Shunsui

**Shunsui** Vas. Aug. 30 2015, 21:21

Cél: Chakra és 4 darab 5 kiló súlyú kar és láb perec, egy 5 kilós mellény, 1 db kis tekercset, miben lehet tárolni őket megszerzése/megkapása.

Gyönyörű reggelre ébredtem. Napok óta nem éreztem magam így. Már lassan egy hete annak, hogy a szabadban éjszakázok és a nappalaim legnagyobb részét is itt töltöm. Most azt kérdezhetitek miért, hisz alig néhány száz méterre van tőlem a ház mibe, eddig aludtam. Az ok egyszerű, Gensai Mester új edzés tervel ált elő, a szabadban kell töltenem az éjjeleket és nappal is ott kell lennem. Tilos bemennem a házba, csak akkor léphetem át a küszöböt, ha valami nagyon nyomos okom van rá. Egy fa alatt vertem tanyát és ott állítottam fel a sátram. A nap hét ágra sütött, ám még nem volt az a rekkenő hőség. Takarómat ledobtam magamról és élveztem a lágy szellőt, mi testemet érintette. Nyújtóztam még párat a földön fekve, majd elkezdtem a reggeli edzésemet. Leizzadva léptem a dézsához és elkezdtem megmosakodni. Felhevült testemnek kicsit kellemetlenül esett a hideg víz, de mi másban mosakodhattam volna meg, ha nem használhatom a fürdőt. Letudva a tisztálkodást is a konyhaablakhoz mentem, hol már várt a reggelim. Még szerencse, hogy nem mondta azt, miszerint az étkezésekről magamnak kell gondoskodnom. A szokásos reggelimtől eltérően most hiányzott valami. A friss péksüteményemet sehol sem láttam a tálcán és az ablakpárkányon sem.
- Shunsui gyere csak vissza! – kiabál utánam a Mester.
- Igen, mit szeretne? – kérdeztem, mikor visszasétáltam az ablakhoz.
- Lenne egy feladatom a számodra. Úgysincs most semmi dolgod, mi lenn, ha segítenél nekem egy kicsit! – kért fel egy feladat elvégzésére. Rég nem tett ilyet.
- Mintha tehetnék mást! – már megtapasztaltam milyen, ha nemet mondok egy kérésére. – Miben kell a segítségem Gensai Mester? – kérdeztem.
- Elmehetnél a Kotaro-val Otafuku Gai-hoz, és segíthetnél elhozni a csomagjait. – vázolta fel előttem a dolgot.
- Kicsoda ez a Kotaro-san és milyen csomagot? – érdeklődtem a részletek felöl.
- Kotaro egy teakereskedő, akinek a Faluban is van egy boltja. Sajnos elfogyott a készlete és a füveket nem itt termeszti, hanem a nem messze található Otafuku Gai közelében lévő földjén a testvére
- És miért pont én segítsek, miért nem kéri fel a Falut, hogy segítsen? – néztem rá kérdően.
- Anyagilag nem ál olyan jól, hogy megtehesse. Elintéztem mindent, úgyhogy egy óra múlva indulhattok is! Könnyű munka lesz, ha igyekszel visszafele, akkor még a mai nap folyamán hazaérsz. Majd elfelejtettem, ha jól végzed a dolgod, akkor jutalmat kapsz tőlem! – szokás szerint nem várta meg, hogy beleegyezek egyáltalán, előre intézkedett.
- Persze, persze! Mindig mindenki ezzel jön, hogy könnyű, meg nem megterhelő, aztán mégis cipekedni kell vagy harc lesz a vége! Ezt már nem egyszer halottam az ön szájából! – vágtam oda nem tetszően - Rendben van! – adtam meg magam nagyot sóhajtva. – Hol találom pontosan ezt a Kotaro-san nevű embert? – Gensai Mester egyből elmosolyodik, és elmondja hol találom meg a boltját a Faluban. Mikor végzett összepakoltam a szokásos cuccot és elindultam megkeresni azt a híres-neves tea boltot. Mint kiderült már nem egyszer elhaladtam az üzlet mellett, ez akkor tűnt fel, mikor odaértem. Az ajtónál már érezhető volt a különböző füvek és teák illata. Belépve a csilingelő ajtón, egy viszonylag alacsony, szemüveges férfi sietett elém.
- Jó Napot! – köszöntem.
- Önnek is jó napot. Miben lehetek a szolgálatára Uram? – hajolt meg kisé, ahogy a kora azt engedte. Jómagam is meghajoltam.
- Kotaro-san keresem. – mondtam meg jövetelem célját.
- Én vagyok az, miért keres?
- Gensai-san küldött, hogy elkel kísérnem ön Otafuku Gai közelébe. – mondtam meg jövetelem célját.
- Oh, akkor te lennél Shunsui-kun! – bólintással jeleztem, hogy az vagyok – Hát időközben változott a helyzet kicsit, alig pár perce kaptam a hírt, miszerint a fiam már elindult vele. Ha nem lenne gond elé mennél és ide kísérnéd? – kérdi.
- Nem gond.
- Köszönöm! – hajolt meg – Rögtön mutatok egy képet a fiamról és hozok egy térképet, amin megmutatom honn járhat! – hátat fordított és felsietett az emeletre, honnét percekkel később a képpel és egy térképpel tért vissza. Az asztalra kiterítve a papírost megmutatta melyik úton jön a fia és hol járhat. A fényképet alaposan megfigyeltem, majd elindultam megkeresni. Futva haladtam, mert így hamarabb elértem a találkozási pontot. Jó párszor megálltam és a térképet elővéve megbizonyosodtam arról, hogy jó irányba megyek. Az út elég elhagyatott volt, mert útközben senkivel sem találkoztam. Kotaro-san által megjelölt helyet idő előtt értem el, így megálltam pihenni. Elvileg nem kellett volna sokat várnom, mire ide kellett volna érnie, azonban az idő telt s nem volt sehol. Félóra is letelt, mikor úgy döntöttem eléje megyek. Mentem is azonban nem találkoztam vele. Meglepődtem azon, hogy most mi van. Először azt gondoltam rossz helyen vagyok, ezért elkezdtem körbejárni a környéket. Fa, fa és még több fa, majd bokor, megint bokor és megint. Szekér sehol. Felmásztam egy magas fára és onnan kémleltem körbe a területet. Fentről már jobb rálátásom volt a területre. Nézelődés közben jött egy erősebb széllökés és kis híján lelökött a fa tetejéről. Erősebben kellett megkapaszkodnom, s egy kicsit lejjebb kellett mennem. Ereszkedés közben láttam meg a keresett járművet.
- Végre megvan! – mondtam, miközben gyors tempóban elhagytam a fát - De mit keres ott? Most, hogy már tudtam merre mennyek hamar elértem. Ahogy előbukkantam az egyik fa mögül már megválaszolódott az előbbi kérdésem. A szekeret és három másikat néhány útonálló suhanc térítette el. Jól tudtam mi fog következni. Mikor megláttak megijedtek gyors feltűnésem miatt.
- Hé, mit keresek itt? – teszi fel a kérdést majd folytatja – Jobb ha minél előbb eltűnsz innét, mielőtt bajos esne! – fenyegetett meg, s közben egy késsel hadonászik.
- Sajnálatotokra azt nem tehetem! – válaszoltam és elkezdek közelebb menni – Egy itt lévő személynek kell segítenem! – mondtam, szinte már ordítva. Kotaro-san fiának szántam a szavaimat, aki egyből előbukkant az egyik szekér mögül. Kicsit koszos volt a ruházata és látszott az arcán, hogy kapott egy két pofont.
- Jobb lesz, ha ti tűntök el mielőtt komolyan felidegeltek! – fenyegettem meg immár én a hat főből álló bandát. Fiatalok voltak, talán húsz-huszonöt évesek lehettek. Látszott a viselkedésükön, miszerint nemrég kezdték el a fosztogatást, talán két-három áldozatuk lehetett eddig.
~ Azt hiszik, mivel háború van könnyű dolguk lehet, könnyen megfélemlíthetik a szerencsétlen áldozatukat. Az egyik megunta a tétlenséget és rám rontott, elkezdett hadonászni a késével. Mozdulataiból és a kés fogásából látszott az amatőrség, mert mikor felém döfött én belerúgtam a kezébe, mitől kirepült. Ez nem történt volna meg, ha régóta használta volna a pengét. Az ember idővel rájön, hogy érdemes tartani, miként esik könnyebben a forgatása. Meglepődött a mozdulatomon, annyira, hogy ki sem tért a rúgásom elöl. Ahogy megrúgtam a kezét és a lábam a talajhoz ért, rögtön fordultam s a másik lábammal mellkason rúgtam. Ezt persze a többiek sem nézhették tétlenül, egyszerre támadtak meg, ha már egyik társuk csúnyán beégett. Egyikőjük sem volt profi, sőt haladó késhasználó sem, így kitérni előlük nem volt annyira életveszélyes. Habár a kezdők is veszélyesek egy bizonyos szinten, mert nekik nincs egy jól begyakorolt sémájuk, csak úgy rögtönöznek. Ahogy esik, úgy puffan módszert használnak. Ez okozott némi fejtörést, emiatt kaptam be azokat a vágásokat. Még nem állok olyan szinten, hogy egy ilyen incidensből sértetlenül kerüljek ki. Még elégé koncentrálnom kell ahhoz, hogy ne sérüljek meg komolyan. Nem régóta van az edzéstervemben a kés és egyéb fegyver elleni harc. Az a szerencsém, hogy a kés forgatóinak nincs rutinjuk é még félnek a harctól valamilyen szinten. Ezt használom ki és néhány akrobatikus mozdulatot beleszövök az elkerülésbe, ami azt mutatja az ellenfeleimnek, hogy mennyire vagyok jó. A Konoha jelével díszített fejpántom csak hab a tortán. Mikor előkerült a nyakamból azon nyomban megijedtek és ezzel egyetemben megtorpantak. Némi vitatkozás után úgy döntöttek inkább meghátrálnak és elfutnak. Időközben azért elgondolkoztam mi lett volna, ha nem amatőrökkel futok össze, hanem profikkal, akkor lehet, én menekülnék el s nem ők. Az útonállók elüldözésével azonban nem ért véget a dolgom. Mint kiderült Kotaro-san fiának a lovát sikerült egy baklövésük miatt elengedniük a haramiáknak. A másik három kocsi tulajdonosa hiába volt hálás a tettemért, sajnos nem tudtak kölcsönözni egy lovat sem, így az maradt, hogy én húzom egész faluig.
- Még hogy ma hazaérek, ha igyekszek! – elevenítem fel amit Gensai Mester mondott – Ha szerencsém lesz, akkor talán holnap délre visszaérek. – sziszegtem, miközben magam után húzom a nehéz szekeret. Nem volt nehéz megállapítanom a jelenlegi tempómból.
- Szóltál Fiam? – kérdezte Kotaro-san fia.
- Nem! – fordultam hátra és megráztam a fejem.
Tempóm tényleg lassú volt, mert az éjszakát az erdőben kellett töltenünk. tábort vertünk és megvártunk a másnap reggelt. Korán indultunk neki, hogy minél hamarább érjük el a falut. A szekér tulajdonosai közül egyik sem szeretett volna még egy éjszakát a szabadban tölteni. A nap épphogy felkelt, mikor elhagytuk a tábort. Az erőltetett tempónak köszönhetően még dél előtt elértük Konoha kapuját, és nem sokkal később már Kotaro-san boltja mögött pihenhettem a ház falának vetve hátam. Kértem a ház tulajdonosától egy vödör és egy kulacs vizet, amit meg is kaptam. A vödör tartalmát magamra öntöttem, míg a kulacsból jó nagyokat kortyoltam. Fél óráig ültem a ház falának dőlve és pihentettem magam. Fél óra után hazamentem, hol már várt a Mester, kinek elmeséltem, hogy miért tartott idáig. Csendben végighallgatta aztán azt mondta csukjam be a szemeim és ne nyissam ki semmi esetre sem. Úgy tettem és egy halk, ismerős puffanást halottam, ezt követően kezeim elnehezültek.
- Ez az ajándékom a jól végzett munkáért! Két öt kilós karperec a kezeidre és kettő a lábaidra, na meg persze kapsz egy ugyanolyan súlyos mellényt a felső testedre is! – ahogy próbáltam mozdulni éreztem a többletsúlyt a testemen.
- Ezt most viccnek szánta Mester? – érdeklődtem, fanyar arccal.
- Nem! Ez az ajándék segíti a fejlődésed, ezért csak akkor vedd le, ha muszáj, másképp viselned kell mindig! – utasított – Egyébként tessék, ebben tárolhatód őket, mikor nem viseled. – dobott felém egy tekercset. Alig tudtam elkapni a szokatlanul nehéz karjaimmal.

Namikaze Minato Kedd Szept. 01 2015, 11:21

Eseménydús pörgős jól megírt kaland volt. Noha egy picit sokalltam a támadók létszámát, de ettől függetlenül minden stimmel. A leírt tárgyak mellé + 5 chakrát adok. ^^

**Shunsui** Kedd Május 31 2016, 10:35

Időbeni elhelyezés: Nara Akane Sensei-el lefolytatott szintfelmérő után.

Shunsui miután megivott egy jó nagy csésze kávét s elfogyasztott egy tucat tojásból készült omlettet elindult futni. A fiú Mestere tegnap ráparancsolta, miszerint attól a naptól kezdve minden reggel fussam körbe a szokás útvonalát. Igen, a fiúnak volt egy útvonalam, amin szinte minden nap végigment, hol lassabban, hol gyorsabban és néha a házak tetején. Már kora reggel érezni lehetett, miszerint az aznap meleg lesz. Shunsui érezte, hogy a délutáni edzése a várható időjárás végett rengeteget fog izzadni, így jobb lesz, ha megszokottnál több vizet fog behűteni. Mester, a meleg idő beköszönte előtt figyelmeztette, miszerint egy újabb szabályt ad a többiek mellé. A szabály az volt, hogy csak egy megadott mennyiségű folyadékot vihetett a szervezetébe, csak annyit, amennyit előre odakészít. Azt persze nem tehette meg, miszerint sokkal többet készít elő, mert a Mestere nem nézte jó szemmel a pocséklást. Hiába mondta Shunsui, hogy másra is felhasználható a maradék víz, például mosásra vagy fürdésre, nem tudta meggyőzni sehogy sem. Eleinte nem értette miért olyan hajthatatlan, ám később rájött mi volt a valódi szándéka vele. Ez is az edzés része volt, habár arra viszont nem sikerült rájönnie, ez mikképp kapcsolódhatott ahhoz, amit még az elején mondott a Mestere, mikor elvállalta öt, mint Tanítványt.
Nem is gondolkozott ezen tovább csak futott. Nem sokan járkáltak még az utcákon, így nem kelletett kerülgetnie az embereket és sehol sem tartották fel öt. A Falu egyik kisebb parkját elérve abbahagyta a futást és pihenésként sétálva folytatta tovább az utat. Ha az utcákon kevesen voltak, akkor nem volt meglepő, hogy csak egy-két embert láthatott a parkban a fiú. A park felénél járhatott, mikor meglátott egy fiatal nőt, akik úgy nézett ki, mintha valamit nagyon keresne. Shunsui elment mellette, majd visszasétált s megszólította.
- Esetleg segíthetek valamiben hölgyem? – ajánlotta fel a segítségét lovagiasan. Elsőre nem is, majd mikor Shunsui-ra pillantott kissé meglepődött a fiú magasságán.
- Hát… nem akarnám feltartani… - próbált mentegetőzni már az elején.
- Ugyan kérem, nem tartana fel, csak a reggeli kocogásomat végzem! – vágott a szavába a hölgynek és próbálta meggyőzni, nincs semmilyen halaszthatatlan dolga. Tudta, miszerint illetlenséget csinált, amikor a szavába vágott, ám nem akarta, hogy tovább mentegetőzzön feleslegesen.
- Ha nincs más dolga, akkor igen! – egyezett bele végül – Elveztettem az egyik gyűrűmet és most nem találom. – mesélte el mit keresgél.
~ Jól gondoltam, azt, hogy valamit elveszthetett és az próbálja megtalálni. ~ állapította meg magában.
- Nagyon hálás lennék, ha lennél olyan kedves és segítenél megkeresni, mert nagyon fontos a számomra. – egy könnycsepp jelent meg az egyik szeménél.
- Segítek, épp ezért kérdeztem. Esetleg tudja, hogy merre eshetett le az ujjáról a gyűrű? – kérdezte kedvesen a vörös hajú óriás. Gyorsabban megy, ha az ember célirányosan keresi és nem vaktában össze-vissza mindenfelé. – Megkérdezhetem még, miképp is nézhet ki az ékszer! – érdeklődött tovább, hogy még könnyebb legyen a keresés. – Úgy értem mekkora és van rajta kő esetleg dísz vagy csak egy sima karika.
- Egy aranyból készült gyűrű egy kicsi dísszel a tetején. – írta körbe az elvesztett tárgyat – És errefelé vesztettem el, mert még megvolt visszább. Szerencsére tudta, merre tűnhetett el.
- Értem. Akkor elmentem keresni. – azzal otthagyta a hölgyet és a megtudott információk tudatában kis lépésekben elkezdte a kutatást. Néha-néha leguggolt és megmozgatta a fűt vagy egy ágat rakott odébb. Valamennyivel könnyebb lett volna megtalálni Shunsui-nak, ha nem lett volna akkora a fű, ha rendesen levágták volna, akkor az sokban segítette volna őket. De így, hogy nem volt, az sem volt baj, a fiú megoldotta valahogy. Némi keresgélés után úgy döntött először a nem mesze lévő padnál ülő idősebb férfihez megy megkérdezni, miszerint nem látta a keresett ékszert.
- Elnézést Uram, esetleg nem látott errefelé egy arany gyűrűt egy kicsi dísszel a tetején? – tette fel a kérdést. Az idő a férfit sem kímélte, ahogy senki és semmi mást. A megannyi év, amit leélt számtalan ráncot vájt arcára. A haja már majdnem teljesen megőszült, csak imitt-amott lehetett felfedezni benne egy-egy fakó tincset, ami még a régi hajszínére utalt. A mennyiség sem volt már a régi, eléggé megfogyatkozott az évek során. Az idős férfi lassan emelte fel a fejét és hunyorogva nézett a fiú arcára. Kicsit nehezére esett olyan magasra emelni a tekintetét, noha Shunsui direkt meghajolt, hogy ne keljen annyira felnéznie a szegény bácsinak.
- Sajnálom fiam, de nem láttam. – mondta fejét csóválva – Még ha el is mentem volna mellette, akkor sem biztos, hogy észreveszem, mert otthon felejtettem a szemüvegem és anélkül már nem nagyon látok. – magyarázkodni kezdett – Tudod az én koromban…
- Értem, elnézést, de sietek. További szép napot! Nem akarta Shunsui, miszerint elkezdjen regélni magáról, mert akkor az öregeket ismerve biztos egyhamar nem fejezné be, ezért illendően elköszönt, hogy véletlenül se sértse meg s ment tovább. Pár tucat lépére a padtól egy madárra lett figyelmes a fiú, az állat épp csipegetett valamit. Mikor jobban megnézte mi lehet az, megdöbbenésére nem volt más, mint a keresett gyűrű.
~ Ez hamar ment! ~ állapította meg magában. Úgy volt vele, miszerint kellesz némi idő, amire megtalálják, ha egyáltalán megtalálják. Tévedett. Lassan és csendes léptekkel közelítette meg az állatott, ám mielőtt elérte volna, a közelben valaki hangosan elkiáltotta magát és megriasztotta a repülni is képes állatott. Azzal nem lett volna baj, miként az állat elszáll, azonban nem egyedül ment, a csőrében vitte magával az ékszert is. Amikor eljutott Shunsui-nak a tudatáig mi történt, futni kezdett a madár után. A kényelmes futótempót most felváltotta a megfeszített iram. Mindaddig követte a földön, mígnem a tolvaj madár le nem szállt az egyik fára. Egy méretes fát választott ki, pontosabban az egyik legnagyobbat, ami a parkban volt található. Shunsui chakrát koncentrált a talpaiba s elkezdett felmászni a fára. A fa volt vagy tizenkét méter és a fiú alig jutott el öt méterig, mikor a madár megérezte a jelenlétét s felreppent. A fiúnak nem volt más választása, mint leugrani s futni tovább. A madár elhagyta a parkot és egy magas ház tetején telepedett meg ismét. Shunsui megint chakrát koncentrált a lábaiba és mászni kezdett a falon. Fel is ugorhatott volna, mert lett volna elég olyan rész a ház falán, miről tovább ugorhatott volna. Ezt azonban azért nem csinálta, mert félt attól, miképp zajt csap s megijed a madár. A tetőre felérve megbizonyosodott arról, miszerint még mindig a tollas veszedelemnél van a gyűrű, csak azután mászott fel teljesen. Óvatos léptekkel halad a tolvaj felé, azonban mégsem volt annyira az, mert sikerült megcsúsznia. Olyan váratlanul érte ez, hogy nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, minek köszönhetően fél térdre esett. Sikerült úgy bevágnia az egyik térdét, mi miatt a kelleténél is hangosabban kiáltott fel. Ha süket lett volna a madár, csak akkor nem hallotta volna meg és nem ijesztette volna el. Azonban mivel az állattal semmi gond sem volt, főleg nem a hallásával így menekülőre fogta… újból. A fiú megint futhatott, ám tanulván az előbbi esetből, mikor legközelebb megcsúszott és készült volna elesni a chakrája segítségével előzte meg az elesést. Eléggé botladozott a futás közben, de nem esett el. Ha jobb lett volna a chakra irányítási képessége, akkor rendesen tudott volna futni és nem marad volna le annyira. Shunsui kezdett ideges lenni, kezdte azt érezni, miszerint a madár direkt szál le néha-néha, hogy az idegeivel játszón. Már volt tapasztalata egy másik szárnyassal, akinek olyannyira sikerült felidegeznie, miképp már nem törődött a megtermett madáron kívül mással.
A táj változott körülötte és olyan helyre kerültek ahol a kertben homokozó és egyéb gyerekjátékok voltak, amik közül nem egybe sikerül belerúgnia. Az első kettőnél még felkapta a bevert lábát és a másik lábán ugrálva folytatta, majd a sokadig után már nem foglalkozott vele. Minden egyes alkalommal, mikor fájdalmat érzett, egyre dühösebb és dühösebb kezdett lenni, egyre jobban kezdte utálni a madarat.
Amennyire csak tudott próbált feltűnésmentesen áthaladni a kerteken és minél kevesebb kárt tenni az ott lévő dolgokban. Szalonozott, ugrált és mindenféle akrobatikus mozdulatot csinált, amiket ismert, és amiket képes volt kivitelezni, csak hogy kövesse. Ládákra, székekre, asztalokra még a kerítésen is halad s folyamatosan csökkentette a kettőjük közötti távolságot. Volt, amikor a madár hirtelen változtatott irányt, olyankor ismét chakrát használt, miképp magasabbra jusson egy ház falán, majd onnét egy másikra ugorjon és megtapadjon ott. A tolvaj végül a házak helyett egy zöld területet keresett és ott telepedett meg egy fán. Shunsui méterekkel odább ált meg és elkezdte kifújni magát. Légszomja volt egy kicsit és a lábai is lüktettek. Igazán kemény tempót diktált a madár. A fiú úgy döntött a kivárásra fog játszani, először megfigyeli a madarat, majd kitalál valamilyen tervet a gyűrű visszaszerzésére. Ezt szerette volna, ám ideje nem volt rá, mert a madár fészkelődni kezdett. Shunsui megijedt, félt, hogy megint a levegőbe fog emelkedni és újból kezdődni fog a kergetés. Akaratlanul is cselekedett, felkapott egy kisebb követ és a madárnak hajította. Mikor elhagyta a kezét a kődarab, csak akkor kapcsolt, hogy mit cselekedett az előbb. A fejéhez kapott és felkészült, miszerint már tényleg futás fog következni, azonban nem így történt. Mikor a kődarab eltalálta a madarat, az felsikoltott és kiejtette a szájából az értékes ékszert. Shunsui azon nyomban a gyűrű után vetődött és felkapta, hogy végképp ne tudja újból megszerezni az arany karikát. Felállva a földről nagyjából leporolta magát, s lélek szakadtan visszaindult, miként még ott találja a tárgy tulajdonosát. Szerencséjére még ott volt a fiatal hölgy, így átadta neki a számára olyannyira fontos tárgyat és elköszönt tőle. A nő nem győzött hálálkodni, amiért megtalálta a fiú az ékszert. Miután elváltak egyenesen hazament, ahol az ajtóban már várta a Mestere.
- Mi történt veled? – kérdezte a fiú Mestere, amint végigpillantott a verejtékben tocsogó, koszos ruházatú tanítványán.
- Egy madár… egy átkozott madár… megint… megint… – dadogott - már megint… Hagyjuk inkább. – azzal elsétált a férfi mellett és inkább nem fejezte be a mondatát.

