Re: Kereskedők, Tehetősek Kerülete

**Nashimaru Hina** Kedd Feb. 11 2020, 21:22

Úgy hagyta el a szobát, mint aki üldözője elől kilétét csak mozdulatlanságával tudja elfedni, így lassan hátrál, végig rá nézve, hogy a vadász minden rezzenését jól lássa, így a legapróbbra is megdermedjen. Azon sem lepődtem volna meg, hogy ahogy csukódott az ajtó ő futásnak eredt, hogy minél messzebbre kerüljön, egy dolog hibádzik a képben, a vad mindvégig látta zsákmányát, és ő szándékosan hagyta, hogy a préda is lássa őt, mert élvezte, hogy ebben a pozícióban van. Félt, legalábbis én úgy érzékeltem, de milyen jól teszi maga szempontjából nézve, addig, amíg meg nem bénítja teljesen, és már a remegéstől mozdulni sem bír, a ragadozó meg megunta a kismacskáknak való játékot, és lecsap.

Az éjszaka hamar elmúlt, és meglepően kellemesen, belső zabolázatlan ragadozóim békén hagytak,talán még mindig azoknak a mámorító vöröslő cseppeknek hatása alatt voltak, és még nem volt szükségük újabb adagra, velem ellentétben, én annál inkább át akartam élni újra azokat a múló pillanatokat. A kocsihoz kiérve már teljesen úgy éreztem magam, mint egy kölyök tigris, kit idomárja ide-oda visz, hogy mindenhol bemutathassa, hogy ő tud ennek a fenevadnak, ennek a szörnyetegnek is parancsolni, pedig csak arról van szó, hogy még függésben van, mert gyenge. Abba tanítója bele sem gondolt talán, hogy majd egyszer minden ostor csapásért méltón megbűnhődik. A hintó pont ugyanúgy egy ketrec volt, mint az egész birtok, annyi különbséggel, hogy kisebb, így az ember még frusztráltabb, és ha már vágyai ki akarnak törni, nehezebb őket elfojtani, mert még elmenni sem tud saját kis zugába, hogy magányában lecsillapodjanak érzései, melyeket muszáj elfojtania. Az út telhetett volna tűrhetően is, de Rey ott volt, majd még meg is szólalt. Semmi kedvem nem volt egész létéhez, és úgy éreztem csak bajszomat húzogatja, miközben láncok helyett csak laza kötelek tartották vissza indulataim. Csak hidegen néztem rá rezzenéstelen arccal, ugyanis nem tudtam melyik érzésemet öltsem fel, melyikkel tudnám legjobban frusztrálni, és félő volt, hogy a mosolyt, a halk kuncogást félreértelmezi, és azt hiszi kérdése bugyutasága miatt reagálok így. Tudtam jól, nem naiv ő annyira, de a lehetőséget sem akartam megadni, hogy olyat lásson tekintetem mögé, ami nincs ott...ezáltal lelke kicsit megnyugodjon. Nem volt más választásom, be kellett érnem ezzel a gombolyagot ide-oda görgető játékkal.

Az út alatt nem mondtam semmit, néha kitekintettem a tájra, mely igen sok színű volt, de valami hasonlóságot könnyűszerrel felfedezhetett akárki. Szép, és megnyugtató, vidám, és reményt adó a pusztaság, legalábbis azt gondoltam, hogy mások így írnák le azt, ami szemük elé tárul, bennem teljesen ellentétes érzéseket keltett. Az egész hamisnak tűnt, mely oly sápatag és halott a felszín alatt, hogy már csak idő kérdése, és minden egyes szeglete kopárrá válik. Talán nem ez volt az igazság, mégis ezt a hatás váltotta ki nálam, mert olyan volt, mintha a természet is álarcot öltött volna. Minden maszk elrejt valamit, ez a rendeltetése, de vannak, melyek olyanok akár egy zsák, és felhúzva magunkat fullasztjuk meg vele,-és ezeknek a vidékeknek is ilyen volt a beütése-, de vannak, melyek mint sisak védelmeznek minket a rossztól, míg az teljesen össze nem for valónkkal, és bőrünk szilárdítja meg. Ilyen, és ehhez hasonló mondatok cikáztak fejemben, míg nem beérkeztünk oda, ahol lelkem otthonosabban érezte magát, ezt viszont mások írnák le nyomasztónak, taszítónak. Jobban esett volna egy kellemes, magányos séta, vadászat a fák árnyjátéka között, mintsem zötykölődni az úton, de ezzel kellett beérnem. Lelkem hazájában most csak olyan voltam, mint a nem szívesen látott vendég, akivel érzékeltetik is, hogy jobb volna a mihamarabbi távozás.

