Tomoko festő üzlete - Gin Fukuro // Ezüst bagoly

A tengerparton jártam és sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy vagy a célközönség rossz vagy az én marketing stratégiám, de elég sokat kellett mondogatnom különböző mondatokat, mire sikerült találnom egy idős házaspárt, vagyis egy nénit, aki hajlandó festetni velem. A férj kevésbé volt elragadtatva az ötlettől, de hát az asszony akarja akkor nem volt ellentmondás. A nőnek láthatóan bejött a gondolat, hogy portrét festenek róla, hiszen ritkán engedheti meg magának ezt az embert, de szerencsémre a nyaraláson az emberek könnyebben adnak ki dolgokért pénz, mint a mindennapokban, azon gondolattól vezérelve, ha már itt vagyok, akkor mért ne. Ez természetesen nem mindenkire igaz, de már nagyjából ki is találtam, hogy hol festeném le és még messze sem kell menni. Szóltam az inasomnak, hogy hozza ki a felszerelésemet, én pedig addig az ügyféllel értekeztem, hogy mégis mire gondol, hogyan nézzen ki a kép. Én arra gondoltam, hogy a naplemente a háttérben túlságosan elcsépelt, mint annak a jelképe, hogy a festmény szereplői túl vannak életük delén és ezzel a kuncsaftok is egyet értettek. Végül a néni ötleténél maradtunk, aki azt találta ki, hogy kora esti képet fessek, amikor a hold még alacsonyan jár az égen. Ez a háttér, a portré alanyai pedig a meleg homokon, egy pléddel maguk alatt fekszenek a parton és a látványt csodálják. A koncepciót könnyen be tudtuk állítani, hiszen a pléd és a házaspár a rendelkezésemre állt, csak az éjszaka volt a fantáziámra bízva. Teljesen nem vagyok hülye az üzlethez, első ajánlatom az volt, hogy megfestem nagy méretben, de a bácsinak az 1100 ryu annyira nem tetszett, neki elég lett volna a legkisebb is, ami így is 500 ryu, de végül a nő rábeszélte a közepes méretűre, amibe én beleegyeztem, hiszen a vendégnek mindig igaza van. Miközben mi legalább 15 percig beszélgettünk a fényekről, a beállításokról, amihez az öregúr, már szívesebben szólt, mert mint kiderült, neki fiatal korában festék boltja volt, amit azóta az unokája visz, de ha kell akkor még ma is segít benne, így igen csak jól ismeri a színeket, addig a segédem kipakolt mindent, ami kellett.
- Rendben, akkor foglalják el a helyüket a pléden és szólok, ha kész van.
Megvártam míg kényelembe helyezik magukat, majd ceruzával elkezdtem felrajzolni a körvonalakat. Először a nagyobb dolgokat, a tenger és a part találkozását, majd a horizontot, végül elkezdtem a plédet és a pár kontúrjait is. Nem pontosan rajzoltam meg, csak nagy vonalakban úgyis a festés közben kellenek. Nem tudom, hogy mit gondolnak róla, de a kép úgy készült, mintha valaki egy teraszról festené, tehát magam is bekerültem a festményre, amint ezt a képet festem. Amennyiben nem tetszik nekik, akkor száradás után el tudom tüntetni magam. A festést a holddal kezdtem, ami körülbelül olyan ezüstös árnyalatot kapott, mint amilyen a hejem, majd az óceán, amin még látszik a kék szín ahol a nap visszavert fénye rásüt, de a körvonalon kívül már fekete a víz. A partot még nem nyelte el teljesen a sötétség, így a homok színét, valamivel sötétebbre választottam, de még kivehető az eredeti homokszín. A házaspár körül valamivel világosabbra vettem a dolgokat, hiszen mégis ő a lényeg, de azért figyeltem arra, hogy ne legyen túl világos, mintha egy messze világító lámpa fénye sütne rájuk. Körülöttük látható a homok és a pléd színe, bár ezek is sötétebbek az eredeti színüknél. A házaspár festésénél többször javítanom kellett és volt olyan eset, amikor meg kellett várnom, míg a festék legalább egy kicsit megszárad, mert egy- egy részlet nem tetszett és azt máshogy nem tudtam megváltoztatni. A tervezett 30- 40 perc helyett végül 1 óra lett a festés idő, de a házaspár nem bánta, mert a kép pontosan olyan lett, amit ők szerettek volna. Nem bánták, hogy rajta vagyok, hiszen nem nyomtam el a lényeget és így egy kis emlékük is marad arról, hogy kitől kapták a képet. Még aláírtam, hogy T. Tomo, majd fizetés után még elláttam egy kis tanáccsal az első vevőimet, hogy érdemes egy éjszakára kirakni a teraszra, ha van a szállásukon, száradni és ha holnap visszajönnek, akkor le tudom kenni egy réteggel, ami megakadályozza, hogy bármi reakcióba lépjen a tintával. A bácsi morogva, de kifizette a kép árát, viszont azt nem tudták megígérni, hogy vissza tudnak jönni, mert már ma megy a hajójuk tovább. Sajnáltam, de jó utat kívántam és visszapakoltam a szobába a cuccomat. Az első vásárlóm arra is rávilágított, hogy nem szerencsés, ki- be pakolni a dolgokat, így már meg volt a tervem, ha valaki megint élő képet akar, akkor szívesen elsétálok vele a helyszínre, ahol megrajzolom a vázlatot, ami alapján már a műhelyemben is meg tudom festeni a képet, mert nem egyszerű kipakolni ennyi mindent, majd vissza.