Shimura Danzou Pént. Jún. 03 2016, 18:26

Szia!
Érdekes kihívás elé állítottad a karaktert. Tetszett a végén a tréfás felütés, akár egy Anime rész is lehetett volna. ^^ Viszont néhol nem egészen értettem a fogalmazást, mert az egyes és többes szám között ugrált a szöveg. Ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy érdekes történet volt, ahol nem kímélted a karaktert. A hölgy még "hozzád vágott" 500 Ryout, illetve + 7 chakrával is növekedett a hatalmad.

További sok sikert;
Danzou!

**Shunsui** Csüt. Jún. 30 2016, 21:32

A nap hét ágra sütött, a lágy szellő gyengéden borzolta a fák lombkoronáit. Olyan idő volt kint, amit vétek lett volna kihagyni. Shunsui-nak aznap nem volt dolga, egyetlen egy feladatot sem kapott a Mesterétől, se a Falu vezetőjétől. Így hát otthon ült és lógatta a lábait. Ahogy kitekintett az ablakon és megérezte a kellemes időt, elment a kedve az otthon üléstől.
Felvette szandálját és engedett a hívogató érzésnek, ami megállás nélkül a szabadba csábította. Lassú léptekkel szelte az utat és figyelte a járókelőket. A gyermekek vígan szaladgáltak össze-vissza és játszadoztak. A fiú elmosolyodott a látványon, ahogy azon is, mikor meglátott egy családot vidáman kacarászni. „Milyen jó is nekik. Vajon milyen érzés lehet?” Gondolta magában, miközben elsétált mellettük. Ilyen jó időben gyakran volt látható, ahogy a családtagok jókedvűen együtt múlatják az időt. Shunsui kinyújtotta a kezeit jó magasra az ég felé és nyújtózott egyet. Néha úgy érzete el tudná érni az eget, ha még egy kicsivel nagyobb lenne. Máskor azt kívánta miért nem lehet normális magasságú úgy, mint a legtöbb ember. Jó erősen összeszorította ökleit, olyan erősen zárta össze, mi miatt az ujjai elfehéredtek majd leengedte végtagjait. Kezei, mikor hozzáértek a testéhez ablakreccsenés hangja ütötte meg a fülét. Tisztán kivehető volt az irány, ezért azon nyomban arra irányította a tekintetét. Majdnem sikerült teljesen felnéznie – mert abból az irányból hallotta a hangot -, mikor is egy váratlan súly szakadt a nyakába szó szerint. A hirtelen súlytöbblettől egy hangos nyögés kíséretében elterült a földön. Hirtelen fogalma sem volt mi törtét vele. Megtámadta valaki? Esetleg valaki valamilyen szemetet dobott ki az egyik emeleten lévő lakásból és pont oda esett le, ahol épp állt Shunsui. Vagy csak egy madárra rájött a hasmenés és nem várta meg míg olyan helyre ér, ahol engedhet a természet hívásának. Ha az utóbbi volt, akkor egy benga nagy madár lehetett, mert amekkora súlyt érzett a testébe csapódni az nem lehetett kis adag.
Egyik felvetése sem bizonyult helyesnek. Nem kicsit volt megdöbbenve, mikor ülőhelyzetbe tornászta magát a földről s meglátta a nemrég még rajta mászó személyt.
- Miért voltál a lábaim alatt? – kérdezte felháborodottan. Egymás után érték a meglepetések a fiút. Nem elég, hogy nem egy tárgy döngölte földbe, hanem egy ember, ez a személy azonban egy kölyök volt. Még szerencsére volt, mert ha egy felnőtt esett volna rá, akkor lehet, hogy most alulról szagolná az ibolyát. A fiú nem tudta, miszerint örüljön ennek vagy sem. A tíz év körüli fiút kevésbe lepte meg az előbbi esemény, mint a majdnem dupla annyi idős égimeszelőt. Mihelyst túljutott az előbbi események okozta döbbeneten végigpillantott az égből pottyant fiún. Közepesen hosszú fekete haja volt s zöld szemei. Ha nem lett volna annyira dühös, akkor mondhatta volna az ember rá, hogy aranyos gyermek. A fúnak nagy szerencséje volt, hogy pont Shunsui-ra esett és, hogy ö tompította az esést, mert normálisan nem élte volna túl a zuhanást olyan magasból. A szerencse nemcsak az esésnél volt vele, hanem, akkor is, mikor az ablakot áttörte. A törött üvegszilánkok sehol sem vágták meg, nem úgy, mint Shunsui-t, akinek az arcát, a kezeit is megvágták a rá eső darabok.
- Már megbocsáss, de nem én mentem a te lábad alá, hanem te estél rám minden szó nélkül! – háborodott fel a vörös hajú ninja.
- Ki mondta, hogy az ablakom alatt állj meg! – a kölyök szintén felháborodott, amiért nem a földre esett, hanem a magas shinobira.
- Miért, neked meg ki mondta, hogy se szó se beszéd ugorj ki onnan! Örülhetnél, mert ha nem vagyok itt, akkor most már lapos lennél! - idegesítette Shunsui-t az, hogy még a gyermek volt felháborodva, annak ellenére, miszerint pont fordítva kéne lennie. Inkább hálásnak kéne lennie és sűrű meghajlás kíséretében kéne bocsánatot kérnie, amiért ráesett és neki köszönhetően sérült meg.
- Ebből a magasságból azt hiszed úgy jártam volna? Na, ne szórakozz velem! – válaszolta fölényesen. A kölyök beképzeltsége még egy lapáttal tett rá Shunsui idegességére.
- Te kiss…
~ Oh, hogy ez a kölyök mennyire beképzelt! ~ dühöngött magában.
Shunsui hirtelen felpillantott, mert olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Egyenesen azt a helyet kereste ahonnét a váratlan beszédpartnere elrajtolt. Csak futó pillantást tudott venni egy sötétebb ruhájú alakra. Amint meglátta a rejtélyes alak, miszerint a fiú öt figyeli gyorsan eltűnt. Tekintetét visszafordította az épp ruháját leporló kiskölyökre és magyarázatokat várt. A fiú is láthatta a feni fickót, ebben biztos volt Shunsui.
- Ugye nem magadtól ugrottál ki?– nem köntörfalazott egyenesen rá kérdezett a zuhanása okára. – Valaki kilökött téged. Hogy pontosabban fogalmazzak, az előbb látott fickó volt az. – jelentette ki.
- Mi közöd van hozzá, te nagyra nőt paradicsom! – kezdte el sértegetni Shunsui-t.
- Idefigyelj kölyök, jobb lesz, ha vigyázol a szádra! – emelte meg a hangját a fiú – Nem akarok ártani neked, csak segíteni szeretnék.
- Nincs szükségem járkáló paradicsom segítségére! Most nem vette figyelembe a sértést Shunsui, inkább próbált a lehető legnyugodtabb lenni.
- Miképp tudnálak meggyőzni, arról, miszerint tényleg csak segíteni szeretnék és nem ártani? – kérdezett rá.
- Sehogy! – vágta rá nyomban.
- Értem én, hogy idegen emberekben nem szabad megbízni, ám én kivétel vagyok. – folytatta a fiú meggyőzését.
- Hiába próbálkozol, nem érdekelsz. Most pedig le is kophatsz, nekem máshol van dolgom! – azzal elfordult a ninjától.
- Ha már nem tudlak meggyőzni, akkor egy bocsánatkéréssel megajándékozhatnál.
- Miért kéne! – vetett a vörös hajú fiú felé egy lenéző pillantást s elkezdett szaladni.
- Várj, még nem fejeztem be! – kiabálta és elindult utána – Állj meg kölyök! Hallod?Az a sötét ruhás alak rossz érzéseket ébresztett a vörös hajú ninjába és mivel még nem felet a kérdésére követni kezdte, hogy megtudja, mi folyik a kölyök körül.
Meglepően gyors volt a korához képest, rutinosan kerülgette az embereket és tudta, miképp jusson át a legkönnyebben az embertömegen, ha belefut egybe. Shunsui nem akarta, miképp észrevegye, ezért hol a házak tetején, hol a földön követte. Néha-néha még a Henge no Jutsut is használta és radom módon vett fel más-más kinézetet. A házakat elhagyva egy nagyobb erdőség szélén lassított le a fekete hajú kisfiú s állt meg végül. Shunsui néhány másodperccel később érte utol.
- Kölyökhöz képest elég beképzelt vagy és nem kicsit fennhordod az orrod, ezek mellett azért van legalább egy jó tulajdonságod és az a futás, gyors vagy!– dicsérte meg végül a fiút.
- Te követtél. – lepődött meg először, majd háborodott fel – Miért jöttél utánam?
- Szerinted miért?– kérdezett rá, bár nem várt rá igazából választ – Egyetlen okból… és az az aggodalom. Valóban így volt. Shunsui-ban a fiú követése közben aggodalom ébredt és félt, hogy valamilyen veszélyes dologba keveredett. - Az én nevem Shunsui és mint, ahogy a fejpántomból láthatod – mutatott a nyakában logó jelképre – egy ninja vagyok. Téged hogy hívnak?
- Taro. - mondta halkan.
- Taro… szép név. Kérlek bízz bennem és mond el mi a baj, hátha a segítségedre lehetek.
- Hát… tegnap valaki elrabolta az édesanyámat. Próbáltam megvédeni, szembeszálltam az emberrablókkal de… de… egyszerűen félrelöktek. – látszott a fiú arcán, miszerint a sírás kerülgeti – A mai nap folyamán azonban már engem is üldözni kezdtek. Először hagyni akartam, miképp elkapjanak és odavigyenek, ahol az édesanyám van, ám rájöttem azzal nem érnék semmit, csak anyukámnak okoznék még nagyobb aggodalmat.
Shunsui egyik szemöldöke felvándorolt a homloka középig.
~ Oh, mennyire felnőttesen is tud gondolkozni. ~ kellemesen csalódott a fiúban.
- Értem és köszönöm, miképp megbíztál bennem s elmondtad! – simogatta meg a fekete buksit – Segítek neked megmenteni az anyukádat. – dörzsölte össze a tenyereit – Már tervem is van rá!
- Tényleg? – örült meg.
- Tényleg, hisz ninja vagyok… és a ninjáknak az a dolguk hogy segítsenek azoknak, akik segítségre szorulnak. – mosolyodott el Shunsui – A tervem kivitelezéséhez, azonban meg kell bíznod bennem és követned kell minden utasításomat. Ha például azt mondanám menekülj, akkor azon nyomban eredj futásnak. Értetted!
- Igen! – azon nyomban határozottan válaszolt.
- Akkor jó. Következő a tervem…

Shunsui használta a Kakumeiro no Jutsut és falnak álcázta magát. Taro nem messze Shunsui-tol két ház közötti szűk utca elején állt s úgy tett mintha várakozna. A vörös hajú fiúnak a tervének első fázisa ez volt, a kivárás. Több mint fél órán át kellett Shunsui-nak rejtőznie úgy, hogy nem történt semmi. A fiú remélte, miszerint Taro nem unja meg a tétlenséget és rúgja fel az ígéretét. A fiú szerencséjére megjelent az a sötét ruhás alak, akit az ablakban látott. Fekete nadrágot hordott és sötétbarna felsőt, fejét meg egy a felsőjével azonos színű kendő takarta.
- Megtaláltalak, átkozott kölyök! – emelte fel a hangját, ahogy Taro-t is tette, a nyakánál fogva. Shunsui mozdulatlanul várt az álcája mögött, bármennyire is nem tetszett neki a látvány. A megbeszélt jel azonban nem jött így végképp nem avatkozhatott közbe. Megbeszéltek egy jelet, amit ha Shunsui lát, csak akkor avatkozhat közbe. Taro elhatározott volt, így nem akarta tönkretenni az igyekezetét.
- Eresz el! – kiáltotta, ahogy azt a szorítástól bírta és próbált szabadulni. Az idegen fickó megunta a kölyök ficánkolását s a zsebéből valami dolgot vett elő, amit a fiú arcába nyomott. Még egy kicsit ficánkolt, majd végtagjai élettelenül hanyatlottak le a teste mellé. Shunsui ekkor megijedt, ám mikor az alak a vállára kapta Taro-t láthatta, ahogy a fiúnak ütemesen jár a mellkasa. Shunsui feloldotta a Jutsu-t s ugyanazt a módszert használta a férfi követésére, mint amit Taro megfigyelésére használt. Az álcázott követés közel fél óráig tartott. A kendős férfi azon utakat választotta, ahol senki vagy csak alig járnak és, hogy mindenhol legyen valami takarás. Shunsui meglepődött, mikor meglátta hová viszi a férfi a fiút. Nemrég még Taro-t követte addig, vagyis annak az erősebb rész egy fentebbi szakaszáig. Az erőben egy nem épp bizalomgerjesztő tisztáson álló faházba ment be. Az épület nem volt a legjobb állapotban, azonban nem lehetett azt rámondani, hogy lepukkant lenne. Nemrég végezhettek rajta javításokat, néhol még lehetett látni, hogy a fa színe elütött a körülötte lévőtől. Az ajtó bezáródása után egy-két másodperccel Shunsui az épülethez lopakodott. Az ablak alá kúszott, majd óvatosan belesett. A férfi épp akkor dobta le a fiút valamiféle zsákokra. Taro ekkor kezdett el mozgolódni újból. Shunsui léptekkel hallott ezért lejjebb húzta magát. A szomszédos helyiségből egy másik férfi léptett a szobába. Ő már jóval világosabb ruhákat viselt, jó néhány árnyalatnyi különbség volt a két felnőtt ruházata között. Ám nem csak abban volt, hanem az árában is, mert elegánsabb voltak
- Bátyám, megtaláltam a kölyköt! – szólalt meg a kendős alak. A fiú a fejét forgatta és nézte hova került. Shunsui odafigyelt, hogy még Taro se vegye észre, mert a reakciója akár elárulhatná öt. Meglehetősen lassan nézet körbe és az egyik irányban megakadt a tekintete.
- Anya! – kiáltott fel s kapott a pólójához. A fiú jelzett s Shunsui nem hezitált tovább. Az ablakot betörve ugrott be a házba és rúgta meg a sötétebb öltözetű férfit. Taro azon nyomban az anyjához sietett és elkezdte eloldozni. A fiú anyja a zajra felébredt és sírva ölelte magához a gyermekét.
- Taro fogd az édesanyádat és hagyd el a helyet, minél előbb. Menjetek egyenesen a Rendőrségre és mondjatok el mindent! – utasította a fiút és az anyját – Most menjetek! Shunsui közben folyamatosan a két férfit figyelte.
- Nem lesz bajod? – kérdezte félve.
- Ne aggódj nem lesz. – mosolyodott el a vörös hajú fiú. A gyermek bólintott és az anyát kezén fogva maga után húzta.
- Yuu, állítsd meg a nőt és a kölyköt! – parancsolta rá a jól öltözött a másikra. A Yuu nevű férfi megindult, azonban nem jutott messze, mert Shunsui megpördült és fejbe rúgta. A rúgás olyan erős volt, hogy a sarokban lévő ládákat összetörve terült el a földön. Por kavarodott fel az eséstől és lepte be a szobát. A jól öltözött férfi elkezdett köhögni a portól, míg Shunsui nem, ő visszafogta a légzését. Sejtette, miszerint ez fog történni, eleget takarított rég nem használt helyiségekben, hogy tudja, mennyi por gyűlhet össze és az mennyire megnehezítheti a légzést. A fiú az ajtón keresztül amilyen gyorsan csak lehetett az ajtón keresztül elhagyta a szobát s megállt oldalt. Amint a férfi köhögve, könnyező szemekkel kijött, a Konohai ninja olyan erővel ütötte tarkón, hogy elájult. Mikor a szobában annyira eloszlott a por, hogy lehessen megfelelően látni egy kötelet kereset és amint megtalálta azt, egyenként megkötözte mindkettőjüket. Shunsui-nak nem volt kedve várakozni, ezért mindkettőjüket a vállára kapta s elindult. Ha ott maradt volna a kis háznál, akkor sem kelletett volna sokat várnia, mert útközben összefutott azokkal, akiknek szolt Taro és az anyja. A két emberrablót átadta, majd elköszönt Taro-éktol és hazaindult.

A Taijutsu Pontokkal kapcsolatban:
a Kalandban is viselte a karakter a 4 darab 5 kiló súlyú kar és láb perecét és az 5 kilós mellényét.

