Utcák és terek

Konoha utcái.

A sensei felbukkanása rögtön kizökkentett a gondolataimból. Felpattantam, és leráztam magamról a port, majd összecsaptam a bokám, és talán kicsit mulatságos hangon elkiáltottam magam:
-Igenis! - majd nagy léptekkel elindultam a falu felé, mit sem törődve az utánam loholó Hiroto-val. Hirtelen jó kedvem támadt. Szép időnk volt, ami pedig Shui-t illeti, majd csak lesz valami... Különben sem én kezdtem undokoskodni. De végre kaptunk egy rendes feladatot. Hiroto-hoz fordultam, és elkezdtem neki ecsetelni a véleményem a többiekről. Annyira magával ragadott a fecsegés, hogy csak később vettem észre: megint túl sok vagyok. Igaz, hogy szeretek elmélyülni a gondolataimban, de egyébként kifejezetten nem vagyok az a visszahúzódó típus. Ha jó a hallgatóság, és van miről beszélni, alig lehet elhallgattatni. Mihelyt azonban beértünk a központba, magamtól is elhalgattam. Most merre tovább? – kérdeztem magamtól. Tudtam, hogy a sensei házában kell keresgélnünk, na de honnan tudjuk, hogy hol lakik? – kérdőn Hiroto felé fordultam. Az arcából ítélve neki sem volt ötlete.
- Várjunk csak...- hümmögtem, miközben az állam vakargattam. – ahhoz, hogy megtaláljuk a kunai-t, el kell jutnunk a házáig, ez egyértelmű. Ehhez viszont lehet, hogy nem ártana tudnunk a vezetéknevét. Persze, benne van a pakliban, hogy még ha találunk is olyan embert, aki ismeri, lehet, hogy nem fogja elárulni, hol lakik. De egy próbát azért megér, viszont ehhez olyan személyre van szükségünk, aki BIZTOSAN ismeri. – miközben magyaráztam, ismét Hiroto-ra pillantottam. A fiú érdeklődve nézett rám, és látszott, hogy figyel, és várja, mi fog kisülni ebből. Úgy tűnik, megint kicsit terjengősre fogtam... Hirtelen lelki szemeim előtt megjelent egy hely. Egy fehér, régies épület, mely előtt zöldellő pázsit van egy dús levelű, régi tölggyel, aminek az egyik ágán egy hinta függ.
- Hát persze! – kurjantottam el magam, kicsit túl hirtelen, és ugyanilyen hangosan, amivel eléggé megijesztettem csapattársam. – Khm... úgy értem, az akadémián biztosan ismerik a sensei-t. – mondtam győzedelmesen, de ugyanakkor el is szégyelltem magam az előbbi kitörésért. Hiába, ilyen a természetem... Ha éppen nem küldetésen vagyok, csak egy lány a sok ember közül, gyakran előbb cselekszem, mint gondolkodom. Sajnos ilyen egyre ritkábban fordul elő. Nem arra gondolok, még most is ugyanolyan hirtelen természetű vagyok mint régen, de egyre kevesebbet lehetek „ Noriko”. Néha, sőt, egyre gyakrabban csak egy shinobi vagyok. Nem mintha nem lenne jó érzés, hiszen egész életemben erről álmodtam, de... mégis, van valami nyomasztó hatása... ez nem az a feszültségérzet, mikor az akadémián úgy éreztem, összecsapnak a hullámok a fejem felett ( mert mindig túlvállaltam magam versenyekkel, aztán nem tudtam időre teljesíteni ). Ez egészen más... Úgy érzem, egy senki vagyok... és bár eddig még nem kerültem éles helyzetbe, vagy harcba, de gondolkodtam már, vajon milyen érzés? Milyen érzés lehet az a terhelés? Mikor tudod, hogy ez már nem játék... Mikor tudod, hogy egyetlen hiba, és véged... Néha úgy érzem, ismét túl nagy fába vágtam a fejszém. Csak egy a különbség- itt már nincs visszaút. Végig kell csinálnom. De hol a vég? Minden bizonnyal a halál.- ettől a gondolattól kétségbe estem, és elveszettnek éreztem magam. De összeszorítottam a kezem – ha már ezt választottam, hát végig csinálom, mégpedig a legjobb erőmből! Tehát irány az akadémia- elmosolyodtam. Vissza a jelenbe... hisz még csak genin vagyok, nem kell tartanom semmitől. Egyenlőre.
- Van jobb ötleted? – kérdeztem a fiútól, miközben táeszméltem, mennyire elszálltam a földről. Úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki észre vette ezt – legalábbis Hiroto szeme erről tanúskodott. A lábam közben magától
elindult az iskola felé, és szegény fiúnak ismét utánam kellett szaladnia. Rápillantottam. Az arckifejezése nem árult el semmit. Vajon neki mi jutott eszébe? Ha semmi, akkor irány az akadémia. A hely, ahol a ninják útjára léptünk, és ami mindig visszavár...

