Wakizashi Yumi

**Wakizashi Yumi** Vas. 23 Júl. 2017 - 1:53

(Megérkezett életem első élménye!
Elsősorban meg szeretném jegyezni, hogy a kaland a karakterem életét hivatott bemutatni, egyfajta kiegészítése az előtörténetnek, csak sokkal részletesebben. Mindent megtudhatunk belőle, hogy Yumi miért lett olyan, amilyen, így kérem a staffot, nézze el, hogy nincsenek benne technikai részletezések, stb, elvégre nem az volt a lényeg.)

Időbeli elhelyezés: Kezdetektől a genin vizsgáig
Kérés: Szeretném, ha Kagami ellenőrizné, s Kaguya mindenképp elolvasná

A Fattyú

I. Fejezet
- Az ördög kottája-

„...S most fejemben dobolnak,

Mint vad bennszülöttek.
Nem az én kezem véres,

Nem az én életem véges,
S ők mind maguk gyilkosai,

Ők a bűnösök…” - saját

Nincs annál szebb, amikor egy gyermeket ölelsz karjaidban. Annál gyönyörűbb, amikor a gyermek a tiéd, az apja és az anyja az, akinek lennie kell. Az anyaság egyben felelősség is, a kezdete és vége valaminek. Kezdete egy új életnek, csodának, egy másik léleknek, ami összefonódik a tiéddel, a hírnév továbbadása, de vége is a temérdek időnek és a játszi életnek. Azt jelenti, eljött a változás kora. A kezedben egy gyermek, melletted a felcseperedettek a vállad fogják, előtted a dolgos férj, kinek az a dolga, hogy szeressen. Nem így van? Mást sem kívánsz, csak lesse a kívánságaidat, örvendezzen veled együtt, hogy gyermekeid élnek és nagy tetteket visznek majd véghez egy napon… s hogy szeressen.

De mit teszel, ha a férj megszegi hűségesküjét, már nem látod szemében az irántad érzett szeretetet, s egy másik asszony gyermekét tartja a kezében? Az a gyerek nem a tiéd… de fel kell nevelned…

Nyilvánvalóan én is csak nyűg lehettem mostohaanyám számára. Lehet, én sem tennék másképp felnőttként, ha egyszer gyerekem lesz. Ha a férjem, vagy legyen akármim, azzal térne haza egy hosszú év után, hogy más gyerekét tartja a kezében, magam is mérges lennék és jó okkal. Arról persze már maga a gyermek nem tehet, hogy világra jött, így nem is értem, miért rajta kell kitölteni a dühcsapásokat. Bár még csak kisgyermek voltam és sok mindent nem értettem meg, azt tudtam, hogy anyám nem szeret, aminek sokszor hangot is adott, s hogy még keserű lesz itt az életem. A mostohaanyám, Leiko minden lánytestvére tehetős férjhez ment hozzá, így nem volt kérdéses, hogy ő is így tesz. Ezért úgy gondolta, hogy azzal, hogy az apám más nővel hált, csorba esett a nevén, egy szégyenfolt lett ő a családjában, amit gyakran testvérei is megjegyeztek előtte, és nem csak ezeket a megvető, sanda pillantásokat kellett eltűrnie, hanem dühös is volt rám pusztán azért, mert léteztem.

A pótcsaládom – ha már neveznem kell őket valahogy – a Watari klán nevére hallgat. Ahogy tudom, ők egy híres kenjutsu-használó klán voltak Hoshigakuréban, legtöbbször testőri szerepet láttak el, ezért nagyra becsülték őket. Úgy esett, hogy az édesapám volt ennek a klánnak a fejese. Úgy tudom, Kirigakuréból hozott el az igazi anyámtól, de hogy miért, arról soha nem tett említést.

Ő volt az egyetlen, akire számíthattam, mivel a többiekkel szemben elég félénk voltam. Mostohám előtt szinte nem is akartam mutatkozni, a gyermekei pedig idegenek voltak számomra. És sokan voltak.

A legidősebb Yuudai, hat évvel idősebb tőlem, a soron következő Shin, három évvel idősebb, Jiro, aki egy évvel idősebb, és a húgunk, Mai, aki egy évvel fiatalabb. Viszonylag nagycsaládnak mondhattuk így magunkat, és ez még korántsem a vége, de a közeli családot így tettük ki… És persze Ryoichi, egy hím kutya.

A nagyon fiatal koromra nem emlékszem, akkoriban apám rengeteget volt velem, mert aggódott amiatt, hogy anyám hogyan bánna velem, és nyilván oka is volt rá. Valahol tudta, hogyha magamra hagyna, akkor ott valami baj történne, és talán nem is tévedne nagyot. Egyre többet voltam a „testvéreimmel”, úgy tűnt, hogy kedveljük egymást, főképp Shinnel, aki akkoriban kezdett az Akadémián, Yuudai pedig már rég ott volt. Amikor Yuudai hazajött, mindig megmutatta, hogy aznap mit tanultak, de nem igazán tudtam még hozzászólni, mert… három évesen még nem sok mindent tudtam.

Yuudai nagyon okos volt, Shin pedig még okosabb és jólelkű. Amilyen nehezen illeszkedtem be a családba, most úgy tűnt, hogy könnyebb lesz a dolgom így, hogy legalább a fiútestvéreimmel jóba vagyok. Amikor viszont Mai megszületett, Leiko onnantól fogva mindig csak vele foglalkozott, a fiait is elhanyagolta. Azt hiszem, valahogy a saját képmására próbálta őt nevelni, olyannak akarta, mint ő maga, ezért is babusgatta és óvta úgy mindentől, olykor még a padlóra se engedte le a lábát, nehogy piszkos legyen. Ezzel persze nem volt bajom, úgy gondoltam, legalább addig sem foglalkozik velem.

