Víz Országának Partjai

A Határszigetek következő állomása a Víz Országa. A partszakaszokon őrtornyok vannak felállítva és több kisebb-nagyobb kikötő is található, de vannak olyan szirtek is, ahol semmilyen védelem sincs a nehezen megközelíthetőség miatt.

//Lehet, hogy kissé érthetetlen lesz, igyekszem tisztán fogalmazni, csak az ilyen lélekben történő dolgok olyan... nos hosszúak és fontosak... huh mindegy szóval itt ez a naggggyon hosszú poszt. És... igen tudom milyen a vége de nagyon túl akartam lenni rajta.//


Mi a jó... csillámpóni? A fejem fáj, lassan újra sötétbe borul minden körülöttem. Hogy lehet valaki ennyire... hagyjuk. Annyira... úristen de felcseszi az agyamat! - Rip Lu utolsó gondolatok. 

De jó, sikerült megint kiütniük? Ez azért több a soknál. Körbenézek a megszokott, félhomályban ami a lelkemben uralkodik, Vércit keresem. Ekkor valaki a kezemhez ér. Amikor felnézek Vércit látom. 
- Én megyek Lulu. - mosolyog rám fölényesen. 
Néha úgy érzem gyenge vagyok, még az élethez is gyenge. Semmit sem tudok biztosan, a múltam csupa homály és szakadozott kép a személyiségeim akkori gyors váltakozása miatt. De miért is jut ilyesmi az eszembe? Hiszen nekem pont ebben a pillanatban kellene határozottnak és erősnek lennem. Ám amit érzek az csak fáradtság. Engedném is, hogy Vérci megfogja a karomat ahogyan szokta és egyszerűen száműzzön a testemből de... de nem engedhetem. Megérzem hideg ujjait a karomon, hallom a hangját, ahogyan nyugtatóan suttog valamit. Nem is érdekel mit. A hideg a csontomig hatol, megdermeszt. Mindig ez van... minden egyes alkalommal. Aztán mint egy villámcsapás hasít belém a felismerés hogy - nem engedhetem neki! A tompa zsibbadtság távozik a tagjaimból. Elcseszte ezt, nagyon elcseszte, most miatta vagyok öntudatlan állapotban. Persze a megjegyezhetetlen nevű emberke közreműködése nélkül is valószínűleg összecsuklottam volna. Azért nekem is sok ha elkezdik akupunktúrázni a lábamat. Egy rohadt karddal! Lefejtem magamról a kezét. Arca nyugodtból egy pillanat alatt változik dühössé és bosszússá. Emeli a kezét, hogy lesújtson, de ekkor... csak a semmit éri. Én már... én mér ott sem vagyok. Nincs időm erre, hiszen... azt hiszem éppen magamhoz kellene térnem.

Hideg víz éri az arcomat, mire kissé kábán nyitom fel a szemeimet, majd azonnal vissza is csukom. Mélyet sóhajtok. Szar helyzet. Megint. Vonzom a szerencsétlenséget? Miután az engem felébresztő barom kimegy újra sóhajtok. Persze a mozgolódásból rájövök, hogy valószínűleg valami rohadt hajón vagyok. Magamban elmormolok egy imát, hogy a csávó ne legyen itt - és ekkor elő is lép. Hát ennél jobb nem lehet. Azonnal hányingerem támad, talán az M betűs nevűtől, de az is lehet, hogy a régi tengeribetegségem kezd előjönni. Utálom a vizet. Említettem már? Ha nem most megteszem. Bár az mulattat, hogy a megjegyezhetetlen nevű mindig a teljes nevemen szólít, amint meglátom a kezében Satsut, az arcom az eddiginél is sokkal sötétebb kifejezéssel gyarapodik. Ha lehetne szemmel ölni már megtettem volna. Nem is tudja mennyire fáj szegény Satsunak az hogy a kezében van. 
- Tedd le a kardomat te fasz vagy nagyon megjárod! - szűröm fogaim között idegesen. 
KOMOLYAN MINDENKI FEL FOG POFOZNI MA? Nyugi Lu. Ha nem lenne megkötve a kezem már fegyver híján kézzel tépném a torkát ennek a rohadt kimondhatatlan nevűnek. Égő arccal, de továbbra is gyilkos tekintettel nézek a férfira. Rohadék. Annyira ki akarom nyírni. Tudom sokszor ócsároltam a nem létező isteneket de ezt kapom érte? Vérci már megölte volna. Ha máshogy nem akkor szavakkal. Ezt a fejfájásomból is meg tudom mondani és a bosszankodó hangulatú csendből amit érzek felőle. A szavaira csak halkan nevetni kezdek. Nem nem értettem te barmomarcú elmagyaráznád még egyszer? Hátha megsüketülök. Amúgy jól elvagyok. Igazából nem nagyon érdekel mi lesz most velem. Innen úgy sem mehetünk azonnal a Lepratanyába ami azt jelenti lesz alkalmam megszökni a hülyegyerektől. Csodás hírek. Azt hittem te néma vagy drágám. Tudod mennyire fáj a kezem? Többet nem fogom meg a kezed az tuti. Boszorka... Csomó idő eltelik, amíg én igyekszem a sarokban valami repedést bámulni és nem a kiabálós csávóra nézni. Ha megtenném mondanék valamit ami valószínűleg nem lenne utána jó hatással... a testi épségemre. Az ajkamba harapok (van mivel!) mikor "megérkezünk". Hova? A két fehér ruhás hóembertől kiráz a hideg. Öhm... ok ebbe a szobába mindenki csak úgy beleteleportál ugye? Csendben hagyok mindent, még csak meg sem szólalok ahogyan a hülye Lu féle szabályzat előírja. A creepy csávók még mindig ijesztőek. Nagyon. Amikor kilépünk a sötét akárhonnan még örülök is a hidegnek, hiszen még sem annyira hideg mint amitől már hányingerem támadna. Valahogy le kell innen lécelnem. De nagyon gyorsan. Nem nézek sem jobbra sem balra, nem is akarok. Tudom mit kapok mindig. Ismerem az összes pillantást, most pedig nincs kedvem hozzájuk. Egyedül a deszka rokonszenves, én is valahogy így nézhetek ki most. A lábamba minden lépésre irtózatos fájdalom nyilall, de nem szólok semmit, arcom mint egy tökéletes maszk. A színészi tehetségem sosem fog elveszni. Fellélegzem amikor végre normális földre ér a lábam. Azonnal be is villan egy lehetőség. Fáj a szívem a kardomért... még mindig annál a rohadtlelkűnél van. Viszont ő nagyon messze van tőlem. Ha megpróbálok megszökni akkor lehet hogy sikerül... lehet hogy elkapnak és akkor nem lesz újabb lehetőségem. Most vagy soha. A vízbe nem nagyon ugranék, személyes okok miatt valószínűleg sokkot kapnék tőle. Tárgyi bizonyítékom van rá, hogy már kétszer is megtörtént. Elfintorodom. A nyomorék gyerek úgy tűnik nem nagyon figyel. Az a baj, hogy... hogy Satsu ott van. Legszívesebben azonnal cselekednék de... Melyik fontosabb? Az elméd épsége vagy az a rohadt kard? Nem tudom. Majd én megmondom. Ha te még egyszer oda mész annak nem lesz vége. Azt hiszem ketten is megvagyunk itt. Vagy akarsz még egy plusz részt? Valakit aki zargat helyettem is? Nem tehetem... Ám ekkor a kezem magától mozdul oldalra rántom a karjaimat, majd ha ezzel nyertem egy kis fordulatot akkor épségben lévő lábammal jól ágyékon rúgom a fogva tartómat. Visszazökkenek a testembe, de nem tétovázom. Meg egyszer gyomorszájon is hogy érezze a törődést. Ahogy ezzel végeztem és sikerül a szorítás enyhülésénél kiszabadítanom a kezeimet egyszerűen elrohanok. Persze céltudatosan. A lábamra alig tudok ugyan ráállni de kizárom a fájdalmat és minden mást. Igyekszem nagyon eltűnni szem elől akár egy facsoport vagy ház (ki tudja talá ott terem egy) igénybevételével. Persze én sem gondolom, hogy ez sikerülni fog, de lehet hogy nyer nekem egy kis időt. Ch... Persze akkor sem hagyom abba a rohanást. A lábamat már nem érzem, de nem érdekel. Annyira nem érdekel. EGY BAROM VAGY VÉRCI. UTÁLLAK! Úgyis utánad jönnek. Itt lesz a kard is. Nyugi van. Akkor miért? Mert megtehetem! Ennek... nincs is semmi értelme...

