetnek rá. Van egy határ, melyet nem lépek át...mert már a szerintük normális embert is zavarná...de majd, ha visszakapom önmagam, majd, ha már nem köt meg az úr, akkor eljön a bosszúm ideje. A percek lassan elmúltak, és a némaságot az úr hangja törte meg. ~ Most tényleg azt várja el, hogy imádkozzak? Mikor én nem is hiszek benne? Vajon ha nem teszem meg mi lesz? Utálom azt tenni, amit ő akar, hogy tegyek, mintha irányíthatna, mintha eltiporna...most meg egy olyan határt kéne átlépnem, mely normális emberek között tiszteletben tartott? Nem akarom megtenni, mégis...szemei olyan erőt sugároznak, melynek ellentmondani veszélyes, legalábbis ezt diktálja a józan paraszti ész. Az ember fél attól, aki erősebb nála, ezzel védi meg magát, ezért tud megfontoltan dönteni, mert látja a kockázatot. De mi van akkor, amikor ez a túlzott félelem már robottá tesz, egy tökéletes tárggyá...és ezzel már elfelejti mindazt, ami egykor neki fontos volt...akkor még több fájdalom érne...és ezt nem hagyhatom. Ha meghatározza, hogy mit gondoljak, mit érezzek, azzá válok, akivé ő akar formálni...gyűlölöm őt. Amennyire tudok, lázadok ellene. ~ Összetettem hát én is kezeim, de amint lehunyta szemeit már két tenyerem nem ért össze, szavait nem ismételtem. Amint befejezte az imádkozást, és ha közben nem állt meg, vagy nem egyből szólal meg utána...elkezdeném gondolataimat mondatokká formálni, képtelen voltam már magamban tartani.
- Szóval...most muszáj lenne imádkoznom? Akkor is, ha én máshogy gondolkozom?- tettem fel neki a kérdést. Valahol tartottam attól, hogy mi lesz a következménye ennek az egésznek, de egy adott szint után már nem engedhetek.

Jiraiya Kedd Szept. 17 2019, 23:56

Barátod volt a kialakult helyzet.

A megfelelés kényszere nem nyomta lelked, s így feszültség nélkül tudtál ülni helyeden, miközben a másik kettő görcsösen mocorgott. A különbség szemmel látható volt köztetek, valószínűleg ezt az Uratok is jól látta. Mindennek ellenére, úgy érezted, hogy a kialakuló helyzet számodra nem tartogat semmi ínyedre valót. Furcsa nem igaz? Az imént, amikor néma csend lengte körbe a zordon, sötétes, mégis annyira magával ragadó étkezőt, te jól érezted magad, míg társaid feszengtek. Most viszont, mikor az Uraság végre szólt hozzátok, végre valami történt, s a csend megtört, ez a dolog megfordult.

A másik kettő fellélegzett, míg te ellenérzésekkel a szívedben őrlődtél.

Eldöntötted, hogy amennyire teheted, ellen fogsz állni. Persze őrületed ellenére nem voltál ostoba... Már egy ideje eldöntötted, hogy amíg szükséges, játszod ezt a színjátékot, hogy erős legyél. Elvégre ezért jöttél velük nem igaz? Amikor a kórházban feküdtél ultimátumot kaptál, miszerint vagy jössz, vagy kivégeznek. Ám ha velük tartasz, erőre tehetsz szert, s véghez viheted azt, amire vágysz. De ehhez engedelmeskedned kell... Önként vetetted magad láncok alá, s most a kierőszakolt hűség béklyói kötnek.

Már ha lehet kierőszakolt valójában a "hűség."

- Jashin-sama, adj nekünk erőt, hogy erősebbek lehessünk ellenségeidnél, a hitetleneknél! Tartsd meg hatalmunkat, hogy uralkodhassunk nevedben az érdektelenek felett! Add meg nekünk, hogy érezzük jelenléted mindazon földi jószágban, mit kegyedből nyertünk el! Segítsd utadon ezt a három Lelket, hogy később méltó szolgáid lehessenek! Téged szolgálunk, Jashin-sama! - Zárta le végül a férfi, s szavaiból olyan áhítat áradt, amit Hina azelőtt még nem tapasztalt, s volt itt még valami más is.

Ahogyan Hameratsu-sama haladt imájával, úgy érződött felőle egy különös érzés.

Hina nem tudta nem észrevenni. Ninja érzékei és chakrája is reagált rá. Baljós, sötét, nyomasztó energia éppen hogy csak alig érezhető foszlánya derengett a férfi irányából. Ám ez a kevés is jól érződött Hina számára, ahogyan az is, hogy az ima végeztével ez az energia lecsillapodni látszott.

- Egyetek! - Mutatott az asztalon lévő ételek felé, majd evőeszközt vett kezébe és az előtte lévő vaskos sültet kezdte el vele elegánsan marcangolni. Hina ekkor tette fel kérdését, mire Rey aggódó, s nem kevésbé meglepett tekintettel nézett a lányra, majd az Úrra, s aztán vissza a lányra. Hameratsu-sama fel sem nézett ételéből, egyszerűen csak szájához emelt egy nagyobb falat húst, s szépen lassan, komótosan kezdte enni.

Széles állkapcsa izmai kirajzolódtak a rágás közben.

Férfias, erőteljes vonásait a gyenge borosta csak tetézte. Az eleganciáról és a kimértségről nem is beszélve. Szinte tökéletes volt... Még miután lenyelte a falatot is. Azután is rezzenéstelen maradt, s újra húsát kezdte vágni.

- Igen. - Jelentette ki egyszerűen. - Egyelőre... - Majd nézett fel tányérjából, egyszerűen csak feltekintve rád smaragdszín szemeivel. - Test, Lélek, Hit. - Elegánsan letette kezéből ezüst evőeszközeit, s ezzel a feltűnően véres marhaszelet evését teljesen megszakította. Száját egy díszes kendőbe törölte. - Ez a három út, amit megismertetek veletek. - Felállt az asztaltól. - Ha befejeztétek az étkezést, induljatok a szobátokba! A holnapi nap ugyanúgy fog zajlani, ahogyan a mai. - Azzal egyszerűen kisétált az étkezőből.

// Amennyiben nem reagálsz úgy, hogy az akár megállásra kényszerítse az uraságot, akkor a posztodat addig írd, amíg le nem fekszel... Ez esetben a következő történik. //

Újabb rémálom dobbantja szívedet, se ezzel jóformán kilüktet az alvás állapotából.

Ahogyan felriadsz, azzal egyetemben egy hangot hallasz... Egy hangot, mi mintha álmodban is megjelent volna. Egy lágyan csengő, női hang, mi úgy suttog, úgy visszhangzik a falakról, mintha ezer felől szólna. Mégsem érted őt. Számodra ismeretlen nyelven csengenek dallamos szavai. Hívogat... Nem érted, csak érzed. Hívó szó, mi annyira erősen hatol át a falakon, s kúszik lelked legmélyebb bugyraiba, hogy azt érzed, megbízhatsz benne.

Ő az, akire ez idáig vártál!

Ha kérdezel, nem kapsz választ. Csak a hívó hangokat, a suttogást, s ha körbenézel, láthatod, hogy szobád ajtaja résnyire nyitva áll. Odakintről a folyosók fáklyáinak fénye lobog. Amint arra az irányba nézel, a hívó hang felerősödik, s te jól tudod, ki kell menned azon az ajtón. Azt érzed, hogy követned kellene a hangot, mi lágyan magához szólít. Ám amint felállnál, egy szikra pattan elmédben. Talán a kétely? Vagy más gondolat? Ezt csak te tudhatod...

// Döntsd hát el, hogy követed e a hangot! Ha ezt megteszed, akkor: //

A Hang kivezetett a szobából a sötét folyosókra, ahol csak fáklyák égtek.

