Hamada Fuyu

**Hamada Fuyu** Kedd Jan. 05 2016, 16:16

A 200-as Chakraszintet Elért Karakter neve: Djuka Ryuu

Név: Hanada Fuyu
Ország: Hó Országa
Rang: Genin
Szint: C
Chakraszint: - (Chuunin szintű, ha lehetséges)
Nem: nő
Kor: 19

Kinézet: Sápadt, selymes bőre akár az olvadó hó: szinte már-már csillog. Derékig érő hófehér haja, mint egy-egy hóvihar leng, ha fúj szél. Általában egy-egy tincsét egy jégszerű kristálydísszel feltűzi, mely valamelyest előkelő kisugárzást biztosít számára. Két szeme, akár a megfagyott, kék tenger, mely úgy csillog, mintha elragadhatná az ember lelkét. Általában apró mosolyával igen lefegyverző tud lenni az ellenkező nemre, de ezek a ragyogó szemek igéző csillogása, bármelyik pillanatban átválthat fagyos villanássá. Karcsú testéhez, telt keblek járnak, melyet természetesen nem is nagyon rejteget senki elől. Főképp kimonóban jár, melynek uralkodó színe a fehér és a kék megannyi árnyalata, és általában ugyanilyen színű is szokott lenni a szandálpapucsa, amiben jár. Az övének oldalán egy gourd lóg, melybe nem szeszes ital, hanem mindig friss (és nagyon hideg) hegyi patak vize van (aki nincs hozzászokva, és iszik belőle, annál könnyen az agyfagyás jelei mutatkozhatnak).

Jellem: Felettébb nyugodt, és barátságos jellemű alapjáraton, bár kissé perverz a maga módján, és szeret játszani a férfiak szívével. Nem nagyon lehet kihozni a sodrából, és ha rátámadnak sem lesz haragos, és nem is nagyon fél. Egy fajta közöny lengi körbe, melyen nagyon nehéz áttörni. Azonban mosolyában sosem szabad bízni. Ha kell, a mosolya szíveket melegít fel, de ugyanúgy meg is fagyaszthatja őket, miközben ugyanolyan mosollyal metszi el az ember torkát. Bár ha ölésre kerül sor kegyetlen, és rideg, de valójában nem szereti a gyilkolást, és ha teheti, elkerüli a felesleges harcot is. Egészen más a fogalma a hidegről, mint másnak, és hiába szakadhat a hó, ő ugyanúgy szandálban és kimonoban jár, szinte már csak a tényleg extrém hideg esetén vesz fel nagyobb ruhákat. Néha szokott azzal is viccelődni, hogy neki a vére is jégből van már. Bár a hideget jól bírja, a fülledt, meleg levegőtől szinte rögtön beszédül, és nagyon legyengül. Elhunyt apja munkásságát folytatva ő maga is tovább irányítja a családi fogadót, de szíve mélyén még mindig shinobi marad, így a legtöbbször csak távolból felügyeli az emberei munkásságát, ha anyja állapota engedi, vagy a falu szólítja őt. Sokan furának tartják, mert igen komolyan veszi a cuki és a gyönyörű dolgokat, és képes igen megsértődni egy-egy dolgon, még ha nem is túl komolyan, mindenesetre azért a férfiak jobb, ha ügyelnek, mit mondanak neki, mert nem ritka eset, hogy szegényeknek már nem kell az utódok miatt aggódniuk, és bár a vendégekkel nem bánik durván, sőt… de… ugye egyszer mindenkinek elfogy a pénze. Erkölcsös jellemű, így amit a fogadó megkeres, azt sosem költi magára, maximum egy-egy ruhaneműre, hogy tényleg fogadósnénak nézzen ki, a többi „felesleget” viszont mindig elosztja a munkásai között. Ja igen, bár ritkán beszél róla, és nem nagyon híreszteli, de valójában ő mindig is bisex volt, azaz mindkét nemhez ugyanúgy vonzódik.

