Víz Országának Partjai

Elég éhes voltam, így gyorsan belapátoltam az ételt, miközben szűkszavúan elmondtam a terveim. A kérdésre, hogy kérek még gondolkodás nélkül igent bólintok, mire a férfi szed még egy tállal, amit már lassabban eszek. Ekkor viszont olyat mond, amitől kiesik a kanál a kezemből. Furán nézek és el is gondolkodom, vajon valóban egy egyszerű halász vagy annál több? Ha az lenne nem lehetne tisztában az ANBU osztag működésével, az oininnel még kevésbé, hisz az az ANBUnál is titkosabb csoport.
- Ha valóban csak egy halász vagy, akkor nem kéne aggódnom, hogy tudod ezt. Vagy titkolsz valamit?
Nem szokásom finomkodni és, ha valóban csak egy halász, akkor nem kell félnem, bár nem hiszem, hogy ellenséges shinobi csak úgy letelepedhetne vagy ha nem idegen, akkor nem hiszem, hogy a falu nyugállományba engedné egy ninjáját. Ki tudja? Nem vagyok olyan rangban, hogy megkérdőjelezzem a falut. Egyetlen gond lehet az egésszel, ha egy ellenséges ninja és én ettem az ételéből, bár ő is evett.

A férfit nem igazán zavarja a "manőverem", ahogy kiejtem a kanalat a kezemből, majd magam elé révedek elgondolkodásom jeleként. A halász zavartalanul folytatja az étkezést, amíg egy nagyobb hal nem kerül a szájába. Egy kicsit még megrágja, majd félretolva a nyelvével rövid választ ad. Ez egy kicsit nyugalmat is ad, de érdekes kérdéseket vet fel a válasz. Én is folytattam az étkezést, de ekkor furcsa hangot hallok. Egyből az ajtó felé fordulok, mintha valaki az ajtót verné. Egy pillanatra még meg is fordul a fejembe, hogy vajon ki akar ennyire bejönni a lakásba? Asztaltársam megnyugtat, hogy csak a hal az. Lenéztem a földre és megértettem, hogy miről is beszél. Ugyan a hal még egyszer megmozdult és ugyanazt a hangot adta ki, de már nem érdekelt. Ekkor felvettem a kanalamat és folytattam az evést. Néhány falat után újra megszólaltam.
- Mi vagy, ha nem csak halász? Honnan vannak ilyen információid?
Egyelőre nem tudom, hogy mennyire bízhatok benne és mennyire fog válaszolni, de meg kell tudnom, hogy ki ez a figura. Egyelőre nem tudom, hogy mire fog válaszolni és mit kérdezhetnék még de talán a válaszok után lesz folytatás.

// +15 Ch a késésre. //

Lassan telik az idő, ahogy esszük a hallevest, aztán el is fogy az. Nem tehetünk ellene, de az ételnek szokása, hogy ha eszik, akkor egyre kevesebb lesz, majd teljesen elfogy. A hal szag mindent beleng és most mr a leheletem is halszagú, bár szerintem a tengeren eltöltött ídő után ez a legkevesebb, nem hiszem, hogy sokat rontott rajta.
- Miért nem vesz egy hajót, hogy mélyebbre merészkedjen?
Teszem fel a kérdésemet, elnézést egyelőre nem kérek a feltételezésért. Közben a férfi elveszi a tányéromat, miközben magyaráz. Aztán rendezkedik és mosogatni kezd. Szavait megfogadom és el kell ismernem, hogy korából adódóan valószínűleg megélhetett akármit, bár az emberek beszédét nem ismerem, hiszen körülbelül fél- egy éve próbálom kerülni a társaságukat, igaz előtte sem voltam egy tipikus társaságközpontja figura. A férfinak nem teszem szóvá, hogy mindig is gyanakvó voltam, nem kellett ahhoz háború, hogy ilyen legyek, a bűnözők között eltöltött pár év bőven elég volt ehhez.
- Nem kellett hozzá a háború!
Adok rövid hangot a gondolataimnak, majd tovább figyelem a férfi mozdulatait. Miután pedig elmagyarázta, hogy merre van a falu. Megköszönöm az ételt, majd felállok és tisztelettudóan visszateszem a széket. Elgondolkodom egy pillanatra, majd kézpecséteket mutatok és lassan megjelenik a kezembe egy fából készült kunai, amit az idézés: Kardok tánca technikával idézek magamhoz. Lerakom az asztalra, majd elindulok.
- Köszönöm ismét az ételt és az útbaigazítást, nem vagyok a hálálkodás híve, viszont amit adni tudok az nekem fontos, viszont tartozom annyival, hogy ezt odaadjam.
Hajolok meg a férfi elé, bár ő ezt nem láthatta, hiszen háttal állt nekem, majd elhagytam az épületet és elindulok a falu felé a férfi útmutatása alapján.

