Doshiri Asuka

Jutsu: Kanashibari Kangen // Bénító Zene
Helyszín: Valahol a Szél Országában, egy sunagakurei menekülttáborban
Tanító: Nanami

Forró nap volt, akár a többi. Kicsiny csapatunk egy régi, elhagyatott templomban húzta meg magát a hőség elől. Néhány szenzor shinobi folyamatosan fürkészte a tájat, nehogy váratlan vendégünk érkezzen. Nagyjából húszan húztuk itt meg magunkat, több sérült is volt közöttünk. Amióta elfoglalták Sunagakurét, csapataink teljesen szétszóródtak. Tudtommal páran Konohában vertek tanyát, a többiek pedig sivatag szerte bárhol ott voltak.
A csapatunkból keveseket ismertem személyesen. Egyedül talán Nanamit mondanám olyannak, akit elég jól ismerek, hisz annak idején együtt koptattuk az akadémia padjait. Emlékszem, állandóan mosolygott, mindig is nagyon vidám természetű volt. A menekülésünk óta viszont állandóan komornak láttam. Meg tudom érteni, hisz én sem örülök. Az egész családom odahaza maradt, fogságban. Ki tudja milyen életük van most. Mivel nem én voltam őrségben, volt időm töprengeni a szüleim és testvéreim hányattatásain.
– Szia! – zökkentett ki Nanami a mélázásomból.
– Üdv! – köszöntem neki vissza. – Mi a helyzet?
Elég bugyuta kérdés volt, de nem futotta többre tőlem. A kunoichi az arcára erőltetett egy mosolyt, majd beszélgetni kezdtünk. Leginkább a jövőnkről társalogtunk: mit csináljunk ebben a helyzetben, hogyan lehetne felszabadítani a falut és hasonlók. Majd hamarosan a lényegre tért.
– Jól emlékszek, hogy jártas vagy a Genjutsuban? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Lenne egy technika, amihez társat keresek. A segítségével meg tudjuk bénítani az ellenségeinket. Ha többen játsszuk, akkor akár elég komoly csapatokat is megállíthatunk!
– Tetszik az ötlet! – feleltem, mire teljesen fellelkesült. – Miről lenne szó? – kérdeztem, mire ő előadta a technikát. Egy dal, amit ha eljátsszunk, megbénítja az ellenséget. Pont kapóra jön, hisz van egy fuvolám, amivel el tudom játszani.
– Vágjunk bele! – mondtam. – Mivel kezdjük?
Nanami ekkor egy tekercset nyújtott át nekem. Érdeklődve tekertem szét és néztem meg magamnak. Egy kottát tartalmazott a papíros, ami egy egész egyszerű dalt ábrázolt. A hangokat nézve azonnal rájöttem, hogy eléggé szomorú lesz, amit le fogok játszani.
– Ez a dal kell a technikához? – kérdeztem.
– Nem egészen. A dalban vannak olyan hangok, amelyek elősegítik a technika kimenetelét. Ha ismersz hasonlót, akkor az is megteszi. A szomorú dalok általában nagyon is megkönnyítik az alkalmazást.
Mivel volt már hasonló technikám, aminél egy dalt kellett eljátszanom, így nem is húztam sokáig az időt. Tudom, hogyan kell megfelelően a fuvolába áramoltatni a chakrámat és ezáltal elérni egy hatást. Így hát előveszem a hangszeremet, majd ránézek a kottára és elkezdem gyakorolni a dalt: A#, C, C#, majd egy jóval magasabb F# és így tovább. Eddig tiszta sor. Szerencsére a dal főleg negyedekből és félhangokból állt, így nem volt nehéz a kottát olvasva eljátszanom. Néha becsúszott egy-két kisebb hiba, de semmi komoly. Már csak memorizálni kellett.
Éppen ezért kezdtem ismételgetni a kottában látottakat. Nem tudom hányszor játszottam már el, amikor becsatlakozott hozzám. Így hogy hallottam is dalt, sokkal jobb volt, elvégre pontosabban is tudtam, hogyan kell játszani, milyen tempóban. Ez volt a technika első fázisa, ami lényegében csak egy nagyon laza bevezető volt. Elvégre, ahogy mondta, más dallal is képes leszek kifejteni a hatást, a lényeg, hogy megfelelő hangokat játsszak, illetve a chakrámmal módosítsam a hanghullámot.
– Most, hogy nagyjából tudod a dalt, menjünk ki. Nem szeretném, ha mindenki megbénulna idebent. – mondta Nanami, majd intett, hogy kövessem.
Szóval elhagytuk a rejtekünket. Út közben a kunoichi jelzett két fiatalabb srácnak, hogy jöjjenek ők is. Miután már kint voltunk, kezdődhetett a következő fázis, ami már magát a technikát jelentette. A nap erőteljesen sütött és egy csepp szellő sem volt, ami enyhet hozhatott volna. Ennek ellenére mi kint voltunk és tanultunk.
– Ők itt Nakamura és Akechi – mutatta be a két shinobit a kunoichi. – Ők lesznek a segítségedre a tanulásban.
– Üdv! – intettem nekik. – Rátérhetünk akkor a technikára? – kérdeztem. – Mit kell tennem?