Ahogy persze felcseperedtünk, és már mindannyian tudtunk játszani, akkor sokat labdáztunk kint együtt. Úgy érzem, hogy a rossz életemnek valahol Mai volt az okozója…

Egyik nap kint labdáztam a bátyáimmal, Mai közben a babájával foglalkozott. Volt egy nagyon szép babája, tipikus kislányos arc, szép fonatokba kötött selymes haj, amiről sok kislány álmodozik. Drága is volt, a legtöbb gyereknek pedig luxus, de Mai mindig a legjobbat érdemelte, mert Leiko azt mondta. Mindig is azt szajkózta, hogy az egyetlen lánya nem élhet mocsokban és mindent meg kell kapnia, amit csak akar. Emlékszem, hogy amikor karácsony volt, vagy a születésnapom, vagy bármilyen ünnep, a többiek mindig kaptak valamit, de én nem. Akkor is csak azt kellett néznem, hogy a többiek örülnek az ajándékaiknak, boldogok, nekem pedig… jutott a vacsora utáni mosogatás. Pedig gyerekként még azt sem tudtam, hogy mit hogyan kellene csinálnom… de ebbe elég korán belenevelt.

Az a baba mindig vele volt, akárhova ment, mással nem is nagyon törődött. De láttam a szeme sarkában, amikor a babát fésülte, hogy bizony valamire készül. Úgy nézett rám, mint aki gonosz terveket szövöget, és ha egy gumilabdával meg lehetne fojtani egy embert, ő bizony megtenné. Nem tudom, mi üthetett belé, de úgy éreztem, hogy a puszta tekintetével kitépi a szívem, a bordáimat pedig ki akarja rángatni a helyéről és legszívesebben ott hagyna holtan egy rég elfeledett vár romjai közt. Hogy vár?! Az ő szemében az nekem túl nagy kényelem lett volna. Biztos voltam benne, hogy Leiko, a mostohaanyám etette mindenféle marhasággal, mivel Mai nagyon befolyásolható volt és naiv. Ez úgy nézett ki, mint amikor a trónra akarod ültetni a lányod, de valójában a háttérből te irányítod az eseményeket. Mai hallgathatna a marionett névre is… olyan volt, mint az a baba, amit a kezében tartott mindig. De nem olyan szép, hanem olyan üres, lelketlen.

A fiútestvéreimmel ennek ellenére nagyon jól megvoltam, sokat játszottunk együtt. Boldog voltam, amikor gondtalanul labdázhattam velük, mert Leiko mellett ezt sem tudtam gyakran megtenni, ugyanis mindig kitalált számomra valami olyan feladatot, amivel távol tarthatott a saját gyerekeitől. Mindegy, hogy mit, csak ne legyek velük: etessem meg a kutyát, locsoljam meg a virágokat, mosogassak el, szedjem le az elszáradt leveleket a virágokról, nézzem meg, hogy nem e lopták el a rizset, és ha nem, akkor hány szem rizsünk is van pontosan. Ha nem mondtam szerinte jó számot, akkor elvert. Oh, de nem a saját kezével, ahhoz túlságosan úrihölgy volt. A cselédjeinek szólt, hogy pofozzanak fel… amikor a cselédek értetlenkedve néztek rá, hogy mégis miért kíván ilyet tenni, akkor a cselédek is kaptak a pofonból, vagy megvonta az étküket. Egyszóval… ez a nő maga a megtestesített gonosz volt, akit tiszta szívemből gyűlöltem. Bár nem tudtam, mi az a gyűlölet, de tudtam, hogy ez valami olyasmi lehet, mert nem érezhetek iránta jót.

A mostani alkalommal viszont nyugodtan labdázhattam, ugyanis Leikonak rendeznie kellett a birtoki teendőket apám távollétében, amiket nem hagyhatott rám, ugyanis azokhoz nem értek. Mivel sokáig eltartott, és ilyenkor fél napig ki sem dugta az arcát a házból, nyugodtan rugdostam a labdát a féltestvéreimmel. Aztán Jiro véletlenül úgy rúgta meg a labdát, hogy az Mai felé szállt. Nem is volt ezzel gond, mert nem ért hozzá a labda.

- Mai, visszarúgnád a labdát? – mutatott felé Yuudai, de Mai csak gonoszan nézett rám, majd rá és bólogatott.

- Nem! – ehelyett megrázkódott, majd a baba lassan repült ki a kezéből, egyenesen a kút felé, amelynek a szélén gyakran ücsörög. Néha azt kívánom, hogy bárcsak beleesne. Persze akkor még nem tudtam, hogy utálni fogom, de amit aznap cselekedett, egy életre rányomta a bélyeget a Mairól alkotott véleményemre. A baba egy nagyot loccsant a kút alján, mely eredetileg arra szolgált, hogy tiszta vize a szomjunkat oltsa, de legalább egy éve kiszáradt, azonban nem eléggé ahhoz, hogy az alja ne maradjon sáros és tele mindenféle mocsokkal. Ahogy a becsapódó hangot hallottuk, Yuudai a homlokára ütött, majd sóhajtott egyet. Addig nem tudtam, miért, mígnem egy olyan síró hangot hallottam, aminek hallatán csak odamennél, és jól pofán ütnéd egy vasággyal. Értetlenül álltam Mai előtt, hogy mégis miért sír, mert a baba a saját hibájából esett bele. Amikor előtte voltam, akkor kellően kitakartam ahhoz, hogy csak én láthassam a cinikus mosolyt az arcán. Nem is tudtam, hogy egy négy éves már képes ilyenre! Tudtam, hogy csak megjátssza, de hogy lehet valaki ekkora színész!