Minden csendes, mindenki alszik. A hang ezúttal a lépcső irányából erősödik, lefelé csal a lépcsőn. Ha ott is lemész, csendben kell lenned, hiszen tudod, hogy tilosban jársz. Nem tudhatod, hogy szabad e engedély nélkül mászkálnod idekint. Ám a hang szólít... Ha leértél, akkor tova csal, egészen az étkező mellett, el a konyháig, ahol egy ajtó megint csak nyitva vár már téged. Ha azt kinyitod, egy lefelé irányuló lépcsősort pillantasz meg, minek alján tompa fény dereng. A lépcsők fehér mészkőnek tűntek, mik faragva voltak. Lefelé haladva egyre hidegebb és hidegebb lesz, egyre nyirkosabbá válnak a falak és a lépcsőfokok is egyre csak szabálytalanodnak, mígnem percekig tartó séta után, eléred a lépcsősor legalját.

Pillanatnyi vaksötétség mindenhol.

A fáklya odalent kialszik, majd újra fellángol, s ezt jásza bizonyos időközönként. Te az előtted álló falon egy tenyérformát látsz. Egy tenyér-forma lenyomatot, minek közepén egy apró fekete lyuk tűnik fel számodra. Mit cselekszel?

**Nashimaru Hina** Pént. Szept. 27 2019, 20:07

/Jiraiya/
Az a különös érzés, mintha megbabonázott volna, képtelen voltam bármi olyat reagálni arra, amit mondott, amit utólag helyesnek tartottam volna. Némán ettem a falatokat, szavaival bármennyire nem akartam egyetérteni, bármennyire ellen akartam szegülni, ott volt az a furcsa érzés, ami irányából jött. Nem tudtam mi ütött belém, most tényleg ez a kisugárzása az, ami számomra oly gyönyörű? Valahol csodáltam, hisz olyan hatást váltott ki, mely belém is tiszteletet parancsolt. Nem kellett volna engedelmeskednem ennek, mégis...oly erő sugárzott belőle, melyre minden embernek áhítoznia kéne. Szavai szárazon számomra semmit nem jelentenek, de a sötétséggel átitatva elbűvölt. ~Ennyi lennék én? Képtelen vagyok magamnak is parancsolni? Nem tudom legyőzni azt, ami hatalmába kerít? De miért nem? Még mindig csak itt tartok?~ A vacsora elfogyasztása után szobámba mentem, majd lefeküdtem ágyamra. Akartam aludni,de valami nem hagyott, mintha akarnám érezni azt, amit a vacsora alatt tapasztaltam meg...de nem teljesen úgy, mint akkor...meg akarom mutatni magamnak, hogy ellen tudok állni neki, hogy nem kényszeríthet tiszteletbe. ~ Ennek a sötétségnek ilyen hatása van, mégis hogy lehet, hogy valaki erre azt mondja, nem erő? Lehet túlságosan megszállottan üldözöm azt a bizonyos igazi erőt? De ha az embernek nem lebeg szeme előtt mindig a cél... amiért küzd, mi viszi őt tovább a nehéz időkben, mi húzza őt vissza abból, amibe nem akar beleesni?~ Hosszú forgolódás után végül sikerült álomba szenderülnöm, bár nem sok időre, hisz hamarosan előkúsztak elmémből az emlékek, melyeket valahol csak el akartam feledni, elég belőlük a tanulság, nem kell maga a pillanat... mégis álmaimban valamilyen módon megjelennek. Az álom egésze nem mindig marad meg, sokszor csak a nyomott érzés, amit maga után hagy, vagy egy-egy kép, amit tisztán látunk szemünk előtt, mintha valóság lenne. Most viszont mintha valójában az álmom valóság lett volna, a hívó hang itt is itt volt. Lassan felálltam, és elbotorkáltam az ajtóig, majd óvatosan picit rátámaszkodtam. ~ Én hagytam nyitva? Vagy a hang nyitotta volna ki? Követnem kéne őt? De mégis...mi van, ha vakon rohanok bele valami csapdába? És nem kéne mennem most.~ Gondolkodásom még tompa volt, ami annak köszönhető, hogy nem rég ébredtem nem túl kellemesen. Ott álltam vacillálva, hogy kövessek e valami ismeretlent, hogy megbízzak e benne...de valójában kíváncsi voltam, hogy ki zargat így este...zavart valahol, hogy ilyet tett, hogy pihenni sem hagy, és számára is erősnek akartam magamat mutatni. A döntő gondolatot egy hirtelen bevillanó kép adta. Álmomban is követtem ezt a hívó szót, miközben a sötéten keresztül mentem, és lábam alatt, mintha csontok ropogtak volna...~ha az álmomban ő vezetett keresztül azon a valamin, akkor lehet most is csak előre lendítene?~ A megválaszolatlan kérdések egyre gyűltek bennem, melyekkel kapcsolatban akartam tudni az igazságot. Valahol még mindig óckodtam attól, hogy így megbízzak ebben az egészben, de ezt a kételyt oly sok minden legyőzte . Lépteim hallhatóak voltak, bármennyire próbáltam úgy emelni lábam, hogy senki fel se figyelhessen rá, a padló néha nyikorgott, és ez bárkit megzavarhatott pihenésében, hisz a folyosókon semmi élet nem volt, mindenhol csend honolt. ~ Vajon más is felkelt erre a hangra? Vagy csak én jártam így? Vajon mások is hallanák ezt a hangot? Vagy csak az én agyam szüleménye?~ Gondolataim közben észre sem vettem merre követem, csak mentem utána, mintha ő irányított volna teljesen. Mikor ezt realizáltam egy újabb ajtó volt előttem, tudtam jól, most már nem fordulhatok vissza. ~Nem ijedhetek meg ennyitől, de mégis óvatosnak kell lennem, az egyensúlyt nehéz megtalálni.~ Nyeltem egy nagyot, majd elindultam lefelé a lépcsőn, furcsa érzésem támadt, melyet nem is igazán tudok semmihez hasonlítani, egyszerre küzdöttem félelem ellen, egyszerre hajtott kíváncsiság, és gyűlölet. Az előttem lévő falon egy érdekes tenyér forma volt... különlegessége a közepén lévő fekete lyukban állt. Talán emberi ösztön, talán csak az én lelkem parancsolta így, de tenyeremre néztem egyből, mintha a foltot kerestem volna rajta. Ha nem láttam semmi különöset zavartan néztem volna körül, hisz a helyzet kezdett egyre frusztráltabbá tenni. Nem tudom mit kerestem a kis helyiségben, talán még valamit, ami szintén nem oda illet, mint a tenyér, vagy mint én. Nekem sem szabadott volna ott lennem, mégis ott voltam, a tenyér sem tűnt odavalónak, mégis ő is jelent volt. Ha semmi más nem keltette fel figyelmemet, teret engedek annak, hogy a két nem ideillő dolog találkozzon. Kezemet a mintára tettem, nem tudom, mit vártam pontosan, de válaszokat kerestem. Ha nem történik még mindig semmi, akkor várok még egy picit, majd elindulok visszafelé.

Jiraiya Szer. Okt. 02 2019, 13:33

// Remekül játszottad ki a dolgot! //

Nem ellenkeztél uraddal, hiszen nem tudtál. Úgy döntöttél, hogy inkább csak figyelsz, ezért rövidesen ágyadban kötöttél ki.

[...]

A Hang nem hagyott nyugtot számodra. Mintha az álom folytatódott volna a valóságban... Ismeretlen érzés volt mi felsejlett benned, ismeretlen, hívogató érzés, így hát követted!

[...]

A sötétség mutatott utat, miként a hang hívó szava a füledben csengett.

