Meitsugawa Shori
2 posters
1 / 1 oldal
Meitsugawa Shori
Meitsugawa Shori Csüt. Okt. 15 2015, 20:37
Név: Meitsugawa Shori
Ország: Tűz
Rang: Genin
Kor: 18
Elem: Víz
rang: -
Felszerelés: Dróthuzal (10m), Szerszámok (1szett), Füstbomba (5db) ,5 db Kunai, 5 db shuriken, 1 db katana(tekercsben), senbon (10db) , 1db hátizsák, robbanó jegyzet(10 db)
Jellem: Zárkózott, érzelmeit általában elfolytja de néha felülkerekednek rajta. Legfontosabb számára a szerettei, és Konoha lakosainak védelmezése. Eltökélt. A többet ésszel, mint erővel taktika híve.
Kinézet: Hosszú ezüst színű tüskés haj, hátul lófarokban összefogva. 180 cm magas, 70 kg. Egy vékony fekete felsőt; bordó, fémlappal ellátott pulóvert, fekete nadrágot és szandált visel. A combján egy kunai tartót hord.
Előtörténet:
Kirigakure ködös város ahol születtem és ahonnan apámnak hála sikerült elmenekülnünk. Ő egy konohai shinobi, és a tűz országában egy kisebb-nagyobb rokonságunk volt. Egy öreg a falvamban , aki a korára és a vérköd történetére való tekintettel, vagy remek harcos volt vagy gyáva, a távozásunk előtt apám vállára tette a kezét és azt mondta : "Ha egyszer kötelékek nélkül maradsz valahol a világban lehet, hogy üresség fog eltölteni és ismét vándor útra térsz. " Azt hittem akkor arról az emberről, hogy egy bolond. A szemében nem látszott semmi, mintha teljesen üres lenne, lehet, hogy vak... legalábbis akkor ebben a tudatban léptem ki a falvam kapuján édesanyám kezét fogva. Nem fogtam fel belőle sokat, hét éves voltam csak, és minden olyan másnak tűnt. Meg voltam kímélve a szüleim miatt a negatív érzésektől, dolgoktól, viszont sokszor a puszta érzésektől is, azt akarták, hogy egy hasznos és erős shinobivá váljak. Mind a ketten shinobik voltak ezért is nem értettem egy bizonyos esetet. Azt az esetet, amikor elvesztettem az egyik szülőmet.
Két évvel azután hogy a tűz országába költöztünk a kirigakurében történt folyamatos támadások miatt. Ezeknek az oka egy kekkei genkai volt, amit állítólag az anyám birtokolt. Sosem volt megalapozott ez az állítás, nem láttam tőle semmi különleges képességet, vagy érzékeltem bármi furcsát. Beszélni róla pedig ezen indokoknál fogva felesleges is lett volna. Jómagam nem örököltem ebből a dologból semmit, és ez így is volt helyén. Viszont egy hajnalon a házunkat támadás érte.
Egy sikolyra ébredtem, majd átszaladtam abba a szobába ahol a támadók voltak és majdnem minden lángok közt. Azt sem tudtam mitévő legyek, csak a helységben lévő katanát kaptam fel és rontottam az egyik támadóra. Természetesen az én kardcsapásom semmit sem ért, egy kunaial hárította és a másik kezével messzire lökött. A karomban egy tompa fájdalmat éreztem, amikor nekivágódtam a falnak. Még csak akadémiai tanuló sem voltam, annak az esélye, hogy megvédjem anyámat egyenlő volt a nullával. Rettegtem és nem tudtam, hogy mi fog történni. Se a támadók arcát, se a hovatartozásukat nem láttam egészen addig, amíg az egyik a jobb szemem felé nem nyúlt; de akkor sem tudtam meg többet mert maszk fedte az arcukat. Biztos voltam benne hogy abban a percben el fogom veszteni a látásom. A shinobi ujja erősen hátranyomta a szemhéjamat, és egy kunai-al lassan közeledett. Majd egy erőteljes férfihangot hallottam, a következő pillanatban pedig az ismeretlen ninja lecsapott karját láttam. Az arcomon keletkezett egy vágás, amelyből folyt a vér. Apám rám nézett, majd az egykori anyámra, teljesen elöntötte a düh. A shinobik nem hagyhatják, hogy az érzelmeik vezéreljék őket, azonban abban a percben láttam, hogy milyen, ha egy Suiton használó jounin elveszti a kontrollt. Egy víztechnika törte ki a házunk oldalát ezzel a csatateret arrébb tolva. Odafutottam anyámhoz, sírva kérleltem őt, hogy keljen fel és hogy ne haljon meg. Utolsó perceiben megsimogatta az arcomat a könnyeimet eltörölve. Nem mondott semmit. Csak átöleltem és bőgtem, órákon keresztül, egészen addig, amíg el nem sötétedett minden számomra.
Mikor felébredtem egy üres kórteremben találtam magam, szédelegtem és az arcomra tettem a kezem. Akkor láttam meg, hogy a kezemen és a vágás helyén kötések voltak. Az emlékeim ködösek voltak, nem fogtam fel teljesen a történteket, amíg apám meg nem érkezett hozzám és mindent elmesélt. Úgy éreztem mintha egy hatalmas lyuk tátongott volna a mellkasom közepén, nem voltam képes elfogadni a tényeket.
Pár hónappal később, amikor már az események elcsitultak beköltöztünk a faluba. Megismertem a család többi tagját, két unokatestvér, nagybácsi, nagynéni és megjegyezhetetlen rokoni szálak. Akkor kezdtem el az akadémiai tanulmányaimat is. Valamennyire sikerült azoknak az éveknek megnyugtatniuk. Természetesen voltak konfliktusok, de mindent el lehetett intézni, főleg úgy hogy mellette barátokra is szert tettem.
Az osztályom rendkívül színes volt, a kétbalkezes hangoskodóktól kezdve a csendes zsenikig szinte mindenféle személyiséget meg lehetett találni. Én kerestem az arany középutat, amikor kellett hallgattam, de ha valami nem tetszett mindig tettem egy csípős megjegyzést. Emiatt eleinte meg is vertek párszor egészen addig, amíg apám el nem kezdett edzeni. Amikor hazaértem rögtön szaladtam ki a kertbe ahol általában apám várt egy széles mosollyal az arcán, majd kezdődhetett is a tréning.
Eleinte csak az ütéseket és a rúgásokat gyakoroltuk, hogy a pusztakezes harcban is legyen tapasztalatom. Később áttértünk a fegyver használatára, bár fegyvernek egy fa bot laikus szemmel igen csak nehezen nevezhető, viszont köd rejteki tapasztalat jó hatással volt az öregre annak ellenére, hogy konohai shinobi volt és csak anyám miatt telepedett le azon a helyen. Ez a tapasztalat rám is hatott.
Amikor már legközelebb kötekedett velem egy négyfős banda, megcéloztam a legnagyobb és legerősebbnek tűnő tagot és leterítettem a földre majd az arcát a földbe tapostam. A többieknek egyenesen a szemébe néztem és mosolyogtam rájuk, attól fogva nyugodt lehettem a biztonságom felől.
Telt az idő, az akadémiai évek pedig lassacskán de tovaröppentek, mindent összevetve ellenségeim nem lettek viszont annál több barátom, és a kellemes élményem.
Nem csak én, hanem a rangom is fejlődött, a genin vizsgát sikeresen képes voltam elvégezni. A feladat egy klón létrehozása volt, nem volt tökéletes a chakra-kontrollom így hát izgultam egy kicsit, ami tőlem nem igazán volt megszokott. Még mielőtt nekikezdtem volna a technikának a tanár arcára néztem, aki számunkra ismeretlen volt, egy árva érzelmet sem láttam rajta, még azután sem hogy néhány osztálytársam megbuktatta. Egy nagy levegőt vettem és hangosan kiáltottam a technika nevét, a következő percben pedig egy puffanás keretei között magam mellett láttam a másolatomat. A vizsgáztató tanár ugyanolyan semleges arccal közölte, hogy átmentem. Az egész vizsga végén pedig megkaphattam a fejpántomat. Fizikailag nem volt több mint egy fekete szövetdarab a ráillesztett fémlappal, nekem mégis ez jelentette azt, hogy végre valódi ninjává váltam és hogy lássak fel is kötöttem a fejemre. Hazaérve apám egy tekercset adott át, mondván hogy a régi fa bot helyett jobb lesz, ha ezt használom. Akkor még nem tudtam, de a tekercsben egy katana volt. Másnap kimentem anyám sírjához egy csokor virággal, mikor letettem a virágokat az eső elkezdett lágyan esni. Egy alakot pillantottam meg a közelben az egykori negyedik hokage földi maradványainál, nem lehetett tőlem idősebb, csak egymásra néztünk, egy szó nélkül hátat fordítottam és mentem a dolgomra.
Egy hét múlva kaptam egy levelet, amely arról szólt, hogy mikor kell találkoznom a csapatommal. Mikor eljött az idő nagy meglepetésemre az egyik unokatestvéremmel, Kaorival találkoztam a megbeszélt találkahelyen. Vicces volt eleinte a helyzet számomra, kicsit később a harmadik társ, Arata is megérkezett, akinek hirtelen nem tudtam hova rakni az arcát, de ismerős. A maga sokat dumáló és bizonyítani vágyó modorával engem nem hatott, meg viszont az unokatestvéremre nagyobb hatást gyakorolt. Átfutott néhány gondolat az agyamon.
*Istenem, ez már kezd nagyon kínossá válni. A kuzinom elpirul, és le nem veszi a szemét erről a kölyökről...de őt már láttam valahol... Megvan! Ő állt a negyedik hokage sírjánál. Már csak az hiányzik, hogy a Sensei egy idióta legyen. *
Épp hogy megfogalmazódtak a gondolataim, szerte is foszlottak hirtelen, ahogy egy jounin jelent meg előttem. Csak csodálkoztam, hogy honnan érkezett és mikor.
- Üdv! Az én nevem Sugiyama Daisuke, és egy darabig én leszek a mesteretek! Remélem addig is jól kijövünk egymással! - látszott rajta hogy örült nekünk, ezt tükrözte a széles vigyora és a hangneme. Az előbbi kis ijedtségemet ez a hozzáállás át is váltotta egy széles mosolyra. Lassacskán mindenki bemutatkozott és elmondta, hogy mi a célja, én nem igazán tudtam mit mondani, nem volt semmi kitűzve elém. Kellemetlen érzés volt, a hideg kirázott tőle. Mire észbe kaptam hat szempár szegeződött rám. A tanár általában vidám arca komolyra váltott.
- Rendben, mára ennyi lenne. Kaori, Arata ti hazamehettek. Shori, te még maradsz.
- Igenis, Sensei! - hangzott egyszerre. Mikor már a többiek elmentek rákérdeztem a maradásom okára.
- Daisuke-san, mit rontottam el? Esetleg valami baj van?-
- Nincs semmi baj, csak nyugodj meg, olvastam rólad, amikor elvállaltam a csapatot. Nem lehet könnyű, de tarts ki, és próbálj felszabadulni, rendben?-
- Megpróbálok, de van, ami most is frusztrál.
- Mi lenne az?
- A chakra kontrollom nem a legjobb, vízen járni és fára mászni sem tudok.
A jól megszokott vidámság helyett egy félmosoly tűnt fel a férfi arcán.
- Akkor ma pótoljuk a fára mászást!
- He?...- ennél igényesebb reakció nem jutott eszembe akkor, csak úgy belecsapni a dolgok közepébe eléggé furcsa módszernek tűnt.
- Áramoltatnod kell a chakrádat. Két nehézsége van a feladatnak, folyamatos chakraáramlás, és ugyanilyen koncentráció. Ha nem tudod ezeket hatalmasat eshetsz. Viszont ha már elsajátítottad könnyedén alkalmazhatod bárhol.
A mester becsukta a szemét és elkezdte a feladat bemutatását a hozzátartozó magyarázattal.
