Wakizashi Yumi
2 posters
1 / 1 oldal
Wakizashi Yumi
Wakizashi Yumi 10/23/2015, 10:54 pm
Név: Wakizashi Yumi
Ország: A Medvék országa
Rang: Chuunin
Szint: C (Chuunin) - Elveszett ninja
Chakraszint: majd
Nem: Lány
Kor: 19
Kinézet: Hosszú, csillogó ezüst haj, mindent elmondó türkiz szemek, karcsú alkat, az arca szabályos. Alig 165 centiméter magas és 50 kiló. Előnyben részesíti a kék színt, így általában abban látható, viselete könnyű.
Jellem: Nem jártatja a száját feleslegesen, inkább többet gondolkodik, de adódnak alkalmak, amikor megered a nyelve, az éppen a helyzettől függ. Szabadszájú, így túl őszinte is, a következmények nem igazán érdeklik, úgy van vele, hogy viseljék el a bókot vagy a kritikát. Nem szereti, ha parancsolgatnak neki, eléggé önfejű, ami többé-kevésbé a hátrányára van, mert hozott már rossz döntéseket, ugyanis azt nem volt kivel megvitatnia. Inkább a maga ura, nem szeret másokkal osztozkodni, de a kemény külső egy igazi vajszívet rejt magába, arra már nem lenne ereje, hogy habozás nélkül lesújtson valakire. Mióta elhagyta a faluját, azóta igyekezett egy teljesen más jellemet magára ölteni, ami végülis csak a kedélyállapotát változtatja meg, ez pedig egy sokkal vidámabb és lazább Yumit mutat.
Felszerelések: 5 db kunai, 10 db senbon, 1 db katana, 1 db wakizashi
Technikák: Elsődleges elem: víz
- Suiton: Daibakuryuu no Jutsu
- Suiton: Mizuame Nabara
Előtörténet:
Rég volt már, hogy eljöttem a Medvék országából. Pedig mondhatnám, oly sok mindent nem élhettem meg, hiszen fiatal vagyok, korom alig üti a felnőttkor küszöbét, sebhely, vagy akármilyen maradandó emlék nem hagyott rajtam, illetve bennem olyan nyomot, ami arról árulkodna, hogy igenis sok mindent megéltem. Bár azt elmondhatom, hogy nehéz gyerekkorom volt.
Tulajdonképpen nem is a családom nevét viselem. Ők mind Watarik, én pedig egy Wakizashi, aki csak félig volt a hatalmas család tagja. Már lassan három éve annak a bizonyos esetnek.
Minden a Watarikkal kezdődött Hoshigakuréban. Tudnivaló róluk, hogy tehetős család, mondhatnánk őket akár egy klánnak is, azonban ezt ők nem így gondolják. Sose mondták, hogy ők egy klán, hiszen különleges képességekkel, hasonlóakkal nem rendelkeznek. Egyszerűen csak jól bánnak a kardokkal, s mint ahogy a legtöbb shinobi és kunoichi, ők is bírtak két chakratípussal. A legfőbb Watari egy büszke ember volt, mindig neki volt igaza, akkor is, ha nem mondott igazat. Nehezen engedett, ha pedig valami nem úgy történt, ahogy ő azt elrendelte, akkor mindenki megízlelhette tulajdon bőrén kardjának élét, melyet már annyi emberi vér mosott vérvörössé. Egyedül fiait, s lányait vette pártfogásba, akik a véréből származtak, ahogy mondotta: „Az én vérem vagy”. Akkor már három fiúgyermekkel áldotta meg a sors, s asszonya egy újabb gyermeket hordozott, mikor őt hívta a kötelesség, egy küldetés.
Asszonya már megszült, s gyermeke lassacskán felcseperedett, de a Watari még mindig nem tért vissza, csak másfél év elteltével egy gyermekkel a karján. Ez voltam én. Egy fattyú, aki egy Watari és egy Wakizashi lánya. A későbbi évek során apám sosem említette, hogy ki az anyám, egyáltalán mi a neve, s milyen volt a tudása.