//Tökre megvilágosodtam. Ez a hülyegyerek tiszta Elza! *utálja a Frozent*//


Számolhatok én amíg leesik magától a lábad? Nem. Ch. Olyan hangulatromboló vagy. Eddig úgy volt te vagy a kegyetlen és a nyugodt, abbahagyhatnád ezt a cseszegetést. 5...4...3... Fejezd be! 2...1... Figyeld felcseszed az agyamat és olyat teszek amit te sem akarsz. OK? Szóval maradj már KUSSBAN! Hosszú csend. És most... fék. A lábam szinte földbe gyökerezik. Francba. Nem hagyom magam! Vérci rúg egyet-kettőt az épp leesni készülő lábammal, majd elégedetten hümmög. Én eközben csak a szememet forgatom. Elengednéd a lábam? Nyem. Liba. Boszorkány. Vérci engedj már el. Idegesen nézek körbe. Francba. Vagyok annyira ideges, hogy bárkinek aki a közelembe merészkedik lerúgjam a fejét a helyéről. Közben a lábam csak nem mozdul. Pontosan tudom mi történik, annyira nem vagyok hülye. Vérci és a kis játékai. Két lehetőség van. Vagy megunta az életét és elszórakozik, vagy előttem jár valahol gondolkodásban. Rájöttééél~ Azt hittem ismersz... sosem kockáztatnék. Ezt hívják higgadtságnak. Franc. A lelki állapotom (jó tudom nincs lelkem, de a hasonlat érdekében tételezzük fel hogy van) minden pillanatban háromszázhatvan fokos irányváltást végez, így tudatilag sem vagyok a legjobb választás. Persze ez a rohadék tud mindent és figyelembe sem veszi az alkunkat. Ahogy meghallom Hülyegyerek hangját hányingerem támad. Fhuj ide ne gyere te leprás csavargó. Teszek hátra egy lépést. És sikerül is. Ledöbbenek és egy pillanatra megállok. Ez volt a hiba amit elkövettem. Mert újra ledermedek. Most ecsetelném  az érzést amikor fognak és kilöknek a saját testedből de nem tudom leírni sehogy sem. Levegőért kapok, de nem tehetek semmit. Vérci nem nevet, nem mond semmi bántót, csendben álldogál ott egészen amíg ide nem érnek a barmok. Majd megérted. De nem fogok órákig magyarázkodni. De az előbb te jöttél el! Gyorsan változik a véleményem. Ezt tőlem örökölted. Éppen kérdeznék is valamit vissza, de ekkor Vérci szép lassan visszahúzódik a biztonságos kis zugába az elmémben. Fogadjunk megeszi az agyamat! 
Ahogy a lábamat is elengedi, azonnal megérzem a fájdalmat. Csak a büszkeségemnek és a lelki erőmnek (a maradékának) köszönhető hogy állva maradok. A lábamban az érzés kicsit ahhoz hasonlítható mint amikor először átszúrták a vállamat. Mintha belülről akarna szétrobbanni a hús. Azért szépen kilakkozott körmű ujjaimmal egyszer még bemutatok a leprásnak. Ne kérlek ne szólalj meg, most nem vagyok hajlandó ezt hallgatni. Sőt... rohadtul nem vagyok képes ezt hallgatni! Ahogy megérzem a kezemen azt az akármit sóhajtok. De jó most már nem csak a lábam fog magától leesni. Jobb mintha a fo- Ki ne mondd! Az is ki miatt történt? Ez is? Meg vagyok áldva veled. Állj le Lulu. A hiszti nem vezet sehova. Szerinted ki nem ideges egy ilyen szituációban? Ha? Erre már nem kapok választ, valószínűleg neki is elege lett belőlem. Nem tehetek róla! Évekig kibírtam normálisan, de az ember nehezen kezeli az ilyen "rohamokat" ha 17 éves. Vérci csendesen hallgatja a gondolataimat, nem tesz hozzá semmit sem. Az arcom továbbra is kifejezéstelen, mint mindig amikor erősen gondolkozom valamin. Mi lett volna ha nem megyek a Füstbe? Ha nem hagyom ott az öreget? Ja valószínűleg levágták volna a karomat vagy ilyesmi. Persze ez sem ígér semmi jobbat. Minden lépésre éles fájdalmat érzek a lábamban, de ez nem látszik meg tökéletes maszkomon. Na ezt nem kellett soha tanulnom. Még a lepratanyában is jól jött. Persze Lu akinek hülye neve van, Lu akinek ijesztő a szeme, Lu aki minden orvost kikészít vagy megharap. Annak a Lunak jól jött ez a maszk. Aztán pedig szintén szükségem volt rá. Ha lopsz és rajtakapnak nem lehetsz ideges vagy összeszedetlen. És még most is erre támaszkodok. Úgyis csak ez maradt nekem, hiszen Satsu is annál a baromnál van - állapítom meg amikor a szemem sarkából rásandítok. Ez a dolog pedig nagyon is zavaró a számomra. Az a kard a lelkem része. Az ajkamba harapok (rossz szokás) és a lábamra téved a tekintetem. Legszívesebben csak lekuporodnék valahova és megvárnám, hogy elmúljon a fájdalom, de tudom hogy ez egy: lehetetlen kettő a fájdalom nem múlik el. Soha. Mindig csak eltűnik egy időre, hogy aztán a gyenge pillanataidban térjen vissza és eméssze fel a lelkedet. Arra eszmélek fel, hogy a nemérdekel nevű szólal meg mellettem. Szememet forgatva duzzogva dobom le magam a tönkre. Erősen egy levelet bámulok és igyekszem nem gondolni a lábam állapotára és a "kellemetlen" fájdalomra. Csak akkor törik meg a jég amikor Rohadék a Lepratanyáról kérdez. (amit nem szeretek nem veszem a számra a nevét, azért ez egyértelmű) Halkan kuncogok, majd az ajkamba harapva véget is vetek ennek a tevékenységnek. Arcomon derűsen pimasz kifejezéssel fordulok Leprás felé. 
- Figyelj te nagyképű rohadék. Én szívesen lelkiznék veled, de sajnos rohadtul semmi közöd nincs az életemhez. 
Váó ez egy kicsit félelmetes volt Vérci. Tudunk ilyet? Ezek szerint... amúgy örülj hogy nem valami eszesek és nem jöttek rá hogy létezem. Azért az ilyesmitől kímélj meg a jövőben. Néha furcsa dolgokat mondasz. Amúgy a rohadt szó nálad nagy favorit? Tudok jobban is, de nem akarom megöletni magunkat. Neked meg ajánlom, hogy egyes számban utalj magadra ezentúl is. Én? Te vagy... De nincs is értelme tovább ezen vitatkoznunk. Továbbra is az arcom elé hulló hajamat vizsgálom. A vége egészen töredezett. És hosszú. Nagyon. Ezaz! A csípőig érő hajkoronámnak sok sok lebukást és sérülést köszönhetek, de sosem vágnám le. Mégis ez cseszte el az egész életemet... de ezért vagyok különlegesebb mint ez a három itt együttvéve. 
Igyekszem nagyon gyilkosan nézni Nyomorékra amikor felráncigál. Komolyan? Mi vagy én valami bábu amit az ember ide oda rángat, megrugdossa semmi baja? Nem basszus! A lábam még mindig nagyon fáj, és minden lépést megszenvedek, de már azért egy kicsivel jobban vagyok. És ekkor ugrik be! A táskám! Basszus. Totál lesokkolok, ami az arcomra is kiül. A szemeim olyan hatalmasra kerekednek ki, hogy még a hülyék is észrevennék a sokkomat. Öt naaap~ Öt. Mennyi telt el eddig? Jézusom... ezt nem hiszem el. Eszembe kellett volna jutnia hogy... 
... hogy vér nélkül három napom marad hátra amíg önmagam maradok. 

//Először is: -.- Másodszor: Annyiszor el akartam már jutni idáig a karakterben. *evil laughter*//
 