Örültem, hogy az idős házaspár női tagja legalább annyira hiú volt, hogy képet akarjon készíteni magáról és a férj volt olyan kedves, hogy elnézte az idősödő feleségének ezt. Nekem jó jött a pénz, mert hát valljuk be 500 ryu elég jó pénz és már megérte a vállalkozásnak, hiszen a festék és a vászon pótlása így is 2- 300 ryuba kerül. Miután az idős házaspár eltűnt a színről, újra kuncsaftok keresésébe fogtam. Sajnos ebéd időre végeztem, így a legtöbben enni tértek. Egyetlen vevő akadt, aki már egy kész képet vásárolt, így 300 ryuval megint gazdagabb lettem. A további időben nem sokan jártak erre, a legnagyobb csapat egy alul öltözött leányzó és a hozzá csapódó fiúk voltak. Magam sem vagyok szerény típus, így egyből letámadtam a hölgyet, hogy nem akarna-e képet és hogy ha esetleg belefér mást is. A fiú had majdnem szétszedett a szemtelenségemért, de a lány mintha csak mosolygott és mondott valamit, de azt már nem értettem, mert pár darab erősebb fiú kikapott és arrébb löktek. Nem tudtam meg, hogy mit mondott a lány, így hát továbbra is vásárlókat kerestem. Két további vevő akadt, az egyik egy helyi tájképet rendelt és miután megrajzoltam a vázlatokat megmondtam, hogy körülbelül másfél- két óra múlva jöhet a képért. Visszafelé sétálva jött a másik, aki egy erdei csendélet iránt érdeklődött, amit szintén megígértem és el is készültem, mire jött a vevő. A csendéletet kisebb vászonra kérték, de úgy éreztem, hogy a kép túl jó lett ahhoz, hogy kicsiben készüljön el, így a vevő kérésétől függetlenül közepes méretűben festettem le. Szerencsém volt, mert a vevő is annyira szépnek találta a képet, hogy kifizette a 200 ryuval többet a képért, összesen ötszázat. Lassan nyugovóra tért a nap, így kifizettem a segédemet, aki 50 ryut kapott és még a 20 ryut, amit a második vevő adott a képért borravalónak. Nem panaszkodhat hiszen ennyit nem keresett volna limonádé árulással. Miután a fiú eltűnt, még egyszer kisöpörtem a raktárat, majd bezártam és haza indultam. Napközben ugyan ettem valamit, de szerencsémre gondoltam rá és a vacsora bőséges volt. A napon töltött idő kiszívott, így zuhanyzás után aludni tértem, hogy aztán reggel valamivel korábban keljek a szokásosnál. Mivel nem volt jobb dolgom kimentem a partra fürödni egyet az óceánba, majd visszatérve a lakásomba reggeliztem és zuhanyzás után a drótokkal a kezembe a gyakorló térre sétáltam, hogy még egy kicsit fejlesszem a két napja elsajátított technikát.