Ezért nem volt könnyű életem, hisz egy fattyúra nem úgy néztek a családban, mint egy tisztavérűre, hiszen a Watari, mint ahogy említettem, egy igen büszke család volt, amely valóban az lehet nagy családfájára… így nem szívesen örültek annak, ha valaki más is bemerészkedik a táborukba. Bár apám sajátjaként nevelt, hisz hogy is tehette másképp, ha az ő véréből születtem. Ő volt az egyetlen, aki soha nem orvolt meg, aki mindig mindenben mellettem állt. Egyedül mostohám, s pártfogoltjai néztek rám rossz szemmel, de talán könnyebb lenne azokat felsorolnom, hogy kik azok, akik nem úgy tekintettek rám, mint egy kívülállóra. A három fiú, s lányuk, valamint apám voltak azok, akik elfogadtak így. Bár nem kellett magyarázni, hogy miért maradok ki minden jóból, mivel anyám jobbnak látta, ha én nem vagyok jelen ott, ahol ők.
Apám minden önvédelmi és támadó fogást begyakoroltatott velem jól, sőt külön fizetett azért, hogy megtanítsák nekem a kardforgatás művészetét, valamint az íjakkal való bánásmódot. Így 7 évesen indultam neki, még zöldfülűként. Akadémiára is jártam, ahol még pluszban is tanultam olvasni és írni, de ezeken felül odahaza is sokat olvastam, hogy műveltebb legyek és okosabb. A család miatt eleve nem voltam olyan kedélyállapotomban, hogy valaha is nevessek. Ha bármi is történt, egy halovány mosolyt megengedtem magamnak, de az évek során megtanultam leplezni minden érzésemet. Ha persze meg kellett mutatnom, akkor kellőképp megmutattam. Már csak azért is kellett sokat olvasnom, mert szükségem volt az észszerű eljárásokra, hiszen a puszta erő semmire se jó, csak akkor, ha mellette van is egy jó stratégiám. Mindig egyedül voltam, mindent egyedül vittem véghez, s nem kellett mások segítsége. Tulajdonképpen barátokra se volt nagy szükségem, hiába próbáltak velem barátkozni. Én akkor is csak egy kívülálló maradtam, senkit nem engedtem magamhoz túl közel. Ami azt illeti, egyáltalán nem engedtem magamhoz senkit se közel.
Idővel geninné cseperedtem, vagyis eljött az időm arra, hogy letegyem a vizsgát. Higgadt maradtam, mint ahogy mindig is, mert teljes erővel törekszek arra, amit megszerezhetek. Nem halasztok el egyetlen lehetőséget sem. Hiszen a genin vizsga csak egy morzsa volt ahhoz, amit a továbbiakban véghez kell majd vinnem. Hiszen ha egy akadályt végigvittem, akkor jön a következő, és egyre meredekebb lesz az a fal, amin majd át kell ugranom.
Még többet gyakoroltam, hiszen nagy álmaim, céljaim voltak az életben. Már akkor eldöntöttem, hogy mit szeretnék, s ebben egyvalami akadályoz: a család. Mert ők azok, akik nem engednek tovább, s minden útba egy szakadékot vájnak, hogy ne tudjak átjutni. Ha pedig sikerül, egy nagy kősziklát görgetnek elém, melyet kikerülni megint csak nagy munkába kerül. De ahhoz, hogy ezt véghez tudjam vinni, még sokat kell fejlődnöm.
Nem igazán találkozgattam csapattársaimmal. Ha kellett, elmentem a megbeszélt helyekre, küldetésekre, de igazán úgy még sosem beszélgettem egyikőjükkel sem. Persze, próbálkoztak, de nem jutottak sokra. Csak hallgattam a szavaikat, melyeket vagy befogadtam, vagy elengedtem a fülem mellett. Tudom, ez gonoszság, hiszen ők nem ártottak nekem semmit se, csak jót akarnak. De nem mondtam el sose, hogy mi a problémám. Túl nagy teher lenne.
Nem sok tennivaló volt, többek között szemétgyűjtögetés, segítséget nyújtani idős embereknek, ugyanígy segíteni a horgászásban a lékeknél, vagy megteremteni a kereskedelmi útvonalak biztonságát.