- Képzeld el, ahogy a chakrád áramlik az egész testedben, ahogy a lábadban is. Csak a lábadra koncentrálj! - Miután befejezte a mondandóját az egyik közelben lévő magas fa törzsén is volt. A példát követve én is becsuktam a szemem és az utasítások szerinte cselekedtem. Éreztem, hogy valami áramlik a lábamban, tettem egy pár lépést a fán, a sikerem öröme miatt elvesztettem az irányítást és a földön landoltam.
*Rendben, nem kell magam elbízni, csak nyugodtan!* Többszöri próbálkozás után sikerül pár métert megtennem a fán, ámbár még koránt sem tökéletes. Mire a nap lenyugszik sikerül addig a magasságig elérnem ahol a tanárom volt. Viszont teljesen kimerültem, épp hogy csak le tudtam jönni. Nosuke lent várt és megveregette a vállamat.
- Hosszú időbe telt, de remek munka! Három nap múlva a tópart mentén elkezdjük a vízen járást is , azt már a többiekkel fogod folytatni. Addig pihenj, és regenerálódj.
- Rendben Sensei, köszönök mindent!- Majd ahogy jó pár órával ezelőtt én is iszkoltam haza, mint a társaim.
Kiderítettük másodkörben a chakra-típusainkat, Daisuke-sensei mindhármunk elé egy-egy chakra-érzékeny papírlapot tett mondván hogy áramoltassuk bele az energiáinkat. Mind a hármunknak másképp kezdett el reagálni. Arata volt az első, neki égni kezdett a papír, Kaori lapja öt perc koncentrálás után elporladt.
Nekem volt a legidőigényesebb ez a művelet, negyed órán át szenvedtem vele mire lett eredmény. A papír teljesen elázott. Ezzel az aznapi teendőink véget is értek és mehettünk utunkra.
A következő estén tettem egy sétát a telihold fényével megvilágított erdőben, melynek a közepén egy kis halastó található. Egy női alakot vettem észre a parton. Semmi sem zavarta meg a csendet, így hát közelebb mentem. A lány korombéli lehetett, észrevette, ahogy felé haladok de nem ijedt meg, csak ült és nézte a vízen tükröződő csillagokat. Halkan mellé ültem és az arcára néztem. Hófehér bőr, világos barna haj, levendula színű szemek és az arcán egy gyengéd mosoly; és a mellkasomban erős dobbanások . A látvány lélegzetelállító volt számomra. Kisgyerekkorom óta ez volt az első pillanat, hogy érzelem magával ragadott, nem igazán tudtam megszólalni. Az arcom elkezdett vörösödni.
- Gyönyörű ma este a Hold, nemde? - kérdeztem félénken tőle.
- De, valóban az. Gyakran segít megnyugodni a látványa. Benned milyen érzést kelt? -
- Ugyan ezt. Még akkor is ha nem igazán uralkodnak rajtam az érzelmeim.
- Nem úgy tűnik mintha rideg vagy rossz ember lennél. Én Hotaru vagyok, téged hogy hívnak?
- Shori. Egyébként miért csak a víz tetejét kémleled?
- Nem rég derítettem ki az elemi affinitásom és az eredményt már sejtheted. Valamint... - a lány arcán egy könnycsepp jelent meg és nehézkesen folytatta mondandóját - ...az édesanyám- ekkora nem hagytam, hogy folytassa a mondandóját közbeszóltam és letöröltem az arcáról a lassan már lehulló cseppet.
- Értem, és nagyon sajnálom. Ne gyötörd magad emiatt, én is hasonló cipőben járok, tudom milyen, ha elveszted egy szeretted. Az hogy ilyen a chakrád, nem tehetsz róla és az sem tehet a történtekről. -
A lány nem szólt semmit egy ideig, csak megfogta a kezem és becsukta a szemeit.
- Jól sejtettem, hogy nem vagy rossz ember Shori. Örülök, hogy megismerhettelek. - hirtelen elereszti a kezem, és felpattan - De nekem most mennem kell, ne haragudj!
- Hotaru, máskor is találkozunk itt? - tettem fel a kérdést, szóbeli válasz nem érkezett. Hátranézett és elpirulva bólintott egyet. Csak sóvárgó tekintettel bámultam a Hold fényében eltűnő női alakot. Még pár órán keresztül a tóparton maradtam, mint a víz felszínét, próbáltam lecsendesíteni az elmém.
*Milyen gyönyörű lány, és milyen selymes bőre van...a végén a hidegvérűségem szertefoszlik miatta. Mi a fene ütött belém? Most láttam először...*
A következő estén ugyanakkor ugyanott találkoztunk, mind a ketten felszabadulva meséltük el még igen csak rövid életünk történetét, valamint hogy melyikünk mit szeret és mit nem. A lány egy szelíd jellem volt, nem tudtam volna harcban elképzelni. Ha ráértünk szinte minden alkalommal azon a helyen találkoztunk, és ez már szokásunkká vált.
Az első Hotaruval való találkozásom után két nappal folytatódott a ninja képzésem. Daisuke annak rendje és módja szerint elmagyarázta a chakra áramlását, és hogy hova irányítsuk, ezt természetesen demonstrálta is. A csapattársaimmal szemben előnyt éreztem az elemem miatt, úgy látszott, hogy nem is hiába. Igaz nem első próbálkozásra, a többiek közül nekem sikerült elsőre elsajátítanom a technikát. Csak le kellett nyugtatnom magam, elképzelnem, ahogy a chakra áramlik a lábfejembe és megtartom magam a víz felszínén. Miután végeztem a feladatommal, a többieket néztem, és mikor egy kisebb-nagyobb buggyanás volt nagyokat röhögtem. A sensei megszidhatott volna emiatt, de nem tette, Kaori és Arata sem haragudtak meg rám, hanem csak nevettek magukon. Ekkor éreztem életemben először, hogy a kellemes érzések túlburjánzanak bennem.
Telt-múlt az idő, és a csapatunk összekovácsolódott. Barátságos rivalizálásba kezdtem Aratával, aki állandóan azt hangoztatta, hogy olyan gyors akar lenni, mint a negyedik hokage. Ezeket iróniával vagy szarkazmussal kezeltem, sokszor azt mondtam, hogy én meg az első hokage nyomdokaiba akarok lépni. Viszont az iróniám kezdett átmenni valóságba. Olvasgattam a Shodaimeről, fel tudtam nézni rá, olyan ember volt, aki létrehozott egy szövetséget, majd egy falut, hogy ne kelljen az embereknek szenvedniük és megvédje őket. Végül ő lett a példaképem.
Mint minden csapat mi is könnyű küldetéssel kezdtünk, ami nem más mint egy macska elfogása. A legnagyobb kockázat ebben pár karmolás lehetett, ha ügyetlen az illető. A kisfickó állandóan elkóborolt a faluban, így a mi dolgunk volt, hogy felkutassuk és visszavigyük a gazdájának. Igazából nem is értettem, hogy mi értelme a küldetésnek, egy cica állandóan el fog kóborolni, láncon pedig esetleg a kutyát lehet tartani. Nem volt lényeges a véleményem, hiszen ha ez a feladat, akkor kötelező teljesíteni. Először egy sétával kezdtünk az utcákon, mikor Kaori észrevette és rámutatott a kis dögre. Aratával egymásra néztünk és megindultunk a célpontunk felé, közben próbáltuk lehagyni a másikat. Eleinte fej-fej mellett haladtunk majd rágyorsított és elém is került.
*Látszik, hogy céltudatosan edz, kíváncsi vagyok, mennyire terheli ez a tempó a végén. *
Gondoltam magamban mikor már megközelítettük a macskát, aki nem úgy gondolta, hogy haza akar térni. Így hát neki iramodott, és két egymás mellett szorosan álló ház közé beiszkolt. Arata tovább kergeti, én pedig megállok és teszek egy kitérőt, hogy ha kiér a házak közül, el tudjam kapni. Végül mind a hárman a kisállat elé kerültünk, azonban az jobbnak gondolta, hogy Kaorihoz fusson, ő pedig el is kapta. Majd a harmadik csapattársunkra néztem, aki most fejezte be a mutatványozását.
*Ha tudom, hogy ennyi energiát sem ér meg , nem fárasztottam volna magam, na mindegy. Viszont Arata nem volt rossz chakra-kontrollban és tempóban sem. Lehet, hogy van esélye közelebb jutni a Yondaime tempójához.*
Ekkor hátat fordítottam a többieknek.
- Ügyesek voltatok srácok, remélem, a többi részt el tudjátok intézni ti is! - majd nemes egyszerűséggel hazamentem.
Minél több időt töltöttünk el a csapattal annál nehezebb küldetéseket kaptunk. Egyik alkalommal egy kerekedő karavánt kellett kísérnünk, ide a mesterünk is elkísért minket. Aznap nagyon rossz előérzetem volt, mintha valami rossz lenne készülőben. Sajnos a megérzésem helyes volt, az árukkal megrakott szekereket egy rablóbanda megtámadta. Szerencsére nem shinobik voltak, többségüket harcképtelenné tudtuk tenni technikák használata nélkül is. Viszont egy éles sikoly félbevágta a biztonsági intézkedéseket. Az egyik rabló elkapta Kaorit és torkának szorította a kését, azzal fenyegetőzve, hogy ha közelebb megyünk hozzá, megöli az unokatestvéremet. A csapat többi tagja és én rögtön felfigyeltünk erre. Úgy éreztem mintha mindenki lefagyott volna, és cselekednem kell. Letettem a látható fegyvereim a földre, és elkezdtem kérdezgetni a túszejtőt, hogy mit akar: pénzt? árút? a mondatok közben lassan közeledtem. A szememmel megpróbáltam közben elmutogatni Kaorinak hogy mit tegyen, ezt meg is értette. Mikor már megfelelő közelségben voltam, a lány szétfeszített támadó karját és lehajolt, ekkor már elég közel voltam ahhoz, hogy egy kisebb támadást vigyek be, minden erőmet beleadva megindultam a bandita felé, úgy éreztem mintha képes lettem volna gyorsabban futni, mint korábban. Ahogy odaértem hirtelen felugrottam és arcon térdeltem a rablót, aki ettől földre rogyott. Míg a földön volt az apámtól kapott tekercsből előszedtem a katanámat. Akkor láttam először életemben azt a fegyvert, gyönyörűen megmunkált darab, ahogy megcsillant rajta a fény szinte érezhető volt, hogy kész a harcra. Ezt a gyönyörű kardot az ellenfelem arcába is nyomtam. Míg mozdulatlan volt a társaim megkötözték és feltették ez egyik szekérre, hogy a későbbiekben feleljen a bűnéért. Az utunk az események után békésen zajlott le. A vissza út pedig rendkívül fárasztó volt.
Otthon aznap nem sokat időztem, kimentem ahhoz a tóhoz ahol Hotaru-val szoktam találkozni, most természetesen nem volt ott. Valami furcsa érzésem volt a vízzel kapcsolatban, mintha itt lett volna az ideje valaminek. Belenyúltam a vízbe és beleáramoltattam a chakrámat, próbáltam a chakrámmal megemelni. Semmi nem történt, azon kívül, hogy a kezem vizes lett. Nem tudtam mit kellene csinálnom, csak vártam és próbálkoztam. Nem sok idő múlva egy kézjelet mutattam magam előtt. A fejemben pedig a víz járt és a chakrám. Vettem egy nagy levegőt majd erősen kifújtam, mire feleszméltem azt vettem észre, hogy egy kevéske vizet fújok ki. A víz csendes felszínére majd a hullámokra gondoltam előtte, az úgynevezett gondoskodásra és pusztításra. Ez az egész furcsa érzéssel töltött el, nem akartam róla beszélni senkinek. Azonban mikor indultam hazafelé, az egyik fa mögül egy hang szólított meg, Daisuke volt az. Nem voltam meglepődve hogy addig észrevétlen maradt.
- Remélem, nem akarod titokban tartani. - kérdezte tőlem vigyorogva
- Pedig azt terveztem.