Hidan- Üzletbővítés

Hosszú ideje voltam távol a vállalkozásomtól, így nem volt bevételem. A Tábor kalandból valahogy élve tudtam kikerülni, ha még a nyakamon az átokpecsét néha megfájdul. Egyelőre nem tudom, hogy mitől alakul ki a fájdalom, de egyelőre nem tudok mit kezdeni vele, Kodomo talán kitalál valamit. Ryuu halála fájdalmasan érintett, hiszen egyik jó barátom. Nem tudom, hogy pontosan mi történt vele, mert a holttestét nem láttam, de az élet nem áll meg. Kinyitottam a raktárat, ami az üzletemnek adott helyet, amin meg is látszott, hogy nem mostanában volt takarítva. Az egész napom elment a takarítással, majd még arra volt erőm, hogy szóljak a fiatal segítőmnek, hogy visszatértem és holnaptól nyitva leszünk. Néhány kép már el van készítve, így neki csak annyi lesz a dolga, hogy azokat árulja, mert nekem dolgom van a városban, ugyanis szeretném elkezdeni bővíteni a vállalkozást, mert így is túl sok munka van vele. Megbeszéltünk mindent és el is búcsúztunk. Ő elvileg már  hajnalban ott volt és elkezdte árulni a képeket. Én egy kicsit később keltem és a városba mentem, hogy keressek egy festőt, aki elkészíti a képeket, akár előre, akár helyben. Sajnos annyira nincs pénzem, hogy többet is felfogadjak, de talán, ha az az egy beválik és lesz további festőm és végül a falu összes festője alattam dolgozhatna és tőlem kaphatná a fizetést, amiből nekem lenne hasznom. A városban sétálgatok és ha találok valakit, akkor vele kezdek el beszélgetni és ha meg tudunk egyezni, akkor felveszem, majd visszatérek az üzletembe, ahol megnézem a bevételt és megmutatom a lehetőséget az újdonsűlt munkavállalómnak.

//Bocsi a rövidségért, nem nagyon játszottam még ilyet, így nem nagyon tudtam mit írni. A bevételt és a fizetést rád bízom.//

A háború véres világa nem éppen serkentő a művészetekre, legalábbis arra a fajta művészetre, aminek a követőit jelenleg keresem. Az embereknek ugyan van pénze, de jóval kevesebb a turista az országban, ami alapvetően belőlük él. Nem hiszem el, hogy a falunak csatlakoznia kellett a háborúhoz és a legutóbbi kalandon még az is kiderült, hogy Otogakure, élén Kabutoval az otokagéval, képes elárulni szövetségesét. Ennek az árulásnak leginkább Ame és én lettünk az áldozatai, hiszen mind a kettőnkön ott van az átokpecsét, ami egy olyan probléma, amire megoldást kell találnunk, de nem vesztegethetem ilyenre az időmet, nekem egy vállalkozást kell eindítano és ahhoz kuncsaftok és dolgozók kellenek. Sajnos ahogy járom a várost csak tapasztalt, vén rókákba futok, akiknek a tapasztalata mellé még önérzet is társul, nem mellesleg a fejlődésre való hajlandóság teljes hiánya. Ha legalább az utolsó meglenne bennük, akkor lenne esélyem, de nem. Évtizedek óra ugyanat csinálják van vevő körük és ez nekik bőven elég. Jó néhány napja járom a falut és egy feltörekvő, de ismeretlen művészen kívül, akinek a kilétét sem ismerem, nem találtam semmit. Az üzletem is üres, napok óta, senki nem akar festményt vagy egy rajzot, így lassan arra az elhatározásra jutok, hogy egyelőre bezárok. A fiatal segédemet is haza küldöm, adva neki néhány nap szabadságot, míg én neki látok kideríteni a titokzatos művész kilétét. Napközben ugyan járkálok a faluban nálam lévő néhány vászonnal és festékkel hátha akad valaki, aki kér egy képet, de néhány órán belül ezt is feladom és inkább az éjszakára kezdek készülődni. Ahogy elkezd esteledni és az emberek egyre inkább aludni térnek én úgy kezdem el a titkos "gerilla" akciómat, hogy kiderítsek valamit a titkos festőművészről. Este 10 körül indulok el a városba, ahol már néhány járőrön kívül nincs egy lélek sem. Papírra vetek egy üzenetet: "gyere éjfélkor a Daimyou palotájának északi oldalára! Egy művésztárs" majd a tinta szállító technikával az üzenetet madárra változtatom, ami a körmei közé kapja a papírt és a paranccsal, hogy ha lát valakit, aki éppen fest, ahhoz menjen hozzá. Közben létrehozok két tinta klónt és belevetem magam az éjszakába.