Tovább képeztem magam, hiszen sosem lehetek elég jó. Még ha sokat is tudok, akkor is csak azt tudom mondani, hogy olyan tudatlan vagyok… egy ember nem tudhat mindent, mert ha mindent tudna, boldogtalan lenne, már csak abból kifolyólag is, mert akkor nem hajszolná tovább a tudást, nem lenne mit fölfedezni. Apámmal szinte minden nap gyakoroltunk, amikor csak ráért és én is ráértem. A fiúk elsődleges eleme a szél lett. S azért volt nehezebb számomra már a köztük élés, mert az én elsődleges elemem a víz. Sosem kérdeztem apám, hogy anyám honnan származik, de a víz elem mintha megsúgta volna, hogy hol járt apám a másfél év alatt. Azt persze máig nem tudom, s nem is fogom megtudni, hogy miért volt ennyi ideig távol, s mi az, ami megengedte neki, hogy egy házasságon kívüli gyereket a magáénak tudhasson.
Egyre közelebb jártam a célomhoz, de előbb meg akartam várni a chuunin vizsgát. Ha ezzel végzek, akkor minden más lesz.
A chuunin vizsgára készültem, ezt mindenképpen véghez akartam vinni. Azt akartam, hogy minden úgy legyen, ahogy elterveztem. A chuunin vizsga csak két fordulóból állt. Az első amolyan szelektálás, amely egy egész délelőttön át tartott. Mindenkit leültettek, és kiosztottak egy papírt, amin két kérdés állt. Ezekre kellett válaszolni. Ahogy átfutottam a kérdéseket, gyorsan odakaparintottam a válaszomat. Nem mondhatnám, hogy egyszerűek, de nehézkes feladatok sem voltak. Ebből legalább ebédidőre mindenkinek megszületett az eredmény. A felénél is kevesebben maradtunk, de ennek örültem, mert legalább nem fog olyan sokáig elhúzódni.
Bár a számítottnál mégis tovább tartott. Én kerültem be legutoljára az ellenfelemmel a harctérre. Eddigre már este lett, vagy legalábbis sötétedett. Megálltunk egymással szemben, újra végighallgatva a szabályokat. A játék nem halálig tartott, csak addig, míg az ellenfél már támadásra képtelen. Persze senki nem űz olyan játszmát, ahol a játék egy chuunin vizsgán halálig tart.
Köszönhetően a víz elememnek, s a kenjutsu taktikáimnak, amelyet apámtól tanultam, sikeresen tudtam hárítani a támadásokat, s ugyanígy sikerült megsebesítenem ellenfelem nem egyszer. Arra hajtottam, hogy minél gyorsabban kifáradjon, sikerüljön lefullasztanom úgy, hogy közben én nem fáradok el. A chakrámat csak néha használtam, inkább a kardomra támaszkodtam leginkább, ami azt váltotta ki az ellenfelemből, hogy az összes chakráját elhasználja. Végül hátravetődött a földön, így harcképtelenné vált, s a győzelem engem illetett.
Nem maradtam itt sokáig, talán pár percet, mert azon nyomban eltűntem a helyszínről, mihelyst meglettek az eredmények. Végleg elhatároztam magam. Olyan tettekre kényszerítem magam, amelyekkel más rég felhagyott volna már: mert nem szabad akaratom, nem szenvedély, nem szeretet vezényel, csupán a magamra rótt kötelesség, amelytől csak a halál szabadíthat meg. De nem az én halálom, hanem másoké. Azoké, akik engem sosem szerettek, s én sem szeretem őket viszont. Ez kellett? Tessék, kimutatom most, hogy mit érzek, s ajánlom, hogy jól véssék az emlékezetükbe. Bár erre aligha lesz módjuk, miután mind holtak lesznek.