Ahogyan egyre csak lejjebb haladtál, lelkedben ezernyi érzés vegyült. Kétely, remény, harag, félelem, bizalmatlanság, vágy, s még sok más, mi talán olyannyira jellemzett téged. Még ha ezt te nem is tudtad, vagy tudhattad... Mindig is ilyen voltál, s talán ezért érezted úgy, hogy nem ért meg téged senki. Mert más vagy. Teljesen más, mint a körülötted levők, a téged körülfogó világ. Bárki számára átlagosnak tűnhetnél, de te tudod az igazságot: Tudod, hogy többre vagy hivatott!

Szúrást éreztél a tenyered közepén.

Ahogyan kezed a falnak tapasztottad, oda, ahol a két nem oda illő dolog találkozhatott, apró fájdalom terjedt szét a tenyeredben. Ha elrántod azonnal, ha nem, ugyanaz történik: A fal peremszélei megreccsennek, immáron jól láthatóak a nyílások, mik közül por szökik elő. Hihetetlen energia száguldott keresztül, kifelé a rések mögül s alól. Mintha csak egy széllökés lett volna, úgy hágott át rajtad, s múlt el a lépcsőnek ütközve.

Ezt a történést a felerősödött, suttogó hang visszhangja követte.

- In' maa he'eru... - Lehelte ismeretlen nyelvén, mire az előtted lévő falrész előre dőlve málik szét a földön, óriási porfelhőt kavarva. - Anhh uhza seneb! - Ez a suttogás, már inkább felszólításnak hatott, s nyomán a por leült, mintha csak megnyugodott volna. Mindeközben te nem értetted, de érezted a szavak megbéklyózó erejét. A kísértést, mi beljebb invitált az elporladt ajtón túlra, most még erősebben érezted, s ha már eddig eljöttél, immáron nem lettél volna képes ellenállni neki.

Beljebb léptél.

[...]

Ahogyan az első két lépést megtetted, fény tárult szemeid elé.

Egy nagyjából az ebédlőhöz hasonlatos méretű teremben voltál. Bal és jobb oldalt sötét árnyalatú víz csillogott minek aljára nem lehetett lelátni. A terem Középen pedig egy márványból rakott út vezetett keresztül a vízen, mintha csak egy híd lenne. Mindkét oldalon a vízen túl, a falak mentén szobrok voltak láthatóak. Mindkét oldalon három-három, közöttük egy-egy festménnyel. A szobrok maguk kopottak voltak és töredezettek, de jól kivehetően női alakokat ábrázoltak. Félmeztelen női alakokat, csavarodó szarvakkal és szárnyakkal...

A festmények voltak a legelevenebbek. Láthatóan az évek nem hagytak nyomot rajtuk.

Az egyiken ugyancsak szarvakkal rendelkező nő sétál a Hold felé. A másikon egy ugyanilyen lény, kinek szárnyai szélesre nyílnak, egy halom csontkupacon ül, míg egy másikon selyembe burkolózva egy ágyban fekszik... Ám mindezt nem volt időd jól megcsodálni, a figyelmed ugyanis elragadta valami. Valami, ami a középen lévő út legvégén állt. Mereven, s időtlenül, merthogy annyira pompázatosnak és makulátlannak hatott, minthogyha csak most faragták volna. Egy újabb szobor, mi egy márvány trón előtt állt, s egy emelvény tetején meredezett.

Körötte fáklyák fénye lobogott, mik megvilágították a teljes termet.

A szobor állát felszegve ugyancsak női alakot ábrázolt.

- Set he'eru netsem... - A suttogás most mintha elsuhant volna melletted, ám nem a szobor felől, hanem a bejárattól a szobor felé. Mégis úgy érezted, hogy a hang forrása az előtted álló műalkotás, mi karját mellkasának szorítva markolt valamit. - Jöjj! - Hangzott az utasítás, mi már számodra is értelmes szóval történt. - Érzem benned a haragot! - A suttogás immáron mindenhonnan visszhangzott, miközben a szobor magához szorított karja lassan előre nyúlt. A markában szorítva azt a furcsa valamit, feléd nyúlt. - Jöjj, s szívd magadba az erőt! - Azzal egy újabb lökés, egy újabb energiahullám áradt szét a teremben, s gázolt át rajtad. Most már biztos voltál benne, hogy a szoborból jött.

Ám észrevettél még valamit...

Talpad alatt apró csontok halmai hevertek, miket eddig észre sem vettél. Most a furcsa, megmagyarázhatatlan hívogató érzés, mi egészen idáig elhozott, eltűnt. A semmivé lett, s újra a teljes józan eszed birtokában álltál, már ha van neked ilyened. Úgy tűnt döntened kell, méghozzá lényedből, saját érzéseid és gondolataid medréből.

// Amennyiben úgy döntesz, hogy közelebb mész. //

Közelebb merészkedve a feléd nyúló szoborhoz, a csontok halma ropogott lépteid nyomán.

A szobor mellé állva, nem látsz különösebb változást rajta. Sem szemei, se arca nem változott, egyedül a karja mozdult el. Ha végignézel rajta, már nem sugároz magából semmilyen energiát. A környezet is rémisztően természetesnek hatott, azzal ellentétben, hogy eddig minden olyan hívogató és csodálatosan sötét volt. Szinte megbabonázott. Most pedig sivár lett és komor, ellenséges. Távozásra késztetett, ám még mielőtt eldönthetted volna, hogy elmész, megakadt a szemed a szobor kezében tartott valamin.

Mintha valamiféle nagyobb magdarab, vagy gyümölcs lenne.

Pereme éles, vége pedig hegyes volt... de volt ott még más is! Szemed lefutott a szobor csupasz csuklóján, min rémisztő részletességgel voltak kidolgozva a kidagadó erek. Szemed káprázna? Nem... amit láttál, az valódi volt. Az erek a kék és vörös keveredő színeiben izzottak, a szobor felszíne pedig mintha csak bőr lenne, úgy piroslott. Szinte életre kelt a csukló erekkel dúsított része, s ekkor eszedbe jutott az, amit az imént hallottál.

"Jöjj, s szívd magadba az erőt!"

A szobor vére hívogatott, jobban mint valaha... Jobban vágytál rá, mint saját véred melegét érezni, mint ellenségeid életét ontani.

