Re: Fenyőerdők

**Shiren** Kedd Nov. 13 2018, 11:21

Egyszerűen csak faképnél hagytam a halászt, ki úgy gondolta, megmentette az életemet. Nem tartozom neki semmivel. Nem kértem, hogy vigyen magával, nem akartam tőle semmit. Ami azt illeti, még dühös is lehetnék rá, amiért elrontotta a játékomat, bár kötve hiszem, hogy azok a Nekomaták különösebben el tudtak volna szórakoztatni, hogyha még egy halászhajócskától is megijedtek. Akárhogy is alakult, minél előbb eljöttem onnan és az irányt a civilizáció felé véve, olyan helyet kerestem, ahol utat találhatok majd magamnak.

[...]

A kocsmai első pofonom után rájöttem, hogy még mindig nem vagyok Isten, sem pedig sebezhetetlen. Elég erős voltam már ahhoz, hogy kitöröljem a létezésből is azt a helyet, mégsem tettem meg. Miért tettem volna? Az ütéseket sem kerültem el. Nem volt rá okom, s miután látták, hogy nem ütök vissza megálltak. "Takarodj innen te undorító csavargó!" Kiáltották. "Nem szégyelled magad?! Öltözz már fel!!" Követte a következő, mit aztán egy újabb pofon támogatott meg és én földre zuhantam. Zavartan néztem végig az embertömegen. A kocsmában mindenki engem figyelt. Ahogyan lenéztem a testemre, végre megértettem miről is van szó. Miután Battusai ütéseit kiálltam a Sötét Chakrámnak köszönhetően, minden ruhám és felszerelésem a semmivel lett egyenlő. Vagy azok az istentelenül erős csapások tehetnek róla, vagy pedig a chakrám pusztító ereje, nem tudom... Talán mindkettő. A meztelen igazság tárult most elém a szó legszorosabb értelmében. Nem álltam neki analizálni a helyzetet. Felesleges és rendkívül fennhéjázó időtöltés lett volna. Egyszerűen csak hagytam, hogy az érzéseim és az akaratom vezessen. Tudtam, hogy a szemérmesség teljes mértékben jelentéktelen volt a számomra ebben az állapotomban, s ez nem is igényelt több gondolatot. Elhagytam a kocsmát és támadt egy egészen érdekes ötletem.

[...]

Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy chakrám még most sem hagyott cserben. Idomulva akaratomhoz és agyam elektromos impulzusaihoz, már jó előre felkészült testem megsegítésére. Koncentráció nélkül sikerült komolyabb sebességet elérnem és az utcán végig száguldva magammal ragadni az egyik halárus gyermekét. Ők mindösszesen csak a szelet érezhették, na meg persze láthatták azt, hogy nem látják a fiút. Eltűnt.

[...]

- Ne mozdulj! Itt állj meg, aztán elmehetsz. Érted? - Magyaráztam neki, miközben a homokba csupasz lábam sarkával rajzoltam fel a technikához szükséges jeleket. Szerencsétlen kölyök azt se tudta, hogy mi történt vele. Remegett mint a kocsonya, még a sírást is visszafojtotta. Nem csodálom őt érte. Ott állt előtte egy talpig pucér férfi, ki a másodperc tört része alatt ragadta el az anyjától, majd tette őt le a falucska szélén. Most pedig furcsa mozdulatokkal, mintha csak táncot járna, úgy rajzolgat a földes, homokos talajba lóbálva előtte a... haját... - Így! Na... Most ne sírj még egy kicsit - mutattam felé, miközben a jelzetek közepére álltam - aztán felőlem bömbölhetsz. - Ő bólintott, s láttam, hogy az engedékenységem kissé megnyugtatta. Valóban lenyelte a sírást és bár elvörösödött arccal, de mintha nyugodtabbá vált volna. - Remek! - Mondtam, majd elkezdtem elmutogatni azokat a kézjeleket, miket hogyha egy ninja is állt volna előttem, nem tudna felfogni. Ez a Keleti Kontinens tudománya. - Kage Kagami Shinten no Hou! - Akár egy parancs, úgy mondtam ki a technika nevét, mire a chakrám sötét foltokban kezdett körülöttem gomolyogni. Éreztem, ahogyan a testem bizsereg, s némi fájdalommal is társult a folyamat. Másodpercekig tartott, ennyi bőven elég volt.