A chuunin vizsga után, mivel nem használtam el a chakrámat, csak negyed részét, ezért úgy indultam haza, hogy már nincs megállás. Ha döntöttem, az így marad, nem hátrálok meg. Először mostohám pártfogoltjait intéztem el, köztük is a gyengébbeket, majd az erősebbeket. Végül ahogy apám tudósult minderről, sietett a család birtokának központjára. Itt álltam, egy ház tetején, s alattam apám gyermekeivel. Mindenhonnan csöpögött a vér, hisz ez volt, amit akartam. Hogy nagy felfordulást csináljak, olyat, amire évek múltán is emlékeznek majd. Az ereszről is csorgott, a háztetőről is folyt, az udvaron holtak, a kút vizét szintén megfertőzte a vér… a hab a tortán, hogy a tájat hó fedte, így a fehérséget elnyomta a vörös színárnyalat, valamint a tél illatát felváltotta a holtak és a vér szaga. Egyedül álltam, csakis egyedül, kardommal a kezemben, előttem a Watari asszonya térdepelt, ahogyan a haját markoltam. Mindent a szemük láttára akartam megtenni. Elvágtam az asszony torkát, majd ledobtam, egyenest apám lábai elé. Az utolsó szó, amit hozzám intézhetett, az az, hogy „Miért?”. Utoljára néztem a szemébe, s csak annyit jegyeztem meg: „Sose tartoztam közétek.” Hogy akkor miért nem ölt meg, nem tudom. Talán azért, mert én is egy vagyok a gyermekei közül, s mindig úgy gondolja, hogy a családjába tartozom, közéjük, hogy én is Watari vagyok. Nem. Nem vagyok Watari. Én Wakizashi Yumi vagyok, aki megölte a Watarikat, s csak a saját családját hagyta életben, akikhez tulajdonképpen semmi sem láncolta, csak apja. Elmenekültem, elhagytam a falut, s sosem térek vissza többé. Talán apám egyetlen célja az lett, hogy megtaláljon engem, s bosszút álljon.
Hogy miért tettem? Nem vagyok fattyú. Nem vagyok szolga. Az akaratom szerint élek. Lázadó vagyok.
Nyugodjanak békében.
/U.i.: Misaki Kiyoko multi, engedélyt kaptam kenjutsu-kari indítására. :3/
Ország: A Medvék országa
Rang: Chuunin
Szint: C (Chuunin) - Elveszett ninja
Chakraszint: majd
Nem: Lány
Kor: 19
Kinézet: Hosszú, csillogó ezüst haj, mindent elmondó türkiz szemek, karcsú alkat, az arca szabályos. Alig 165 centiméter magas és 50 kiló. Előnyben részesíti a kék színt, így általában abban látható, viselete könnyű.
Jellem: Nem jártatja a száját feleslegesen, inkább többet gondolkodik, de adódnak alkalmak, amikor megered a nyelve, az éppen a helyzettől függ. Szabadszájú, így túl őszinte is, a következmények nem igazán érdeklik, úgy van vele, hogy viseljék el a bókot vagy a kritikát. Nem szereti, ha parancsolgatnak neki, eléggé önfejű, ami többé-kevésbé a hátrányára van, mert hozott már rossz döntéseket, ugyanis azt nem volt kivel megvitatnia. Inkább a maga ura, nem szeret másokkal osztozkodni, de a kemény külső egy igazi vajszívet rejt magába, arra már nem lenne ereje, hogy habozás nélkül lesújtson valakire. Mióta elhagyta a faluját, azóta igyekezett egy teljesen más jellemet magára ölteni, ami végülis csak a kedélyállapotát változtatja meg, ez pedig egy sokkal vidámabb és lazább Yumit mutat.
Felszerelések: 5 db kunai, 10 db senbon, 1 db katana, 1 db wakizashi
Technikák: Elsődleges elem: víz
- Suiton: Daibakuryuu no Jutsu
- Suiton: Mizuame Nabara
Előtörténet:
Rég volt már, hogy eljöttem a Medvék országából. Pedig mondhatnám, oly sok mindent nem élhettem meg, hiszen fiatal vagyok, korom alig üti a felnőttkor küszöbét, sebhely, vagy akármilyen maradandó emlék nem hagyott rajtam, illetve bennem olyan nyomot, ami arról árulkodna, hogy igenis sok mindent megéltem. Bár azt elmondhatom, hogy nehéz gyerekkorom volt.
Tulajdonképpen nem is a családom nevét viselem. Ők mind Watarik, én pedig egy Wakizashi, aki csak félig volt a hatalmas család tagja. Már lassan három éve annak a bizonyos esetnek.
Minden a Watarikkal kezdődött Hoshigakuréban. Tudnivaló róluk, hogy tehetős család, mondhatnánk őket akár egy klánnak is, azonban ezt ők nem így gondolják. Sose mondták, hogy ők egy klán, hiszen különleges képességekkel, hasonlóakkal nem rendelkeznek. Egyszerűen csak jól bánnak a kardokkal, s mint ahogy a legtöbb shinobi és kunoichi, ők is bírtak két chakratípussal. A legfőbb Watari egy büszke ember volt, mindig neki volt igaza, akkor is, ha nem mondott igazat. Nehezen engedett, ha pedig valami nem úgy történt, ahogy ő azt elrendelte, akkor mindenki megízlelhette tulajdon bőrén kardjának élét, melyet már annyi emberi vér mosott vérvörössé. Egyedül fiait, s lányait vette pártfogásba, akik a véréből származtak, ahogy mondotta: „Az én vérem vagy”. Akkor már három fiúgyermekkel áldotta meg a sors, s asszonya egy újabb gyermeket hordozott, mikor őt hívta a kötelesség, egy küldetés.
