Utcák és terek

Az újdonsült tanárom térképe alapján sikerült eljutnom a wagarashi család területére, onnan pedig a kikötőbe. Mivel nem nagyon ettem semmit, így muszály volt betérnem valami étteremfélébe, ahol ettem 3 tányér ráment és 6 sushit, amitől jól is laktam. Fizetés után még rájöttem, hogy szükségem lenne néhán cuccra, mert a shurikentartóm tele van, tudnám is tárolni, csak rossz helyre raktam őket, hiszen van egy övtáskám. Megkerestem egy helyi üzletet, ahol eladtam a shurikentartót és a tartalmát a nálam lévő övtáskába pakoltam. Ha ezzel végeztem, akkor először az eladót kérdezem meg, ha nem tud segíteni, akkor pedig a kereskedőktől, hogy nem tudnának-e elvinni a hazámba. Egy újabb perverz, 30 éves férfi vállalta az utat. A hajón, talán, ha voltunk öten plusz még kb ugyanennyi legénység. Az út nyugodalmasan telt, bár volt egy kisebb vihar, de még a kapitány is átaludta azt. 1,5 nap után a jó szélnek köszönhetően sikeresen megérkeztem a víz országának kikötőjébe, ahonnan a faluba indultam, de nem mentem haza, hátha van valami érdekes benn. Meg is akadt valamin a szemem, amihez közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem.

//450-at levontam a ramenért és a sushiért, 100ast kerestem a shurikentartóval összesen 350-et vonok le//

Magányosan sétálok a falu utcáin. Most egyáltalán nem vagyok hangos és beképzelt, mint máskor. Inkább csak lézengek ide oda és nem szólok senkihez. Ennek legfőbb oka az utolsó küldetésünk eseményei. Láttam meghalni a sensei-t, majd utána több embert én is megöltem saját kezűleg... ez teljesen összetört engem akkor és azóta is csak szenvedek. Többen is furcsállva néztek végig rajtam, valószínűleg meglepte őket a hirtelen változás... Hogy is viselkedhetnék, egy ilyen cselekedet után? Több embert is megöltem, ráadásul a Sensei is meghalt. Egyszerűen nem tudom feldolgozni ezt az egészet.

A múlt és a jelen mostanában teljesen össze folyt számomra. Túl sok volt a halál mi meg sem érintett. Egyetlen ember elmúlását kivéve, az ő halála meg érintett. Noha mindig is csendes voltam, most még annál is kevesebbet beszéltem. Nem igazán tűnt fel senkinek sem a faluban. Nincs túl sok barátom, igazat meg vallva csak egyetlen egy van talán. A küldetés után nem találkoztam vele nagyon sokáig. Magányosan éltem egyedül minden napjaim. Felkeltem és ettem, fürödtem nap közben pedig aludtam. Az a jelenlét mintha végig ott lebegett volna a fejem fölött. Az a nyomasztó érzés, hogy a nő aki látta mi vagyok meghalt néha egészen lelkem mélyébe mart. Mikor a hiány, gyász érzése mi számomra eddig ismeretlenvolt igazán erősen tombolt. Mikor emlékek villantak be csak némán ültem, kint a sötétbe. Tetőről lábam lelógatva s könny cseppek társaságában a csillagokat néztem.
Gyógyulásom után talán egy hét esetleg kettő is így telt el. Szinte fel sem tűnt a sötét magány, a néma egyedüllét. Pár nappal később merészkedtem csak ki napfénybe. Nem kívántam, hogy emberek engem nézzenek. Szemeikkel méricskéljenek s vegyes érzelmekkel kísérjék végig utam az utcákon. Csak egyszerűen kimásztam a tetőre s egy kiszögelésre ültem. Lábam levegöben logót szabadon míg fenekem keskeny párkányon pihent. Szemeimmel magasból utcán járókat figyeltem mi nagyon is kedvelt idő töltés volt számomra.

Miközben magányosan mászkálok, mindent megnézek magamnak a faluban. Így kalandozik el a tekintetem a házak között is. A távolban meglátok egy lányt, akit nem is olyan rég ismertem meg. Elmosolyodok ekkor, majd felugrok az egyik háztetőre és rohanni kezdek felé. Elég nagy zajt csapok, így hamar észre fogja venni a közeledtemet. Amikor oda érek hozzám egyszerűen csak megállok mellette a falon. Nagyon hatásos volt az a kis edzés, amiben elsajátítottam a vízen járást. Így akár a falakon is meg tudok állni.
- Szia Kitane! - köszöntöm. - Téged is megviselt, amit a szigeten éltünk át? - kérdezem. - Nekem állandóan csak a Sensei halálán jár az agyam, na meg azon hogy embereket öltem!