**Nashimaru Hina** Szer. Okt. 16 2019, 17:22

/Jiraiya/

A fájdalom szétáradt testemben, én mégsem akartam elvenni kezemet onnan. ~ Eddig is az volt a helyes, ami a természetesnek ellentmondott, most miért lenne másképp? Ha elveszem, lehet az egész abbamarad, és talán soha nem tudom meg, miért történik velem minden.Követnem kell azt a hangot, muszáj.~ futott át gyorsan az agyamon. A szél egy szavát sem értettem, ismeretlen nyelven csengett hangja, de mégis oly hívogatónak tűnt továbbra is. Érzéseim efelé az alaktalan foszlány felé kétesek voltak, sok minden kavargott bennem, s magam sem tudtam már mi az, ami felé irányul, mi az ami eredetileg is bennem van. Oly szinten szippantot magába az egész, úgy varázsolt el misztikuma hogy talán kicsit meg is feledkeztem arról, ki is vagyok...mint aki vakon követi a másikat. Belépve a fény megvilágított mindent. Most, hogy mindent tisztán látok minden még homályosabb...mi ez az egész? A helynek furcsa kisugárzása volt, mégis éreztem magamban, mennem kell tovább...vagy talán az a hang kényszerítette testem ezekre, és nem is magam irányítottam magamat. Lassan lépdeltem, elég volt hívnia, én mentem, mint hű követő. Figyelmemet nem terelte el a terem bája, csak az érdekes cél lebegett előttem, majd hirtelen realizáltam magam körül mindent. Tudatom elkezdte felfogni mik is vannak körülöttem, és ez csakis valamilyen változásnak volt köszönhető. A csontok roppanása ugyanaz volt, mint első lépéseimnél, a falon lógó festmények is ugyanazt ábrázolták, de valami más lett. Mintha egy álomból keltem volna, mégis az álmomat juttatta eszembe. Az egésznek olyan pompája volt mikor először csodáltam meg mindent, később azonban mégis torzzá, taszítóvá vált részletei miatt...vajon részletei miatt vált azzá, ahogy belegondoltam mit is mutat a világ felé? Mit akar átadni az egész? Az ecsetvonásokat, a szobor ívét szemlélve rájöttem valamire, vagyis megerősített abban, ami először csak egy kósza gondolat volt. ~ Lehet én látom most másképp most ezeket a dolgokat, de lehet minden más változott meg körülöttem kisugárzásában...és nem azért, mert most gondoltam bele, hanem az a hang tett valamit, ami a szoborból jött. Eddig követtem, bíztam benne, és most itt vagyok. Nem szabadna itt lennem, ez nem helyénvaló...nekem most aludnom kéne békességben. De mikor is érdekelt engem lelkem megnyugvása? Hogy mit szabad és mit nem? Ha közelebb megyek, mintha az emberi ösztönömben nem bíznék, hogy most forduljak meg. Az emberi ösztön valami, amit csak a test diktál, nem? A lélek és a test nem egy, hatással vannak egymásra, szorosan összekapcsolódnak, de nem egyenlőek...eddig mintha a hang irányította volna testem, mintha egy báb lettem volna, most szabadon dönthetek, lelkemet nem béklyózza meg a tündöklő sötétség. Az ösztön, a test akar megint irányítani? Az előbb ő irányított? Vagy lelkemet húzta valami annyira?~ Tettem pár lépést a szobor felé, és a látvány már testemben is vágyat ébresztett. A duzzadó erek eltüntették a belső kételyeket...a lelkem, testem is egyre vágyott már. Látni akartam a vöröslő csillogást, hallani a vér sercenését, ízlelni vérét, érezni a melegséget, ami elönti szívem, mikor a penge felnyitja az eret. Nem tudtam pontosan mi csábít benne annyira, egyszerűen vonzott, máshogy mint egy embernél….hogy akkor tudom, erősebb vagyok nála, máshogy, mint magamnál, hogy tudom, akkor lelkem szikrája elnémul...máshogy, mégis erősebben hívott. Talán az a szó váltotta mindezt ki belőlem, hogy erő? Nem tudom, de lépteim hiába én vezettem hozzá közelebb szabadon, még sem tudtam volna visszafordítani őket, ha akartam volna...mert már testem is annyira vonzotta, hogy nem lehetett volna neki ellenszegülni. A kezében tartott terményre hasonlító valamit megpróbáltam kiszedni onnan.A széle éles volt, és a vágy kielégítésért üvöltött, lelkemben a sötétség teljes teret nyert magának ezekben a percekben, nem volt semmi, ami megakadályozta volna...lelkem szomjazta az erőt. Amint kiemeltem kezéből csuklójához helyeztem azt. Nem siettem, mozdulataim lassúak voltak, kiszámíthatóak, de egy ily gyönyörű pillanatot át akartam teljesen élni, nem átrohanni rajta. Amint vére kicsordult, megnyaltam a nem hétköznapi pengét (amennyiben anyaga olyannak tűnik, amibe nem törne bele a foga, akkor beleharapna), testemet elöntötte a melegség. Agyam teljesen összekapcsolta a vér látványát az erővel...pontosabban azt a csobogó életet, mely miattam ért napvilágot, miattam nem az erekben csorgadozik tovább. Akkor is így volt ez, ha éppen nem tudtam mit fog okozni, mint most...hogy megvágtam egy szobrot...és mégis, tudat alatt elég volt egy csepp, és éreztem az erőt.

Jiraiya Pént. Okt. 18 2019, 22:09

Gondolataid ez idáig talán most voltak a legélesebbek.

Kérdéseket tettél fel, s válaszoltál meg. Értetted, hogy mi folyik itt, bár biztos nem lehettél benne. Mégis, érezted, ráéreztél. Elvégre, nem csak a kép volt festőien groteszk, de az érzéseid kuszasága és kiértékelése is hasonló volt a helyzet atmoszférájához. Az eddiginél sokkal jobban tisztába kezdtél lenni azzal, hogy a benned feszítő ellentét miért és hogyan alakulhat. Változtál, s változol... Még ha ezt észre sem veszed magadon...

[...]

Ahogyan a szobor mellett álltál, rövidesen furcsa melegséget éreztél.

A köves női kar csuklója bőrré kezdett válni, s ahogyan megragadtad a gyümölcsöt, az nem engedett. Szobor volt, egy kőfaragás, mihez te nem érhetsz. Feszegetni próbáltad, hogy elvedd tőle, s amikor már feladtad volna, a kövesedés úgy lágyult el. A terményt tartó kéz is melegséggel telítődött, ezzel pedig már könnyedén kiemelhetted az ökölnyi méretű, éles élű csonthéjasnak látszó, de továbbra is megkövült tárgyat.

Használtad...

Már teljesen ura voltál érzéseidnek és vágyaidnak, a kérdés csak az volt, hogy mit szeretnél? Természetedtől fogva hatott volna hívogatóan a vér? Akartad... Nem tehettél róla, de akartad, így hát amint megvágtad és lenyaltad a kőkemény dologról, a szíved nagyot dobbant. A lassú, kiélvezett, már-már rituális mozdulat helyét szíved őrült rohama vette át. Egy éles kép robbant harmadik szemed elé, amin térdelő tömeget láttál magad előtt. Egy térdelő tömeget, míg te egy trónon álltál.

A kép a pillanat tört része alatt foszlott szét, de a sebből kiserkenő vérre nézve nem tudtad megállni: Úgy érezted, ajkaidat a nyíló sebre kell helyezned, hogy kiszívd belőle azt, ami ilyen hihetetlen érzéssel töltött el téged! Vágytál rá!

[Ha Hina inni kezd a szobor véréből]

Ahogyan szádat oda emelted, már nem bírtad megállni, hogy ne habzsold hevesen.

- Maa he'ru medu nether! - Hallottad a hangot, de ezúttal a füledbe suttogott közvetlenül... magával ragadt.

A forró vér úgy tódult szádba, mint csak a legédesebb bor egy aranyló kupából. A szobor vére szétáradt a testedben, mintha csak a sajátoddá vált volna! Olyan volt, akár a folyékony tűz! Égetett, de kellemesen, miközben pupillád a végtelenségig kitágult, szinte már csak szembogarad sötétje látszott.

Képek ezrei törtek keresztül elméden, már nem láttad magad előtt a valóságot, csak azt, amit magadba szívtál! Egy hajbókoló tömeget, miközben te egy csonthalom tetején álltál. Úgy tisztelegtek és csúsztak előtted, akár a királynőjük előtt!

A következő átrobbanó kép már egy ágy volt. Egy selyembe burkolt, fátyolfüggönnyel körbekerített ágy, ahol te egy férfi testén ültél. Kellemes érzések bizsergették a tested, ám a férfi arcán rémületet láttál!

Újabb kép, s most acsargó harcosok garmadája vett körbe téged!

Végül a kép megszakadt!

[...]

A következő pillanatban erős szorítást éreztél a fejeden.

Kinyitottad szemed, s a homályos kép egy vörös tincsű, rikító szempárú alakot láttatott fölötted, ahogyan a hajadba markolva tart, s úgy fordít maga felé. Te térdelsz a földön, ő pedig fölötted állva, villódzó tekintettel, vicsorogva, éles és óriási, agyarszerű szemfogaival morog rád!

- Mit tettél te lány!? - Káromolt, s minden szava olyan volt, mintha az erő megelevenedett volna!

A következő pillanatban már csak azt láttad, ahogyan ez a férfi - kit jól tudtál, az urad: Hameratsu-sama - rémülten tekint fel miközben a hajadba markol, s elrántva téged maga alá gyűr. A következő amit fel tudtál fogni, már csak az Uraság rád nehezedő teste, s egy lilás fénycsóva volt. A sötétség újfent magával ragadt...

[...]