Jiraiya Hétf. Júl. 04 2016, 11:26

Kellemes olvasmány, bár néhány helyen hibádzik. Ha jól látom, akkor Konohai vagy, ebben a faluban - meg úgy bármelyik faluban - ha emberrablás történik akkor azt jelenteni kell a faluvezetőnek, vagy egy rendfenntartói szervnél, ami Konohában most a kirendelt ninják. Ezen kívül, ha ilyen elrabolós csetepaté zajlik az utcán, az feltűnik mindenkinek és percek alatt jönnek az őrök, hogy rendet tegyenek. Ezért nem okos dolog egy rejtett faluban ilyesmit tenni. De ennek ellenére, rendben van a kaland, de hát igen, a faluhoz kötöttség ára, hogy nincs nagy szabadsága sem a Felhasználónak sem a Karakternek arra, hogy hasonló kalandokat írjon teljes hitelességgel. Viszont itt pedig más előnyök vannak, mint Elveszettként ^^

Jutalom:

- +5 Taijutsu Pont (Ez az élményre adható maximum) Edit: +2 TJP a súlyok miatt.

- +12 Chakra

- +1000 Ryo a Segítségért

**Shunsui** Szer. Júl. 20 2016, 21:59

Shunsui egy hatalmasat sóhajtott, miután körbe nézett a körülötte elterülő erdőségen. Lassú léptekkel indult meg előre, miközben forgatta a kezében lévő térképet körbe-körbe. kereste rajta a jelenlegi pozícióját és azt, hogy merre menjen, ugyanis eltévedt. Eddigi élete során még egyszer sem tévedett el, pedig nem egyszer lett volna rá alkalma, mégsem sikerült eddig.
- Úgy tűnik mindent el kell kezdeni egyszer. – ironizált hangosan – Legközelebb nem fogom hagyni, miképp a környezetem elterelje a figyelmemet, az útirányról! – szögezte le saját magának. A térképet összehajtva fojtatta tovább az útját, egymás után tolta el az arca elöl a lelógó faágakat és a nagyobb bokrok ágait. Órák teltek el mire megelégelte a céltalan bolyongást és úgy nem döntött egyenesen előre fog haladni s nem fog semerre sem elkanyarodni, így csak kiköt valahol. Nyílegyenesen halad fél órát, mikor is nem figyelt a lába elé s megbotlott egy, a földből kiálló fának a vastag gyökerébe. Kezeivel valamiféle kapaszkodó után nyúlt, hogy megakadályozza az elesést, azonban az az ág, amit elkapott túl gyenge volt, így eltört s nem tudta betölteni azt a szerepet, amit Shunsui szeretett volna, miképp megtegyen. Elesett, azonban nagyon rossz helyen tette ezt, mert a talaj nem egyenes volt tovább, hanem lejtett egy elég hirtelen. Talajt érve elkezdett gurulni lefele, majd váratlanul eltűnt alóla a biztos talaj. Gyorsan kapcsolt és a sebtében látott gyökerek közül megmarkolt hármat. Olyanokat sikerül megragadnia, mik voltak olyan erősek, hogy elbírják a vörös hajú óriás testsúlyát.
A gyökerek jól bírták Shunsui súlyát, gond nélkül fel tudott volna mászni, ha rögtön elkezdett volna felmászni. A fiú e helyett inkább az alatta elterülő látványt figyelte, mintsem igyekezett volna a feljutással. Merengett egész addig, míg a gyökerek meg nem indultak a szakadék oldalából. Az alkalmi kapaszkodok egy ideig engedték zuhanni a vörös hajú fiút, majd újból megfogták, ám csak egy röpke pillanatra, mert az újbóli erőhatás a növényrészének már sok volt, meghaladta a teherbírási képességét és elszakadtak. Shunsui örülhetett, hogy ennyire hosszan nyúltak a föld alá és addig bírák a terhelést, mert az utolsó zuhanást követően elégé közel került a szakadék vagy inkább árok aljához, így mikor szabadesésbe kezdett, a földet éréskor nem törte ki a nyakát csak gurulni kezdett elég gyorsan. Olyan sebesen változott körülötte a táj, hogy azt se tudta merre halad. Percekig tartó forgás után végre sikerül megállnia, köszönhetően egy fának, hogy megfogta. Fejjel lefelé, háttal sikerült találkoznia a kérges növénnyel. A fiú a hátát tapogatva fájdalmas sziszegések közepette állt fel és húzta ki magát. Az első lépést követően azonban szédülni kezdett és még három lépéssel később ismét a földön találta magát. Forgott körülötte a világ.
- Már jó régóta nem éreztem ezt, nem forgott ennyire a világ körülöttem. Azóta nem, hogy mérsékelte az alkoholos italok fogyasztásának számát és mennyiségét. Valamennyivel nehezebben kelt fel a földről, mint elsőnek, s ahogy meglátott egy vörös cseppet lecseppenni a elé a földre, a fejéhez kapott a kezével. Nem az volt az egyetlen sérülés, amit az esés, majd a gurulás, a fával való találkozás és az újbóli esés következtében szerzett. Horzsolások, zúzódások sokasága tarkította a teste minden egyes pontját. Mikor a fejéhez kapott a vállába fájdalom nyilallt, sikerült meghúznia azt. Komolyabb sérülést azonban nem szerzett, legalább is nem látott és nem érzett magán. Sérült testrészeinek száma egyel nőtt, mikor megpróbált felállni és elindulni. Bal lábát szintén a vállához hasonlóan komolyabban megütötte. Bicegve indult meg a fiú az egyik irányba, mert ahol elérte az árok alját, annál a pontnál nem volt lehetősége kijutni… sehogy se. Jól is tette, miképp nem próbálkozott, mert egy ötperces séta után megtalálta a legkönnyebb kivezető utat egy lejtős rész formájában. Egyszerűen csak fel kelletett sétálnia a kicsit meredek lejtőn s már kint is volt. Mikor körülnézett, hogy hova került meglepődve tapasztalt, miszerint egy falu látványa tárult a szemei elé. Megdöbbent.
- Mégis hogy? – nézett vissza majd a falura. Mielőtt beleesett az árokba nem vette észre a házakat. Noha nem is volt sok ideje, hogy a környezetében gyönyörködjön, csak akkor már, mikor beleesett s a gyökerekben kapaszkodott. Az se mondhatta, miszerint sokat haladt azalatt az öt perc alatt a kezdeti bicegés mellett. Mire felét már valamelyest csökkent a fájdalom az alsó végtagjában, így a járása is valamelyest normalizálódott.
Lakatlan település közelében került, azt már abból a távolságból le tudta szűrni. Az épületek pocsék állapota, arra engedett következtetni a fú számára, hogy már évek óta lakatlan lehet a hely. Közelebbről látva sem tűnt kellemesebb látványnak az elhagyott település. Épp mikor elérte a fiú a legszélső házat, a szél épp akkor bontotta meg az egyik épület tetejét. A tetőről leszakadó cserepek zöreje után síri csend kezdett honolni, csak a néha-néha becsapódó ajtók és ablakok hangja zavarta meg a halotti környezetet.
- Hahó, van itt valaki? – kiáltotta el magát jó hangosan. Kérésére nem felelt senki, egyedüli hang, amit hallott az a saját hangának vízhangja volt. Beigazolódott az, amire számított, egy lélek sem élt már a faluban. A település határától tovább indult befelé és még egyszer próbálkozott.
- Elnézést valaki, találtam pár drágának tűnő holmit és nem tudom kié lehet! – próbálkozott mással, hátha csak félénkek és azért nem akarnak előjönni. Megint nem lehetett mást hallani csak Shunsui visszatérő hangját. Shunsui úgy döntött, ha nem felel senki a hívásra, akkor körbejárja a falut. Hamar ment az egész, mert nem volt sok ház. Két épület között, azonban mintha egy ember alakját vélte felfedezni, aki épp elszaladt. A fiú nem volt benne biztos miszerint tényleg látta volna, vagy csak a képzelete játszott vele.
- Hé te, állj meg azonnal! – utasította s utána rohant, azonban hamar szem elöl tévesztette – Francba! – szitkozódott hangosan. A fiú hasa hirtelen megkordult, ezért az egyik ház teraszára leülve a táskájából előhalászott egy rizsgombócot és elkezdte nyugodtan elfogyasztani. A tekintetével azonban nem sokat pihent, még evés közben is nézelődött. Shunsui szemei megakadtak egy a többinél nagyobb épületen. A többiektől eltérően nem csak a méretéven tért el, hanem abban is, hogy valamennyivel jobb állapotban volt. Felállva, táskáját visszavéve a hátára indult meg az épület felé. Az odavezető uton az elhaladó házakba be-benézett. Volt egy különös érzése a fiúnak, úgy érezte mintha valaki, valahonnan figyelné minden lépését. Amire elérte a nagy házat a rizsgombóc a kezében elfogyott. Shunsui arra következtetett miszerint abban a házban biztos a falu vezetője lakhatott. A fiú megmászta azt a három lépcsőfokot, ami kiegyenlítette a szintkülönbséget s próbált volna belépni az ajtón, ám a nyílászáró nem nyílt ki. A vörös hajú óriás nagyobb erővel próbálkozott legközelebb, azonban még így sem engedett. Ki se nézte volna az ember, hogy az ajtó ennyire határozottan tartja magát, annak ellenére, milyen réginek tűnt az egész épület. Shunsui hátralépett néhány lépést, hogy lendületet tudjon venni és elkezdett nekirohanni az ajtónak. Centikkel a nyílászáró előtt reccsenéseket hallott s az ajtótokostul elkezdett bedőlni az épületbe. Nem volt ideje reagálni és fékezni, a lendület vitte egyenesen előre. Egymásután tette meg a lépéseket, mígnem az egyik lába bele nem akadt az ajtó kilincsébe és el nem taknyolt a hideg kövön. A fiú teste, ahogy találkozott a kőpadlóval, a hosszú ideje rárakodott por rögtön felkavarodott s belepte az előteret. A nyitott ajtónak, vagyis inkább a helyének köszönhetően hamar eltávozott a külvilágba a fojtogató anyag. Újabb sérüléseket szerzett és megint beverte a fejét. A fiúval a sors aznap nem kegyelmezett, egymás után vert. Eltévedt, árokba esett, majd ismét közelebbről ismerkedett a földanyával.
Tényleg jó módú lehetett az, aki az épületben lakott ezt a belső tér is bizonyította. A házak, ahova benézett azok közül egyiknek sem borította kő a talajt, faborítású volt a legtöbb helyen. Az elhagyatottság miatt, a rablók sem kímélték a helyet, amit értékesnek véltek vagy mozdítani tudtak mind elvitték. Az egyik szobában azonban a falon logót egy kép, aminek a kerete igazán drágának tűnt, ékövekkel volt díszítve.
- Ez meg mi? Ezt hogy a csudába nem lopták el ez idáig! – lepődött meg. Fejét vakargatva bámulta a festményt s nem tudta elképzelni miképp maradhatott még a falon. Shunsui a szoba ajtajából egyenesen a festmény fel kezdett sétálni, közben végig a fejét forgatta. A festményen kívül semmi más nem volt a helyiségben, úgy, ahogy a többiben sem, amiket eddig átvizsgált. Mikor már csak egy lépés választotta el a fiút a képtől, egy olyan gondolat suhant át az elméjében, miszerint felettébb furcsa ez az egész helyzet. Talán hagynia kéne a festményt és tovább állni, azonban végül figyelmen kívül hagyta eme kosza gondolatot s végül csak karnyújtásnyira állt meg. Hiba volt, nagy hiba. Lába alatt megnyílt a talaj s a vörös hajú óriás eltűnt a sötétségben. A fiú kiáltása bezengte az egész házat. Az esés érzése, amire Shunsui számított nem sokáig tartott, mert hátsó fertálya felettébb hamar fájdult meg, amint találkozott valamiféle anyaggal. Kemény volt és csúszós, annyira, hogy nem volt képes megkapaszkodni se a kezeivel, se a chakrája segítségével. Még a kunai sem tudta lefékezni a csúszást, mert nem bírta belevágni semmibe, olyannyira kemény volt a falak. Sötét volt és gyorsan haladt lefelé. A harmadik vagy negyedik kanyar után a falakból víz szivárgott, ami miatt még jobban felgyorsult a csuszás. Jó pár jobb és bal kanyar után olyan hangot halott, amit vízeséseknél szokott hallani az ember.
- Na ne, ugye nem az van ennek az akna végén amire gondolok! – ijedt meg a fiú. Volt egy sejtése, ám remélte, hogy nem az vár rá, nem igazolódik be, amire gondol. – Na, most lény észnél és találj ki valamit, de gyorsan Shusui! A rövid idő miatt egyetlen dolog jutott az eszébe, ami elég kétséges megoldásnak tűnt. – Ügyesnek kell lenned, mert csak egyetlen esélyed lesz, több nem, ha elrontod, akkor életed végéig bánhatod. Feszülten várakozott, próbált nyugodt maradni. Mikor meglátta a fényt az alagút végén, tudta most vagy soha. Chakrát összpontosított a jobb kezébe s azon nyomban, ahogy kiért a járatból kinyújtotta a végtagját oldalra. Próbálta minél távolabb megéri a falat az alagút szélétől és remélte, hogy ott már nem lesz annyira csúszós a felület. Most szerencséje volt, mert meg tudott kapaszkodni. A lendület megrántotta igaz a vállát és az érkezés sem volt kellemes, ám az volt a fontos, hogy nem esett le. A bal kezében lévő kunait rögtön belevágta a falba és kiegyenlítette a fara nehezedő nyomását.
- Hű ez meleg volt! Tényleg rosszul jártam volna, ha leesek. – nézett a lent kiálló éles és hegyes sziklákra. Ekkor már volt sejtése, hogy maradhatott meg még a festmény a helyén.
Víz, víz sziklatüske, víz, megint szilatüske és még több víz. Ez a látvány tárult a szeme elé. Az alagúttal ellentétben, a barlangban volt némi fény, aminek hála lehetett látni hova került az ember. Lent nem volt olyan út, amin kitudott volna jutni. A vízeséstől oldalra méterekkel volt egy sötét mélyedés, ami lehetett kivezető út is. „Ha esetleg nem az lenne, legalább arra jó volna, hogy megpihenhessek.” Ez a gondolat suhant át elméjében, mikor meglátta a képződményt. Lassan és óvatosan elkezdett arra mászni. Mivel biztosra ment, ezért elég sokáig tartott eljutnia odáig. A barlang szájában megpihent egy kicsit, szusszant néhány percet, majd reménykedve kezdte felderíteni. Az a barlang egy ugyanolyan aknához vezetett, amin lecsúszott, csak ennek a vége nem vezetett sehova. Ez volt az egyetlen lehetősége a menekülésre, azonban túlságosan csauszos volt ahhoz, hogy simán felmásszon.
Chakrát összpontosított a lábaiba és kezeibe, így próbált feljutni és egyben kijutni. Az a mennyiségű chakra, amit a végtagjaiba koncentrált kevésnek bizonyult, el sem tudott mozdulni onnan. Még nagyobb mennyiséggel próbálkozott, ám újból sikertelenül. Egymásután futott neki, egyre több és több chakrát mozgósított a testében s juttatta el azt a megfelelő helyekre. Egymás után fulladt kudarcba a próbálkozásai. Ahogy növelte a mennyiséget, úgy volt egyre nehezebb irányítani és a megfelelő pontokhoz kontrollálni. Végül eljutott egy olyan szintre, ami már erőteljesen feszegette a képességeinek határait. Shunsui-nak végre sikerült megtalálnia azt a chakra mennyiséget, amivel már elindulhatott, amikor már nem csúszott meg, képes volt megtapadni s végre haladni. Nem tudott sietni, viszont nem volt arra ideje, miszerint óvatosan haladjon felfele. Érezte, hogy a chakra készletei fogytán vannak és mentálisan is egyre fáradtabb. Annyi chakra irányítása elég sokat kivett a fiúból, így nem tudta meddig fogja bírni. Képes lesz eljutni a végéig vagy félúton, esetleg a cél előtt elfogy az ereje s visszaesik oda, ahonnét indult. Majdnem az utóbbi lett, mert, ahogy kezeivel megkapaszkodott a széleken, nem bírta tovább a koncentrálást, a chakra a végtagjairól eltűnt s kis híján visszazuhant. Végül a fizikai erejét latba vetve mászott ki a felszínre. Kint egyből elterült a földön s hagyta, hogy a szél végigsimogassa testét.
- Úgy látszik elég nehéz dolgod volt Shunsui! – váratlanul szólalt meg egy ismerős hang a fiúnak. Shunsui egyből a hang irányába fordította a fejét és látta, ahogy a Mestere kisétál a fák közül.
- Mit keresel itt Mester? –kérdezte a fiú értetlenkedve.
- Szerinted mit? – várt néhány másodpercet, majd folytatta – Hát teszteltetek! – mondta nemes egyszerűséggel.
- Teszteltél? Mégis mikor? – még mindig nem értette miről beszél a Mestere.
- A teszt már akkor elkezdődött, mikor elérted azt az elhagyatott kis várost… vagy nevezzük inkább falucskának. – magyarázta. Shunsui még nem igazán értette ezek után sem miről beszél, de már kapizsgálni kezdett valamit. - Kíváncsi voltam a képességeidre, ezért ide irányítottalak, hogy letesztelhessem azokat. – mondta mosolyogva.
- Mégis ho… - nem fejezte be, mert tudta az Öreg volt olyan dörzsölt, miképp képes legyen rá.
- Kicsit elszomorít, amilyen eredményt értél el. Már legalább egy órája ki kellett volna jutnod. Ezek szerint van még hova fejlődnöd. Volt egy olyan sejtésem hogy ez lesz, ezért is hoztam ezeket! – vett elő néhány ismerős dolgot – Új súlyokat hoztam, vedd le a régieket s most már ezeket viseld. A karjaidon és lábaidon most már egy-egy tizenkét kilogramm súlyt kell viselned, míg a testeden egy tizenöt kilósat. Igyekezz és cseréld le, majd induljunk haza! – utasította a vörös hajú fiú, ki zokszó nélkül követte az idősebb férfi parancsait. Lecserélte a már megszokott súlyokat az újakra, majd a régieket lepecsételte egy tekercsbe. A hazafelé úton Gensai Mestere nem győzte a fiú az orra alá dörgölni a gyenge teljesítményt.

/A kaland végén a régi sulyok le lettek cserélve. A karjain s lábain mostantól már egy-egy 12 kg súly perecet, míg a testén egy 15 kg súlyú mellényt visel./

Inuzuka Tsume Szer. Júl. 27 2016, 18:48

Na akkor essünk neki^^
Ez az első írásod, amire lecsaphattam!

Ami először feltűnt, az az egyedi írásmódod. Egyszerre érdekes, és időnként tömény is, lehet hogy ki kellene próbálni, hogy lehet-e egy másfajta tagolással lazítani. Ugyanakkor épp ez az írásmód teszi olyan képszerűvé, anime hatásúvá az írást, ami viszont rendkívül szórakoztató Very Happy

Amire viszont tényleg figyelj: volt pár elgépelés, amit az ellenőrzők sem tudnak megmutatni, így érdemes figyelmesebben újraolvasni az írást, mielőtt beadod.

A történet érdekes volt, szegény Shunsui szenvedései pedig szívbemarkolóak.. ezen a kalandon még az ág is húzta...

De hogy a történet még jobb véget érjen, a jutalmazásod az alábbiak szerint állapítom meg:
- A leírt cseresúlyokat felírhatod az adatlapra ^^
- Bár a "gyenge" teljesítményt jól az orrod alá dörgölték, kaptál egy kis pénzt, hogy legyen miből borogatást venned a lehorzsolt részeidre: 900 ryo
- Ch: + 12
- Taijutsu pont: 3 +1 a súlyok miatt

Legközelebb valami kis időbeli elhelyezést érdemes beírnod^^

**Shunsui** Vas. Nov. 27 2016, 13:26

Edzés, kemény munkával fűszerezve.
1. rész

Időbeni elhelyezés: Az előző kaland után nem sokkal.
Cél: A súlyok növelése: 12 kg -->30 kg; 15 kg -->50 kg.