Felszerelések:
- Kisméretű fémlegyező
- 10 darab senbon
- Japán pipa

Technikák:
Alap E szintű jutsuk
Falon, vízen járás
Suiton elem feloldása
Mizugakure no Jutsu // Vízben rejtőző technika
Mizu Bunshin no Jutsu // Vízmásolat jutsu

Későbbi tervek:
- Hyouton KG feloldása

Előtörténet:
Sokan azt hiszik a Hó Országának legnagyobb területe fagyos puszta, mely talán még a sivatagnál is kegyetlenebb, zord és veszélyes környék. Ám ez nem igaz. Akár a sivatag, úgy a havas táj is ugyanúgy rejt csodálatos oázisokat, melyek felüdülés mind a testnek, mind a léleknek. Nem nagyon vannak azonban, akik hisznek ebben, de én, ki egy ilyen oázisba születtem, tudom, hogy nincs is ennél szebb és csodálatosabb vidék, talán az egész Földön egyedül állóak eme kis paránya zugok. Bár eme zug, emberi kéz által készült, mégis szinte páratlan szépség. Egy hegy szolgált talpazatul „bölcsőmnek”, mely a Hó országának (viszonylagos) szélén fekszik, és szüleim kúriája, ennek feljében még a hegy tetején is volt. Mily szokatlan szállás ez egy embernek, és mily szokatlan bölcső egy gyermeknek. De sosem gondolkoztam azon, hogy milyen is lett volna egy másik családba születni… ugyanis én itt boldog voltam, és sok élménnyel lennék szegényebb, ha másutt születnék. Bár születésemkor a családi fészek, még inkább volt nevezhető kisebb kúriának, valójában már ekkor is szolgált fogadóként, az erre (fel)tévedőknek, hogy kikapcsolódhassanak eme idilli környezetben. Már egészen pici, tündéri korszakomban is ott segédkeztem ház népének, ahol csak tudtam mosolyt, és jókedvet csalva, mind a vendégek, mind az itt dolgozók között… azaz pontosabban… ott lábatlankodtam, ahova csak bejutottam. Mindenesetre mindig szívesen fogadták rosszcsont mivoltomat. Ahogy nőttem, cseperedtem rögtön láthatóvá vált, hogy kiváló fogadósné lesz majd belőlem, mert már hét évesen is úgy dorgáltam, és néztem rájuk rosszalló szemmel a rosszalkodó vendégekre, hogy amazok szinte, már rögtön bocsánatomért esedeztek. Apám ilyenkor mindig kacagva viccelődött munkatársainak, hogy biza én egy vérbeli sárkány lánya vagyok. Persze mikor ez anyám fülébe jutott mindig, valamiért eggyel kevesebb tányér került aznap este az asztalokra. A hideg persze nekem mindig is egy eléggé szubjektív dolog volt, már kicsi korom óta, hisz egy olyan helyen nőttem fel, ahol mosdásra csak a hidegvízű hegyi patak adott lehetőséget, tekintve, hogy ilyen magasra, már nem nagyon jutnak el a vezetékek. Mindenesetre ez nem nagyon szokott gondot jelenteni számomra, de így természetesen elég hamar megszoktam a dermesztő körülményeket is. Talán emiatt fogadott, a legtöbb furcsálló tekintet, mikor elkezdtem a shinobi képző akadémiát, hisz én voltam az egyedüli, aki nem vastag ruhákba, hanem egy egyszerű kimonóban kezdte a tanítást, bár egy idő után, hamar sikerült barátokat lelnem, még ha ezek nem is voltak olyan szoros barátságok, mint általában. Ez leginkább szokatlan jellemem, és viselkedésem okozta, hisz egyszerűen nem voltam képes visszaszokni a korombeliek jellemére… hiába. A fogadóban eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul. Az akadémia viszonylag gyorsan eltelt, és azok kevesek, akik a vizsga után is tartották velem a kapcsolatot, voltak azok a személyek, akiket életem során mindvégig barátoknak nevezhettem. A vizsga a részemről nem volt olyan nehéz. Mindössze annyi volt a feladat, hogy kiraktak minket kinn valahol a fagyos vadonban, majd vissza kellett találnunk a ninja képességeink révén. Persze a vizsgáztatók nem voltak olyan szőrös szívűek, így bőven hagytak hátra nekünk „útjelzőket”… így összességbe azt mondhatom, hogy a legnagyobb többségnek sikeres volta vizsgája. Ezután még jó pár évig képeztem magam ninjának, még ha a csapat, akivel összekerültem a vizsga után nem is volt annyira jó összeállítású, bár szó mi szó szerettem őket. A sensei maga módján kedves volt, de túlontúl félénk, és állandóan féltő, míg két társam inkább vakmerő, és forrófejű alak. Több küldetésből is úgy tértünk vissza, hogy azok ketten tele voltak sebekkel… de mégis minduntalan mosollyal az arcunkon indultunk haza. A sensei egy idő után belátta, hogy nem igen fog tudni minket megóvni (többnyire saját magunktól), így ahelyett, hogy arra figyelt, hogy ne kerüljünk bajba, elkezdett minket a maga módján edzeni. A fiúk inkább az erőnlétük, és sebességük terén fejlődtek sokat, én inkább sokkalta „finomabb” út elé lettem állítva. A sensei, már az