Kipihenten ébredtél...

Furcsa volt, ugyanis amikor kinyitottad szemed, olyan nyugodtság és kiegyensúlyozottság uralkodott rajtad, amit már jó ideje, de jóformán sosem éreztél. Nem volt rémálmod, ám amint eszedbe jutottak a történtek, már nem tudtad eldönteni, hogy az ami történt csak egy álom volt csupán, vagy maga a valóság... Bár a válasz gyorsan érkezett. Ahogyan körbenéztél, a szobádban voltál. Rey ült az ágyad mellett. Sötét volt, éjszaka lehetett, ami pedig még szembetűnő volt, hogy rengeteg gyertya volt gyújtva körülötted.

Feketék, fehérek, vajszínűek, zöldek és vörösek. Illatuk is volt.

- Végre! - Hajolt föléd Rey, s mintha aggodalmat láttál volna a szemében. - Hogy érzed magad?! - Ragadta meg két vállad, miközben te még csak fel sem ocsúdtál teljesen. - Mit érzel?! - Kérdezte kétségbeesve.

// Kérlek döntsd el, hogy Hina mit érez. Rád bízom, hogy fizikailag hogyan hatottak rá az események, bármit kihozhatsz a dologból. //

**Nashimaru Hina** Szomb. Okt. 26 2019, 03:33

Megízleltem zamatát, és más volt...nem tudtam volna megmondani miben, már csak azért sem, mert egyből elvakított, és gondolkozni sem bírtam, nem is akartam. Egy csepp, de olyan volt, mintha az élet ambróziája lenne, úgy patagzott csuklóján a vér, akár az éltető forrás, de olyan volt az egész, mint a tiltott gyümölcs. Éreztem, hogy nem szabadna itt lennem se, de vágytam rá mindennél jobban, nem tudtam neki gátat szabni, akartam ízlelni. Pirosló vére, mint a halkan csörgedező ér, mégis bennem áttörte a legerősebb gátakat is. Egy csepp... mégis ily mámorba ejtett, és olyat éreztem, melyet mindig is akartam. Ajkaimat a megvágott érre helyeztem, és hagytam, hogy vérem egy legyen az övével. Mintha részemmé vált volna, arcomon csak néhol csillogott vére, viszont bensőm teljesen átjárta, úgy éreztem nem tudok nélküle élni. A képek hirtelen kezdődtek, egyszerűen csak elöntöttek. Nem vártam volna, hogy ez az édes folyékony erő, ilyen hatást is kivált majd, de kellemes meglepődés volt ez, teljesen elvarázsolt az egész. Mindegyik olyan volt, mire vágytam, legalább valahol mélyen, az egész olyan gyönyörű volt, de hazugság. Egy gyönyörű hazugság, de mégis oly tiszta volt az egész kép, oly tisztán eggyé váltam a vérrel, hogy teljes valóm elhitte, ez a valóság, hogy az erő valóságos... talán az is volt? Ott volt bennem, most hogy egy lettem én és ő...most hogy vérem így keveredett az övével... talán az az erő az enyém? Majd valami hirtelen megszakította az egészet...az uram volt az, kiabált hozzám, még sem tudtam ellenállni, sokkal többre volt képes, mint én. ~ Hogy talált meg? Miért nem hagyja, hogy tovább igyak belőle?~ Nem volt időm sokáig gondolkozni, cselekvésre lehetőségem sem volt, a sötétség újra ellepett.
....
Nyugalom szállt meg, az ágy ismét puha volt, úgy éreztem magam, mint valami földesúr lánya, akire szolgálók sora vár, hogy teljesítsék kívánságaimat, de kinyitva a szemem nem a fejemben elképzelt kép várt. Én nem egy előkelő hölgy vagyok, én ugyanaz maradtam, mint eddig voltam...nem, mégsem. Más vagyok, mint tegnap voltam, hisz azóta is tapasztaltam..és az valóság volt. Ahogy visszagondoltam az egészre a teljes nyugodtság helyére valami más férkőzött be. ~ Mi ez az egész helyzet? Ő miért ül itt aggódva? Miért kerdezte tőlem, mit érzek?~ Kérdést tett fel, és választ várt, így hát megkapta.
- Nem lényeges mit érzek.- hangom felé ugyanolyan hideg volt, mint eddig. ~ Talán több választ várt? Hogy működjek együtt, mert úgy mindenkinek "könnyebb" lenne? Az érzéseket ha a másik kezébe helyezzük, egy igazán nagy fegyvert adunk át nekik...már ha csak megosztjuk velük mi az. Én nem fogok benne most se bízni, itt ül, ápolt, és? Én aztán nem kérte erre. Amúgyis, ha eddig senkit nem érdekelt mi van velem, most miért érdekelne bárkit? A bátyám is leszarta az egészet...jah, nem, az számít neki, hogy élek e vagy sem...holtan akar látni, egészen biztos.~ Kezdtem egyre zavartabbá válni a feltörő emlékek miatt, és magamban sem tudtam helyretenni azokat a dolgokat, amik nemrégiben történtek. Vágytam rá újra, de közben ott volt bennem, mi van, ha az egész egy hazugság? Mint a szeretetet...úgy akartam ezt is, vágytam rá, akár egy meleg, hosszú ölelésre...de féltem, ez pontosan ugyanolyan, mint a valódi ölelés... gyönyörű, de nem igaz... reméltem közben persze, hogy ez nem így van...de már magam sem tudtam eldönteni akarom e még a mámorító cseppeket vagy sem. Egyik felem bármit odaadott volna érte, a másik bármit odaadott volna az elkerüléséért. Újra tele voltam kételyekkel, és ezek a belső küzdelmek szóra bírtak.
- Az érzések egy része felesleges...nem is szabadna létezniük, mert csak hátráltatnak, de a másik fele olyan, amit el kell rejteni, mert ha valaki tudomást szerez róluk, bármikor szétmarcangolhatja velük lelked.- itt egy pillanatra megálltam, majd kezemmel megszorítottam a takarót, és ezután inkább magamban motyogtam... valójában magamnak mondtam ezeket.
- Ilyen a félelem is, én félek...hogy a vér rabja lettem, és csak hazugság az egész, de ha mégsem? Oly szép volt az egész, akarom újra... vágyok rá.- hirtelen ránéztem, nem akartam volna, hogy meghallja, hisz ez...ez bizalom...hogy megosztom vele. Úgy tűnik az a kevés gyermeki részem megszólalt, aki csak arra vágyik, hogy megmentsék ebből az egészből. ~ Miért mondtam el neki? Oké, lehet meg sem hallotta...nem szabadott volna...de mégis oly sok emlék kavarog bennem, és oly sok kétely...ki ment meg? Kibe kapaszkodhatok? Nem, nekem nincs szükségem ilyenekre baszki, az egész egy mézes-mázos valami, faszom ki van, hogy nem tudok mindent elrejteni, bárhogy próbálkozom, miért vagyok ilyen kevés? Talán tényleg szükségem van arra a vérre...akkor igazán hatalmasnak éreztem magam vele...de akkor meg tőle függök, nem? De közben valami, ami által elértem azt, ami a célom.~ és ez volt az a pont, amikor már teljesen elvesztettem a fonalat, hogy mit is érzek, talán önmagam is elvesztettem. Érdekes dolog ez, mikor felkeltem még minden nyugodt volt...majd hiába nem volt rémálom, ugyanazok a gondolatok tértek vissza...mint hű kísérőim.

Jiraiya Kedd Nov. 19 2019, 13:03

// Elnézést a késésért! A csúszás végett választhatsz, hogy +15 chakrát szeretnél, vagy egy választható maximum D szintű technikát. A következő posztodban kérlek jelezd a döntésed! //

Ahogyan kimondtad az ébredésed utáni első mondatot, a levegő megfagyott körülöttetek.