A fiúra nézek majd le a földre mélységbe. Élet és halál nos.. mit kelet volna meg bánnom? Azt, hogy eltiportam néhány alantas létformát? Nem végül is emberek voltak, és én nem egyszerű módon öltem meg őket. Egy emlék foszlány villant be miközben egy férfi kezében tartja gőzölgő belső szerveit.
- Csak egy dolog van ami bánt. Meg próbálok együtt élni vele és emlékét meg őrizni.
Shinkora nézek majd elmosolyodom, de nem álok fel. Fel sem tűnt eddig neki, hogy Satsu vagyok... milyen kis édes cukor pofi.
- Minden napos dolog az életben, hogy emberek halnak meg. Én pedig egy eszköz vagyok kit csak használnak. Most ez valahogy más mint korábban a múltban.
Felállok és meg ölelem szorosan és ekkor ha eddig nem vette észre érezheti azt, hogy fogak nyomodnak mellkasának. Fogak mik a nyakamban függtek nyaklánc képében.
- Nem tudom nem emlékszem, hogy ezt meséltem volna neked. Itt most egyedül vagyunk és talán meg érdemled, hogy tudd azt amit sensei tudót rólam.
Ellépek tőle és tetőn állva elsétálok, de csak pár lépést teszek talán csak kettőt.
- Nem ebben a faluban születtem. Igazából nem ez az igazi nevem, de olyan régen hívtak már úgy már nem is emlékszem igazán. A faluba csak be fogadtak majd engedték, hogy tanuljak. Mikor rá jöttek rendelkezem némi előképzettséggel ami a ninja dolgokat illeti. Idő közben kiderült néhány dolog is, ami ha kiderül egy emberül általában elüldözik vagy azonnal megölik. Tudod engem egy kereskedő és családja talált meg az erdőben. Ruhám teljesen át volt ázva a vértöl és ide hoztak. Sensei tudta azt amit kevesen tudnak a faluban. Az én testemben két lélek él. Értsd úgy, hogy egy másik emberel osztozok ezen a testen.

Csendben hallgatom a lányt. Sokkal jobban érzem magam, most hogy a közelében vagyok. A szavaira megcsóválom a fejem, de nem szólok közbe, végig hallgatom. Amikor befejezi, megveregetem a vállát.
- Nos, én úgy gondolom, hogy nem vagy eszköz. Te az én csapattársam vagy, nem holmi eszköz amit bárki kényére kedvére használhat, utána meg eldob, ha úgy kívánja! Ugyan ki használna téged? Azt tudom, hogy én nem. Mei sama minden shinobi-t felhasznál a faluban, de szerintem az a használat teljesen más. Az otthonunknak teszünk szolgálatot. Az, hogy mi történt veled a múltadban, nem érdekel. A jelenben élek, nem abban ami már elmúlt, vagy csak lesz. - ekkor kis szünetet tartok.
- Szerintem annyira nem rossz dolog ez a két lélek egy testben dolog. Vagyis amit mondasz. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, de én ennyiért nem foglak elítélni. Mindenki olyan, amilyen. És ne aggódj, próbállak majd minden erőmmel megvédeni, ha bajba kerülnél!

- Látszik, hogy nem érted igaz még én magam sem értem ezt a dolgot teljesen.
Shinel szembe fordulok és puszit adok arcára.
- Most már kezdem meg érteni Kitane érzései. Nem kell aggódnod meg tudom védeni magam ha akarom. Köves ha akarsz....

Majd tető szélébe kapaszkodva be lendülök az ablakon mi kicsiny laksom egyik ablaka. Rögtön egy szobába ér ki az ablakon betéved. Elrendezése első ránézésre kaotikusnak tűnik. Szoba úgy néz ki mintha két ember egymásnak ellentétes ízlésének akarna megfelelni egy szere. S ez az egész lakásra érvényes. Csak egyetlen biztos pont van a szobába az ágyal szemben. A földön párnék hevernek s kis emelvényen gyertyák s füstölök. Feljebb az emelvényen még valami két kard egy sima katana de felette a Nuibari. Az emelvényen illatos füstölök és gyertyák mellet pedig egy tanto és wakazishi pihen.

Át sétálok a szobán egyenesen a konyhába, hogy szomjam enyhítsem még hozzá egy nagy pohár gyömbéres üdítővel.

A puszi hatására azonnal elpirulok, majd vidáman mosolygok a kunoichire. Meglehet nem értem még a dolgokat, de majd csak rájövök mi merre hány méter. Ezután ő bemegy a házba, nekem is felajánlja hogy vele mehetek, ha akarok. Én azonban kint maradok, inkább nem pofátlankodok be az otthonába.
- Arra gondoltam, hogy megkeresem a Mizukage-t. Szeretnék tanulgatni... jó lenne ha erősebb lennék, mint most. Bár még azt sem tudom, hogy milyen úton haladjak. - szólok be az ablakon a lánynak.