elején látta, hogy az én harc művészetem nem abból áll, hogy fejjel rohanok a harcra, hisz fegyverzetem mindössze senbonokból és egy fém legyezőből áll (bár ennek a teteje van olyan éles, hogy levágja a gondatlan emberek ujjait), hanem inkább hátulról támogatom barátaim, vagy éppen felderítem a környéket. Épp e célból, talán rám fordította a legtöbb gondot a sensei. Rövid, de annál tömörebb és hatásosabb oktatásban részesített, és a maga szigorával (ha lehet így hívni), szépen lassan kezdett el terelgetni a Suiton elem felé. Maga az elem feloldása volt a könnyebbik része, ideális technikát találni számomra… nos az már nehezebb volt. Bár nem képtelenség, így mikor egy idő után, sikerült megfelelő ágazatot választanom, már jóval eredményesebb felderítéseket végezhettem, és a srácok edzései is meghozták a gyümölcseit… hamarosan már egy elég ütőképes csapat voltunk, mely úgy tűnt, minden nehézségen túlmutat. Azonban… nem tudhattuk, hogy mi mindent fog megváltoztatni a közeljövő. Szívem egyszerre volt heves és esett kétségbe, mikor a senseiünk, bánatos arccal közölte velünk, hogy beválogattak minket az idei chuunin választó vizsgára. Büszke volt ránk, de szomorú is volt. Féltett minket, és így most már tapasztaltan… tudom is miért. Természetesen a fiúk tele voltak energiával, és szinte kirobbantak volna a lelkesedésükben a bőrükből is, ha én nem lettem volna ott, és nyugtatom meg őket mindig. Végül elérkezett a vizsga napja, és mindenfele, amerre csak néztél shinobik tömkelegét láthattad. Az idei évben a Hang Országában volt megrendezve eme neves esemény, és bár ennek nyomán sokkal kevesebb volt a jelentkező, de ennek ellenére, még mindig nagy számmal botolhattál más falubeikkel össze. Végül elkezdődött a rendezvény, és Otogakure daimyouja máris elmondta a szabályokat.
- Üdvözlöm a birtokunkon megjelent minden férfi és nő shinobit, kik reményteli szívvel, álmokkal dús lélekkel tértek be közénk. De kérlek benneteket, had figyelmeztesselek titeket. Aki elkezdi az első fordulót, az nem szállhat ki mindaddig, míg a holnapi rendezvény véget nem ér, és csakis teljes, háromfős csapatok indulhatnak a fordulón. Egy napi gondolkodási időt adunk nektek. Holnap reggel hét órakor, mikor megkondul a harang, minden csapat, aki részt kíván venni, az jelenjen meg, a csapatvezetőjük által megadott koordinátákon. Sok sikert és szerencsét kívánok mindenkinek.
Ezzel meghajolt és ki is ment a látókörünkből. Már az első pár percben érezhető volt a feszültség, és pár pillanaton belül, lázas tárgyalás kezdődött, minden olyan csapatban, ahol a tagok nem voltak közös nézőponton. Persze nálunk ez nem volt probléma. A fiúk egy állásponton voltak (vágjunk bele), és én sem akartam lelombozni a kedvüket, ám a sensei komoly, és szomorú arcát látva nem tudtam tényleg helyes-e, hogy részt veszünk mi is. Másnap reggel azonban minden a feje tetejére állt. Alig értünk a helyszínre, ahol a sensei, már várt, már szinte tudtuk, hogy itt nincs minden rendben. Hamarosan ki is lett osztva a feladat… egy harc… a saját csapattársaink ellen, míg csak egy marad talpon. A legfélelmetesebb azonban a sensei szava volt.
- Most már nem fordulhattok vissza… azt a feladatot kaptam, hogyha nem vagytok hajlandóak harcolni… kényszerítenem kell titeket… annyira sajnálom… - mondta, miközben egy könnycsepp hullt ki szeméből.
Egy darabig még meredten bámultunk egymásra, ám egyszer csak a fiúk feleszméltek a hirtelen, és egymásnak estek. Szinte nem is foglalkoztak velem. Tudták, hogy én vagyok a leggyengébb a csapatba, hisz nincs semmiféle támadó technikám, így egyetlen választás maradt. Egymást csépelni. Szinte szívem belesajdult, miközben egymást csépelték. Éreztem a dühöt, mi saját szívüket szította. Mire egyikük a földre került, a másik olyannyira kimerült, hogy nem volt túl nagy gond, még nekem sem legyűrni. Így kerültem én a 2. fordulóba, mint a csapat győztese, és bár a szívem nehéz volt, mégis határozottsággal folytattam a feladatot. Mindaddig, míg egy futár nem érkezett. Ez volt az egyik legfontosabb esemény egy ninja életében talán, mely egész életét befolyásoló tényezőként érhette… én mégis mindent hátra hagyva indultam útnak, hogy haza térjek. Bár a versenyről diszkvalifikáltak, én mégsem bántam, hisz a levél mindent kisöpört a fejemből. A családi fogadónk inasa, ki egyben apám közvetlen helyettese és legjobb barátja volt írta az üzenetet, és szokásához híven rövid volt és tömör.