- ANYCIIIII! – olyan sebességgel lökött el magától és úgy szaladt be, mint akit kilőttek a puska csövéből. Mondanom sem kell, hogy nem nyúltam hozzá a labdához, csak egy helyben álltam és vártam a következményeket, mialatt Shin közelebb állt mellém, és ő is értetlenül nézett az elfutó Mai irányába. Alig telt el egy perc, Leiko Mai kezét fogva lépett ki az ajtón, de olyan dühösen és fortyogva, hogy úgy embert még nem láttam. Egy tomboló elefántra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy az elefánt szebb és aranyosabb, mint a mostohaanyám. Egykor biztosan szép volt, de a sok smink, ékszer és cicoma ráncossá tette a bőrét és a hosszú, fekete haja sem volt már olyan varázsos, mint régen. Megállt előttem, majd ujjal mutogatott.

- Elmondanád nekem, te varangyos béka, hogy miért dobtad Mai babáját a kútba? Talán azt akartad, hogy beleessen ő is? Hogy be kelljen neki másznia érte? Meg akartad alázni?! Hát jól figyelj most ide, kis hülye! Bemászol abba a kútba és felhozod a babáját! Ha bárki is csak a kisujját mozdítaná, hogy segítsen neked, nem kapsz ma vacsorát! Oszolni!! – legyintett a kezével jelezve a többieknek, hogy most azonnal menjenek be a házba, a játéknak vége. Mai szemében ott égett a gonoszság fénye, majd egy vigyorral az arcán ment be a házba az anyjával, aki felkapta az ölébe, s gügyögött neki, mint egy újszülött csecsemőnek, hogy nem lesz semmi baj.

Magamra maradtam. Az lett a feladatom, hogy másszak le a legalább öt-hat méter mély kútba és hozzam fel a babát egyedül. Akkoriban még nem tanultam szinte semmit Yuudai-tól, ami segítene abban, hogy lemásszak oda, ráadásul még ki is kell jönnöm onnan. A szemem nedves lett a kihulló könnyektől, de megtanultam, hogy csak csendben szabad sírnom, mert ha Leiko meghallja, akkor kikapok. Perceket időztem el a kút szélén megtámaszkodva és a mélybe bámulva, miközben azon gondolkodtam, hogy mit kellene most tennem. Végül egy fa volt segítségemre, melyre egy kötelet kötöttem, hogy leereszkedjek. Odalent minden irtózatosan sáros volt, a lábamat majdnem térdig elnyelte a mocsok, de legalább a baba meglett. A visszaút már nehezebbnek tűnt. A babát a ruhámba gyűrtem, amitől csak még koszosabb lettem, majd megragadtam a kötelet, hogy felhúzzam magam. Azonban elég gyenge voltam, hogy felmásszak rajta, ráadásul amikor jobban megrántottam a kötelet, a csomó kibomlott, s a kötél mellettem landolt. Nagy erőt kellett vennem magamon, hogy felmásszak a kezeim segítségével, szóval végül egy órámba telt, mire a kőfalon fel tudtam mászni. Annyi szerencsém volt, hogy volt pár törés, ahol meg tudtam kapaszkodni. Mocskosan, és sárosan rohantam be a házba, hogy végül megmutassam a babát, amelyet kikapartam a kútból, de Mai azt kilökte a kezemből.

- Fúj! Nem kell, nem kell! Koszos! – a büszkesége még azt sem engedte meg, hogy rám nézzen az anyja öléből. Leiko megsimogatta a fejét.

- Semmi baj nincs, csöppségem, holnap veszünk neked egy sokkal szebb babát – ezután felém fordult. – Te pedig, amiért ilyen mocskos vagy, ma nem kapsz enni. Mosakodj meg, mert bűzlesz! – nagy szemekkel pislogtam, majd elvonultam, hogy lefürödjek, s kimossam a szennyes ruhámat. A vacsora alatt nem ülhettem az asztalnál és végig kellett néznem, ahogy a többiek finomabbnál finomabb ételeket tömnek a szájukba. Egy kivételével: Shin csak piszkálta az ételt, de aligha nyúlt hozzá.

- Mi a baj, Shin? – Leiko ezt észrevette rajta, és nem repesett az örömtől, hogy a fia inkább éhezne.

- Nem vagyok ma éhes, megeheted a maradékot – bár még csak nyolc éves volt, ő volt az egyetlen, aki bármikor visszaszólt az anyjának, és nem félt a következményektől. Az anyja legtöbbször ezt szóvá tette, de adódtak alkalmak, amikor inkább nem foglalkozott vele. Shin már fiatal korában is elég magabiztos és nyugodt volt ahhoz, hogy szembe tudjon vele szállni, a sértegetések pedig elhagyták a fülét. Felállt az asztaltól, rám mosolygott, majd elvonult a szobájába. Tudtam, hogy csak azért nem eszik, mert nem akarta, hogy én legyek az egyetlen, aki üres gyomorral tér ma nyugovóra.

Másnap Leiko és Mai sokáig távol voltak a birtoktól, de egy valóban szebb babával tértek haza, és sok sminkkel, ami gondolom Leikonak kellett, és ugyancsak drága volt. Mai olyan boldog volt, hogy egész nap le sem lehetett lőni… idegesítően ugrált körbe-körbe, még a vacsora alatt is. A többieket idegesítette, de Leiko csak tapsolt és vele együtt hahotázott.

Aludni tértem volna, azonban amikor beléptem a szobámba, Mai babáját találtam az ágyamon. Értetlenkedve álltam ott, hogy mégis mit keres ott a baba, de úgy persze nem alhattam, hogyha velem van, a végén még félreértenék, hogy elvettem tőle a babáját. Levettem hát, és odébb tettem, hogy befekhessek az ágyamba.

- Nem! Annak ott a helye! Miért nem tiszteled a holmijaimat? Még játszani akartam vele! – fogalmam sincs, hogy került ilyen hirtelen a hátam mögé, és honnan szedi, hogy nem tisztelem a dolgait.

- Megmondalak anycinak! – azzal ki is viharzott a szobából, a következő pillanatban pedig visszatért… Leikoval az oldalán.