 
Ok én nem fogok meghalni ha így folytatom tovább. Azt hiszem legalábbis. Ha egyenesen szaladnék vajon mi is történne? Semmi talán. De... arra érdekesebb lenne. NEM! NEM NEM! Soha többet nem fogok hülyén belefutni szituációkba. Sóhajtok. A szívem arra húz, az egész lényem, hiszen ez nem én vagyok, de nekem most a fejemre van szükségem. Rohadt életbe! Miért nem lehetek egyszer nyugisan? Ne röhögtess kérlek. Talán az előéleted miatt. Rohadék. Upsz! Észre sem vetted, és már rohadt-ozol is. Villámként nyilall belém a felismerés. Ilyet csak ő mondana... Idegesen pillantok körbe és elhajolok egy támadó szúnyog elől (hogyan élik ezek túl ilyen ködben az az istenek se tudják nem?). A gondolataim zavarosak, mintha nem is sajátjaim lennének. A fejembe soha nem tapasztalt hirtelenséggel hasít a fádalom. Mi a francot csinálsz? Nyugi van pszicho-kám. Vérci. Mi a franc történik most? És ekkor vesztem el az első érzékemet. Lalalala-la. A kép hirtelen tűnik el a szemem elől. Nem látok semmit. Ezt rühelled ugye? Nem emlékeztet valamire? Haaa? A sok műtét haaa? Előre nyúlok, kiutat keresnék, a sötétségből, de ez reális érzés. Igyekszem arra gondolni, hogy ÉN létezem, hogy Ő nem valódi, a tudatom nem fog eltűnni, ÉN LU vagyok, de ez sem segít. Kacagást hallok. „Tudod hogy a szemedért tesszük kicsim ugye? Hogy normális legyél.”  NEM NEM NEM! Mindig is az voltam. Aztán a fa érdes kérge is elenyészik az ujjaim alatt. Hisztérikusan csapok előre, de a semmit érem. Valaki itt épp elveszti a fejét… ja nem. MINDENÉT! Istenek én… Nem létezel! De igen. A fejem mintha nehézzé válna, ahogyan világtalan szemeim lecsukódnak. Kűzdök, de nem tehetek semmit, csak annyit, hogy ellenkezem. Tudod hogy nem győzhetsz. De... majd megérted egyszer hülyécske. Jóéjt Lulu drága! Ismerem ezeket a szavakat, hiszen ugyanazok a szavak amikkel én altattam őt évekig. Nos igen, a leprás éveimben. A kétségbeesés eloszlik, ahogyan a nyugodtság köde beburkolja a tudatomat. Már nem is érdekel. Csak… csak néhány nap mint akkor régen amikor Satsuval jártam a vidéket… Abból sem lett hosszabb idő mint néhány nap… Álmodozz csak.
//A helyzet rendhagyó, így első személybe írok//
Kinyitom a szememet. Az első amit észreveszek a füst. Váó! Sosem láttam még ilyen közelről. Meg akarom érinteni! Oooolyan szép a színe. Ne, nem szabad elragadtatnom magam. Hiszen Lulunak is azért hazudtam… Most azt mondaná: „A te lelkeden szárad” De nincs itt hogy ezt mondja. Túl erős lenne, de így most véghez tudom vinni amit akartam. Ördögi terveimet. Francba a humor elszáll amikor az ember ebbe a rohadt testben van? So uncool. A komoly kifejezés Lulu szokásos álarcával együtt olvad le az arcomról. Most önmagam lehetek. Úgy értem igazából. Hahaha. Ha csak egy kis időre is – súgja valami az elmémben. Szóval ilyen érzés. Épp kilépnék a fedezékemből hogy elkezdjem azt amivel talán megmenthetem ennek a félős baromnak a seggét. Ekkor összerezzenek. Önkéntelen reakció, mégis megrovom magam miatta. Nem vagyok olyan mint ő! Akkor ne is viselkedjek úgy! Szerencsémre minden kis rejtett képességgel rendelkezem amik utolsó „szabadságom” óta talán berozsdásodtak de még elő tudom őket csalogatni. Egy gyilkos gyorsaságával fordulok meg, hogy az ismeretlen szemébe nézhessek. Lulu nem a legalacsonyabb, de nem is egy jó magas leány, így nekem is fel kell néznem a rohadékra. Jejj. Na te mit akarsz tőlem faszagyerek? Haaa? Már így szemre kedvem lenne átvágni a torkát, de a hűvös oldalam visszatart ettől. Yukigakuréba nem mehetünk vissza, akkor én a gyilkos maradok és a rideg valaki mássá válik. Azt nem engedhetem. Az ürge jól meg van pakolva fémmel, de sajnos legnagyobb bánatomra nem a szívében hordja a késeit. Na mi legyen? Vajon kinyírták Leprát? MI? MI? Miért hívtam így? Semmi baj, a dolog gyengül amit Lulun alkalmaztam, de most én vagyok itt. Felemelem az állam és legmegvetőbb pillantásommal nézek az idegen felé. Nem tudtam megállni, így a gyilkos nyert. 
-  Igen valóban nem vagyok idevalósi te hülyegyerek.
Pontosan tudom mit csinálok. Gyakorlott mozdulattal rúgok az ellenfelem felé. Nagyon erősen ha lehet. És persze a nem sebes lábammal. Lulu az az idióta ha hagyta volna hogy az elejétől én legyek akkor nem kellett volna ezt elszenvednie és nem kellett volna ennyit színészkednem mint az utóbbi percekben. Az sem zavar, ha nem sikerül a támadásom. Ha kell körömmel kaparom ki a gyomrát, hogy végre vérhez jussak… Vagyis Lu jusson. Igen, most mondjátok nyugodtan hogy érdekel mi lesz vele. Hiszen… mindent érte teszek már a legeleje óta. Ha ő nem veszi észre, én akkor is itt leszek, hogy seggbe rúgjam amikor nem tetszik amit csinál. 

//Itachi- Frontról hazaérve//

6 emberrel néztem farkas szemet és még többen voltak a közelben, mégis megúsztam épp bőrrel. Kevés ninja mondhatja el magáról ezt és vajon hány kirigakurei társam veszett oda egy- egy elleni csatában. Sajnos nem tudom, bár úgysem számít, hiszen, mint ninja tudjuk, hogy bármikor odaveszhetünk egy küldetés során és ezt belénk is nevelik már az akadémia kezdetétől. Mindenki tudta, hogy mi vár itt rá vagy legalábbis sejtette. Tudtuk, hogy sokan fognak meghalni, de a háborúban vannak veszteségek, mi viszont megtettük a saját részünket. Sikerült elfoglalni Kumogakure partjait és talán beljebb is sikereket értünk el. Viszont nincs időm ezen gondolkodni, ugyanis épp csak sikerült meglógnom jó néhány konohai elől és nem biztos, hogy megint szerencsém lenne. A léónnal már nem tudom, hogy mi van, ugyanis ha még fel is oldanám a jutsut már túl messze van, sőt valószínű, hogy lassan magától is feloldódi.
Erőltetett menetben rohanok a tábor felé. Kezdetben nem gondolok arra, hogy ott mi lehet most, de ahogy közeledek egyre inkább mélyül bennem a kétely, hogy talán megtámadták a tábort. Szerencsére épp és sértetlen, minden úgy van, ahogy korábban hátrahagytam. Meglepő viszont, hogy olyan mintha pakolnának, sőt bontják el a tábort és készülődnek. Nem tudom, hogy ez visszavonulás vagy más áll a háttérben, de nem sok időm van gondolkodni, ugyanis egy őrszem ugrik elém és egyből rámförmed, majd közli is a hírt, hogy a falut megtámadták. ~Az otthoniak nem kedvesek számomra, nem is érdekel a sorsuk, viszont a falu sorsa annál inkább. Kirigakuréhez és a mizukagéhoz vagyok hű, nem az emberekhez. Viszont érdekel, hogy vajon ki támadta meg a falut és ki hibázott, hogy ez megtörténhetett. Bár számolni lehetett vele, hiszen Kirigakure teljes hadereje itt van Kumogakure partjainál és a falu szinte védtelen. Pár másodpercig még bambulok, majd összeszedve magamat pakolni kezdek. A fölösleges cuccokat, amik a hajóútra már nem kellenek az idéző jutsum segítségével "hazaküldöm". Mindent elpakolok, amikor valami furcsa dolgot taláolok, három darab ikerpengét, amik ránézésre pont megfelelnek egy korábban elsajátított, de fegyver híján nem használt technikámhoz. Némi chakrát vezetek belé, így az is gyorsan kiderül, hogy mind a három penge villám chakrára érzékeny, így tényleg tökéletes eszköz a Raiton: kaminari shibari // Villám elem: Villám kötés technikához.
Lassan véget ér a pakolás és minden felkerül a hajóra. Nekem is részt kellett vennem a tábor lebontásában. Hosszú út áll még előttünk és ki tudja, hogy időben érünk-e haza vagy már az ellenség vár minket. A hajón sok dolgom nem volt, visszafelé is beosztottak egy szobába, de most kivételesen sikerült gond nélkül elviselnem a szobatársaimat. Már csak pár napnyi hajóútra voltunk Kirigakure partjaitól, amikor viharba kerültünk. Víz országában az efféle tengeri viharok nem ritkák és a hajók fel is vannak készítve ezekre, mégis még némelyik edzettebb jounin és a legénység egy része is megijedt, hiszen ekkora vihar már régen volt. Mindenki részt vett a vihar elleni harcban, de a még jól felkészített hajó sem tudta felvenni a mindennéál erősebb széllel a harcot, így darabokra tört. Nem tudom hányan és hogyan menekültek meg, de valahogy sikerült a partra vergődnöm. Itthon vagyok, már csak azt kell megtudni, hogy vajon a falut már ostromolják vagy még időben érkeztünk.