Rey kissé megilletődve, nagyokat pislogva nézett rád, nem pontosan értette, hogy miféle reakció is volt ez. Talán másra számított... Igen, ez lehetett, ugyanis testeden nézett végig, miközben aggodalma elillanni látszott. Eztán folytattad.

- ... vágyok rá. - S mikor Reyre néztél, ő visszanézett rád, ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, egy erőteljes férfihang szólalt fel a résnyire nyílt ajtó mögül.

- Felejtsd el! - Azzal az ajtó kinyitódott, sőt, talán kivágódott. Rey felállt az ágyad mellől és az ablakhoz hátrált meghajolva, miközben a férfi öblös léptekkel közeledett a lány felé. - Kifelé! - Utasította Rey-t ki azonnal eleget is tett a kérésének, s rád sem nézve, elillant.

Becsukta maga mögött az ajtót.

[...]

Hameratsu-sama hátrakulcsolt kézzel állt meg ágyad mellett.

Méregetett, de közben egyszer sem pislogott. Zöldes szemei csillogtak a gyertyák fényében, miknek égő kanócain a lángok most már nem táncoltak ritmusát diktálva az örömködő árnyaknak, hanem nyugodtan, egyenes lánggal égtek. Mintha csak a tűz is vigyázzban állna a férfi jelenlétében. Nem csoda, hiszen mióta betért és kiküldte Rey-t azóta csak meredten néz téged.

- Elevennek tűnsz. - Jelentette ki. - Most mond el, hogy hogyan kerültél oda és hogy hogyan nyitottad ki a kamra bejáratát! - Ekkor kicsit várt, majd hozzátette. - A válaszodtól függ, hogy megöllek-e vagy sem. - Hangja ugyanolyan tárgyilagos és parancsoló volt, mint eddig.

Várt.

[Dönts, hogy mit mondasz el neki az igazságból.]

Miután elmondtad neki a történteket, ő nem szólt rá semmit, bármit is mondj.

- Évszázadok óta senki nem tette be oda a lábát, te mégis megszentségtelenítetted a legszentebb helyet ebben a Világban. - Szépen lassan, kimért léptekkel az ablakhoz sétált és elhúzva a függönyt, kinézett rajta. - Mit éreztél, amikor ittál a véréből? - Kérdezte, némiképp érdeklődően.

**Nashimaru Hina** Pént. Jan. 03 2020, 22:43

/Köszönöm, de egyikkel sem élnék most, mert én is elég rég írtam, így nem érzem okát, miért is járna nekem./
Káosz uralkodott bennem, míg Reyyel beszélgettem, de amint belépett az úr, kénytelen voltam határozottságot erőltetnem magamra, így mindig az épp legerősebb gondolat tört felszínre, ami az életben maradásomat részesítette előnyben. A lángok fénye táncot járt, és mindig másik világított erősebben, míg bennem a gondolatok egyenlő félként akartak játszani, így nem tudtam magamban könnyen dönteni, de amint bejött a lángok hegyei azonos vonalban voltak, míg bennem az érzésekből mindig másik volt a porondon, nem tudtam irányítani, hogy melyik legyen, tényleg csak az elsődleges célt nézték...éld túl. Felejtsd el, csengett első szavai a fülemben, nem fogtam fel elsőre, mit is mondott, mintha soha sehogy máshogy sem tapasztalhatnám majd meg, pedig vágytam rá, és mindent megtettem volna érte. Nekem el kell felejteni? Teljesen? Örökre? Nem tudtam már elképzelni a világot anélkül, hogy újra megtapasztalhassam egyszer. ~ Nemrég még csak képzeteim voltak arról milyen lehet az a bizonyos erő teljességében, és minden álmomat túlszárnyalta, de most, hogy valósággá lett, még ha csupán rövid időre is, de többé a világom nem tudtam teljes hiányában elképzelni.~
- Hogy kerültem oda? Követtem az utasításokat, a hang hívott, én cselekedtem, nem engedte, hogy ellentmondjak neki. Aztán elvesztem a teremben, nem tudtam mire koncentráljak, majd lassan a fókusz a szoborra helyeződött. A lüktető ér ott volt előttem, és én vágytam rá. Hirtelen nem volt bennem kétely, biztos voltam abban, ez a helyes...nem tudom miért.- Tekintettem egy pillanatra félre vetettem, nehéz volt tartani a szemkontaktust, mintha hasonlót sugallt volna, mint amit én akartam elérni, de közben íriszén a lángok mást is mutattak számomra, belenézve hasonlót is tapasztaltam, mint amit a sajátomnál...és én gyűlölök ezzel szembenézni. Nem mondtam teljes igazságot, de nem is akartam, azzal teljesen elárultam volna minden titkom ezzel kapcsolatban, és kiszolgáltatottá váltam volna. Életemért küzdöttem talán, de magamat teljesen nem tagadhattam meg, csak annyira, amennyire szükséges volt igazán.
- Senki nem tette be oda a lábát? Sajnálom, de én nem tudtam semmit, mint tudatlan lépdeltem, igazából egy részem tudatomnál sem volt, a másik meg csak a hang hívását követte- Mikor odalépdelt az ablakhoz úgy éreztem nyakam körül a kötél engedett egyet, gyilkos szándéka már nem tűnt komolynak, de ebben természetesen nem lehettem biztos. Egyel feljebb ültem az ágyon, és bármennyire akartam volna ezt hang nélkül tenni, nem ment, hallani lehetett még a takaró gyűrődését is. ~ Ez most tényleg kíváncsiság volt a hangjában? Akkor...lehet ő is vágyik rá? Lehet titkon ő csalt be oda? Nem, az kizárt...akkor nem lett volna mérges, akkor nem fenyegetőzött volna meggyilkolásommal. Itt ő az úr, és én csak egy alárendeltje vagyok, bármennyire is tűnik úgy, hogy a halál szakadékától éppen egyre távolabb lépdelek, hatalma oly nagy, hogy egy pöcköléssel belelökhet...vele szemben is önmagam akarok lenni, de ez most tiltott gyümölcs, hisz bármennyire is vágyok rá, attól még tisztában vagyok állapotommal, és ennek mérten próbálok olyan ésszerű döntést hozni, mely valójában elsősorban engem, másodsorban eszméimet szolgálja, és olykor ehhez nekem is szolgálnom kell valakit.~
- Az, amit akkor éreztem nem hasonlítható semmihez, amit ezelőtt tapasztaltam meg, ez valami egészen más volt. Képeket láttam, és vele együtt éreztem a végtelen hatalmat. Tudom, amik úgy tűntek, mintha szememmel érzékeltem volna őket, valójában csak a vér hatása...mely bár valószínűsíthető, hogy a szív vágyait mutatták, és nem több holmi illúziónal, az embert teljesen magával ragadja, így újra vágyik rá.- Miközben beszéltem neki ezekről, megszorítottam kezemmel a takarót, hisz ahogy az emlékek szóvá váltak, egy részük elkezdett felelevenedni, ezáltal újra meg akartam tapasztalni akár csak egy pillanatra is, hiába tudtam az nem a valóság, egyszerűen magába szippantott.

Jiraiya Hétf. Jan. 20 2020, 13:23

Bármint mondtál, bárhogyan magyaráztad, ő sziklaszilárdan állt, s nem beszélt.

Végül, miután válaszoltál kérdésére, a komor, szikár férfi arcán - bár az ablaknál állt és csak féloldalasan láttad, - egy apró, hamis mosolyt jelent meg. Amikor gondolataidat szavakba öntve végeztél, ő folytatta.

