Utcák és terek

// Kérnék szépen egy kisebb beszámolót a postodba, hogyan sikerült eljutnod Takigakure-ba, történt-e esetleg valami érdemleges az út során, majd pedig a reakciódat a két őr agresszívabb és nem túl vendégszerető fogadtatására! //

//Ebisu - A Hőslét ára//


 - ÁÁÁáááeehhhh – nyújtózkodtam egy nagyot ágyamban, ahogy felébresztett a ragyogó reggeli napsütés. Különös nyugodtsággal töltött el a tudat, hogy az ég világon semmi dolgom nem volt ma kötelező jelleggel. A front utáni küldetések, majd a csaknem két hónapos, szünet nélküli Hiraishin tanulás után bizony nem ahhoz voltam szokva, hogy így kelhessek fel reggelente. Ráérősen felülve megtörölgettem szememet, ásítottam még párat, majd papucsomba belebújva lecsoszogtam az emeletről, hogy megejtsem a nap legfontosabb étkezését. Nagybátyámnak nem volt híre – minden bizonnyal egy küldetésen lehet – így hát magamnak kellett gondoskodnom a reggelimről. Gyorsan összeütöttem valamit, majd komótosan falatozgatva, egy tea és az újság mellett töltöttem reggelem kezdetét.
 ~ Nahát… Ez valóban megoldás lehet minden problémára! ~ lapoztam a gazdasági válságot érintő cikkhez. ~ Azt hiszem a Ryout aranyra cserélni kívánók egy új, hűséges követőt találtak a személyemben ~ állapítottam meg magamban a cikk elolvasása után.
Az újságot összehajtva az asztalon hagytam, hogy majd Kenji bácsi is elolvashassa ha hazaért, én pedig szobámba vissza cammogva felkészültem a nap hátralévő részére. De mire is készültem egészen pontosan? Nagyon jó kérdés. Olyan sok a szabadidős lehetőség itt a Faluban, hogy szinte képtelenség dönteni!
 ~ Régen is szinte az edzésekből és a küldetésekből álltak mindennapjaim, de csak-csak beiktattam időnként egy pihenőnapot. Most viszont… Talán már arra sem emlékszem, hogy hogyan kell szórakozva eltölteni egy napot. Na majd eldől ~ kötöttem homlokomra a Konoha szimbólumát viselő fejpántot, majd kiindultam a lakásból.
Az ajtón kilépve azonnal egy kisebb közjátékba csöppentem, ahogy a szomszéd nénike melegebb éghajlatra küldött el egy srácot, aki épp az ablakán tuszkolta ki magát. ~ Na igen… Nagyon finom a néni teája, de ügyelni kell arra, hogy jó kedvében kapja el az ember ~ kuncogtam magamban.
A fiú ekkor hozzám fordult, s nevemen szólított: - Üdvözletem! Akihiro Jaken-hez van szerencsém, igaz?!
 – É… - nyitottam szóra a számat, de válaszra sem várva folytatta tovább.
 - Mikio Fuu vagyok, nem rég lettem Chuunin és a Futár részlegre osztottak be – keresgélt erszényében - A fene enné...Szóval elnézést az előbbi közjátékért, véletlenül rossz ablakon jöttem be – vigyorodott el, majd nyomott a kezembe egy tekercset.
 ~ Na ennyit a szabadnapomról… ~ bontottam fel a tekercset, majd futottam végig sorain ~ Talán jobb is így, hogy küldetést kaptam. Amilyen vagyok amúgy sem tudtam volna pihenésre kényszeríteni magamat, ha meg valahogy mégsem mentem volna edzeni, akkor egész nap azon gondolkodtam volna, mihez kezdjek magammal, míg végül vége nem lett volna a napnak, én pedig nem csináltam semmit a döntésképtelenségem miatt… ~ fordultam vissza az ajtóban, miután észrevettem, hogy a futár már távozott is. Ekkor megtorpantam, s egy pillanat múlva gyorsan ismét magam elé emeltem a tekercset. Szemeim megakadtak a „legjobb emberünk” kifejezésen. ~ Hát sikerült! Annyi év kemény munkájával, de sikerült! Ohhhohohhóóó! Na ez már VALAMI! ~ dagadt a májam a büszkeségtől, miközben a lépcsősoron fellépdeltem szobámba.
Miután összepakoltam minden felszerelésemet amely az úthoz kellett, s nagybátyámnak is hagytam egy cetlit az újság mellett, hogy ne várjon pár napig, útra is keltem következő küldetésem helyszínére: a Vízesés Országába!
Utazásom viszonylag eseménytelenül telt – már ha nem számítjuk az első nap végén a szép napsütésből rosszra forduló időt, ami jól eláztatott -, alig láttam embereket az odaúton. Persze ennek köze lehetett ahhoz, hogy időm legnagyobb részét a fák lombkoronájának sűrűjében szökdelve tettem.
Ahogy egyre távolabb kerültem Konohától érezhetővé vált az éghajlat változása, s a táj jellege is egyre jobban megváltozott. Egy hegyvidék emelkedett előttem, s a növényzet is egyre színesebbé, élettelibbé vált. Akaratlanul is elmosolyodva figyeltem a rengeteg folyóval átszőtt, gyönyörű és élettel teli hegységet, s kicsit meg is feledkeztem róla, miért haladok úticélom felé. Akár még egy vakációnak is elmehetne!
Egy hatalmas tóhoz érkezve először észre sem vettem, hogy elérkeztem úticélomhoz. Tátott szájjal néztem a gyönyörű, vízrengeteget, mely olybá tűnt, minden környéki folyó vízgyűjtőjéül szolgált. Sosem láttam még ehhez foghatót. A tájat pásztázva egyszer csak két lándzsás őrön akadt meg tekintetem. ~ Oh, igen… Küldetés, Azért vagyok itt. Küldetés. Fókuszálj Jaken! ~ embereltem meg kicsit magamat, majd a felfegyverzett őrök felé vettem az irányt.
 - Ki a fene vagy és mit keresel itt?! – szegezték rám fegyvereiket. ~ Hát nem éppen az a fogadtatás, amire számítottam... ~
 - Hohhóóó, nyugalom barátaim – emeltem magam elé mindkét kezemet megadóan – Konohából küldtek, hogy valamilyen nagy elkövetkező esemény zökkenőmentes lezajlását biztosítsam – mutattam fejpántomra – Tudjátok… Baráti kapcsolat a két Falu között, korábbi Tűz Szövetsége pajtások, meg hasonlók… Úgyhogy ha megtennétek, hogy nem szegezitek azokat felém, nagyon hálás lennék fiúk – jeleztem nekik, hogy így nem éppen érzem magam a legkényelmesebben.