Asszonya már megszült, s gyermeke lassacskán felcseperedett, de a Watari még mindig nem tért vissza, csak másfél év elteltével egy gyermekkel a karján. Ez voltam én. Egy fattyú, aki egy Watari és egy Wakizashi lánya. A későbbi évek során apám sosem említette, hogy ki az anyám, egyáltalán mi a neve, s milyen volt a tudása.
Ezért nem volt könnyű életem, hisz egy fattyúra nem úgy néztek a családban, mint egy tisztavérűre, hiszen a Watari, mint ahogy említettem, egy igen büszke család volt, amely valóban az lehet nagy családfájára… így nem szívesen örültek annak, ha valaki más is bemerészkedik a táborukba. Bár apám sajátjaként nevelt, hisz hogy is tehette másképp, ha az ő véréből születtem. Ő volt az egyetlen, aki soha nem orvolt meg, aki mindig mindenben mellettem állt. Egyedül mostohám, s pártfogoltjai néztek rám rossz szemmel, de talán könnyebb lenne azokat felsorolnom, hogy kik azok, akik nem úgy tekintettek rám, mint egy kívülállóra. A három fiú, s lányuk, valamint apám voltak azok, akik elfogadtak így. Bár nem kellett magyarázni, hogy miért maradok ki minden jóból, mivel anyám jobbnak látta, ha én nem vagyok jelen ott, ahol ők.
Apám minden önvédelmi és támadó fogást begyakoroltatott velem jól, sőt külön fizetett azért, hogy megtanítsák nekem a kardforgatás művészetét, valamint az íjakkal való bánásmódot. Így 7 évesen indultam neki, még zöldfülűként. Akadémiára is jártam, ahol még pluszban is tanultam olvasni és írni, de ezeken felül odahaza is sokat olvastam, hogy műveltebb legyek és okosabb. A család miatt eleve nem voltam olyan kedélyállapotomban, hogy valaha is nevessek. Ha bármi is történt, egy halovány mosolyt megengedtem magamnak, de az évek során megtanultam leplezni minden érzésemet. Ha persze meg kellett mutatnom, akkor kellőképp megmutattam. Már csak azért is kellett sokat olvasnom, mert szükségem volt az észszerű eljárásokra, hiszen a puszta erő semmire se jó, csak akkor, ha mellette van is egy jó stratégiám. Mindig egyedül voltam, mindent egyedül vittem véghez, s nem kellett mások segítsége. Tulajdonképpen barátokra se volt nagy szükségem, hiába próbáltak velem barátkozni. Én akkor is csak egy kívülálló maradtam, senkit nem engedtem magamhoz túl közel. Ami azt illeti, egyáltalán nem engedtem magamhoz senkit se közel.
Idővel geninné cseperedtem, vagyis eljött az időm arra, hogy letegyem a vizsgát. Higgadt maradtam, mint ahogy mindig is, mert teljes erővel törekszek arra, amit megszerezhetek. Nem halasztok el egyetlen lehetőséget sem. Hiszen a genin vizsga csak egy morzsa volt ahhoz, amit a továbbiakban véghez kell majd vinnem. Hiszen ha egy akadályt végigvittem, akkor jön a következő, és egyre meredekebb lesz az a fal, amin majd át kell ugranom.
Még többet gyakoroltam, hiszen nagy álmaim, céljaim voltak az életben. Már akkor eldöntöttem, hogy mit szeretnék, s ebben egyvalami akadályoz: a család. Mert ők azok, akik nem engednek tovább, s minden útba egy szakadékot vájnak, hogy ne tudjak átjutni. Ha pedig sikerül, egy nagy kősziklát görgetnek elém, melyet kikerülni megint csak nagy munkába kerül. De ahhoz, hogy ezt véghez tudjam vinni, még sokat kell fejlődnöm.