- Mi értelme lenne? Most sikerült feloldanod az elemed. Idővel erre tudsz építkezni a ninjutsuk terén. -
- Nem tudom.... - ezután szembefordultam vele. - Az érzelmek számomra nagyon furák, mindig próbáltam őket elnyomni, de a most történtek miatt kettő is felötlött bennem, a keserűség és az öröm. Melyikre kellene hallgatnom ön szerint, Sensei? - A jounin vigyora abbamaradt, egy nagy levegőt vett és tett pár lépést közelebb hozzám.
- Figyelj Shori. Tudok arról, hogy vesztetted el az édesanyádat, ismertem őt. Az apáddal gyerekkorom óta jó barátok vagyunk és elmondta, hogy történtek a dolgok.
- Akkor arra válaszoljon, hogy miért kellett meghalnia?!- teljesen magával ragadott a düh és a szomorúság. Abban a percben elsírtam magam. Nem érdekelt a modor vagy, hogy kivel beszélek. A sensei még közelebb jött és a vállamra tette a kezét.
- Azt is tudom, hogy te milyen ember vagy, amit a küldetésen Kaoriért tettél az tiszteletre méltó volt. Nem blokkoltál le, nyugodtan kezelted a helyzetet, mintha nem lenne tétje. Viszont ez közel sem igaz ha jól sejtem, éreztél valamit nemde?
- Féltem...féltem, hogy ha nem tesz senki semmit, akkor meghal egy társam, egy ember a falumból, aki hozzám tartozik.
- Ugyanazt, megtetted volna Aratáért?
- Bármelyik Konohaiért...- amint elhangzott Daisuke levette a kezét a vállamról és felvette a jól megszokott arcát.
- Nincs több kérdésem, holnap ezt a képességed csiszoljuk! - majd egy pukkanás keretében el is tűnt.
A következő napon nekifogtunk mindannyian az elemeink feloldásának, az előző napi véletlenhez képest igazán nehezen mentek a dolgok. Rengeteg koncentrálást és chakrát igényelt mire biztosan meg tudtam ismételni a víz létrehozását. Először a chakrámat gyűjtöttem össze, majd ahogy kilélegeztem a tenketsu pontjaim segítségével vízzé alakítottam. A tőlünk nem messze lévő Arata pedig már egy tűz technika elsajátításán dolgozott, a látvány elképesztő volt. Egész végig ott maradta, csak ültem és néztem, ahogy gyakorol. Mikor a kimerültségtől összeesett, odamentem hozzá és felemeltem a hátamra. Megkérdeztem a senseit hogy hol is lakik pontosan a fiú,ő készséggel válaszolt is. Majd elkezdtem hazafelé cipelni a társunkat.
*Valahol még örülök is neki hogy tehetséges. Azt hiszem megfelelő riválisra találtam. *
Mikor a házukhoz értünk, letettem a genint. Egy papírt tettem a kezébe, amin ez állt: "Három nap múlva mérkőzzünk meg a folyóparton, Shori." Bekopogtam a ház ajtaján és sietve távoztam is.
A leírt helyen és időben vártam az "ellenfelemet". Magammal vittem az apámmal való edzés során használt fa botokat is. Amikor megérkezett Arata a víz felszínén álltam és felé dobtam az egyik botot. A fegyvernemből sejthető volt, hogy nem igazi vérre menő csatát akarok, hanem egyszerű edzést. Amint elkapta a botot, mint ahogy várható volt, meg is szólalt.
- Na, akkor kard ki kard! - erre csak egy fél mosollyal tudtam reagálni. A következő pillanatban pedig neki is rontottam, és egy erős fejre célzott csapást próbáltam bevinni. A támadásom sikeresen hárította, mint ahogy vártam, viszonozta volna is egy oldalra mért ütéssel, de ekkor hirtelen a kezemben lévő botot az ő fegyvere és a válla közé helyeztem majd egy hatalmasat löktem rajta. Az eredmény az lett, hogy a bot kiesett a kezéből ő pedig kibillent az egyensúlyából. Még mielőtt hátra eshetett volna elkaptam a kezénél fogva és megtartottam.
- Kirigakurében születtem, és volt kitől tanulnom. - miután elmondtam kiegyenesedett, egy gáncsolással a földre terített.
- A tanítód nem mondta, hogy ne légykedves az ellenfeledhez, mert ő sem lesz az?!
Mikor lent voltam, a bottal viszonoztam a gáncsolást. Így mind a ketten a földön kötöttünk ki. Azzal a lendülettel fel is pattantunk.
- Ha igazi ellenfél lennél, azon lettem volna, hogy megöljelek.
- Szerinted én komolyan veszem? Akkor már rég nem lennének rajtam súlyok! De ha már itta tarunk téged is az apád tanított harcolni?- vettem egy nagy levegőt és egyenesen a szemébe néztem.
- Tekintve hogy csak ő nevelt fel, igen. Az anyám pedig, mint a temetőben is láthattad mára csak egy emlék. -
- Igaz is! Sajnálom, hogy felhoztam! Remélem nem haragszol. -
- Nem. Amióta meghalt nem voltak álmaim, céljaim. Tulajdonképp segítettél azzal, hogy állandóan a Yondaimét szajkóztad. Meg akarok védeni mindenkit a faluban, és emiatt lett nekem a Shodaime a példaképem. Gondolom nem sejtetted. Kiegyezünk egy döntetlenben és kellemesebb mederbe tereljük a beszélgetést? - a kezemet nyújtottam felé. A baráti jobbot elfogadta.
- Nem, nem tudtam, hogy ő meg a te példaképed. Talán pályázni fogsz a hokage címre is?
- Nem gondoltam még erre. Ha azt jelenti, hogy óvhatom, vezethetem a népemet igen, de ha azt hogy melyik felső vezető talál szimpatikusnak, akkor nem. Te szeretnéd elérni?
- Szerintem nem csak én, hanem minden ninja örülne neki, ha megkapná a kinevezést. De önként nem vállalkoznék, eme feladatra. Az a véleményem, hogy vannak nálam jóval rátermettebb emberek is. - ez után a mondat után visszagondoltam az eddigi megjegyzéseire és hangosan felnevettem.
- Pedig azt hittem te akarsz lenni a Második Negyedik-hokage! Na és te kiket akarnál biztonságban érezni?
- Most tévedtél! A példaképem, mint shinobi, de nem akarom egy az egyben lemásolni! Vannak dolgok, amiket az embernek magának kell elérni! Hogy kiket akarok megvédeni? Természetesen mindenkit a faluban, országban. De a családom, illetve Asami és az ő családja biztonságát viszont bárkiért és bármiért előrébb tenném. Talán ezért is nem lennék jó hokage, miattuk, akár a csatateret is magam mögött hagynám.
- Nagyon család centrikus lehetsz. Én nem igazán kötődöm senkihez, mint azt észrevehetted, de valójában mindenkihez. Olyan mintha a távolság közelebb hozna, furcsa dolog ez. Lényegében a falu számomra a család. Az pedig egy vicc hogy ennyire nem ismertük egymást csapattársak létére. Mellesleg megkérdezhetem ki az az Asami? Elég nagy becsben tarthatod, le merném fogadni hogy egy csinos lány.
- Na, ebben nem tévedtél, ő nagyon fontos a számomra, egyébként pedig a barátnőm! Ahogy mondtad csinos, de nem az elfogultság beszél belőlem! Nem is tudom, hogyan írhatnám le azt az időt, amit vele töltök. Olyan mintha egy hurrikán söpörne végig mindenen, de mégis olyan tisztán látható és nyugodt minden mintha egy tó közepén állnék, aminek vizén keresztül lelátnék az aljáig! Biztos éreztél már te is hasonlót? Viszont amit te elmondtál magadról, az alapján te inkább lennél hokagénak való, mint én.
Hirtelen felcsillant a szemem, és az fejemben Hotaru arca jelent meg.
- Igen-igen, éreztem én is hasonlót. Még nem mondhatnám el hogy a barátnőm. Amikor meglátom Hotarut, úgy érzem, hogy a Hold fénye felerősödik, a víz felszíne pedig megnyugszik, ami körülötte van, csak azért létezik hogy az ő szépséget emelje maga fölé. Viszont ha meglátom, hogy akár csak egy könnycsepp is lehull a gyönyörű levendula színű szeméből, a szívem mintha összeszorulna. Egyébként köszönöm, hogy így gondolod rólam, viszont még sok szempontból nagyon gyenge vagyok, nézd csak meg Hashirama-samát. Amúgy is az inkább ésszel, mint erővel taktika híve vagyok. -
- Ne aggódj! Ha szükséges lesz, bármikor kisegítelek majd, amikor a hokage székben ülsz és valamivel nem vagy képes megbirkózni. Erre valók a barátok, mivel riválisomnak is tekintelek, nem hagynám senkinek, hogy legyőzzön! A lányhoz pedig sok sikert kívánok, remélem ő is hasonlóképp vélekedik rólad!-
Örömmel töltött el, hogy szereztem egy barátot. További hosszas társalgás után a nap végéig a pusztakezes harcmodort gyakoroltuk. Mikor hazaértem csak az járt a fejemben hogy mikor mehetünk ismét küldetésre.
Pár évvel később Daisuke bejelentette, hogy megvan a lehetőségünk a chuunin vizsga tételére, eleinte vonakodtam, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz hogy végre hajtsam. Azonban a mesterünk lassacskán meggyőzött minket hogy tapasztalatszerzésre ez tökéletes. Belementem a játékba és jelentkeztem. Utána több napig csak az járt a fejemben hogy mi lesz a feladatunk és milyen erősek lesznek a más országokból érkezett shinobik. Nem bírtam tisztán gondolkodni egészen az első nap hajnaláig. Nem kellett kelteni, csak magamtól kiugrottam az ágyamból és elvégeztem a reggeli teendőket. A fejpántomat nem vettem fel a fejemre, hanem a bal karomra kötöttem jó szorosan. Az apám aznap sajnos nem tudott jó tanácsokkal ellátni mert épp egy küldetésen volt, Hotaruval pedig nem volt alkalmam találkozni. A magány gyötört, amíg meg nem láttam az akkora már jól megszokott csapattársaim arcát. Mint mindenhol, a vizsgáztató tanár itt is a lehető legszigorúbb volt. Kikaptuk a feladatlapokat, csodálkoztam is hogy "csak" írásbeli. Mikor ránéztem a lapra kikerekedett a szemem, maximum pár feladatot tudtam megoldani. Lapozgattam a leginkább üresen hagyott oldalakat.
*Ezt sem tudom....és természetesen ezt sem... Nem akarok megbukni rögtön most. Nincs más lehetőség, valahogy puskáznom kell.*
Gondolataimból az zökkentett ki hogy valaki oldalról meglökte a bal könyököm, a fickó nem törődött semmivel csak véste a megoldásokat. Kaptam az alkalmon és az épp megfelelő oldalon lévő, akkor már karpántom visszatükröződéséről néztem, hogy mit ír az illető és már másoltam is le. Így az első részen sikeresen átmentem.
A második rész már rázósabb volt. A halál erdejében kellett megmérkőznünk egymással, a cél az volt, hogy a csapatoknál lévő tekercsnek megszerezzük a párját. A csapatunk összedolgozott, és próbáltuk elkerülni a közvetlen harcot. A taktikánk sikeresnek bizonyult. Két csapat előttünk a földön küzdött meg egymással, míg mi egy fa tetején vártunk, hogy a lestrapált győztest elbuktassuk. Nem volt tisztességes, de annál hasznosabb. Az ég tekercsünk mellé megszereztük a föld tekercset, majd sietősen távoztunk, hogy ne legyünk mi is áldozatok. Ezzel a második forduló véget ért.