[...]

- Haza tudsz menni? - Kérdeztem a gyermek előtt állva, saját hangomon, de immáron tükörképként nézve rá.
- Ühüm... - Dünnyögte.
- Válaszolj rendesen! - Alacsony voltam, mindösszesen 120-130 centiméter. Mégis, hangom egy idős férfiével volt egyező. Rémes paradoxon lehet ez a kölyök számára. - "Igen, haza tudok menni innen!" Halljam! - Utasítottam, mire könnybe lábadtak a szemei és becsukott szemmel, kitörő hanggal hadarta el az általam elmondottakat. - Jó... - Hangom változásnak indult, lágyabb, magasabb lett. - Így úgy hiszem, már tökéletes. - Végül teljesen felvettem a fiúéhoz hasonló hangszintet. - Hány éves vagy? - Kérdeztem vissza, s most már láttam rajta, hogy egyre kevésbé félt... Hmm. Önmagától?
- Tizenegy. - Felelte, mire én eltűntem a szemei elől.

[...]

Apró termet, barna, kócos haj. Ruhák nélkül. Egyedül. Elhagyatottan, szegényen. Teljesen árván és gyámoltalanul.

A magasból kémleltem az erdőt és a környéket. Felerősített látásommal valószínűleg könnyedén ment a dolog, így nem volt nehéz kiszúrni az érkezőket. Nem voltak kevesen, de a pletykák igaznak bizonyultak. Azt beszélik, hogy itt a Vas Országában egy ismeretlen bűnszervezet kezdte felütni a fejét, mit le kellene vágni. Furcsamód a háború végével több nemzet is vérszemet kapott. Ennek nyomát láthattam én most. Nem volt nehéz idáig eljutni. Egy kóbor kisfiút vagy megszánnak, vagy teljesen békén hagynak. Még az útonállók sem foglalkoztak sokáig velem. Megkérdezték, hogy ki vagyok és hogy merre tartok. Amikor pedig ott hagytam őket, egyszerűen csak tovább foglalkoztak a dolgukkal. Nem tudtak volna kirabolni, lévén nem volt semmim. Se ruha, se felszerelés, se fegyver, se pénz. Az útravalót elvettem azoktól, kiknél volt. Egy-egy fogadóba történő belopózás a képességeimmel gyerekjáték volt. Nem óhajtottam senkit megölni. Nem volt érdekemben és ami azt illeti: a bújócskát sokkal jobban élveztem mint a mészárlást. Nem beszélve a megcukrozott sörökről és az elsózott szakékról, amik elfogyasztását az egyik sarokban ülve néztem végig. Mindig a csapos bánta, aztán az egész kocsma verekedésbe kezdett. Szórakoztató volt, de nem ezt kerestem. Gyermeteg játék volt ez csupán, mi elterelte a figyelmemet saját létezésem céltalanságáról, így az utolsó nap még gyorsabbra vettem a tempót. Akartam, hogy végre történjen valaki.

[...]

Miután úgy tűnt, hogy többen nem érkeznek, valamivel messzebb tőlük szálltam alá és oldottam fel technikám. Ezt követően használtam magamon saját Átokpecséttechnikámat a Chakra Seichuut, hogy majdhogynem teljesen elnyomjam a chakrám, ezzel - szinte - láthatatlanná téve magamat a szenzorok számára. Ami azt illeti, a célnak pont megfelelt: Se a chakrám nem volt érezhető azok számára, kik nem szakavatott Szenzorok, sem pedig a Sötét Chakra ártó jellege nem sugárzott ki belőlem. Így már gond nélkül tévedhettem a kis csapat közelébe. Kezdődhet a játék...

[...]