Nem igazán találkozgattam csapattársaimmal. Ha kellett, elmentem a megbeszélt helyekre, küldetésekre, de igazán úgy még sosem beszélgettem egyikőjükkel sem. Persze, próbálkoztak, de nem jutottak sokra. Csak hallgattam a szavaikat, melyeket vagy befogadtam, vagy elengedtem a fülem mellett. Tudom, ez gonoszság, hiszen ők nem ártottak nekem semmit se, csak jót akarnak. De nem mondtam el sose, hogy mi a problémám. Túl nagy teher lenne.
Nem sok tennivaló volt, többek között szemétgyűjtögetés, segítséget nyújtani idős embereknek, ugyanígy segíteni a horgászásban a lékeknél, vagy megteremteni a kereskedelmi útvonalak biztonságát.
Tovább képeztem magam, hiszen sosem lehetek elég jó. Még ha sokat is tudok, akkor is csak azt tudom mondani, hogy olyan tudatlan vagyok… egy ember nem tudhat mindent, mert ha mindent tudna, boldogtalan lenne, már csak abból kifolyólag is, mert akkor nem hajszolná tovább a tudást, nem lenne mit fölfedezni. Apámmal szinte minden nap gyakoroltunk, amikor csak ráért és én is ráértem. A fiúk elsődleges eleme a szél lett. S azért volt nehezebb számomra már a köztük élés, mert az én elsődleges elemem a víz. Sosem kérdeztem apám, hogy anyám honnan származik, de a víz elem mintha megsúgta volna, hogy hol járt apám a másfél év alatt. Azt persze máig nem tudom, s nem is fogom megtudni, hogy miért volt ennyi ideig távol, s mi az, ami megengedte neki, hogy egy házasságon kívüli gyereket a magáénak tudhasson.
Egyre közelebb jártam a célomhoz, de előbb meg akartam várni a chuunin vizsgát. Ha ezzel végzek, akkor minden más lesz.
A chuunin vizsgára készültem, ezt mindenképpen véghez akartam vinni. Azt akartam, hogy minden úgy legyen, ahogy elterveztem. A chuunin vizsga csak két fordulóból állt. Az első amolyan szelektálás, amely egy egész délelőttön át tartott. Mindenkit leültettek, és kiosztottak egy papírt, amin két kérdés állt. Ezekre kellett válaszolni. Ahogy átfutottam a kérdéseket, gyorsan odakaparintottam a válaszomat. Nem mondhatnám, hogy egyszerűek, de nehézkes feladatok sem voltak. Ebből legalább ebédidőre mindenkinek megszületett az eredmény. A felénél is kevesebben maradtunk, de ennek örültem, mert legalább nem fog olyan sokáig elhúzódni.
Bár a számítottnál mégis tovább tartott. Én kerültem be legutoljára az ellenfelemmel a harctérre. Eddigre már este lett, vagy legalábbis sötétedett. Megálltunk egymással szemben, újra végighallgatva a szabályokat. A játék nem halálig tartott, csak addig, míg az ellenfél már támadásra képtelen. Persze senki nem űz olyan játszmát, ahol a játék egy chuunin vizsgán halálig tart.
Köszönhetően a víz elememnek, s a kenjutsu taktikáimnak, amelyet apámtól tanultam, sikeresen tudtam hárítani a támadásokat, s ugyanígy sikerült megsebesítenem ellenfelem nem egyszer. Arra hajtottam, hogy minél gyorsabban kifáradjon, sikerüljön lefullasztanom úgy, hogy közben én nem fáradok el. A chakrámat csak néha használtam, inkább a kardomra támaszkodtam leginkább, ami azt váltotta ki az ellenfelemből, hogy az összes chakráját elhasználja. Végül hátravetődött a földön, így harcképtelenné vált, s a győzelem engem illetett.
Nem maradtam itt sokáig, talán pár percet, mert azon nyomban eltűntem a helyszínről, mihelyst meglettek az eredmények. Végleg elhatároztam magam. Olyan tettekre kényszerítem magam, amelyekkel más rég felhagyott volna már: mert nem szabad akaratom, nem szenvedély, nem szeretet vezényel, csupán a magamra rótt kötelesség, amelytől csak a halál szabadíthat meg. De nem az én halálom, hanem másoké. Azoké, akik engem sosem szerettek, s én sem szeretem őket viszont. Ez kellett? Tessék, kimutatom most, hogy mit érzek, s ajánlom, hogy jól véssék az emlékezetükbe. Bár erre aligha lesz módjuk, miután mind holtak lesznek.