- Elegem van abból, hogy mindig bántod a kislányomat! Ma a kutyával alszol! – megragadta a karom, s olyan erővel rángatott, hogy a földet sem érte a lábam. Mire észbe kaptam, már az udvaron voltunk, ő pedig egyszerűen bedobott Ryoichi mellé. Figyeltem a távolodó Leiko-t, s a bejárati ajtóban álló Mai-t, aki kárörvendően mosolygott. Csak várd ki, Mai… egyszer felgyújtom a babádat veled együtt…

Átöleltem Ryoichi nyakát, aki erre megnyalta az arcom. Néha úgy éreztem, hogy ő volt az egyetlen, aki végleg megértett ebben a családban. Azon az éjjelen átgondoltam az életem. Bár nem volt sok, ugyanis az az öt év nem árul el semmit, de talán mégis több esemény volt az életemben, mint bárki máséban, köszönhetően Mai-nak és Leiko-nak.

Itt volt Jiro, aki most kezdte el az akadémiát. Már a kezdetekben sok bántalmazás érte, észre is vettem rajta, hogy valamiért mindig magába fordul. Leiko megjegyezte neki, hogy egy nyámnyila alak, álljon ki magáért, különben sosem lesz belőle férfi. Nem értem, miért mond egy anya ilyet a gyermekének. Förtelmes volt. Shin eközben elkápráztatta a tanárait a tudásával és rengeteget gyakorolt amellett, hogy velem is foglalkozott. Mindig is úgy éreztem, hogy ő áll hozzám a legközelebb. A fiútestvéreim közül Yuudai volt a legmenőbb, aki most lett genin. Csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság, annak a tudata, hogy egy napon olyan eredményeket fog elérni, mint apám, vagy talán nagyobb ember lesz belőle. Mindenki tisztelte őt, főképp azért, mert ha valaki szembe akart vele szállni, akkor akkorát ütött, hogy a fal adta a másikat. Éppen ezért senki se mert többé vele kötekedni, ugyanakkor a kemény külső mögött egy szerény szív lapult.

Gondolataim közepette észre sem vettem, hogy a hó szállingózni kezdett. Imádtam a telet. Mindenki más jobban kedvelte a melegebb időszakot, de a tél számomra egy olyan megmagyarázhatatlan érzést nyújtott, amit más nem érthet meg. Sosem fáztam, ami talán előnyömre is szolgált, ugyanis rengeteg alkalommal fagytam volna halálra, amikor Leiko kidobott a házból. Hiányzott apám, aki gyakran volt távol a küldetések miatt, mert ő legalább mindig számon kérte Leikot, s akár egy pofont is adott neki, ha valami nem úgy volt, ahogy azt ő gondolta. Bevallom, boldog voltam és mosolygott a szívem, amikor megláttam Leiko arcán apám kéznyomát, de ezt sosem mutattam.

A szállingózó hópelyhek között észrevettem Shint közeledni a kezében egy takaróval.

- Nem szeretem, amikor így bánik veled. Mintha nem közülünk való lennél. Ha nem is vagy a testvérem, csak félig, akkor sem bánhat így veled – a vállamra terítette a takarót. Mellettem Ryoichi lelkesen lihegett.

- Ha apa hazajön, beszélek vele – nyugtatgatott, majd összeborzolta a hajam. Azt hiszem, nem sokat ér, ha apa tud róla, hogy Leiko mit tesz, ugyanis Leiko-t a legkevésbé sem érdekli, hogy kap érte egy pofont. Egy pofon eltörpül amellett, amit majd én fogok kapni tőle csak azért, mert bármelyikünk is említi apámnak, hogy Leiko mit tett velem. Shin annyira jólelkű volt.

- Néha edzenünk kell, hogy azért meg tudd védeni magad… - megdörzsölgette a vállam, hogy megmelegedjek. – Nem fázol? – nézett rám meglepetten, amikor észrevettem, hogy ő vacog. Én még csak azt sem éreztem meg, hogy mezítláb vagyok. Megráztam a fejem.

- Nem. Te fogsz megfázni, bátyó! Menj be a melegre – nyújtottam ki felé a karom, hogy megragadjam a két vállát, mire ő elmosolyodott.

- Nem is értem, hogy nem őrültél még meg a sok megaláztatástól, de hát... az én húgom vagy! – mosolygott tovább, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Úgy érzem, ez egyfajta bók akart lenni, annak a kinyilvánítása, hogy büszke arra, hogy nem törtem meg a gonosz mostoha kezei alatt. Shin lassan betért a házba, én pedig begubóztam Ryoichi mellé, aki készségesen osztotta meg velem vackát, hozzám bújt, majd együtt aludtunk el.

Apa hazajött. Nagyon boldog voltam, hogy végre az ölébe ugorhatok és megölelhetem. Szükségem volt egy szülőre, aki legalább úgy szeret, ahogy azt kellene, ugyanakkor szükségem volt egy anyára, egy felnőtt nőre, akivel megoszthatok mindent, amit csak lehet. Hiszen a kislányoknak erre van a legnagyobb szükségük… nem tehetnek meg mindent az apjukkal. Apa persze igyekezte mindkét szerepet ellátni, olykor a kedvemért női ruhát vett fel és az éjszaka mulattatott minket kicifrázva a nőket. Bár magam is leány voltam, mégis viccesnek találtam, hogy léteznek olyan felnőtt nők, melyet apám eljátszott. Az éjszaka, lefekvés előtt elmesélte a kalandját, és mesét olvasott nekem, hogy elaludjak. Mindig akkor voltam a legboldogabb, amikor apám otthon volt. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legkedvesebb gyermeke a számára, ugyanis velem foglalkozott a legtöbbet… bár az is lehet, hogy csak igyekezett bepótolni azt a szeretetadást, amit mondjuk Mai kapott Leiko-tól.