Letesz, belenyom, felemel és átfordít. Letesz, belenyom, felemel és átfordít. Letesz, belenyom, felemel és átfordít.
Ismételi egymásután a mozdulatokat Shunsui. Folyamatosan jár a kezében lévő kerti szerszám. Csak akkor áll meg, ha a fiú megáll pihenni. Most azt kérdezhetitek, mit csinálhat? Egy egész egyszerű dolgot. A kezében lévő kerti szerszám nem más, mint egy ásó, és ezzel az ásóval ássa a kertet. Hogy miért ás? Hát azért, hogy a föld felső termékeny rétegét lefordítsa a talajba, így felfrissítse. Ezzel azon rétegek, ahonnét az előző évben elültetett növény nem használta fel az lekerül és a következő évi növénynek lesz miből táplálkoznia. Újabb kérdés merülhet fel bennetek, az az, hogy milyen kertet ás és miért? A fiú Mestere egy újabb fajtaedzés elé állította a ninja palántát. Miért? Biztos ez a kérdés vetődött fel bennetek. Az egész pár nappal ezelőtt kezdődött.
Shunsui szokás szerint kezdett a napot, ugyanazt csinálta nap, mint nap. Felkelt és nekikezdett a reggeli előtti gyakorlatok elvégzésébe. Bemelegítéssel kezdett, ez volt az első dolga. Ez alap volt és sosem hagyta ki, erre mindig nagyon ügyelt. Nem volt kedve elszenvedi egy olyan sérülést, amit elkerülhetett volna, ha odafigyel, és nem enged a lustulásnak. Ha nem melegíti be az izmait, akkor megsérülhet. Meghúzódhatnak az erőkifejtését felelős testrészei vagy rosszabb esetben elszakadhatnak. Ha az utóbbi megtörténik, akkor mehet a korházba ellátásért. Még Shunsui nem járt így, ám nemegyszer húzódtak meg úgy az izmai, miképp napokig fájdalmas volt annak a testrésznek a mozgatása. Minden alkalommal valamilyen mondvacsinált okból kihagyta a bemelegítő gyakorlatokat és ennek következtében érte a sérülések. Pedig Gensai figyelmeztette őt többször is, de a fiú úgy volt vele, hogy akkor nem vette figyelembe őket. Gensai meg úgy volt vele, ha nem csinálja, akkor ezt nem kényszeríti rá, majd a saját kárán megtanulja, milyen következményekkel jár a mozdulatok kihagyása. Shusnui ezt megtanulta és úgy, ahogy az idős ember mondta. Azóta mindféleképp ügyel rá, hogy ne hagyja ki őket. A bemelegítő gyakorlatok után jöttek az igaziak, Először fekvőtámaszozott. Legalább kétszázat mindig meg kellett csinálnia és ezután ugyanagyi felülést végzett. A súlyemelés következett, majd néhány egyensúlyjavító gyakorlat és végül a futás. Amint visszaért a kocogásból meditálással zárta a sort, csak ezután ment fürödni és reggelizni. Amire mindennel végzett, más emberek, akkor kezdtek ébredezni, akkor másztak ki az ágyaikból és kezdték el a napjukat, mikor a vörös hajú ifjú már javában elkezdte. Aznap hamar elvégezte a Faluja által rászabott feladatát s a nap többi részét Eijisu-nál munkával és tanulással s az otthonában töltötte. Gensai Shunsui lustálkodását látva, azonnal felzavarta s edzeni küldte. Az akkor nyújtott teljesítménye és az előzőek miatt – ebbe beletartozott a küldetéseken nyújtottak is – arra jutott az idős ember, miszerint legalább három, ám az sem baj, ha öt szinttel megemeli az edzések szintjét a fiúnak. Tudta is, hogy miképp csinálja és kapóra is jött Shunsui következő megbízatása.
Valójában Gensai valami hasonlóra gondolt, mikor összetalálkozott Kenjiro Konoha-ban. Kenjiro épp egy felkérést adott le a Falu vezetőinél és távozóban volt, amikor meglátták egymást. Beszédbe elegyedtek és a beszélgetés közben tudta meg Gensai, hogy Kenjiro miért kereste fel a Falu vezetőit. Pont jókor jött ez és remélte, miszerint Shunsui-ra osszák a feladatot. Shunsui-ra osztották a feladat elvégzését, mivel rajta kívül egyetlen egy Genin sem volt épp szabad. Így hát amint hazaért a fiú és elújságolta Gensai-nak mi lesz a következő feladata, az azon nyomban sejtelmesen elmosolyodott. Elmesélte az aznap történteket s a fiúval együtt indult Kenjiro otthona felé.
A kis várost ahol Kenjiro élt, ahhoz képest, amilyen nehezítéssel haladtak, hamar elérték, azonban a késői időre tekintettel, a vacsora után mindenki nyugovóra tért. A fiú fáradt volt, mert az utat a Falutól a városig úgy kellett megtennie, hogy egy-egy fahasábon kellett állnia. Egyszerűnek hangzik a feladat, azonban ez nem volt az, mert a hasábok nem voltak a hagyományos értelemben rögzítve a fiú lábaihoz. A chakrája segítségével kellett a lábaihoz „ragasztania” és ott tartania az egész út alatt. Ennyivel azonban nem merült ki a feladata, miközben oda kellett figyelnie a lábaira, ezzel egyetemben a feje fölött kellett tartania egy kőlapot, min Gensai ült. Ha nem akarta, miképp lelejtse a Tanítóját a kezeibe is chakrát kellett koncentrálni és azzal rögzíteni a kőlapot. Ezzel elérte a biztosabb fogást, viszont jobban megterhelte, hisz kétfelé kellett koncentrálnia s a megosztott chakrájára ügyelni. Shunsui jól tudta mi lesz, ha az Oktatóját a saját maga hibájából távolítja el a kőlapról. Olyan büntetést fog kapni, mitől napokig fognak fájni az összes izmai. Megtapasztalta nem egyszer Gensai büntetéseinek keménységét, és ha tehette épp emiatt próbálta kerülni azokat. Alapból kedves ember volt az öreg, vidám és jókedvű, mindenki szerette. Ezen jó tulajdonságok mögött megbujt egy komoly és szigorú is, főleg ha Shunsuit kellett büntetnie. Na, akkor egy olyan arcát mutatta meg, amit a fiú legszívesebben meg sem ismert volna. Így hát a vörös hajú fiúnak megvolt az elhatározása arra, hogy sikeresen teljesítse a feladatát. Shunsui-nak ekkor még fogalma sem volt, mi fog rá várni az elkövetkező napokban. Ez a feladat sem volt könnyű, annak ellenére, miképp jó erőnlétnek örvendhetett s minden nap elég komolyan edzette a testét. Pedig az még nem a valódi edzés volt se nem a része, még meg sem kezdte, ez csak a bemelegítésnek szánt kis feladatnak szánta az öreg. A fiút ez a bemelegítés, nem kevésé izzasztotta meg, csak úgy folyt róla az izzadság. Meleg napnak néztek elébe, ami nem könnyítette a ninja palánta dolgát. Shunsui akármilyen edzettnek tűnik, ez a feladat soknak bizonyult, még neki is, mert nem tudta egyhuzamban megtenni az utat, muszáj volt néha-néha megállnia s pihennie. Ezen nehezítés véget kellett annyi idő a cél elérésére, mint akkor nekik. A feladat Shusni számára még az elején nem volt annyira megterhelő, ebből kifolyólag volt arra ideje, hogy figyelje azon embereket, kiket lehagy vagy épp öt hagyják le. Mosolyogva figyelték a vörös óriást, ahogy egy-egy harminc centis fahasábon jár, miközben a feje felett egy idős embert tart, ki egy kőlapon ül és jókedvűen nézelődik össze-vissza. Voltak olyanok is, akiknek az érdekes látvány a mosolygásnál többet csalt elő, fennhangon nevettek. Eleinte ez zavarta, azonban a későbbiek folyamán egyre kevésbé érdekelte már. Minden figyelmét és koncentrációját arra fordította, miszerint a feje felett maradjon az öregember s a lábai alatt a fahasábok. Az idő telt, ahogy haladtak előre és úgy lett nehezebb a feladat. Szép lassan kezdte érezni, miképp az izmai kezdik elérni a határukat. Minden egyes lépéssel, minden egyes megtett méter után, egyre közelebb és közelebb került a tűréshatárához. Minden feleslegesnek mondható dolgot ki kellett zárnia ahhoz, hogy kibírja, és büntetés nélkül megússza. Emiatt történhetett meg az, hogy mikor elérték Kenjiro birtokát és elfogyasztották a vacsorájukat, az ifjú ninja nem sokkal azután nyugovóra tért. Lefekvés előtt még lefürdött, ám annyira elfáradt, miképp az se zavarta, hogy hideg vízben tisztította le magáról a temérdek izzadságot.
Az álom olyan hamar szállt a szemeire, hogy alig telt el egy perc a szalmaágyba bújást követően. Mély álmából csak más nap kora reggel ébresztette egy szárnyas, meglehetősen rekedtes hangja. Shunsui olyan gyorsan ugrott ki az ágyból, mintha egy robbanás lőtte volna ki, s legalább másfél méterrel távolodott el az alvóhelyéül szolgáló szalmazsákok és báláktól, Nem kell szépíteni a helyzetet, egyszerűen olyan váratlanul érte az idegen hang, miképp megijedt tőle. Teljesen elfelejtette hol aludt el, még azt hitte a Konoha-ban lévő otthonának szobájában pihent. Zavarodott fejel bámult körbe és körbe, percek teltek el mire tudatosult benne hol is van. A tegnapi fáradságot sikeresen kipihenve, újult erővel indult el a házba, hol várták már a reggeli és mindenki más. A fiú volt az utolsó, aki felébredt, Kenjiro épp indult volna felkelteni, mikor belépett a házba.
- Na Shunsui ideje elkezdeni az edzést, vetkőzz! – utasította az épp reggelijét elfogyasztó fiút Gensai. Shunsui szemöldökét meglepetten vándoroltak feljebb a homlokán. Váratlanul érte az utasítás és az sem értette, miért kellene levetkőznie, hisz épp pár perccel azelőtt öltözött fel. Hezitált követni az utasítást.
- Mi az, nem hallottad vagy még mindig félálomban vagy és ilyen sokáig tart mire elér a tudatodig a szavaim? – kérdezte meglepetten és egyben szemrehányóan.
- Nem vagyok félálomban és elég hamar megértettem mit mondtál, csak azt nem világos miért kéne leöltöznöm, mikor alig egy vagy két perce öltöztem fel.
– válaszolta, miközben komolyan az öreg szemeibe nézett.
- Azt mindjárt megtudod. Kövess, és közben vedd le a felsőd! – azzal felállt az asztaltól és elindult kifelé, az udvarra. Shunsui még gyorsan megette a maradék falat kenyeret és a leöblítette a bögre alján lévő tejjel s csak utána követte, közben megszabadította felsőtestét a ruhaneműtől, úgy, ahogy azt Gensai mondta. A Mestere még mindig nem magyarázta meg miért kell fél pucéron lennie és nem is szándékozót, legalább is még. Amint kiértek egy láda mellett állapodtak meg.

**Shunsui** Hétf. Nov. 28 2016, 14:16

Edzés kemény munkával fűszerezve
2. rész

- Vedd le a súlyaidat, az összeset. – adta a következő parancsot. A fiú nem tehetett mást, követte azt és megszabadította testét a súlyos béklyóitól. Ahhoz képest, mikor először megkapta a felszerelést és magára öltötte azt, akkor nehezen bírt mozogni velük. Minden egyes lépése, minden egyes törzsdöntése, minden egyes karmozgása annyira suta lett és lassú, hogy minden feladat, amit el kellett végeznie, dupla annyi időbe telt. Mostanra, azonban már megszokta a plusz súlyt és nem okozott gondot többé a mozgásban, a mindennapi életben. Könnyűnek érezte magát, ami szokatlan volt, mert már eléggé megszokta a kiegészítőket. Gensai közben felnyitotta a ládát és elkezdte kivenni annak taralmát.
- Mostantól ezeket fogod viselni! – mutatott a súlyokra – Nem vagyok megelégedve a fejlődéseddel, ezért bekeményítünk. Drasztikusan növeljük a súlyok méretét és az edzések intenzitását… – magyarázta tovább. Shunsui ledöbbenve hallgatta a szavait. Az edzésterv nehézsége és intenzitása, a súlyok mérete, mind-mind olyan váratlanul érte, nem gondolta volna, hogy ennyire hamar ilyen kemény feladatok elé fog nézni. Ekkor mondta el azt is Shunsui-nak, miszerint, amit kapott feladatott a Falutól az az edzését is fogja segíteni. Persze alapból is kellett volna a segítség Kenjiro-nak, ám úgy mindenki jól járt… Shunsui-t kivéve, ő elég kemény idők elé nézett a farmon.
Shunsui feladata egyszerű volt, talán túlságosan is az egy ninja számára. Kenjiro kisegítő munkaerőt keresett, aki segítene a ház körüli dolgok elvégzésében s a földeken. Nem épp ninjának való feladat, de ha a megbízó ezt kívánta, és ha már elfogadta a feladatot, akkor nem visszakozhat már. Shunsui alapból sem tenné, ő nem vetette meg a kétkezi munkát, hisz a szabadidejében Eijisu-nak dolgozik és tanulja a különböző italok elkészítésének titkait. Az elkövetkező három nap azonban először azzal telt, hogy megszokja valamelyest a nagyobb súlyokat, nem kellett még dolgoznia. A mindennapi teendői is annyira fárasztóak voltak a számára, hogy ezt látva Gensai-nak megesett rajta a szíve s csökkentette az edzésprogramjában szereplő gyakorlatok mennyiségét és számát. Ez nagy segítség volt a fiú számára, mert így legalább nem szakadt meg. Azalatt a három nap alatt, nem csak az volt a dolga, miszerint hozzászokjon a sulyokhoz, hanem, hogy megismerje a farmot és a környékét. Meg kellett jegyeznie, hogy melyik melléképületben, mi található, és az épületek elhelyezkedését. Meg kellett ismerkednie az állatokkal, meg kellett tanulnia miként kell ellátnia őket. Ezt úgy kellet csinálnia, hogy figyelte Kenjiro minden mozdulatát és megjegyezte azokat. Az ifjú ninja nem gondolta volna, miképp ennyi mindent kell megcsinálni nap mint nap, hogy el legyen látva az állatok. Amint látott, annyival nem merült ki a feladatok száma, mert csak az állatok után jöttek a ház körüli feladatok. Hát igen itt is akadt nem kevés elvégezendő dolog és akkor még ne beszéljünk a földéről, márpedig azokból is bőven volt és nem is kis kiterjedésűek. Három napja volt alaposan eszébe vésni a dolgokat s hozzászoknia a nehezítéshez, mert azután kezdődött az igazán neheze. Azok alapján, amit látott Shunsui, tisztában lett azzal, miszerint nem lesz könnyű dolga, nem fogja tudni elmismásolni a dolgokat és nem lesz sok ideje pihenni s élvezni a vidéki levegőt, nyugodtságot. Napfelkeltétől, napnyugtáig kemény és megállás nélküli robotolás fogja várni. Szenvedés lesz a számára, főleg azokkal a nehezítésekkel. A három nap hamar eltelt s csak éppen hogy sikerült kicsit hozzászoknia az új ajándékokhoz.
Első tényleges munkanapján, legelőször a tojásokat kellett összegyűjtenie a tollasoktól. Amikor Kenjiro elsőnek megemlítette ezt, Shunsui azt gondolta, hogy ez nagyon könnyű lesz s gyorsan végezni fog vele. Amint viszont megpillantotta a tollas állatokat, egyből megváltozott a véleménye, ugyanis nemcsak normál tyúkok voltak, hanem akadt közöttük struccok is. Az apró szárnyasok tojásainak összegyűjtésével nem akadt gondja, azon kívül, miképp nagyon lassan mozgott s eltört pár darabot kezdetben. A gondok akkor jelentkeztek elsőre, mikor a strucctojásihoz ért. Shunsui készült volna megközelíteni a méretes madár fészkét, mikor az észrevette s nekirontott. A közelébe sem engedte, elkergette méterekkel távolabbra és közben agyonra csipkedte. Az alapból gyorsan futó madaraknak nem okozott gondot a vörös hajú fiú utolérése, hisz a szokásosnál is lassabb volt. Ha nem lett volna a nehezítések a testén, akkor minden bizonnyal sérülések nélkül megtudott volna lógni előlük. Kenjiro-nak könnyebb dolga volt, mikor megmutatta a fiúnak, valamiért őt nem kergették meg, nem csipkedték meg, egyszerűen elkerülték. Shunsui néhányszor még megpróbálta sikertelenül, majd egy seprűvel tett kísérletet a begyűjtésre. Azzal akarta elkergetni és megszerezni a méretes tojásokat. Ezzel sem járt sikerrel. Elkezdett gondolkozni, valamit muszáj volt kitalálnia, mert a tojásokat be kellett gyűjtenie, ha törik, ha szakad. Percekkel később újból próbálkozott, most azzal, hogy elsőnek eltereli a struccok figyelmét, és amíg azok nem ráfigyelnek, illetve a fészkükre, ellopja a tojásokat. A terv első felét sikerrel hajtotta végre, az elterelés bejött s a madarak eltávolodtak a céltól. Innentől kezdve már csak Shunsui-on múlott, észrevétlenül kellett odalopakodnia. A lopakodással gond nem is volt, azonban a fészektől való eltávolodás, már nem ment olyan simán, Ekkor már a madarak észrevették és megiramodtak felé. Lélekszakadtából kellett szaladnia. Éppenhogy sikerült a kerítés másik oldalára kerülnie, mikor a nagytestű röpképtelen szárnyasoknak sikerült utolérniük. Elégetetten nézte a kezében lévő tojást, habár tudta még korán sincs vége, hisz ott várják még a többi begyűjtésre váró óriástojások. Szusszant egyet s felkészült a következő menetre. Az előző stratégiát használt, elterelte az állatok figyelmét, miközben lopakodva csente le a rántottának valót. Ekkor sem sikerült észrevétlen maradnia, megint jött a kergetés, csipkedés. A következőnél is így járt és az azt követőnél és így tovább, és így tovább. Ennyi is elég lett volna neki egy napra, ámde korántsem volt még vége a napi teendőknek. A következő, amit meg kellett csinálnia, az nem volt minden napi feladat, csak egyszeri volt, a pajtát kellett lefestenie. Nem lett volna vele nagy probléma, azonban a festéshez szükséges eszközök közül hiányzott egy fontos dolog, mégpedig a létra. Márpedig az kelletett, mert az épület hatalmas volt és a földön állva sehogy sem lehetett elérni a tetejét. Még hogy a tetejét, a negyedét sem, pedig Shunsui nem volt kisember.
Nehezen vakargatva a fejét állt az épületmonstrum előtt s azon járt az esze, miképp oldja meg a feladatott létra nélkül. Anélkül kelettett, mert mikor megkérdezte Kenjiro-t hol találhat egy megfelelő mérető segédeszközt, az öreg egy egyszerű vállrándítással csak annyit mondott „Sehol. Mivel neki nincs olyan!” Shunsui-ban ez felvetette azt, hogy akkor miképp festették le ezelőtt. Rá is kérdezett és megint olyan választ kapott, amivel nem volt előrébb. Úgy sikerült lefesteni a pajtát, miképp akit megkért a munkára, az hozott magával s a festés végeztével elvitte.
~ Na szuper! Legalább beszerezhetett volna egyet azóta, ilyen esetekre. Mégis, hogyan csinálják meg a fenti javítanivalókat, ha nincs mivel elérni azokat?
~ merengett el ~ Hagyjuk inkább, értelmetlen ezen gondolkodni, van sokkal fontosabb dolgom. Akkor most mi legyen?
A fejvakarást közben abbahagyta, mert még ez az egyszerű mozdulattól jobban fáradt a karja, mint azt szerette volna. Egyetlen dolog jutott az eszébe, ami megvalósíthatónak tűnt a számára, legalább is a többihez képest, amik szintén felötlöttek benne és nem kell órákat tölteni azzal, mikképp a kiegészítő teendőket elvégezze. Magában abban az ötletben sem bízott annyira, - megint a plusz sulyok okoztak a fiúban kétségeket - mert nem tudta az épület faszerkezete elfogja-e bírni őt. A függőleges felületen való megmaradás képessége adott egy ötletet Shunsui-nak. Arra gondolt, hogy a chakrája segítségével megfog tapadni a pajta oldalán és ott sétál majd fel a tetejéig, úgy fogja végezni a munkát. Egy bökkenő azonban akadt ebben a tervben és az az volt, hogy vajon mennyire erős az épület oldalát borító faborítás. Vajon a fa nem korhadt-e már el annyira, miképp, ha rálépne, kiszakadna a helyéről, ugyanez igaz a tartórészeire. A szegekre még gondolni sem mert, hogy azok milyen állapotban lehettek… Jobb ötlet híján, bármennyi kétsége is volt megpróbálkozott. Magához vette a kellő felszereléseket, ezek az ecsetekből, a festékből, egy keféből és egy kaparóeszközből állt, ami ahhoz kelletett, hogy eltávolítsa vele a feltáskásodott részeket. Mindenekelőtt azonban, kikeltet tapasztalnia mennyi chakrát kell koncentrálnia a talpaiba, ahhoz, hogy elérje a kellő hatást. Lassú léptekkel indult meg függőlegesen felfele, két lépés után viszont visszaesett. Másodszor próbálkozott, most már sikerrel. Shusui nem sietett felfele, lassan és inkább megfontolt léptekkel közelítette meg a tető szélét, hol elkezdte a munkát. Megnézte először, hogy tiszta és nem-e táskásodott fel a felület, majd a nagyobbik ecsetet belenyomta a festékbe s elkezdte festeni a fa felületét. Ráérősen haladt és elég kényelmetlen volt a munkavégzés. Még ha képes lett volna sietni, akkor sem tette volna, biztosra akart menni, nem szeretet volna még több munkát adni magának azzal, ha kitöri néhány helyen az épület oldalát.
Órák teltek el és végre a vörös hajú ninja a földről szemlélhette kész munkáját. Megvolt elégedve vele és Kenjiro szintúgy. Az öregnek annyira tetszett az ifjú munkája, mi miatt Shunsui-ra bízta a többi épült újrafestését. Shunsui bánta is, hogy olyan jó munkát végzett és ezzel plusz feladatok szakadtak a nyakába. Annyi szerencséje volt, hogy nem azonnal kelletett átfesteni a többi épületet, elég volt, ha minden nap legalább egyet megcsinál.