//Hyuuga Hanabi- A valóságot ki hallucinálja? //

A férfi bántó szavai Asami lelkéig hatoltak. Már az első napon, mikor az akadémia kopott termébe lépett, elképzelte, hogy mikor geniné válik és megkapja az első feladatát, milyen fennkölt és megmásíthatatlanul felemelő érzés lesz a falú és az ott lakok segítségére lenni. Most azonban az öregembernek mégsem volt egy kedves szava sem hozzá.  
- Te nem vagy képes segíteni nekem! – a szavai mögött lakozó fájdalom mégis jobban megérintette a kunoichit mint a kimondott sértő szavak.
- De tudok! Én … - csattant fel, de ahogy a fellángolása, úgy a szavai is elhaltak egy pillanat alatt.
Rádöbbent, hogy csupán üres ígéret lenne az amit kínálhat. Egy ígéret, aminek a történetével nincs is tisztában és nem is látja, hogy az út melyet a férfi akar követni, hova is tart. Hogyan ígérhetne segítséget az öregembernek, ha azzal sincs tisztában, mit kell majd tennie, hogy beváltsa az ígéretét.
– ...megpróbálok mindent tőlem telhetőt megtenni, hogy a segítségére legyek. - nyögte ki végül halkan, miközben a kezeit tördelte a tehetetlensége miatt.
Kétségek gyötörték, ahogyan az elesett öregemberre nézett. Elgyötört teste, minden egyes mozdulata kiégett és lassú volt, mégis a tettei komoly elhatározásról vallottak. Nem panaszkodott a helyzete miatt, a testét gyötrő tisztán észrevehető fájdalomra, talán mert egy sokkal fájdalmasabb és mélyebb seb gyötörte őt, melyhez képest a valóság bizarr és torz tükörképé változott a szemeiben. De a kétség, egyre csak erősödött a lányban, mert már ő maga sem tudta, hogy valóban segíteni akar neki, vagy csak mindenáron teljesíteni a küldetést?
- Minden egyes hozzád hasonló népség segíteni jött, és mégse segített! Pedig én csak a kincsemet akarom... az én egyetlen és legdrágább kincsem! Csak el akarok jutni oda... - az asztal sarkára rakta a ki rajzolt térképet.
Gyermeteg és minden fontos információt nélkülöző rajzocska volt. Egy házikó, a tenger vagy éppen egy folyó látképe, melyet szaggatott, girbegurba vonal kötött össze. Se egy természeti képződmény, se egy jól behatárolható és ismerős helyszín, mely viszonyítást adna róla, hogy mely égtáj felé kellene haladnia annak, aki elakarja érni a célt.