A selejtező rögtön kezdődött is, a helyszín meglepő volt a számomra. Egy toronyszerű épület tágas belső térrel, mely a chuunin vizsga megrendezéséhez megfelelően volt berendezve. Egy hatalmas kijelző, amin a mérkőző felek neve volt, harctér és lelátó. Amint megjelent mindenki már kezdődtek is a küzdelmek. Balszerencsémre én voltam az első a viadalon, csak néztem, ahogy a másik név karakterei pörögnek. A név, amikor megjelent, a szívem egy óriásit dobbant és mintha fekete felhők gyűltek volna körém. Nem más rajzolódott ki mint, Hyuuga Hotaru. Remegve leugrottam a küzdőtérre, mikor megérkeztem a már ott álló lány szemébe néztem és kiegyenesedtem.
*Miért pont Ellene kell megmérkőznöm?! Nem fogom ezt elfogadni, itt a vége a tapasztalatszerzésnek. Lesz még chuunin vizsga. Elég volt mostanra ennyi. *
Mindenki azt várta, hogy majd összecsapunk, és láthatják a byakugan képességeit, de erre nem hagytam alkalmat. Amint a bíró elindította a küzdelmet, tettem pár lépést a lány felé és a jobb kezemet felnyújtottam, ezzel is jelezve, hogy feladom. Mikor kihirdették a győztest, odamentem Hotaruhoz és fülébe súgtam:
- Nem foglak bántani soha. - majd a nemes egyszerűség kedvéért elrugaszkodtam a földtől, vissza társaimhoz.
- Kérlek, ne kérdezzetek semmit. Megvan a magam indoka. Remélem, hogy ti jól teljesítetek.
Majd végignéztem a selejtezőt az önjelölt bukásom után. Sajnos Kaori sem járt sikerrel, őt egy Kuzon nevű srác győzte le. A küzdelme végén vérző sebekkel távozott a sensei kíséretében. Fájó érzés volt látni azt, ami történt. Szívem szerint minden sebet a saját kezemmel adtam volna vissza neki a társamért, de nem tehettem a szabályok miatt.
Mikor az egész felhajtás véget ért, csak a szobám békességére vágytam. Pár napig teljesen elzárkóztam a külvilágtól. A saját kis világomból kopogás vert fel. Hotaru állt az ajtónkban, és elhívott sétálni. Addig nem látogatott meg, azt sem sejtettem kitől tudhatta meg hol lakom. A kezében egy dobozt szorongatott az úticélunk végéig, amely nem más volt, mint a kőarcok teteje. Amikor odaértünk , lehajtotta a fejét és felém nyújtotta a dobozt.
- Kérlek, fogadd ezt el tőlem! Bocsánat kérésként adom, amiért feladtad miattam a küzdelmet.
- Elfogadom egy kitétellel, ha nem kérsz bocsánatot ezért. Valószínű, hogy valaki úgy is elvert volna. - csak mosolyogtam rá.
Amikor átvettem az ajándékot köszönetképp arcon csókoltam, amitől teljesen elvörösödött. A dobozban egy bordó, kapucnis felső volt, a jobb vállán egy vastag fém darabbal melyen konoha jelképe található. Rögtön fel is vettem és pont passzolt a méret. Boldog voltam, hogy tudtam neki valahogy segíteni, az hogy ajándékot kaptam emiatt, pedig nagyon jól esett. Örömömben megfogtam a lány kezét és mélyen a szemébe néztem az arcomon széles vigyorral.
-Sétáljunk körbe a faluban, rendben?- a kérdésemtől ismét teljesen elpirult, és csak bólogatott.
Az a délután lehetett volna legszebb az életemben, egészen addig, amíg a sétánk közbeni beszélgetés a chuunin-vizsgára nem terelődött. A lehetséges ellenfeleket latolgattuk. Közben a fejemben csak úgy viharzottak a különféle gondolatok.
*Nem akarom, hogy Hotaru és Arata egymással küzdjön meg. Akkor már nagyon ellenem lenne a vizsga. De az a Kuzon nevű alak...megnézném, ahogy valamelyikük elveri.*
Az a nap sajnos elég gyorsan el is telt. Elhatároztam, hogy az első sorból fogom nézni a harmadik részét a vizsgának. Amíg el nem kezdődött, neki álltam edzeni. Elsősorban a lábizomzatra koncentráltam, hogy minél gyorsabb legyek. Azután jöhetett a kardforgatás. Az apámmal való gyakorlás a kétkezes fegyverrel való küzdelemre volt jó, de a katanámat nem tudtam megfelelőképp kezelni. A tréningem célja az volt, hogy egy kézzel minél nagyobb erőt tudjak kifejteni, és így a vágások lendületesebbek, erőteljesebbek legyenek.
Elkezdődött a nagy megmérettetés melynek szemtanúja lehettem csak. Tőlem nem megszokott módon elkéstem a kezdésről. Mire az arénába értem szörnyű látvány tárult elém. Hotaru eszméletlenül a földön feküdt, Kuzon pedig egy kunaial közeledett felé. A katanámat a tekercséből azon nyomban elő is szedtem, majd a lábamba koncentráltam a chakrám, és amilyen gyorsan csak tudtam lefelé futottam az aréna falán a küzdőtérre. Kuzon gyilkos szándéka világos volt számomra, ezért nem volt veszteni való időm. A fiú már épp a kezét emelte és lecsapni készült. Ekkor érkeztem rögtön a kés elé, amely a vállamon lévő fémlapot találta el. A kezemben lévő karddal pedig egy hatalmas lendülettel messzire ütöttem el a kést, a következő percben pedig Kuzon torkának szorítottam. A közönség felől hangos morajlást lehetett hallani. A bíró egyszer csak közénk állt és letaposta a kard végét. A szemei mintha villámot szórtak volna. Hirtelen megjelent Daisuke is mellettem, aki csak a karomra tette a kezét, majd a bíróra nézett.
- Remélem nem hagytad volna, hogy az a fiú vérfürdőt rendezzen a megmérettetésen. A Hyuuga-lány eszméletét vesztette, nem képes tovább harcolni. Csak hirdesd ki hogy ki nyert és kész. Többet egy szót sem! - az addig kedvesnek hitt mesterünk szavai erőteljesek és tiszteletet parancsolóak voltak.
A jounin Kuzon nevét kiáltotta fel, majd Daisuke tekintete rám szegeződött.
- Shori, vidd el Hotarut a kórházba. Komolyabb baja nem lehet. A tekercset dobd ide, később megbeszéljük az egészet, ha visszajössz. -
Az utasítás szerint cselekedtem, a kardot elengedtem és a tekercset átadtam. Viszont amikor a genin hozzám szólt, a hidegvérem teljesen felforrt.
- Jobb lett volna, ha nem adod fel. Ellened izgalmasabb lett volna küzdeni. A kiscsaj istentelen gyenge.
Nem érdekelt, hogy mit dumál, teljesen jelentéktelennek tűnt; de szívem szerint a beleit téptem volna ki. Felemeltem Hotarut és amilyen gyorsan jöttem olyan gyorsan távoztam is. A lehető leggyorsabban szaladtam, így pár percen belül meg is érkeztünk. Az épület bejáratánál egy nővér fogadott minket és hamarosan pár orvos is megjelent. Megnyugtattak azzal, hogy a lánynak semmi komolyabb baja nincs. Ekkor ötlött a fejembe, hogy felelnem kell a közbeavatkozásért. Nem volt más választásom, sarkon fordultam és jóval lassabb tempóban haladtam vissza az arénába. A következő mérkőzés résztvevője a még bent maradt csapattársam. Amikor megláttam odaléptem hozzá és csak halkan a nevén szólítottam. Aztán mély csend és egy bólintás. Tudtam, hogy megértette mit akartam kérni tőle. A küzdelem során sajnos nem tudtam odafigyelni, csak elviseltem a sensei szidását hogy miért avatkoztam bele a vizsgába. A dorgálás átment valamiféle halk dicséretbe, amiért nem hagytam, hogy valakinek az élete elvesszen. A következő percben egy kiáltásra lettem figyelmes; az volt Kuzon vereségének a hangja, és egyben az a hang amely a barátom chuuninná válását hirdette. Keserédes momentum volt számomra. Örültem, hogy Arata magasabb posztot fog betölteni, viszont gyötört a tudat, hogy Hotarunak baja esett.
Lassacskán eltelt a nyár, a számomra kedves lány is kikerült a kórházból valamint egy gyönyörű meghívót is kaptunk. A meghívó Asami és Arata esküvőjére szólt, melyre később felkértek tanúnak. Ezt örömmel elvállaltam. Két hónappal később meg is tartották, amely hosszadalmas, de annál jobb hangulatú volt. A násznépet az újdonsült házaspár egy vacsorával várta. Mivel a vőlegény közelebbi rokonaival már pár csésze sakét elfogyasztottam, nem jelentett gondot a tanúi feladatom teljesítése. Egy pohár pezsgővel a kezemben felálltam és elmondtam a beszédemet, melyet annak rendje szerint taps fogadott.
Az esemény végén Hotaruval kézen fogva mentünk hajnalban hazafelé, de tartottunk egy kis kitérőt. Arra a helyre vezettem ahol először találkoztunk, ezúttal viszont nem csak a víz felszínt néztünk, hanem azon álltunk. A szépségének látványa ugyanúgy elkápráztatott, mint első alkalommal. Szavak szükségtelenek voltak ahhoz, hogy tudjuk mit érzünk egymást iránt. Ekkor csattant el az első csók, amit a mai napig nem tudok elfelejteni.
Ország: Tűz
Rang: Genin
Kor: 18
Elem: Víz
rang: -
Felszerelés: Dróthuzal (10m), Szerszámok (1szett), Füstbomba (5db) ,5 db Kunai, 5 db shuriken, 1 db katana(tekercsben), senbon (10db) , 1db hátizsák, robbanó jegyzet(10 db)
Jellem: Zárkózott, érzelmeit általában elfolytja de néha felülkerekednek rajta. Legfontosabb számára a szerettei, és Konoha lakosainak védelmezése. Eltökélt. A többet ésszel, mint erővel taktika híve.
Kinézet: Hosszú ezüst színű tüskés haj, hátul lófarokban összefogva. 180 cm magas, 70 kg. Egy vékony fekete felsőt; bordó, fémlappal ellátott pulóvert, fekete nadrágot és szandált visel. A combján egy kunai tartót hord.
Előtörténet:
Kirigakure ködös város ahol születtem és ahonnan apámnak hála sikerült elmenekülnünk. Ő egy konohai shinobi, és a tűz országában egy kisebb-nagyobb rokonságunk volt. Egy öreg a falvamban , aki a korára és a vérköd történetére való tekintettel, vagy remek harcos volt vagy gyáva, a távozásunk előtt apám vállára tette a kezét és azt mondta : "Ha egyszer kötelékek nélkül maradsz valahol a világban lehet, hogy üresség fog eltölteni és ismét vándor útra térsz. " Azt hittem akkor arról az emberről, hogy egy bolond. A szemében nem látszott semmi, mintha teljesen üres lenne, lehet, hogy vak... legalábbis akkor ebben a tudatban léptem ki a falvam kapuján édesanyám kezét fogva. Nem fogtam fel belőle sokat, hét éves voltam csak, és minden olyan másnak tűnt. Meg voltam kímélve a szüleim miatt a negatív érzésektől, dolgoktól, viszont sokszor a puszta érzésektől is, azt akarták, hogy egy hasznos és erős shinobivá váljak. Mind a ketten shinobik voltak ezért is nem értettem egy bizonyos esetet. Azt az esetet, amikor elvesztettem az egyik szülőmet.
Két évvel azután hogy a tűz országába költöztünk a kirigakurében történt folyamatos támadások miatt. Ezeknek az oka egy kekkei genkai volt, amit állítólag az anyám birtokolt. Sosem volt megalapozott ez az állítás, nem láttam tőle semmi különleges képességet, vagy érzékeltem bármi furcsát. Beszélni róla pedig ezen indokoknál fogva felesleges is lett volna. Jómagam nem örököltem ebből a dologból semmit, és ez így is volt helyén. Viszont egy hajnalon a házunkat támadás érte.