Az események váratlan fordulatot vettek, a bárány farkassá vált, én meg üldözőből áldozattá. Végzetes hibát követtem el, biztonságban éreztem magam az uraság kijelentése miatt, noha soha nem lehetek abban. Egy vétek, ami miatt már valójában nem is úgy néztem Reyre, mint aki bármelyik pillanatban bántana, mert bíztam egy mondatrészletnek. Ennek következtében mindvégig egy nyílt mezőn játszottam el a lesből támadásomat, miközben a préda csak elhitette velem, hogy ő az ott lévő ártatlan jószág. Az az állat soha nem is létezett ily formában, de tökéletes hazugságot festett le, megfelelő hamis képet mutatott, mely őt szolgálja, így nem vettem észre, hogy ő az erdőből les engem, akkor legalábbis így tűnt. Fegyver koppanás, majd egy eltorzult arc, ennyit fogtam fel hirtelenjében. Majd már fojtogatott, az oxigénem fogyott, rohamosan, és nem tudtam tekintetébe nézni, mert féltem, hogy a gyermek én felébred azt látva. Nem tudtam gondolkozni rendesen, frusztráltá váltam, és csak a legegyszerűbb kiutat kerestem, ami inkább mondható egy reflexnek, ha az ember hasonló helyzetben van. Térdem mozdult, ennek célja pedig az volt, hogy eltalálja a férfi legérzékenyebb részét. Mindeközben chakrát koncentráltam tenyereimbe, és reméltem, hogy a gerjesztett fájdalom elég lesz ahhoz, hogy szorítása lazuljon, ezáltal kezeimmel kissé ellökhessem az ő kezeit magamtól. Mozdulataimban nem volt túl sok tudatosság, mintha egy marionett-bábu lettem volna csak, aki kiadta a parancsot, hogy mi szerint mozgassák, de a pontos lépéseket a bábmester adta már meg az idő rövidsége miatt, mert nem voltak fölösleges pillanatok, az oxigén fogyott.

Jiraiya Kedd Feb. 25 2020, 13:13

// A megszerzett technikáidat ne feledd felírni az adatlapodra! Smile

//

Hideg zuhanyként érhetett a felismerés, hogy meg akarnak ölni.

Nem mintha maga az érzés szokatlan lett volna számodra, de ezúttal nem számítottál rá. Felépítetted magadban a képet, melyet a külvilág mutatott számodra, s végül annyira elhitted azt, ami nincs úgy, hogy ez okozhatja majd most veszted. Akárhogy is, most nem volt időd a töprengésre, egyszerűen csak küzdened kellett. Talán itt lett volna az ideje annak, hogy szabadjára engedd az érzelmeidet, s jogos dühöd és fájdalmad rázúdítva ellenfeledre, igyekezd őt tigris módjára szétmarcangolni. Ám ez a pillanat nem jött el...

Úgy cselekedtél, ahogyan éppen tudtál: Chakrádat a tenyeredbe koncentrálva az erőd kissé gyarapodott, de ágyéka helyett csak a lábát és néhol az oldalát tudtad térdelni, azok pedig ebből a helyzetből nem gerjesztettek elég fájdalmat. A férfi a lábaidra és a testedre nehezedett saját testével, így nem volt könnyű dolgod. Igyekeztél lehámozni magadról a kezeket, de mindig csak az egyiket ment. Ekkor kevés levegőhöz jutottál, mi eszméletednél tartott, de semmi több. Ez a kevés oxigén olyan volt, mintha csak elnyújtaná a szenvedésed, de lehetett egy reménysugár is a bekebelező sötétségben. Csak felfogás kérdése volt.

Nem voltál képes dűlőre jutni a férfi erejével, újra és újra felülkerekedett az igyekezeteden és vissza markolt zsibbadt torkodra. Tekintete elborult, szemeiben az őrület szikrája pattogott. Vicsorával megvillantotta sárgás fogait, s a fáradó szuszogásával fröcskölő, a fogai közt minden egyes lélegzettel kipréselődött nyála az arcodba zúdult! Már csak másodperceid voltak hátra...