Rátámaszkodott az asztallapra, hogy jobban szemügyre vegye először a térképet. Kíváncsi volt a korára, melyet a papír anyaga, a színe és széleinek kopása, illetve a rajzhoz használt tinta kifakulása könnyedén elárulhatott bárkinek. Bár pontos korát így is lehetetlen volt megállítani, de annyit bizonyosan letudott belőle szűrni, hogy a térkép vajon koros és agyonhasznált-e, vagy egy alig pár napja vagy hete alkotott térképvázlat.
- Ha segíteni jöttél, segíts. Vezess el ide! - mutatott a vizet ábrázoló jel mellé. 
Akármennyire kíváncsi volt, mi is vár ott rájuk, a tekintetét csakhamar a térkép melletti levelek és rajzok keltették fel A leveleket egy bizonyos Tokisho Katori-nak címezték, kinek a neve egybevágott a neki szánt megbízó nevével, ezzel pedig semmi különös nem volt. Sokkal érdekesebb lehetett, hogy a leveleken sikerült-e észrevennie esetleg a feladok nevét, vagy éppen a postai szolgálat pecsétjét, illetve a feladási dátumokat.  
A levelek között rejtőző gyermeki rajzokon bár átfutott a tekintette, de a rajtuk lévő események, ha nem is sokat, de elárultak arról, hogy vajon ki is alkotta őket. A gyermek, teljesen valósághűen ábrázolt egy házat, mely talán ezt a mára romhalmazzá vált épületet ábrázolta. A több rajzon szereplő kutyák és a shinobik is túlságosan részletesre sikerültek ahhoz, hogy valaki képzeletből vetette volna őket papírra. Érdekes volt Asami-nak látni, hogy ő mennyire szebb rajzokat alkotott már 5 évesen ezeknél.  
- Ha pedig másért, akkor már el is mehetsz. - mintha olvasott volna a lány gondolataiban, úgy kezdte el egy kupacba rendezni a papirokat.
Katori-san pedig, ki végig ott állt előtte az asztal túloldalán, szinte tökéletes borítású, zárt könyv volt a számára. Az addig a pillanatig vénembernek hitt, gyenge és elesett megbízója, egy szempillantás alatt változott meg a szemeiben. Piszkos ruhája alatt, ha nem tagadó, de tisztán kivehető még erős izmok feszültek meg újra és újra, ahogy az öregember megmozdult. Ráncos bőrét, régi, már majdnem kifakult tetoválások borították, sőt, némelyik mintha egy pecsét alakját vette volna fel, mikor a férfi úgy mozdult. Talán ez zavarta legjobban a kunoichit. A megérzései, mind mindig most sem hagyták cserben és a morzsák melyeket képes volt meglátni, tisztán mutatták számára az ösvényt, melyen végig kellett haladnia.
A csuklójára csavart zsebóra, amilyen feltűnő volt, annyira hidegen hagyta azonban. Mintha csak azért lenne ott, hogy elterelje valami sokkal fontosabbról a figyelmet. De vajon járt az óra, vagy már megállt. Azt nem látta tisztán.
- Régóta nem tudom hol van az a hely... de tudom, hogy oda kell mennem. - a szavai keszekuszák voltak és szinte érthetetlenek, mégis lakozott bennük valami értelem, melybe nem is mert belegondolni Asami, annyira rossz sejtése volt ezzel kapcsolatban.
- Akkor bajos lesz megtalálni ezen térkép alapján. - jegyezte meg halkan a kunoichi, mire az öreg egy szó nélkül hagyta faképnél őt.
Nem tudta, hogy miért, de úgy érezte követnie kell a őt a lakás addig egy fel nem térképezett részébe is. A padló halkan recsegett apró lábai alatt, ahogy belépett az étkezőbe. Körbenézett, de néhány képen kívül semmi sem nyűgözte le őt. A kopott falak, a málló vakolat és a dohos szag ismét csavarták az órát, ahogyan Katori felkavarta az állott port. Egy pillanatig nézte csak, hogy az öregember mit is csinál. Talán az egyik szekrényből, vagy a konyhaasztalról vette ellő kopott táskát, melybe ételt és kitudja mit csomagolt még magának. Tudta, hogy most nem lehet a férfi hasznára, csak hátráltatná őt, így türelmesen várta, hogy mikor is végez a pakolással.
Addig is a figyelmét a falakon logó képek nézegetésével kötötte le. Egy férfi és egy lány, majd ugyanaz a férfi és egy nő. Úgy érezte, hogy belekontárkodik másik életébe, mégis hajtotta a kíváncsiság. A férfi vajon Katori-san? A nő pedig akkor a felesége. A kislány pedig a lánya lenne? Vagy az unokája, esetleg a húga? Az egyetlen támpont a bekeretezett oklevél volt, melynek keretén pár megszállt a pór.
- Ez… - hozzá akart érni, hogy közelebbről nézhesse meg az oklevelet, de az utolsó pillanatban megálljt parancsolt a kezének.
Kissé közelebb hajolt, hogy eltudja olvasni a bizonyítványon szereplő nevet és talán kitudja olvasni pecsét motívumát, melyből kiderülhetne, vajon melyik Mizukage hitelesítette azt.  
- Akár jössz, akár nem... nem bírok tovább segítségre várni. - az öregember szavai visszarántották őt a valóságba - A kincsem már vár rám! - indult el az ajtó felé, de Asami azonnal az útját állta. Határozott tekintetét a férfira vetette és előzékenyen a kezét nyújtotta neki.
- Mindenben segítek önnek Ojisan. - felelte magabiztosan Katori-nak. - De a táskát kérem. - hangja nem tűrt ellenmondás. – Majd én viszem. - mosolyodott el barátságosan- A végén még megterheli a derekát és önt is cipelhetem. -várta a férfi válaszát és reakcióját, de tudta, hogy ez a feladat sokkal nehezebb lesz, mind az gondolta.
- Különben is, ha nem tudja hol kell keresnie valamit, azzal cak időnket pazaroljuk ha csak elindulunk a nagyvilágba. Tudnom kell mindent erről a kincsről! Kérem, mondjon el mindent amit tudnom kell róla.