A chuunin vizsga után, mivel nem használtam el a chakrámat, csak negyed részét, ezért úgy indultam haza, hogy már nincs megállás. Ha döntöttem, az így marad, nem hátrálok meg. Először mostohám pártfogoltjait intéztem el, köztük is a gyengébbeket, majd az erősebbeket. Végül ahogy apám tudósult minderről, sietett a család birtokának központjára. Itt álltam, egy ház tetején, s alattam apám gyermekeivel. Mindenhonnan csöpögött a vér, hisz ez volt, amit akartam. Hogy nagy felfordulást csináljak, olyat, amire évek múltán is emlékeznek majd. Az ereszről is csorgott, a háztetőről is folyt, az udvaron holtak, a kút vizét szintén megfertőzte a vér… a hab a tortán, hogy a tájat hó fedte, így a fehérséget elnyomta a vörös színárnyalat, valamint a tél illatát felváltotta a holtak és a vér szaga. Egyedül álltam, csakis egyedül, kardommal a kezemben, előttem a Watari asszonya térdepelt, ahogyan a haját markoltam. Mindent a szemük láttára akartam megtenni. Elvágtam az asszony torkát, majd ledobtam, egyenest apám lábai elé. Az utolsó szó, amit hozzám intézhetett, az az, hogy „Miért?”. Utoljára néztem a szemébe, s csak annyit jegyeztem meg: „Sose tartoztam közétek.” Hogy akkor miért nem ölt meg, nem tudom. Talán azért, mert én is egy vagyok a gyermekei közül, s mindig úgy gondolja, hogy a családjába tartozom, közéjük, hogy én is Watari vagyok. Nem. Nem vagyok Watari. Én Wakizashi Yumi vagyok, aki megölte a Watarikat, s csak a saját családját hagyta életben, akikhez tulajdonképpen semmi sem láncolta, csak apja. Elmenekültem, elhagytam a falut, s sosem térek vissza többé. Talán apám egyetlen célja az lett, hogy megtaláljon engem, s bosszút álljon.
Hogy miért tettem? Nem vagyok fattyú. Nem vagyok szolga. Az akaratom szerint élek. Lázadó vagyok.
Nyugodjanak békében.
/U.i.: Misaki Kiyoko multi, engedélyt kaptam kenjutsu-kari indítására. :3/
Wakizashi Yumi- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 711
Elosztható Taijutsu Pontok : 50
Állóképesség : 320 (B)
Erő : 200 (C)
Gyorsaság : 251 (C)
Ügyesség/Reflex : 280 (C)
Pusztakezes Harc : 200 (C)
Adatlap
Szint: A
Rang: Elveszett ninja - Chuunin
Chakraszint: 634
Re: Wakizashi Yumi
Namikaze Minato 10/29/2015, 11:54 pm
YoNapot! 
Átrágtam magam ezen az irományon, és tetszett meg kell hagyni, hozzátenném, hogy nekem kicsit olyannak hatott a sztori mintha azt üzennéd: "Ez van és kész!" De ettől függetlenül rábólintok és máris áttérünk a matekra
Kezdő értékek:
Chakra: 200
Rang: Elveszett - Chuunin
Szint: C
Pénz: 2000 ryu
És persze a technikák amiket felírtál és alapvető kenjutsu ismeretek plusz ez itten:
Rai Mai (Villámtánc)
A technika lényege, hogy a testben szétáramoltatott chakra felgyorsítja az alkalmazó mozgását.
Átrágtam magam ezen az irományon, és tetszett meg kell hagyni, hozzátenném, hogy nekem kicsit olyannak hatott a sztori mintha azt üzennéd: "Ez van és kész!"
De ettől függetlenül rábólintok és máris áttérünk a matekra Kezdő értékek:
Chakra: 200
Rang: Elveszett - Chuunin
Szint: C
Pénz: 2000 ryu
És persze a technikák amiket felírtál és alapvető kenjutsu ismeretek plusz ez itten:
Rai Mai (Villámtánc)
A technika lényege, hogy a testben szétáramoltatott chakra felgyorsítja az alkalmazó mozgását.
Namikaze Minato- Moderátor
Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.