Amikor a Sensei kiadja a feladatunkat, bólintok egyet, hogy megjegyeztem. Ezután elindulok Noriko után, aki csak beszél és beszél az út alatt. Szerencsére hamar elérjük a falu centrumát, ahol elhallgat, de kérdően néz rám. Nem tudom hogy mit akar megtudni, de remélem az úti irányunkra kíváncsi.
- Te aztán sokat tudsz beszélni. - jegyzem meg először. - Nem tudom hol kereshetnénk. - próbálok neki válaszolni ezután.
Ezután újra csacsogni kezd. Már azt terveztem, valami másra fogok figyelni, de amikor meghallottam hogy a feladatunkról van szó, inkább "ittam" a szavait. Nem volt rossz a gondolat menete, de szerintem nem csak az Akadémián tudják megmondani hol lakik. Amikor befejezi a tervét, megkérdezi hogy mi a véleményem, de nem hiszem hogy kíváncsi ár. Még a számat sem tudtam kinyitni, a lány már elindult az utcán.
Gyorsan a kunoichi után futok, majd megragadom a vállát és gyengéden megállítom.
- Várjál egy kicsit. - szólalok meg komoran. - Nem vagyok biztos abban hogy az Akadémián tudják a Sensei címét. Szerintem ne ott érdeklődjünk. Miért mennénk egy olyan helyre, ahol nem biztos hogy informálni tudnának minket. - ekkor elhallgatok és kis hatás szünetet tartok.
- Menjünk és kérdezzük meg a Hokage-t! Neki tudnia kell, mivel nála mindenki be van jegyezve. Nem lenne gond a te ötleteddel sem, de így időt spórolhatunk meg. Na meg az is meglehet, nem is a házában van a kunai. Ugye nem másért akarsz oda menni? - teszem fel a kérdésemet kicsit csipkelődve.
- Szóval akkor mi legyen? Két különböző véleményen vagyunk. Váljunk külön, vagy valamilyen módon döntsük el kinek az ötlete a jobb?
Ezúttal már sokkal komolyabban nézek rá. Azonban ekkor észre veszem, hogy a kezem még mindig a lány vállán pihen.
- Bocsi. - pirulok el egy kicsit és leveszem a válláról a kezem.