//Hyuuga Hanabi- A valóságot ki hallucinálja? //

Még a fiatal kunoichi elhatározása is megrendült, mikor a férfi határozott, félelmet nem ismerő tekintetével találkozott, mikor is az útját merte állni. Felkészült rá, hogy a férfi félretaszítja őt, vagy még ennél is radiálisabb tettekre szánja el magát, de talán a lány kedves szavai megenyhítették a szívét.
- K-köszönöm. - dadogva adta át neki, az étkekkel telepakolt táskát, mely annak ellenére, hogy a férfi milyen könnyedén is emelgette, ijesztően nehéz volt.
Asami felszisszent a meglepetésében és elhúzta a száját, ahogyan éles koppanással ejtette a földre a csomagot.
- Elnézést. - kanyarította azonnal a hátára, immáron egy erőteljesebb mozdulattal a zsákot, de mégis kurtán és gyanakvóan sandított a férfira. Korábban soha nem hitte volna, hogy valaki képes lehet ilyen könnyedén megemelni egy ilyen súlyos táskát, méghozzá ilyen vékony és elesett, sőt már-már beteges alkattal. Most mégis, hogy a saját szemeivel látta mindezt, már nem kételkedett abban, hogy a világ sokkal különösebb hely, mint azt korábban gondolta és ez az öregember sokkal érdekesebb, mint bárki akivel korábban találkozott.
- Hogy.. mit tudok a kincsről? - a válaszai pedig egyre több és több kérdést vetettek fel benne, de ugyanakkor a válaszok adta lehetőségek  mértéke is egyre csak hízott. Asamiban mégis kezdett összeállni egy kép, vagyis inkább egy elképzelés mely nem sok jóval kecsegtetett.
A Katori-san által hozott kis fecnik halmazát, mintha csak egy levélből vágták, vagyis inkább éppen tépték volna ki. Mindegyiken pedig ugyanaz a szó volt látható. „Kincsem”. Asami lágyan megérintette az állát, miközben végignézet az orra alá dugott cetliken. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ezek a kincsek nem egy tárgyat, hanem egy személyt jelölnek. Mindegyik vagy megszólítás vagy elköszönés részét képező jelző volt. „Drága kincsem", „Egyetlen kincsem", „A legdrágább kis kincsem"  ami azt jelentette, hogy akárki is küldte, vagy éppen ellenkezőleg, akárkinek is küldték őket, azzal sokkal szorosabb viszonyban lehetett az illető.
- Már azt se tudom, melyik irány a jobb és melyik a bal. De tudom, érzem, hogy ez a kincs az én végzetem. Ha csak rágondolok, elkezd bizseregni belülről a fejem! - mutatott még neki két újabb rajzott, mely közül az egyik a tengert és a benne lakó állatokat ábrázolta, a másik azonban egy fénylő ajtót, egy egyszerű kék háttér előtt. Vajon a „kincse” az ajtó mögött lenne, a tenger mélyén? Kíváncsi volt a válaszra, de mégsem tette fel az öregembernek. - Meg kell találnom! - hajított félre mindent amit eddig olyan nagy becsben tartott, a fecniket, a rajzokat, melyek széjjel repülve a szobában, némán kúsztak be a bútorok legkisebb részei közé, vagy éppen tűntek el a földre dobált többi levél között. - Követjük a ház mögötti ösvényt és lemegyünk a tengerhez. Ha nem az a jó irány, hát megyünk máshova. Meg fogom találni!- simította végig a szakállát, miközben koszos és néhol szakadt pólója megemelkedett.
Katori-san sokkal rosszabb állapotban volt, mint azt korábban a kunoichi gondolta. Az alultáplálás olyan jelei mutatkoztak rajta, mely megrémisztették őt. A beesett hasa arról árulkodott, hogy akár hetek óta nem ehetett semmit, de ha ez igaz, mégis mit csomagolhatott el a táskába. De ezen kérdést gyorsan kideríthette volna ha belenéz a hátán lógó súlyos csomagba. De egyenlőre tiszteletben tartotta a férfi tulajdonát. A figyelmét úgyanis az újabb tetoválások kötötték le, mely a férfi hasát és oldalát díszítették. Egy gyűrű, egy kunai, egy koi-hal, egy farkas és egy hold szimbólum. Mind olyan, össze nem illő dolgok, amelyeket egy ismert csoport sem használt egyszerre a testén. Így annyiban maradt Asami, hogy talán emlékek darabjai.
- Indulhatunk? - az öregember, újra elszánt és tettre kész volt.
- Igen! -csattant fel határozottan Asami és szándékosabb megigazította a vállán a táskát és figyelte a zajokat amiket az össze zörrenő étkeknek kellene hallatniuk.