//Ejj... Shame on me, ez elég rossz poszt lett és még évezredeket is késtem vele...//


Na jó, ez így nagyon szar - töprengek ahogy meglátom a sűrűsödő ködöt magam körül. A fejem zsong egy kicsit, a gyors váltás után, kirohanásom után újra itt vagyok, kissé nyugodtabban, normálisan. Nos, a lelki állapotom a nulla alatt kullog valahol. Nyugi Vérci – csiripel Lulu tudálékos hangon. A köd kezd egyre sűrűbb lenni, hiába próbálok kivenni bármit is. Ahh! Ugye csak szórakoztok velem? Ettől be fog göndörödni a hajam – hallom az elégedetlen suttogást a fejemben. Szuper, még ő is az agyamra megy. Most fogd meg magadat és húzz el innen. Ezt figyelmen kívül hagyom. Nem lenne sok esélyem. Deee én nem akarok még egy heget. Tudod, milyen sokat törődök a bőrömmel? Ha törődnél vele, akkor valószínűleg más pályát választottál volna agyatlan barom. Emlékeztetnélek, hogy ki akarta ezt. ÉN tökre ártatlan voltam. Ja, persze. Nem veszem be te beteg pszichopata. Nem is vagyoook pszichopata! BASZKI LU KUSSOLJ MÁR BE! Nem véletlenül hal meg mindenki, aki akár egy szót is szól hozzád. Egy nagy csomag szerencsétlenség vagy. Mindig minden szar miattad van. Nézz csak körül. Erre hosszú csend következik. Zavar ez a csend. Főleg, hogy nem csak a fejemben létezik. Jó, egy kicsit hiányzik a szövegelés. Talán túl kemény voltam most vele… de hát ez az igazság, ahol ő jár mindig történik valami, meghal valaki akit nem akart elveszteni. Átkozottak lennénk? Igen, azok vagyunk, már több éve.
- Miért dumálnak mindig ennyit? – morogja Lu unott hangon. Nem veszi figyelembe, hogy itt most én vagyok rossz helyzetben.
- Shh! – szólok rá suttogva – És te miért dumálsz ennyit? Helyedre!
Az ellenfelemnek úgysem tűnik fel semmi, el van foglalva azzal, hogy magát fényezze. Utálom az ilyeneket… Annyira kedvem lenne lerúgni a fejét a helyéről, hogy szinte fizikai a fájdalom, amit a cselekvés hiányában érzek. Persze a valós fizikai fájdalom is jelen van. A lábam ugyanis még mindig nagyon fáj. Ez is azért van, mert míg egyikünknek tini korában önbizalomhiánya lett, a másik pedig túl sokkal is rendelkezik. Magamban azért lehordom Lu-t a közbedumálásért, hogy érezze a törődést. Mikor újra csend lesz és van időm körbetekinteni, akkor kezd el zavarni a helyzet. A kard hirtelen nagyon nehéznek tűnik a kezemben, ahogy azon gondolkozom, mi a francot csináljak? Basszus. Basszus. A fejem egyre jobban fáj. Pedig ez nem Lulu miatt van. Hanem mert már nagyon fáradt vagyok. A sok elnyomásban töltött év sokat alakított az én személyiségemen is. Eredetileg egyszerű volt minden, de most hogy Lu csak hülyeségeken agyal (annyira fárasztó ez az időszak) nekem kell gondolkodnom kettőnk helyett is. És ezért én magam, egy személyiség megosztása is megosztott lettem. És már túl régen volt, hogy Lu engedett önmagamnak lenni. Sóhajtok. Milyen fárasztó az életem. Ahogy ezt a gondolatot végigvezettem, újra az ellenségre nézek. Egyre furább. A bunkó paraszt valami nagyon gyanúsat csinál éppen. Összevonom a szemöldökömet, amikor meglátom, hogy kézjeleket kezd formálni. A-a ez így kurvára nem lesz jó öregem.
- Figyelj, én még elnézném a hülyeségedet, tényleg de… - ám megakadok a mondat közepén.
A szememhez kapok, ami ekkor őrülten fájni kezd. A fülembe suttogó hangok felerősödnek, immár a fejemben hallok őket. A rohadt életbe! A rohadt életbe! A kezem remeg. Közben nem veszem le a tekintetem a nyomorultakról. Annyira nem vagyok még szarul.
Három… - hallom Lulu suttogását.
Kettő…
Egy… Bumm!
És akkor minden vörösbe borul előttem. A kezem, benne a kardommal magától mozdul. Megérzem azt a fáradtságot, amit az erőfeszítések okoztak. Nem mintha érdekelne. Nem mintha bármi érdekelne. Most csak egy dolog lényeges. Az, hogy megöljem ezeket a faszokat itt előttem. Elvesztetted Vérci. – hallom a kislányos hangot a fülemben– Mármint… az eszedet. Örülnöd kellene. A kezem már nem remeg. Mindez a sok szenvedés egy-két pillanatnyinak tűnhet egy külső megfigyelőnek. Nekem… meg kell… ölnöm ezeket az átkozottakat. Oldalra billentem a fejem. Most mi legyen? Naa mi legyen? A hangok némák, Lu jelenlétét érzem ugyan, de ő is mintha meghátrált volna. Na jó, legyen akkor az, hogy kinyírom őket. Ha nem jön össze, max meghalok. De nem fogok. Nem fogok. Alig telik el néhány másodperc, a klónoknak rohanok. Szorosan fogom a kardomat, semmiért nem engedném el. Soha. Ez egy eszelős terv. Ezért van benne az, hogy nem sikerül. Amikor az első kezem ügyébe akadóhoz érek, a levegőben még felugrok, és úgy sújtok le rá. Legalábbis ha minden jól jön össze. Ha ezzel megvagyok, hasonlóan tervezem elintézni a többit is. Nincs valahogy idegem bonyolult mozdulatokba belemenni. Az első hármat nem tartom olyan lényegesnek, így azokat csak kevésbé pontos vágásokkal illetném. Azokat eltüntetve minél hamarabb a kézjelesekhez igyekeznék, akik ugye hátrébb állnak. Vigyázok, hogy a nyakamat ne törjem, ki azért miközben felugrom, majd megpördülve vágok az egyik kézre eső ellenség felé. A bal oldali lehet. Igen, a nyakamra valószínűleg szükségem lesz még – tűnődöm. Ezt elhagyva talán képes vagyok a többihez libbenni és azokat is felszeletelni. Igyekszem minél kevesebb időt egy helyben, vagyis inkább a földön tölteni, hiszen a lábam minden egyes lépésre egyre rosszabb állapotba kerül. A bal oldalitól egyértelműen nem tudok a jobbhoz jutni, így a középső mögé sushinozva sújtanék le. Ha ez is meglenne (szinte lehetetlennek tartom) akkor a jobb oldalit már nem olyan nehéz leszedni. Csak mellé kell ugranom, aztán jobbra húzódni, míg a kardot szupergyorsan bal felé lendíteni, így az már ketté is vágná emberünket ha létező személy lenne. Így minden látható csávó eltűnne. Jó is lenne. De… nem vagyok benne biztos, hogy ez így az összes. Tűnjetek már el a rohadt életbe is! Hol a francban van a delete és a vissza gomb? Haaa? Basszus, annyira de annyira elegem van már. Lulu nem akarsz cserélni? 