Az átokpecsét nem csak áldás, hanem átok is. Bár áldásos hatásait nem nagyon tapasztaltam. Rosszullétek és hányinger, mintha terhes lennék, ami eléggé lehetetlen, emellé az átokpecsét sem könnyíti meg a dolgomat. Ez így nem jó. Kezdetben csak lüktet, mint egy kellemetlen fejfájás, majd lassan eljutunk a migrénes fejfájás szintjére, de szerencsére estére egy kicsit enyhül.
Este megindulok megfelelő előkészületek után egyenesen a daimyou háza felé, amikor sistergést és sziszegést hallok. Valamilyen oknál fogva- semmi köze ahhoz a kígyószerű otokage elleni harchoz - a sziszegéstől egy kicsit megijedek, de bátorságom összegyűjtöm és az utcához megyek, ahonnan a hangokat hallom. Benézek és egy törékeny alakot látok, feltehetően nő, aki éppen befejezi. Mindkét kezében festékszóró, ruhája pont megfelelő az éjszakai munkához legalábbis a felsője, míg az alsója gyakorlatilag nincs is, nagyon rövid nadrág van rajta.
Egyből ötletet kezdek gyártani, hogy ne ijesszem meg a lányt és azt is prezentálnom kell, hogy művésztárs vagyok. Közben a klónomat körbeküldtem a tömbön, majd összeszedve a bátorságomat előléptem mikor a klón körbeért. Mosolyogva szólaltam meg.
- Szia! Mi jót festesz?

Mosolygok továbbra is és barátságosan állok. Nem akarom megijeszteni.
- Láttam a képeidet és nagyon tetszettek.
Mondom kedvesen és teljesen ártatlan barátságos szándékkal.

A klónok körbeértek és én bátorságomat összeszedve, bár nem kellett sokat győzködnöm magam, hiszen a vállalkozásért bármit, meg amúgy sem vagyok félénk típus. A lány a közeledésremre úgy kapja fel a fejét, mint a préda, amikor megérzi a vadász jelenlétét, de tudja, hogy már késő. A lány viszont gyorsan reagál és nem elég, hogy menekül, de még a követését is lehetetlenné teszi. Elrakja a festékes flakonjait, majd a klónok felé indul el, miközben a kezét végighúzza a falakon, aminek hatására a rajzok életre kelnek. Nem kérdés, hogy sumi ninpou // tinta stílust használ. Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül van még a Holdba olyan, aki ezt a ninja művészetet használja és mégis. A rajzok nem épp barátságosak és a legközelebbi rajz egy oni maszkkal és egy hatalmas szörnnyel a kezében. Látszik, hogy valami gyanús tettre készül. A klónok a sikátor másik oldalán pont erre vártak, ugyan nem látom, hogy a képek mögött mi történik, de ha a lány beléjük futna, akkor az egyik klón átalakul kígyókká és megpróbálja lefogni a lányt a Ninpo: sumi nomushi // ninja műbészet: tinta férgek nevű technika segítségével. Továbbra sem mozdulok, csak várom, hogy mi történik a rajzokkal, ha esetleg a klón sikerrel jár a túloldalon. Nem tudom, hogy meg akarom-e tudni, hogy a tintalány mennyire fájdalmas, ha belédütközik.

//Bocsi a késésért, suli és Isaos dolog elvette a kedvem, már tervezem a visszatérést.//