// A következő posztodban arra szeretnélek kérni, hogy fektesd a hangsúlyt Hina érzelmeire. Azt akarom látni, hogy a kialakult helyzet milyen érzelmeket vált ki belőle és hogy ezen érzelmek mennyire erősek. Természetesen cselekedned is kell, különben a karakternek vége. Hina lábaira nehezednek Rey lábai, lényegében rajta térdel a lányon. Egyik kezének ujjait le tudta magáról fejteni hogyha mindkét kezét bevetette, de csak ennyi. A férfi mivel mindkét kezével fojt, voltaképpen védtelen, a kezeid pedig szabadok. Képzeld bele magad a szituációba és próbálj meg megmenekülni! //

**Nashimaru Hina** Kedd Márc. 10 2020, 15:38

Érdekes, mennyi mindent számíthat néhány másodperc életünkből, más esetekben akár heteink vannak meghozni egy fontos döntést, de akkor, mikor létem volt veszélyben csak röpke pillanatok álltak rendelkezésemre. A haláltól csak egy lépés választott el, és ahogy közelebb fújt hozzá a szél egyre inkább ugrottak be az emlékképek, dolgok, amelyek elménkben megfakulnak az idővel, akkor mégis oly tiszta volt minden.

Ránézve támadómra bátyámat láttam benne, és éreztem, ahogy feltör bennem annak az estének a fogadalma, amikor egyetlen testvérem kis híján végzett velem. Az egész, mint egy kör volt jelen életemben. Valaki, akit naivan félreismertem, majd táncra kényszerít a kaszással. ~ Vajon pokolra jutnék azért, mert mindig magamat helyeztem előtérbe? Mert a világban csak így lehet túlélni? Vagy csak az az egyetlen igaz hely, hol minden valós? Hisz ott nincs szeretet, mi hamis volna. Van értelme egyáltalán küzdenem? Van értelme annak, hogy életben maradjak? Vagy csak saját szenvedésem nyújtom el? Talán fölösleges is ebben a világban maradnom? Miért küzdjek ellene? Egyszer vége lesz így is úgy is, hát akkor miért?~

Testem egy pillanatra ellazult, mint ami készül belenyugvani az elmúlásába, aztán hirtelen fülemben csengett egy gyermeki kacaj, az én hangom volt az. Szemembe megjelent a szokásos gyűlölet, pontosabban mondva visszatért. A másodperc töredék részéig valami borzalmas gondolat jelent meg fejemben, mely nem tudott rajtam erőt venni. ~ Magamért kell erősnek lennem, a vágyaimat kell kiélnem, és nem bánthat más, nincs joga hozzá, gyűlölöm őt, mit képzel? Elvenné tőlem azt, ami még előttem áll? Nem hagyhatom meg neki ezt az örömet, és nem veheti el tőlem a jövő bájait.~

Haragom kitört belőlem, szívem hevesen vert, és szabadulni akart a nyomás alól. Minden porcikáját el akartam pusztítani, még ha tudtam is, gyenge vagyok hozzá. Fogyott a levegőm, de utálatom iránta csak egyre inkább nőtt.

Épphogy csak egy kicsit tágulhatott ki tüdőm, ujjai újra teljesen szorították nyakam. Fölös volt az, hogy ezzel a módszerrel küszködjek tovább. Kezem ökölbe szorítottam, erőmet szintén megpróbáltam chakra koncentrációval növelni, amennyiben időm, és energiám engedte (ha a fojtogatás miatt nem gyengültem le annyira). Határozott ütés volt, egyenesen az ádámcsutkáját becélozva, reméltem, hogy ez majd kicsit fordít a kockán.

//Amennyiben nem jön be, és elrontottam, úgy természetesen akár a karakter halált is vállalom, ugyanis ez is benne van a pakliban.//

Jiraiya Kedd Márc. 17 2020, 17:31

Érzések, emlékek, s minden olyan vágy, mi valaha is megfordult a fejedben most megkörnyékezett téged!

Volt miért küzdened, s volt indokod élni. Legalábbis, úgy tűnt. Hiába gyengültél el lelkileg egy pillanatig és gondolkoztál el azon, hogy vajon mi értelme élni, neked nem mondhatta meg senki, hogy mikor fogsz meghalni! Oly' nagy reményekkel és tervekkel, vágyakkal és törekvésekkel élted eddig az életedet. Ez mégis hová lett? Kaptál egy otthont? Nevezheted annak? Hová lett a tűz, mely benned égett, a vérszomj, mely éltetett téged?! Bár megmakacsoltad magad, hisz tőled nem vehette el senki a jövőd, az égető késztetés a vérontásra még mindig nem lángolt benned olyan intenzitással, mint a kórház előtt...