- Azok nem vágyak... - mély, rekedt hangja úgy ropogott, akár a kandallótűz pattogása - Hanem a valóság! - Nézett rád válla fölött, s az arcán ugyanúgy ott húzódott az a sejtelmes, vészjósló mosoly, szemei zöldje pedig mintha most borostyán fényben úszott volna. - A múlt egy darabkája. - Immáron teljes testével feléd fordult. Hátrakulcsolt kézzel egyet lépett előre, le nem vette rólad szikrákat hányó tekintetét. - Nem hazudtolod meg klánod hírhedtségét Nashimaru. Amit viszont benned érzek, az merőben más attól a vérszomjtól, mint amiről az embereim beszéltek nekem. - Fordult el, s már nem mosolygott. Újra komorrá vált tekintete. - Most viszont, már nem tehetünk semmit. A jelek szerint szükséges az, hogy életben maradj, de ezt le fogjuk tesztelni. Holnap délben Rey-el elindulsz az egyik rejtekünkbe, ahol meglátjuk, hogy milyen fából faragtak. - Sétájában már a bejárati ajtód előtt állt. - Ha addig el mered hagyni a birtokot, nem éled meg a hajnalt. - Azzal becsapta maga mögött az ajtót.

[...]

Miután Hameratsu-sama távozott, nem sokkal később Rey érkezett egy ezüsttálcán felszolgált vacsorával.

Bátortalanul lépdelt be, s nézett körbe a szobában. Mintha csak keresett volna valamit, ám nem találta. Talán arra számított, hogy az uraság majd tombolni kezd, vagy hasonlók. Ezt igazolta az is, hogy téged is alaposan szemügyre vett, s bár láthatóan nem akart illetlennek tűnni, lopva rád pillantott és végig mért.

- Minden rendben? - Kérdezte, s csak most tűnt fel neked, hogy Rey mennyivel nyúzottabbnak és megviseltebbnek tűnik mint ott a kórházban. - Egyél, - tette le az ágyad melletti komódra a tálcát - kell, hogy elég energiád legyen. Sajt, rizs, tojás, marha, szójabab és víz! - Mosolyodott el kissé zavartan. Nem akart a szemedbe nézni. Megpróbált, de nem tudta állni a tekinteted. Egy rövid ideig csend állt be, az a fajta kínos csend. Bár lehet, hogy ezt leginkább csak Rey érezte. - Na és? Hogy érzed magad? - Tette fel újra ismételt kérdését, mi ha úgy alakul, okkal hozhat ki sodrodból. Hogy éreznéd magad? Eddig is jól voltál.

Rey feszélyezettnek és kissé zaklatottnak tűnt.

// Innentől ha késel, majd akkor nem jár jutalom. Az előző körre azonban nyugodtan válassz! Smile

//

**Nashimaru Hina** Vas. Jan. 26 2020, 18:30

~A valóság?~ Csengett újra és újra ez a mondat a fülemben ~ Ha a valóság is, nekem csak vágyak lehetnek, hisz ahogy mondta, a múlt része, így már csak kívánhatom azokat az eseményeket. És mi az, hogy szükséges, hogy életben maradjak? És mivel akarják letesztelni? Ez olyan zavaros, de őszintén, mi volt eddig tiszta az életemben? Amit nem övezett körül tengernyi homály, és úgy végződött, ahogy akartam? Minden olyan különös, de arcom se nem tükrözheti a meglepődöttséget, se nem tükrözheti a félelmet, zavarodottságot, azzal túl sokat árulnék el magamról, ilyenkor ha mással nem is, tekintetemmel, és bűbájos mosolyommal tudom csak eltakarni mindazt a vihart, ami bennem dúl.~ Gondolataim, áradatának Rey mondott megállást, beléptével...vagyis inkább másfelé terelte, emellett, amikor lenyomta a kilincset, és kiderült, ki lép be rezdüléseimből láthatta, továbbra sem szimpatizálok vele. Az ételnek örültem, de ennek a hamis színjátéknak nem, legalábbis nekem annak tűnt, mint minden, ami bármilyen úton módon a szeretethez köthető. A komódról egyből felvettem a tálcát, és elkezdtem enni, a vele töltött időt minimalizálni akartam, nem akartam fölösleges, felszínes csevegésbe kezdeni vele. Vele ellentétben én kerestem a szemkontaktust, még az általa kínosnak vélt csöndek alatt is. ~Oly megfáradt, nyúzott a tekintete, mintha a fájdalom perzselésének nyomai lennének, amely csak kihalt szempárt hagy maga után. ~
- Én nem tűnök zaklatottnak, mint te...szóval a kérdés az lenne, te hogy vagy? De valójában nem érdekel. Sőt, már az a tudat, hogy lehet miattam vagy zaklatott...örömmel tölt el.- válaszoltam második kérdésére, és egy mosoly is felkúszott a számra, mely egy kényszeres kuncogásba fordult át, nem bírtam megállni. ~ Ha miattam zaklatott, valójában én okozom neki azt a szenvedést, ami a zaklatottságból ered. Néha nem engedhetjük meg magunknak a másik fizikai bántalmazását, ilyenkor tudjuk támadni a lelket. Vannak határaim, amíg az úr enged, addig megyek csak el. Most talán úgy okoztam Reyben ezeket az érzéseket, hogy nem is ez volt a célom, hanem csak a vágy hajtott a szoborhoz. Tettemet helyesnek vélem, mert a cselekedet előtti kételyem megszűnt, hogy jó e, ha iszok belőle, de nem bántam meg. Lehet elkezdtem azon az úton haladni, amelyen akarok?~ A falatokat egymás után tettem a számba, majd mikor elégnek éreztem letettem a tálcát vissza a komódra.
- Köszönöm, elég volt, viszont most nyugovóra térnék, hisz te mondtad, kell az energia.- számomra is meglepő tisztelettel mondtam neki ezeket a szavakat. ~A kisgyermek én megint elő akar jönni? Vagy mi van velem? Elég volt neki az, hogy megkérdezték, hogy vagyok? Hogy körbenézett, hogy megtudja mi történhetett? Most egy részem...együtt akar vele érezni? Mert az elhiszi, hogy a szeretet jó? Nincs benne semmi jó, ez egyértelmű, ez meg...szánalomra méltó, vagy azért, mert csak parancsból, kötelességből viselkedik így, és az egész hamis, vagy azért, mert aggódik a másik iránt, érdekli mi van a másikkal szabad akaratból, amivel magát teszi gyengévé, sebezhetővé. Ha szeretsz valakit sebezhetővé teszed magad, és mások ezt ki fogják használni, vagy az, akit szeretsz...mert ez egy ilyen világ, amiben ha gyenge vagy, elbuksz, ha erős...te fogsz mások eltaposásával a hatalom levegőjéhez jutni, és nem fulladsz meg az elnyomás porában.~
/Akkor a technikát szeretném választani:Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika/

Jiraiya Kedd Feb. 04 2020, 13:21

// Technika elfogadva! //

Miként az egyre csak növekvő bizonytalanság farkasként környékezett téged, úgy dúlt benned gondolataid, érzelmeid vihara.

Úgy gondoltad, az, mit láttál csak egy olyan vágy lehet számodra, melyre régóta áhítozol. A hatalom, mely után oly' bőszen sóvárogtál. A kérdés csak az, hogy az egész játék hova vezet? Valóban nincs uralmad a sorsod felett? Mi történne, hogyha ezúttal minden úgy alakulna, ahogyan azt te szeretnéd? Mi lenne a sorsod?

Rey nem tudta hova tenni mindazt amit mondtál. Tekinteted hevesen kerülte, de te minduntalan csak őt nézted, még étkezés közben is. Utolsó mondatod pedig mesterien faragtad, mit még egy áspiskígyó is megirigyelt volna tőled. Az a kis kuncogás viszont már hűvös szellőként legyintette meg Reyt, s jól láthattad, hogy egész testén libabőrös borzongás futott végig tőled. Minden bizonnyal az előzőt úgy értette, hogy jóleső érzéssel tölt el téged, hogy miattad aggódik. Ám az a kuncogás, sejtette a benned gerjesztett valódi érzéseket. Így amikor letetted a tálcát, ő azonnal kapva a lehetőségen, már ragadta is meg és felállva az ágyról bólintott.

