Utcák és terek

Próbáltam agyilag fölfogni mi is történt velem tulajdon képen. A Mizukagétól kaptam egy parancsot miszerint haladéktalanul jelenjek meg a kapunál. Én, mint egy jó shinobi azonnal elindultam, hogy teljesíthessem a feladatomat útközben azonban egy ismeretlen személy genjutsujának az áldozatává váltam. Talán túlzás lenne, ha azt vallanám, hogy a különleges képességeimnek köszönthettem, hogy felismertem a csapdát. Fogalmazzunk úgy, hogy kis részben magamnak nagyobb részben pedig a kiképzésemnek mondhatok köszönetet. Nem sokra rá, hogy lelepleztem az ármányt megjelent előttem egy maszkos alak és előadott nekem egy furcsa históriát, ami elég hihetetlenül hangzott. Szerettem volna tovább boncolgatni a történteket azonban valaki megzavart. Oldalra nézve megláttam egy viszonylag jóképű srácot, aki valószínűleg énrám várt. Egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmértem azzal a szándékkal, hogy minél többet megtudhassak róla. Első ránézésre úgy gondoltam, hogy egy piperkőc, aki túl sokat foglalkozik magával és a divattal. Abban sem voltam biztos, hogy ő is egy shinobi-e ugyanis sehol sem láttam rajta a fejpántot. Természetesen nem voltam ostoba és tisztában voltam vele, hogy egyesek szalagként hordják a hajukban vagy simán a nyakukba akasztják. Beletelt pár pillanatba, míg megtaláltam az övcsatjára gravírozott Kirigakure-i jelképet. Gyakorlatlanságom miatt az idegen bizonyára észrevette, hogy őt vizslatom, de látszólag nem zavarta, de az is lehet, hogy tényleg nem vette észre. Váratlanul a háta mögül két rendkívül bájos leányzó lépett elő kik rendkívüli módon hasonlítottak egymásra. Miután elmondták a neveiket rajtam volt a sor, hogy bemutatkozzam. Normál esetben csak köszöntem volna nekik miután elárultam a nevemet ám azoknak az időknek vége. A Mizukage bölcs útmutatásának hála már nem voltam annyira rideg és távolság tartó az emberekkel azonban volt még hová fejlődnöm.
-          Üdvözöllek benneteket a nevem Katana. – végén pedig egy kissé bárgyú mosoly kíséretében meghajoltam előttük.
Közvetlenül utánuk a srác is bemutatkozott és megtudtam, hogy ő lesz a csapat vezetője ráadásul a lányokhoz hasonlóan ő is rám kacsintott.
~Csak ez hiányzott bekerültem a topmodell osztagba~ igyekeztem elfojtani az indulataimat nehogy bármit is megneszeljenek, azonban a szemöldök megemelkedett egy két millimétert.
Miután végeztünk az etikettel végre megtudtuk, hogy mi célból gyűlt is össze ez a díszes társaság. Furcsa rókák támadtak meg egy falut és mivel a csapat egyik tagja lebetegedett nekem kellett átvennem a helyét. Ebből világossá vált számomra, hogy ismételten csak átmenetileg lettem egy csapat része. Ez a történet több oldalról is furcsa volt nekem kezdjük azzal, hogy a rókák nem szoktak falvakat támadni főleg nem csapatostul. Az igaz, hogy nagy éhség idején bármi megeshet azonban ez mégiscsak túlzásnak tűnt. A másik, ami szöget ütött a fejembe az, hogy különlegesnek nevezte őket ám nem fejtette ki mit is értett ez alatt. Lehet, hogy valami megmagyarázhatatlan képeséggel rendelkeztek vagy csupán a külsejük különbözött hétköznapi társaikétól. Azonban nem lehettek olyan nagyon veszélyesek ha geninekre bízták a probléma megoldását. Meglehet, hogy ennek az egésznek semmi értelme azonban akkor többre nem futotta a tudásomból. Chizu- sensei megkérdezte mondanék-e pár szót magamról indulás előtt. természetesen semmi kedvem nem volt hozzá azonban az elmúlt évek során meg kellett tapasztalnom milyen veszélyes tud lenni egy lány, ha felidegesítik.
-A nevem Katana három éve vagyok genin értek egy keveset a kardforgatáshoz és konyítok valamennyicskét a taijutsuhoz. Remélem, hogy segítségetekre leszek. – az egészet persze a szokásos monoton hangon mondta akár egy régi poros magnószalag, ami nem az én hibám, mert kedvesnek lenni a célratörő helyett elég nehéz feladat. Amennyire csak lehetett igyekeztem távol tartani magam a lányoktól ugyanis nem egyszer pórul jártam a csinos lányok miatt.

/Én azért is szeretném megpróbálni azt a visszautasítást. Pár aprócska késés még nem a világ vége és még nem bizonyítottam be, hogy érdemes vagyok a jutalomra. Ráadásul egyik alkalommal kevesebb, mint ötszáz szót írtam, ami a megegyezés tökéletes kicsúfolása./

Miközben a csapatvezetőnk bemutatkozott a lányok halkan elkezdtek sugdolózni nem halottam mit mondtak igaz nem is igazán érdekelt. Habár nem én voltam a legeszesebb a geninek között ennek ellenére legtöbbször észrevettem azt, amit észre kell venni. Annak idején a kiképzésen is igyekezték a fejünkbe vésni, hogy mindig járjunk, nyitott szemmel ugyanis nem tudhatjuk, melyik apróságon múlik majd az életünk. Be kellett látnom volt benne valami igazság ugyanis jó pár küldetésen vettem részt és nem egyszer egy hajszálon múlott az életem. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok ronda azonban sosem tartottam magamat jóképűnek. Mindig úgy gondoltam, hogy pont olyan vagyok akárcsak a többi korombeli fiú. Vidáman és önfeledten kacarásztak miközben igyekeztek kerülni a tekintetemet és csak a talajt bámulták. Az elmúlt évek során igyekeztek megváltoztatni ama felfogásomat miszerint egy shinobi számára nincs fontosabb a küldetésnél. Édesanyámnak ez részben sikerült is, mert otthon olyan, mint egy szokványos anya, küldetésen, viszont mint egy első rangú ninja. Szóval tisztában voltam vele, hogy ez a furcsa viselkedés valószínűleg arra utal, hogy tetszem nekik, de nem vetettem el a tévedés lehetőségét. Még nem igazán izgattak a lányok ám fejlődtem annyit, hogy ne akarjam megbántani a csapatársaimat. Pár pillanat erejéig igyekeztem kedvesen nézni rájuk még mosolyogtam majd ismét felvettem a szokásos faarcomat. Meglehet ezzel csak bátorítottam őket vagy esetleg jobban kedvelték a tartózkodó mogorva énemet ám akkor ezt tartottam helyesnek. Mikor már azt hittem, hogy végre elindulunk a sensei elkezdett kotorászni a zsebében majd elővett egy picinyke kis pálcikát. Először nem jöttem rá mit akarhat vele majd megláttam a végén lévő kis gömböt, amit bevett a szájába és azon nyomban rájöttem az egy nyalóka. Valami olyasmit halottam, hogy ha valaki leszokik, a dohányzásról hozzá van szokva, hogy kilóg valami a szájából. Ez után elkezdett sóhajtozni majd valami olyasmiről beszélt, hogy rólunk megfeledkezett majd ismét a zsebében kotorászott és mindannyiunkat megkínált egy-egy nyalókával.  Számomra ez egy kicsikét furcsa volt meglehet, azért mert legtöbbször a szokásoktól eltérően egyedül mentem küldetésre. Természetesen nem egyszer beraktak egy csapatba azonban azok alkalmi egyesülések voltak. Úgy tűnt nem csak a csapatvezető, hanem még a geninek is édesszájúak voltak ráadásul nagyon jól megértették egymást. Az ilyen édességeknél jobban szerettem az apám főztjét, aki még e legrosszabb napján is simán lepipálni egy háromcsillagos éteremben dolgozó szakácsot. Mivel azonban nem akartam megbántani megköszöntem az ajándékot és azonnal elraktam azzal a céllal, hogy majd később megeszem. nem mintha nem szerettem volna a nyalánkságokat azonban el akartam kerülni, hogy futás közben netalántán félre nyeljek. Igazán meglepődtem mennyire könnyedén veszik a feladatot. Állítólag egy falu támadás alatt volt a sensei pedig a legnagyobb nyugalomban fésülgette a haját. Mikor nekem adott utasítást a Mizukage hanyatt homlok rohantam, hogy teljesítsem a kötelességemet. Nem igazán értettem mi a fenét keresnek ezek egy shinobi csapatban sajnos elfelejtettem, hogy nem szabad egy könyvet megítélni pusztán a borítója alapján. Éppen meg akartam kérdezni, hogy nem kéne-e indulnunk mikor a lányok megtették helyettem. Hála nekik végre elindultunk a kapu felé közben pedig nagyon reméltem, hogy egyiküknek sem jut eszébe, hogy nem ment el wc-re. Úgy terveztem megpróbálom a legjobb formámat hozni mind a küldetés mind az utazás során.