Inuzuka Tsume Hétf. Nov. 28 2016, 21:05

Szép estét ^^
Olyan élményt küldtél be, hogy már az olvasásában is elfáradtam. Ennyi edzéssel, igaz hogy a magasságod és súlyod már megvan hozzá, de lassan tényleg te leszel a Konohai Kolosszus!

Ennyi bevezető után lássunk neki az értékelésnek:
- Arra kérnélek hogy kicsit figyelmesebben olvasd el az élményed, mielőtt beküldöd. Vannak rosszul használt ékezetek, elírások ( "és nem is szándékozót")

- a súlyok ismét a kalandod díjazását jelentik, felírhatod őket.
- alapvető mezőgazdasági ismereteket szerzett a karaktered, ha gondolod felírhatod egyéb ismeretként
- Ch: 12
- TJP: 5+3
- Ryo: 1500

**Shunsui** Szomb. Dec. 17 2016, 12:09

Edzés kemény munkával fűszerezve
3. rész

Egy hét elteltével Shunsui-nak immár nem okozott gondot a koránkelés, sőt annyira nem, hogy képes volt megelőzni a kakast. Mikor a szárnyas jószág felébred és belekezdett a házigazdáknak már megszokott korai ébresztésbe, a vörös hajú fiú már javában nekikezdett a munkának. Előkészített mindazt, ami aznapra kell, nem egy háztáji állatott megetetett, kiöntötte az előzőnapi állott ivóvizüket és frissel töltötte meg az itatókat. A kellő mennyiségű víz felhúzása az ásott kútból sem tellett annyi ideig, mint addig. Minden egyes nappal, egyre hamarabb és hamarabb végzett vele. Nem kevés vizet kellett kiemelnie annak a rengeteg állatnak, amik a farmon éltek. Még az első nap Gensai megtiltotta a fiúnak, hogy más helyről hozza a vizet, így csak az idős ember által engedélyezett helyekről hozhatta. Persze mindegyik helyről nem kevés fizikai munka árán kellett a vödröket megtöltenie. Csak a folyóból, a tóból és a vízgyűjtőkből hozhatta, sehonnan máshonnan nem tehette. Az utolsó volt az, amelyik helyről könnyebb volt hozni, persze csak addig, míg volt bennük az élethez oly’ fontos folyadék. Amikor elfogyott, na, akkor jött a neheze, Shunsui feladata volt feltölteni mindegyiket. Volt, amelyiket tele kellett és volt, amelyiket csak félig. Több száz liter vizet mozgatott meg olykor, ami nem kicsit volt megterhelő a fiú számára. Eleinte a vödröket a kezeiben cipelte, úgy vitte egyik helyről a másikra. Egy idő után, azonban muszáj volt változtatnia, mert a nap végére, annyira megterhelte ez és a sok más munka a végtagjait, miképp alig bírta felemelni azokat vagy fogni velük. Ezért, hogy orvosolja részben ezt a problémát, egy hosszabb fakaró egyik és másik végére helyezte a vödröket a fogantyúikkal, majd a fa segítségével keresztbe a nyakára helyezte. Így cipelte egy darabig, majd, hogy még gyorsabban végezzen, még két vödröt akasztotta fára. Négy vödörrel hordta és így kétszer olyan gyorsan haladt. Gyorsan is kellett végeznie, mert minden napra volt bőven feladata.
Az egyik például az volt, hogy egyedül ki kellett mennie a gyümölcsösbe s összegyűjteni a lehullott termést, még mielőtt elkezdenének szüretelni. Kenjiro nem kevés mennyiségre számított, ezért a nagyobb szekeret adta a vörös hajú fiúnak, miképp azzal hozza haza az összegyűjtött gyümölcsöket. Mint, ahogy addig, többször is akadtak problémák, ez akkor sem volt kivétel. A szekér elé nem volt semmilyen állat befogva, ami húzhatta volna a járműt. Shunsui-nak nem elég, hogy szedegetnie kellett a földre hullott gyümölcsöket, hanem még neki kellett húznia a szekeret is, ami nem kis feladat volt. Amint elvégezte a háziállatoknál lévő feladatokat, azon nyomban indulnia kellett. Meglepte a fiút az, hogy mennyire nehéz mozgásra bírni s mozgásban tartani a fából készült járműt. Sík terepen nem volt gond, főleg ha az után nem fut bele egy emelkedőbe vagy lejtőbe sem. Az emelkedőnél, ha nem tartotta a megkezdett lendületet, akkor a visszagurulást lehetősége állt fenn, ha a lejtőn lefele nem bírta kontroll alatt tartani gurulást, akkor annak a lehetősége állt fenn, miszerint nem lesz képes megfékezni s neki szalad valaminek. A nagyobb gödrökkel szintúgy meggyűlt a baja, volt olyan, amikor alig bírta kihúzni egyből.
Meggyűlt a baja az odajutással, a szedéssel már könnyebb dolga volt. A méretes kosarak megtöltése kevésbé volt fáradságos, mint a ló szerepe, ennélfogva valamennyire kipihenhette magát s erőt gyűjthetett a hazauntra. Ha a gyümölcsösbe való út annyira lefárasztotta, akkor a vissza út kínszenvedés volt. Az a rengeteg gyümölccsel megtöltött kosár megdobta a jármű súlyát, mindent be kellett vetnie Shunsui-nak, hogy visszajusson, még chakrát vezetett a tenyereibe, hogy azzal is rásegítse a fogást a szekér rúdján. Az első fuvart még elég gyorsan vitte vissza a farmra, a második már kicsikét több időbe került, míg a harmadik még többe. Épp a negyedik fordulót szedte meg, mikor a Konohai ninja megpillantotta azt az egyik lányt, aki Nanase-nak, a farm urának feleségének szokott segíteni. Épp Shunsui felé tartott egy kosárral a kezében. A fiú folytatta tovább a szedést, egész addig, míg alig öt méterre ért, mikor is megszólította a dolgozó fiút.
- Szép napot, látom nagy munkában vagy! – köszöntötte a lány.
- Neked is szép napot! – köszönt vissza illendően - Hát igen, volt mit elvégeznem,… – nézett körbe – de már a nagyjával kész vagyok, úgyhogy már nincs sok, talán még egy szekérnyi. – állapította meg, azon alapján, amit látott, mikor nemrég körbepillantott a maradék soron.
- Biztos éhes lehetsz, gyere pihenj le és egyél, hoztam ebédet! – mondta és kicsit megemelte a kosarát.
- Farkas éhes vagyok már! – amint kimondta ezt, Shunsui gyomra megkordult. A lány elnevette magát a gyomorkorgáson. Shunsui a lányt követve visszasétáltak a szekérhez s az egyik fa alatt telepedtek le. Pontosabban csak Shunsui, mert a lány, ahogy leült a fiú, indult is vissza, mondván még neki is van dolga.
- Jó étvágyat és további jó munkát! – búcsúzott el.
- Köszönöm! Shunsui még vetett egy pillantást a távozó lányra, majd elkezdte kipakolni a kosár tartalmát. Volt minden benne, mitől jól lakik az ember. Kenyér, egy darab szalonna, főtt tojás, onigiri, sült csirke, néhány tucat dango és tempura. Ennyi mindent csomagolt a fiúnak Nanase. Egy egyszerű embernek, ez sok lett volna egyszerre, ám az ifjú ninjának nem volt az. Mindig is nagy étvágya volt és most a munka miatt még nagyobb lett. Ez már a harmadik nap megmutatkozott mindenki számára, mikor az ebédlő asztalnál ültek. Néhányan csodálkoztak, mások betudták annak, hogy akkora és amiatt kell annyit ennie.
Jóízűen kezdett bele a falatozásba s elég hamar tűnt el a gyomra mélyén az elkészített étek. A nem kis mennyiségű ebéd után, kényelmesen elhelyezkedett s az eget kezdte bámulni. Az ebéd után nem kezdett bele rögtön a munkába, pihent és hagyta maga helyett a gyomrát dolgozni. Semmi jó nem sült volna ki abból, ha rögtön megy vissza dogozni. Étkezés után, mindig pihenni egy kicsit kelletett, hagyni a gyomrot nyugodtan végezni a dolgát s nem megerőltetni. Egy jó fél órás kényelmes ülés után ment vissza és kezdett bele az utolsó sorába. Ha azzal végzett, néhány napig nem kellesz visszajönnie. Az utolsó adag gyümölcs volt a fiú számára az igazán erőt próbáltató, mert rajta kívül álló okok miatt, többször kellett megállnia, mint azt szerette volna. Egy kemény menet után sikerült visszatérnie a birtokra. Végre pihenhetett egy órát, de csak annyit, mert utána várta őt a soron következő feladat.
Az egyik melléképületet kelletett kitakarítania, ami állítólag már több éve nem volt. Kenjiro úgy tippelt, hogy az a több év, legalább tíznek kell hogy legyen, ám az is lehetett, hogy több. Mikor az öreg kinyitotta a kétszárnyú ajtót, azon nyomban megcsapta a fiú orrát az az állott szag, amitől arra következtetett, miszerint tényleg csak nagy ritkán és nem mostanában nyitották ki a nyílászárókat s engedték, hogy kapjon egy nagyobb mennyiségű friss oxigént a helyiség beltartalma. Azt kérdezhetitek, hogy miből gondolta ezt Shunsui? Nem volt nehéz kisilabizálni abból, hogy mennyire volt zárta az a szag, ami megcsapta az orrát. Annyira nem volt az, ebből gondolta. Érzett már annál sokkal erősebbet, és tudta is, miszerint mennyi ideje volt elhagyatott s zárt az a hely.
Kenjiro azt tanácsolta, hogy kössön egy rongyot az orra és szája elé, ami nagyjából felfogja majd a felkavarodó port, ami a takarítással s a dolgok mozgatásával fog járni. Megfogadta az idős ember tanácsát és egy ronggyal az arcán kezdett bele a szortírozásba. Azt tervezte előre, hogy kihord mindent és a friss levegőn tisztítja meg azokat a dolgokat, amik majd visszakerülnek. Benn a helyiségben nem is lett volna képes, mert az évek alatt felgyülemlett rengeteg portól, mi felkavarodott a mozgás miatt, a látási viszonyok szinte nullára csökkentek. Az első pár tárgyon, amit kivitt, lehetett látni, miképp nemrégen kerülhettek oda, mert nem rakodott annyi por rájuk, úgy, mint a többire. Mindenféle limlom volt ott, közülük nem egy olyan tárgy, amelyről Shunsui az se tudta mi lehet az, mire használatos. Nem volt képes megállapítani, miszerint az ép vagy egy másik benn lévő tárgyról tőrt le, annak egy része-e. Olyan is a kezébe került, amiről biztos volt, hogy egy másik valami letört része, ám Kenjiro megcáfolta azt, elmondása szerint az nem tört le sehonnan és nincs más része, csak az, amit a fiú a kezébe tartott. Az viszont nem árulta el az öreg, miszerint mire használják a tárgyat, hagyta, hogy had furdalja a kíváncsiság a fiatalt. Furdalta is egy darabig, sehogy sem tudott rájönni az eszköz céljára és működésére. Hamar feladta azt, hogy rájöjjön és helyette inkább a feladatára, azaz a takarításra koncentrált inkább. Mivel egyedül volt meggyült a baja az olyan dolgokkal, mikhez alapból két személyre lenne szükség ahhoz, hogy mozgassák azokat. Magával a dogok súlyával nem volt gond, Shunsui volt olyan fizikai állapotban, hogy egymaga is elbírja. Ha eddig nem is lett volna, akkor az elmúlt napok megpróbáltatásain keresztüljutva bőven olyan állapotba került. Ha a súly nem volt akadályozó tényező, akkor vajon mi lehetett az? Mi lehetett az, ami megnehezítette Konoha vörös óriásának dolgát?...
Foghatóság. Megfelelő fogást találni nem volt könnyű feladat néhányon. Egyszerű embernek talán lehetetlenség lett volna. A megoldás egy olyan dolog volt, amivel nem mindenki rendelkezett. Nem volt más, mint a chakra és annak megfelelő irányítása. A fiú a chakrájával segített rá a fogásra és így már áthidalta a fellépő problémát. A napnak maradék része elment azzal, hogy kipakoljon és benn a raktárban kitakarítson. Másnapra maradt a kivitt dolgok megtisztítása és szortírozása, ebben Kenjira segített, ő mondta mi megy vissza és mi nem vagy, hogy hova pontosan a raktárban. A következő nap első fele elment a tárgyak tisztításával. Shunsui bármennyire is próbálta gyorsan elvégezni a feladatot, nem ment neki. Kenjiro árgus szemei figyelték a fiú minden mozdulatát és ha „véletlenül” kihagyott egy részt készségesen adta a tudtára, miszerint átsiklott véletlenül egy részen. Alapos munkát kellett végeznie a farm tulaja miatt és az alapos munkának idő kellett, elég sok is. Ebéd utánra már szikkadt és levegőzött annyit, amennyivel megelégedett az idős férfi. Shunsui sötétedésig azon volt, hogy mindent visszapakoljon, amit mondtak neki.

Inuzuka Tsume Vas. Dec. 25 2016, 20:23

Üdvözletem! Újfent enyém a lehetőség, hogy ellenőrizzem az élményed Very Happy

Úgy tűnik igen összetett, hagyományostól eltérő feladatokkal valódi fizikai alapozást adsz a karakterednek, mindazonáltal szerintem már most érdemes gondolkoznod abban, hogy a folytatások közé betervezz majd olyan küldetést is, amiben ezekre a tapasztalatokra mind vissza tudsz utalni a shinobi küldetéseden. Nem hiszem hogy ez nehézséget okozna, hiszen kalandjaid során olyan sokféle tapasztalatot szerzett máris a karaktered, hogy játszi könnyedséggel már akár a visszautalásokkal is meglenne a szükséges karakterszám. A feladat már csak annyi lesz, hogy új infókat, körítést adj hozzá. Én mindenképpen szívesen olvasnám Smile

A mostani írásod is jóval túlhaladja egy átlagos ember tűréshatárát, de a karaktered messze felette áll az átlagosnak, így természetesen elfogadom. A mostani élményed középpontjában az eddigiekhez képest sokkal inkább a szárazabb, leírásos részek kerültek, de ezzel nincs gond. Amire esetleg érdemes ügyelni, az az, hogyha fontosnak is találsz egy jelenetet, ne magyarázd túl. Ebbe lelkes íróként időnként én is beleszaladok, szóval nem egy komoly probléma ez, csak kicsiny finomítás lehet ez a stílusodon.