Nanami nem vacakolt sokat, elkezdte játszani a dalt, majd hirtelen azt vettem észre, hogy nem tudok mozdulni.
– Kezdd el játszani a dalt, miközben chakrát áramoltatsz a hangszeredbe. Amíg játszol, próbálj arra koncentrálni, ahogy megbénulnak az ellenfeleid és ezt a parancsot vidd bele a dalodba.
Mivel már minden információm meg volt, ami a technikához kellett, a számhoz emeltem a hangszeremet és elkezdtem játszani a dalt. Mielőtt a lényegre tértem volna, kétszer még elpróbáltam kottából.
Majd jött a lényeg. Becsuktam a szemem és lassan előadtam a dalt. Először csak kevés chakrát koncentráltam a hangszerbe, majd magam elé képzeltem, ahogy körülöttem mindenki megbénul. Hirtelen azonban mocorgást hallottam, amitől megtört a koncentrációm. A két „segédem” kezdett el gyakorlatozni. Elmosolyodtam, majd újra nekifogtam a dalnak. Figyeltem ahogy a két shinobi harcolt egymással, majd a hangszerbe koncentráltam a chakrámat és próbáltam bénaságra parancsolni őket. Sajnos a dal végére sem sikerült eredményt elérnem, vagy legalábbis nem volt látható nyoma. A két srác ugyanolyan intenzitással küzdött. Éppen ezért előröl kezdtem a dalt, de most már sokkal több chakrát fektettem bele. Néztem ahogy a páros egymásnak ugrik, elindul egy ütés, majd egy rúgás. Az első néhány hangra nem történt semmi, éppen ezért növeltem a chakra áramlását. Ahogy néztem őket, egyre csak arra koncentráltam, hogy dermedjenek meg. Már majdnem a dal végénél jártam, amikor feltűnt, hogy lelassultak kicsit. A két shinobi mozgása kezdett darabos lenni, de sajnos kifogytam a hangjegyekből, ráadásul kissé meg is erőltettem magam.
– Ez aztán nem semmi! – szólaltam meg. – Fiúk, öt perc pihenő! – kiáltottam oda a párosnak, akik ezután leültek mellém.
A pihenő alatt a kottát bámultam és próbáltam memorizálni az egyes részeit. Leginkább azt próbáltam eldönteni, hol lenne a legcélszerűbb a bénító hullámokat bevetni. Öt perc után a páros felállt és újra gyakorlatozni kezdett. Én még vártam egy picit, hogy alaposan bele melegedjenek, majd nemsokára belekezdtem a dalba.
Figyeltem ahogy harcolnak, majd komolyabb adag chakrát „leheltem” a hangszerembe. A srácok mozgása azonnal darabosabbá vált, ráadásul kizökkentek a ritmusból, így sikeresen bevittek egymásnak pár találatot. Ekkor kitaláltam, hogy egyszerre csak az egyiket próbálom megbénítani. Akechi éppen a földön feküdt, Nakamura pedig épp felugrott a levegőbe. Láttam, ahogy megcsinál egy szaltót és ebből a mozdulatból akart egy rúgást elindítani lefelé. Ekkor szépen kijelöltem őt célpontomnak. Egyedül ő rá koncentráltam és sikerült! A srác szépen körbefordult, majd leesett Akechi mellé a földre.
Ekkor felálltam és elindultam feléjük. A szám végig a fuvolán volt és a dalt játszottam. Nakamura próbált mocorogni, de sikeresen fogva tartottam. Ekkor Akechi ugrott fel a földről, mire őt is megbénítottam. A shinobik próbáltak küzdeni ellenem, de mivel elég közel voltam hozzájuk és most sokkal jobban hallották amit játszok, sokkal nehezebb dolguk volt.
– Ez nem is volt rossz! – szólalok meg, miután abbahagytam a zenélést. – Remélem hamarosan elég sokan végzik majd a bénító dalom fogságában. Jó lenne már azokat az álnok shinobikat kikergetni az otthonunkból!
Nanami elégedetten tapsolt meg. Úgy néz ki, tényleg sikerült elsajátítanom a technikát. Azonban még csak az elején jártam az egésznek. Elvégre még csak két embert tudtam megbénítani.
– Gratulálok, ez nagyon jól sikerült! – mondta a kunoichi. – Lassan élesben is kipróbálhatjuk, hogy mit tudunk. Sokat kell még gyakorolnod, hogy komolyabb tömegeket is lebéníts, de szerintem a geninekkel és a gyengébb chuninokkal nem lesz gondod. Ha pedig csapatban használjuk a dalt, akkor úgysem tudnak majd ellenállni nekünk.
Jól estek Nanami szavai. Az utóbbi időben nem kaptam semmilyen lelkesítő beszédet. Sőt! Leginkább egyedül róttam a sivatagot, ezért semmilyen beszélgetésben sem volt részem.
– Mikor fogjuk kipróbálni élesben a technikát? – kérdeztem a társam. – Elvégre nem gyakorolhatok örökre a honfitársaimon. Inkább az ellenséget szorongatnám meg.
Nanami ekkor elmosolyodott, majd intett, hogy menjek vele vissza a templomba. Akkor még nem tudtam, hogy milyen kalandok várnak még rám és hogy mit hoz még a jövő. Azóta viszont megéltem már egyet s mást.