/Elnézést kérek, amiért ez tovább tartott. Ha bármi gond lenne, vele csak szólj és javítom.  Nagyon tetszett a hozzászólás nagyon várom, mit tartogatsz számomra a következő körben./

/Valami káprázatos lett amit írtál megérte rá várni. Elnézést kérek amiért az enyém nem lett ilyen színvonalas most nem jöttek úgy a szavak mint máskor. Ha bár gond lenne csak szólj./
Habár végre valahára sikerült elindulnunk a bajba esett falu felé azonban ismételten meg kellett lepődnöm. Máskor mikor egy küldetést kaptam akkor rohamléptekben szoktam haladni, hogy minél előbb teljesíthessem azt. Ennek ellenére mikor a csapattal átléptem a falu határát szó sem volt ész nélküli száguldásról, sőt, azt a tempót még kocogásnak sem lehetett nevezni. Tisztában voltam vele, hogy tartalékolni kell az energiánkat a feladatara, de ezt mégiscsak túlzásnak gondoltam. Azzal az irammal napok alatt sem értük volna el azt a falut, amit megtámadtak a rókák. Zavartan néztem körbe, hogy másnak is van-e baja ezzel ám úgy tűnt mindenki maximálisan meg van elégedve a sebességgel. Arra gondoltam vagy megint egy genjutsu áldozata lettem vagy pedig komplett idióták közé lettem berakva. Ha nem lett volna elég a sebesség az a két lány mindenféle csacskaságról kezdett el csevegni, mint például, hogy egyikük milyen aranyos volt gyakorlás közben. Ki a fenét érdekli, hogy néz ki edzés közben hisz ott nem az a lényeg, hanem az, hogy minden erőnket beleadva csiszoljuk a képességeinket és ez által tegyük nagyszerűbbé a falunkat. Ezután pedig egy pajkos macskára terelődött át a téma. Én személy szerint igyekeztem elkerülni a macsekokkal való találkozást ugyanis, még régebben egyiküket le akartam segíteni egy fáról és ő hálából majdnem kikapartam a szemem. Az is hozzá tartozik a történethez, hogy egy csinos, de velejéig romlott lány rakta fel oda, hogy végignézze mentés közben, hogyan tép engem cafatokra. Visszatérve a küldetésre úgy éreztem magamat mintha egy sima osztálykiránduláson vennék részt. Elől bandukoltak az aranyos ám kissé csintalan tanulók, és kissé lemaradva mögöttük cammogott a kedves tanár, aki próbálta szemmel tartani a diákjait. Igaz, hogy azt szoktam mondani ne ítéljünk el valakit pusztán a külseje miatt azonban mégis meg kellett tennem. Mindannyian nagyon kedvesnek és aranyosnak tűntek azonban egyiküket sem tartottam alkalmas arra, hogy ninja legyen. Azon is csodálkoztam, hogyan tudták elvégezni az akadémiát. Halottam pár olyan pletykát miszerint egyesek a családjuk befolyását használta fel arra, hogy magasabb rangot szerezzen. Jó darabig nem hittem ezeknek a rémhíreknek ám akkor be kellett látnom lehet benne némi igazság. Ez a kis kellemtelenség pusztán száz méteren át zajlott majd jött a következő. A sensei kiadott egy egyszavas utasítást, amit a lányok már rutinosan teljesítettek. Miután a csapat felvette az Y alakzatot mindenki folyamatosan növelte a sebességét. Végre abban az iramban haladtunk, amit én meg szoktam úgy éreztem minden a visszatért a normális kerékvágásba és végre meg tudom nekik mutatni milyen egy vérbeli shinobi. Először még csak könnyed tempóban szaladtunk majd futottunk végül pedig rohantunk. Rá kellett ébrednem, hogy ők mégsem olyan törékeny virágszálak amilyennek elsőre hittem őket, ennek ellenére mégis bírtam a tempót. Nem sokkal később be kellett ismernem, hogy elértem a határaimat és ennél jobban nem megy azonban nemcsak egy képzett shinobi voltam, hanem egy büszke férfi is ezért igyekeztem ezt a tényt eltitkolni előlük, vagyis nem vágtam pofákat, egyenletesen vettem a levegőt. Miközben eszeveszett száguldoztunk egyszer csak valami megütötte a fülemet, ami nem volt más, mint a két lány cseverészése. Úgy pletykálgattak tovább mintha ez az egész semmiség lenne a számukra. Egy bizonyos idő elteltével már nagyon nehezemre esett tartani azt az iramot. Az egész testem fürdött a verejtékben a szívem úgy zakatolt akár egy gőzmozdony a végtagjaim pedig mintha ólomból lettek volna. Ennek ellenére nem voltam hajlandó megadni magam és semmi jelét nem adtam, hogy alig bírok talpon maradni. A többiek viszont vígan elvoltak, ráadásul még meg sem izzadtak. Bolond módon azt hittem, hogy egy szánalmas csapatba osztottak be végül kiderült egyedül én voltam szánalmas. El sem tudtam képzelni milyen edzésen kellett végigcsinálniuk ahhoz, hogy pokoli gyorsak legyenek. Meglehet jóval gyorsabban is futhattak volna, de miattam nem tették. A sensei mintha csak a gondolataimban olvasott volna besorolt mellém és megkérdezte nem akarom-e mégis megkóstolni a nyalókát. Ekkor vettem csak észre, hogy a pálcikák még ott voltak mindannyiuk szájában. Ha lett volna rá lehetőség legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben hisz csaknem kiszúrta a szememet. Remegő kézzel benyúltam a zsebembe és elővettem a nyalókát ám mikor ki akartam bontani majdnem megbotlottam egy faágban. Az utolsó pillanatban persze sikerült megőriznem az egyensúlyomat majd folytattam tovább az utamat, sajnos iparkodnom kellett, hogy behozhassam a lemaradásomat.