Az egyik messzebbi fa mögött bújva, óvatosan ki kacsintva néztem a csapatra, majd szándékosan ráléptem egy, a közelemben lévő faágacskára, mire az nagyot reccsent. Pontosan akkorát, hogy ha nem süket minden érzékszervük, akkor valamelyikkel már csak észlelik mindezt. Ha nem, akkor... nos az kiábrándító lett volna.

Miután felkapták fejüket, s a hang forrása felé néznek, vagyis felém, én addigra már jól láthatóan fél arccal a fa mögül nézek kifelé, teljesen a törzsnek dőlve, hogy még véletlenül se támadjanak meg azonnal. Ugyan ki ugorna rá egy kisfiúra? Méretemből és arcomból is látszik, hogy gyermek vagyok.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy látnak, félénkségemben visszabújok a fa mögé egy halk nyöszörgő, ijedt hangot hallatva. Mit tesznek vajon?

____________
Nekem tökéletes ha Yuki vezeti a történetet végig, bár érdekesebb ha mindig változik :3 "Folytasd a történetet."
Viszooont mindegy hogy lesz, szeretném kérni a történet vezetőjét, hogy írja le nekem a kövi posztba, hogy Shiren magasan az erdő fölött lebegve (Kasseifurappu) mit látott: Mi van az erdő körül? Látott e valamit az erdőben valahol ami kitűnik? Messze van e falu vagy bármi? Tehát a terepet.