Jutalmaid:
Ch: 10
TJP: 7
Ryo: 2000

**Shunsui** Hétf. Dec. 26 2016, 09:13

Edzés kemény munkával fűszerezve
4. rész

Teltek a napok s Shunsui egye jobban kezdte átvenni a falusi lét hangulatát. Kezdett úgy járni a farmon, mintha nem Konohai lenne, hanem addig is ott, a közelben élt volna. A kemény munka hatással volt rá, mint fizikailag, mint szellemileg. A sok munkától, teste egyre erősebb lett. Egyre több izom jelent meg a testén, a kitartása is nagyban megnövekedett. Kenjiro szerint kezdett kikupálódni, kezdett egy igazi munkás férfira hasonlítani. Elég magas elvárásai lehettek az öregnek, ha ilyet mondott, mert, amikor Shunsui a farmra került, már akkor tekintélyes mennyiségű izommal rendelkezett. Kenjiro-nak azonban, ez nem volt elég, szerinte azok az izmok nem olyanok, mint, amik a kemény tanyasi munka által szerez az ember. Shunsui nem győzött csodálkozni az öreg szavain. A sok munka megváltoztatta a mentalitását, máshogy kezdett el tekinteni az ételre. Most, hogy már tudta mennyi munka kell ahhoz, hogy megteremjenek és az emberek asztalára kerüljenek, sokkal jobban kezdte becsülni az étkeket. Rengeteg tudást és tapasztalatot szerzett az elmúlt időben, jókat és rosszakat egyaránt.
Az utóbbi közé tartozott az, amikor újból ráhárult az igás állat szerepe. Szántani kellett a földet és az ő feladata volt húzni az ekét. Az egyik legnehezebb feladat volt a farmon végzett feladatai közül, talán a legnehezebb. Egy ember és egy igás állat között nagy különbségek vannak, mint fizikálisan, még akkor is, ha az épp egy ninja. Szekérrel mentek ki a földekre, és nem meglepő, hogy még azt is neki kellett vonszolnia. Kenjiro és az eszközök a járművön pihentek. A vörös hajú fiú már meg sem lepődött ezen, ha neki kellett húznia az ekét, akkor ebből következik, hogy a szekeret sem más fogja mozgatni. Ez már nem okozott gondot, ott kezdődtek az igazi problémák, mikor az eke elé került és elkezdték a munkát. Az első egy két métert gond nélkül vette, kezdte ez alapján azt hinni, miképp könnyen fog menni, hamar végezni fognak. Nagyon nagyot tévedett. A fiú, mivel nem fordult hátra, így nem láthatta, miszerint még az eke nem hatolt a földbe. Két méter kelletett ahhoz, hogy az eszköz megfelelő része oda kerüljön, ahol az igazi munkáját kell végeznie. Shunsui hamar megérezte ezt, a lendület, amivel haladt, egy csapásra megtört s olyant rántott a fiún, hogy kis híján hátra esett. Egész testében megfeszültek az izmok, mikor újból megindult. Minden egyes lépés, rengeteg erőt vett ki az ifjú ninjából. Lépéseire ügyelnie kellett, nem egyszer megcsúszott a talpa a földön. Kenjiro szerint nagy szerencséje volt a fiúnak, hogy a földjeinek azon részén kellett dolgozniuk. Ott nem volt annyira kemény a talaj, ennélfogva könnyebb dolga volt. Shunsui ezeken a szavakon elszörnyed, ott is alig bírta vonszolni maga után az ekét, akkor bele, sem mert gondolni, milyen lenne egy olyan helyett, ahol a jelenleginél is keményebb. Az öreg Kenjiro ennél a feladatnál volt a legengedékenyebb, többször álltak meg és hagyta a fiút pihenni. Kenjiro tudta, milyen nehéz feladatot végzett a Konohai ninja, emiatt volt engedékeny. Azok a pihenők bőven kellettek, ahhoz, hogy tovább tudja folytatni a húzást. A lassú tempóból következett, hogy több napot vett igénybe s ezek alatt a napok alatt volt a legfáradtabb a nap végén.
Kenjiro-t meglepte a fiú kitartása és fizikai ereje, nem gondolta, hogy addig fogja bírni. Még mielőtt elkezdték volna, abban a hiszembe volt, miszerint három napnál többet nem fog kibírni. Nagyot tévedett és nem csak ő, Gensai-on kívül mindenki más. A fiú mestere ismerte már a tanítványát, hogy tudja, amit a fejébe vesz, azt végre is hajtja, még ha beleszakad. Örült a fiú eme tulajdonsága miatt és amiatt is, hogy fogadott Kenjiro-val. Arra fogadtak, hogy mennyi ideig fogja bírni húzni az ekét Shunsui. Kenjiro három napot adott a fiúnak, míg Gensai azt mondta addig fog az eke előtt dolgozni, míg fel nem lesz szántva a terület. Gensai nem keveset nyert Shunsui állhatatottságának köszönhetően. Persze a fogadás Shunsui tudtán kívül zajlott, nem szerették volna, hogy megtudja mit is műveltnek a háta mögött. Nem volt szép dolog, amit tettek, ezt mindketten jól tudták, ám nem bírák kihagyni a lehetőséget.
Shunsui tényleg addig húzta az ekét, míg a felszántani való terület egészével nem végzett. A szántást követő elegyengetés s az utána következő ültetéssel lezárult egy újabb feladatsor. A magok elvetésében újfent kipihenhette magát s „regenerálódhatott”. A magok földbe kerülésük követő pár napban kilátogatott a földekre s ellenőrizte, hogy valamilyen állat nem kaparta ki a növénymagokat. Egyik ilyen alkalomról hazatérve útközben egy búslakodó ember mellett sétált el. Nagy lehetett a bánata, mert nem figyelt a munkájára, inkább kárt csinált a munkájával, mint hasznot. Shunsui először tovább sétált, majd mikor már nem bírta szó nélkül hagyni ezt, visszalépdelt hozzá s megszólította.
- Jó napot kívánok öregapám! Az öregember megijedt, mikor Shunsui köszöntötte. Annyira elmerült a gondolataiba, miképp észre se vette a felé közeledő vörös hajú óriást. Sóhajtott egyet, majd a meglepettségből felocsúdva szólalt meg.
- Neked is. – válaszolta szomorúan. Ezt már végképp nem tudta figyelmen kívül hagyni.
- Ha nem sértem meg, esetleg megkérdezhetem, netalán valami gondja van? Esetleg nem tudnék segíteni! Azokkal a bús szemekkel a fiú lélektükreibe nézett.
- Nem hiszem, hogy tudnál… - Shunsui nem hagyta, hogy végigmondja.
- Higgye csak el. – mondta határozottan.
- Jól van, elmondom. A farmomat banditák szokták megtámadni. Hetente többszer is eljönnek, és nem hagynak nyugtomat. – sóhajtott még egyet.
- Ha megkérdezhetném még azt, hogy miért pont önt támadják? – puhatolózott tovább. Kenjiro-tol és a többi emberektől nem hallotta, hogy őket is megtámadták volna.
- Kölcsönt kértem a főnöküktől. Pénzt kellett szereznem két évvel ezelőtt, mert az akkori termésemet valaki vagy valakik tönkretették és így nem tudtam eladni azokat. Mivel nem volt, mint túladnom, így nem tudtam elegendő pénzt gyűjteni a következő a következő évre a magokra, muszáj volt kölcsönt kérnem. – mesélte – A banditákat az a férfi küldi, akitől a kölcsönt kaptam és további pénzt követelnek, pedig én már törlesztettem az összeget. Azóta is fenyegetnek és tönkreteszik a dolgaimat, elveszik a megtermelt termést.
- Ne aggódjon öregapám, én megoldom a problémáját! Ha legközelebb jönnek, akkor majd jól móresre tanítom őket. Soha többé nem fogják zaklatni Önt, olyat kapnak majd tőlem. – mondta a fiú mosolyogva.
- Ne viccelj velem fiú, hogy tudnád te elérni azt. Azok mind veszélyes banditák, ellenük esélyed sincs, még akkor sem, ha ekkora vagy.
- Erősebb vagyok, mint azt gondolná! – húzta ki magát – Talán ez most nem látszik, de valójában egy ninja vagyok Konoha-bol! Shunsui az övtáskájában kezdett el kotorászni és némi keresgélés után előhalászta fejpántját, amit azon nyomban megmutatott az öregnek. Amint meglátta a címeres fejpántot, akkor már hitt a fiúnak és látszott rajta a remény jelei, és elfogadta a fiú segítségét
Hogy ne legyen feltűnő Shunsui-nak úgy kellett tennie mintha egy egyszerű munkás lenne. Ez nem volt nehéz neki, hisz már napok óta azokat a feladatokat végzi, mint egy egyszerű munkás. Kapálnia kelletett a földeken és a ház melletti kiskertben, az állatokat megetetni. Csupa olyan feladatott kellett elvégeznie, amit eddig csinált Kenjiro birtokán. Nem sokkal dél után jöttek is a banditák. A fiú már távolabb megpillantotta őket és szólt az öregnek, hogy ők azok-e, akikről beszélt. Ők voltak, ezt megerősítette. Shunsui beparancsolta a házba az öregembert és mindenki mást. Nem szerette volna veszélyeztetni feleslegesen az életüket. A banditák heten voltak, négyen közülük elég erősnek tűntek, legalább is fizikai értelemben. A maradék háromnak testi ereje jóval kevesebb lehetett, mint a másik négynek. Egyszerű fegyverekkel voltak felszerelve, késeket és fabunkókat látott náluk. Shunsui nem sokáig bámulta nyíltan a közeledőket, folytatta a munkáját, amit félbehagyott, fél szemét azonban a hét emberen tartotta.
- Még nem láttalak itt, új fiú lehetsz? – szólalt meg az egyik vékonyabb, mikor közelebb értek. Shunsui nem válaszolt azonnal, úgy tett, mintha fontosabb lenne az, amit csinál, minthogy válaszoljon a kérdésre.
- Igen az vagyok. – válaszolta végül, de még mindig nem fordult feléjük.
- Szólj az öregnek, beszédünk van vele! – utasította az egyik izmosabb férfi.
- Nem ér rá! – vágta rá szinte azonnal Shunsui
- Hogy hogy nem ér rá? – kérdezett vissza – Velünk biztos beszélni fog, úgyhogy szedd a tetves lábadat és hívd ide a vén szivart! – mondta némiképp dühösebben, majd a végén elnevette magát.
- Mondtam már, nem ér rá hét ilyen kocsmatöltelékkel beszélni, ez biztos. – teljesen nyugodt volt a hangja.
- Teeeee….. mint mondtál az előbb? Minek neveztél minket? – kérdezte dühtől eltorzult arccal.
- Kocsmatölteléknek, de ha jobban belegondolok a sz@rkupac kifejezés jobban illik rátok! – ekkor már félig feléjük fordult.
- Fogalmad sincs, kikkel beszélsz… - kezdett bele egy másik.
- Jól tudom kik maguk és miért jöttek! – vágott a férfi szavába és elkezdett felállni a guggolásból – Már vissza lett fizetve a tartozás, úgyhogy nincs miért ide járnotok. Jobban teszitek, ha fület-farkat behúzva elhúzzátok a csíkot és többet vissza sem jöttök, vagy nagyon megbánjátok, erről én kezeskedek! – szavai végeztével már teljesen fenn állt, feléjük magasodott és úgy nézett le rájuk. Mind a heten megdöbbentek és legalább négyen tettek egy-egy lépést hátra.
- Most szórakozol velünk! Azt hiszed megijedtünk csak azért, mert ekkora vagy. Ha ezt hiszed, akkor nagyot tévedsz! – a szavait meghazudtolta a testbeszéde. Hiába állította azt, valójában nem úgy volt. A beszélgetés közben, mikor még guggolt, Shunsui telepakolta zsebeit kövekkel. Tervei voltak velük.
- Az ott mi? – kiáltotta fel hangosan és a banditák háta mögé mutatott. Reflexből egyből mindegyikük abba az irányba fordította a fejüket. Shunsui gyorsan előkapott két követ és az egyiknek a hasának vágta, majd a másikat a fejének. Ezzel azonban nem fejezte be, újabb köveket vett elő és vette célba velük a többieket. Meglepődtek s először csak próbálták védeni magukat. A sokadik találatot követően tellett be a pohár náluk és elindultak a fiú felé. Shunsui megiramodott, egyenesen a legközelebbi épület felé vette az útját. A sertések karámját nem kerülte meg, hanem egyenesen átvágót rajta s a másik oldalán megállt. A banditák követték őt, közülük négyen nem mentek körbe, hanem egyenesen közelítettek felé. Ott sem hagyta ki a kínálkozó alkalmat s újfent megdobálta őket. Ketten az ütődést követően megcsúsztak és egyensúlyukat vesztve beleestek a sárba. Olyan erővel terültek el, hogy még a mellettük állok is kaptak a felcsapódó sárból. A három másik, akik kicsivel lemaradtak, tanúi voltak társaik szerencsétlenségének. Úgy próbálták elkerülni, miképp velük is az történjen, hogy kikerülték a sárral borított részt. A sárban fetrengő két férfi próbált felkelni, viszont a csúszós talajnak köszönhetően, azonban kevés sikerrel ment ez. A kettő, akik állva sikerült maradniuk, a sárnak köszönhetően, ami szemükbe ment, - hála a társaiknak - megtorpanásra kényszerültek. Félvakon, egy rossz lépésnek köszönhetően az egyik még állva maradó megcsúszott és társába kapaszkodva rántotta őt is a sárba. A magával rántott férfi, elég rosszul eshetett, mert ő nem próbálkozott a felállással, hanem feküdt mozdulatlanul. Beverhette a fejét s elájulhatott.
- Ne hagyjátok elmenekülni! – kiáltotta az egyik tetőtől-talpig sáros fickó.
- Nem látok semmit! – szólalt meg egy másik dagonyázó személy.
- Én sem! – a harmadik szintén megszólalt.
- Engem ez nem érdekel, utána! – ordította dühösen. Shunsui-nak nem volt sok ideje mulatni a sárban fetrengőkön, a körbe kerülök gyorsabban közelítettek felé, mint a sárban lévők. Egy jobb kanyar után, próbált eltűnni egy másik épület mögött, csakhogy, majdnem az egyik banditának a karmaiba szaladt. A fickó a társaitól elvágva próbált a fiú hátába kerülni. Shunsui kis híján a buzogánynak szaladt, mit meglendített a bandita. Éppen hogy csak sikerült elhajolnia előle, centikre az arca előtt haladt el a fegyver. Irányt kellett változtatnia és másfele kellett futnia tovább. Nemhiába, akart az ellenkező irányba menni, az az út, amelyre kényszerül csapda volt, már vártak rá a végén. Amikor erre rájött, megfordult és visszafele akart menni, ám akkora már utolérte a maradék ember. Be lett kerítve, majdhogynem minden irányból.
- Na, hol van most az a nagy jókedv? – kérdezte az egyik sáros kárörvendve – Itt a vége kölyök! Lassú léptekkel kezdett le közeledni feléje, miközben egy másik valamennyivel gyorsabban indult meg. A vörös hajú fiú a gyorsabban közeledőt vette célba először. Hirtelen előtte termett és oldalról fejbe csapta azt. Olyan erővel lendítette meg oldalra, hogy a félköríves csapás után, a mellette lévő épület adta a másikat. Még egy elintézve, maradt őt.
Mind az öten tátott szájjal figyelték, ahogy Shunsui játszi könnyedséggel elintézi a társukat. A döbbenetüket kihasználva a vörös hajú fiú felkapott egy hosszabb fadarabot és elkezdte pörgetni, először maga felett, majd körülötte. A bo használatánál tanultak közül mutatott egy kis ízelítőt. Ez volt az első fegyver, amit megtanult használni. Nagyon hasznos tudott lenni, ha valaki kellőképp tudja forgatni a bo-t. Szinte mindenhol lehet találni egy olyan darab fát, esetleg vasat, amit úgy lehet forgatni, mintha az az említett fegyver lenne. A banditáknak már ennyi is elég volt, hogy megijedjenek, elkezdtek Shunsui-al ellenkező irányba szaladni. A fiú nem hagyta nekik, hogy ennyivel megússzák, utánunk eredt. Fordult a kocka, szerepet cseréltek, az üldözőből lett az üldözött és üldözöttből az üldöző. Ahogy utolérte a leglassabbat térdhajlaton vágta, majd ezt követően arcon csapta. A negyedik is hasonlóan járt, őt hátba vágta és még kapott egy jobb horgot az arcába. Az ötödik saját magát ütötte ki, ugyanis nekiszalad egy kilógó gerenda végének. Kellett neki úgy szaladnia, hogy közben hátrafelé néz. Az utolsó kettőt szinte egyszerre intézte le. Az egyiket kigáncsolta s amint elterült a földön, fejbe rúgta. Az utolsót hogy elérje, előre ugrott s a bandita felett átrepülve vágta azt fejbe a bottal. Hétből héttel végzett.
- Remélem megtanultátok a leckét, többet ide se dugjátok a képetek, még a környékről is tűnjetek el, vagy ha nem, akkor megtudjátok azt, milyen, ha nem fogom vissza magam! Megértették, mert vadul bólogatva kis sétálva, ki bicegve hagyta el a birtokot. Az öreg tulaj nagyon hálás volt Shunui-nak a segítségét és meg is hálálta azt. Az öreg hiába próbálta marasztalni, ám Shunsui nem szeretett volna tovább maradni, még Kenjiro birtokán várta a feladata.

Uzumaki Kushina Szer. Dec. 28 2016, 16:22

Kedves Shunsui!

Ha a karakterem mezőgazdaságra terelődik, felbérellek igásnak.

A tagolással, helyesírással és elírásokkal néha voltak gondok, de ezt ellensúlyozta az, hogy kidomborítottad mások idiotizmusát; a karakter ügyesen használta fel az ellenségei számára ismeretlen terepet.

Az biztos, hogy viszik a legényverő hírét a főnöknek...

Chakra: +8

TJP: +7

Üdv,

UK

**Shunsui** Szer. Jan. 25 2017, 13:42

Időbeni elhelyezés: A Farmi munka után.
Cél: egy későbbi NJK megismerése, Shunsui múltjának pedzegetése, Ch szerzés.