„ Kisasszony, nehéz elmondanom, de kötelességem: a fogadót megtámadták. Anyád megtörve, de épségben, atyád viszont…”

Bár az üzenet nem írta le, én mégis tudtam mit takar. Atyám meghalt. Öt nap múlva értem csak haza, eddigre már a fogadóban keletkezett károkat is el kezdték már javítgatni. Ám akárhova is néztem, minden ismerős szemben csak bánatot, és szomorúságot láttam. Szinte majd megszakadt a szívem. Bár a tetteseket elkapták, és tömlöcbe vetették a fájdalom nem múlt el. Anyám megtört lelkileg, és nem volt képes tovább józan ésszel tekinteni a világra. Mindenhol rémeket, és gyilkosokat látott, annyira megviselte a dolog. Így került az én nevemre a fogadó, mindössze 16 évesen. Jin, az inasunk volt az egyetlen támaszom ez idő tájt, ki mindeddig is rengetegszer ellátta apámat is jó tanácsokkal, és bár elvesztette jobb szemét és bal lábfejét az ütközetben, de próbált úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Jin veterán shinobi volt, ki visszavonult az éves során a falu engedélyével, és sikerült elérnie a megmaradt kapcsolataival, hogy Yukigakure vezetőssége (kiknek többségét néha még mi is megszállásoltuk) engedélyt adjanak rá, hogy bár megtarthassam shinobi létem, de a fogadóba maradva elláthassam az ottani szerepemet. Persze ettől még ugyanúgy mennem kell, ha a kötelesség hív, én mégis hálás voltam ezért legfőképp Jinnek. Három év telt el az óta. Három hosszú kínkeserves év. Akaratlanul is közöny függönye lepte el tudatomat a családom elvesztése okozott. Anyám állapota nem javult, de az évek során sikeresen kitanultam mindent, amire fogadósként szükségem volt. A csapat, amibe eddig voltam shinobiként egy idő után kénytelen volt egy állandó harmadik tagot szerezni, mivel én nem mindig tudtam elmenni, és a falutól kapott engedmény miatt, csak vész, vagy különleges dolog esetén voltam köteles menni, így általában oda kerültem be, ahol éppen emberhiánnyal küzdöttek. A maga módján élveztem ezeket a küldetéseket. De tudtam, hogy soha többé nem fogok tudni, ugyanolyan mosollyal az arcomon haza, mint akkor, mikor még atyám volt a családfő.