**Amori Shuu** Szer. Nov. 14 2018, 12:57

- Hol van? Faszom, mindig itt van minden, csak az nem, amit keresek.
Shuu úrfi nagyban szerelt valamit az otumachikkui irodájában. Kezei ügye körül megannyi fémlemez, drótok, kapcsolók és egyéb eszközök hevertek a hatalmas tölgyasztalon. Egy Yodai állt mellette, kezeiben nehézkes fémvázat tartva. A Védelmező némán állt és várta, hogy a birtokában lévő alapanyagot átadhassa készítőjének. Shuu mérgesen tolta el maga elől a fémlemezeket, robotizált jobbjával, majd végül rálelt a kis eszközre, amit keresett. A chakrahegesztőre, amit Shikommi doktor adott neki még régen. A kis eszköz segítségével képes volt egy mozdulattal, és természetesen némi chakraval, egybeolvasztani a már kész lemezeket. Bal keze irányában tervrajzok hevertek egymáson, melyeket most ismét alaposabban megvizsgált. A rajzok a gépezetének különböző vázlatai voltak. Általában három rajzot készített mindenhez. Egyet a vázról, egyet a mechanikák és eszközök elhelyezkedéséről és egyet a végleges képéről. Jelenleg, ami előtte hevert, nem volt beazonosítható, mit is épített. Ifjú feltalálónk fogta a kis eszközt, majd a Yodai kezében lévő vázat egybeolvasztotta néhány újabb lemezzel.
Shuu úrfi hátradőlt, majd kabátjának zsebébe nyúlt, hogy cigarettát és gyufát vehessen elő. Miután rágyújtott, felkelt az asztaltól, s sétálni kezdett a szoba falai körül. Gondolkodott, tervezte az építési munkálatok következő lépéseit. Kopogás hangjára lett figyelmes. Ugyan volt kamera az ajtaja felett, ami egy monitorral is össze volt kötve, ám tudta, hogy ide csak olyanok jöhetnek, akik az Ashita tagjai. Őket pedig bármikor várja szívesen. Talán az egyik kovács jött, vagy talán a bányászoknak netalán problémája? A fiatal tudós ajtót nyitva látta meg B-t. A hatalmas, kétajtós testalkatú, Kumogakureből származó testőr fejet hajtott, melyet a fiú viszonzott.
- Parancsolj, B.
- Toru-sama szeretne beszélni veled, Shuu.
A fiú azonnal berohant az irodának belső szobáinak egyikébe, s gyorsan magára öltötte ruházatát. A bőrkabátot leszámítva felöltözött az elegáns ruhájába, majd B kíséretében megindult Otumachikku kijárata felé. Kiérve a barlangból egyenest az Ashita bázisának legfelsőbb szintjére sietett. Kopogás után Toru-sama engedélyt adott a benyitásra.
- Hívatott, uram? - hajtott fejet az ajtó mellett megálló fiú.
- Lenne egy feladatom a számodra, Shuu. Felhívás érkezett, méghozzá a Vas országából. Az Ashita többször üzletelt már az országgal, most pedig bajban vannak. Nem is a szamurájok izgatnak engem, azonban ha komoly bajba kerülnek, akkor a nyersanyagaink jelentős része is kárba veszhet. Azt akarom, hogy jelenj meg a küldetésen és vidd sikerre, ezzel is ápolva a szervezet és az ország közötti kapcsolatot. Egy óra múlva indulsz, a határig kísérettel fogsz utazni.
- Igenis, Toru-sama.
Shuu izgatottan sietett vissza irodájába, hogy elkészülhessen a megadott időn belül. Végre eljött az a pillanat, amire várt. Világot láthat. Az országot csupán egyszer hagyta el eddigi élete során, mely majdnem a halálát okozta. Most azonban, hogy az Ashita segített neki felépülni, megerősödni és új életet adott neki, lehetősége nyílt kicsit kimozdulni a Medvék országának határain túl.
A Toru-samatól kapott felhívást újból átolvasva mérlegelt a szükséges eszközökön. Nem tűnt nagy szintű küldetésnek, de legalább küldetésen vehetett részt. Mivel azonban nem igazán járt még a határon túl, így jobbnak látta minden eszközét magához venni. Az elit Yodaiok, a Kimasuk és a Batoshit mind egy-egy tenyérnyi fémgömbbe pecsételte, egyedül az orvosi gépét hagyta az irodában. Ha valami gond ütne be, ő maga is képes elsősegélyt nyújtani, így feleslegesnek látta a nagyobb méretű szerkezet szükségét. Miután gépezeteit gömbökbe zárta, egyesével helyezte el az övén lévő tárlóba. Mindegyik gépnek megvolt a helye a ruházaton belül.
Shuu úrfi úgy gondolta, nem árt, ha nem mutatkozik egyből valódi alakjában, még a végén kérdezgetnék őt, amihez nem igazán volt kedve. Nem akart a múltjáról beszélni, illetve az Ashita titkos kísérletei és fegyverkezési terveit főleg nem akarta elkotyogni senkinek. Így testének egészén alkalmazta az Arclehántoló technikát, mellyel robotikus jobb karját, a lábait és a nyakát egyszerű bőrréteggel fedte be. Ugyan hosszú kabátban lesz és kesztyűben, mégis szükségét érezte a minimális álcának. Szomorúságot érzett jobb kezének látványától. Nem azért, mert tudta, sohasem lehet már olyan a keze, mint amilyet most lát, hanem mert el kellett fednie azt, ami megváltoztatta az életét. A tudomány csodálatos alkotását. A jobb keze volt az első, amit mechanizált az Ashita, miután a bányászbaleset következtében leszakadt válláról.
Shuu úrfi magára öltötte hosszú, sötét bőrkabátját, a Toriga'shit ezen belül helyezte el, majd végül kezeire felhúzta a fekete bőrkesztyűket, végül hóna alá fogta maszkját. A nyakában ott lógott a csillagtörmelékből készített medál. Ugyan nem volt már rá szüksége, elvégre a csillagot felhasználta saját gépeihez is, mégis... kabalaként és emlékként lógatta mindig a nyakában.
...
- Akkor itt elválunk. Vigyázz magadra, Shuu - mondta B, miután átlépték a Medvék országának határát. Shuu úrfi megköszönte testőrének és egyben barátjának a kíséretet, s útnak indult a találkozási pont felé. Út közben csodálattal figyelte az új környezetet. A Vas országa havas tája lenyűgözte a fiút. Ugyan sok havat látott, amióta a hegyekben élt az Ashita bázisán, mégis... másfajta környezet volt, mint amihez hozzászokott. Némileg fázott, de az élmény végett túlélte.
Álarcát végül nem vette fel, helyette a tarkopasz fiú, cigivel a szájában sétált a megadott hely felé, ahol már javában gyűltek a shinobik. Konohaiak, Vízbeliek együtt várakoztak, s egy alacsony, védtelennek tűnő kisfiút is megpillantott a fás térségben. Némileg megijedve az idegen személyektől, visszafogta lépéseinek menetelését, s átlagos sétatempóban ért közelebb.
- Szép napot. Önök mind a küldetésre érkeztek?