/Bocsi hogy mostanra lett kész, de sikerült 3x is kitörölnöm az irományomat/

//Pörögjön. Ha kiegyeztetek beszállok.//

Pár másodperc alatt végiggondoltam, amit Hiroto mondott. Nos, ami azt illeti, ez az ötlet is megfordult a fejemben, de gyorsan elhessegettem azzal az indokkal, hogy kár lenne őt ilyenek miatt zargatni. Eközben észre vettem, hogy a fiú keze a vállamon maradt. Oda sandítottam, mire gyorsan elkapta, de kicsit elpirult- az igazat megvallva én is. Mindenesetre csak mosolyogtam egyet, majd megszólaltam:
- Nos, van valami abban, amit mondasz, de lehet, hogy nem kéne Tsunade-sama-t ezzel zavarni. Viszont akkor mi legyen?- itt rövid gondolkodásba estem, majd vázoltam a lehetőségeket:- az egyik terv, hogy elmegyünk az akadémiára. Itt biztosan foglalkoznának velünk, viszont lehet, hogy nem tudnának információval szolgálni, csak a nevével. A másik lehetőség szerint elmegyünk Hokage-sama-hoz, aki biztosan tud mondani valamit, már ha lesz ránk ideje. Viszont ahogy mondtad, megtehetjük, hogy szétválunk. Ebbe nem tudok belekötni. Az viszont biztos, hogy a kunai-t nála kell keresnünk. Szóval azt mondom, váljunk szét, és találkozzunk Ichiraku-san étterme előtt egy óra múlva. -még egyszer végiggondoltam az egészet. Igen, valószínűleg ez lesz a legjobb megoldás... Csak arra vagyok kíváncsi, vajon Hiroto is így gondolja? Remélem, hogy igen. A fiúra pillantottam. Látszott, hogy ő is gondolkodik - üresen nézett maga elé. Egy fa alatt álltunk, melynek terebélyes lombján apró foltokban átsütött a nap, és nagyon érdekes látványt nyújtott. Elnéztem egy darabig, és közben azon gondolkodtam, hogyan tovább. Már előre elterveztem mindent: elmegyek az akadémiára, megszerzem a szükséges infókat, aztán megkeressük a sensei házát, megteláljuk a kunai-t, elvisszük neki...igazi sikertörténet- lenne. De nem valószínű, hogy minden ilyen simán megy majd. A sensei nem adna ennyire egyszerű feladatot, az túl szép lenne. De így is biztos jó lesz... legalább kicsit megismerjük egymást. Hiroto egész szimpatikus...- gondolkodásomból a fiú mozgása zökkentett ki. Eddig nyugton maradt, most viszont megmozdult, arrébb lépett egyet, olyan mozdulatokat hajtott végre, amiből észre vettem, hogy mondani akar valamit. Érdeklődve ránéztem, és vártam a választ.

//Hétvégén nem leszek gépközelben, bocs - Szeretem a jó kommunikációt - pluszpont. Nem szeretem, ha nem tudunk olyan alapokat, amik a szabályzat kötelező olvasmányában vannak - mínuszpont.//

A lány átgondolta az én javaslatomat is, de neki nem tetszett az ötlet. Szerinte nem lenne jó ilyen aprósággal zavarnunk Tsunade-t. Ennek ellenére mégis úgy dönt, váljunk szét. Amíg a lány gondolkozik, addig szinte mozdulatlanul várakozok. A tekintetem magam elé mered, de csak pár percig. Hirtelen megmozdulok és a Hokage irodája felé nézek.
- Váljunk szét és próbáljuk megszerezni a szükséges információkat. Ahogy mondtad, majd a ramen bár előtt találkozunk. - ekkor a lány szemébe nézek. - Ha nincs több mondani valód, én elindulok. Nem akarom hogy ránk esteledjen!
Ezután minden szó nélkül hátat fordítok neki, majd felszökkenek az egyik ház tetejére. Még gyorsan intek egyet Noriko felé, végül elindulok. Tetőről tetőre haladok a célom felé, közben nem foglalkozok semmivel.
Az utam alatt kicsit elmerengek, hogy vajon Shui-val mi a helyzet. A lány valamiért utál minket, aminek az okát mindenképpen ki fogom deríteni. Még korábban Genzo mesélt nekem az Aburame klánról, de csak keveset. Tudom, hogy bogarakat használnak a harcban, még azt is, hogy szerzik ezeket. Shui vajon csinált valami rosszat amiért bizonyítani kell?
Sajnos túlságosan magam elé meredtem és elmerültem a gondolataimban. Nem vettem észre, hogy elfogyott alólam a ház és már csak a poros utak vannak. Hatalmasat pukkantam a földön, de hogy enyhítsem a zuhanásom okozta fájdalmat, azonnal bukfenceztem egyet. Amikor felállok leporolom a ruhámat és szét nézek.
- Ez az, itt van Tsunade irodája! - szólalok meg hangosan.
Örültem, hogy nem tévesztettem el az utat túlságosan. Az épület, amiben a Hokage valószínűleg most is tartózkodik csak pár utcányira van tőlem. Ezúttal nem ugrok fel egyik ház tetejére sem, helyette az utat használom. Sebesen futok egészen a Hokage palotájáig, ahol megállok. Gyorsan kifújom magam, majd belépek az épületbe...


//Noriko az Ninja-akadémiára ír, neked pedig írok a Hokage rezidencájába.//

//Konan//
/emlékeim szerint../

Kenzan legnagyobb meglepetésére Konohában kapott helyet, ráadásul az egyik leghíresebb konoichi keze alatt. Az ifjú genin jó benyomással akart lenni, így legjobb tudása alapján követte mestere utasításait. Feladatnak a chakrakontroll gyakorlását kapta. Sakura egy fa tetejébe vágta egyik kunai-át, és arra utasította Kenzant, hogy hozza vissza neki. A feladat során csakis a chakráját használhatta a kicsit zavarban lévő genin. Ilyet még nem csinált soha. Ráadásul ha itt elszúrja, talán nem is lehet belőle medikus shinobi. Kenzan saját maga tapasztalta ki hogyan is kell helyesen végrehajtani a "falon mászást". Második próbálkozásra már feljutott a feléig. Eljött az igazság pillanata.
Kenzan chakrát koncentrál a talpaiba mikor egy jó nagy lendületet követve elrugaszkodik a talajtól, és megkezdi a felfutást a törzs felszínén. Terve már a végleges verzió volt, és szerinte a legjobb.
Minél több utat kell megtennie már az ugrással, így kevesebb az esély arra hogy leesik a fáról.
Mindkét talpába chakrát koncentrál, és a lehető legnagyobb lépéseket teszi meg. Majd ha minden kötél szakad, egy végső ugrással a kunai-t veszi célba.

/Azt hiszem itt hagytuk abba, és én voltam az utolsó postoló. Dejó újra játszani /

Kenzan kicsit megdöbbenten meredett Sakurára aki egy laza mozdulattal visszaszerezte eldobott kunai-át. Butának érezte magát, de ugyanakkor elégedett is volt a teljesítményével.
Miután kicsit elült benne ez az összetett érzés, szemeit lesütve belefogott a magyarázkodásba.
- igen így is megcsinálhattam volna, de azt hittem hogy a chakrámon kívül semmilyen más segédeszközt nem használhatok. Gondoltam erre, de túl könnyűnek véltem és így a nehezebbik utat választottam.- Kenzan ezeket már reflex szerűen csinálja, viszont most tudatosan hagyta abba szövegelését. Ugyanis abban kételkedett hogy mi van ha nem tűri el az ilyesfajta hülyeséget.
-Elnézést. Nem magyarázkodok többet- Kenzan kicsit zavarban volt. Teljesen szokatlan neki ez az idegen környezet, és Sakura folyton Mizoret juttatja eszébe.
Amíg Sakura összeszedi földön heverő fegyvereit, a kínos csendet megtörve kérdezősködött a genin.
-Egyébként egy medikus ninjának miért fontos hogy tud-e fára mászni kéz nélkül, vagy jól célba dobni?
Tudomásom szerint kórházakban nincs ilyenekre szükség. Nem akarom Sakura sama tanítási módszerét minősíteni, csupán kíváncsiságból kérdezem. Semmit nem tudok a medikus ninják világáról.-

Kenzant kicsit nyomasztotta ez a tisztán gondolkodási feladat. Úgy érezte hogy most csalódást okozott Sakurának, aki lehet hogy lemond róla.
Lesütött szemmel vette át a dolgokat magában.
*Nem tudom hogy mennyit hibázhatok.. De egyáltalán nem volt rossz amivel próbálkoztam. Jó pár hete már hogy ninjutsut akarok tanulni. Majd kirobbanó energia van bennem, ilyenkor nehéz tiszta fejjel gondolkozni. De mostantól odafigyelek*Nyújtotta magának a csekély vigaszt.
Ekkor intett felé Sakura, és tűzte ki a kórházat a következő állomásnak. Kenzan visszanyert egy kis önbizalmat, amikor hallotta hogy jó medikus válhat majd belőle.
Ám ekkor megint előjött az eddigi rejtélyes dolog, ami már régóta elgondolkoztatta a kis genint.
* " tanításai alatt " ?? ezek szerint huzamosabb ideig itt fogok maradni. Apa.. hogy a manóba intézted ezt el nekem? A lényeg hogy..* Ekkor már javában a kórház felé tartottak amikor Sakura kizökkentette Kenzant a kis elmélkedéséből, és az elhatározása felől érdeklődött.
A genin kihúzta magát, majd vígan belekezdett. Ez az amiről büszkén beszél mindig.
- Háh.. egyszerű. Ebben a világban mindenki csak árt a másiknak. Kevés az olyan hős aki megmenti az embereket. Én is közéjük fogok tartozni. A társaim az akadémián mind azt a gyermeteg álmot hajkurászták hogy majd ők lesznek a leghalálosabb shinobik, és majd legyőznek mindenkit. Nos, én pont hogy megmentek mindenkit. Azért is, mert tudom milyen az az érzés ha valaki elveszít egy közeli személyt. És azt senkinek se kívánnám. Csodálattal néztem azokat az orvosokat akik életet adtak apámnak. Ekkor vetődött fel a kérdés hogy hol lenne most, ha azok az orvosok nem lennének.
Mit ér a legerősebb ninja, ha senki se gyógyítja be a sebesüléseit.- Fejezte be Kenzan kicsit komolyabb hangon mint ahogy belekezdett.