/Haruno Sakura/

Midoriko már hosszú percek óta járta Kirigakure utcáit, de még mindig nem lelt rá arra az emberre, akit keresett. Bár nem mintha a lány rövid keresésre számított volna, ő is tudta jól, hogy megtalálni valakit Kirigakure összes utcáját átnézve nem kis munka. Épp a soron következő sikátorba akart volna benézni, mikor az váratlanul befogadta magától is. Egész pontosan egy kéz nyúlt érte, és a vállánál fogva behúzta oda. Midoriko szabad kezével azonnal megpróbálta megütni az illetőt, s így rábírni arra, hogy engedje el, viszont amikor már szemben állt a férfivel, látta, hogy ő is Kirigakure fejpántját viseli, ezért leengedte a karját.
- Te lennél az… - szólalt meg a férfi, majd a falhoz nyomta Midorikot.
Ilyen viselkedést a lány nem tudott mire vélni, így amikor érezte, hogy az idegen szorítása enyhülni kezd a vállán, azonnal megszabadította magát a férfi kezétől.
- Ne haragudj rám a hirtelen udvariatlan köszöntésért. A nevem Kowarashi, egy küldetésre lettünk beosztva. A részleteket majd útközben elmondom, előre csak annyit kell tudnod, hogy egy felettébb gyönyörű hölgyet kell elkapnunk, bár be kell vallanom, te messze a leggyönyörűbb vagy minden lány közül. - miközben a férfi beszélt, Midoriko végignézett rajta. Átlagos termetű, barna hajú shinobi, arcát kendővel és sállalt takarja.
- Tehát maga az, akit keresek. - állapította meg a lány, majd szemei rosszallóan összeszűkültek. - Az eljövendő találkozásaikkor kérem mellőze az efféle, helytelen viselkedést, Kowarashi-san. - mondta a lány, de még mindig nem értette a férfi előbbi cselekedeteit. - Ezek után, indulhatunk, vagy van még valami, amit el szeretne mondani ? - kérdezte a fiatal kunoichi miközben mind udvariasságát, mind nyugodtságát igyekezett megőrizni.

A falu egyik alapító klánjának leszármazottja vagyok, de a múltban történtek miatt már nem is emlékeznek rá, kik voltak a Minovarák. Sajnos az utóbbi időkben igencsak meggyengültünk, a régi idők nagy képességeit már nem is tudjuk használni. Még jó, hogy lassan újra éledünk... ha nem lenne a vezérünk, akkor ki tudja hol lennék most.
Reggel azt az üzenetet kaptam, hogy legyek a piacon, mert küldetésem lesz. Éppen ezért kószálok már itt jó ideje céltalanul és nézegetem az árukat. Nem tudom ki akar feladattal megbízni, meg hogy mit akar adni, de választhatott volna jobb helyszínt is...

Ahogy sétálok a bódék között, az egyiknél pont belefordulok valakibe. Miután a hátsómra esek, meg sem próbálok talpra állni, inkább megnézem, hogy kivel ütköztem. Egy fiatal kunoichi volt az, aki már talpra is szökkent és próbál nekem is segíteni. Elsőre azt hiszem, hogy tényleg így van, viszont hamar rá kell jönnöm, hogy nem erről van szó, mivel könnyedén a magasba emel.
Az adrenalin szintem hamar megugrik, de nem igazán tudom eldönteni mit csináljak. A nyílt utcán nem lenne a legjobb rátámadni, mert akkor én járok rosszul... Így hát várok a fejleményekre.
- Bocs, az ütközésért! - szólalok meg, amikor elenged. - Kissé figyelmetlen voltam. Most viszont, ha elengednél, akkor tovább mennék, itt fogok találkozni valakivel, akiről még semmit sem tudok.

*Hitoshi*



Végig mérem és nagyot sóhajtok. Hát legalább nem tojta össze magát ez egy jó pont igaz nem is ijesztetem meg komolyan. Le eresztem a földre de hirtelen talán dobom mint eresztem.

- Nem mész te sehová. Maradsz itt a hátsódon Hitsoshi és megvárod amíg meg eszem az almám. Nulla mosoly nulla kedvesség csak egy ijesztő ördögi arc kifejezés.

Tehát újabb alma újabb falat, mielőtt harapnék körbe nézek.

- Meg ne mozdulj!

Szolok a fiúra majd gyorsan egymás után két nagy harapás az almába. Nyahh ez annyira finom az íz még arcomon is látszik. Látszik ám pont mintha valami nagyon élvezetes dolog történne most velem.