Folytatás itt: http://narutohun.niceboard.org/t72p175-erdosegek#54952

A Kunoichi csendben hallgatta ahogy beszéltem, aztán amikor végeztem, csak sercintett egyet a nyelvével. Majd csak tapsolt egyet és már indulóra is fogta. 
~Ezt már nevezem, nem húzza az időt ábrándozással, egyből a tárgyra tér. Még a végén kiderül, hogy csalt a megérzésem...~ 
- Nem szeretem amikor valaki ennyire nagyokat mond. Viszont most nincs időnk arra, hogy leteszteljem a képességeiteket. Van egy fontos feladatunk, amit el kell intéznünk. 
~Végre egy kis akció, már úgy hiányzott! Otthon a legizgalmasabb ami velem történhet, hogy elfogy a tea, vagy a könyvem véget ér... De ez most egy igazi küldetés lesz!~ -gondoltam magamban, miközben a Sensei elhagyta a szobát. Mire észbe kaptam, már intettek is a többiek, hogy tartsak velük, elvégre mégiscsak az első közös bevetésünk van készülőben, nem kellene lemaradnom róla. Még utoljára elköszöntem a szép emlékeimet őrző Akadémiától, és ezzel meg is indultunk a Piac irányába. Kellemes tempót vettünk fel, mire Fukuro Sensei vázolta is a helyzetet nekünk. Van egy furcsa rezgés a hangjában, amihez egyszerűen nem tudok hozzászokni... 
- A feladatunk egy kutya megtalálása. A piac környékén szökött el a gazdájától, szóval ott kezdjük majd a keresést - egyszerre ördögi vigyor költözött az arcára, mintha csak az év ötletével állt volna elő. 
- Ha ott vagyunk, onnantól a tiétek az irányítás, ti döntitek el hogyan szeretnétek megkeresni, én csak figyelek. Értve vagyok? 
~Ezt már szeretem! Én leszek az első, aki megtalálja, kizárt, hogy ilyenek ellen veszítsek!~ 
Egy hangos, együtt hangzó "Értettem" után folytattuk is utunk a nyirkos utcákon keresztül a Piac felé.

//Nem fontos bemásolnod azt amit az én karakterem mond, elég ha csak reagálsz rá   //

Nem kell túl sok idő és máris a piacnál vagytok. A közelben csak úgy nyüzsögnek az emberek: az árusok a portékájukat próbálják eladni, miközben próbálják egymást túl kiabálni, a vevők próbálnak alkudni, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak bámészkodnak. Itt aztán nem lesz könnyű dolgotok.
- Nah, drágaságaim - szólal meg a Sensei, miközben elővesz a ruhája egyik rejtett zsebéből 3 adóvevő készüléket.
- Ezt vegyétek fel, így folyamatosan kapcsolatban lesztek.
Ezután hagy nektek egy kis időt, hogy felvegyétek az eszközöket. A két társad azonnal engedelmeskedik, de azzal nem igazán foglalkoznak hogy te mit csinálsz. Tehát akár még úgy is dönthetsz, hogy nem veszed fel! Bárhogy is legyen, hamarosan a kunoichi folytatja.
- Most pedig itt az idő a cselekvésre. Daichi! - mutat rád hirtelen. - Hogyan kezdenéd a keresést?
A kérdést követően minden szem rád szegeződik, mindannyian tőled várják az első ötletet.

~A piac... amint megérkeztünk egyből felvidultam. Itt mindig hatalmas a nyüzsgés, gyerekek játszanak, az árusok pedig vívják licitháborújukat a vevőikkel. Akanével nagyon sokat jártunk ide, elvégre az első csókunk is itt csattant el...~ - ekkor vágyakozó szemekkel az égnek szegeztem tekintetem - ~Szerelmem, vajon te is gondolsz még  rám? Eszedbe jutnak-e, milyen volt e-világon lenni és élvezni az életet? Kérlek, könyörögve kérlek türelemmel és szerető kezekkel várj majd rám, ha eljön az idő.~ Egyszerre csak Fukuro megszakította ábrándom és rögtön át is nyújtott nekünk 1-1 adóvevőt. Jó véleménnyel vagyok egy ilyesfajta felszerelésről, terepen fontos a csapatmunka, de hogy éppen velük? De mivel a Sensei kéri, most kivételt teszek. Még nem is érkeztem feltenni a fejemre, már meg is kaptam a következő feladatom: elő kell állnom egy tervvel. Gondolom ez a büntetésem, amiért őszinte voltam... Na de a terv!
  - A kutya elég valószínű, hogy vagy az itteni zajtól rémülhetett meg, vagy talán a sok kellemes illat késztette szökésnek. Elsőnek javaslom, hogy ellenőrizzük a henteseknél, nem-e látta valaki a kutyát. Ehhez segítségünkre lehetnek a tetők, onnan jól belátni az egész piacot. Ha ez mégsem válna be, akkor a közelben lévő búvóhelyekre, zugokra kerül a sor. Sokat játszottam itt bújócskát, ismerem az összes jó helyet! - tettem hozzá, egy kis arrogáns mosoly mellett.

A csapat csendben hallgatja az ötleted, senki sem szól bele. Kagura viszont kissé billegeti a fejét, mintha nem tetszene neki az, amit mondasz. Miután befejezed a mondatod, a Sensei a lányra mutat és közli vele, hogy mondja el ő is az ötletét.
- Amit Daichi mond, az részben jó. Én viszont úgy gondolom, nem csak dísznek adta az adóvevőket Sensei. Szerintem első körben nézzünk szét az olyan közeli helyeken, ahol egy kutya ételhez juthat. Nem feltétlenül a hentesekre gondolok. Egy kutya szinte bármit megeszik, szóval bárhol lehet, de ha szerencsénk van, akkor itt lesz valahol a környéken. Viszont én azt javasolom, hogy váljunk szét. Az egyikünk megkérdezi az árusokat, valaki felmegy a tetőre és onnan bámészkodik, míg a harmadik pedig innen lentről.
- Na ez az ötlet nekem tetszik! - kotyog közbe Yomazu. Én azt mondom, hogy így menjünk tovább. Mit gondol Sensei, jó lesz így?
A fiú kérdésére csak egy vállvonás volt a válasz, majd egy sóhaj. Úgy tűnik, a csapat vezetője tényleg nem akar segíteni ebben az ügyben. Ezután a többiek rád néznek, hogy belemész-e Kagura ötletébe. Ha ránézel a lányra, akkor egy pillanatra kiölti rád a nyelvét.
- Benne vagy a tervben? - kérdezi a kunoichi vigyorogva.

//Jiraiya- hazatérés//

A halász arra nem vette a fáadtságot, hogy megforduljon miközben beszélt, de nem is igazán érdekelt. Letettem a fa kunaitamit még nagyon régen magamnak készítettem. Ugyan sokat jelentett, de a hálát még ismertem és mivel másom nem volt, így erre jutottam. Még sok szerencsét kívánt majd többet felém sem fordult, így én is elindultam a faluba.
A férfi útbaigazításának köszönhetően gyorsan megtaláltam, ahol a várt kép tárult elém, bár a károk kisebbek voltak, mint számítottam. Amikor elhagytam a Villámok földjét már 
tudtam, hogy a falu azért adta meg magát, mert Konoha hátba támadta védtelen ellenfelét. Egyszerre éreztem haragot és tiszteltem az ellenséget, hogy ilyet meglépett. Elég későn értem vissza a faluba, így már nem sok mindent csináltam. A lakásban gyorsan elintéztem egy- két dolgot, majd végre hosszú idő után lezuhanyoztam és lassan le is feküdtem aludni. Még egy pár percig ébren voltam, átgondoltam a dolgokat, a falu iránt az érzelmeim nem változtak, továbbra is az a célom, hogy szolgáljam a falumat, míg az embereket továbbra is megvetem, az emberi gyengeséget nem viselem el.
Álmom egyáltalán nem volt nyugodt, de aki egy háborút át az ne számítson jobbra. Álmomban is harcoltam és láttam, ahogy mások harcolnak. Részben öröm volt, hiszen újra a fronton voltam és a falumat szolgálhattam, még ha csak képzeletben is, másrészt éeztem, hogy az alvás nem pihentet. Ekkor valami olyasmi hangot hallottam, ami ismerős volt és gyorsan rájöttem, hogy azt nem álmodom. Penge és hüvely halk egymáson való elcsúszát, valaki a közelemben épp most húzott ki  egy kardot a tokjából. A teljs felszerelésem a házban van, egy része a szobámban pihen, de annyira nem voltam eszetlen, hogy fegyvertelenül feküdjek le aludni, ugyanis egy kunait helyeztem a párna alá, hiszen a falu még mindig ostrom alatt állhat és ha máshogy nem is, de legalább fel vagyok készülve. A hangokból és a szagokból ítélve legalább 2 ember van a közelembe, ugyanis jobbról a nyitott ablakon keresztül emberszagot érzek, míg padlórecsegést hallok a balomról. Nem nyitom ki a szemem, alvást színlelek miközben megpróbálok az egyik kezemmel felnyúlni a párnám alá és megfogni az ott lapuló kést, hogy azonnal reagálni tudjak az esetleges támadásra.

//Aum no Ansatsu Jutsu // A Lélek Egyensúlyának Technikája
Elmondod, hogy mik voltak ezek a kihagyott szálak?//

// +5 Chakra a késésért. A technikát elfogadom, a helyzetet tekintve jó választásnak tűnik. //



Ahogyan a kar mozdult, Kawachi lánc csörgését hallotta azonnal. Szemeit kinyitotta, de már késő volt. A balján álló alak lánca a mozgó jobb karjára tekeredett. Mintha az Aum no Ansatsu technika lenne... ^1!
Mivel Kawachi nem tudott sem ellentámadni, sem pedig előnyt kovácsolni hátrányos helyzetéből, így az ajtóban álló Kirigakurei jelzésű, maszkos alak a bal kezében fogva a láncot - mit alkarjára tekert - lerántotta Kawachit a földre. A jobb kezében egy tanto volt. Miközben Kawachi a földre zuhan, a szabad bal karja elcsusszan a párnája alatt, valószínűleg olyan gyorsan, hogy a támadó nem is láthatja. ^2! 


__________________

1! --> A lánc Kawachi karjára tekeredett. Megpróbálhatsz ez után tenni valamit (miután a lánc a karján van) hogy esetleg jobban gyere ki ebből. Attól függetlenül, hogy mit teszel, a második vagyis "2!" jelzésű pontra is reagálj, de az nem feltétlenül valósul meg, hogyha az "1!" pontot tudsz valami okosságot tenni.



2! --> Döntsd el, hogy Kawachi kiveszi-e a szabad bal kezével a kunait a párna alól. Ne feledd, a jobb karja el van kapva, szinte használhatatlan amíg a szorítás rajta van és lehet rángatni, az egyetlen szabad keze a bal keze.


 --> Döntsd el, hogy az fontosabb, hogy Kawachi bal keze szabad legyen, vagy, hogy egy fegyver legyen a szabad kezében. Ez az elkövetkezendő eseményeket befolyásolja, jelenleg 2 irányba haladhat tovább a választásodtól függően.



// HA leírtad volna, hogy esetleg forgolódást színlelve mozdul a karakter karja akkor talán nem lenne gyanús, de mivel ezt nem írtad le, hanem csak azt hogy a karját mozgatja fel így a teste mozdulatlan, ez pedig nagyon feltűnő O.o 


Az egyiket el, a másikról csak kis infót:
1.) Megtudhattad volna a Halásztól, hogy a harcokban megjelent egy csuklyás, rejtélyes alak, aki megfordította lényegében a csata kimenetelét, mert a Kirigakureiek oldalán harcolt. Ahogyan jött, úgy el is tűnt.

2.) Az alaknak valamilyen köze van a Bishamonhoz és, hogy a szervezettel valami történt. //

Elszámítottam magam, túlóvatoskodtam a dolgot és ez feltünő volt a támadónak, így amikor a kezemmel elindultam felfelé a balomon álló férfi kirigakure kevésbé ismert technikáját vetve be a kezemre tekert egy láncot, ez ellen sok mindent nem tudtam tenni. Reagálni sem volt időm, ugyanis a következő pillanatban épp csak megláttam a kirigakure jelzéssel ellátott maszkot a támadóm arcán ő a földre rántott. Itt már nem volt lényeges a finomkodás, hiszen tudták, hogy ébren vagyok és tudták, hogy bármikor támadhatok, bár a kezemre tekert lánc nagy előnyt adott nekik, csak arról feledkeztek meg, hogy a második elemem a villám és a fém jól vezeti az áramot. Ugyan a bal kezemmel lett volna esélyem, hogy kivegyem a kunait, de úgy döntöttem, hogy a szabad kéz ebben az esetben sokkal fontosabb, mint a kés. Ahogy a földre érek és összeszedem magam, körülbelül fél másodperc alatt egyből aktiválom a raiton: hiraishin // villám elem: villámisten nevű technikámat, amihez nincs szükség kkézjelekre, csak a villám chkrámra, így az összes támad számára nyilvánvalóvá válik, hogy ezzel az elemmel rendelkezem, de a legmegrázóbb bizonyosságot a lánccal engem megfogó kapja, aki a fém miatt gyorsan a technika áldozatává válik.

Agytekervényeim mindig forognak, minden percben, sőt másodpercben, amint a harc elkezdődött ár tervek cikáznak végig az agyamon, mint a villám. A tervem bejött, ugyanis a villám azonnal sokkolta a támadómat, aki el is engedte a láncot. Innen egy támadót kiiktattam, de nem nagyon élvezhettem ki a helyzetet, mert hátulról egyből taszító, szúró érzést érzek, három hegyes dolog állt a hátamba. Azonnal hátrafordultam és kerestem a támadót. Ami feltűnt egy újabb maszkos alak, aki a fél kos pecsétet mutatta, ami viszont furcsa volt, hogy az ujja a maszk alatt végződött. A csöndre intés kivehető volt, majd egy általam ismert és a háborúban elsajátított technikát használva eltűnt a szem elől. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, így tovább kerestem a támadót. Ha pár másodpercen belül nem kerül elő, akkor megrántom a kezemre tekeredett láncot és a felém repülő támadót, már ha sikerül, akkor repülés közben kiütöm. Amennyiben van időm és lehetőségem nem hagyok lehetőséget a támadóknak, hanem aktiválok egy másik technikát, amihez nem kell kézpecsét, de annál jobb védelmet biztosító technikámat a junsui kai-t, amivel ha hagyják, pár másodperc alatt egy láthatatlan védőburok alakul ki a testem körü, ez a junsui kai nevű víz technika. Valószínűleg többre nem lesz időm, mert ennyi időt nem fog hagyni s azt sem tudom, hogy az eltűnő maszkos mit akar.

//Raiton Ninpo: Raigeki no Yoroi // Villám Ninja művészet: Villám Csapás Páncélja (C szint, 250 chakra)//

Ugyan ellenfelem nem látszik, de pontosan tisztában vagyok a technikával, amit használ, ugyanis a fronton megtanultam én is a meieigakure no jutsut. Bár ezzel a tudással nem megyek sokra, de arra mindenképp jó az az idő, míg eltűnik, hogy aktiváljam a védekező technikámat, amivel egy teljes testet fedő vízpáncélt hozzak létre, bármiféle kézjel nélkül. Ha valaki közelebbről megnézi a testem észreveszi a burkot, de egy csata hevében lehet, hogy nem veszik észre. Amíg a technikát létrehozom az ismeretlen maszkos mögém kerül és egy kést tart a nyakamhoz. Amúgy sem vagyok ijedős típus, de a junsui kai további önbizalmat ad. ~Idióta, számos technikám van kézpecsét nélkül.~ Ahogy kimodja, hogy ha pecsételésbe kezdek megöl, egyből elkezdem gyűjteni a bal karomba a víz chakrámat, hogy a Suiton:Gousuiwan no jutsu // Erős víz kar technikát használva hasba vágjam. Amint sikerül a technika létrehozása, egyből támadásba lendülök, derékszögbe emelem a karom és egy olyan mozdulatot téve, mint akit hasbavágtak a felerősített bal kezemmel az ellenfél felé ütök, ha mögöttem van, akkor könyökkel, ha viszont az oldalamon, akkor egy olyan mozdulattal, mintha legyet akarnék elhessegetni, lévén nem több az ellenfelem, mint egy zavaró légy a levesem körül.

Taktikázás nem állt messze tőlem és a háború tovább élezte az amúgy is éles érzékeim. Már fiatalon megtanultam nem túl mélyen aludni, hogy minden neszre felfigyeljek. Technikáim egy része elég látványos, de vannak olyanok is, amik megfelelőek arra, hogy csendben végezzek valakivel, majd távozzak a helyszínről. Arra ugyan fel voltam készülve, hogy a saját lakásomba is megtámadhatnak, de eddig nem volt részem benne. Ez egy új tapasztalat volt és elég jól reagáltam. Ugyan a támadásom pillanatában a késes is megpróbálta elvágni a torkom, de a láthatatlan technikámmal nem számolt, valamint a kézpecsét nélküli technikáimmal sem. Sikeresen eltalálom a felerősített kezemmel és egyenesen a társának repítem és együtt esnek ki az ajtón. Amint sikerült megállniuk felugrottak és védekező állást vettek fel, hogy aztán a következő pillanatban le is engedték azt. Beszélni kezdtek és gratuláltak, hogy sikeresen átmentem a vizsgán. Elindultak és én követtem őket, mivel ezt mondták. A junsui kait nem oldottam fel, két okból sem. Egyik, hogy nem árt, ha még a védelmem fenn áll, másrészt nem akartam takarítani a szobámba a technika által felhasznált vizet.

//Hyuuga Hanabi- A valóságot ki hallucinálja? //

Asami megtorpant a folyosón. Mindkét oldalon vörösre mázolt, jelöletlen ajtók sorakoztak. Egyik a másik után a folyosó végeláthatatlan végégig, mely a sötétségbe veszett. A kunoichi feszült volt,  kezei újra és újra ökölbe szorultak, miközben felmérte és átgondolta a kialakult helyzetet.
Egy pillanat, csak ennyi volt, mikor odalépett a tőle jobbra lévő ajtóhoz, rámarkolt az aranyozott kilincsére, mely szinte égette a kezét és egy határozott mozdulattal kinyitotta azt. Az ajtó befelé nyílt és semmi mást nem látott ott, csakis a sötétséget. Az ajtó a nagy semmibe nyílt.
A halk kuncogás támadt, majd a sötétségből egy kecses női alak manifesztálódott. Fehér köpenyt és egy vérvörös maszkot viselt. Pontosan olyant mint Asami. A lány moccanni sem bírt, de nem is lett volna rá ideje. A nő keze meglendült és egy határozott mozdulattal szúrta szíven a magatehetetlen kunoichi-t.
Asami lenézett a mellkasából kiálló kunai-ra, miközben érezte a száját elborító kellemetlen ízt. Hátrált egy lépést, kezeivel minden áron szabadulni akart a maszkjától. Szinte már kaparta a fejéhez szoruló csatokat, ahogyan a vörös maszkból csöpögő vérre vörösre festette a hófehér köpenyét is. Riadtan nézett maga elé. Nem kapott levegőt és a szíve összeszorult a félelemtől. A nőt nézte, aki lassan lecsatolta a maszkját és barna szemeivel egyenesen Asami-ra nézett. A világ kezdett elhomályosodni körülötte, a lábai megremegtek majd egyszerűen belezuhant a nagy semmibe, mely végeláthatatlan óceánként vette őt körül. A nő után kapott, próbálta elérni őt, de egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a sötétségben és nem tudta elérni őt. Még mindig nem...

Lassan ébredt csak fel lidérces álmából. Az álomból, melyről mindig is tudta, hogy nem a valóság, mégis mindig rettegve élte át a pillanatokat. Felült az ágyán és percekig némán nézett maga elé. A szíve még akkor is hevesen vert egy ideig, mire elégé kitisztult a tudatta ahhoz, hogy felismerje végre, hogy ébren van.
Már világos volt odakint, a napot mégis a reggeli köd takarta el a szeme elől. Nagyot sóhajtott, ahogyan felismerte a tényt, hogy már reggel van. Szíve szerint még aludt volna pár órát, de tisztában volt azzal is, hogy erre most képtelen lenne. Lassan tápászkodott ki az ágyból és bújt bele a meleg „Nyúl úrfit” ábrázoló mamuszába.
- Innom kell valamit. – ásított egy hatalmasat, majd elindult a célja felé.
Kilépett az emeleti szobájából, majd végig a folyóson egészen a lépcsőig, mely egyenesen a lakás bejáratához vezetett. A lépcső melletti kis folyosóról pedig a konyha ajtaja nyílt. A hely, ahol Asami oly sok időt töltött.
A hobbija volt a főzés, még ha az ételek amit alkotott, nem is voltak kimondottan ízletesen és finomak. De ez a kudarc mégsem tántorította el őt soha azon céljától, hogy kitűnő háziasszony lehessen majd egykor. „Édesanyád a legjobb szakács volt, akit valaha ismertem.” vallotta be neki egyszer az apja még évekkel korábban és azóta dédelgette azon álmai egyikét, hogy a legjobb szakács lesz a világon. Hát ezen még volt mit gyakorolnia.
De azon a reggel, még a lépcső közepére sem ért le, mikor halk beszélgetés ütötte meg a fülét. A nagyapja egy ismeretlen emberrel beszélgetett.
- Amint felkelt átadom neki a levelet. – a nagyapja mély hangja nyugodt volt.
- Rendben. Megbízok benned Kenji-san. -a férfi hangjában azonban bujkált egyfajta pajkosság- Bár szívesen megismertem volna őt. - egyfajta gúny, mely nem tetszett Asami-nak.
- Neked nem kell őt megismerned. – figyelmeztette a férfit az öregember – Sőt, örülnél neki ha távol maradnál tőle. Semmi szükség arra, hogy összezavart őt.
- Ugyan. - nevetett fel a férfi halkan- Nagyon jó ajánlólevelei vannak, örülnél ha ugyanarra az útra térne mind te és az apja. Kiváló vadász válna belőle a kezeim alatt. -a kiáramló neszek egyértelművé tették, hogy a férfi indulni készül.
- Nem szándékozok ráerőltetni semmit az unokámra. - Kenji hangja ha egy pillanatra is, de fenyegetővé vált, ezt még a fiatal kunoichi is megérezte.- Azt akarom, hogy a saját útját járja, hogy saját maga tapossa végig az ösvényét, hogy saját maga jöjjön rá, mivé akar válni.
- Neki adsz választást? – kuncogott az ismeretlen- Milyen ironikus. Talán szenilis lettél öregkorodra?
- Nem. De a múlt, maradjon meg annak ami. Ma már új világot élünk. Semmi értelme ugyanazokat a hibákat elkövetni mind egykor.
- Ha te mondod. – látta meg férfi alakját az ajtóban- De szerintem tévedsz. Ugyanolyan időket élünk és semmi sem változott. Ezt majd neked is be kell látnod, ha eljön az ideje.
- Most menj. -parancsolt rá az öregember. - Asami hamarosan felkel, nem akarom, hogy lásson téged. - ezen szavak pedig, mintha csak neki szólnának.
Lassan, teljesen némán hátrált vissza a lépcsőn egészen a szobájáig, melynek ajtaját a legnagyobb csendben próbálta becsukni. Végig a nagyapja szavai jártak az eszében. Nem tudta mire vélni őket és annyi kérdése támadt, melyre nem tudta a választ. De legalább egyre tudni akarta.
Ablakához rohant, mely éppen a ház bejáratta előtte utcára nézett. Odakint az égvilágon senki sem volt, leszámítva egy macskát, mely komótosan sétált végig a szomszéd ház tetején. Asami pedig csendben várt. Tisztán hallotta, ahogyan becsukódik odalent az ajtó, ő pedig az ablakra tapasztotta az arcát, hogy végre láthassa az ismeretlen alakot.
- Ki vagy te? – dünnyögte, ahogy a férfi lassan kiért az utcára.
Az egész testét szürke zubbony fedte, de ettől még egyértelművé vált, hogy egy elég magas,  legalább 180 cm férfi lehet, aki a termete ellenére még nagyon is vékony volt. A szél, mely mindig fújt Kirigakure-ban, ide oda csapkodta a kabátját, miközben óvatosan körbenézett.
- Ez...- dadogta Asami, ahogy a férfi váratlanul felnézett az ablakára.
Talán meglátta őt, talán nem volt elég gyors, vagy téved és mégsem láthatta őt a férfi. Nem tudta a választ, de a szíve a torkában dobogott, miközben nem hitt a szemének sem. Az alak, egy vörös porcelánmaszkot viselt.
- Az első küldetésed! - vágódott ki a szobája ajtaja és ő egyből felpattant a földről. Ijedten nézett vissza a ház elé, de semmit sem látott, csak a mindent elborító ködöt. - Ébredj Asami és nézd meg végre! - a nagyapja alig pár lépész tett előre, mire észrevette őt az ablakban. Az arca boldog volt, mely egy pillanat alatt eltüntette a kunoichi arcáról is a félelmet.
- Ez jó hír nagyapa. - bökte ki meglepetten – Hadd nézzem! - egy macska ügyességével termet előtte és kikapta az öregember kezéből a levelet, majd egy határozott mozdulattal tépte fel .
A kézzel írt levél sorai először olvashatatlan tengerként terült szét a papíron. Rejtett írásra való gyanakvása mégis egy szempillantás alatt vált semmivé, ahogy a görbe jelekből először ismerős formák, majd szavak kezdtek kibontakozni. Hiába remélte, hogy kriptográfiai tudását is fejlesztheti ezúttal, csalódnia kelet, azon a napon nem először.
- Na, miféle feladatot bízott rád ma a falu? – lelkendezett a nagyapa, ahogy Asami átfutott a levél tartalmán.
Először maga sem akarta elhinni amit olvas, de újra átfutva az üzenet pontosabb aspektusait, nyilvánvalóvá vált, hogy nem csupán egy rossz viccel van most dolga, hanem talán a legrosszabbal.
- Azt írja...-kezdett bele -.. hogy mindenesi feladatott kell ellátnom, a ház körüli munkától kezdve, a takarítási és ápolási feladatokig behatárolva. - a fiatal kunoichi arcáról mindent, csak a boldogságot nem lehetett leolvasni- A helyszín... -csikorgatta a fogait, még ha tudta is, hogy nem lenne szabad- … a helyszín, hát  nincs annyira messze van a falútól. - szemei újfent és újfent átfutottak a papíron – Talán negyven perc alatt megjárom az utat. - ismerte be be magának egy apró mosoly kíséretében a tényt. Ezúttal valóban egy shinobiként kell majd viselkednie. - A segítség két napra szól, szóval... - hajtogatta össze a behajtások mentén a levelet.
- Nem is rossz! Minden nagy shinobi így kezdi... - próbálta felcsigázni a kislány lelkesedését- Mikor indulsz? Elkísérjelek? - kérdezte előzékenyen.
- Már nem vagyok gyerek nagyapa. – sóhajtót fel Asami.
Akár egy gorilla, oly tesze-tosza és lassú léptekkel sétált az ajtó melletti szekrényhez, melynek tetejére először a levelet, majd kihúzva a legfelső fiókot magának egy bugyit vett ellő.
- Khmm... nagyapa...- mosolygott a mögötte álló öregemberre- Átöltöznék. – majd előzékenyen az ajtóra nézett és megvárta míg az ajtó újfent a be nem záródik előtte.
Végre magára maradt és ennek örült a legjobban. Szerette az ilyen pillanatokat. Elmélkedni azon amit tudott és megválaszolni magában azokat a kérdéseket, amiket nem. Még akkor is, ha nem voltak válaszai.
Végig azon töprengett, vajon mit értett az ismeretlen férfi azon, hogy a falú nem változott semmit. Hiszen még ő maga is érezte azon változások árnyékát, melyen az elmúlt időben átesett. A háború árnyai már attól a naptól rávetültek, mióta elvesztette az apját. A napi sokkoló hírek a vereségekről, melyek napról napra egyre jobban beásták magukat a gyerekek elméibe és életébe is. Ayato bátyjának halála nem csak a fiút, hanem az egész osztályt megrázta. Ez volt az első a legtöbb tanuló életében, hogy ennyire közel került a halálhoz. Ő pedig talán hibát követett el, mikor nem segített a fiúnak, mikor is jól tudta, mit is érezhet.
A két bugyi, a zokni, a váltóruha, mind olyan rendszeriséggel pihent a kunoichi ágyán, ami követendő példaként szolgálhatna mindenkinek, már ha kötetezhetné őket akárki is hasonlóra. Asami gondolatai mégsem ezen jártak.
És valóban, mi lenne ha mégis követné az eszerint családi hagyománnyá váló célt, hogy ő maga is oinin ninjává váljon? Még a feltételezésbe is beleborzongott. Soha, addig a pillanatig nem játszott el azon gondolattal, hogy arra a veszélyes útra lépjen. Talán az akadémián halott utoljára rólunk, mikor is felszínesen, de átvették Kirigakure speciális egységeinek feladati és megjelenési leírását, majd ismeretes történelmét. Akkor még örült annak, hogy az apja is közéjük tartozik. Büszke volt rá, egészen addig a pillanatig, míg egyszer haza nem tért az egyik küldetéséről. De a rossz emlékek ellenére is zavarta őt, hogy az a férfi vörös maszkot viselt, a vadászok pedig tudtával fehér, alig díszített, orr kialakítás nélkül maszkkal rendelkeztek. De mégis akkor ki lehetett ő? Félt megkérdezni a nagyapját, még akkor is, mikor már tisztában volt vele, hogy jól tudta, hogy hallgatózik. Mégsem hánytorgatta fel.
Kétszer is átnézte a felszerelését. A kunai-okat és shurikeneket pont elö-ző este fente meg és olajozta be. A drótok és a többi felszerelése is a helyén volt. Egyre jobban érezte, hogy készen áll a küldetésére és egyre jobban izgult azon, hogy mi is várhat rá.
Szóval egy kisegítő munka, mely ugyan nem méltó egy shinobihoz, de egy szükséges munka, melyet ha kell, el kell fogadnia. Ezzel pénzt termel a falúnak, a shinobik jelenléte erősíti a békét a falú körül, mellesleg képzi és ellátja a felkészületlen és tapasztalatlan shinobi állományt is. Most pedig ő volt az a képzetlen genin, akire ezt a feladott bízták és be kelet ismernie, hogy minden perccel egyre jobban várja küldetését és az azzal járó nehézségeket.
Ilyen, mondhatni ostobaságokon gondolkodott fogmosás közben is és az érzelmeknek hála, teljesen elfelejtette a rémálmát. Csupán egy pillanatra rémlett fel benne, mikor ázott arccal a tükörbe nézett és legnagyobb sajnálatára még mindig észre kellett vennie, hogy egy fikarcnyit sem hasonlít az anyjára. Az orra, a szemei, a szája, mint az apjára emlékeztették őt. Az egyedüli, amire büszke lehet az a barackszínű haja volt, mégis ezért zaklatták a legtöbben az iskolában. Mert nem fekete vagy kék volt a haja, mert rikított, akár az optimizmusa.
A vörös maszk. Ez volt a kapocs, érezte, hogy nem csupán az álmaiban találkozott már vele. Nem azon a reggelen. De akkor mégis mikor? Nem tudta felidézni magában és ez roppant mód bosszantotta őt. Időnként felnézett a nagyapjára, akinek az arcára még abban a pillanatban is széles mosoly terült. Vajon megkérdezze őt? Hiszen biztosan tudta, hogy hallgatózott, akkor miért félt megkérdezni?  
A villával csak ide oda piszkálta a reggelijét. Nem volt éhes, még ha tudta is, hogy ennie kellene. Ki tudja, mikor lesz rá újra ideje. Ha pedig nem lesz ereje a feladati elvégzésére, mindenki csalódni fog benne. Ezt pedig nem engedtette meg. Elhatározta magát, és teljesítette a célját. Két perc alatt elpusztítani az ellenfelét. A zöld, apróra vágott spárgát, a papírvékonyra szeletelt paprikát, a jól átsütött babot és kukoricát melyet szezámmagolajjal áztattak át, sóval és borssal ízesítettek és szezámmagos szójaszósszal tálaltak. Asami reggelije, mely mindig laktató és egészséges volt.
- Akkor nagyapa... -sétált ki a bejárat elé, miután megköszönte a reggelit- … lassan indulok is.- a biztonság kedvéért még átnézte az újonnan kapót hátizsákját vajon nem felejtet-e el valamit.
A ruhái megvoltak. a két napi váltóruha. Majd egyesével végignézte az oldalzsebeit, a shurikentokját és a többit, hogy minden a helyén van-e.
- Biztos, hogy felkészültél. – nyugtatgatta a nagyapja. – De ne kísérjelek el? - tette fel neki újra a kérdést.
- Biztos. - végzett a kunoichi a leltárral. - A falú határától alig fél órányira van a tanya. Nem lesz gond. - vette fel a hátára a hátizsák.
- Tudod, hogy a falún kívül, most nem biztonságos. Légy körültekintő és óvatos. – az öregember tanácsi már fárasztották a lányt, de valahogy mégis örült neki.
- Ne bízzak senkiben csak magamban. -sóhajtott fel – Akkor megyek.. -nyitotta ki az ajtót, de mielőtt kilépett volna rajta, megtorpant. Nem tudta mire vélni, de félt. - Szeretlek nagyapa! - ugrott oda a férfihó és erőteljesen fúrta bele magát a karjaiba.
- Tudom. – a férfi kezei nem remegtek és ha semmi más, ez képes volt megnyugtatni őt. Érezte, hogy a férfi bízik benne, ez pedig neki is önbizalmat adott.