Hatodik születésnapom alkalmával beíratott az Akadémiára. Elmesélte, hogy hosszasan beszélgetett a testvéreimmel, és Shin, valamint Yuudai is azon a tényálláson volt, hogy szükségem van a kiképzésre és büszke lenne rám, de nem csak ő, hanem az igazi anyukám is így akarná. Sosem mesélt a mamáról. Nem mondta el, hogy ki volt ő, egyedül arról, hogyan nézett ki.

- A haja olyan volt, akár a felkelő Nap sugara, telt ajkai édesek, mint a méz, s vörös, mint a sivatagot perzselő Nap. Szeme kék, mint az ég, a lelked mélyére lát, bár olykor szigorú volt tekintete, mintha valami súlyos terhet cipelne. Bármely férfi a lábai előtt heverne – emlékeztem vissza szavaira. Sokat álmodoztam az igazi anyámról, és reménykedtem abban, hogy egy napon találkozhatok vele, s ha felcseperedem, legalább úgy fogok kinézni, mint ő. Nem tudtam pontosan, milyen is lehet, és soha nem is találkoztam vele, de minden alkalommal, amikor apa mesélt róla, éreztem, hogy kötődöm hozzá és távolról is szeretem őt.

Apa legalább fél évre szabad volt. Ez alatt a fél év alatt rengeteget tanított, minden nap, amikor csak tudott. Addig is legalább nyugtom volt, mert se Mai, se Leiko nem mert szólni apám előtt. Apa sokszor próbált a lelkükre hatni, hogy békéljenek meg velem, de Leikonak esze ágában sem volt, és Mai-ra is ugyanezt erőltette rá. Mai továbbra is csak egy üres hüvely volt, akinek nem voltak saját gondolatai, mert az anyja bogarat ültetett a fülébe és ő ahhoz tartotta magát, Leiko pedig kihasználta, hogy kedve szerint irányíthatja és mindent megtesz neki, amire csak kéri. Azt hihették a külső szemlélők, hogy ez a család boldog és meghitt, a legjobb kapcsolat van köztük, ami csak lehet anya és lánya között, de ha valaki közelebbről megfigyelte őket, rájöhetett, hogy mindketten velejéig romlottak, a kapcsolatuk pedig nevezhető inkább egy huza-vonának.

Az Akadémián első éves lettem, amikor Jiro második. Sokszor észrevettem, hogy bántalmazzák, és ő nem tud mit tenni, persze nem értettem, hogy mi lehet mindennek az oka. Mivel a bátyám volt, így nem akartam, hogy bárki is ártson neki, ezért sok időt töltöttem vele együtt.

- Bátyus… - sétáltam mellé szépen lassan, majd megdörzsöltem a vállát. Sose kérdeztem tőle, hogy mi a baj, mert volt egy olyan érzésem, hogy azzal sokkal rosszabb lesz, és előtör belőle a sírás. Tulajdonképpen a többiek irigyek voltak rá, amiért ő sokkal okosabb volt és mindent tudott, amit ők nem, nagyon aktív volt az órákon, és ezért kispécizték maguknak.

- Nem értem, hogy miért kell mindenhova egy gyenge láncszem. Miért hiszik magukat felsőbbrendűnek, és miért gondolják, hogy mindent megtehetnek, amikor ez nem így van. Ha mindenképpen ütlegelni akarnak valakit, akkor menjenek haza és vezessék le otthon – vigasztaltam. Szerencse, hogy Leiko többet bántalmaz engem, mint őt, ugyanis az utóbbi időben rászokott arra, hogy a fiának is többször szóvá tegye, hogy mennyire egy nyúlgerinc. Apámnak hála erőt vettem magamon, és felálltam, majd azt mondtam Leiko-nak, hogy inkább szapuljon engem, mintsem lássam, hogy a bátyámon tölti ki a dühét. A többiek nagy szemekkel néztek, hogy mi történik, és mit tesz erre Leiko. Életében először megjegyezte, hogy csodálja a bátorságomat… de ennek nincs itt helye. Ezért kivitt az udvarra, ellökött, majd a lábával belenyomta a fejem a sárba.

- Addig maradsz ott büdös kölök, míg nem tanulsz tiszteletet! Ki vagy te, hogy megmond nekem, hogy neveljem a fiaimat? Van merszed idejönni, élősködsz rajtam és még parancsolgatsz? Legszívesebben bezárnálak egy sötét lyukba és otthagynálak, míg meg nem rohadsz, fattyú! – a szavait nem hallottam teljesen tisztán, mert a szemem, a szám, az orrom és a fülem is eltömítette a sár. Addig tartott ott, míg már majdnem megfulladtam, amikor gyors léptek zaját hallottam a hátam mögül. Amikor felnéztem, és letöröltem a szememről a sarat, mely keveredett a könnyeimmel, láttam, ahogy apám megragadja Leiko két vállát, majd olyan erővel dobja félre, hogy Leiko maga is arra a sorsra jut, amelyre ilyenkor a disznók szoktak. Apám felemelt, az ölébe vett, majd bevitt a házba.

- Semmi baj, kicsim, itt vagyok. Sajnálom, hogy nem tudok mindig veled lenni, és az az ostoba nőszemély mindig bánt téged. Esküszöm, hogy próbálok tenni ez ellen, csak… csak kérlek, tarts ki, kicsi angyalom – vigasztalt, én pedig csak sírtam, ahogy az kitelt tőlem. Apa leöltöztetett, majd segített megfürödni. Aznap este Jiro egész éjjel ölelt, és nem győzött hálálkodni, hogy kiálltam mellette, és megígérte, hogy innentől kezdve próbál kiállni saját magáért, s nem hagyja, hogy Leiko ezt tegye velem.

Nem értettem a mostohaanyámat. Ha velem ilyen, legalább a saját gyerekeivel ne legyen az, s előttük se tegyen olyat, ami rossz fényt vetne a hírnevére, mert később visszaüt. Volt egy olyan sejtésem azonban, hogy ez a nő minden, csak nem intelligens. Nem baj… tudtommal a zombik agyakat esznek, szóval ez a nő biztonságban van nagy sajnálatomra, máskülönben addig hizlalnám a disznóólban, míg olyan kövér nem lesz, hogy amikor eljön a menekülés ideje, ő marad hátra.

Apa velem aludt mondván, nem akarja, hogy Leiko továbbra is bántalmazzon, vagy álmomban megpróbáljon valamit tenni. Nem emlegettük többé azt a napot. Láttam apámon, hogy erősen próbál nyugodt maradni, de azt is, hogy legszívesebben megbüntetné Leiko-t, ha nem lenne olyan befolyásos családja. Nem értettem a felnőttek dolgát, hogy mi közük van más családoknak a miénkhez, hiszen ez a mi életünk, mindenki sepregessen a maga udvarán, rakjon rendet a saját háza tájékán. Nekünk ez sajnos nem sikerült, pedig ha nem lenne Leiko, azt hiszem, hogy minden tökéletes lenne… vagy ha én nem lennék, azonban erre gondolni sem mertem. Csak az járt a fejemben, hogy egyszer bosszút állok. Bosszút? Nem, nem szeretem ezt a szót használni, a szívesség visszaszolgáltatása kedvesebben hangzik.

Apa az akadémia után sokat foglalkozott velem. Nem csak velem, de a többieket is tanította, hol chakraelméletről beszélt, hol pedig a kenjutsuról, de leginkább az utóbbiról, elvégre igyekezett továbbadni ezt a tudását. Leiko ez idő alatt egyszer sem jött ki a kiképzőterepre, ha pedig mégis, apám egy rosszalló pillantással visszaküldte oda, ahonnan jött. Mintha csak egy démont üldöznének vissza a pokolba. Jól csinálod, apa! Egyedül Mai nem tartózkodott velünk egy helyen, mert egyrészt nem akart velem lenni, másrészt Leiko sem akarta, hogy az apám olyanokra tanítsa, ami nem méltó egy kisasszonyhoz. Nem tudom, Leikonak mik a különleges képességei, amiért apám feleségül vette, vagy miért befolyásos a családja… de így utólag rájöttem: kitűnően ért ahhoz, hogyan kell mások agyára menni. Ha legalább annyi sminket enne, amennyit magára ken, talán belül is szép lenne… bár a szép az túlzás. Ha ránézek, már nem azért ijedek meg, hogy mi vár rám a következő pillanatban, hanem azért, amilyen kifejezéseket csinál az arcom, így inkább jobban szeretném elrejteni, hogy kavarog a gyomrom.

Az Akadémián legalább nem voltak gondjaim. A tanárok kedvesek voltak, kedveltek és én is viszont kedveltem őket, bár nem voltam valami beszédes. Attól függetlenül, hogy elméletben és gyakorlatban is jó voltam, mindent harapófogóval kellett kihúzni belőlem. Legalábbis a szavakat, hiszen a kezem mindig hamarabb mozdult, mint a szám, ebből hamar megtudtam magam is, hogy inkább vagyok a tettek embere, mintsem a szavaké. Amikor Jiro nem volt képes megtartani az ígéretét, miszerint jobban fog igyekezni abban, hogy megvédje magát, akkor újra én jöttem a képbe, hiszen Shin és Yuudai már geninek voltak és nem tudtak mindig figyelni ránk. Sokszor keveredtem emiatt bajba és vettek elő a tanárok, de csak bosszúsan rugdostam magam előtt a port nem törődve azzal, amit mondanak. Meg kellett védenem Jiro-t, hiszen a testvérem volt, és a testvérek feladata a másik védelme. Nem bízhattam semmit sem a mostohámra. Jiro rengetegszer ölelt meg, és emlegette, hogy mennyire hálás azért, hogy a testvére lehetek.

A következő év az Akadémián már nem volt annyira nyugalmas, elvégre Mai is bekerült. Nem tudom, mit keresett itt, nem volt idevaló. Nyeszlett volt és ügyetlen, semmi tudása nem volt, azt sem tudta, mi az a shinobi, mi az a chakra, a kunai késhez félve nyúlt hozzá, fára mászni nem tudott és nem is akart, sőt elvárta, hogy valaki más vigye fel a fa tetejére. Amikor a sensei közölte vele, hogy ezt neki kellene megtennie, bosszankodva azt mondta, hogy megmondja a tanárokat az anyukájának, aki bezáratja az egész kócerájt. Persze erre soha nem kerülne sor, elvégre Leiko fasorban sincs. Szerettem bejárni Mai óráira, legalább csak annyi időre, hogy lássam, mit szerencsétlenkedik össze és titokban röhögjek rajta egy jót. Nem neki való a shinobi lét. Otthon kellett volna maradnia az anyja szoknyájában kapaszkodva, aki még most is altatókat énekelne neki és a szájába adná az ételt.

Otthon a vacsora után nekem kellett elmosogatnom, mint mindig.

- Várj, Yumi, segítek – Shin minden alkalommal, amikor hozzáláttam a mosogatáshoz, felállt az asztaltól, majd mellém sétált, hogy besegítsen. Ez persze Leiko-nak nem tetszett, de eddig sosem tette szóvá, viszont láttam az arckifejezésén, hogy majd felforr az agyvize. Boldogan mosolyogtam Shinre és örömmel vettem a segítségét.

- Shin, menj a helyedre! – rikkantott fel Leiko.

- Miért? – kérdezett vissza Shin, miközben arra sem vette a fáradtságot, hogy hátranézzen a fortyogó anyjára.