**Hasegawa Zauki** Szomb. Dec. 08 2018, 15:53

/mini-küldi/

Sok víz lefolyt már azon a bizonyos folyón, mióta konohába érkeztem, s már nem egy küldetést végeztem el a falu színeiben. Ettől függetlenül mégis oly idegen volt a hely, kicsit mintha egy elnyúlt küldetésen lettem volna... Akárhogy is, Jaken bukkant fel, mikor épp bérelt lakásomat takarítottam.
~Egy küldetés? Megint? Úgy látszik valamiért nagyon szeretnek mellé beosztani... már a harmadik alkalom az elmúlt hónapokban.~ Fejtegettem a helyzetet, miközben némán bólintva nyugtáztam a dolgot.
Rövidesen kész is voltam az útra. Felszereléseim csak bepakoltam, egyéb felszereléseket nem igen vittem magammal, amik eltértek volna a megszokottól.

Egy hét volt az út... társam ismerkedni próbált, jól érzékelhetően, s kérdéseire még feleltem is, ha nem is túl bő szóval, néha ködösítve enyhén, hisz nem árulhattam el bármit. Megbíztam benne, mint társban, ám emberként még mindig idegennek hatott. Nem merültem önfeledt csevegésbe, de nem is voltam végig szótlan. Végül végre megérkeztünk célunkhoz, ahol addig még senki nem érkezett meg. Rövid várakozás után azonban egy Kunoichi volt, ki szintén a küldetésre jött. Ugyan egyáltalán nem váratlan, de... hagytam, had kezelje Jaken az ügyet.

**Hirota Yukionna** Szomb. Dec. 08 2018, 16:27

Kérdésemre kedves választ kaptam, mely után beállt a kínos csönd. Nem sokkal később, utánam még két ember érkezett. Az egyik szótlanul, flegmán bólogatott, míg a másik magázódva kérdezősködött.
- Igen, mindnyájan - mondtam a tegeződőnek. Furcsán közvetlennek érzem magam. Pfúj ez undorító. Utálom az embereket. de basszuuuus! Annyi pénzt kapnánk ezért, hogy el se hiszem. Hónapokra megoldaná a lakbér és ellátási problémáimat. Szóval nem ártana nekikezdeni ennek az egésznek.
Mindeközben fejemben ezerrel kattogtattam a gondolatokat, hogy mennyi minden szarságot vehetnék ebből a pénzmenyiségből, fülemet egy reccsenő hang ütötte meg. Egy távolabbi fa mögül kukucskált ki valami pucér kölyök, és mint egy haldokló sípolós játék, úgy nyöszörgött össze-vissza.
- A-azzal ott minden oké? - kérdeztem a többi furcsa embertől, miközben a gyerkőc felé mutogattam.
Rájuk bízom, mit akarnak kezdeni a gyermekkel. Amennyiben semmi, én simán itt hagyom. Ha nem foglalkoznak vele, s nem érkezik már senki, akkor ideje lenne megbeszélni egy taktikát, egy tervet, hogy merre kéne indulnunk. Bár... engem eskü nem izgat annyira, hogy ilyesfajta kérdéseket feltegyek. Én csupán menni akarok a csapat után. S a feladat végén begyűjteni a semmittevésért járó pénzjutalmam...