// Akihiro Jaken - A hőslét ára //

//Ebisu - A hőslét ára//


Egy kis feszült csendet követően az őrök egymás között kezdet „sutyorogni”, így valamivel több információ jutott a tudomásomra a Ginro nevezetű fickó magánéletéből, mint azt szerettem volna.
 - Gesundheit – feleltem reflexszerűen Kinro minden egyes tüsszentésére illedelmesen. ~ Már allergia szezon van, vagy csak szimplán megfázott, mert minden bizonnyal egy ezen a vízesésen keresztül kell bemenni a faluba? Jó szar lehet minden ki- és belépésnél teljesen elázni… ~ tűnődtem el magamban, magam elé bambulva.
 A megremegő föld zökkentett ki gondolatmenetemből, s kicsit megrázva fejemet vettem észre, ahogy előttem a vízfüggöny lassan szétnyílik, s megpillantottam egy utat, amely a hegy mélyébe vezetett – minden bizonnyal Takigakure no Satoba.
 ~ Hát basszus, az eddigiek alapján az itt élők nem a legélesebb kések a fiókban, de hogy stílusuk az van, annyi szent! ~ kerestem az államat a földön.
 - Beléphetsz – Gesundheit – a faluba! – szólt Kinro.
 - Hát… Öhm… Köszi… - próbáltam keresni a szavakat, de lépteim közben túlságosan el voltam foglalva a kapu vizsgálatával ahhoz, hogy értelmes mondatokat rakjak össze.


Pár perc múlva megérkeztem magába a Faluba, amely egy kellemesen ismerős érzéssel töltött el. Szinte már otthon éreztem magamat a valamelyest kisebb faluban, pusztán a klíma volt érezhetően más. Illetve volt még egy dolog, ami azonnal szemet szúrt… Szinte kivétel nélkül mindenki feketébe volt öltözve, s a különböző épületek falán is fekete lobokók díszelegtek.
 ~ Hát, legalább nem lógok ki a sorból full feketében ~ gondoltam, ahogy haladtam előre a főúton.
Egy idő után egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam, ahogy folyamatosan szúrós tekinteteket éreztem magamon. Megálltam egy kicsit az út közepén, derekamra helyeztem kezeimet, majd hogy elűzzem ezt a rossz érzést, már egy szinte kényelmetlenül hosszú légvételt követően, egy bárgyú vigyorral az arcomon sóhajtottam egyet. Ekkor jelent meg a kisebb, felfegyverzett banda előttem.
Farkasszemet néztem a középsővel, s közben próbáltam kielemezni a szituációt.
 ~ Nagyjából velem egy korosztályú csoport lehet, mindegyiküknél fegyver… Azonban nem igazán shinobi fegyverek, így arra tippelnék, hogy mindössze falubeliek, akik keménykedni akarnak. Mit is mondott Ginro? Se lopás, se erőszak? Ha megtámadnak, már csupán az induló mozdulataikból kaphatok egy képet arról, milyen képzettek. Így megállapíthatom, hogy ki tudok-e térni az összes támadás elől a Hagane Mamorit használva. Amennyiben az elég, úgy lényegében bármilyen erőszak használata nélkül, saját lendületüket kihasználva ártalmatlaníthatom őket. Nem szegek meg semmilyen szabályt, mindenki boldog, hogy nem sértem meg öt perc alatt a diplomáciai kapcsolatot a két rejtek között. Azonban ha tévedek, és képzett shinobik… na akkor majd durvább módszerekhez kell folyamodnom… ~ álltam továbbra is velük szemben mozdulatlanul.
Szinte érezni lehetett a levegőben a konfliktust, s ha akár csak egy pillanattal is tovább így marad a helyzet, minden bizonnyal elkezdődött volna a ramazuri, azonban az egyik házból kitörő idős nő bizonyult megmentőmnek.
Jól helybenhagyta a bandát, s még a hangulatot is bearanyozta valamennyire, így már mindjárt két dolgot köszönhettem neki. Ebből kifolyólag nem utasíthattam vissza a meghívását a teára… no meg persze, volt pár kérdésem, amire reméltem ő majd választ tud adni.