- P-pihenj. - Dadogta, de azonnal megerőltette magát és némi erőt próbált mutatni. - Holnap délben legyél menetre kész az ebédlő előtt. Addig csak a fürdőbe hagyhatod el a szobát. Ez Hameratsu-sama parancsa. - Azzal Rey elhagyta a szobát. Az utolsó néhány lépte sietős volt, minél előbb el akart szakadni tőled. Ami számodra szembetűnő volt, hogy egyáltalán nem fordított neked hátat. Úgy hátrált ki, mintha ahogyan az uralkodóktól szoktak leköszönni. Már csak a meghajlás hiányzott...

[Ha az éjszaka nem teszel valami rendkívülit]

Elütötted az időt. Az éjszaka jót aludtál, s amint a nap már a delet verte, te a konyha elé értél.

Rey is abban a pillanatban ért oda. Biztosított róla, hogy a kocsi már készen áll, az Uraság pedig a rejtekben fog várni rátok. Nem volt jellemző erre az Országra a dísz és a pompa, ám Hamaretsu-sama kirendelt hintója minden volt, csak visszafogott nem. A szabványtól eltérően óriási kerekekkel és magas első-hátsó bakkal volt felszerelve. Maga a kocsi koromfekete volt és fényes, az alja megsüllyedt. Egyetlen egy vaspántolt lépcsőfok elég volt ahhoz, hogy beszálljatok a belsejébe. A kocsi elé négy óriási csataló volt fogva, ahogyan elhaladtál mellettük pontosan akkorának láttad magad, mint a ló egy lába. Legalábbis magasságra.

Beülve vöröslő bársony fogadott titeket.

Elfoglaltad a helyed, s Rey is beült utánad, a kalapos kocsis pedig "gyít" rikkantott a lovaknak, mire a kocsi zötykölődve indult útnak. A kocsis csak fél szemmel láthattad, de egy sötétszürke ballonkabátos, fekete kesztyűs alakot láttál benne, kinek ormótlanul nagy karimájú kalapja volt. Nyakát és fülét láttad csak, melyek szinte teljesen hófehérek voltak. Nem mozdult, csak a gyeplőt markolászta, s szorítása nyomán a bőrkesztyű és a gyeplő ugyancsak bőr borítása egymásnak nyikordult.

- Mit mondott neked Hameratsu-sama? Elmondta, hogy miért megyünk máshova? - Kérdezte Rey, s bár ezúttal sokkal nyugodtabbnak tűnt, mégsem tudott néhány másodpercnél tovább szemeidbe nézni.

[...]

Órák teltek el, s ha megkérdezted volna, hogy hova mentek, rendre csak azt a választ kaptad volna, hogy az uraság másik birtokára.

Ha kinézel a hintó ablakán elhúzva az abban lógó vöröslő firhangot, láthattad, hogy elhúztatok a mákföldek mellett, de még a dohánymezőkön is keresztül vágtáztatok. Rövidesen Bambuszerdők kanyargós útján manővereztetek, majd órák múltán a szürkület és a nappal határán, egy sötét erdő sohasem látott atmoszférája kezdte bekebelezni a kocsit. Itt már nem volt annyira sima az út, méterenként pattogott fel feneked az ülésről, így csak akkor tudtál stabilan ülni, ha minden izmodat megfeszítetted. Rey is kapaszkodni kezdett az ablakkeretbe. Amikor pedig ő maga kitekintett, sikerrel konstatálta, hogy jó helyen jártok.

Kereskedők, Tehetősek Kerülete Landscape_nature_morning_dirt_road_forest_blue_mist_grass-99911

Kereskedők, Tehetősek Kerülete Maxresdefault

Kereskedők, Tehetősek Kerülete AQA6j7ov_o

Az erdő belseje felé haladva egyre csak sötétebbé vált minden.

Amikor beértetek, már akkor lemenőben volt a nap, de most, hogy a sűrűjébe vetettétek magatokat a gyökerekkel és kövekkel barázdált földúton, a fény mintha kiveszett volna a környezetből. A helyét átvette valamiféle derengés, melyben ugyanolyan joggal volt érezhető jóindulatú fényoltalom, mint borzongató árnyjáték. Minden egyes fa mögött sötét foltok bújtak, s ha felnéztél, nem láttad a kihaló fák ágainak egymásba fonódó végét. Az egész erdő egyetlen egy fekete égboltként magasodott az út fölé, mi mostanra inkább a természet által járhatóvá engedett csapásnak minősült.

A kocsi nagyokat nyikordulva huppant fel s alá, volt, hogy megesküdtél volna arról, hogy a kerék reccsent meg.

Bármit is próbálnál mondani, az óriási nőtt tempó és a zörgő-csörgő hangok miatt nem jut el Reyig amit mondasz, vagy legalábbis egyáltalán nem érdekli, ugyanis mostanra már mind a ketten azon küszködtök, hogy ne boruljatok a másik nyakába. Te ülsz a menetiránynak arccal, Rey pedig háttal a kocsi másik falának szögezett ülésekben. A kocsi belső tere három méter hosszú és két méter széles, így nem csoda, hogy alig fér el az természetes úton. A mozgásteretek azonban elég nagy volt egy zárt helyiséghez képest, elvégre maga a kocsi magassága is 2 méter volt.

Rey úgy tűnt, hogy már megszokta a zötykölődést, de amikor a helyzet eldurvult és biztosan ő is hallotta megreccsenni a kerekeket, bosszankodva tekintett a háta mögé, mintha csak a kocsi falán keresztül láthatná az őrült módjára hajtó kocsisukat.

- Az az átkozott! - Prüszkölte maga elé, s előrántotta kunaiát ruhája rejtett zsebéből. Olyan gyilkos szándékkal meredt rád, amilyet utoljára csak saját magad tükörképében láttál. Se szó se beszéd rontott neked, de még mielőtt elért volna, a kocsi nagyot ugrott, ő pedig elveszítve stabilitását, elesett. A kunai a padlóra került.

[...]

Senki nem láthatta, de a fakó bőrű kocsis a koppanást hallva olyan szélesrenyúlt, cinikus mosollyal csapott a lovak közé, hogy talán még az erdő sötét árnyai is megriadtak annek láttán.

[...]

Rey nem hezitált, hagyva a földön hánykolódni saját fegyverét, elrugaszkodva chakrát vezetett lábaiba és úgy ugrott neked. Megragadta két csuklódat, amivel az ülésedbe szorított.

- Most meg fogsz halni, BAKEMONOOOO! - Fröcsögte feléd, arcát az őrület és a félelem elegye torzította, miként utolsó szava torokhanggal szakadt ki belőle. Elengedte a csuklóidat és mindkét kezével rámarkolt a torkodra. Talán ismerős volt az érzés: A nyomás megnőtt a fejedben, a szemeid kidülledtek, nyakad izmai közé két hüvelykujj préselődött, irdatlan fájdalmat okozva, miközben te nem kaptál levegőt. Mindennek ellenére, mindkét karod szabad volt, Rey csak a testedre és a lábaidra nehezedett, valamint a nyakadnál fogva nyomott a kocsiba. A földön ide-oda guruló kunait az ülésbe nyomva egészen biztosan nem tudod elérni, így más megoldást kell találnod, hogy kiszabadult a tébolyult férfi szorításából, mi néhány perc múlva teljesen elveheti az életedet.

A kérdés ezúttal legfőképpen az: Melyikőtök őrülete a nagyobb?

____________
Állapot: 90% - Fogy a levegőd, fáj a torkod, a fojtogatás után szó szerinti fojtott hangon fogsz csak tudni beszélni egy fél órán keresztül, mint amikor elmegy a hangod. Ha nem cselekszel gyorsan, körönként 20% állapotod fogy a fojtás miatt, egészen addig, amíg le nem nullázódsz...
Chakratartalék: 100%

Ajánlott tartalom

Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete