Utcák és terek

/Írtam Hinatának a váltásról/

A mai napon egy kissé szabadabb vagyok a küldetések terén, így szerencsémre szét tudok nézni a vásárban. Kíváncsian nézelődök a standok között, de leginkább csak pár pillanatra állok meg néhol. Számos szép dolgot látok, de úgy igazából egyik sem érdekel különösebben. Végig járom a különböző drága holmikat, majd hirtelen felcsillan a szemem, amikor eljutok a fegyverekig. Itt majd megtalálom amire nekem szükségem van! Izgatottan sétálok oda az eladólányhoz, majd megcsodálom amije van.
- Hűha, egész szép kis arzenál! - mondom lelkesen. - Szeretnék venni két 5m hosszúságú drótot, illetve 5 shurikent! - adom le a rendelésemet.
- Máris megkapod! - mondja a nálam nem sokkal idősebb lány, majd elkezd pakolászni. Pár pillanat és máris a kezembe adja a kért felszereléseket.
- Köszönöm szépen! Itt a pénz érte, viszlát! - fizetem ki az eszközöket, majd máris távozok.
Ezt követően elvonulok egy távolabbi helyre, ahol nyugodtan előkészítem a kis fegyvereimet. A shurikeneket berakom a shuriken tartómba, így most már tíz darab lesz belőlük. Ezután két kunait veszek elő és a drótokat. Mindkét drótot egy egy kunaihoz kötözöm, ezáltal készen is állnak, ha valamikor az Ishibari-t szeretném használni. Az előkészített kunaikat viszont nem rakom be a többihez, inkább a ruhám belső zsebeiben helyezem el őket.
Miután megvagyok a kis felszerelés készítéssel, hatalmas mosollyal az arcomon indulok vissza a bazárba, de ezúttal már a különböző játékok miatt. Így veszek észre egy másik Genin-t, aki éppen célba dobál. Látom, hogy most is dobni készül, így oda sietek mellé.
- Én is kérek pár labdát! - mondom, majd én is fizetek és elkezdek dobálózni. Egy kis versengés nem árthat.

/A beszéd színt ki fogom venni, mert össze vissza állítgatja a fórum... Levont pénz: 2*50 a drótra és 500Ryo a shurikenekre 1500-600=900Ryo-m maradt./

Yuuki éppen készül eldobni a labdát, amikor egy fiatal fiú toppan be mellé, aki szintén labdákat kér és felkészül arra, hogy a célokat legalább olyan jól, ha nem ügyesebben eltalálja. Yuuki baljával lassan megdörzsöli homlokát, kivételesen eme mozdulatában, most sem zavarja fejpántja, hiszen az esetek többségében nem viseli. Yuuki sosem gondolt úgy a fejpántra, mint egy kötelezendően viselendő darab. A szeles idő miatt, fekete színű, hosszú ujjú pólót visel, valamint hosszú nadrágot. Hűvös van és semmi kedve megfázni, vagy még rosszabb felfázni. Bőven elegendő volt neki, hogy két évet ki kellett hagynia betegsége miatt. Semmi kedve megint az ágyat nyomni és lemaradni a jobbnál-jobb küldetésekről. Bár, attól függ, hogy mitől jó egy küldetés. Talán minden olyan küldetés jó, amikor egészségesen és épen térhet haza szerető családjának körébe. Legalábbis most, még így gondolja. Később, mint hoz az élet, az majd elválik. Mivel semmilyen eszköz nincs nála, amely fölösleges terhet jelentene, hiszen ő vásárba jött, nem embert ölni, könnyedén dob egy telitalálatot, amellyel egy újabb dobást nyer, valamint egy másik találatot, amellyel egy szemkötőt viselő, mogorva macit. Ezt a macit fiúsnak találta, így arra gondolt, hogy elnyeri testvérének. Megvárja, hogy a fiú is eldobja labdáit, majd megszólal. Lágy hangján, mosolyogva szól a fiúhoz. 
- Szia! A nevem, Bayakoshi Yuukihime. Téged, hogy hívnak?  
Mutatkozik be, majd kezét nyújtja, hogy kezet foghasson a fiúval és ezzel elkönyveltnek tekinthessék találkozásukat. Yuuki, most ismét végig néz a fiún, majd lassan újfent megszólal. 
- Mi van abban a táskában? Nem tűnik iskolatáskának. 
Játssza a cserfes kislány szerepet. Elvégre, rajta semmi olyasmi nincs, ami alapján arra lehetne következtetni, hogy ő márpedig ninja lenne. Mióta megvan fejpántja, azóta, igen gyakran megjátssza, hogy neki semmi köze sincs és nem is volt a ninjákhoz. Úgy véli, hogy egyszer, majd remekül fog jönni a sok gyakorlás. S akkor bizony, olyan könnyedén fogja letagadni, hogy neki bármiféle köze is van a ninja élethez, hogy az teljesen hihető lesz. S mivel édesapja nevét viseli, a Bayakoshik, pedig közismerten kereskedő család, így még neve is segít arra, hogy annak adja ki magát, ami aztán végképpen nem. Egy átlagos lánynak, akitől senkinek, semmiféle félni valója sincs. Nagyon hasznos lehet, ha sikerül már korán megtévesztenie másokat. Ha valaki küldetés miatt keresi, az meg úgyis megtalálja, elvégre a Mizukage és Jouninjai a legjobbak. Ők bármiféle álcán, könnyedén és gyorsan átlátnak. Nem hiába a Víz Országában található, Kirigakure a legjobb rejtekfalu. Amennyiben a fiú, elmondja, hogy mit tart a táskában, Yuuki még mindig megjátszva, csillogós szemekkel néz a fiúra.  
- Nahát, akkor te ninja vagy! Tudod, én szerettem volna az lenni, de hát...
A shinobi lány megvonja a vállát, majd egy olyan telitalálatot dob utolsó labdájával, hogy a bódés úgy pislog, mint az a bizonyos hal a szatyorban. 
- ... eluntam a szerepem. 
Mondja végül, minden megjátszás nélkül. Hitoshira pillant és ravasz mosoly után, megszólal. 
- Akkor is eltudod találni a célt, ha közben zavarnak?

Teljesen nyugodtan átveszem az árustól a labdát, majd a célra nézek. Nagyon egyszerű, ilyen távból könnyen eltalálom. Amikor megszólal a lány, máris eldobom a labdát és eltalálom amit kell. A következő pillanatban pedig kapok egy plüss figurát, ami egy kutyust ábrázol. Csak ezután fordulok a lány felé és válaszolok neki:
- Szia! Hitoshi a nevem, a Minovara klán tagja vagyok! - mutatkozok be, majd elfogadom a kézfogást.
Kérdésére lenézek a kunai tartómra. Minden szó nélkül felnyitom és megmutatom neki a fegyvereket. Jelenleg tetőtől talpig feketébe vagyok öltözve: fekete cipő, nadrág, rövid ujjú ing, ami alatt egy hosszú ujjú felső van, karján fehér mintákkal. Kunai tartóm a jobb lábamon van.
- Néhány fegyver van benne, ahogy láthatod. - mondom neki. - És mégis miért nem lettél az? Ahogy látom gyanúsan jól dobsz. - jegyzem meg egy mosoly kíséretében.
A hangom továbbra is közömbös, de legalább a mosolyom kicsit élénk. A következő kérdésére újra kinézem magamnak, hogy miket kell eltalálni. Kissé elhúzom a szám, így eléggé érdekesnek tűnhet, ahogy gondolkozok.
- Szerintem képes vagyok eltalálni, de ez attól is függ, hogy milyen zavarásra gondolsz. Ha szeretnéd, akkor kipróbálhatod mire vagyok képes! - mondom és újfent elmosolyodok.
Bízok annyira a képességeimben hogy tudjam, eltalálom a célt, bármit is csináljon. Elvégre ő csak egy átlagos lány...

- Tehát, csak azért mert nem vagyok ninja nem dobhatnék tökéletesen célba? Fura elképzeléseid vannak neked a világról.
Mondom mosolyogva, majd figyelem ahogyan dob és amikor arra kérdez rá, hogy miféle zavarásról lenne szó, bólintok egyet, majd mögé lépek. Balomat a hátára helyezem és a fülébe suttogok.
- Készülj fel a dobásra, mintha itt se lennék.
Megvárom, amíg elvégzi az előkészületeket, amikor ezzel készen áll, tovább folytatom a suttogást.
- Most pedig célozz!
Eddig a jobb fülébe suttogtam, így amikor elkezd célozni, áthajolok a bal füléhez. S folytatom a suttogást. 
- Dobj!
S abban a pillanatban, hogy kimondom, hogy: "Dobj"!, egy aprócska puszit nyomok fülcimpájára. Ez lenne az a zavarás, amire gondoltam s reményeim szerint, annyira meg is lepődik, hogy vagy nem találja el a célpontját, vagy csak hajszál híján sikerül neki eltalálni. Az eredmény már lényegtelen, a kis akcióm után, hátrébb lépek és mint valami cserfes kislány, tapsikolva ugrándozok.
- Ugye, hogy nem is olyan könnyű, ha olyan zavarást alkalmaznak, amire nem számítasz? Egyébként bocsásd meg nekem, hogy félrevezettelek. A Bayakoshi klánról nem halhattál, édesapám családjában nincsenek ninják, kereskedők viszont annál többen. Édesanyám és én vagyunk, shinobik a családban. Illetve az öcsém, de ő még tanul. A no Minovara klánról, azonban mér hallottam. Úgy tudom, hogy jó ninják kerülnek ki a klán fészkéből. Biztosan nehéz lehet több generációnyi shinobi árnyékában élni és megpróbálni feltörni az ő szintjükre, hogy büszkévé tedd a klánodat. A nap hátralévő részében nem sok tennivalóm van, mit szólnál, ha még körbejárnánk a bazárt?
Kérdezem a fiútól, hogy van-e kedve a kis cselem után is még velem lógni. 

/ A postod után, írhat Orochimaru. /

Szavaira közömbösen reagálok eleinte, de végül megcsóválom a fejem.
- Nem azt mondtam, bárki megtanulhat tökéletesen célba dobni, csak gyakorolni kell. Belőled viszont nem nézem ki, hogy artista lennél vagy valami cirkuszi késdobáló. - válaszolom meg a kérdését.
Ezután dobáshoz készülök, mire lényegében hozzám simul. A szívem azonnal őrült módjára kezd kalapálni, nem vagyok hozzá szokva az effajta érintkezéshez. Először a jobb, majd a bal fülembe kezd suttogni, amitől a gerincemen furcsa, de kellemes érzés kezd szaladgálni. Amikor a dobásra kerül a sor, kapok egy puszit a fülemre, ami totálisan bezavar és elvétem a célt. Nem fordulok vele szembe, nehogy meglássa az arcomat, ami idő közben teljesen elvörösödik, de hallom, nagyon örül a kis mutatványának.
- Cöh... női praktikák. - jegyzem meg, miután szembe fordulok vele. 
Ezután elárulja, hogy valójában ő is shinobi, majd megjegyzi, hogy már hallott a klánomról. A megjegyzése alapján viszont eléggé alábecsül. Továbbra is csendben és kissé komoran nézek rá, majd lassacskán elmosolyodok.
- Nekem sincs semmi dolgom, szóval akár körbe is nézhetünk. - mondom. - A klánomra visszatérve, tényleg számos kiváló shinobival rendelkezünk, de én ezt nem tartom nyűgnek. Így legalább van, ami motiváljon arra, hogy keményen dolgozzak és sikereket érjek el. - jegyzem meg, majd újra témát váltok. - Hova szeretnél innen menni? - kérdezem, majd elindulok vele arra, amerre szeretne menni.

// ? //

Már ideje volt ! - gondoltam magamban miközben kiléptem az utcára. Minden gondolatomat az új osztagommal való mai napi első találkozás kötötte le. Előző éjszaka képtelen voltam elaludni, minden gondolatomat ez kötötte le. Legfőképp a jövendőbeli jouninom kiléte foglalkoztatott, azonban csak pár felettébb érdekes pletykát tudtam meg róla, hála az akadémiai tanáraimnak. Úgy hírlett, hogy Oininként kezdte pályafutását, de ahogy belekerült a 30-as éveibe szakított korábbi életével és jouninként folytatta pályafutását. A genintársaim kilétéről viszont fogalmam sem volt, de biztosra vettem, hogy hasznos tagok lesznek. Nem én voltam ez egyetlen tehetséges tanuló az akadémián.
Tovább folytattam utam a megbeszélt találkahely felé a kanyargó utcákon, a népáradat közt és minden egyes méterrel izgatottabb lettem. Utam zöld tereken és a fűszerek illatától nehéz levegőjű piacok között vezetett tovább. Az ilyen helyek mindig felüdülést jelentettek az én környékemhez képest. Az itteni emberek sem voltak olyan lehangoltak, mint a környékemen élők. Boldogan múlatták az időt egymás társaságában, ebben az igen szélsőséges városban. Tulajdonképp volt is okuk. Az ötödik Mizukage megjelenésével sokat javult a falu hírneve, oktatási módszerei, és hála az égnek a gazdaság is. Mindenkiben egy boldogabb jövő eljövetelének érzete volt. Visznt nekem néha-néha még eszembe jutottak a múlt borzalmai, és ennek kapcsán sötét fellegek lepték el a jövő így is ködös homályát. Tartottam tőle, hogy vérmérsékletem még sokat árthat a jövendőbeli osztagomnak, így esetlegesen el is veszthetem majd a bizalmukat.
Lépteim súlyára néha-néha megcsörrent fásliba tekert újonnan szerzett fegyverem lánca. Igazából nagyapa ötlete volt, hogy vegyek egy kusarigamát. Úgy vélte jobban passzol a harcstílusomhoz, és a fegyverek felé irányuló elvárásaimhoz. Széleskörűen használható fegyverként beszélt róla, amely minden helyzetben hűségesen forgatója hasznára válik, amennyiben az rendelkezik a forgatásához szükséges tehetséggel. Gyakorlásaim során sikerült némi tapasztalatot szereznem vele kapcsolatban, de azért azt nem állítottam, hogy éppenséggel mesteri szinten használtam. Éppen ezért előzőlegesen belepecsételtem a szüleimtől kapott katanát egy tekercsbe, hogy második lehetőségként ott legyen, ha a láncos társával kudarcot vallanék.
Az enyhe, párás tengeri szél meglobogtatta a fejemre kötött szalagot, és hűvös csókot nyomott az arcomra. Sikerült lenyugtatnom csapongó gondolataim is, és elhatároztam, hogy természetemmel ellentétben nyitott leszek, és megpróbálok már a kezdetektől fogva összebarátkozni a senseiemmel és bajtársaimmal, hiszen ahogy most néz ki hosszú utat fogunk mi így megtenni együtt a fejlődés és a kötelesség útján.

Fejed gondolataiddal, ábrándjaiddal és emlékeiddel van megtöltve. Mégis... Arcodat a jövő szele simogatja, hiszen geninné váltál, ezáltal olyan felelősség szakadt a nyakadba, melyről talán még nem is tudsz. De hatalom is került a kezedbe. Azt mondják a shinobik nem többek fegyvernél, valóban így lenne? Nos, ki-ki saját maga válaszolja meg ezt a kérdést, többnyire önnön nyugalma érdekében.
Valaki melléd lép, érzed ahogy tekintete "letapogat". Válladra teszi a kezét. Marka erős, szorítása kemény. Nem sokat látsz belőle, mert nem tudsz felé nézni. Úgy tart maga mellett, hogy minden fordulási kisérletedet megakadályozza. Az alak merő fenyegetés, legalábbis a kisugárzása veszélyt sejtet, noha egy pillantást sem tudsz rá vetni. Ki ez? Jogos kérdés, ha felteszed magadnak, s bizony megválaszolásra is kerülhet, majd valamikor...
- Nem gondolod, hogy meggondolatlanság csak úgy sétálgatnod a faluban, Inugami? Hiszen ezekben az időkben... - szavai súlyosak, pedig talán badarság amit mond, nem igaz? - ... A mesterednek talán sürgős dolga van és talán, de csak talán ehhez Te is szükségeltetsz, márpedig, ha nem vagy otthon, akkor sokáig kell keresgélnie. Mit gondolsz erről?
Leveszi válladról a kezét. Nem tűnik barátságos alaknak, szavai kissé gúnyosak voltak. Ha felé fordulsz akkor hamar meggyőződhetsz arról, amit már eddig is gondoltál, az illető shinobi!
 
- Ne is pazaroljuk az időt! Fel akarom mérni a képességeidet. Tizenöt másodperc előnyt kapsz, ez alatt akár el is menekülhetsz, vagy amit akarsz. Azután az lesz a célom, hogy megöljelek! Ha túléled, nos, akkor átmentél. Ha nem, akkor... - arca rezzenetlen marad, de nagyon is jól tudod, hogy nem ontana érted könnyeket. Sok múlik a következő tizenötmásodpercen, rajtad áll hogyan használod ki. - Hosa-donoként hivatkozhatsz rám. Ha meghalsz sírodon mint gyilkosod fogok szerepelni, ha túléled, akkor megengedem, hogy senseinek nevezz!




// Tényleg rajtad múlik mit teszel ez alatt a tizenötmásodperc alatt //

Az utóbbi időben sok minden megváltozott a faluban mióta megkezdődött az a nyavalyás háború. Nem szerettem a háborúkat az a sok értelmetlenül kioltott élet a bánat és a fájdalom. Jómagam még nem vettem részt háborúban azonban nem voltam ostoba jól tudtam mit jelent, vagyis így gondoltam. A vezetőink nagyon nem örültek volna, ha megtudták volna, milyen bűnös gondolatok kavarognak a fejemben. Egy shinobinak nem kell gondolkodnia csak teljesítenie a kapott parancsot. Minket harcra képeztek ki és az ilyennél az a normális, ha harc közben esik el. Már egész fiatalon igyekeztek belénk sujkolni, hogy nem kell félnünk a haláltól ugyanis ez az élet természetes része. Ha sikerül ezt elfoganunk, akkor ez már nem nyomj teherként a harcos vállát, amitől nagyobb az esély a túlélésre. Nekem, viszont mint fiatal genin ezt kicsit nehezemre esett elfogadni azért is mert édesanyám kint volt a fronton. Nem volt olyan nap vagy óra mikor ne azon járt az eszem, hogy vajon mi lehet vele. Ez persze helytelen volt, ugyanis mint mindenki tudja egy küldetés közben az érzelmek csak útban vannak. Normál esetben a magánéletemben engedtem némi örömöt, de mikor küldetésre mentem mindent megtettem, hogy semmi se vonhassa el a figyelmemet ám ezúttal sokkal nehezebb dolgom volt. Nem sokkal napkelte előtt ébredtem fel és mivel nem tudtam mi egyebet tehetnék elővettem a kardomat és elkezdtem élezni pont úgy, mint minden reggel mióta édesanyám elment. A kő hangja, ahogyan hozzáért az acélhoz kicsikét megnyugtatott. Miután végeztem vele leellenőriztem az összes felszerelésemet a kunaitól kezdve a dróthuzalig. Mivel a ninják nagy része elhagyta a falut így ránk geninekre sokkal több feladat hárult, mint normál esetben. Ezzel együtt természetesen sokkal nagyobb hatalomhoz jutottunk bár ez engem annyira nem érdekelt. Hogy is fogalmazzak gyakran járőröztünk a faluban, hogy biztosra mehessünk, minden rendben van. Normál esetben nem tűrték volna az erőszakot ezúttal viszont szabad kezet kaptunk egy bizonyos szintig. Például ha valamelyik idióta ki akarta rabolni az egyik boltot azt gondolván, hogy könnyű dolga lesz, nyugodt szível laposra pofozhattuk. Ezen felül néhány önként jelentkező besegített az Akadémiai lurkók kiképzésébe is. Én inkább az utcákat jártam ahelyett, hogy szerencsétlen kölykökkel mindenféle nehéz gyakorlatot végeztettem volna el. Már éppen indulni akartam a rutin sétámra mikor egy fehér levelet kaptam egyenesen a Mizukae-tól. Elég rövid volt pusztán annyi állt benne, hogy vár engem délután kettőkor az irodájában. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat tőlem ugyanis egy ideje már nem rontottam el egyetlen egy küldetést sem. A nap elég csendesnek bizonyult pusztán egy kövér nőt találtam, aki éppen a macskáját ölelgette, amitől szegény állat alig kapott levegőt. A nő arca ismerős volt ugyanis gyakran kérte meg a genineket, hogy hozzák vissza imádott kedvencét. Végül úgy megszabadítom szegényt a szenvedéstől ezért ledobtam egy cserepet a tetőről. A hangos csattanásra a dagadt nő megrémült, amitől elejtette a macskát az pedig kereket oldott. Elég óvatos voltam, hogy soha senki nem jött rá, hogy benne volt a kezem. A Mizukage irodájában egy kicsikét feszült volt a hangulat ugyanis valamiféle házaló próbált bejutni. Nem tudom, hogy ez vagy más hozta ki a sodrából a vezetőt, de még sosem láttam ilyennek. Meg voltam róla győződve, hogy semmi szükség a geninek járőrözésére ugyanis nem létezik olyan bolond, aki képes lenne bármi rosszat elkövetni a közelében. Tisztán éreztem, hogy akár a tekintetével képes lett volna porrá zúzni akárkit. Miután az idegen eltűnt kissé lenyugodtak a kedélyek ám így se lehetett lazítani. Mikor rám nézett és azt mondta húsz percen belül a kapunál kellett lennem a szőr felállt a hátamon.

-         -  Igen is.- mondtam majd mélyen meghajoltam majd szélsebesen elindultam a célpont felé.

A Miuzikage egy rendkívüli teremtés annyi szent olyan akár a tenger. Egyszer szelíd és gyönyörű máskor pedig dühös és pusztító, de természetesen akkor is nagyon szép. Bár mindent megtettem annak érdekében, hogy küldetésen háttérbe szorítsam az érzelmeimet az ő jelenlétében minden egyes alkalommal kudarcot vallottam. Valahányszor ránéztem mindig egyre hevesebben vert a szívem és szinte ittam minden kedves szavát. Ezt annak tudtam be, hogy még túl fiatal voltam és nem rendelkeztem a megfelelő mennyiségű élettapasztalattal. Édesanyám is azt szokta mondani nem olyan egyszerű irányítani az érzelmeinket nagyon sok gyakorlásra van szükség, de megéri. Harcban leghasznosabb a hideg fej és a hideg szív, hogy meg tudjuk tenni, amit meg kell tenni ám ostoba aki, lebecsüli a szeretet erejét, mert arra is szükség van természetesen csakis a megfelelő helyen és időben. A lényeg az, hogy a Mizukagét tisztelni kell csodálni, lehet és sohasem szabad magunkra haragítani. Amint befejeződött a meghallgatásom rögtön kimentem az irodájából, hogy a kapuhoz siethessek, ám ezúttal magam sem tudom mi okból az utcán keresztül akartam eljutni a találkaponthoz. Miközben futottam elhaladtam egy idős nő mellett, aki a portékáját próbálta eladni. Hangja monoton volt és semmiféle lelkesedés nem éreztem benne, ami csak azt jelentette, hogy mostanában nem tudott eladni egyetlen egy almát sem. Igaz könnyebb lett volna végig nézni azt utcán a bonyolult elemezgetés helyett és rögtön rájöhettem volna, hogy nem tolongnak, nála a vásárlok. Szegényke bizonyára ezért tűnt annyira szomorúnak legalábbis én így gondoltam. Ezt az árust nem ismertem ugyanis nem a környéken laktunk és édesapám mástól szokta beszerezni a szükséges alapanyagokat. Tulajdon képen egyáltalán nem volt ismerős számomra bár ez nem meglepő hisz nem nagyon figyeltem az utca embereire, ami elég nagy hiba. Azt tanították az Akadémián, hogy egy jó shinobinak mindenre oda kell figyelnie ugyanis nem, tudhatja, melyik apróság múlik egyszer majd az élete. Csak pár pillanatig gondolkodtam ezen majd robogtam tovább nagy sebességgel és már azon járt az eszem vajon milyen küldetést is bízhattak rám. Oly annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy nagyon nem is figyeltem merre járok csak egyik kanyart vettem be a másik után viszont mikor már harmadszor halottam ugyanazon a monoton hangon, hogy Almát megtorpantam. Fogalmam sem volt róla mi történhetett ám szentül meg voltam róla győződve, hogy én már jártam arra.
- Badarság. Bizonyára annyiszor jártam már erre az elmúlt időben, hogy összekuszálódtak az emlékeim.
Ezúttal viszont sokkal óvatosabb voltam és sétáló sebességre lassítottam miközben minden házat megnéztem. Elértem ahhoz az utcához, ami a kapuhoz vezetett ám ismételten az almás néninél lyukadtam ki. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mi a fészkes fene történhetett ám ahelyett, hogy nekiálltam volna értelmetlenül rohangálni föl s alá megálltam és elkezdtem gondolkozni.
- Ez valószínűleg egy genjutsu szóval csak meg kell törni.
Megformáltam a megfelelő kézjelet behunytam a szemem ám nem történt semmi. Igaz, hogy az Akadémián tanultuk, de annak már jó ideje ráadásul egyszer sem kellett használnom.
- Rendben van, nyugodjunk meg.
Habár a haderőnk megcsappant mégsem eshettem egy ellenség genjutsujába ugyanis nincs olyan elmebeteg a világon, aki pont a Mizukage mellett állna neki genineket rabolni. Ismét behunytam a szemem és hagytam, hogy az érzelmek helyét átvegye az a jéghideg érzés és a logika. Igyekeztem logikusan végiggondolni mi is történhetett attól kezdve, hogy felkeltem. A vezető adott egy feladatot és azt mondta ne késsek és belebotlottam egy akadály szerűségbe, ami miatt késni fogok. Arra gondoltam lehet, hogy ez egyfajta próba, hogy bebizonyítsuk mit is tudunk. ezzel viszont nem sokra mentem ugyanis sehogy sem tudtam kiszabadulni az illúzió fogságából. Annyit tehettem, hogy odamentem a nénihez, aki nem véletlenül volt ott és megkérdezzem mit kéne tennem.
/140 chakra szint C Genin/

/Ha esetleg bármi gond lenne vele kérlek szólj és rögtön javítom./
Mivel akár merre mentem mindig ugyan arra a helyre lyukadtam ki így talán helyesen gondoltam arra, hogy valakinek a genjutsujába estem bele. Nemcsak az akadémia, de még az édesanyám is arra tanított, hogy szorult helyzetben semmit sem segít a pánik. A profi shinobi mindig képes megőrizni a hideg vérét, hogy száz százalékig a problémára koncentráljon. Természetesen bizonyos körülmények között előnyös, ha teret adunk az érzelmeinknek azonban akkor nem az a pillanat volt. Először próbáltam kitalálni vajon mikor és mi módon eshettem a csapdába azonban hiába erőltettem az agyamat nem tudtam rájönni a válaszra. Természetesen én is akárcsak a többiek tanultam a genjutsut feloldó technikát akár csak a csoport társaim. Kezeimmel a tigris jelét kell formáznom aztán valamit csinálni a valamivel és már kint is vagyok. Sajnálatos módon elég régen tanultam és soha nem kellett használnom ráadásul nem is igazán figyeltem az oktatóra. Ez ilyen ostobaság nem igazán érdekelt sokkal izgalmasabbnak találtam a genjutsu képzést ráadásul annak idején próbáltam feloldani a víz elemű chakrámat. Ez annyiból állt, hogy mindenhova egy üveg homokot vittem, amit az erőmmel próbáltam benedvesíteni. A koncentráció annyira lekötött, hogy ez néha a tanulmányaim rovására ment azonban ez a genin vizsgán egy csöppet sem látszott meg. Akkor már bántam, hogy nem figyeltem, jobban mert jó hasznát vehettem volna. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem hiába vagyok abban az illúzióba és ez egyfajta teszt. A Mizukage külön felhívta a figyelmemet, hogy időbe a kapunál legyek és merő véletlenségből olyan dologba futottam bele, ami hátráltatott. Körbenéztem, hogy vajon mire akarhatják fölhívni a figyelmemet, de az almaáruson kívül nem láttam semmi érdekeset. Odamentem az idős nőhöz, hogy megkérdezzem tőle tudna-e segíteni nekem.
- Jó napot. Merre tudnék kijutni ebből az illúzióból?
Igyekeztem minden eshetőségre felkészülni kezdve attól, hogy bolondnak néz addig, hogy a válaszért cserébe vennem kell tőle egy almát. A nő mélyen a szemembe nézett, amitől olyan érzem, támadt mintha csak az elmémben akarna kutakodni. Lassan nem kapkodva felém fordult majd felemelte a bágyadt kezét. A megadott irányba néztem azonban nem láttam semmi kirívót ezért visszafordítottam a tekintetemet ám a nő addigra már felszívódott és nem maradt utána más csak a nagy semmi. Először arra gondoltam meglehet, álcázza magát majd beugrott, hogy ez egy illúzió így nem meglepő, ha meglepő dolgok történnek. Megtettem pár lépést majd a fegyveremért nyúltam, mert nem lehettem benne biztos, hogy nem botlok bele néhány támadóba. természetesen rögtön leengedtem a kardomat, ugyanis ha egy illúzióban vagyok, akkor ez mind nem valóságos akárcsak maguk a támadók. Viszont az elme egy nagyon trükkös dolog és nem árt vele óvatosan bánni. egyszer halottam, hogy valaki azt álmodta, hogy megharapta egy kutya másnap reggel pedig ott volt a lábán a fognyom. Annyira beleélte magát az álomba, hogy a testén is megjelentek a sérülések. Nem akartam, hogy én is így járjak, vagyis a testem azt higye, hogy tényleg meghaltam és megáll a szívem. Így hát kezemet a kardom közelében tartva elindultam a felé az ominózus sarok felé. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb megszabaduljak, megtudjam ki tette ezt velem. Arcomon továbbra sem volt jele semmiféle érzelemnek. Bíztam magamban és a kiképzésemben és hittem, hogy mihamarabb megoldom ezt a problémát.

/Még nem tanulta meg a feloldást, de úgy írtam korábban, hogy elfelejtette mégis így talán érdekesebb. Tisztában vagyok vele, hogy amit a kaland közben tanul máshol az nem hathat ki a játékra. a késésért pedig semmi gond mind emberek vagyunk, akkor írsz mikor időd és kedved engedi. Ezért tisztelettel szeretném visszautasítani a pótdíjat játékommal, szeretnék megerősödni nem az apróbb pity putyokkal. Eddig a kaland szuper csak így tovább./

/Ha bármi olyan van benne amivel nem vagy megelégedve csak szólj és javítom. Kicsikét bővítve lett ám így sem érte el az 500 szót. Sajnálom./
Viszonylag rövid idő alatt sikerült rájönnöm, hogy egy genjutsu áldozata lettem, és, hogy pánikra semmi ok. Attól, hogy elkezd valaki kiabálva föl s alá rohangálni a probléma nem azzal nem oldódik meg semmi. Nagyon reméltem, hogy ez egyfajta teszt nem pedig egy ellenséges ninja támadása. Előbbi esetében van rá esély, hogy épp bőrrel megússzam, ezt a kis kalandot utóbbinál viszont mindent megpróbál a merénylő, hogy végezzen velem. Lehet, hogy nem voltam valami pozitív azonban mindenre készen kell állnia egy shinobinak. Ahogyan a sarok felé araszoltam kezemet a kardom markolatán pihentettem valami igazán különös dolog történt velem. Azt még sikerült elfogadnom, hogy az idős alma árus csak úgy fogta magát és felszívódott azonban attól, ami ezután történt szó szerint felállt a szőr a hátamon. Először a hajam kezdett el meredezni az ég irányába utána a pólóm követte a példáját legvégül pedig az egész testem indult meg az ég irányába. Mikor megérkeztem elég furcsán éreztem magamat, hogy az égből lett a padló a földből pedig a plafon. A látványon kívül semmi különöset nem vettem észre, vagyis a vérem úgy folyt, ahogyan annak folynia kell. Tettem előre egy lépést és még inkább az-az érzésem támadt, hogy a fentből lent lett. Még sosem tapasztaltam hasonlót a legvadabb álmaimban sem ezért bár furcsán hangozhat lehajoltam és megtapogattam a talajt. Mintha egy üveglapot foldoztam volna, ami alatt lassan vánszorognak a bárányfelhők. Bár sok mindenre kiképeztek ez azért már soknak bizonyult ezt nem is bizonyíthatja más, minthogy a szívem úgy zakatolt akár egy gőzmozdony. Az arcomon ennek ellenére semmi jele nem volt félelmemnek vagy idegességnek. Igyekeztem magam meggyőzni, hogy ez nem más, mint egy feladat, amit meg kell oldanom. Vettem egy mély lélegzetet és éreztem amint a szívem egyre lassabb ütemben dobol.
-          Na, nézzük. Az öreg, hölgy nem hiába mondta, hogy erre menjek, bizonyára tennem kell valamit. Már csak azt kell kitalálnom, hogy mit.

Körbenéztem, hátha meglátok valamit, ami segíthetne megoldani ezt a kis fejtörőt. Tettem pár lépést előre ám semmi szokatlant nem tapasztaltam azon kívül, hogy az égen sétáltam. Bár nagyon jó móka lett volna sétálni a levegőbe sajnálatos módon volt időm a bolondozásra ugyanis a Mizukage parancsba adta időben legyek a kapunál. A táskámból elővettem egy kunait párszor megforgattam a kezembe majd egy könnyed mozdulattal elhajítottam, hogy megnézzem, milyen messzire repül, és melyik irányba pottyan le.

A szemem kissé megrebbent mikor elért a felismerés miszerint egyáltalán nem úgy mennek itt a dolgok, ahogyan én azt elképzeltem. Azt valahogyan sikerült felfognom, hogy a fent és a lent felcserélődtek, mert egy illúzióba bármi előfordulhat. Azonban mikor elhajítottam a kunaimat, hogy meg tudjam mi fog történni azt kellett látnom, hogy semmi sem történik. Egyenletes tempóban szépen suhant a levegőben majd idővel eltűnt a szemem elől. Normál esetben nem tudtam volna ilyen messzire hajítani és egy idő után lepottyant volna ám ennek semmiféle jelét nem láttam. Mintha arra a tárgyra nem is hatott volna a gravitáció bár az is lehet, hogy én néztem el valamit. Próba képen szökkentem még egyet, kettőt, de nem zuhantam le hanem az ég visszahúzott magához. Ez talán még mókás is lehetett volna, de nekem se időm se kedvem nem volt az ilyesféle marhaságokhoz. Hiába forgattam a fejemet, semmi olyasmit nem találtam, ami a segítségemre lehetett volna. Az egyetlen, amit különösnek találtam az a talpam alatt elterülő felhők voltak. Különféle alakokat vettek föl mintha csak mondani akarni nekem ezzel valamit. Halottam már olyanról, hogy valamikor füstjelekkel kommunikáltak így nem volt elképzelhetetlen, hogy valaki egy genjutsuban felhőkkel akarja felhívni magára a figyelmet. Sajnálatos módon én nem jöttem rá mit is akarhat mondani igaz nem is tudtam sokáig nézelődni ugyanis pillanatok alatt egy örvény jelent meg a talpam alatt amiből szürkés füst pamacsok váltak ki.
~ Ez percről percre egyre jobb lesz. ~ gondoltam magamban.
Hogy eltereljem a figyelmemet ezúttal felfelé néztem arra, ami nem is olyan régen még a lefelé volt. Valamiért minden olyan csöndesnek és nyugodtnak tűnt, vagyis inkább halottnak. Senki se mászkált az utcákon a házakból nem szűrődött ki semmiféle hang. Az épületek oldalán feltűnő pár növény azt mutatta, hogy a természet igyekszik vissza venni, ami az övé és ebben senki sem próbálta meggátolni őt. Ettől a látványtól olyan érzés kerített a hatalmába, amiről nem is tudtam, hogy létezik és ez nem más mint a magány. Egyszerűen fájt, hogy nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat érzéseimet arcomra pedig félelem ült ki.
-Ez nem igazi! Ezek nem az én érzéseim! – mondogattam magamnak.
Tisztában voltam vele, hogy hol vagyok és, hogy nem vagyok, egyedül valahol ezen az illúzión kívül ott vannak a szüleim. Valaki csupán megpróbálta manipulálni az elmémet és én ezt nem hagyhattam legalábbis én erre tudtam gondolni. Minden idegszálammal arra fókuszáltam, hogy kiűzzem ezt az érzést a fejemből és a szívemből. miközben vajúdtam váratlanul egy idegen alak jelent meg előttem majd miután köszöntött a nevemen szólított. Nem tűnt valóságosan, ami nem meglepő ugyanis az egész hely a képzelet szüleménye volt. Elővettem egy másik kunait, amit az idegenre szegeztem majd feltettem azt a kérdést, amit a legfontosabbnak tartottam ám pár pillanattal később rájöttem, hogy az egyben a legértelmetlenebb is.
- Barát vagy ellenség?
Ha rossz szándékai lettek volna semmi oka nem volt rá, hogy megmondja az igazat kivéve, ha elég erősen bízik abban, hogy nem tudok megszökni előle. Abban az esetben, viszont ha ez egy kísérlet lett volna, akkor sem lett volna köteles beavatni a részletekbe, mert mi nem kérdezünk, csak végrehajtjuk az utasításokat. Harmadrészről pedig teljesen felesleges volt egy illúzión belül fegyvert emelni az idegenre csak ösztönösen cselekedtem. Úgy döntöttem csevegés helyett meghallgatom, mit akar mondani ez az alak és ki találom, hogy jussak, ki vagy ha ez egy feladat, akkor mit kell tennem.

/Se a felhőkről nem kaptam pontos leírást milyenek sem az idegenről ezért nem is tudtam róluk bővebben írni. /

A lábam alatt szép lassan sorvadozott a falum pontosabban annak egy igen jól kivitelezett másolata eközben megpróbáltam kideríteni, hogy a velem szemben álló árnynak mik a szándékai. A hangja rendkívül érdekesnek bizonyult ugyanis mintha egyszerre az összes frekvencián használta volna. Sajnos ezekhez a dologhoz nem igazán értettem, de az bizonyos, hogy előtte nem találkoztam még hasonlóval sem. Az is igaz, hogy egyszer sem zártak be egy genjutsuba, hogy végignézzem, miként sorvad el az otthonom. Bár kissé elszomorított, de ha kínozni akartak vele végezhettek volna jobb munkát is. Például ha mutatták volna hogyan öregszenek meg és válnak porrá a szüleim egyik pillanatról a másikra az komolyan szíven ütött volna. Ez természetesen akkor meg sem fordult a fejemben mindenre a későbbi tapasztalatok révén jöttem rá. Valami olyasmiről beszélt, hogy a falumnak szövetségese, de nem biztos, hogy az enyém is. Ezt nem igazán tudtam eldönteni ugyanis jómagam szintén a faluhoz tartozom, úgymond a része vagyok. Tehát elméletileg, aki a falu szövetségese az-az enyém is fordítva, pedig aki az ellensége az-az enyém is. Meg akartam kérdezni mit is jelent valójában ám azt mondta az idővel minden kiderül és, hogy kíváncsi lehetek, mit akar tőlem. Ezután a teste, ami nem volt más, mint egyszerű tünemény egy káprázat, szép lassan elkezdet alakot ölteni. Egy vörös köpenyes alak állt előttem fehér maszkkal az arcán, aminek a tetején két szarv díszelgett. Nem tudtam eldönteni valójában így néz ki vagy csak előttem akart felvágni. Az arcából nem láttam semmit ám valami azt súgta, hogy vigyorog méghozzá nem is akármilyen módon. nem tudom megmagyarázni honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy igazam van. Elmesélte, hogy jól okoskodtam, ha arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy vizsga volt. Gratulált nekem, mert nagyon szépen szerepeltem, ami nem csekélység tekintve azt, hogy rajtam kívül csak tízen heten jártak sikerrel. Valamit magyarázott a kiemelkedő önkontrollról és hozzáállásról ám csak úgy, mint mást, ezt sem igazán értettem. Még szép, hogy nem hagyom magam összeroppanni ellenséges terepen hisz erre tanítottak és mindenkitől ezt láttam mióta csak az eszemet tudom. Mesélt még valami képzésről meg engedélyről majd mutatott egy kézjelet majd a talpam alatt lévő förgeteg elkezdett zsugorodni ám mielőtt teljesen eltűnt majdnem úgy nézett ki, mint egy róka. A következő pillanatban ott álltunk ahová eredetileg készültem és úgy véltem ez ismét a valóság. A magát Shimonnak nevező személy pont olyan ördögien nézett ki, mint a genjutsuban. Elköszönt tőlem és azt ígérte máskor is fel fognak keresni azzal eltűnt rengeteg kérdést hagyva maga után. Azon nyomban feltűnt az utolsó mondata miszerint ismételten megkeresnek. Én abban a hitben voltam, hogy csak egyetlen egy úgynevezett vizsgáztatóm volt, de ezek szerint ez az elgondolás téves. Bár az is meglehet, hogy csak össze akart zavarni és direkt használt királyi többest. Megfordult a fejemben, hogy ezt azonnal jelentenem kéne a Mizuagének azonban meggondoltam magamat. Ha esetleg tud, róla teljesen fölösleges lenne szólnom neki, és ha nem tud, akkor is a feladattal kell előbb foglalkoznom. Kissé forgattam a fejemet nézve a körülöttem lévő embereket hátha az arcukból le tudom olvasni mi történt velem miközben álmodoztam. Legjobb esetben is csak állhattam mozdulatlanul legrosszabban pedig össze-vissza ugrálhattam akár egy idióta. Felnéztem az égre hátha sikerül megtudnom mennyi ideig is lehettem odaát.