Egy sikolyra ébredtem, majd átszaladtam abba a szobába ahol a támadók voltak és majdnem minden lángok közt. Azt sem tudtam mitévő legyek, csak a helységben lévő katanát kaptam fel és rontottam az egyik támadóra. Természetesen az én kardcsapásom semmit sem ért, egy kunaial hárította és a másik kezével messzire lökött. A karomban egy tompa fájdalmat éreztem, amikor nekivágódtam a falnak. Még csak akadémiai tanuló sem voltam, annak az esélye, hogy megvédjem anyámat egyenlő volt a nullával. Rettegtem és nem tudtam, hogy mi fog történni. Se a támadók arcát, se a hovatartozásukat nem láttam egészen addig, amíg az egyik a jobb szemem felé nem nyúlt; de akkor sem tudtam meg többet mert maszk fedte az arcukat. Biztos voltam benne hogy abban a percben el fogom veszteni a látásom. A shinobi ujja erősen hátranyomta a szemhéjamat, és egy kunai-al lassan közeledett. Majd egy erőteljes férfihangot hallottam, a következő pillanatban pedig az ismeretlen ninja lecsapott karját láttam. Az arcomon keletkezett egy vágás, amelyből folyt a vér. Apám rám nézett, majd az egykori anyámra, teljesen elöntötte a düh. A shinobik nem hagyhatják, hogy az érzelmeik vezéreljék őket, azonban abban a percben láttam, hogy milyen, ha egy Suiton használó jounin elveszti a kontrollt. Egy víztechnika törte ki a házunk oldalát ezzel a csatateret arrébb tolva. Odafutottam anyámhoz, sírva kérleltem őt, hogy keljen fel és hogy ne haljon meg. Utolsó perceiben megsimogatta az arcomat a könnyeimet eltörölve. Nem mondott semmit. Csak átöleltem és bőgtem, órákon keresztül, egészen addig, amíg el nem sötétedett minden számomra.
Mikor felébredtem egy üres kórteremben találtam magam, szédelegtem és az arcomra tettem a kezem. Akkor láttam meg, hogy a kezemen és a vágás helyén kötések voltak. Az emlékeim ködösek voltak, nem fogtam fel teljesen a történteket, amíg apám meg nem érkezett hozzám és mindent elmesélt. Úgy éreztem mintha egy hatalmas lyuk tátongott volna a mellkasom közepén, nem voltam képes elfogadni a tényeket.
Pár hónappal később, amikor már az események elcsitultak beköltöztünk a faluba. Megismertem a család többi tagját, két unokatestvér, nagybácsi, nagynéni és megjegyezhetetlen rokoni szálak. Akkor kezdtem el az akadémiai tanulmányaimat is. Valamennyire sikerült azoknak az éveknek megnyugtatniuk. Természetesen voltak konfliktusok, de mindent el lehetett intézni, főleg úgy hogy mellette barátokra is szert tettem.
Az osztályom rendkívül színes volt, a kétbalkezes hangoskodóktól kezdve a csendes zsenikig szinte mindenféle személyiséget meg lehetett találni. Én kerestem az arany középutat, amikor kellett hallgattam, de ha valami nem tetszett mindig tettem egy csípős megjegyzést. Emiatt eleinte meg is vertek párszor egészen addig, amíg apám el nem kezdett edzeni. Amikor hazaértem rögtön szaladtam ki a kertbe ahol általában apám várt egy széles mosollyal az arcán, majd kezdődhetett is a tréning.
Eleinte csak az ütéseket és a rúgásokat gyakoroltuk, hogy a pusztakezes harcban is legyen tapasztalatom. Később áttértünk a fegyver használatára, bár fegyvernek egy fa bot laikus szemmel igen csak nehezen nevezhető, viszont köd rejteki tapasztalat jó hatással volt az öregre annak ellenére, hogy konohai shinobi volt és csak anyám miatt telepedett le azon a helyen. Ez a tapasztalat rám is hatott.
Amikor már legközelebb kötekedett velem egy négyfős banda, megcéloztam a legnagyobb és legerősebbnek tűnő tagot és leterítettem a földre majd az arcát a földbe tapostam. A többieknek egyenesen a szemébe néztem és mosolyogtam rájuk, attól fogva nyugodt lehettem a biztonságom felől.
Telt az idő, az akadémiai évek pedig lassacskán de tovaröppentek, mindent összevetve ellenségeim nem lettek viszont annál több barátom, és a kellemes élményem.
Nem csak én, hanem a rangom is fejlődött, a genin vizsgát sikeresen képes voltam elvégezni. A feladat egy klón létrehozása volt, nem volt tökéletes a chakra-kontrollom így hát izgultam egy kicsit, ami tőlem nem igazán volt megszokott. Még mielőtt nekikezdtem volna a technikának a tanár arcára néztem, aki számunkra ismeretlen volt, egy árva érzelmet sem láttam rajta, még azután sem hogy néhány osztálytársam megbuktatta. Egy nagy levegőt vettem és hangosan kiáltottam a technika nevét, a következő percben pedig egy puffanás keretei között magam mellett láttam a másolatomat. A vizsgáztató tanár ugyanolyan semleges arccal közölte, hogy átmentem. Az egész vizsga végén pedig megkaphattam a fejpántomat. Fizikailag nem volt több mint egy fekete szövetdarab a ráillesztett fémlappal, nekem mégis ez jelentette azt, hogy végre valódi ninjává váltam és hogy lássak fel is kötöttem a fejemre. Hazaérve apám egy tekercset adott át, mondván hogy a régi fa bot helyett jobb lesz, ha ezt használom. Akkor még nem tudtam, de a tekercsben egy katana volt. Másnap kimentem anyám sírjához egy csokor virággal, mikor letettem a virágokat az eső elkezdett lágyan esni. Egy alakot pillantottam meg a közelben az egykori negyedik hokage földi maradványainál, nem lehetett tőlem idősebb, csak egymásra néztünk, egy szó nélkül hátat fordítottam és mentem a dolgomra.
Egy hét múlva kaptam egy levelet, amely arról szólt, hogy mikor kell találkoznom a csapatommal. Mikor eljött az idő nagy meglepetésemre az egyik unokatestvéremmel, Kaorival találkoztam a megbeszélt találkahelyen. Vicces volt eleinte a helyzet számomra, kicsit később a harmadik társ, Arata is megérkezett, akinek hirtelen nem tudtam hova rakni az arcát, de ismerős. A maga sokat dumáló és bizonyítani vágyó modorával engem nem hatott, meg viszont az unokatestvéremre nagyobb hatást gyakorolt. Átfutott néhány gondolat az agyamon.
*Istenem, ez már kezd nagyon kínossá válni. A kuzinom elpirul, és le nem veszi a szemét erről a kölyökről...de őt már láttam valahol... Megvan! Ő állt a negyedik hokage sírjánál. Már csak az hiányzik, hogy a Sensei egy idióta legyen. *
Épp hogy megfogalmazódtak a gondolataim, szerte is foszlottak hirtelen, ahogy egy jounin jelent meg előttem. Csak csodálkoztam, hogy honnan érkezett és mikor.
- Üdv! Az én nevem Sugiyama Daisuke, és egy darabig én leszek a mesteretek! Remélem addig is jól kijövünk egymással! - látszott rajta hogy örült nekünk, ezt tükrözte a széles vigyora és a hangneme. Az előbbi kis ijedtségemet ez a hozzáállás át is váltotta egy széles mosolyra. Lassacskán mindenki bemutatkozott és elmondta, hogy mi a célja, én nem igazán tudtam mit mondani, nem volt semmi kitűzve elém. Kellemetlen érzés volt, a hideg kirázott tőle. Mire észbe kaptam hat szempár szegeződött rám. A tanár általában vidám arca komolyra váltott.
- Rendben, mára ennyi lenne. Kaori, Arata ti hazamehettek. Shori, te még maradsz.
- Igenis, Sensei! - hangzott egyszerre. Mikor már a többiek elmentek rákérdeztem a maradásom okára.
- Daisuke-san, mit rontottam el? Esetleg valami baj van?-
- Nincs semmi baj, csak nyugodj meg, olvastam rólad, amikor elvállaltam a csapatot. Nem lehet könnyű, de tarts ki, és próbálj felszabadulni, rendben?-
- Megpróbálok, de van, ami most is frusztrál.
- Mi lenne az?
- A chakra kontrollom nem a legjobb, vízen járni és fára mászni sem tudok.
A jól megszokott vidámság helyett egy félmosoly tűnt fel a férfi arcán.
- Akkor ma pótoljuk a fára mászást!
- He?...- ennél igényesebb reakció nem jutott eszembe akkor, csak úgy belecsapni a dolgok közepébe eléggé furcsa módszernek tűnt.
- Áramoltatnod kell a chakrádat. Két nehézsége van a feladatnak, folyamatos chakraáramlás, és ugyanilyen koncentráció. Ha nem tudod ezeket hatalmasat eshetsz. Viszont ha már elsajátítottad könnyedén alkalmazhatod bárhol.
A mester becsukta a szemét és elkezdte a feladat bemutatását a hozzátartozó magyarázattal.
- Képzeld el, ahogy a chakrád áramlik az egész testedben, ahogy a lábadban is. Csak a lábadra koncentrálj! - Miután befejezte a mondandóját az egyik közelben lévő magas fa törzsén is volt. A példát követve én is becsuktam a szemem és az utasítások szerinte cselekedtem. Éreztem, hogy valami áramlik a lábamban, tettem egy pár lépést a fán, a sikerem öröme miatt elvesztettem az irányítást és a földön landoltam.
*Rendben, nem kell magam elbízni, csak nyugodtan!* Többszöri próbálkozás után sikerül pár métert megtennem a fán, ámbár még koránt sem tökéletes. Mire a nap lenyugszik sikerül addig a magasságig elérnem ahol a tanárom volt. Viszont teljesen kimerültem, épp hogy csak le tudtam jönni. Nosuke lent várt és megveregette a vállamat.
- Hosszú időbe telt, de remek munka! Három nap múlva a tópart mentén elkezdjük a vízen járást is , azt már a többiekkel fogod folytatni. Addig pihenj, és regenerálódj.
- Rendben Sensei, köszönök mindent!- Majd ahogy jó pár órával ezelőtt én is iszkoltam haza, mint a társaim.
Kiderítettük másodkörben a chakra-típusainkat, Daisuke-sensei mindhármunk elé egy-egy chakra-érzékeny papírlapot tett mondván hogy áramoltassuk bele az energiáinkat. Mind a hármunknak másképp kezdett el reagálni. Arata volt az első, neki égni kezdett a papír, Kaori lapja öt perc koncentrálás után elporladt.
Nekem volt a legidőigényesebb ez a művelet, negyed órán át szenvedtem vele mire lett eredmény. A papír teljesen elázott. Ezzel az aznapi teendőink véget is értek és mehettünk utunkra.
A következő estén tettem egy sétát a telihold fényével megvilágított erdőben, melynek a közepén egy kis halastó található. Egy női alakot vettem észre a parton. Semmi sem zavarta meg a csendet, így hát közelebb mentem. A lány korombéli lehetett, észrevette, ahogy felé haladok de nem ijedt meg, csak ült és nézte a vízen tükröződő csillagokat. Halkan mellé ültem és az arcára néztem. Hófehér bőr, világos barna haj, levendula színű szemek és az arcán egy gyengéd mosoly; és a mellkasomban erős dobbanások . A látvány lélegzetelállító volt számomra. Kisgyerekkorom óta ez volt az első pillanat, hogy érzelem magával ragadott, nem igazán tudtam megszólalni. Az arcom elkezdett vörösödni.
- Gyönyörű ma este a Hold, nemde? - kérdeztem félénken tőle.
- De, valóban az. Gyakran segít megnyugodni a látványa. Benned milyen érzést kelt? -
- Ugyan ezt. Még akkor is ha nem igazán uralkodnak rajtam az érzelmeim.
- Nem úgy tűnik mintha rideg vagy rossz ember lennél. Én Hotaru vagyok, téged hogy hívnak?