Miután belépek vele a lakásába, s hellyel kínálna, én azt szívélyesen elfogadnám, majd türelmesen várnék a teámra.
 - Köszönöm szépen, hogy közbelépett odakint – böknék fejemmel az ajtó felé – Könnyen elfajulhattak volna a dolgok… - tartok egy kisebb szünetet, belekortyolva a teámba – Mondja csak… Miért van az egész falu feketébe öltöztetve? És mi ez a nagy ellenszenv Konohával szemben? Arról tudok, hogy egy korábbi küldetés, ahol Konoha segíteni jött kudarcba fulladt… de mégis mi lehetett olyan szörnyű, hogy ekkora ellenszenvet szüljön Levél rejtekkel szemben? A sok feketéből egy tippem az van, hogy mégis milyen okból fakad ez az ellenszenv, de azért mégis… Nem túlzás ez egy kicsit? – szürcsölnék bele megint a teámba búsan.
 ~ Nem viselem jól, ha ok nélkül gorombán bánnak velem… ~

// Akihiro Jaken -  A hőslét ára //

//Ebisu - A hőslét ára//


 - Annyi szent, hogy ért a tea főzéshez – bólogatnék helyeslően a néninek, majd pár kortynyi szünet után nekiszegeztem kérdéseimet.
Arckifejezéséből jól látszott, hogy őt is mélyen érintette a téma… ~ Mégis mi történhetett, ami ennyire rossz képet alakított ki a konohaiakról? ~ merengtem el.
A néni keserű mosolyát követően felállt, s egy képekkel teli polchoz lépett, ahonnan leemelte egy lány portréját. Szemügyre vettem a csinos lány képét, majd visszanyújtottam azt a néninek, aki belekezdett meséjébe. Mint megtudtam ez a lány, s az ő halálának körülményei voltak az okai a megromlott viszonynak. ~ Hát persze, hogy a Daimyou lányának kellett lennie... ~ nyomtam el egy sóhajt magamban. ~ Szomorú, de megértem, hogy shinobi társaim egy mentőakcióval akartak megpróbálkozni, ha valóban egy ilyen erős fegyverről van szó. Nem tudom, mire lehettek volna képesek vele, és garancia sem volt arra, hogy Ririko valóban életben kerülne ki a cseréből. Ami pedig a szabotált, direktbe elfuserált kimentést illeti… Az biztosan nem igaz… Nem lehet igaz… ~ szorítottam meg kicsit jobban a teáscsésze fülét.
Éppen az utolsó cseppeket szürcsöltem ki a csészéből, amikor Ba-chan nevemen szólított. Szemöldökeim kérdően felszaladtak. ~ Elfelejtettem volna, hogy bemutatkoztam? Ennyire kuka lennék? Vagy talán pont, hogy híres? Nem, azt kétlem, nem is tudom miről ismernének meg külhoni shinobik… Talán a kabátomról? Lehetséges, hogy… boszorkány lenne…? ~ kérdeztem volna éppen rá a dologra, amikor megkaptam a választ.
Szemöldökeim a kérdő pozíciójukból még feljebb szaladtak, s kikerekedett szemeimmel együtt jól mutatták megdöbbenésemet.
 - Ön Osoi nagymamája? Hűha. A háború óta nem beszéltem vele, hogy van, mi történt vele azóta? – kérdeznék rá barátom állapotára.
 ~ Hmmm… Ezek szerint a shinobi falvakban sokkal kevésbé van beltenyészet, mint én azt gondoltam… ~
Miután megtárgyaltuk, hogy mi a helyzet Osoival, combjaimra csapva felálltam a székemből.
 - Nos, nagyon szépen köszönöm még egyszer, hogy odakint közbelépett, viszont azt hiszem jobb, ha elindulok, elvégre ki kell békítenem falvainkat, vagy mi a fene. A tea nagyon finom volt, és üdvözlöm Osoit – ejtettem meg egy mosolyt még az ajtóban, majd a a Daimyou rezidenciája felé vettem az irányt.
Hamar meg is érkeztem a grandiózus kőkapu tövébe, ahol jópár maszkos, felfegyverzett őr állta utamat.
 - A Daimyou szolgálatába állni jöttem, Konoha küldöttjeként – emeltem ismét magam elé kezeimet megadóan, akárcsak a rejtek bejáratánál – Ha valamelyikük bevezetne a Daimyou színe elé, igen hálás lennék – mondtam, majd vártam a választ.