( Elözmény: Ichiraku Ramen Bar)

~ Hm, nem illik senki nyakára így rá ülni hát mi vagyok én a barátnőd? Bár az igazat meg vallva akár lehetnék az is. ~
- Köszönöm nagyon finom volt a ramen.
Felálltam és a rameneket fogva elindultam az utcákat róni újra. Szép holdfényes éjszaka igazi romantikus könyvekbe illő. Mikor a hős rátalál szerelmére végre.
Tudtam, hogy hova kell mennem a sima ramen helye már meg volt és persze a csípősé is. Nyugodtan sétáltam mélyen beszívtam az éjszakai friss levegőt. Éjjel vagy nappal ugyan az a levegő. De a sötétben még is teljesen másnak tűnik minden. A sötét utcába bekanyarodva jól ismert halk zörejek. Apró lábacskák csapta zaj. Néhány villanó szem a sötétben és egy macska alakja a sötétben.
- Biztos éhesek voltatok. hoztam nektek valamit tudom nem valami sok. De biztos, hogy finom lesz.
Elő vettem a rament és letettem a földre. A környék összes macskája oda sereglett. És nagy dorombolások közepette falatozásba kezdtek.
Ott guggoltam a közelben és néztem, ahogy a macskák falatoznak. Néha veszekednek, morognak. Tudtam butaság vagy örültség ramenel macskákat etetni. De ők is megérdemelnek ennyit, mármint néha pár finom falatot. Amint elfogyasztották az ételt és távoztak a tett színhelyéről elraktam az üres edénykét. Majd jó kedvűen halkan dúdolva indultam el lassan hazafelé véve az irányt.
Kiléptem a sötét sikátorból az utcán az előbbi helyhez képest vakító fényesség volt. Egy pillanatra meg zavarta a látásom ez elég volt, hogy valakinek vagy valaminek neki ütközzek. Persze fenekemre estem és meg is ütöttem magam.
- Au.
Csak ennyi nem több. Na persze nem a fájdalom miatt az nem volt akkora, hogy most ájuldozzak és sikoltozzak. Inkább a meglepettség volt és a tudat, hogy lehetek ennyire béna.
- Bo.. izé... bocsánat. Nem akartam.
Felnézek, elsőre nem tűnik fel, hogy nemrég egymás mellett ülve ráméneztünk. És most veszem csak észre, hogy a ramenemnek annyi.
Most már mindegy az ételnek annyi. Várok, amíg szemeim hozzá szoknak a fényhez vagy arra, hogy segítsenek fel állni.