//Itachinak//

A tenger megszokott, sós illata fogad. Élek. Túléltem a tengeri vihart és valahogy partra vergődtem. Emlékeket ébreszt, de gyorsan el is hessegetem a gondolatokat, nincs rájuk szükségem. Haza kell jutnom és ez az egyetlen lehetséges opció. Vagyis már itthon vagyok. Vajon a főszigeten vagy valamelyik mellék szigeten tartózkodok? Ki kell derítenem.Gyorsan felmérem, hogy a hajópadló egy része mentette meg az életem, de mi lesz, ha legközelebb nem lesz ilyen szerencsém. Meg kell tudnom, hogy van-e arra technika, hogy legközelebb ne fordulhasson elő ilyesmi. Tudom, hogy a falum nem véletlenül a Víz országa, hiszen rengeteg víz technika származik innen, bár a neve csakkis részben emiatt ez. Kell lennie egy ilyen technikának. Ahogy körbenézek csak tippelni tudom, hogy merre lehet a falu, hiszen fogalmam sincs mennyire vagyok messze. Ekkor füstöt fedezek fel. Nem túl nagy, talán egy kisebb falu füstölne ennyire, ha égne. Elindulok a füst irányába, fél órát sétálhatok, amikor megérkezek egy halász lakhoz. Nem igazán érdekel a sorsuk, de ahol ház van, ott ember van és ahol ember van, ott étel és információ is van. Jelenleg mind a kettőre szükségem van, így körbenézek és meglátom a füst forrását. Tűz felett néhány hal. Ahogy korábban említettem információ mellett ételre is szükségem van, amit a halak illatára a gyomrom gyorsan jelez is. Ekkor valami veszélyt érzek és a következő pillanatban egy hangot hallok, a ház tulajdonosa lehet, aki a hátam mögül szól. Figyelmetlen lettem volna? Hogyan került ide?
- Ki vagy ember? Mi hír az országban?
Nem vagyok a szavak embere, beszélni nem szeretek és fizetni sem akarok egy halért, de tudni akarom, hogy még van-e remény a falunak vagy tudok-e tenni az ügy és a falu érdekében.