- Shori. Egyébként miért csak a víz tetejét kémleled?
- Nem rég derítettem ki az elemi affinitásom és az eredményt már sejtheted. Valamint... - a lány arcán egy könnycsepp jelent meg és nehézkesen folytatta mondandóját - ...az édesanyám- ekkora nem hagytam, hogy folytassa a mondandóját közbeszóltam és letöröltem az arcáról a lassan már lehulló cseppet.
- Értem, és nagyon sajnálom. Ne gyötörd magad emiatt, én is hasonló cipőben járok, tudom milyen, ha elveszted egy szeretted. Az hogy ilyen a chakrád, nem tehetsz róla és az sem tehet a történtekről. -
A lány nem szólt semmit egy ideig, csak megfogta a kezem és becsukta a szemeit.
- Jól sejtettem, hogy nem vagy rossz ember Shori. Örülök, hogy megismerhettelek. - hirtelen elereszti a kezem, és felpattan - De nekem most mennem kell, ne haragudj!
- Hotaru, máskor is találkozunk itt? - tettem fel a kérdést, szóbeli válasz nem érkezett. Hátranézett és elpirulva bólintott egyet. Csak sóvárgó tekintettel bámultam a Hold fényében eltűnő női alakot. Még pár órán keresztül a tóparton maradtam, mint a víz felszínét, próbáltam lecsendesíteni az elmém.
*Milyen gyönyörű lány, és milyen selymes bőre van...a végén a hidegvérűségem szertefoszlik miatta. Mi a fene ütött belém? Most láttam először...*
A következő estén ugyanakkor ugyanott találkoztunk, mind a ketten felszabadulva meséltük el még igen csak rövid életünk történetét, valamint hogy melyikünk mit szeret és mit nem. A lány egy szelíd jellem volt, nem tudtam volna harcban elképzelni. Ha ráértünk szinte minden alkalommal azon a helyen találkoztunk, és ez már szokásunkká vált.
Az első Hotaruval való találkozásom után két nappal folytatódott a ninja képzésem. Daisuke annak rendje és módja szerint elmagyarázta a chakra áramlását, és hogy hova irányítsuk, ezt természetesen demonstrálta is. A csapattársaimmal szemben előnyt éreztem az elemem miatt, úgy látszott, hogy nem is hiába. Igaz nem első próbálkozásra, a többiek közül nekem sikerült elsőre elsajátítanom a technikát. Csak le kellett nyugtatnom magam, elképzelnem, ahogy a chakra áramlik a lábfejembe és megtartom magam a víz felszínén. Miután végeztem a feladatommal, a többieket néztem, és mikor egy kisebb-nagyobb buggyanás volt nagyokat röhögtem. A sensei megszidhatott volna emiatt, de nem tette, Kaori és Arata sem haragudtak meg rám, hanem csak nevettek magukon. Ekkor éreztem életemben először, hogy a kellemes érzések túlburjánzanak bennem.
Telt-múlt az idő, és a csapatunk összekovácsolódott. Barátságos rivalizálásba kezdtem Aratával, aki állandóan azt hangoztatta, hogy olyan gyors akar lenni, mint a negyedik hokage. Ezeket iróniával vagy szarkazmussal kezeltem, sokszor azt mondtam, hogy én meg az első hokage nyomdokaiba akarok lépni. Viszont az iróniám kezdett átmenni valóságba. Olvasgattam a Shodaimeről, fel tudtam nézni rá, olyan ember volt, aki létrehozott egy szövetséget, majd egy falut, hogy ne kelljen az embereknek szenvedniük és megvédje őket. Végül ő lett a példaképem.
Mint minden csapat mi is könnyű küldetéssel kezdtünk, ami nem más mint egy macska elfogása. A legnagyobb kockázat ebben pár karmolás lehetett, ha ügyetlen az illető. A kisfickó állandóan elkóborolt a faluban, így a mi dolgunk volt, hogy felkutassuk és visszavigyük a gazdájának. Igazából nem is értettem, hogy mi értelme a küldetésnek, egy cica állandóan el fog kóborolni, láncon pedig esetleg a kutyát lehet tartani. Nem volt lényeges a véleményem, hiszen ha ez a feladat, akkor kötelező teljesíteni. Először egy sétával kezdtünk az utcákon, mikor Kaori észrevette és rámutatott a kis dögre. Aratával egymásra néztünk és megindultunk a célpontunk felé, közben próbáltuk lehagyni a másikat. Eleinte fej-fej mellett haladtunk majd rágyorsított és elém is került.
*Látszik, hogy céltudatosan edz, kíváncsi vagyok, mennyire terheli ez a tempó a végén. *
Gondoltam magamban mikor már megközelítettük a macskát, aki nem úgy gondolta, hogy haza akar térni. Így hát neki iramodott, és két egymás mellett szorosan álló ház közé beiszkolt. Arata tovább kergeti, én pedig megállok és teszek egy kitérőt, hogy ha kiér a házak közül, el tudjam kapni. Végül mind a hárman a kisállat elé kerültünk, azonban az jobbnak gondolta, hogy Kaorihoz fusson, ő pedig el is kapta. Majd a harmadik csapattársunkra néztem, aki most fejezte be a mutatványozását.
*Ha tudom, hogy ennyi energiát sem ér meg , nem fárasztottam volna magam, na mindegy. Viszont Arata nem volt rossz chakra-kontrollban és tempóban sem. Lehet, hogy van esélye közelebb jutni a Yondaime tempójához.*
Ekkor hátat fordítottam a többieknek.
- Ügyesek voltatok srácok, remélem, a többi részt el tudjátok intézni ti is! - majd nemes egyszerűséggel hazamentem.
Minél több időt töltöttünk el a csapattal annál nehezebb küldetéseket kaptunk. Egyik alkalommal egy kerekedő karavánt kellett kísérnünk, ide a mesterünk is elkísért minket. Aznap nagyon rossz előérzetem volt, mintha valami rossz lenne készülőben. Sajnos a megérzésem helyes volt, az árukkal megrakott szekereket egy rablóbanda megtámadta. Szerencsére nem shinobik voltak, többségüket harcképtelenné tudtuk tenni technikák használata nélkül is. Viszont egy éles sikoly félbevágta a biztonsági intézkedéseket. Az egyik rabló elkapta Kaorit és torkának szorította a kését, azzal fenyegetőzve, hogy ha közelebb megyünk hozzá, megöli az unokatestvéremet. A csapat többi tagja és én rögtön felfigyeltünk erre. Úgy éreztem mintha mindenki lefagyott volna, és cselekednem kell. Letettem a látható fegyvereim a földre, és elkezdtem kérdezgetni a túszejtőt, hogy mit akar: pénzt? árút? a mondatok közben lassan közeledtem. A szememmel megpróbáltam közben elmutogatni Kaorinak hogy mit tegyen, ezt meg is értette. Mikor már megfelelő közelségben voltam, a lány szétfeszített támadó karját és lehajolt, ekkor már elég közel voltam ahhoz, hogy egy kisebb támadást vigyek be, minden erőmet beleadva megindultam a bandita felé, úgy éreztem mintha képes lettem volna gyorsabban futni, mint korábban. Ahogy odaértem hirtelen felugrottam és arcon térdeltem a rablót, aki ettől földre rogyott. Míg a földön volt az apámtól kapott tekercsből előszedtem a katanámat. Akkor láttam először életemben azt a fegyvert, gyönyörűen megmunkált darab, ahogy megcsillant rajta a fény szinte érezhető volt, hogy kész a harcra. Ezt a gyönyörű kardot az ellenfelem arcába is nyomtam. Míg mozdulatlan volt a társaim megkötözték és feltették ez egyik szekérre, hogy a későbbiekben feleljen a bűnéért. Az utunk az események után békésen zajlott le. A vissza út pedig rendkívül fárasztó volt.
Otthon aznap nem sokat időztem, kimentem ahhoz a tóhoz ahol Hotaru-val szoktam találkozni, most természetesen nem volt ott. Valami furcsa érzésem volt a vízzel kapcsolatban, mintha itt lett volna az ideje valaminek. Belenyúltam a vízbe és beleáramoltattam a chakrámat, próbáltam a chakrámmal megemelni. Semmi nem történt, azon kívül, hogy a kezem vizes lett. Nem tudtam mit kellene csinálnom, csak vártam és próbálkoztam. Nem sok idő múlva egy kézjelet mutattam magam előtt. A fejemben pedig a víz járt és a chakrám. Vettem egy nagy levegőt majd erősen kifújtam, mire feleszméltem azt vettem észre, hogy egy kevéske vizet fújok ki. A víz csendes felszínére majd a hullámokra gondoltam előtte, az úgynevezett gondoskodásra és pusztításra. Ez az egész furcsa érzéssel töltött el, nem akartam róla beszélni senkinek. Azonban mikor indultam hazafelé, az egyik fa mögül egy hang szólított meg, Daisuke volt az. Nem voltam meglepődve hogy addig észrevétlen maradt.
- Remélem, nem akarod titokban tartani. - kérdezte tőlem vigyorogva
- Pedig azt terveztem.
- Mi értelme lenne? Most sikerült feloldanod az elemed. Idővel erre tudsz építkezni a ninjutsuk terén. -
- Nem tudom.... - ezután szembefordultam vele. - Az érzelmek számomra nagyon furák, mindig próbáltam őket elnyomni, de a most történtek miatt kettő is felötlött bennem, a keserűség és az öröm. Melyikre kellene hallgatnom ön szerint, Sensei? - A jounin vigyora abbamaradt, egy nagy levegőt vett és tett pár lépést közelebb hozzám.
- Figyelj Shori. Tudok arról, hogy vesztetted el az édesanyádat, ismertem őt. Az apáddal gyerekkorom óta jó barátok vagyunk és elmondta, hogy történtek a dolgok.
- Akkor arra válaszoljon, hogy miért kellett meghalnia?!- teljesen magával ragadott a düh és a szomorúság. Abban a percben elsírtam magam. Nem érdekelt a modor vagy, hogy kivel beszélek. A sensei még közelebb jött és a vállamra tette a kezét.
- Azt is tudom, hogy te milyen ember vagy, amit a küldetésen Kaoriért tettél az tiszteletre méltó volt. Nem blokkoltál le, nyugodtan kezelted a helyzetet, mintha nem lenne tétje. Viszont ez közel sem igaz ha jól sejtem, éreztél valamit nemde?
- Féltem...féltem, hogy ha nem tesz senki semmit, akkor meghal egy társam, egy ember a falumból, aki hozzám tartozik.
- Ugyanazt, megtetted volna Aratáért?
- Bármelyik Konohaiért...- amint elhangzott Daisuke levette a kezét a vállamról és felvette a jól megszokott arcát.
- Nincs több kérdésem, holnap ezt a képességed csiszoljuk! - majd egy pukkanás keretében el is tűnt.
A következő napon nekifogtunk mindannyian az elemeink feloldásának, az előző napi véletlenhez képest igazán nehezen mentek a dolgok. Rengeteg koncentrálást és chakrát igényelt mire biztosan meg tudtam ismételni a víz létrehozását. Először a chakrámat gyűjtöttem össze, majd ahogy kilélegeztem a tenketsu pontjaim segítségével vízzé alakítottam. A tőlünk nem messze lévő Arata pedig már egy tűz technika elsajátításán dolgozott, a látvány elképesztő volt. Egész végig ott maradta, csak ültem és néztem, ahogy gyakorol. Mikor a kimerültségtől összeesett, odamentem hozzá és felemeltem a hátamra. Megkérdeztem a senseit hogy hol is lakik pontosan a fiú,ő készséggel válaszolt is. Majd elkezdtem hazafelé cipelni a társunkat.
*Valahol még örülök is neki hogy tehetséges. Azt hiszem megfelelő riválisra találtam. *
Mikor a házukhoz értünk, letettem a genint. Egy papírt tettem a kezébe, amin ez állt: "Három nap múlva mérkőzzünk meg a folyóparton, Shori." Bekopogtam a ház ajtaján és sietve távoztam is.