Kicsit megálltam a ramenező előtt, hogy szívhassak egy kis friss levegőz, kezeimet csípőre tettem és felnéztem az égre. A csillagok már jócskán látszottak. Pedig mikor elindultam, még alkonyodott csak. Most pedig a napnak se híre, se hamva. Belegondolva azonban az egész látványba, eszembe jutott, hogy milyen rég voltam idehaza. Teljesen más az egész csillagkép a Föld országából, arról a kis magaslatról, ahol a mester remetelaka van. Az a hely maga a megtestesült nyugalom, hisz vagy pihentünk, vagy gyakoroltunk ott és egy árva lélek sem zavart. De minden jónak van egy rossz oldala is, méghozzá szörnyen gyötört a honvágy. Most már itthon vagyok, de kis hiányérzetem támadt az eldugott hegyi kunyhó iránt, ahogy eszembe jutott. Sóhajtottam egy nagyot, majd megindultam lassan az úton hazafelé. Kezeimet immáron zsebre dugtam és úgy haladtam előre. Szépen, nyugodtan, nem kell rohanni. És közben gondolatok ezrei rohantak meg. Eszembe jutott milyen nehéz volt fél lábon ácsorogni egy vízszintesre fektetett farönkön, miközben egyensúlyoznom kellett a nehezékekkel a kezeimben. Fél napig ott erőlködni nem volt egyszerű, a végén már keményen kellett koncentrálnom. És ha leejtettem? Kezdhettem elölről... De megérte, sokkal erősebb vagyok minden alkalommal, mikor hazajövök.
Épp azon filóztam, hogy Genji sensei mit tervez még velem kapcsolatban, mikor befordultam a sarkon és nekem jött egy lány. Persze velem semmi egyéb nem történt, mint megtorpantam, esetleg kicsit hátrébb is hőköltem automatikusan. De ő landolt, méghozzá hátsóra, koppant is egy nagyot és amit cipelt, azt a kis szatyrot is elejtette. A tartalma pedig gőzölögve kifolyt. Először azt sem tudtam mit csináljak, de aztán felé léptem és a kezem nyújtottam neki, hogy segítsek felállni.
- Opsz, bocsi. - mondtam kedvesebb hangnemben, miközben megvártam hogy elfogadja a segítségem és felhúzom. - Kicsit mindketten elbambultunk. - vontam le a következtetést, de ekkor már kicsit zavarban voltam. Nem nagyon ugrott be, hogy ki volt a hibás, mivel nagyon elmélyedtem. Na meg sötét is van, már amennyit a lámpa megvilágít, az szinte semmi.

Elfogadom a segítséget, és amikor felállok, veszem csak észre. A holnapi reggelinek annyi.
- Hm, holnapi reggeli hús.
Csak ennyit jegyzek, meg és már hajolok is le, hogy összeszedjem. Sikerül is, már ami szilárdabb részt illeti. Kezem összepiszkolása nélkül és más eszköz hilyán csak a kis zacsit és az edényt tudom kidobni. És persze azt, ami hajlandó volt benne maradni.
Csak ekkor kapok észbe, hogy nem vagyok egyedül.
- Izé nem akartam ugye nem haragszol?
Felnézek, rá mert hozzá képest kis növésű törpe vagyok. Szemeim elkerekednek, mint egy esdeklő cicának, aki ép gondoskodásra vágyódik. Egy puha meleg érintésre. Egy ovo jelenlétre, aki magához vonja és gondoskodik róla.
Hajamnak egy része mellkasomat takarta és így arcomat is. Majd teljesen elvörösödök mintha épp félre érthetetlen dolgon kaptak volna.
Meg hajolok és bemutatkozok, majd visszatérek az előbbi tekintethez.
- Ayami Remiyu vagyok. Bocsánat figyelmetlen voltam.
Valahogy így eset most, hogy ilyen. Furdalta a lelki ismerete másnak okozót, gondot. Igazából a gond az volt nem igazán tudta, hogy kell viselkedni ilyenkor. Nincs társasághoz szokva. És ahhoz sem, hogy valaki, még ha csak véletlen baleset miatt is, de hozzá ér.

- Ugyan semmiség, válaszoltam már a sokadszori szabadkozására, miközben megvártam hogy kidobja a szemetet. Az arcára vetülő fényben valami érdekesre lettem figyelmes. Mintha elpirult volna, de nem is ez keltette fel az érdeklődést... Hanem már láttam őt. Nem is olyan rég, az Ichiraku ramenezőben. Ő volt az a puffancs lány, aki mellettem ült. Nahát, milyen véletlen... Ezen el is nevettem magam, de azért még bemutatkoztam.
- Örülök, én Suyiko Kirinai-Aki vagyok, de szólíts csak Akinak. Mondd csak, véletlenül nem te szóltál be nekem az előbb a kajálásnál? - kérdeztem vicces hangulatban. Most akármit mond is rá, nem fogom felhúzni magam. Kicsit túlságosan jól éreztem magam. Jó, nem direkt volt, hogy kilötyögött a vacsija, vagy az ebédje, vagy akármije is, de most egyenlítettem ezzel.
- Genin vagy igaz? - kérdeztem hirtelen, talán abból hogy annyira bénázott. Meg kicsit olyan furcsa csajszi is azért. Az én tesóim bezzeg... Az öcsi olyan mint én kisebb kiadásban, Ai meg... hát a púderkisasszony. De ők sem voltak annyira érdekes lények mint ez a lány. Kicsit furi volt, mintha irtózna valamitől. Talán betegesen fél hogy ha hozzányúlok akkor összeszed valami bacit? Furi lenne...
- Egyébként neked nem kéne már otthon lenned? Biztos aggódnak a szüleid, hogy merre kóvályogsz. - kérdeztem, hogy azért megtörjem a csendet, meg hát volt is benne valami. Nem tudtam ugyan mennyi idős, de nem saccoltam meg tizenhatnak sem. - Tudod mit? Hazakísérlek.