- Nah aztán mondtak részleteket, vagy csak ide zavartak? Ne ne válaszolj, megint mázlista vagyok. Egy tudatlan már meg bocsáss, de küldetésbe nem beavatott genint küldtek a nyakamra.
Cöh ezek a kis....... mindegy végül is választásom nincs. Kénytelen vagyok elvállalni a dolgot. Meg amúgy is egy kis mozgás kell nekem is.

Amint földet érek, már mennék is tovább, azonban a hölgyike megállít. Szavaira kissé érdeklődve nézek rá. Mivel nem szólal meg, hanem eszik, én veszem át a szót.
- A nevem Hitoshi, nem Hitsoshi! - szólalok meg kissé zordan. - Ha megbocsát, dolgom lenne... meg kell találnom valakit, akiről még azt sem tudom, hogy ki az!
Megint megpróbálkozok a távozással, de megint nem akarja. Most már kissé dühösen nézek rá és bámulom meg, ahogy az almát eszi. Falánk... Amikor végre újra megszólal, rájövök, hogy ő az akit keresek.
- Áh, szóval már meg is találtam. - szólalok meg újra, amint befejezi a kis mondókáját. - Mi lesz a programunk? Illetve hogy hívják Önt?

Úgy tűnik a Sensei az a tipikus nem törődöm alak... A kunoichi szavai kissé zavarnak bár, de nem azért vagyok itt, hogy mérgelődjek. Fontos feladatot kaptam, legyen az bármennyire is apró dolog. 
- Mehetünk, én készen állok! - szólalok meg, majd máris elindulok a kunoichi után, vagy mellett.
Út közben próbálom alaposan megfigyelni az embereket, az árusokat és a környezetet. Alaposan megfigyelek mindenkit, hátha találok enyves kezűeket, akiket le lehet fülelni. Már azzal is sokat bizonyítanék, ha tolvajokat fognék el. Elvégre a kemény shinobikra vannak mások, nekem a járőrözés alatt a kisebb dolgokra kellene oda figyelnem. És ezt meg is teszem. Ha tolvajt látok, azonnal a nyomába eredek!


/Elnézést a késésért!/

Kötelesség tudóan indulok el a kunoichi mellett és figyelek oda mindenre. Arra is amit mond, bár nem igazán tetszik. Úgy beszél velem, mint egy taknyossal...
Alaposan végigjárjuk a falut, de semmi lényeges nem történik. Pedig reméltem, hogy használhatom a tudásomat néhány zsebtolvaj ellen. Tekintetem egyszer sem kalandozik el, nem kezdek ábrándozni, próbálok a lehető legapróbb részletekre is oda figyelni. Azonban semmi. A kunoichi szavaira kissé elmosolyodok. Végre elhagyjuk a falut! A mai időkben erre nem igazán lehet sort keríteni csak úgy.
- Menjünk, szaglásszunk körbe oda kint is! Hátha ott nem lesz ilyen unalmas a helyzet. - kezdek el lelkendezni.

Kezdek hozzászokni a kunoichi stílusához, így már fel sem veszem, amit mond. Természetesen tudok róla, hogy más Minovara is van a faluban, sőt a klánnak több tagja is van. Szóval nem lepődnék meg, ha nem csak ketten lennénk a faluban. A másik akire gondol, az biztos Midoriko lesz, aki szintén genin.
- Tudok róla, hogy van más Minovara is a faluban, elég nagy a klánunk. - osztom meg vele is amit tudok.
Lassan elérjük a falu kapuját, ahol az őröktől búcsúzva máris távozunk a településről. Ekkor én kapom meg az irányítást. Azonnal agyalni kezdek, hogy mit csináljunk.
- Nos, én amondó vagyok, menjünk kb fél óráig ezen a fő úton. Ha nem történik semmi, akkor körbe járunk a falu körül, hátha találunk valamit. Ha nincs semmi, akkor mehetünk haza, a feladatnak valószínűleg vége... - mondom, majd az élre állok és meglehetősen gyors tempóban haladok az említett úton tovább.

Határozott sebességgel haladunk az úton, de nem igazán történik semmi. Többnyire csendben vagyok, nem tudom mit is mondhatnék, elvégre a Sensei sem az a túl nyílt alak.
- Nem a legjobb ez a küldetés... - szólalok meg. - Sehol egy rabló, sem egy kis akció. 
Unottan haladok tovább az úton és inkább nem is mérgelődök, attól úgy sem lesz jobb. Nem tudom mennyi ideje sétálunk már, de szerencsére lassan csak történik valami. Egy emberke nagyon magyaráz valamit a másiknak, így hát izgatottan sietek oda. Megszaporázom a lépteimet, majd ha ott vagyok, megszólalok:
- Elnézést, történt valami baj? - kérdezem. - Szívesen segítünk, ha gondolják... - mondom és várom hogy mi lesz a válasz.