A háború és az előzmények nagyban megváltoztattak, előtte sem voltam az a szótszátyjárt valaki, de a borzalmak, utolsó szeretteim elvesztése teljesen megváltoztatott, azóta az embert még jobban lenézem, nem tisztelem őket. Egyetlen dolog, vagyis kettő, amire felnézek, hiszen tiszteletet már nem igazán érzek, az az erő. Miért? Mert a gyengét legyőzik, de az erős életben marad és beteljesítheti a célját. Nekem mi a célom? Hogy erőssé váljak és a falu szolgálatába én legyek a tökéletes fegyver, aki nem kérdez, nem kételkedik, csak cselekszik. A küldetés mindenek felett és ha ez azzal jár, hogy el kell árulnom a csapatomat vagy akár saját kezüleg kell végeznem a csapattársammal, megteszem.
A férfi viszont nem foglalkozik a stílusommal, hanem invitál. Követem, mert érdekel, hogy hol vagyok és mi történt a faluval. A házban aztán levetkőzött, nem érdekelt a kinézete, nagyon nem is figyeltem meg, viszont az étel illata még belőlem is kicsalt némi érzelmet, hiszen az éhség nem olyan, amit bárki el tudna nyomni, ugyan 40 napig kibírja bárki étel nélkül, de az ember nem ellensége magának. Nem kérdezek, csak csendben várom a beszámolót. Nem félek, hogy annyira szörnyű lenne a helyzet, hogy gondolkodni keljen rajta, hogy mondja el. Hallgatom, hogy mit mond, bár a pozitív részét ismerem, hiszen én magam is részese voltam és Konoha alattomos ellentámadásáról is hallottam, hiszen még Kumo alatt mondták, hogy azért kell visszavonulnunk. Egyetlen újdonság a hír volt, hogy Kirigakure megadta magát ahelyewtt, hogy kitartott volna. Számítani kellett volna Konoha támadására, hiszen a helyükbe én is azt tettem volna, hogy egy teljesen védtelenül hagyott hátországot támadok az egyértelműen túlerőben lévő fősereg helyett. 
- Én is részt vettem a byuuk leszállításában s aktiválásában, de már a pusztítást nem láthattam, hiszen harcba keveredtem néhány konohai senkiházival és tovább kötöttek le, mint kellett volna. Miután pedig visszatértem a táborba szóltak, hogy hazamegyünk. Úton viharva kerültünk, majd hajótörést szenvedve kerültem ide.
A menekülésemről nem ejtek szót, hiszen nem érdekes, túléltem a háborút, így azon hősök közé tartozok, akik tudva, hogy az életükkel is fizethetnek a küldetésért, mégis épen értek haza.

//Ejj nagyon sokat késtem vele//

A támadás után megállok ugyan, a kardomat még mindig magam előtt tartom, és csak bámulok az előttem lévő semmibe. A kezem kezd már fáradni, de a világ minden kincséért sem engedném le a fegyvert, azután ami történt az utóbbi percekben. Halkan kifújom a levegőt, ami a tüdőmben ragadt az előző események hevében. A fejem újra hasogatni kezd, ahogy az őrület távozik belőle. A szemem újra a sajátom, rendese látok, nincs semmi agresszió rohamom. Ok Vérci, most nyugodj le. Jobb ha nem kattansz be többet ma. Naaa, pedig én élveztem. – ez már Lu hangja. Persze, ő élvezte. De én annál kevésbé. Minél többször kattanok így be, annál nehezebb visszajönni abból a helyzetből. Az állapotom, szóval az állapotunk olyan akár egy kötéltánc.  A kötél az arany középút, még egyik oldalamon az őrület, másikon az érzéketlenség mélységes szakadéka húzódik. Ha egy kicsit is jobban billenek meg az egyik oldal felé, akkor a lábam megcsúszhat én pedig az egyik szakadékba zuhanhatok. Oda, ahonnan nincs menekvés. Soha. A szemeim ide-oda rebbennek, a férfiról a körülöttem lévő környezetre. Ideges vagyok és ezt nem is tagadom. Amikor az egyik alak közeledni kezd felém én automatikusan hátrálni kezdek, a szememet még mindig rajta tartva. Ha rám támad az a rohadék, gyorsan kell lereagálnom, különben megint csúnya vége lesz. Amikor megszólal, csak elhúzom a számat. Hogy kapna görcsöt a lába. Valami megfogalmazhatatlan érzés arra buzdít, hogy odamenjek és lerúgjam a fejét a helyéről, de miután rájövök, hogy ez csak Lu beteg sugallata az elméből, elvetem az ötletet. Maga a szituáció nem tetszik nekem. Mégis miért támadnak rám ezek? Hogy őszinte legyek, szerintem én nem tettem semmi rosszat. Most épp nem. Úgy az elmúlt néhány órában, napban… na jó legyünk őszinték: egy hétben és két napban.
A hirtelen támadásra meglepődöm, de ezzel ellentétben szerencsére nem lep meg. Az első támadás elől elég gyorsan mozogva kitérnék és, habár a pengék megkarcolnák finom fehér bőrömet, nem szereznék ezzel az elkerüléssel sérülést. A következő támadást, ami a torkom ellen irányul, már a karddal hárítanám el. Oldalról kivédhető az ilyen vágás azért. A lábam a hirtelen hátraugrástól újra sajogni kezdett, most már a fájdalom is kezdte elhomályosítani az érzékeimet. Nem hiszem el! Nem adom fel itt, egy kis karcolás miatt. Jobb vagyok mint Lu. Én jobb vagyok… Nem én vagyok a felesleges személyiség, hanem ő. Ő a felesleges, ő az aki félredobható és nem én… ugye?