A háború nem érintette meg a szigetünket, így nem is mondhatnám, hogy sok szörnyűséget láttam volna. AZ óriás, ami szemben állt velem, viszont egy átlagos halandónak félelmetes lett volna, nekem viszont, aki rendelkezett a tinta felett lenyügőző volt. Mindig ott motoszkált a fejembe, hogy vajon a tinta arra is használható-e, hogy ilyen hatalmas lényeket létrehozzunk vagy csak azokat az aprókat, amiket én tudok. Most meg kaptam a választ, hogy a tinta és a chakra használható nem csak megzavarásra, hanem akár támadásra is. Bár gondoltam, sosem hittem volna, hogy látni is fogom és egyáltalán élhet a szigeten más tintahasználó is. Valószínűleg a legkevésbé érthető a reakcióm, mert ahogy feleszmélek az első csodálkozásomból realizálódik, hogy farkas szemet nézünk. Én nem mozdulok, így a lény sem mozdul. Patt helyzet, ha az lenne a cél, hogy elfogjanak, de valószínűsítem, hogy csak az elijesztés a cél. Sajnos nem tudom, hogy mi történik a szörny háta mögött, így a szemem mozgatásával próbálok átnézni a szörnyön keresztül, hátha látok valamit, de nem hiszem. Aztán valami megváltozik, a két szörny a támadás mellett dönt. Nem sok időm van reagálni, hiszen az eddig pórázon tartott szörny elég gyors, még ha gazdája egy lomha dög is. A tigris ugrik, így a levegőben nem igazán tud irányt váltani, tehát arra a döntésre jutok, hogy a jobbról érkező tigrist egy hátraugrással keülöm ki, majd kitalálom, hogy mi legyen a folytatás. Sajnos felszerelésemet nem hoztam el, így azzal gazdálkodhatok, amim van. A következő támadás esetén esetleg egy tűz technikával megállíthatom, mert a homok úgysem ég, a ház meg messze lesz, ha esetlegúgy döntök, hogy egy kisebb hatótávolságú technikát vetek be, már ha van olyan a 2 között, amit tűz elemből kitanultam.

Nagyon kevés időm van, így sikerül átnéznem a tintalényen, hogy mi van a háta mögött, de a kép nem túl bíztató, ugyanis további lények jelentek meg. Gyorsan megfejtettem, hogy nem tudok velük harcolni, mert túl sokan vannak és nem is azért vannak, hogy harcoljanak, hanem feltartsanak, így át kell rajtuk jutnom. Ezt a tényt a vállamba sugárzó egyre erősebb fájdalom is igazolja. ~Légy átkozott Kabuto!~ Ugyan a tigris a levegőben oirányt váltani nem tud, de mivel én később ugrottam, így ha lenne annyi esze a tigrisnek, akkor a következő támadást is bevihetné, amíg a levegőbe vagyok, de szerencsére nincs. Amint földet érek a tigrissel szembe, ami akár támad, akár nem, kézpecséteket mutatok, majd összegyűjtve a tűz chakrát a testembe és kilövök 3 tűznyíylat a tigris és a tinta lények felé. A tűznyilak indulása után én is megindultam a lények felé, majd megpróbálom kikerülni az elsőt, figyelve, hogy ne a tűz nyíl előtt érjek oda folytatom az utam és a többit is megpróbálom kikerülni. Tudom, hogy az anyaguk ellenére a klónok az őket összetartó chakra miatt elég erőset ütnek, így figyelek a támadásra, de minél gyorsabban át akarok köztük jutni, hogy a lány után eredjek, mert nem csak arra a technikára van szükségem, amit használt, hanem rá is, pontosabban a tudására, amit a festékkel művelt, bár ha belegondolok elég szép volt ahhoz is, hogy másféle tudását is esetleg teszteljem.

//Chakrát kérném//

Már a leveőben elkezdem a megfelelő kézpecsétek elmutogatását, így már a földet érés pillanatában el is lövöm az előkészített technikámat, ami egyenesen a felém repülő tintakitekatból egyszerű pacát hoz létre, aminek körülbelül ugyanannyi a veszélyfaktora, mint a házban lévő küszöbnek vagy a hanyagul elhajított banánhéjnak. A tigrishez hasonlóan jár az őt szabadon engedő tintaszörny és egy harmadik random lény is. Pontosan tisztában vagyok a taktikám hibalehetőségeinek és veszélyeinek, de valahogy át kell jutnom a tintaszörnyeken. Ugyan nem teljesen ész nélkül, bár kissé mindenképp meggondolatlanul, iramodok neki a szörnyeknek, figyelve a mozgásukra és az ütéseikre. Sajnos meggondolatlan vagyok, így egy rosszul felmért után egy fura szerzet sikeresen elkapja a bokámat, majd irdatlan erővel földhöz vág. A meccset a bordáim és az egyik fogam bánja, amit némi vér kiséretében ki is köpök. Ekkor jut eszembe valami, ami talán megmenthetett volna ettől a fájdalomtól, mégpedig, hogy tudok falat mászni a chakrám segítségével. Ugyan métereket is képes vagyok így ugrani, mégis mintha ez most nem jött volna össze és ehhez még jön a nyaktáji fájdalom, amit az átokpecsét okoz, igaz ez utóbbi most a legkisebb gondom. A földön fekve a lények az utcai harc szabályaihoz ragaszkodva, a földön fekvőt, vagyis engem, ütni- rúgni kezdik, ahol érnek. A falon felfutás és a magas helyekre felfutás után újabb ötletem is támad, ami viszont akár most hasznos is lehet, nem csak a "bárcsak eszembe jutott volna..." kategória polc egyik helyét foglalja. Amennyire a fájdalomtól képes vagyok koncentrálni, a chakrámat elindítom az egyik engem bántalmazó szörnybe, bár genjutsuba nem vagyok jártas, talán nem kell olyan mélyen beleásnom magam egy chakra lény rendszerébe, hogy ne sikerüljön a terv, és ha sikerül beférközni az egyik közeli lény chakrarendszerébe, akkor egy általam kreált és már megtanult technikát alkalmazok, ami nem más, mint a Sumi Bunshin Daibakuha // Tintaklón robbantás és ezzel felrobbantom a tőlem nem túl messze lévő, de talán biztonságos távolságban leledző tintaszörnyet, ezzel is megszabadulva további lényektők és némi felfordulást okozva, hogy valahogy kikeveredjek innen.