Napjainkban

Mélyet szívtam a kezemben lévő pipámból, majd kifújva a füstöt elgondolkozva néztem át az előttem viduló társaságot. A fogadóban álltam a recepció mellett figyelő tekintetemet végigjárva a kisebb családokon, magányos férfiakon. Tekintetem minduntalan végig suhant az szeszt vedelő cimborákon, az éneklő, táncoló párokon, vagy épp a csintalan gyerkőcökön, akik próbáltam megszökni anyjuk vigyázó szeme elől. Apró mosolyt csalt az arcomra a vidám hangulat, melyet csak fokozott a mulatós zene vidám pörgése. Egy sötétruhás árny férkőzik be a látókörömbe, de oda se kellett figyelnem, hogy tudjam: Jin volt az, az inasunk, aki falábai ellenére is olyan némán mozgott, mintha soha sem vonult volna vissza a shinobi létből. Egy fáradt sóhajjal csóváltam meg a fejem, hisz Jin ismét meghajlással köszöntött.
- Remélem nem felejtette el, igazgatóasszony, hogy beszédet kell mondania. – kérdezte szokásos udvarias, mégis meglehetősen… fenyegető hangján Jin.
Jinnek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy néha akaratlanul is összezavarja a vendégeket, mert bár minduntalan udvariasan szól hozzájuk, érdekes hanghordással áldotta meg az égiek, és emiatt gyakorta úgy érzi miatta az ember, minthogyha valami rosszat követett volna el, de valójában semmit sem tett. Szívtam egyet a pipámból egy újabb adagot, és egyetlen mozdulattal a közelben található hamutálba pöccintettem az elégett dohányfüvet.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetsz Jin, de elég nagy kislány vagyok már. Emlékszem nyugodj meg. – mondom aprókat kuncogva.
- Ahogy érzi asszonyom. Mindenesetre tudja mi a véleményem a pipázásról. Nem tesz jót az egészségének.
A fejemet csóválva mosolyogtam a kijelentésén. Ezt számtalanszor eljátszottuk már több ízben, sőt ez már csak olyan szokássá is vált nálunk. Állandóan kioktatott, hogy ne pipázzak, és én csak legyintve hessegettem el még a gondolatot is. A zenészek hamarosan abbahagyták a muzsikát, és a vendégek is izgatottan némultak el. Mindannyian tudták, hogy mi következik, hisz a törzsvendégeink többsége direkt ezért az eseményért látogatott el hozzánk. A fények hamarosan kihunytak, és már csak a színpadon fényei világítottak. Nyugodt léptekkel indultam oda, majd egy apróbb szökkenéssel, már az emelt színpadon is voltam. Néhány vendég, még reménykedő pillantással is próbálkozott a sötétben, hátha megláthat valami érdekeset mikor meglebbent, a kimonom. Végül mikor a színpad közepén álltam, negédes mosollyal a vendégekhez fordultam, és lágy mozdulatokkal széttártam kezeim.
- Hölgyeim és Uraim. Mélységesen örül a szívem, hogy ennyien idejöttetek szerény kis hajlékunkba az év ilyen korai idején is. A lehető legnagyobb tisztelettel üdvözlöm minden régi és új vendéget, kik ma megszálltak nálunk, és remélem, hogy nem utolsó alkalommal élvezhetem társaságotokat. A legtöbben biztos tudjátok, már mi következik most. Évről évre, minden alkalommal, ezen a napon megrendezésre került a Fagyos Szív bátorságpróbánk, mely során a résztvevőink versenyszerűen megmártóznak a mellettünk csörgedező patak vizében, és azé a diadal, ki utolsóként marad a vízében. A győztes jutalma nem csak az, hogy a következő nap éjféléig az intézményünk minden részlegét, szolgáltatásait ingyen veheti igénybe, de egy teljes hétig ingyenes ellátásban élvezheti a VIP szobáink kényelmét családjával, barátaival. – több ember is ujjongott, fütyörészet, mire a vendégek nagyjai csatlakozott a jókedvhez, mit én csak egy halovány mosollyal fogadtam, ám végül elhalt a zaj és folytattam, mire a fények kinyúltak a teremben. - Az idei verseny igen izgalmasnak bizonyul, ugyanis több veteránversenyzők is akad, köztük három bajnokunk is, kik kiérdemelték a verseny megnyeréséért kapott Fagyos jelzőt. Köszöntsük sorainkban Fagyos Jozefet és