***************************************************

A terep: Egy egyszerű erdő, nem messze a csapattól egy kisebb patakkal. Sűrűn nőtt fenyőerdő ahol éppen vannak, tehát oda bentre nem látni. Olyan félóra járótávra vannak a falutól. A tájat nagy részben hó fedi, leginkább a tisztásokat. Más érdekeset nem igazán találhattok. Nem messze a csapattól van egy kis út, mely a faluhoz vezet (Táblával van jelezve az irány). Az erdőben maximum állatokkal s egy pár favágóval találkozhattatok.

Aki nincs rendesen felöltözve, fázik. Az idő nem kedvez senkinek, s hamarosan még hidegebb lesz. Ideje lenne megbeszélni egy tervet, merre tovább? Megszálltok valahol? Kikérdezitek a faluban lakókat? egyáltalán elindultok a falu felé? Ez mind rajtatok áll...

**Akihiro Jaken** Szer. Dec. 12 2018, 18:24

Kis csapatunk újabb és újabb taggal bővült, ahogy a fagyos fenyőerdőben várakoztunk. Kezeimet dörzsölgetve próbáltam melengetni magamat, miközben a csapat tagjait méregettem, hogy ki mire lehet képes. Színes egy társaság gyűlt össze, annyi bizonyos. Az egyik fa mögött még egy kölyköt is megpillantottunk, miután egy hangos reccsenő hanggal magára vonta a figyelmet.
~ Na basszus... Mit keres itt egyedül egy kölyök ebben a hidegben? Nem hiányzik most ez, csak egy púp a hátunkon. De csak nem hagyhatjuk itt egyedül... ~ gondoltam, majd tettem pár lépést a fiú felé, és megszólítottam.
- Szia! Hogy hívnak? Egyedül vagy itt? Fázol talán? – hajoltam le hozzá, s nyújtottam felé egy pulcsit amit a táskámból húztam elő.
- Azt javaslom, hogy a legközelebbi falu felé vegyük az irányt – fordultam a többiek felé – Onnan kiindulva van a legtöbb esélyünk bármilyen nyomra bukkanni a szervezettel kapcsolatban amit keresünk. Kis szerencsével pedig a kölyök is onnan jött, sokkal messzebbről nem kóborolhatott ide. Ha nincs ellenvetés induljunk is. Mindannyiunk érdeke, hogy a lehető leghamarabb túllegyünk ezen az egészen.
Ekkor visszafordulnék a fiúhoz, s ha nincs ellenvetése a nyakamba venném és úgy indulnék meg vele, meg a többiekkel a falu felé, amennyiben ők is készen állnak.

**Katsumi Kawachi** Pént. Dec. 14 2018, 23:58

Az időjárásnál talán csak az én hangulatom volt fagyosabb. Ellenséges faluból érkező ellenséges ninják. Rajtam ugyan nincs fejpánt, sem egyéb, amiből kitalálhatták volna, hogy melyik faluból is érkeztem, de hát a zanbato a hátamon elég árulkodó. Két nagy falu ismeretes a kenjutsujáról, Kumogakure és Kirigakure, de amíg az előbbi inkább a kecsesebb kardművészetéről, addig kiri inkább a nagyobb fegyverekről ismert. Egyetlen ember van a csapatban, akit talán el tudnék viselni, egy falumbeli kislány. Egyelőre nem ismerem az erejét, de jelenleg ő az egyetlen, akit nem vágnék félbe szívem szerint. De ez is csak egyelőre, aztán majd meglátjuk. Ekkor bújik elő egy kisgyerek, teljesen pucér kisgyerek. Még a fa reccsenés sem kellett hozzá, hogy tisztában legyek vele, hogy ott van. Mégis furcsa érzés kerített hatalmába, mintha rejtegetne valamit, nem ez a valódi alakja és a chakrája sem természetes. A legszívesebben előkaptam volna egy senbont és a fába dobom, ahol áll, hogy elijesszem. Semmi kedvem gyerek csőszködni és ha útban lesz akkor egyszerűen megölöm. Nem igazán érdekel, hogy ki fia borja, de jobban járna, ha eltűnne és nem egy ilyen veszélyes küldetés során csapódna a csapatunkhoz. Mivel egyik társam odalépett hozzá, így a senbonos ötletet elvetem, nem akarom már azzal kezdeni a küldetést, hogy hátba dobom a társam.
- Nekem mindegy, az legyen, amit a csapat akar. De tudjuk merre van a falu?
Mondom a maszkom mögül. Lenne ötletem, de az túl sok beszéddel jár és egyelőre semmi kedvem beszélni. Helyette kézpecséteket formálok, majd megharapom az ujjam és a földre teszem a kezem. Ha minden jól megy a farkasok egyetlen tagja jelenik meg, akit jelenleg meg tudok idézni, ő Whitty.