Percek óta némán haladtak a szebb napokat is látott ösvényen. A férfi óvatosan sétált előtte, odafigyelt mind a kidőlt ágak között sűrűn benőtt tüskék bokraira, mind a lábuk alatt a magas fűben csendben megbújó gyökerek csapdáira. Miután a ház mögötti táblánál maga elé engedte őt, egy ideig a hátát nézte csupán és próbálta kiolvasni a mozdulataiból, hogy mennyire is képes odafigyelni a környezetére és mennyire összehangolt a mozgása az öt körülölelő természettel. Ha az öregember valaha shinobi volt, akkor sokkal megfontoltabban és gyorsabban lesz képes haladni az ösvény korántsem veszélytelen útján. Éppen ezért ezért megfelelő távolságból követte őt, hogy tisztán láthassa a férfit és az utat is és ha szükséges időben közbelépjen, hogyha esetleg tévedne és a férfi ügyetlenebbnek bizonyul annál, mint azt gondolta, egy szempillantás alatt a segítségére tudjon lenni.
„A közös képen szereplő lány és az Akadémia záróvizsga diplomán szereplő név vajon ugyanaz a személyt jelöli? Tokisho Yue. Nem hallottam még ezt a nevet sehol. Se a családi, se a vezeték név nem ismerős.” a férfi éppen egy tüskék bokor mellett sétált el és Asami már éppen azt hitte, hogy a tüskék megsebzik a férfi kezét, de végül alig egy ujjnyival elkerülte őket. De azt, hogy ezt szándékosan vagy véletlenül tette, arra már nem jött rá. „De a diploma pecsétjén egyértelműen a Saindamei jele volt kivehető, szóval most legalább annyi éves lehet, mint az apám. De ez nem visz ellőre semmiben. A neve fontos lehet, az életkora azonban most nem lényeges. A kincs amiről Katori-san beszélt vajon ő lenne? A megmutatott fecniket biztosan levelekből tépte ki, melyeket vagy neki írtak, vagy ő írta neki. Ha ez helyénvaló feltételezés, akkor a szobában lévő levelek egy része tartalmazza azokat a papírokat, melyekről a fecniket szedte. Ha csak egyet kettőt láthattam volna közülük, hogy milyen szövetkörnyezetben használta őket, akkor biztosra mehetnék, de így?  Ez a lehetőség már elveszett. Vajon rákérdezzek nála? A viselkedése alapján, erős demenciában szenved, így nem biztos, hogy akármilyen értelmes választ is kinyerek belőle. De ha tévedek, akkor már más a helyzet. De erre gondolni sem merek, ha pedig csak gondolkodok rajta, attól nem leszek előrébb. Kezdjek el vajon puhatolózni?” Asami épp komótosan egy korhadt faágat lépett át, mikor is a férfi halk mégis gyönyörű hangja magához térítette a gondolataiból.

~ Fent a végtelen, mezsgyéjén ... zúgott a tenger egy végtelen mesét... botor gyermek, ki ott jársz fent.. gyere velem, s nem lesz végtelen a csend... együtt hangosabbak leszünk mint az élet órája... s végül megszerezzük, mi a szívnek oly' drága... édes kincsem, úgy várlak... mint...

A dalt pedig újrakezdte, újra és újra. Asami megpróbált a szövegre figyelni, megállapítani, hogy miért pont ezt a dalt énekli. Vajon van valamilyen hátsó jelentése, vagy mögöttes tartalma, vagy egyszerűen egy olyan kedves emléket idéz fel benne, melyről a kunoichinek fogalma sem lehet.
- Szép dal Katori-san. - szólalt meg halkan és illedelmesen, hogy a férfi figyelmét magára terelje. - Ezt énekelte Yue-sannak is? - próbálta a lányra terelni a öregember figyelmét. És ha lehetséges feltenni neki azt a kérdést, ami szálka volt a szemében. - Mesélne nekem Yue-ről. - szándékosan a nevén szólította, hogy ezzel is azt keltse, hogy ismeri vagy ismerte a nőt.