Még hátrálok néhány lépést, hogy jó messze legyen a támadómtól. Persze annyira nem merek eltávolodni, ki tudja mikor lép elő még egy klón és vágja el a torkomat hátulról. Arra amit később a férfi előttem produkált csak felvontam az egyik szemöldökömet. Ok, hagyjuk a megjegyzéseket, ez valami technika lesz. Vérci én tudom! Dehogy tudod! Engedj, oda én elintézem. Majd mögé szökkenek és átvágom a torkát. Ja ő meg közben levágja a lábad, mi? Lu terveit félre akartam söpörni a sok lehetőség között, de ekkor találtam benne egy érdekes részletet.  Ő többet van a testben, tudja, hogy ennek a gyenge kis porhüvelynek, ami alig erősebb egy szélben hajladozó pitypang száránál, mik a gyengeségei. Jobb lenne ha engednék neki? Nem. Megint elszúrná. Miközben eltöprengek nem is figyelek a férfira, aki eközben újra nekiindult hogy megöljön. Szinte már unottan tekintettem rá az első mozdulatot észlelve. Komolyan miért kell nekem ezt csinálnom amikor nem is élvezem? Legalább valami jó szaftos lenne de nem. Nem, ez csak egy újabb rohadt klón. És vér sehol. Így még csak esélyem sincs a maximumot kihozni magamból. Nem tudok bekattanni olyan egyszerűen, most, hogy nem idegesít fel semmi. A kötél közepén állok, a súlypontom egyenletes, nem dől egyik szakadék felé sem túlzottan. Unalmas. Igen, unalmas. Az első szúrás elől még is tudnék térni, de a vágás kivédéséhez már későn emelném a kardomat ezzel együtt. Így csak a kezeimmel vagyok képes védeni magamat a penge elől. Ezután igyekszem védeni sastuval a támadásokat, de már fáradok. Az egyik támadás a kardforgató kezemet is elkapja. Ahogy a fájdalom feltehetőleg a karomba nyilall majd, úgy lökném is el magam több méterre az ellenfelemtől. Ha ez sikerül, nem állok meg. Nem akarok időt hagyni az ürgének, hogy újra rám támadhasson, hiszen túl gyors nekem. A lábam épp csak használható, így a védéseim is sokkal lassabbak. Csak hátrálással nem fogom sokáig húzni. Egy pillanat alatt átgondolom a dolgot.
A lelkemben a kötéltáncos a rideg, jeges szakadék felé kezd el dőlni. A másik oldalról az őrület lángjai egyre magasabbra csapnak, hogy a táncos lássa, ők is itt vannak. Az őrületet kellett volna választania? De az ösztönzés – a vér- erre most nincs meg. A lány a hideg szakadék felé dől, és leesik a kötélről. Már várom is, hogy beleessen én pedig a saját személyiségem törésének másik oldalára kerüljek. Vicces, nem? Lu személyisége törött, de az enyém is majdnem az. Egy trauma és már egy hanggal plusz lenne a kislány fejében. Szegény pára, azt hiszem én is elég boldogság vagyok neki. Miközben a zuhanás érzését várom, észreveszem, hogy… nincs meg. A lány fél kézzel, de kapaszkodik a kötélbe. Harcol. Nem hagyja, hogy megtörjön a személyisége. És akkor jövök rá, hogy nem harmadik személyként vagyok jelen, hanem… Én vagyok az a kötéltáncos. A kötél mély barázdákat vág a kezembe, de nem foglalkozom velük. Nem eshetek le. Nem! Ha az őrültségnek engedek, nem tudom kontrollálni magam, ez viszont… ez rosszabb. Ez a ridegségem az ami miatt Lu tart tőlem. Ijesztő, hogyha milyen komoly tudok lenni ilyenkor. És milyen érzéketlen. Ilyen hangulatomban győztem le az eddigi legtöbb ellenségemet is. Az őrület csak arra jó, ha nálam gyengébbeket mészárolok éjszaka. A Behunyom a szemem. Érzem, hogy ahogy percekkel ezelőtt, most újra kattan valami a fejemben. Naaa Vérci dumáljuk meg nem kell komolykodnod. Vérci, hallgass rám, az őrült oldaladat szeretem, ez nem olyan bejövős. Hahó! Vé-
Neked Vérengző vagyok kölyök. – szól vissza a hang olyan éllel, hogy acélt lehetne vágni vele. Kotródj arrébb a fejemből és figyeld, hogy csinálják az ilyesmit azok akik nem csak suhogtatnak a karddal. 
- Na idefigyelj te. Most kinyírlak téged is meg a bandádat is. – mondanám lenéző éllel a hangomban – És. Mind. Meghaltok. 
A mondat végét már futás közben mondanám. Balra húzódnék és így futnék egyre közelebb hozzá, egy köríven haladva, majd minden lendülettel előre szúrnék. Ez persze nem kell, hogy sikerüljön, hiszen csak elterelés. Persze hogy az. Azok, akik játszották ezt a játékot, könnyen rájöhetnek mi a tervem ezzel a mozdulattal. Jelre más irányba fussatok – mondták régen Yukigakuréban. Amikor egy fél kört tettem már a tekergős csávó körül, megállnék, hogy aztán a shushinnal a másik oldalon jelenjek meg. A megjelenés persze nem a legmegfelelőbb szó arra, hogy oldalra suhanva mögé értem, de igen költői egy ilyen csodás helyzethez. Amint újra lelassítanék, kardomat az ellenségem hátába szúrnám. Ha követte az előző mozdulatomat akkor felém fordult. Most ugye mögé shushinoztam, így valószínűleg háttal van nekem. Ha az akció közben támadás ér, azt sajnos nem tudom kivédeni. Nem mintha megpróbálnék védeni. A következő fordulattal megint a másik irányba húzódom el, és másfelől szúrok az ellenség felé. Mindig ügyelek, hogy gyors legyek. Legalábbis amennyire ez a nyomorult porhüvely megengedi. Kihozom belőle a maximumot, nem érdekel, ha bármi baja lesz a testnek. Nekem nyernem kell. Milyen folt lenn ez a büszkeségemen? A vágásaim és szúrásaim most feltűnően pontosabbak mint amikor bekattantam. Ez persze érthető, hiszen minden mozdulat előtt tudom már előre, hova fogom összpontosítani a következő támadást. 