Egyetlen egy ütés egy lágy részre. A férfi mindkét kezét használta, te pedig olyan helyzetben voltál, hogy bár kicsit ügyetlenül, de az arcát vagy a nyakát könnyedén támadhattad volna. Első tessék-lássák próbálkozásaid nem értek célt, ám amikor a halál rothadó lehelete mégiscsak elérte a nyakad, hogy csókot lopjon hamvas bőrödre még egyszer utoljára életed során, valami megmozdult benned. Apró dolog, kevésbé intenzív, hiszen csak átrohant benned, szinte alig élted át... Mégis elég volt ahhoz, hogy fordíts a helyzeten! Igen, egy apró dolog is elég volt hozzá, így joggal merülhet fel a kérdés benned: mire lehetsz még képes?

Az ütés kegyetlenül találta el a férfit, aki azonnal fuldokolni és köhögni kezdett. Szinte már reflexszerűen ugrott hátra és kapott torkához, a kocsi pedig zötykölődve ugrott meg, ezzel ő a földre esett. Fájdalmában magatehetetlen volt, de megragadta a kést amit a földre ejtett még nemrégiben. Jobb kezével a torkát fogta és úgy hátrált el tőled a földön kúszva, míg bal kezével feléd szegezte a fegyvert.

- N... - mondta volna, de szavai csupán dünnyögések voltak. Elapadt a lélegzete is egy pillanatig. Ha te próbálnál meg bármit mondani, neked sem menne. Mind a ketten fájó torokkal és duzzadt hangszálakkal veszitek nehézkesen a levegőt. Ő megilletődve, új fájdalommal küszködve a földön ül, te pedig az ülésben, miként feléledni látszik benned egy gyenge, elmúlni tetsző érzés: Ölni akarsz.
Egyelőre a helyzet változatlan, a kocsi tovább zötykölődik őrületes sebességgel, ő pedig feléd tartja a pengéjét. Idebent más eszköz nincs amit a környezetedből szerezhetsz. Az ajtó csukva, de nem zárva, az ablakot csipkés firhang fedi. Ha te nem lépsz időben, akkor biztos lehetsz abban, hogy ő fog. Meg akar ölni, ez már biztos. Mit vagy képes megtenni annak érdekében, hogy életben maradj? Hogy megmutasd, téged nem ölhetnek meg, hogy te arra teremtettél, hogy másokkal végezz? Már ha ez valójában így van... Régen még ezt hitted. És most?

**Nashimaru Hina** Kedd Jún. 02 2020, 23:26

Gondolatok melyek elöntöttek, melyek elbizonytalanítottak mindennel kapcsolatban egy pillanatra, gondolatok melyet a parázsló tűz még el tudod emészteni, így cselekedni is tudtam. A halál engedett torkom szorításából, így agyam az oxigén hiány miatt fellépő tompaságból kezdett magához térni, s ráadásként ez a fajta találkozás a fekete csuhással feltolta az adrenalint. Szívem hevesen pumpálta a vért, melyből tudtam, ha tétovázok a felém szegezett éles fegyver által hamarosan a kocsi belső terébe is juthat. Adott volt egy apró hely, egy nálam jóval erősebb ellenfél, és én magam legyengülten, belső vívódásaimat elnyomva. A széken ültem továbbra is, így magasságban feljebb, mint ő, azonban ez nem változtatott semmin, helyzetem nem kecsegtetett túl sok jóval, de ennek ellenére nem a félelem nőt bennem, az maradt úgy, ahogy addig volt, hanem a vágy öltött egyre nagyobb mértéket. Próbált megszólalni, de nem ment neki, és tudtam, hogy miattam nem, fájt neki, meglepődött, és akartam, hogy szenvedjen még jobban. ~Túl kell élnem, neki kell vesznie, őt kell elnyomnom nekem, s nem fordítva.~ Vörös, egyre izzóbb íriszeimet elemeltem az övéiről, és az ajtóra vetődtek. ~ Menekülnöm kell, most.~ Ez a pár szó visszhangzódott fejemben, és az egyik pillanatban tetté is formálódott. Minden erőmet összegyűjtve pattantam fel az ülésről, nyúltam a kilincsért, majd toltam el magamtól az ajtót, s azzal a lendülettel ugortam is ki belőle, nem törődve azzal, hogy esetlegesen hogy ütöm meg magam, nem törődve semmivel sem. Egy belső érzés azt mondta, ha maradok, megöl, ott nincs fegyverem ellene. Hiába éledt a vágy, ha a lehetőség megteremtésére is az esély a nullához tendált. Más színtérre kellett emelnem az egészet, esetlegesen eltolni a meggyilkolását, a késztetés még nem érte el azt a szintet, hogy elmém elborult állapotában irányítsa testem, s a halálhoz vezessen, életösztönöm még működött. Amint tudtam feltápászkodtam a földről, és igyekeztem a nyomasztó erdő sötétségében elrejtőzni, és ha időm engedte egy sima klónt is létrehoztam azzal a céllal, hogy míg engem a környezet magába bújtat, addig őt majd észreveszi ellenfelem. Amennyiben egyből utánam jött, és a klónt vette észre, úgy elkezdtem futni, ha engem szúrt ki, akkor is. Rohanni arra, amerre az út vezetett azt remélve, hogy elérem majd az új uram lakhelyét. Ha nem vettem észre, hogy egyből cselekszik ő is, akkor az úttól beljebb, az erdőben haladok, s technikám feloldom. Haladtam, ahogy tudtam a remélt menedék felé, az uramhoz. Élve kellettem neki, elméletileg, így bíztam abban, hogy ott biztonság vár majd. Nem ismertem azt a vidéket, sejtettem, hogy ha mások találnak meg, az állam végeztet ki esetlegesen, viszont ott… talán az erőre tehetek szert. Sokat kockáztattam, feltettem mindent, noha ott is ugyanolyan veszélyben voltam, ~ha utánam jön, és ha le is hagyom...lehet, hogy napokat kell haladnom étlen-szomjan, mire találok bármit, ha nincs szerencsém.~