Már majdnem egy hét telt el azóta, hogy befejezte Shunsui a munkát Kenjiro birtokán és visszatért Konoha-ba. Azóta már volt egy kissebb munkája, amit elvégzett és a pihenését szerette volna töltenie, ha lehet ezt mondani arra, amit otthon csinált. Edzett, látástól vakulásig. Miután Gensai tudomást szerzett arról a kis incidensről a hét banditával és, hogy mivel kergette el, ez arra sarkalta, miszerint Shunsui már megérett arra, miképp még több fegyver forgatását elsajátítsa. A neheze az volt ebben, hogy egyszerre többet kelletett megtanulnia. A Bo forgatása már ment, ahogy a késé, ezeknél már csak gyakorolni kelletett. A kardforgatásának alapjainak felét, már sikerült a vörös hajú fiú fejébe verni, így következőnek két olyan fegyvert választott, amiknek a használata eltér az előzőknél. Maga a két fegyver nagyon hasonló, ennél fogva a forgatásuk is. Ha az egyik menni fog, akkor a másikkal sem lesz gond. Ez a két fegyver a bárd és a kalapács. Mindkettőnek van több fajtája, megjelenése és több mérete, beszélhetünk egy vagy kétkezes változatról is. A kétkezesekkel kezdtek, azon belül is a bárdal. Először Shunsui-nak szoknia kellett magát a fegyvert, ezért a kezébe vette s forgatta. Fél óra elteltével rakta le Mestere utasítására. Gensai először vágni akarta megtanítani, ezért a házuk háta mögé hívta, hogy a fáskamra helyezkedett el. A gyakorlás annyiból állt, hogy fát volt muszáj aprítania. Elsődleges célnak az volt kitűzve, miképp képes legyen a fiú egy csapásra ketté vágnia a gurigát. Másodlagos, mivel tudta, miszerint az elsőt nem fogja tudni azonnal véghezvinni, - hála a majdhogynem tompa eszköznek s a karjára helyezett újabb sulyoknak - ezért a pontosság lett az első. Ha egyszer belevágott a fába, legközelebb abba volt muszáj beletalálnia. Shunsui azt hitte az első fele mennie fog, egy csapásra ketté fogja szelni, ám nem így lett. A második sem ment elsőre, sőt másodikra sem. A gyakorláshoz szükséges anyagból akadt bőven a háznál, ennél fogva nem kellett félni attól, miszerint elfogy. Gensai ezzel a gyakorlattal két legyet ütött egy csapásra, edzette a vörös hajú ninját és közben össze lett vágva a tüzelőnek szánt fa.
A nap végére annyiszor sújtott le, hogy a tenyerén hólyagok keletkeztek. Másnap és harmadnap is ezt csinálta. Ahogy az idő telt s fogyott a fa, a fejlődés jelei mutatkoztak. A csapásai egyre precízebbek lettek és egyre kevesebbszer vágott rá a fára, miképp kettévágja azt. Negyedik nap reggelén, nem kezdték el a gyakorlást azonnal, ugyanis Shunsui-nak sikerült három nap alatt összeaprítani a háznál lévő összes fát. Gensai felkészült erre az eshetőségre, hogy azelőtt fogy el a fa, mielőtt a fiú elérné azt a szintet, mit szeretett volna. Shunsui és Gensai átsétált a szomszéd öregemberhez s ott folytatta tovább az előző napi feladatát. Gensai némi ellenszolgáltatás fejében vállalta, miszerint összevágja, az ö fáját is. Shunsui Mestere azonban nem csak vele, hanem még négy másikkal szintén megegyezett. Szeretett volna hasznot húzni a fiún és az edzésén. Az utóbbi időben szokásává vált ez, ám egyszer sem mondta meg a vörös hajú óriásnak. Az órák napokká váltak s a gurigák csak úgy váltak a fiú keze alatt tüzelésre késszé.
Két hét, két hétig vágta a fát, miután befejezhette véglegesen. Egy hét elteltével vehette a kezébe a harci fegyvert s elkezdhette a mozdulatokat elsajátítani a favágás közben. Szokatlan volt számára ez a fegyvernem, ez a tanulásban is tükröződött. Döcögősen ment, lassan és fárasztóan. A kalapács használatának elsajátítása, még annál is döcögősebben. Az egyensúly megtartása egy csapás után, a csapást követő újabb mozdulat végrehajtása, több fizikai erőt kívánt, mint a Bo-nál. Mindkét fajta fegyver súlyban eltért, és így ez nagyban befolyásolta a forgatást. Mindkét fegyvernél a végén található a súlyosabb rész, ennél fogva, ha meglendítik a fegyvereket, az még nagyobb lendületet képes felvenni. Ezt a plusz lendületet kell kontroll alatt tartani, mikor fogatják a harci eszközöket, mert ha nem képes a fegyver használója, akkor magát sebesítheti meg. Ügyetlenebbül ment a forgatása, mint azt Shusnui előre gondolta. A fiú nem született zseninek, emiatt neki nem ment olyan gyorsan a dolgok elsajátítása, mint aki annak született. Shunsui átlagos volt, így idő kellett, mire látszott a sok gyakorlás eredménye. Az alapmozdulatokat elsajátította, már csak az volt a feladata, hogy gyakoroljon és gyakoroljon.
A gyakorlást azonban fel kellett függesztenie egy időre, mert feladatot kapott. Egy szobrot visszaszerzését bízta rá a Falu vezetője, ennyit tudott meg, a többit majd megbízója közli vele. Egy bizonyos Tadahiro Daisuke nevű személytől jött a Falunak a megbízás. A fiú térképpel a zsebébe indult meg a város felé, hol Tadahiro Daisuke lakott. A várost elérve, nem töltött sok időt, mire megtalálta a keresett család házát. A felkérés alapján egy nagy házban lakott a Tadahiro család, elég volt egyszer kimondani a nevét, azon nyomban mutatták az irányt. A birtokot körülvevő kerítés mögött a pompa fogadta. Nem szűkölködött a házigazda a ryo-val, mire a kert olyan lett amilyen. A rendben tartása is egy vagyonba kerülhet, annyira sok mindent kell rajta ápolni és dolgozni. A virágok gondozása, a futónövények és egyéb fák a gazda által szabott alakzaton tartása, nem kevés munkával és munkással járhat. A ház előtt már várta a fogadóbizottság, az egyik szolga személyében. Meg is lepődött ezen, hisz nem jelezte előre érkezését, hogy tudják, mikor fog megérkezni.
- Jó napot kívánok! Konoha-bol jöttem a kérés miatt. – köszöntötte a képkorú férfit.
- Kérem, kövessen! – azzal megfordult s elindult befelé a házba. Az ajtón belépve Shunsui megtorpant a látványtól. Nagyon ritkán járt hasonló helyen, emiatt a látvány mindig mozgásképtelenné tette, hosszú percekre.
- Erre tessék, az Uram már várja Önt! – szólalt meg ismét és burkoltan próbálta közölni Shunsui-nak, hogy ne ácsorogjon. Egyik folyosó követte a másikat, mire elérték azt a helyet, hogy a házigazda várta a Konoha-bol küldött személyt. Egy hatalmas karosszékben ülve olvasott egy meg lehetősen drágának tűnő könyvet. Amint meghallotta, ahogy a szolga bejelentette a fiút, becsukta az olvasnivalót és letette a mellette lévő szekrényre.
- Végre! – áll fel ülőhelyéről – Üdvözlöm Tadahiro Daisuke vagyok, én küldtem a megbízást a Falujának.
- Üdvözlöm Shunsui vagyok, a szobrot jöttem visszaszerezni! – mondta miközben kissé meghajolt. Nagyjából tudta, miként kell viselkednie egy gazdag és befolyásos személlyel egy légtérben. Gensai adott néhány tanácsot ilyen esetekre, csakhogy, nehogy valamilyen galibába kerüljön, a nem megfelelő viselkedése miatt.
- Kuro, kérlek szólj a másik Úrnak, hogy megérkezett az akire vártunk. - utasította a fiút kísérő férfit.
- Igenis Uram! – azzal elhagyta a helyiséget. Ameddig vissza nem tért Shunsui és Tadahiro nem szóltak egymáshoz. Percekkel később visszatért a cseléd egy férfi társaságában.
- Szóval rávárt Tadahiro-san! – mondta, miközben végigpillantott a Konohai ninján – Nocsak, nocsak, milyen kicsi is a világ… - szólalt meg, miután eltűntek arcáról a meglepettség jelei. Ezen jelek nem voltak nagyon feltűnök, csak akkor figyelhetett fel rá az ember, ha megfelelő pillanatban nézett a szőke férfi arcára és akkor is csak másodpercei voltak, miképp megláthassa. Shunsui épp rá akart kérdezni, hogy miként értette azt, amit mondott, azonban épp akkor szólalt meg Tadahiro Daisuke.
- Eme nagy értékű szobrot kellene visszaszerezniük! – vett elő egy képet és az ellőtte álló két ember felé mutatta.
- Visszaszereznünk? – kérdezett rá a többes számra.
- Igen Ginrei-donoval közösen. – nézett a fiúra kicsit meglepve – Ohh, szóval elfelejthettem volna odaírni a kérésre. Elnézést érte. A fiú nem akadékoskodott eme információ hiánya miatt, helyette elvette a mellette állótól a képet és ő is alaposan megnézte a visszaszerzésre váró szobrot.
- Akitől vissza kéne szerezniük, az egy Zeno nevű férfi és bandája.
- Ha ismeri a rablót, akkor talán azt is tudja, merre találnánk meg? – kérdezett rá. Mennyivel könnyebb dolguk lenne, ha a neve mellett azt is megtudnák, hogy hol van a bázisuk.
- Én tudom, merre tanyáznak és a férfit is ismerem, úgyhogy ezzel nem lesz gond! – nézett Shunusi-ra.
- Elnézést, hogy megkérdezem, de ha már tudják, hol rejtőzik akkor miért nem próbálta meg visszaszereztetni az embereivel? – érdeklődött, mert furcsállta a dolgot
- Azért, mert az embereimnek esélye sem lenne ellenük, állítólag ninják is vannak közöttük. – kezdett el magyarázkodni, Shunsui pedig figyelmesen hallgatta a magyarázatot.
- Állítólag? – kérdezett vissza.
- Igen állítólag! – válaszolta, halálosan komoly arccal.
- Rendben, akkor mi indulunk és visszahozzuk a szobrot! Nem volt értelme tovább maradni, Tadahiro már nem tudott semmi újat mondani.
- Jó. – azzal elhagyta a szobát Ginrei és legközelebb a ház előtt találkoztak. Onnéttól a férfi vette át az irányítást, Shunsui őt követte.
- Szóval Konoha-bol jöttél, ott is születtél? – kezdett bele a beszédbe, próbálta elütni az időt, míg elérik a célhelyet.
- Igen.
- Nem semmi hogy milyen magasra nőttél, biztos családi örökség lehet. – nézett végig közben a fiún.
- Lehet, nem tudom. Sajnos nem ismerem a szüleimet! – ez a téma az utóbbi időben kényes volt a számára, mindig lehangolódott, mikor szoba kerültek a szülei vagy látott egy boldog családot.
- Hogy hogy? – érdeklődött tovább.
- Árva vagyok, egy Konohai árvaházból fogadtak örökbe, mikor olyan kilenc éves voltam. Shunsui nem értette, miért mondja el ezeket, miért beszél úgy a férfival, mintha a legjobb barátok lennének.
~ Furcsa, de úgy érzem, mintha már ismerném Ginrei-t! ~ ezen járt a fiú esze. Fogalma sem volt miért érzi ezt, hisz ez lehetetlen volt, mert csak most találkoztak. Nem értette és ez zavarta.
- Oh Ginrei-dono, lenne egy kérdésem, Tadahiro-nál belekezdett valamibe, de nem tudta befejezni. Mire gondolt akkor? – kérdezett rá végül.
- Mire gondolsz? – merengett el – Ja, hogy arra! – kiállt fel végül – Csak arra, hogy nagyon hasonlítasz valakire, akit régen ismertem. Erre gondoltam akkor.
- Értem. Végre választ kapott arra, amire már rég rá akart kérdezni.
- Biztos nem lehetett könnyű az életed az árvaház előtt sem! – mondta sajnálattal teli hanggal.
- Ne gondolja, hogy… - elharapta a szó végét és megállt. Addig a pontig nem igazán gondolt bele, de nem emlékezett az árvaházba kerülése előtti életére. Hiába gondolt vissza, homályba merült minden, és ha ez nem lenne elég, még erőteljes fájdalom is hasított a fejébe.
- Nem emlékszek rá! – mondta kétségbe esetten Shunsui, miközben a fejét fogta. Elkezdett zihálni, ahogy megpróbált újra és újra visszaemlékezni. A fájdalom egyre erősebb lett a fejében, olyannyira erős, miképp már alig bírt talpon maradni.
- Jól van, csak nyugalom. Próbálj meg megnyugodni, ha nem megy az emlékezés, akkor ne erőltesd! – tanácsolta, miközben közelebb lépett a térdelő fiúhoz – Nem érdemes erőltetni, ha ennyi fájdalommal jár maga a próbálkozás, próbáld meg majd később, hátha akkor sikerül majd. Ginrei szavainak hála Shunsui-nak sikerült megnyugodnia, a fejfájása is szűnt.
- Miért nem emlékszek azokra a dolgokra! – mondta kétségbeesetten.
- Sok dolog miatt lehet, azonban egyik sem olyan, amit ne lehetne meggyógyítani. Először is várj, adj időt magadnak, hogy emlékezz. Esetleg ha az idő nem segítene, akkor jöhetnek a komolyabb eszközök. Ha ehhez kellene folyamodnod, akkor én szívesen segítek benne. Keress majd fel s megnézzük, mit tehetünk. – ajánlotta fel a segítségét a fiúnak.
- Ha kellene a segítsége, akkor hol találnám meg? – végre hogy lenyugodott, normálisan képes volt gondolkodni.
- Ne aggódj, ha kellek, akkor ott leszek! – mondta határozottan.
- De miért akar segíteni nekem? – nézett kérdőn.
- Ha azt mondom csak szívjóságból, akkor elhiszed? – kérdezett vissza és a választ már megkapta, mikor ránézett a vörös hajú fiú arcára – Már említettem korábban, hogy hasonlítasz egy ismerősömre… emiatt is. Most azonban ideje befejezni a csevegést és a tettek mezejére lépni. Shunsui észre sem vette, hogy elérték a céljukat, azt a helyet, hol Zeno tartózkodott. Annyira elvonta a figyelmét a beszélgetés, miképp akkor döbbent rá hol vannak, mikor Ginrei csöndre intette. Úgy halad végig a városon és jutott el majdnem a széléig, hogy nem figyelte merre halad. A vörös hajú fiú másra számított, mikor körbe pillantott. Egy elhagyatott és lerobbant helyre gondolt a tapasztalatai alapján, nem olyanra, ami a szeme elé tárult. Nem volt elhagyatott, se nem lerobbant, meglepően jó állapotú ház látványa fogadta.
- Mit keresel itt? – szólalt meg váratlanul egy hang a Konohai fiú mögött, ki meglepettségében vagy inkább ijedségében azon nyomban megpördült a tengelye körül. Gyorsan végigmérte a váratlanul megjelenő alakokat s megszólalt.
- Városnéző körúton vagyun…! – majdnem végigmondta, mikor meglátta, hogy nincs mellette se a környéken Ginrei – akarom mondani, vagyok. – javította ki magát. Hirtelenjében azt se tudta a fiú, mikor tűnt el mellőle a férfi.
~ Cserbenhagyott volna? ~ kérdezte magától.
- Jobban teszed, ha másút nézelődnél, itt nincs semmi érdekes látnivaló! – tanácsolta az egyik vele szemben álló.
- Már megbocsásson, de Ön honnét tudja, hogy számomra mi az érdekes és mi nem! – Shunsui sejtette, milyen hatást fog kiváltani a szavai a férfiakból. Tekintetét egyszer sem vette le az előtte lévőkről, végig figyelte minden mozdulatukat, hogy ha erőszakos akcióba szeretnének kezdeni, akkor időben tudjon reagálni.
- Megkímélhetnéd magad attól a fájdalomtól, amit mi okoznánk neked, ha továbbra is bosszantasz minket! – nyúlt maga mögé és egy kést húzott elő. Miért is hagyták volna Shunsui-t tovább menni s visszavenni a szobrot bárminemű erőszak nélkül. Shunsui-nak meg kellett volna ijednie a férfi szavai és az elővett rövid penge miatt.
~ Nagyon elkanászosodtak mostanság ezek a banditák. Még az sem ijeszti meg őket, miszerint ninja vagyok. Ez a háború feje tetejére állítja a világot.
- Várjanak egy kicsit, alaposan meg kell fontolnom. – mondta, miközben egyik kezét maga elé emelte, míg a másikat a homlokához helyzete, úgy tett mintha gondolkodna – Egyezzünk ki abban, miképp ti fogtok elhúzni innen és hagytok engem, hogy végezzem a feladatom! – hagyták el a fiú száját ezek a szavak. A vele szemben állóknak az arckifejezésükből az lehetett látni, miszerint nem tetszett nekik, hogy nem sikerült megijeszteniük a fiút.
- Akkor ez a te bajod! – azzal megindultak a vörös hajú fiú felé. Nem teketóriáztak, az egyik meglendítette a kezét és a benne lévő kést. A fiú mellkasát érte volna a vágás, ha el nem lép előle. A sikertelen vágást követően megismételte a mozdulatot, most fentről lefelé irányba. Ez elől is kitért s a lábával, amit időközben meglendített, elkaszálta a férfi alsó végtagjait. Elterült a földön és, mikor készült volna felállni, Shunsui lecsapta. A másik is időközben rendbe szedte magát, attól az ütéstől, amit a földön fekvő, első vágása után kapott. Shunsui csak kicsit meglendítette a kezét és megcsapta az arcát. A késre rászorítva rohant neki a fiúnak, ki megelőzte az ellenfele szúrását és betörte annak az orrát. Shunsui-nak nem kellett sok erőt kifejtenie, a férfi magától szalad bele a fiú öklébe és üttette ki magát. A vörös hajú ninja elkezdett a ház felé sétálni és közben azon gondolkozott, lehet, hogy jobb lett volna megkötözni őket, azonban ehhez nem volt semmilyen eszköze, amit használhatott volna. Az épületet elérve, szép lassan a házfal mentén sétált végig egyenesen egy nyitott ablakig, hol megállt és várt néhány másodpercet, csak azután mászott be rajta. Amint viszont betette az egyik lábát, gyorsan a másiknak is követnie kelletett, ha nem akarta kiprovokálni, milyen az, ha egy kunai áll az ember testébe. Nem sokon múlott, hogy a kés célba érjen, ha akár egy másodpercre is megtorpan, akkor nem lett volna képes elkerülni a fegyvert.
- Nem tudom miképp intézted el az embereimet odakint, ám ne hidd, hogy velem is olyan könnyű dolgod lesz! – hallott meg egy férfihangot, amit rögtön próbált lekövetni.
- Ha hagyod, hogy elvigyem azt, amiért jöttem, akkor mindkettőnk dolgát megkönnyíted! – mondta hangosan, miközben kiment a szobából. Shunusi nevetést hallott.
- Te fogsz rosszul járni akármit is csinálsz! – szólalt meg ismét. A vörös hajú fiú pont ezt akarta, beszéljen és beszéljen, mert akkor könnyebben tudta behatárolni a helyzetét a férfinak. Az utolsó felszólalásának hála, sikerült megtalálnia azt a helyiséget, amelyből jött a hang. Nem sok ideje volt körülnézni a szobában, ugyanis újabb kunaik repültek feléje. Elég jól célzott a fickó, mert mindegyik fegyver Shunsui-t találta volna el, ha hagyja magát. A fiúnak nem volt más választása, mint mozogni a helyiségben. Így sem volt könnyű dolga a bútorokat használta menedéknek és azok mögül próbált közelebb jutni a férfihoz. Shunsui is használhatott volna kunai-t, ő is célba vehette volna, ám nem látta értelmét. Tisztában volt a saját képességeivel, tudta jól, nem lett volna képes eltalálni az ellenfelét, ennyi akadályozó tényezővel karöltve, még annyira sem, mint az ellenfele. Igaz ezen akadályozó tényezők nemcsak hátráltatták, hanem segítették és megnehezítették ellenfelét, hogy eltalálja. A férfi viszont nem úgy vélekedett, mint a Konohai ninja, szinte megállás nélkül dobálta a fegyvereket. Shunsui nem értette honnét szedi elő azt a rengeteg kunait, mert ennyit nem rejthet a ruhája alá. A vörös hajú fiú szénája nem állt jól, hiába ugrált össze-vissza, hiába használt széket vagy asztalt pajzsnak, egy-két kunai eltalálta vagy súrolta. Egy fegyver a combjába, egy darab a vállába állt bele, pont azon a helyeken, ahol megnehezítik a mozgást. Shunsui annyira koncentrált a fegyverek elkerülésére, hogy nem vette észre, miszerint a felé dobott kunaik közül egy pár különleges volt, robbanó cetlikkel voltak ellátva. Csak akkor eszmélt rá mekkora hibát követett el azzal, miképp nem figyelt eléggé, mikor felrobbantott belőle azokat, mik a fiú közelében voltak találhatóak. Éppen hogy sikerült a robbanás elől a kanapé mögé ugrania, a bútordarabnak sikerült tompítani valamennyire a robbanás erejét. A fiú még így is a kanapéval együtt csapódott a falnak. Az ütődés olyan erővel történt, mitől másodpercekkel később eszméletét vesztette. Negyed óra elteltével ébredt fel, egy másik szobában. A sérülései el voltak látva és a kunait dobáló férfi ott feküdt mellette. Ginrei pont abban a pillanatban lépett be a helyiségbe.
- Végre felébredtél, a sérüléseidet elláttam szóval, hogy vagy? – kérdezett rá a fiú állapotára.
- Jól vagyok, csak kicsit zug a fejem. – mondta, miközben próbált felállni.
- A robbanástól van ez, még egy darabig érezni fogod. – magyarázta. - Nem semmi robbanás volt, azt meg kell hagyni! – füttyentett egyet.
- Hol volt eddig, azt hittem magamra hagyott? – érdeklődött.
- Nem hagytalak, csak előre mentem és elintéztem a banda többi tagját, hogy ne akadályozzanak minket. Amint Shunsui kilépett a folyosóra, egyből öt ember teste hevert a földön.
- A ház nagy részét már átnéztem, de még nem találtam meg a szobrot. Már csak pár helyiség maradt, szóval azokat együtt is átnézhetnénk, persze csak a képes vagy rá. – mondta.
- Jól vagyok, mehetünk. – azzal elindultak. Egymás után nézték át a maradék szobákat, mígnem a ház mellett közvetlenül lévő épületben megtalálták, amit kerestek.
- Szerencsénk van és még időben érkeztünk, mert úgy néz ki, készültek volna hátrahagyni a helyet és egy másikba költözni. Ezt onnét gondolhatta Ginrei, hogy a helyiségben egy jól megpakolt szekér állt útra készen. Volt rajta mindenféle értékes dolog, kezdve a festményektől, a szobrokon át, különféle fegyvereken keresztül az ékszerekig. Közöttük volt a keresett szobor is, amire Ginrei bukkant rá, miközben átnézte a jármú tartalmát.
- Meg is van! – mutatta fel a szobrot – Ezzel végeztünk is, most már mehetünk vissza Tadahiro-hoz. – mondta, miközben ellépett a szekértől. Tett néhány lépést, mikor megállt s visszanézett. – Kár lenne ezeket itt hagyni nem gondolod! – nézett végig a szekér tartalmán.
- Hát… - Shunsui hirtelen azt se tudta mit mondjon.
- Igazad van, ne hagyjuk itt ezeket, vigyük el! – vágott a szavába. úgy tett, mintha Shunsui is helyeselte és nem hezitált volna. - Oh, tényleg, a cuccod ott lesz abban a szobában, hol felébredtél, az ajtó mellett lévő szekrény oldalához támasztva. Csak szolok előre, mielőtt keresnéd! Shunsui-nak ekkor jutott eszébe, hogy a harc közben levette a hátáról, nem akarta miszerint hátráltassa.
- A táskám! – kiáltott fel a fiú – Elmegyek érte, és utána megbeszéljük a dolgot. – mondta és gyors léptekkel ott hagyta a férfit. Talán két perccel később már vissza is tért, de akkor már hűlt helye volt Ginrei-nek és a szekérnek. A jármű helyén, a szobor állt és egy levél.
- Elnézést, hogy otthagytalak, de késében vagyok, túl sok időbe tellett elintézni a bandát. Mivelhogy már várnak máshol, ezért mond meg Tadahiro-nak, hogy később megyek a jutalomért. Egy élmény volt veled dolgozni, remélem, még találkozunk. Ginrei. Utóirat: elvittem a szekeret és a tartalmát, majd ha legközelebb találkozunk, akkor elosztjuk egyenlően. Addig is egy biztonságos helyen megőrzöm.
Shunsui olyan arcot vágott, miközben olvasta, mint még soha. A meglepettség, a döbbenet, az értetlenség és még néhány érzelem egyszerre mutatkozott meg a fiú arcán. Meglehetősen mulatságos fejet vágott. Mit tehetett hát, sietve indult vissza a szobor tulajdonosához. A nap már lemenőben volt, mikor elérte a hatalmas házat. A kapuban már várta a szolgáló és azon nyomban elvette a fiútól a lopott műtárgyat. Rohanva sietett vissza Urához Shunsui-al nem törődve. A fiú követte egész az Uráig, ki nagyon megörült, hogy visszakapta a szobrot. Tadahiro szólt a szolgálójának, miszerint adja oda a fiú jussát és engedje minél gyorsabban útjára. A fiúnak nem volt sok ideje átadni Ginrei üzenetét, mielőtt kitessékelték volna a házból és a birtokról.

Hatake Kakashi Szer. Jan. 25 2017, 22:23

No lássuk is!

Ha nem tévedek most először került irományod kezeim közé és meg kell mondjam nem csalódtam, kifejezetten élvezetes volt. Mint ahogy Kushi is írta, az elírásokra tessék odafigyelni, de ezt leszámítva nem volt vele gond. Mellesleg egy terjedelmesebb kalandnál akarva-akaratlanul is előfordul az ilyesmi, nem de? Noha ez számomra inkább küldetés volt, mintsem kaland, most maradhat itt nyugodtan.

A jussod: 3500 ryo + 9 Ch +3 Tjp és egy vállba veregetés amiért nem robbantottad fel magad.