Megpróbálta kizárni a külvilágot és csakis a céljával foglalkozni. Kirigakure utcáin nem állt sehol és próbált nem foglalkozni semmivel. Bár a nap már magasan járt, szerencséjére elég kevesen voltak még az utcán. Csupán néhány, ismerős boltos kiáltott rá és üdvözölte őt, hatalmas és boldog mosollyal az arcukon, mintha mindenki tudná hova is megy és mi a célja. Mintha mindenki tudná, hogy számára ez egy nagy nap.
A falú főkapujánál az őrök, csak a nevét kérdezték meg, mielőtt összehasonlították a náluk lévő listával, melyre valószínűleg az aznapi engedéllyel rendelkező shinobik nevét vésték. A neve biztos ott volt a listán, mert a gratuláción és a jókívánságuk mellett nem foglalkoztak tovább a vele.
A falút elterülő vidék, akár egy hatalmas játszótér fogadta a lányt. A levélben leírt helyet bár nem ismerte, tudta, hogy merre keresse és ellentétben sokakkal nem kívánta lerövidíteni az utat. Maradt a járt ösvényen, még ha az út így lassabbá is vált. Ali negyven perce később pedig feltűnt a ház köralakja és úgy érezte ez egy sikeres nap lesz, még ha nem is tudta mi vár rá.