Kizashit, kik a négy évvel és az öt évvel ezelőtti versenyünk nyertesei. – a két férfi felállt, és fogadta az őket megérdemelt ujjongást, majd mikor alábbhagyott a lendület folytattam – És köszöntsük nagy tapssal a három éve veretlen bajnokunkat Fagyos Kirigajat. – a felálló nagydarab embert, talán az előző kettőnél is nagyobb lelkesedéssel ünnepelte a közönség, de ismét elhalkultak végül – Persze ez nem azt jelenti, hogy a nyeremény, már eldöntetett. A teremben minden nagykorú személy bátran részt vehet a versenyen és mindenkő egyenlő félként harcolhat a címért. De ne feledjétek, csak egy győzhet. Csak egy személy zsebelheti be a címet, és hogy még érdekesebbé tegyem a dolgot az idei évben egy újdonsággal láttam el a jutalmakat. – mondtam mire a teremben néma csend lett, és még a személyzet több tagjai is meglepetten nézett rám, mert ők sem tudtak erről a meglepetésről – A verseny jutalma a nemrég említett jutalmakon kívül még egy dologgal kiegészült. A Kék Szoba kulcsával. Bárki, aki győz lehetőséget kap, hogy egy alkalom erejéig bebocsájtást nyerjen a legprivátabb helyiségbe, ahol az én szolgáltatásaimat veheti igénybe a győztes, a saját kérései szerint. Remélem sikerült motiválnom a drága vendégeimet. Nos, hát kezdjük el, az idei év Jeges Szív versenyét.
Egy pillanatig néma csönd uralkodott az étkezőben, míg át nem dolgozták az emberek a mondataim értelmét, ám ekkor hatalmas ujjongásba tört ki a nép (leginkább férfiak). A kék Szoba egy olyan helyiség volt, ahova szinte még senki sem lépett be, még a személyzet tagjai közül is csak kevesen jártak bent, és most lehetőséget adtam számukra, hogy ne csak bemessenek, de még a fogadó igazgatójával is eltöltsenek egy kis időt kettesben. Fél óra múlva kezdődött a verseny, és furcsa módon, a vendégek igen nagy százaléka gyűlt a versenyzők kiindulópontján, még olyanok is, akik nem is szándékoztak először részt venni. Úgy tűnt eléggé imponáló ajánlat hangoztattam el. Azonban a meglepetések sorának még nem ért vége. Évről-évre jómagam minduntalan csak a part közelben figyeltem az eseményt, de (a férfiak nagy örömére), most én is ott álltam a versenyzők között egy szál fehérneműben. Jin lépett a versenyzők mellé és hangosan némította el az embereket.
- A szabályok a szokásosak. Maximum fehérneműben lehet részt venni a versenyen az igazságosság kedvéért. A verseny ideje alatt, bárkit, aki zaklatáson, vagy verekedésen érünk, azt örök időre eltiltjuk a versenytől. A szabályok szerint egészen nyakig vízbe kell merülni, akinek a vízfelszín a válla alá kerül, az kiesett. Idén az igazgató asszony is részt vesz a versenyzők között. Kérem, emiatt az etikettet amennyire lehet még inkább betartani. Aki csalással próbálkozik, azt diszkvalifikáljuk. Nos… de elég volt ennyi beszéd. Kezdődjék a verseny!
A kong megdördült, és megannyi embert gázolt a jeges vízbe, és merült nyakig a vízbe. Minden évben akkor került megrendezésre a dolog, mikor a tavacska vize a leghidegebbé vált, ami általában körülbelül nagyjából ugyanazon a napra tehető minden évbe. Bár idén ez a lehűlés sajnos elcsúszott, a hideg hegyi patak vize, attól még ugyanúgy falta a versenyzőket, szinte alig pár perc alatt a versenyzők fele fel is adta a versenyt, és betámolyogtak az épület szauna részlegébe, amit persze ez alkalommal ingyen használhattak. A kíváncsi nézők között, több helyen is folytak a fogadások, hogy vajon ki nyeri a versenyt, és többen is bíztatták versenyzőket. De persze nem egy mérges asszony szavai is kivehető volt, ha férjura rossz helyre nézegetett. Én ezt mindet azonban csak kellemes zsibongásnak vettem. Már körülbelül tíz perc telt el a verseny kezdése óta, és alig maradt már versenyző, mindössze három ember maradt a vízben. Az egyik egy nagyon lelkes ifjonc volt, aki nemrégiben tölthette