- Mit miért? Már nem csak pofátlan vagy, még vissza is feleselsz? A takarítás, mosogatás a fattyú dolga, nem a tiéd. Te pedig, te világ szégyene, mit képzelsz, hogy munkára fogod a fiam? – már nem csak engem, de még Shint is sértegette. Erre egy szót nem szóltam, mert ha olyan vak, hogy nem veszi észre, hogy nem én kérek segítséget, hanem Shin természetétől fogva ilyen, akkor gratulálok, hogy még nem volt kivizsgáláson, ahol megállapítanák, hogy ez a nő egy IQ-bajnok.

- Már megbocsáss, a házimunka a te dolgod lenne, de annyira se vagy már nő, mint Yumi – Shin hozzászólásán olyannyira meglepődtem, hogy egy pillanatra meg kellett állnom, hogy jól hallottam e. Nem csak az én szemeim kerekedtek el, de valószínűleg Leiko-é is. Éreztem a hátam mögött, hogy eláll a lélegzete és a tekintetével átszúrja a szívem. Valahányszor valaki rosszat szólt hozzá, és nem én voltam, akkor is rajtam csattant az ostor. Shin csak próbált megvédeni, de Leiko hajthatatlan volt és nem fogta az adást.

- Elég! Csak rajtam élősködik ez a szuka! – hatalmas döbögéssel állt fel az asztaltól, megragadta a karom, még az sem érdekelte, ha a mosogatás közepén jártam, és kivitt az udvarra. Az ajtóban persze megállt, amikor látta, hogy apám és egy nemes épp akkor indulnak be a kapun. Apám észrevéve a „gesztust”, megköszörülte a torkát.

- Hová szeretted volna vinni Yumit? – bár apám kedvesen mosolygott, a szemében láttam, hogy tudja, a mostohám mire készült. Ez meglepte őt is, és zavartan legyezgette maga előtt a levegőt.

- Oh, csak szerettem volna, ha Yumi az első, aki üdvözölheti a vendégünket. Így van, Yumi? – nézett rám, majd éreztem, ahogy megszorítja a karom. Valószínű, hogyha rosszat mondok, akkor később büntetésben lesz részem, de nem tehetem meg, hogy megteszem neki, amit akar. Én nem Mai vagyok, nekem vannak érzéseim, véleményeim és nem kell fogni a kezem, amikor a toalettre kell mennem.

- Nem – vágtam rá rögtön. Azt hitted, hogy megadom neked azt az örömöt, hogy mindenből kihúzd magad, mi? Láttam, ahogy a feje olyan vörös lesz, mint a paprika. Ha lennének rajta pöttyök, akkor előszeretettel rugdosnám, mint a pöttyös labdánkat. Ja… így is. Észre se vettem, hogy az évek során a szarkasztikusságom elért arra a szintre, mikor már én magam sem tudom, hogy viccelek, vagy tényleg komolyan gondolom. Egyáltalán még csak az sem tűnt fel, hogy egyről a kettőre ilyen gondolataim támadtak, de… azt hiszem, ez történik, ha az életedben egy olyan figura játszik kulcsszerepet, mint Leiko.

Az Akadémia alatt sokat tanultam együtt Jiroval és Shinnel, Yuudai pedig próbálta elmagyarázni azokat a jutsukat, vagy elméletet, amit nem értettünk. Mintha már a sensei ő maga lenne, nagyon higgadt volt, és olykor sokkal jobban magyarázott, mint a tényleges sensei. Másnap így sokkal magabiztosabb voltam az órákon, és a tanárok is megdicsértek, hogy sokat fejlődtem, mióta idejöttem. Az Akadémiával egy gond volt: észrevettem, hogy Jiro testén kisebb zöld és kék foltok voltak jelen, amit nem tudtam mire vélni. Egyszer azonban rákérdeztem.

- Jiro… mi történt veled? – megérintettem a karját, de erővel elrántotta azt tőlem. Biztosra veszem, nem azért, mert nem akarta, hogy segítsek rajta, egyszerűen fájdalmat érzett. Én már hozzászoktam az évek alatt, hogyha Leiko bántalmazott, így el sem tudtam képzelni, hogy Jiro mit élhet át, akinek ráadásul a társaitól kellett elviselnie a sérelmeket.

- A többiek csúfoltak… - nem folytatta tovább. Hallottam, ahogy megcsuklik a hangja, arcát a tenyerébe temeti, majd sírni kezd. Magamhoz öleltem, hogyha a külső fájdalmait nem is, de legalább a belsőket enyhítsem. Nem tudom, a többiek mit akarnak ezzel elérni, de nem lesz jó vége.

- Majd megvédelek, Jiro – suttogtam, ő pedig jobban belém kapaszkodott. Sajnos más nem volt már az Akadémián rajtunk kívül, Shin is genin lett, így nekem kellett ellátnom azokat a feladatokat, amit az idősebb testvéreink ígértek meg nekünk még akkor, amikor beléptünk az iskola kapuján. A nehéz napok után Shin elvitt magával egy közeli tisztásra gyakorolni, elvégre nekünk sem volt sok hátra, hogy geninek lehessünk.

- Tudod, Yumi… csalódtam benned. Mármint kellemeset csalódtam. Azt hittem, hogy megtörsz majd anyánk keze alatt, de nem így lett. Már mondhatom azt, hogy érettebb vagy, mint a korodbeliek, és ez egy napon nagyon messzire el fog juttatni téged. De ha mindig te védesz meg minket, akkor téged ki fog? Nem élhetsz ezekkel az emlékekkel, nem mehetsz tovább ezek súlyával…

- De úgy sem folytathatom, hogy tudom, nem tettem semmit. Ha tehetek, akkor megteszem, mindegy, hogy milyen áron. Nektek olyan sok lehetőségetek van, lehettek akárkik. Jiro nagyon okos, nem hagyhatom, hogy bántsák, hiszen egy napon akár egy híres shinobi is lehet belőle – ökölbe szorítottam a kezem elhivatottan, ugyanis a fejembe vettem, hogyha nem is a vérszerinti családom, de megvédem őket, és mindent magamra vállalok.