//Hyuuga Hanabi- A valóságot ki hallucinálja? //

A ház tetejét, már messzebbről észrevette Asami, ahogyan a fák lombjai között kikandikált a nagyvilágra. A kopott vörös cserepek, melyek szebb napokat is láttak már, mára pedig hiányosan és itt-ott foltozgatva, szak avatatlan kezek által javítva próbálta újra útját állni az elemek féktelen tombolásának.
Minden egyes lépéssel, miközben közeledett a házhoz, egyre nyilvánvalóbbá bált számára a ház lesújtó átlaga.  
A valaha fehérre mázolt falak mára koszosak voltak, a felpenderedő festék alá telepedő moha és rothadó fa egyre nagyobb teret nyert az épület oldalain, mígnem a házat tartó pillérek oszlopai közül néhány már meg is adva magát a természet erejének. Ugyanakkor Asami biztosra vette, hogy a házra mindenhol felkúszó indák vaskos hálója mégis egybefogja tartani a házat, mert ha addig a pillanatig nem dőlt össze az épület, az mégsem nem jelentette azt, hogy ez valamikor nem fog bekövetkezni.
- Sehol egy szomszéd. - jegyezte meg halkan, miközben körbenézett a semmi közepén lévő házon. - Kellemes...  
Óvatosan lépett át a kerítés maradékain, melyek büszkén hirdették még akkor is, meddig terjedt a bírtok határa. Bár mára nehezére esett volna bárkinek is eldönteni, hogy a kerítés merre szaladhatott tovább. A gyümölcsfákat és virágoskertet visszahódította a természet, máshol a leszakadt ágak áthatolhatatlannak hitt dzsungelt alkottak a szomszédos erdővel.
A kunoichi óvatosan kerülgette ki az útra dőlt fák elkorhadt maradványait és nem akarta elhinni, hogy ezen a helyen bárki is lakhat. A ház ablaki olyan mocskosak voltak a rá telepedett portól, mintha mindig is festett üvegként álltak volna a helyükön. A szétkorhadt és mára szinte teljesen eltűnt terasz korlátjának maradványai pedig még óvatosabbá tették őt.
Megválasztotta minden egyes lépését, mert attól félt, hogy ha rosszul választ beszakadhat alatta a padló. Ha hozzáér valamelyik oszlophoz leszakadhat a tető, ha túl hagos, kiszakadhat a ház oldala. Megpróbált hát addig óvatos lenni, mig odaér az ajtóhoz. Ha pedig oda is ér majd, akkor az nagy eséllyel rá fog dőlni ha megpróbálja kinyitni majd. Ebben biztos volt, az ajtó azonban nyitva volt.
- Jó napot! - köszönt kissé hangosabban a kelleténél, mielőtt belépett volna a házba. - Hahó?! - a hang melyet már korábban is halott furcsa volt. Most pedig egyre hangosabbá kezdett válni és lassan énekké állt össze. Egy búskomor hangos, néha megakadó dúdolássá, mely sejtelmesen visszhangzott az épület falain. - Van itt valaki?
A kunoichi hiába nyúlt a kilincsért, csak a hűlt helyt találta a korhadt ajtón. Egy pillanatig ugyan tétovázott, majd lassan, mégis határozottan nyomta be az ajtót, mely éles és fülsértő nyikorgással tárta fel számára a ház belsejét.
- Uram! Bemegyek! - szólt  nagy semmihez, miközben a „zene” egy pillanatra sem szakadt meg.
A kinti vakító napfény után a benti félhomály bántotta Asami szemeit, hozzá kelet szoknia a megváltozott fényviszonyokhoz, de ami lassan a szeme elé tárult, az lesújtóbb volt még a háznál is. A letakart, néhol kettétört bútorok, a minden behálózó pókhálók és a mennyezetről lehámló vakolat megdermesztette őt. Egyre biztosabb volt benne, hogy itt nem élhet senki és mégis tudta, hogy van valaki. El sem tudta képzelni, hogy lehet erre képes, ilyen mocsokban és ilyen körülmények között élni. Belegondolni pedig nem is mert, hogy vajon mi kényszerített rá őt arra, hogy mégis itt maradjon.
Hűvös érzést érzett az arcán. Mintha a szél cirógatná a felhevült arcát, megpróbálná belé folytatni a szót és megfullasztani a benti dohos levegővel. Izzadság csorgott végig az arcán, pedig egyáltalán nem volt melege.
- Mi? - simította végig az arcát, majd felnézett a mennyezetre. Sötét folt terjedt végig a plafonon, a felhámló átázott vakolatot mégsem tépte le a szél.
A dal pedig egyre hangosabb volt. Végig visszhangzott a szobában újra és újra és valami megmozdult a sarokban. Először nem látta tisztán, csak egy elmosódott árnyak tűnt, de lassan egy ember körvonalaivá álltak össze.
A férfi öreg volt. Öregebb mint Asami nagyapja és nála sokkal ápolatlanabb. Hosszú kese haja az égnek meredt, ápolatlan mocskos szakálla itt ott összeragadva a beleszáradt étel maradványaitól már majdnem a mellkasát verte. Az asztalon heverő papírok felett lázasan dörzsölte az egyik csuklóját, melyen egy különös jelet pillantott meg a kunoichi. A szája közben nyitva maradt és halkan dúdolta egy mára elfeledett és Asami számára ismeretlen dalt.
- Uram. -szólította meg halkan.
A férfi nyaka hatalmasat roppant, ahogyan lassan ráemelte a tekintetét. Vörösen csillogó szemei bánatot és gyászt tükröztek, majd könnyek gyűltek a ráncos arcára.
- Yue.. kicsim.. hát hazajöttél? - hangja mély és elesett volt, mégis abban a pillanatban mintha egy kis reményt is halott volna benn.
- Nem, ön téved..- dadogta Asami- Az én nevem Fujimori Asami. - mutatkozott be illendően, miközben meghajolt a férfinak. - Kirigakure megbízásából vagyok itt, mert segítséget kért tőlük. - próbálta tisztázni a helyzetet minél előbb.