**Senju Tobirama** Szomb. Feb. 06 2021, 21:58

/Hina/

// Megbeszéltek alapján akkor restartoljuk a kalandot, amit ott kezdünk, hogy a kórházban ébredve találod magad. A sok várakozás végett a Genjutsu Kai-t felírhatod kompenzációképp. //

A történések sorozatának elemei gyors ütemben követték egymást, s oly valósághű volt, néha viszont szürreális... Hamar felkeltél kórházi ágyadban, körül nézve sok ismerős dolgot nem találtál. Sehol a Daimyo, sehol egy lélek. Percek teltek el, mire rád bukkant egy nővér, ki amint meglátott sietve fordult sarkon szólni egy épp szabad orvosnak. Egy gyors vizsgálat, néhány rutin kérdés, s igazából útnak is eresztettek. Egy dolog viszont láthatón megfogta gondolatait, s ez neved volt. A kórházból kilépve hamar észrevehetted -bár elkerülni se tudtad volna észrevételük- hogy a kapuban pár magas, kemurigakurei shinobi állt. Mögülük egy vöröses hajú, vékony, ám fenyegető aurát árasztó fazon lépett elő, ki kezét nyújtotta feléd.
-Üdvözletem a nevem Nashimaru Jinzo. Régóta kerestünk már, s most úgy fest végre rád találunk. Jöjj velünk húgom, s vedd át helyed klánunk asztalánál...- Fogalmazott ékesen, ám választásod nem igazán akadt.
Társai léptek feléd, nyomatékosítva látszólagos főnökük szavait, s eloszlatva a választási lehetőség bárminemű illúzióját. Talán csak nem akartak jelenetet rendezni, talán csak tényleg szép szóval akartak előbb megközelíteni... ki tudja? Egy biztos, életed innentől más fordulatot fog venni.

// Ide majd bővítménybe kerüljön (időrendileg) ahogy elmész a fórumkalandra és hasonlók. //

Visszatérve Konohából csak te tudhatod milyen sebekkel gazdagodtál. A testiek látszanak, valóban, ám a pusztulás, a halál, s kettő kombinációja egy sose látott méretet öltve tárult eléd. Gondoltad volna, mikor odakerülsz? Akárhogy is, az élet megy tovább. Otthonodba betoppanva üresnek találtad a házat. Testvéred, s édesapád küldetésen lehetnek, máshol járnak. Ám nem ez volt az egyetlen ami feltűnt. A lakásban szerte betörés, vagy legalábbis kutlászkodás, keresgélés nyomai látszódtak. Valaki valamit keresett, s közben nem igazán ügyelt arra, hogyan is fedje el nyomait. Ruhák, összetört tányérok darabjai a földön, bútorok felborítva, s egy nagy adag sáros lábnyom, mely szinte minden négyzetméterén fellelhető volt a háznak.

Ajánlott tartalom