A leírt helyen és időben vártam az "ellenfelemet". Magammal vittem az apámmal való edzés során használt fa botokat is. Amikor megérkezett Arata a víz felszínén álltam és felé dobtam az egyik botot. A fegyvernemből sejthető volt, hogy nem igazi vérre menő csatát akarok, hanem egyszerű edzést. Amint elkapta a botot, mint ahogy várható volt, meg is szólalt.
- Na, akkor kard ki kard! - erre csak egy fél mosollyal tudtam reagálni. A következő pillanatban pedig neki is rontottam, és egy erős fejre célzott csapást próbáltam bevinni. A támadásom sikeresen hárította, mint ahogy vártam, viszonozta volna is egy oldalra mért ütéssel, de ekkor hirtelen a kezemben lévő botot az ő fegyvere és a válla közé helyeztem majd egy hatalmasat löktem rajta. Az eredmény az lett, hogy a bot kiesett a kezéből ő pedig kibillent az egyensúlyából. Még mielőtt hátra eshetett volna elkaptam a kezénél fogva és megtartottam.
- Kirigakurében születtem, és volt kitől tanulnom. - miután elmondtam kiegyenesedett, egy gáncsolással a földre terített.
- A tanítód nem mondta, hogy ne légykedves az ellenfeledhez, mert ő sem lesz az?!
Mikor lent voltam, a bottal viszonoztam a gáncsolást. Így mind a ketten a földön kötöttünk ki. Azzal a lendülettel fel is pattantunk.
- Ha igazi ellenfél lennél, azon lettem volna, hogy megöljelek.
- Szerinted én komolyan veszem? Akkor már rég nem lennének rajtam súlyok! De ha már itta tarunk téged is az apád tanított harcolni?- vettem egy nagy levegőt és egyenesen a szemébe néztem.
- Tekintve hogy csak ő nevelt fel, igen. Az anyám pedig, mint a temetőben is láthattad mára csak egy emlék. -
- Igaz is! Sajnálom, hogy felhoztam! Remélem nem haragszol. -
- Nem. Amióta meghalt nem voltak álmaim, céljaim. Tulajdonképp segítettél azzal, hogy állandóan a Yondaimét szajkóztad. Meg akarok védeni mindenkit a faluban, és emiatt lett nekem a Shodaime a példaképem. Gondolom nem sejtetted. Kiegyezünk egy döntetlenben és kellemesebb mederbe tereljük a beszélgetést? - a kezemet nyújtottam felé. A baráti jobbot elfogadta.
- Nem, nem tudtam, hogy ő meg a te példaképed. Talán pályázni fogsz a hokage címre is?
- Nem gondoltam még erre. Ha azt jelenti, hogy óvhatom, vezethetem a népemet igen, de ha azt hogy melyik felső vezető talál szimpatikusnak, akkor nem. Te szeretnéd elérni?
- Szerintem nem csak én, hanem minden ninja örülne neki, ha megkapná a kinevezést. De önként nem vállalkoznék, eme feladatra. Az a véleményem, hogy vannak nálam jóval rátermettebb emberek is. - ez után a mondat után visszagondoltam az eddigi megjegyzéseire és hangosan felnevettem.
- Pedig azt hittem te akarsz lenni a Második Negyedik-hokage! Na és te kiket akarnál biztonságban érezni?
- Most tévedtél! A példaképem, mint shinobi, de nem akarom egy az egyben lemásolni! Vannak dolgok, amiket az embernek magának kell elérni! Hogy kiket akarok megvédeni? Természetesen mindenkit a faluban, országban. De a családom, illetve Asami és az ő családja biztonságát viszont bárkiért és bármiért előrébb tenném. Talán ezért is nem lennék jó hokage, miattuk, akár a csatateret is magam mögött hagynám.
- Nagyon család centrikus lehetsz. Én nem igazán kötődöm senkihez, mint azt észrevehetted, de valójában mindenkihez. Olyan mintha a távolság közelebb hozna, furcsa dolog ez. Lényegében a falu számomra a család. Az pedig egy vicc hogy ennyire nem ismertük egymást csapattársak létére. Mellesleg megkérdezhetem ki az az Asami? Elég nagy becsben tarthatod, le merném fogadni hogy egy csinos lány.
- Na, ebben nem tévedtél, ő nagyon fontos a számomra, egyébként pedig a barátnőm! Ahogy mondtad csinos, de nem az elfogultság beszél belőlem! Nem is tudom, hogyan írhatnám le azt az időt, amit vele töltök. Olyan mintha egy hurrikán söpörne végig mindenen, de mégis olyan tisztán látható és nyugodt minden mintha egy tó közepén állnék, aminek vizén keresztül lelátnék az aljáig! Biztos éreztél már te is hasonlót? Viszont amit te elmondtál magadról, az alapján te inkább lennél hokagénak való, mint én.
Hirtelen felcsillant a szemem, és az fejemben Hotaru arca jelent meg.
- Igen-igen, éreztem én is hasonlót. Még nem mondhatnám el hogy a barátnőm. Amikor meglátom Hotarut, úgy érzem, hogy a Hold fénye felerősödik, a víz felszíne pedig megnyugszik, ami körülötte van, csak azért létezik hogy az ő szépséget emelje maga fölé. Viszont ha meglátom, hogy akár csak egy könnycsepp is lehull a gyönyörű levendula színű szeméből, a szívem mintha összeszorulna. Egyébként köszönöm, hogy így gondolod rólam, viszont még sok szempontból nagyon gyenge vagyok, nézd csak meg Hashirama-samát. Amúgy is az inkább ésszel, mint erővel taktika híve vagyok. -
- Ne aggódj! Ha szükséges lesz, bármikor kisegítelek majd, amikor a hokage székben ülsz és valamivel nem vagy képes megbirkózni. Erre valók a barátok, mivel riválisomnak is tekintelek, nem hagynám senkinek, hogy legyőzzön! A lányhoz pedig sok sikert kívánok, remélem ő is hasonlóképp vélekedik rólad!-
Örömmel töltött el, hogy szereztem egy barátot. További hosszas társalgás után a nap végéig a pusztakezes harcmodort gyakoroltuk. Mikor hazaértem csak az járt a fejemben hogy mikor mehetünk ismét küldetésre.
Pár évvel később Daisuke bejelentette, hogy megvan a lehetőségünk a chuunin vizsga tételére, eleinte vonakodtam, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz hogy végre hajtsam. Azonban a mesterünk lassacskán meggyőzött minket hogy tapasztalatszerzésre ez tökéletes. Belementem a játékba és jelentkeztem. Utána több napig csak az járt a fejemben hogy mi lesz a feladatunk és milyen erősek lesznek a más országokból érkezett shinobik. Nem bírtam tisztán gondolkodni egészen az első nap hajnaláig. Nem kellett kelteni, csak magamtól kiugrottam az ágyamból és elvégeztem a reggeli teendőket. A fejpántomat nem vettem fel a fejemre, hanem a bal karomra kötöttem jó szorosan. Az apám aznap sajnos nem tudott jó tanácsokkal ellátni mert épp egy küldetésen volt, Hotaruval pedig nem volt alkalmam találkozni. A magány gyötört, amíg meg nem láttam az akkora már jól megszokott csapattársaim arcát. Mint mindenhol, a vizsgáztató tanár itt is a lehető legszigorúbb volt. Kikaptuk a feladatlapokat, csodálkoztam is hogy "csak" írásbeli. Mikor ránéztem a lapra kikerekedett a szemem, maximum pár feladatot tudtam megoldani. Lapozgattam a leginkább üresen hagyott oldalakat.
*Ezt sem tudom....és természetesen ezt sem... Nem akarok megbukni rögtön most. Nincs más lehetőség, valahogy puskáznom kell.*
Gondolataimból az zökkentett ki hogy valaki oldalról meglökte a bal könyököm, a fickó nem törődött semmivel csak véste a megoldásokat. Kaptam az alkalmon és az épp megfelelő oldalon lévő, akkor már karpántom visszatükröződéséről néztem, hogy mit ír az illető és már másoltam is le. Így az első részen sikeresen átmentem.
A második rész már rázósabb volt. A halál erdejében kellett megmérkőznünk egymással, a cél az volt, hogy a csapatoknál lévő tekercsnek megszerezzük a párját. A csapatunk összedolgozott, és próbáltuk elkerülni a közvetlen harcot. A taktikánk sikeresnek bizonyult. Két csapat előttünk a földön küzdött meg egymással, míg mi egy fa tetején vártunk, hogy a lestrapált győztest elbuktassuk. Nem volt tisztességes, de annál hasznosabb. Az ég tekercsünk mellé megszereztük a föld tekercset, majd sietősen távoztunk, hogy ne legyünk mi is áldozatok. Ezzel a második forduló véget ért.
A selejtező rögtön kezdődött is, a helyszín meglepő volt a számomra. Egy toronyszerű épület tágas belső térrel, mely a chuunin vizsga megrendezéséhez megfelelően volt berendezve. Egy hatalmas kijelző, amin a mérkőző felek neve volt, harctér és lelátó. Amint megjelent mindenki már kezdődtek is a küzdelmek. Balszerencsémre én voltam az első a viadalon, csak néztem, ahogy a másik név karakterei pörögnek. A név, amikor megjelent, a szívem egy óriásit dobbant és mintha fekete felhők gyűltek volna körém. Nem más rajzolódott ki mint, Hyuuga Hotaru. Remegve leugrottam a küzdőtérre, mikor megérkeztem a már ott álló lány szemébe néztem és kiegyenesedtem.
*Miért pont Ellene kell megmérkőznöm?! Nem fogom ezt elfogadni, itt a vége a tapasztalatszerzésnek. Lesz még chuunin vizsga. Elég volt mostanra ennyi. *
Mindenki azt várta, hogy majd összecsapunk, és láthatják a byakugan képességeit, de erre nem hagytam alkalmat. Amint a bíró elindította a küzdelmet, tettem pár lépést a lány felé és a jobb kezemet felnyújtottam, ezzel is jelezve, hogy feladom. Mikor kihirdették a győztest, odamentem Hotaruhoz és fülébe súgtam:
- Nem foglak bántani soha. - majd a nemes egyszerűség kedvéért elrugaszkodtam a földtől, vissza társaimhoz.
- Kérlek, ne kérdezzetek semmit. Megvan a magam indoka. Remélem, hogy ti jól teljesítetek.
Majd végignéztem a selejtezőt az önjelölt bukásom után. Sajnos Kaori sem járt sikerrel, őt egy Kuzon nevű srác győzte le. A küzdelme végén vérző sebekkel távozott a sensei kíséretében. Fájó érzés volt látni azt, ami történt. Szívem szerint minden sebet a saját kezemmel adtam volna vissza neki a társamért, de nem tehettem a szabályok miatt.
Mikor az egész felhajtás véget ért, csak a szobám békességére vágytam. Pár napig teljesen elzárkóztam a külvilágtól. A saját kis világomból kopogás vert fel. Hotaru állt az ajtónkban, és elhívott sétálni. Addig nem látogatott meg, azt sem sejtettem kitől tudhatta meg hol lakom. A kezében egy dobozt szorongatott az úticélunk végéig, amely nem más volt, mint a kőarcok teteje. Amikor odaértünk , lehajtotta a fejét és felém nyújtotta a dobozt.
- Kérlek, fogadd ezt el tőlem! Bocsánat kérésként adom, amiért feladtad miattam a küzdelmet.
- Elfogadom egy kitétellel, ha nem kérsz bocsánatot ezért. Valószínű, hogy valaki úgy is elvert volna. - csak mosolyogtam rá.
Amikor átvettem az ajándékot köszönetképp arcon csókoltam, amitől teljesen elvörösödött. A dobozban egy bordó, kapucnis felső volt, a jobb vállán egy vastag fém darabbal melyen konoha jelképe található. Rögtön fel is vettem és pont passzolt a méret. Boldog voltam, hogy tudtam neki valahogy segíteni, az hogy ajándékot kaptam emiatt, pedig nagyon jól esett. Örömömben megfogtam a lány kezét és mélyen a szemébe néztem az arcomon széles vigyorral.