További jó játékot! ^^

**Shunsui** Hétf. Jan. 30 2017, 13:59

Shunsui egy héttel később a szobor visszaszerzése után, megint egy nehéz feladat előtt állt. Újabb fajta fegyver forgatásának elsajátítása előtt állt. Megint egy szokatlan fegyver használatának tanulása okozott fejtörést neki. Most a chakram nevezetű kör alakú harci eszköz adta fel neki a leckét. Shunsui, mint előzőleg is, most sem értette, miért pont ezzel kell bajlódnia s nem egy sokkal hétköznapibb és elterjedtebbel. A fiú persze hiába kérdezte meg Gensai-t, ő nem adott megfelelő választ rá. Gensai persze, hogy nem akarta, sőt titkolta, mert olyan módon szokott választani, ami a fiúnak nem tetszene. Minden egyes alkalommal ez idáig úgy döntötte el, miszerint egy egyszerű kiszámolós versel választotta ki a soron következőket. Más módon sajnálatára nem ment a választás, mert nem bírt döntésre jutni a rengeteg féle fegyver közül. Így hát Shunsui az értetlenséggel karöltve kezdett hozzá a fegyver megismeréséhez. Gensai mozdulatait figyelve rá kellett jönnie, az egyedi fegyver, egyedi forgatást igényel. Annak ellenére, miszerint szokatlan fegyver képe tárult szemei elébe és nem nagyon akarta megtanulni a használatát, maga a mozdulatok, a mozdulatsorok olyannyira lenyűgözték az ifjoncot, mitől hatalmas lelkesedéssel kezdte utánozni a látottak…
- Shunsui, azon nyomban pakolj, van egy feladatom a számodra! – szinte már kiáltva tűnt fel az előbb említett személy mögött s ijesztett rá.
- Mester, kérem ne ijesszen rám így, még a végén bajom esik! – kérte meg Gensai-t, miközben felvette a kiejtett fegyvert a földről. Annyira váratlanul érte a fiút az öreg hangja s megjelenése, hogy a kezében tartott fegyvert az ijedségtől elejtette, ami kis híján a lábára esett.
- Ez most nem fontos! Pakolj, azon nyomban indulnod kell! – utasította ellenvetés nem tűrően.
- Már hogyne lenne fontos! – mondta fennhangon – Egy lábbal nehéz dolgom lenne küldetéseken részt vennem. – indokolta meg szavait.
- Jó, jó megértettem csak igyekezz! – sürgette.
- Mester először nyugodjon meg és mondja el, miről van szó. – ült le a földre. Gensai látta, hogy a fiú addig nem fog onnét elmozdulni, míg nem hallotta a részleteket.
- Egy nagyon jó barátom kérte a segítségem egy feladat kapcsán, ennyi lenne! – kotorászni kezdett a zsebébe – Itt van a papíron a címe, most nincs rá időm elmondani a részleteket, ott majd megtudod. – nyomta a kezébe az említett címmel ellátott fecnit. Shunsui-nak lett volna még kérdései a feladattal kapcsoltban, ám látta inkább jobban teszi, ha neki kezd a szedelőzködésnek és majd Gensai ismerősétől hallgatja meg a részleteket.
Gensai ismerőse egy köpésre lakott Konoha Falujától, egy óra alatt oda sikerült érnie. Még ha nem is sietett volna, akkor sem sokkal később érkezne meg. Nem lett volna muszáj annyira igyekeznie, ám mivel a Mesterének ismerőséhez igyekezett, nem ártott, ha nem lazsál. Oda kellesz figyelnie, mit fog tenni vagy mondani, jobb lesz ha fennakadás nélkül oldja meg a feladatot, mert ha valamit elszúr, akkor számíthat Gensai haragjára. A kis várost elérve egyből arra a címre sietett, ami a levélen szerepelt. Nem volt nehéz a dolga, könnyűszerrel megtalálta a címet. Már nem is egyszer járt itt, a sake főző tanárának itt is akadtak vásárlói, így ide is kellett hozni az árukat. Eijisu-nak köszönhetően elég sok helyet bejárt már a Tűz Országában, elég híres volt ahhoz, hogy az ország több pontján ismerjék az alkotásait. Olyannyira ismerték, hogy más országokból is jöttek megrendelései, persze nemhiába, hisz az ő készítményei rendkívül jó minőségűek voltak.
A megfelelő utakat átszelve megérkezett a címre. Egy nagy házhoz, minek kapui tátva-nyitva álltak és elég nagy volt a sürgés-forgás. A nyitott kapukon besétálva a ház bejáratához sétált és próbált volna bekopogni, mikor az ajtó hirtelen kivágódott.
- Elné… - szólalt volna meg, azonban váratlanul belefojtották a szót.
- Ki csoda maga? Mit akar? Nem veszünk semmit? – hadarta el a szavakat, olyan sebesen, hogy nem volt könnyű követnie azt. Egy öregasszony volt, aki fogadta a fiút.
- Shun… - próbált volna bemutatkozni, ám megint nem hagyták végigmondani.
- Na végre, hogy megérkeztél! Hol voltál ilyen sokáig? Mit ácsorogsz itt, azonnal gyere be! – parancsolt rá a vörös hajú ninjára egy szakasztott olyan idős nő, mint, aki elsőnek fogadta.
- Igenis! – meglepettségtől, szó nélkül teljesítette a parancsot. Nem győzött csodálkozni a két öregasszonyon. Pontosan ugyanúgy néztek ki, egyedül az öltözékük ütött el egymástól, az is csak a színben, mert a ruha fazonja azonos volt.
- Manapság milyen modortalanok a fiatalok, be sem tudnak mutatkozni! – hánytorgatta fel az egyik.
- Igen, nővérem! – helyeselte a másik.
~ Na, ne szívassanak, miről beszélnek ezek, én be akartam mutatkozni, csak az egyikük nem hagyta! ~ háborodott fel magában Shunsui.
- Elnézést kérek, amiért nem mutatkoztam be! - legszívesebben nem ezt mondta volna – Shunsui-nak hívnak, Gensai-san küldött! – hajolt meg bármennyire nem tetszett, muszáj volt úgy cselekednie, nem lett volna jó, ha már a megérkezése pillanatában összevesz az ott lakokkal. Az egyik folyóson haladva kilátás nyílott az ablakokon keresztül a hátsókertre, hol tucat szám járkáltak az emberek. Nem egy széket rakott le, más mintha valamit épített volna.
- Gyere már, ne bámészkodj, hamarosan kezdődik! – nyitott ki egy kétszárnyú ajtót, majd a másik öreg elkezdte befelé tuszkolni. Útközben többször is próbált volna rákérdezni a feladatára, ám mindegyik alkalommal csöndre intették. Annyit sikerült leszűrnie, miszerint egy jómódú család házában sétál és valamiféle ünnepségre vagy partira készülnek, azért lehet az a nagy sürgés-forgás. Ahogy a folyosón betértek egy szobába, rögtön egy olyan látvány fogadta, amire nem számított, sőt még álmában sem gondolt volna. Egy meglehetősen szép nő öltözött a szomszéd szobában, igaz nem volt akkor meztelen, már majdnem teljesen felöltözött, azonban akkor is a látvány nem volt semmi. A lány, ahogy meglátta az öt bámuló fiút, riadtan takarta el magát és lépett el az ajtótól. A mai napon Shunsui-t egymás után érték a meglepetések.
- Ne ijedez, már fel vagy öltözve! – torkolta le az ikrek közül az egyik, mikor átment a másik szobába.
- Ezek a mai fiatalok, nem lehet velük mit kezdeni! – legyintett egyet a másik.
- Elnézést, de most már megtudhatom, miért is küldött ide Gensai Mester engem? – ismételte meg azt a kérdést, mit legalább már négyszer feltett ez idáig.
- Esküvő lesz, mint azt láthatod!...
~ Szóval majdnem eltaláltam, nem parti hanem esküvő.
- A lány hetedszer próbál férjhez menni és mielőtt megkérdezed ugyanahhoz a férfihez! – Shunsui tényleg rá akart kérdezni a számra. - A gond ott kezdődik, hogy a vőlegény mind a hét alkalommal lelécelt és csak napokkal később találtuk meg. – düh csak úgy áradt a szavaiból.
- Nem engedhetjük meg, hogy még egyszer megtegye! – szólt át a másik szobából az ott lévő öregasszony.
- Meg fog nősülni, ha törik, ha szakad! – mondta olyan határozottsággal, amitől a vörös hajú fiú hátán felállt a szőr.
- Megkérdezték már a vőlegényt, miért menekül el áll…
- Még nem fejeztem be pimasz kölke! Az lesz a feladatod, hogy egész addig rajta tartod a szemed, még ki nem mondja az Igen szót. Itt fogod tartani, és ha megpróbál megint megszökni, akkor megakadályozód azt! Értetted! – szakította félbe Shunsui-t és adta ki neki a parancsot.
- Értetted? – kérdezett rá a másik.
- Igen! – mondta gyorsan ki, mielőtt megint a szavába vágnának.
- Helyes, helyes, ezt már szeretem. Akkor igyekezz és vetkezz! – parancsolt megint.
- Tessék? – kérdezett rá értetlen arckifejezéssel.
- Mit nem értesz, vetkezz! Ilyen ruhában nem vehetsz részt az esküvőn. – szúrta le megint.
- Értettem, de az én mértemben…
- Itt is van, ennek jónak kell lennie. – vett elő egy ünnepi öltözetett.
- Mi a…! – ámul el. Shunsui-nak muszáj volt hamar felocsúdnia, mert az öreg nő tekintete nem igazán volt bizalomgerjesztő.
- Ilyen ruhában nem fogsz részt venni az esküvőn, ne is álmodj! – tette le az asztalra a ruhát – Na, gyerünk már, öltözz! Shunsui nem akadékoskodott tovább, eleget tett az utasításnak. A fiú hálálkodott a Kamiknak, mert ahhoz képest egy nem túl cifrás ruházatot kapott. Félt attól, miképp olyant kellesz viselnie, amiben alig fog tud mozogni. Az olyan ruhákat nem szerette, mert úgy érezte, mintha megfojtanák őt. Az ok az lehetett annak, hogy egy egyszerűbb ruhát készítettek elő neki, mert az ő mértében kevesen tartanak ruhákat – habár hiába jómódú a család, akkor is meglepő – főleg annyira díszeset, mint amilyenektől ódzkodik.
~ Vajon miért van ekkor méretben ünnepi ruházatuk? ~ merengett el magában. Gensai arca jutott az eszébe, ő állhatott a háttérben. Shunsui Mestere valószínűleg már napokkal ezelőtt küldött némi információt, hogy a ház tulaja fel tudjon készülni és ne érje meglepetés. Mikor a fiú magára öltötte új harci ruházatát az öregasszony elküldte, hogy keresse meg a vőlegényt és el ne mozduljon mellőle, még akkor sem, ha a vécére megy. Nem érdekelte, hogy csinálja, beszélgetéssel, szobába zárással, csak az számított, miszerint a férfi megjelenjen az ünnepélyen. Shunsui egy házban dolgozó segítségével meg is találta egy másik szobában. Az ágy szélén ült és idegesen dobolt a lábával. A vörös hajú fiú belépésekor végigmérte a vőlegényt. Egy átlagos testalkatú, fekete hajú és szemű, szakállas férfi látványa fogadta. Nem sokkal lehetett idősebb a Konohai ninjánál, talán öt év lehetett kettőjük között a különbség. Az idegesség jelein kívül Shunsui nem vett észre semmi olyan jelet, ami a szökés gyanújára figyelmeztetné.
- Szép napot! – köszöntötte és leült melléje. Másodpercekig csak feszült és kényelmetlen csönd telepedett a helyiségre, amit végül Shunsui elégelte meg. - Hogy van? Biztos majd kiugrik a bőréből az örömtől! – próbálta oldani a feszültséget.
- Nagyon! – válaszolta némi gúnnyal a hangjában.
- Miért? Az ember ilyenkor örülni szokott. – szavai közben a férfira nézett – Mi a gond? Miért szökött meg ez idáig? – nézett a szemébe – Tán nem szereti a menyasszonyt?
- Hogy szeretném, hisz eddig csak egyszer láttam! – válaszolta egykedvűen – És az az egy alkalom is elég volt. Nem is lett volna szabad látnom, ám én belopóztam a házba, hogy lássam. Örülök annak, miszerint megtettem, mert így legalább tisztában vagyok, miképp is néz ki az, akit el kéne vennem.
- Nem tetszik? – érdeklődött kicsit furcsán.
- Mi az, te nem láttad! Már, hogy tetszene egy olyan rondaság. – emelte fel a hangját.
- Rondaság? – kérdezett vissza értetlenül, mert akit ö látott, az nem volt az, hanem egy szépség.
~ Valami nem stimmel itt, vajon ugyanarról a nőről beszélünk? ~ kérdezte saját magától.
- Már megbocsásson, de hogy lenne ő rondaság, az arája egy szépség! – világosította fel határozottan.
- Ne hazudj, nem tudsz átverni! Mondtam előbb, hogy láttam őt ezzel a két szemmel! – mutatott a lélektükreire.
- Nem hazudok, tényleg gyönyörű nő, szerintem ön valakivel mással tévesztette össze! – adta tudtára, hogy mi is történhetett.
- Nem hiszek neked. – amint kimondta, egy férfi lépett be a szobába. Egy furcsa hangot hallott nem sokkal később, és amikor a mellette ülő alakra akart nézni, annak hűlt helye fogadta. A szobán végigpillantva látta, hogy az ablak tárva-nyitva állt.
- Szóval mégiscsak szökni akart, csak a megfelelő alkalomra várt. – hagyták el a száját a szavak, majd szintúgy az ablakon át elhagyta a helyet és a menekülő vőlegény nyomába eredt. Átlagemberhez képest meglehetősen gyorsan futott, mert elég nagy távolságot tudott létrehozni, mire a fiú ráeszmélt, hogy mellette már nem ült senki és utána nem eredt. Shunsui nem izgult, hisz ninja volt, az ő képességeivel bármikor utol tud érni egy átlagos embert. Nem rázhatja le, hacsak a környezetét nem használja ki teljesen, márpedig nem fogja, jobban mondva nem tudja, mert ahhoz, hogy megtegye, tapasztalatra van szüksége.
~ Mennyivel nehezebb dolgom lenne, ha egy kötöttebb ruhában üldözném a férfit. Ezer köszönet öregasszony, amiért ezt választotta! ~ hálálkodott, miközben futott. Mindenképp vissza kellesz vinnie, mert ha az ő hibájából nem fog megjelenni a ceremónián, akkor jaj lesz neki, Gensai-tól meg fogja kapni a magáét, előtte azonban a két vénasszony fogja leszedni a fejét vagy rosszabb esetben megszabadítják a férfiasságától.
A városrész, ahol haladtak, nem adott sok lehetőséget a vőlegénynek, hogy merre menjen. Az út nem ágazott egyetlen mellékutcába sem és az épületek sűrű elhelyezkedése sem hagyott neki sok választást. Esetleg megpróbálhatott átvágni az egyik ház kertjén, ám amire bemászna a kerítésen, Shunsui addigra elkapná.
~ Csak nem annyira hülye, hogy ezzel próbálkozzon. Elég okosnak tűnik, hogy ő is rájöjjön erre! ~ elmélkedett futás közben ~ Egyetlen lehetősége maradt, keresnie kell egy olyan helyet, hol elbújhat. A környék elég gyorsan megváltozott, ahogy haladtak, egyre több ember járkált az utcákon. Shunsui begyorsított, közelebb akart kerülni hozzá, hogy végképp se tudja lerázni azáltal, hogy az egyre több ember hátráltatná. A vőlegény mindent megtett azért, hogy lerázza az öt üldöző vörös hajú óriást. Embereket lökött fel, ládákat és hordókat borított az útjába, csak a lassítás kedvéért.
- Ennyivel nem tudsz lerázni! – kiabálta utána, hátha ezzel megijeszti. Nem merte volna bevallani, azonban egy alkalommal, majdnem szem elől vesztette a szőkésben lévő vőlegényt. Az egyik, a férfi által meglökött járókelő kikerülése közben, olyan mozdulatot tett, mitől majdnem elesett. Az egyensúlyát még időben sikerült visszaszereznie, mielőtt elvágódott volna. Shunsui utólag már rájött, az a kipördülés, akkor és ott, nem igazán volt jó ötlet, mert kis híján nagy hátrányba került tőle. E miatt a kis baklövés miatt a férfi szerzett némi előnyt és ez a fejébe szállt.
Óvatlan lett s miközben futott, nem nézett kellőképp a lába elé és felbukott egy kisebb ládában. Nem soká feküdt a földön, rögtön feltápászkodott és szitkozódva rohant tovább. A lemaradást a férfi figyelmetlenségéből adódva behozta, ám sajnos ragályos volt a figyelmetlenség, mert Shunsui-nak is sikerült felbuknia, igaz ő nem esett el, kezével sikerült visszalöknie magát, ennél fogva nem sokat vesztett a lendületéből. Az egyik mellékutcáig követte, hol eltűnt a szemei előtt. Nem tudhatta elérni az utca végét, ahhoz nem futott olyan gyorsan, sem nem volt annyira lemaradva Shunsui. Egyetlen lehetőség állt fenn, beszaladt egy házba és ott bujkál.
- Bújjon elő! Tudom, hogy ott bujkál! – kiáltotta el magát.
- Tudod mikor! – válaszolt Shunsui szavaira a férfi. A fiú valójában nem tudta hol rejtőzködik, csak remélte, miszerint szavaival valamilyen jelet csikar ki. Úgy is lett nagy meglepetésére, mert valójában nem számított semmiféle jelre vagy válaszra.
~ Okosabbnak tűntél, minthogy egy ilyen egyszerű türknek bedőlj. ~ mosolyodott el.
- Jöjjön ki! – parancsolt rá.
- Nem megyek! – ellenkezett.
- Jöjjön ki! – parancsolt rá még egyszer, most erélyesebben.
- Nem! – folytatta tovább az ellenkezést.
- Rendben, akkor én megyek be, de ezt meg fogja bánni! – fenyegette meg. A fiú az ajtóhoz lépett s berúgta a nyílászárót, mi hangos dörrenéssel vágódott a falnak. Shunsui erőszakos mozdulata elég volt, ahhoz, hogy előcsalja a vőlegényt, aki az ablakon kiugorva próbált menekülni tovább.
- Na, itt ér véget eme játszadozás! Shunsui megunta az üldözést és az egyik falról a másikra ugrálva előzte meg s ugrott elébe. A vőlegény nem vette észre időben az előtte termő Konohai ninjat, emiatt nekiszalad, majd visszapattant róla s a hátsó felére esett.
- Mia…
- Idefigyeljen, két lehetősége van: visszajön velem önként és akkor nem esik bántódása, vagy továbbra is ellenállást tanúsít, ami miatt nekem erőszakhoz kellesz folyamodnom. Már most megmondom, én helyében az elsőt választanám! – tanácsolta a fiú. A vőlegény, amint végighallgatta az előtte tornyosuló óriást, rájött nem fogja tudni kikerülni. Kétségbeesésében meglendítette öklét és próbálta megütni Shunsui-t. A fiú mielőtt eltalálta volna az ököl, elkapta a végtagot.
- Rossz döntést hozott. – csóválta meg a fejét. Erősen rámarkolt az ökölre, olyannyira, hogy a vőlegény felszisszent, majd egy határozott mozdulattal hátracsavarta azt. Jajgatni kezdett a férfi, de még nem törődött bele a sorsába, ficánkolni kezdett. Rúgkapált, a szabad kezével csapkodott. Megpróbált mindent megtenni, hogy szabaduljon fogva tartója szorításából. Shusnui-nak ekkor tellett be a pohár, olyan erővel ütötte gyomorszájon a ficánkoló férfit, mitől az eszméletét vesztette.
- Én előre szóltam. Kellett ez most neked! – azzal a vállára kapta a kábult embert s gyors léptekben kezdett visszasietni a házhoz. Pont időben érkezett vissza, mert alig hogy betette a lábát az épületbe, megjelent a két öregasszony. Az egyik egy kötelet tartott a kezében, Shunsui tudta mire fogja használni. Válláról levette az ájult férfit és megtartotta, míg az öregasszonyok megkötözték. Mikor ez megtörtént néhány „gyengéd” pofon segítségével magához térítették. A férfi ekkor már beletörődött a sorsába s egyenesen az oltár elé sétált. Shunsui indult volna haza, ám a két vénasszony felvilágosította, miszerint az esküvő végiig kell maradnia és figyelnie nehogy meglépjen. Így hát a vőlegényt utolérve egyenesen a helyére kísérte, ezután pár lépéssel odébb sétált és ott állt meg. A ceremónia elkezdődött, minden úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, egész addig míg, el nem érték azt a részt, mikor ki kellett mondani az „igen” szót, ott hezitálni kezdett. Shunusi megköszörülte a torkát, mire a férfi ránézett. A fiú ökölbe szorította az egyik kezét, majd a másik tenyerébe ütött. A vőlegény vette a célzást és némi tétovázás után kimondta a szót. Nagy meglepetés érte, mikor ránézett a feleségére, akkor tudatosult benne, hogy ő egész végig tévedésben élt. Titkolni sem tudta volna, olyannyira meglátszott rajta a döbbenet. A vörös hajú fiú fellélegezett, mikor végre ránézett a nőre, mert egyszer sem tette azt, a ceremónia kezdete óta. A szertartás közben vette észre a vendégek között ülő Gensai-t, kihez amint vége lett odament. Most, hogy a Mestere megjelent már esélye sem volt meglépni, a szertartás utáni ünnepségen is ott kellett maradnia. Jobb híján felvett egy tálcát – mivel a tányér túl kicsi volt – és jó púposra megpakolta, ezt követően elvonult szélre s evés közben figyelte a mulatozó tömeget. Az éjszaka folyamán még tett néhány kört az ételekkel megrakott asztalok között, és csak akkor fejezte be az evést, mikor megtelt a bendője.
Másnap délután indult vissza Konoha-ba a Mestere társaságában.

Uzumaki Kushina Hétf. Jan. 30 2017, 15:51

Kedves Shunsui,

bevallom őszintén, nem erre számítottam, úgyhogy elképesztő felüdülés volt most egy ilyen történetet olvasni, ezt pedig csakis Neked köszönhetem.

Viszont jelen pillanatban nem tudok még jutalmat jóváírni: ha jól látom, az előző Kalandod 2017. január 25. dátummal lett beadva (és ellenőrizve). Ez azért probléma, mert alapvetően egy hónapban egy kalandot lehet írni, kivéve persze, ha van rá engedélyed külön (pl. verseny jutalmaként).

Amennyiben van engedélyed, kérlek, jelezd ezt felém (itt v PM-ben), amennyiben viszont nincs, ezt csak február hónapra adhatod be (de ígérem, hogy feb. 1. dátummal megnézem).

Üdvözlettel,

Kushina

Módosítás (2017. 02. 03.): február hónapra nézve tekintem beadottnak az élményedet. Jutalmad: +8 ch (364+8=372), valamint +2 tjp (75+2=77)

Ajánlott tartalom

Shunsui

Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui

Re: Shunsui