be a tizennyolcadik életévét. Úgy tűnt nagyon vágyott egyik díjra, mert minduntalan rám pillantgatott. Bár, már régen elkékült a szája, és remegett, mint a nyírfa levél, bent maradt. Ismertem a fiút, főképp azért, mert több ízben is szerelmet vallott már nekem, de én szegény fiút mindig apró kuncogással, de finoman utasítottam el. Úgy tűnt azonban ez nem gátolta meg, és elhatározta, hogy megnyeri a versenyt, és a többi már csak rejtély, milyen szolgáltatást kérne nálam, ha a már a privát szobában vagyunk. Mindenesetre volt sejtésem ezen a téren. A másik Kirigaja volt, akin nem igen lepődtem meg. A férfi 12 perc 48 másodperces rekordja volt a fogadó legtöbb ideje, így nem csalódtam benne, és bíztam is, hogy vele versenyzek a fináléban, ugyanis akárcsak bennem, a férfiban is egy igazi Hó Országbeli fagyos vére csörgedezett. Hamarosan az ifjú feladta a versenyt, és már-már eszméletlenül támolygott ki a vízből. Már csak én és a férfi maradtunk a vízben, és a percek csak úgy teltek. Hófehér bőröm szinte világított a vízben, olyan hatást keltve, mintha jégtükröződne vissza. Tekintetünk összekapcsolódott, és bár percen belül Kirigaja felállt, és feladta a versenyt. Bár remegett, és a végtagjai zsibbadtak, tudom, hogy tovább bírta volna. De feladta, mert tudta, hogy nem győzhet. Egy fáradt mosollyal végül én is kiszálltam a vízből, mire a hideg szellő járt körbe. Egy dolog volt a lényeges dolog, ami feladásra késztette a férfit. Bár a végtagjaim elgémberedtek, nem remegtem. Én még a közelébe se voltam a tűrő határom közelébe, és ezt Kiri, aki tapasztalt versenyző volt felismerte, és inkább hamar túlesett rajta. Hatalmas üdvrialgás fogadta a győzelmem, és min ahogy minden évben szokás volt, a fogadások tétei máris gazdát cseréltek, és ahogy minden évben, a már felmelegedett versenyzők és a vendégek pár perc múlva már ismét az étkezőben ettek, ittak, megtárgyalva a mai nap eseményeit. Én eközben magamra öltöttem száraz ruháim és szomorkás tekintettel meredtem a hidegvízű patakcsillogó felszínére. Nem mentem be… és most már nem is fogok.
- Mikor indul kisasszony? – kérdezi türelmesen Jin.
- Hogy jöttél rá? – kérdezem nagyot sóhajtva, de hátra nem nézve.
- Ugyan asszonyom azért ennél jobban kéne ismernie. Egész nap látszott kegyeden, hogy gondolkodtatja valami, ráadásul részt vett a versenyen is. Különös viselkedés ez Öntől, hisz mindenki tudja a személyzet közül, hogy kegyednél nem bírja jobban senki a hideget. Minden reggel a patakban fürdik, mikor a leghidegebb van… Nem gondolja, hogy…
- Hogy jöttél rá? – kérdezem ismét, a szavába vágva, most egy kicsit rányomva, ugyanis bár a férfi magyarázásában voltak, ez akkor sem jelentett volna semmit.
- Khm… nos… Láttam amikor csomagolt az útra…
Elmosolyodtam. Jin sosem volt jó a búcsúzkodásban, ilyenkor hajlamos sokat kertelni. Rámosolyogtam majd biccentettem.
- A falu hív. Mennem kell. Vigyázz kérlek a fogadóra.
- Úgy lesz asszonyom... vigyázzon magára.
Elmosolyodtam, majd hátat fordítottam a férfinak, majd elindultam lefele a dombon. A csomagjaimat már három napja a faluba küldtem, és már csak ez volt hátra… egy utolsó versenygés, mielőtt visszatérek a faluba… a helyre, amely új izgalmakkal fog ellátni.

Hidan Pént. Jan. 08 2016, 07:27

Hát chunnin szintű karihoz ez az előtörténet kissé soványka, ha szabad megjegyeznem. Szívem szerint elfogadnám, de méltatlan lenne azokkal szemben, akik hosszabb előtörténetért is bőven 150 alatt kapnak kezdőchakraszintet. Bár minden sorát élveztem, szeretnélek megkérni, hogy írj hozzá még pár dolgot.

Hidan Szomb. Jan. 09 2016, 07:02

Pompás, köszönöm a bővítést ^^ Eredj adatlapot csinálni. Kezdőchakra: 225, a többi fel van írva. Jó játékot!

Ajánlott tartalom

Hamada Fuyu

Hamada Fuyu

Re: Hamada Fuyu

Re: Hamada Fuyu

Re: Hamada Fuyu