Pontosan tudom, hogy a válasz nem győzi meg, de a válaszára nem számítottam. A tinta férgekre valójában nem volt időm, így alapvetően minimalisták lettek, de harcban jóval kevesebb ideje van az embernek művészi férgeket vagy bármi mást rajzolni.
- Kisgyerekként nagyon szerettem rajzolni és a szüleim sok pénzt fektettek a tehetségem fejlesztésébe, de aztán bekerültem az akadémiára, így erre egyre kevesebb időm maradt rajzolni. Aztán az akadémia elvégzése után sokáig nem volt alkalmam megcsillogtatni a rajztudásomat, csak egy kis füzetbe rajzolgattam magamnak, míg a mesterem felfedezte ezt a tudásom és egy rövid teszt után kiderült, hogy van érzékem a tinta technikákhoz. Valójában a rajztehetségem ezután sem fejlődhetett, hiszen harcra képeztek és nem a vonalak művészi húzására. Szinte kiölték belőlem a művészet iránti igényt.
Mondok egy rövid védő beszédet. Igaza van a nőnek. Szinte elfelejtettem, hogy én valamikor a gyerekkori rajz iránt érzett szerelem miatt kezdtem ezzel foglalkozni és akkor még álmomban sem gondoltam, hogy én valaha shinobi leszek, aki ezt a tehetségét fogja használni harcra. A nőnek igaza van és most már emlékszem is, miért tetszettek a rajzai, tudattalanul is feltörtek ezek az emlékek és miután összekötődött a lehetőség, a céljaim és az emlék, így nem volt kérdés, még ha nagy részt tudattalanul is, hogy meg kell találnom a festőt. Közben a lány befejezi a mondandóját, majd a kezét nyújtja bemutatkozás gyanánt. Szüleim arra tanítottak, hogy nem illik egy nő kéznyújtását elutasítani, így rövid idő után el is fogadom, majd bemutatkozom.
- Örülök Kyo sensei, az én nevem Takeyanagi Tomok, leginkább csak Tomo.