**Shiren** Vas. Dec. 16 2018, 23:37

Az izgatottság akár egy megbújó, kísértő lény, úgy feszült bennem egyre jobban és jobban.

Megosztott tudatom éveinek emlékeiben sem derengett fel hasonló érzés... Az, amikor várod az ajándékot. Amikor az ünnepet, azt a bizonyos pontot, hogy kapj valamit. Ez volt ez az érzés, s bár definiálni nem tudtam volna, de ebben a pillanatban, hogy magamban képes voltam behatárolni, hogy mi is ez, felrémlett az első igazi küldetésem emléke. Mégis csak éreztem már így. Akkor csalódnom kellett, most pedig csak rajtam múlik, hogy egy jót szórakozzak.

[...]

Istentelen hideg járta át egész testem.

Hogyha nem egy szerepet játszottam volna, egyszerűen csak Katon chakrát kezdtem volna felszabadítani, amivel felmelegíthetem magam, de egyenlőre a színjáték sokkalta fontosabb volt. Ha csak egy kicsit is hibázok és már elején leleplezik a trükköm, akkor az illúzió hatását veszti. Kár lenne érte... Olyan szép nagy társaság verődött össze. Vegyes-saláták a föld minden pontjáról? Legalábbis a jelek erről árulkodnak. Az a Kirigakurei fejpánt sem tagadható le. Vajon mennyire fognak együttműködni?

[...]

Tekintetem az engem figyelőket pásztázta.

Lehajtott fejjel, félénken simultam a fatörzs mögé, s a tekintetekből máris tudtam, hogy kikre számíthatok majd. Mi az hogy "azzal?" Kirigakurei... Keserű emlékek fűznek a Rejtekhez, s nem is értem, hogy ez miért nem érdekel jelenleg. Az a múlt nem az én múltam, bármennyire is hegedtek emlékei mélyen testembe. Ez már nem én vagyok. Ha lenézek mezítelen, apró, vacogó lényemre, nem tudom elhelyezni magam sem a múltban sem pedig a jelenben. Ezáltal pedig nem tudom, hogy mi a célom, így a jövőben sem élhetek. Végigmérve magam, csak egy fejletlen testű, mezítelen, szemérmetlen gyermeket látok. Ez sem én vagyok.

Közelebb jöttek hozzám, s én észre sem vettem.

Csak az után eszméltem fel, hogy lehajolt és kedves szavakat címzett hozzám. Aranyos és önzetlen. Annak kell lennie, így meg is szereztem magamnak azt, amit akartam.

- K-köszönöm... - Vettem el tőle a pulóvert, majd belebújtam. Jócskán nagy volt rám, az alja a földet súrolta. Nem túlzás azt mondani, hogy hálás voltam érte. - Egyedül. - Motyogtam félénken, miközben kerültem a szemkontaktust. - A nevem... Azt hiszem... - Nem gondolkoztam még ezen, hogy mit fogok mondani. Hazudjak? Vagy talán az igazságot mondjam? Melyikkel járok jobban, mivel lenne izgalmasabb a játék? Mi okozna még több örömet számomra? Ismertessem meg az új nevemet a világgal? Itt az ideje egy új démon születésének?

[...]

A múlt vadul pörgött előttem, ahogyan neveket keresgéltem.

Számtalan egykori ismerős, "barát," ellenség, társ rémlett fel bennem, s a másodpercek lassú folyamával újra és újra megkérdeztem magamtól, hogy mi okom lenne nem a saját, a magam által adott nevemet használni. Eldöntöttem, hogy nem habozok tovább. Shiren... Ez vagyok én, a név csak részletkérdés.