- Ahogyan te is. Más lehet, hogy megőrült volna, ha Leiko ugyanúgy utálja, ahogy téged. De te nem tetted, sőt erősebb lettél, és egy kicsit sem inogtál meg. Amit nem értek, hogy Leiko miért utál téged, és miért mozgatja Mai-t úgy, mint egy bábot. A legszomorúbb, hogy a kishúgom egy nagyon aranyos és kedves kislány lenne, hogyha az anyja nem úgy nevelte volna, ahogy… és ezt észre sem veszi, hogy csak úgy… van. Létezik, de nem él. Már sose fogjuk megtudni, hogy milyen lett volna, amikor normális. Szóval… büszke vagyok rád – összeborzolta a hajam egy hatalmas vigyorral az arcán. Boldog voltam, hogy Shin olyan bátyám volt, akire mindig is vágytam még mielőtt tudtam volna, hogy egyáltalán vágyok testvérekre. Az acélszürke szemeiből mindig vidámság sugárzott, és a törődés fénye, tekintetében mindig úgy fürödtem, mint hableányok a tengerben.

- Azért hoztál ide, hogy edzünk, nem? Ha túl sokáig hízelegsz, a végén elbízom magam – megigazítgattam a hajam, bár teljesen mindegy, az edzés alatt úgyis megint olyan lesz, mint egy vércsefészek.

- Tulajdonképpen a fánkodra fájt a fogam. Azt hittem, ha eleget bókolok, akkor talán meglepsz a saját sütésű fánkoddal – mosolyodott el. Tudtam, hogy nem erre ment ki a játék, de ki tudna neki nemet mondani? Mióta Leiko befogott a házimunkára, sok mindent megtanultam: ragyogóra mosogatni az edényeket, tökéletes fánkokat és muffinokat sütni, leporolni mindent, és még mondhatnám. Arra is jó volt a mostohám „tanítása”, hogy megelégedjek a legkevesebbel, és ne legyek nagyravágyó. Persze, nem voltak nagy vágyaim. Többek közt csak a saját és testvéreim boldogsága érdekelt, valamint az, hogy… nem, erre még most nem tudok gondolni. Az biztos, hogy Mai babáját fel akarom gyújtani. Lehet, hogy nem tehet arról, hogy ilyen, elvégre csak Leikonak köszönheti, hogy ilyen lett a neveltetése, és nem fejlődött ki a személyisége, de legalább ellenállhatna.

- Bármikor – mutattam fel hüvelykujjam, majd belekezdtünk az éjszakai edzésbe.

Amikor már kellően elfáradtunk, leültünk egy fa tövébe, és onnan bámultuk a csillagokat. Shin bemutatta a csillagokat, miközben magához húzott, hogy ne fázzak meg. Akárhogy mondtam neki, hogy nem fázok, ő sosem értette ezt meg, és nem is nagyon érdekelte, mert úgy gondolta, hogy egy férfi legyen annyira férfi, hogy törődjön egy nővel. Velem ellentétben sokszor feltűnt, hogy ő sokszor libabőrös. Nem telt bele sok, mire a szabad ég alatt aludtam el. De már nem ott tértem magamhoz, hanem a birtokon egy puha ágyban, ahova Shin cipelt haza… és ő is elaludt mellettem.

A genin vizsga napja hamar eljött. Mintha csak tegnap kezdtem volna az Akadémián, tegnap léptem volna át azokat a kapukat, melytől több magabiztosságot leltem magamban. Utólag belegondolva, jó ötlet volt, hogy apám beíratott, elvégre sok mindent tanulhattam, és előrébb is jutottam a céljaim eléréséhez. Célok? Azt se tudtam még, hogy mik a céljaim. Egyet tudtam biztosra: ki akarok törni végre a sérelmekből, a szenvedésből, véget akarok vetni a megaláztatásoknak. Nem tudtam ugyanis, hogy meddig kell még elviselnem. Vajon Leiko meddig folytatja? Ha felnövök és nő leszek, már abbahagyja, mert úgy látja majd, hogy nincs értelme? Vagy életem végéig kísérteni fog, és talán idővel bérgyilkosokat is küld rám? Tudtam, hogy minden eshetőségre fel kell készülnöm, s szomorú, de az utolsóra is.

Ezekre gondolva a fejpánttal jöttem ki a vizsgáról. Az életem valóban olyan, mintha egy szaftos történetet olvasna valaki, csak élni nem volt jó benne. Mintha lenne valaki a háttérben, aki mozgatja a cselekményeket… előre megírta volna, hogy nekem ez a sorsom, és csakis ez. Az árnyakban mozgolódik, s onnan les rám, miközben hangszerével folyamatosan egy hosszú dallamot játszik. A dobok még alig hallatszanak, de a hegedű éles, rikoltó hangjától véreznek a fülek.

Az Ördög kottája ez.

**Uchiha Kagami** Kedd 1 Aug. 2017 - 4:36

Privet!

Megtisztelő, hogy sok évnyi ittlétedet követő, első élményedet nekem ajánlottad. Yumi viszontagságos gyermekévei igazán magával ragadó történetet hoztak létre, csak így tovább, várom a többit! Nem szaporítanám tovább a szót, a formázás remek, a sztori kerek.

Jutalmad +22 chakra és +4 TJP! Jutalmadat az írásminőséged, a bővítmény hossza és annak karakteresen való hosszú időintervalluma alapján állapítottam meg.

Ellenőrizve bostoni időzóna szerint 2017.07.31 22:35-kor. A 6 órás időeltolódás miatt ezt le kívántam fixálni.

Wakizashi Yumi

Wakizashi Yumi

Re: Wakizashi Yumi