-Sétáljunk körbe a faluban, rendben?- a kérdésemtől ismét teljesen elpirult, és csak bólogatott.
Az a délután lehetett volna legszebb az életemben, egészen addig, amíg a sétánk közbeni beszélgetés a chuunin-vizsgára nem terelődött. A lehetséges ellenfeleket latolgattuk. Közben a fejemben csak úgy viharzottak a különféle gondolatok.
*Nem akarom, hogy Hotaru és Arata egymással küzdjön meg. Akkor már nagyon ellenem lenne a vizsga. De az a Kuzon nevű alak...megnézném, ahogy valamelyikük elveri.*
Az a nap sajnos elég gyorsan el is telt. Elhatároztam, hogy az első sorból fogom nézni a harmadik részét a vizsgának. Amíg el nem kezdődött, neki álltam edzeni. Elsősorban a lábizomzatra koncentráltam, hogy minél gyorsabb legyek. Azután jöhetett a kardforgatás. Az apámmal való gyakorlás a kétkezes fegyverrel való küzdelemre volt jó, de a katanámat nem tudtam megfelelőképp kezelni. A tréningem célja az volt, hogy egy kézzel minél nagyobb erőt tudjak kifejteni, és így a vágások lendületesebbek, erőteljesebbek legyenek.
Elkezdődött a nagy megmérettetés melynek szemtanúja lehettem csak. Tőlem nem megszokott módon elkéstem a kezdésről. Mire az arénába értem szörnyű látvány tárult elém. Hotaru eszméletlenül a földön feküdt, Kuzon pedig egy kunaial közeledett felé. A katanámat a tekercséből azon nyomban elő is szedtem, majd a lábamba koncentráltam a chakrám, és amilyen gyorsan csak tudtam lefelé futottam az aréna falán a küzdőtérre. Kuzon gyilkos szándéka világos volt számomra, ezért nem volt veszteni való időm. A fiú már épp a kezét emelte és lecsapni készült. Ekkor érkeztem rögtön a kés elé, amely a vállamon lévő fémlapot találta el. A kezemben lévő karddal pedig egy hatalmas lendülettel messzire ütöttem el a kést, a következő percben pedig Kuzon torkának szorítottam. A közönség felől hangos morajlást lehetett hallani. A bíró egyszer csak közénk állt és letaposta a kard végét. A szemei mintha villámot szórtak volna. Hirtelen megjelent Daisuke is mellettem, aki csak a karomra tette a kezét, majd a bíróra nézett.
- Remélem nem hagytad volna, hogy az a fiú vérfürdőt rendezzen a megmérettetésen. A Hyuuga-lány eszméletét vesztette, nem képes tovább harcolni. Csak hirdesd ki hogy ki nyert és kész. Többet egy szót sem! - az addig kedvesnek hitt mesterünk szavai erőteljesek és tiszteletet parancsolóak voltak.
A jounin Kuzon nevét kiáltotta fel, majd Daisuke tekintete rám szegeződött.
- Shori, vidd el Hotarut a kórházba. Komolyabb baja nem lehet. A tekercset dobd ide, később megbeszéljük az egészet, ha visszajössz. -
Az utasítás szerint cselekedtem, a kardot elengedtem és a tekercset átadtam. Viszont amikor a genin hozzám szólt, a hidegvérem teljesen felforrt.
- Jobb lett volna, ha nem adod fel. Ellened izgalmasabb lett volna küzdeni. A kiscsaj istentelen gyenge.
Nem érdekelt, hogy mit dumál, teljesen jelentéktelennek tűnt; de szívem szerint a beleit téptem volna ki. Felemeltem Hotarut és amilyen gyorsan jöttem olyan gyorsan távoztam is. A lehető leggyorsabban szaladtam, így pár percen belül meg is érkeztünk. Az épület bejáratánál egy nővér fogadott minket és hamarosan pár orvos is megjelent. Megnyugtattak azzal, hogy a lánynak semmi komolyabb baja nincs. Ekkor ötlött a fejembe, hogy felelnem kell a közbeavatkozásért. Nem volt más választásom, sarkon fordultam és jóval lassabb tempóban haladtam vissza az arénába. A következő mérkőzés résztvevője a még bent maradt csapattársam. Amikor megláttam odaléptem hozzá és csak halkan a nevén szólítottam. Aztán mély csend és egy bólintás. Tudtam, hogy megértette mit akartam kérni tőle. A küzdelem során sajnos nem tudtam odafigyelni, csak elviseltem a sensei szidását hogy miért avatkoztam bele a vizsgába. A dorgálás átment valamiféle halk dicséretbe, amiért nem hagytam, hogy valakinek az élete elvesszen. A következő percben egy kiáltásra lettem figyelmes; az volt Kuzon vereségének a hangja, és egyben az a hang amely a barátom chuuninná válását hirdette. Keserédes momentum volt számomra. Örültem, hogy Arata magasabb posztot fog betölteni, viszont gyötört a tudat, hogy Hotarunak baja esett.
Lassacskán eltelt a nyár, a számomra kedves lány is kikerült a kórházból valamint egy gyönyörű meghívót is kaptunk. A meghívó Asami és Arata esküvőjére szólt, melyre később felkértek tanúnak. Ezt örömmel elvállaltam. Két hónappal később meg is tartották, amely hosszadalmas, de annál jobb hangulatú volt. A násznépet az újdonsült házaspár egy vacsorával várta. Mivel a vőlegény közelebbi rokonaival már pár csésze sakét elfogyasztottam, nem jelentett gondot a tanúi feladatom teljesítése. Egy pohár pezsgővel a kezemben felálltam és elmondtam a beszédemet, melyet annak rendje szerint taps fogadott.
Az esemény végén Hotaruval kézen fogva mentünk hajnalban hazafelé, de tartottunk egy kis kitérőt. Arra a helyre vezettem ahol először találkoztunk, ezúttal viszont nem csak a víz felszínt néztünk, hanem azon álltunk. A szépségének látványa ugyanúgy elkápráztatott, mint első alkalommal. Szavak szükségtelenek voltak ahhoz, hogy tudjuk mit érzünk egymást iránt. Ekkor csattant el az első csók, amit a mai napig nem tudok elfelejteni.
Meitsugawa Shori- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 436
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 176 (C)
Erő : 200 (C)
Gyorsaság : 180 (C)
Ügyesség/Reflex : 180 (C)
Pusztakezes Harc : 200 (C)
Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 364
Re: Meitsugawa Shori
Jiraiya Szer. Okt. 21 2015, 21:09
Hmm. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Keserédes iromány számomra, ami a minőséget illeti.
Voltak benne hibák, voltak benne a számomra nem tetsző részek, viszont ugyanennyi "bravúr" és kellemes jelenetet is láthattam, ami kiegyensúlyozta a dolgokat. Csak hogy néhány dolgot említsek:
- Még Akadémiai Tanuló sem voltál, amikor egy Katanával rohantál egy ninjának. Valószínűleg nem lettél volna képes felemelni egy Katanát úgy, hogy suhinthass is vele.
- Fogalmazási és helyesírási hibákat is találtam, de ezen kívül elég sok, szépen leírt és jól megfogalmazott részt is olvashattam.
- Sok mindent írtál az előtörténetbe, ami jó is lenne, de nem elég részletes. Amiket írtál azok jók és kellemes olvasni, de úgy vettem észre, hogy túl sok mindent akartál belesűríteni az előtörténetbe.
- Nagy váltások voltak a jelenetek között, olykor néhány másodperces váltásnál sem igazán voltak átvezetések.
- Azonban amit meg kell még jegyeznem, hogy Én nem szeretem a párbeszédeket egy Élményben, vagy egy Előtörténetben, de te tudtad ezeket jól megírni és voltaképpen igazi Narutos párbeszédeket láthattunk itt.
(- Csak így megjegyezve, ezek a drámaibb megjelenések, meg hasonlók (Chuunin Vizsga) ha a játéktéren történik, sokkal "M enőbb" mint élményben / Et-ben megírva.
)
ELFOGADOM
Kezdő Chakra: 115
Kezdő Rang: Genin
Kezdő Szint: D
Ajándék Technika:
- Suiton Kaitou // Víz Elem Feloldás
- Suiton: Mizurappa // Víz Elem: Heves Vízhullám
Írj Adatlapot és Jó Játékot!
Ui.: Azért vettem ezt az előtörténetet előre, mert úgy láttam, hogy a Felhasználó még új játékos a többi benyújtott Et. pedig Multi karakteres történetek.
Voltak benne hibák, voltak benne a számomra nem tetsző részek, viszont ugyanennyi "bravúr" és kellemes jelenetet is láthattam, ami kiegyensúlyozta a dolgokat. Csak hogy néhány dolgot említsek:
- Még Akadémiai Tanuló sem voltál, amikor egy Katanával rohantál egy ninjának. Valószínűleg nem lettél volna képes felemelni egy Katanát úgy, hogy suhinthass is vele.
- Fogalmazási és helyesírási hibákat is találtam, de ezen kívül elég sok, szépen leírt és jól megfogalmazott részt is olvashattam.
- Sok mindent írtál az előtörténetbe, ami jó is lenne, de nem elég részletes. Amiket írtál azok jók és kellemes olvasni, de úgy vettem észre, hogy túl sok mindent akartál belesűríteni az előtörténetbe.
- Nagy váltások voltak a jelenetek között, olykor néhány másodperces váltásnál sem igazán voltak átvezetések.
- Azonban amit meg kell még jegyeznem, hogy Én nem szeretem a párbeszédeket egy Élményben, vagy egy Előtörténetben, de te tudtad ezeket jól megírni és voltaképpen igazi Narutos párbeszédeket láthattunk itt.
(- Csak így megjegyezve, ezek a drámaibb megjelenések, meg hasonlók (Chuunin Vizsga) ha a játéktéren történik, sokkal "M enőbb" mint élményben / Et-ben megírva.
) ELFOGADOM
Kezdő Chakra: 115
Kezdő Rang: Genin
Kezdő Szint: D
Ajándék Technika:
- Suiton Kaitou // Víz Elem Feloldás
- Suiton: Mizurappa // Víz Elem: Heves Vízhullám
Írj Adatlapot és Jó Játékot!
Ui.: Azért vettem ezt az előtörténetet előre, mert úgy láttam, hogy a Felhasználó még új játékos a többi benyújtott Et. pedig Multi karakteres történetek.
_________________
!! Visszavonultam, ha bármi kérdésetek van, azt a Staff mostani Főadminisztrátorának esetleg a Staff többi tagjának, vagy a Kalandmestereknek küldjétek!
Egyébiránt Shiren karakteremnek írhattok, bárkinek szívesen segítek ha tudok
!! 
Jiraiya- Főadminisztrátor
- Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt
Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol
Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|
Re: Meitsugawa Shori
Jiraiya Szer. Okt. 21 2015, 21:38
A kezdő pénzösszeg (amit elfelejtettem) 5000 Ryo
_________________
!! Visszavonultam, ha bármi kérdésetek van, azt a Staff mostani Főadminisztrátorának esetleg a Staff többi tagjának, vagy a Kalandmestereknek küldjétek!
Egyébiránt Shiren karakteremnek írhattok, bárkinek szívesen segítek ha tudok
!!
Jiraiya- Főadminisztrátor
- Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt
Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol
Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|
Re: Meitsugawa Shori
Meitsugawa Shori Szer. Okt. 21 2015, 21:49
Köszönöm a kritikát, építő jellegű volt. A továbbiakban megpróbálok jobban odafigyelni a fent említettekre!
Meitsugawa Shori- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 436
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 176 (C)
Erő : 200 (C)
Gyorsaság : 180 (C)
Ügyesség/Reflex : 180 (C)
Pusztakezes Harc : 200 (C)
Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 364
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.