//Ninpou: Choujuu Giga // Ninja Művészet: Nagy Rém Festmények//

A lány nem tud egy pillanatra csöndbe maradni, de ami még rosszabb, hogy egy jó szót sem tud mondani. A rajztechnikámat folyamatosan becsmérli. Nem is értem, hogy én miért védem magam. Tudok jobban is rajzolni, mint ahogy harcban csinálom, azok a rajzok igazából direkt lettek úgy megalkotva, ahogy. Nem akarok és nem is érdekelnek az okok, hogy miért van két rajzolási stílusom a valóéletben és a harcokban. ~Menj a jó büdös ... életbe.~ Fecsegését kizárom, mert annyira sem érdekel, mint a pók a sarokban, bár azt el kell ismernem, hogy van benne egy két értelmes mondat, de hát sok beszédnek sok az alja. Elbambuok és azt sem nézem, hogy hova nézek, leginkább mindenfele. Sem ételt, sem széket nem talál, ugyanis ha éhes vagyok akkor vagy az otthonról hozott szendvicset eszem, de inkább a parton található valamelyik étterembe térek be enni, mert az kényelmesebb. A bevételt ugyanúgy nem találja meg, ugyanis ami minimális pénz bejön azt vagy az üzletbe fektetem a hiányzó dolgok beszerzésére vagy a saját vagyonomat bővítem, természetesen kis segédem kifizetése után. Aztán végre valami normális feladatot is ad, amire felfigyelek. Nem kapkodok, de gyorsan rájövök, hogy mi az, ami talán meghaladta a képsségeim. A karikatúra. Sosem voltam jó a vicc mesélésben, de talán találok valami olyat, ami jó lesz így első próbálkozásnak. Gyorsan felállítom az egyetlen állványt, majd előveszek egy közepes vásznat és különböző színű tintákat. Megnézem mégegyszer a lányt, majd gyorsan átgondolom, hogy mit tudnék kihozni belőle. Megnézve, bár annyira nem ismerve gyorsan meg is születik a kép a fejembe. Nagyobb száj, még rövidebb nadrág, eső és a kabát helyett egy nedves pulóver alól kibukkanó fehér póló. Nekiállok, próbálok minél realisztikusabb lenni, de mindazonáltal ki is emelni azokat a dolgokat, amit kiakarok. Körülbelül fél órába telik a rajz alapja, majd a színezés és a finomítás további 1 órát vesz igénybe. Lassan hajnalodik és a fáradtság nem igazán segít a koncentrációban. Ugyan látom a kép hibáit, de megpróbálom ezeket is kiemelni, hogy direkt hibának tűnjön. Például egy elhibázott virágból rajzolom meg a lány valódi kinézetének kicsinyített mását vagy egy elrontott kos pecsétből alakítom ki a tipikus középső ujjas bemutatást, meg egyéb kisebb hibákat direkt fel is nagyítok.

Tudom, hogy a rajz, amit készítek nem harcra való, ahogy azt is, hogy ennyi idő alatt elkészíteni sem lesz időm a harcban, tehát sokkal gyorsabban kell rajzolnom ott és akkor, de most más a helyzet. Azt kérte, hogy rajzoljak valamit, ami felülmúlja a képességeimet. Sosem rajzoltam karikatúrát, így amellett döntötte és ha már a csaj megalázott akkor kapjon már vissza valamit. Ahogy a rajz kezd kialakulni a csaj is kezdi felismerni és egyből be is szól. ~Mit vártál? Getsu első számú pimasz ninjája vagyok!~ Igen, pimaszságért és szemtelenségért nem kell a szomszédba mennem és ha ennek más látja akárát, főleg, hogy ez már csak visszajár, akkor még örülök is. Észre sem veszem, hogy elszunyókál a lány, majd mikor kialakul az alapja akkor felébred és tovább kritizálja a róla készülő képet.
- Ha valaki piszkálja a másikat viselje a következményeket.
Mondom miközben fel sem emelem a fejem, hogy a lányra nézzek. Aztán lassan elkészül a kép, utolsó ecsetvonás és a lány felpattan az asztalról, hogy még jobban megnézze a képet.
- Ezzel maximum akkor, ha megdobom a vászonnal és sikerül eltalálnom, de nem harci rajzot kértél, hanem egy festményt.
Hívom fel a figyelmét a feladatának kiadásának hiányosságaira. Miközben beszélek két festékszórót vesz elő és pár másodperc alatt felskiccel belőlem egy nagyon ronda másolatot,
vagyis gondolom, hogy én akarok lenni.
- Sok mindennek mondanám, de chibinek semmiképp. Nem túl kawaii.
Közben megfigyelem a lány mozdulatait, a technika nevét és a hatást, amit létrehoz. Hasonló technikám van, csak ott egy óriási sárkányt kell megalkotni, ez meg valamivel kisebb, épp csak egy hangyabokányit, talán nem lesz olyan nehéz dolgom, meg a tinta is chakrabefogadós, így még egyszerűbb dolgom lesz. Ahogy az általam ismert technika ez is  Chakra testen kívüli tárgyban való irányítása és Chakra testen kívüli irányításával való mozgatás alapján működik. Míg az elsőt a láthatatlanság köpenye nevű technikával sajátítottam el, addig a másik a bábmozgató technika alapja, amit én magam nem ismerek. Lemásolom a fél tigris pecsétjét a lánynak és megpróbálom lemásolni a technikát, természetesen csak harmadjára sikerült, ugyan elsőre a figura elindult a képen, de ki nem lépett belőle, másodjára a figura elszökött a technika használata elől, ami a lányból talán valami gúnyos megjegyzést is kicsalhatott, de harmadik alkalommal már sikerült elkapni a kis csajt és kirángatni a rajzból.