- Azt hiszem, I-itanashi. - S a hazugság kígyómosolya, mi úgy szökött volna arcomra, mint egy hangosan kimondott gondolat, most csak képzeletemben húzódott szélesre. Elrejtettem, nem fedhettem fel, hogy mennyire örömöt jelent számomra a káosz, mit egy akaratlanul is kimondott név szülhet a későbbiekben. Fel fogom magamra hívni a figyelmét. Újra találkozni akarok vele. Biztosan érdekes lesz. Ők pedig, csak hallottak már felőle. - Kenshiro Itanashi. - S a név lehet akárkié, főleg ezzel a családnévvel. A puszta véletlen műve, mi mégis azok szívében, kiknek fülét megütötte már a név, kételyt és ellenérzést szül. Ellentéteket, önmarcangolást. Rossz ómen, mit egy bűnöző démon hordoz magával, de egy gyermek sem tehet róla, hogy hogyan nevezik őt el. A jó és a rossz harca ezennel megkezdődött a Sokat Hallottak szívében.

[...]

Rövidebb diskurzus zajlik le a csapattagok között, amit figyelemmel kísérek.

Jelentéktelen kérdések, tettek, és válaszok. Mégis csemegék számomra, mert szórakoztató, hogy még nem is tudják, de már most bajban vannak. Óh nem, nem miattam, habár hozzá tettem a dologhoz. De ne rohanjunk ennyire előre. Ha elővetítem magamban mindezt, akkor nem fogom tudni kiélvezni a történés pillanatát és akkor oda az egész hercehurca.

- É... - Illetődök meg, miután a Ninja a nyakába vett. - Izé... - Valóban zavarba ejtő volt, ahogyan a hosszú pulóver felcsúszott pucér combomon és a nyakában ülve, széttett lábakkal nehezedtem a tarkójának. Vajon ha bepisilnék, ledobna? - Én tudom, hogy merre van a falu. - Böktem ki végül, majd egy hirtelen mozdulattal, mint aki erőt vesz bátortalanságán. Abba az irányba mutattam, ahonnan a falut láttam odafentről. Persze, ha tudnának olvasni és kicsit körbenéznének, megtalálnák az irányjelzőtáblát.

// "...mintha rejtegetne valamit, nem ez a valódi alakja és a chakrája sem természetes." ---> Kérlek ne rombold butaságokkal a játékélményt ^^ Se Vpzéssel. Vagy vezesd le logikusan, hogy miből gondolja, hogy nem a valódi alakja, vagy ne tudjon olyat a karakter (ÉS NE IS SEJTSEN ha nincs rá oka) amit nem tudhat. Ennek a technikának a lényege a 100%-os nyom nélküli Henge, vagyis átalakulás. Ami nem visszafordítható. Had élvezzem már ki a technika árával járó előnyöket, vagyis azt, hogy senki nem tudja megmondani, hogy ez nem a karakter valódi alakja, aki nem látta, hogy ő maga alakult át. Márpedig Kawachinak sem oka, sem pedig nyoma nincs. Pedig ő kijelentette magában hogy "ez nem a valódi alakja." Még csak nem is csak az, hogy sejti, amire szintén nem lenne oka :"D Ha meg jól tudom, akkor Kawachi nem szenzor. Nem képes érzékelni a chakrát és a karakternek a chakárja jelenleg egy direkt a sötét chakra jelenlétének elrejtésére létrehozott technikával el van nyomva. Alig érezhető. :") De ez még a kisebbik dolog ami felett átsiklottam volna mert lényegtelen de az előbbi dolog az meh... //

_________________________
Lévén, hogy majdnem mindenki új kalandba kezdett, s már hónapok óta nem jött körváltó reag, a karakterem az első adandó alkalommal, amikor a csapat nem figyelt, eltűnt, s vissza se nézett. -2019.09.25.

Ajánlott tartalom