Gyorsan eljut a tudatomig, hogy az étel már tényleg kész van, mintha csak rám várt volna a halász, amit nem igazán hiszek. Mit keresne itt egy frontról hazatért gennin pont itt és pont most? Vagy ez is az élet játéka? Miután végig mondom amit akarok, a férfi végigsimítja a haját majd leül velem szemben egy, az enyémhez hasonló székre. Tudom, hogy nem beszéltem sokat és a modorom sem tökéletes, de olyan régen voltam emberek között, meg amúgy sem vagyok egy barátkozós típus, hogy ez a legkevésbé sem érdekel. Viszont az ételt elfogadom, hiszen napok óta nem ettem semmit és akármennyire próbálom kiölni magamból az emberi érzéseket, a biológiámat nem erőszakolhatom meg. 10 percet, amíg még a hal fő, ki tudom várni. Mikor megkapom az egyszerű fatálban a levest, próbálom türtőztetni magam, hiszen a leves forró és lassan enni, de mikor pár perc múlva már ehetőre hűl, akkor úgy lapátolom be, mint aki életében nem evett ennél finomabbat, pedig biztos volt már rá példa, de éhes ember nem válogat. Evés után válaszolok csak a kérdésére.
- Visszatérek a faluba és remélem, hogy betartják az ígéretüket és elkezdhetem végre a kiképzésem, hogy oininná válhassak.
Nem tudom mennyire okos ötlet egy ismeretlennek elmondani, hogy minek készülök, de talán a saját falum területén nem fog megtámadni és eléggé képzetlennek is tűnik, bár én magam cáfoltam meg a kinézet és az erő közötti összefüggést a fronton, amikor egyedül végeztem 4 konohaival és sikeresen megmenekültem 6 másik elől.