- Aki akkor minden rendben.
Nem igazán örültem neki, hogy a reggelinek annyi. De könnyen jött könnyen ment. Majd egyszerű gyümölcs reggeli, mint általában.
~ Barátságos pont velem ilyen? ~
Félénk vagyok és visszahúzódó ezt biztos látszik. Talán elfogadhatom, hogy elkísér haza.
~ Nem eshet bajom úgy se. De most ki fejezeten jól esne egy fiú társasága. ~
- Te voltál az? Most már mindegy vegyük úgy, hogy egyenlítettél.
Oda állok elé és felnézek, rá újra végig mérem bizonytalanul félősen.
- Mért baj, ha az vagyok? Genin, Chunin nem jelent semmit. Csak egy besorolás egy Genin legyőzhet egy Chunint. Semmi sem lehetetlen cicám.
Kezeimet gyorsan ajkaimra tapasztom és egyébként fehér arcbőröm enyhe pirel lesz teli. Jelzi zavarom, amit nyelvbotlásom okozott. Látszik talán, hogy nem vagyok a férfitársasághoz szokva. talán az is, hogy egyáltalán semmilyen társasághoz nem vagyok szokva.
Majd meg halok egy kérdést, amit meg annyiszor halottam már. De még is olyan mintha kunai tört forgatnának meg a szívemben. Vagy bármi mást, aminek tör, formája van és fáj. Arcom, ami talán eddig kedves zavartságot mutatott a külvilág felé. Szemeim, amik csillogtak bennük égő heves tűztől most meg fakultak. Arca komor szinte már baljós ábrázatot öltött. Szemei és arca mind tükrözték azt, amit most lelkében érzet nyilallásként.
- Nincs.
Látszót szeme sarkában gyűlő keserűség nedves formája. Elfordult és a sötét sikátort nézte ahonnan az előbb kisétált.
- Kísérj, ha akarsz. De senki sem kényszerít rá, hogy meg tedd.

Ahogy néztem a reakcióit, egyre érdekesebb egy lánynak tűnt. Először lecicámoz... Na ezen kapásból kiakadtam volna, most csak néztem, hogy most mi a frászt gondoljak... Hisz ha úgy vesszük, akár ilyen szöveggel leállhatna flörtölni is. Amihez nagyon nincs kedvem. Valahogy a lányoktól mostanság elment a kedvem, főleg amióta itthon vagyok. A házisárkány nővérem csak szerencsétleneket vérig sértené. Szóval inkább nem viszek haza senkit. Meg aztán most nem is holmi kislányokkal akarom az időt elszórakozni, főleg mivel a háború a nyakunkon van.
Az viszont meglepett, hogy utána rögtön a szájára tapasztotta a kezét. Mintha valami hatalmas nagy bűnt követett volna el. Komolyan olyan benyomást keltett, mint akit leitattak és azt sem tudja mit beszél, de próbál józan lenni. Csak most gondolom itt alkohol szóba sem jött. Hát hogy is jönne? Hisz még kiskorú.
- Neem, félreértesz. Nem teszek különbséget genin és chuunin között. Csak arról gondoltam hogy genin lennél, mert kicsit olyan esetlen a mozgásod. Mármint előbb is nekem jöttél, meg aztán... Mindegy, felejtsd el, nem mondtam semmit. - válaszoltam a hitetlenkedős kérdésére, mert tényleg csak ez alapján feltételeztem. Emlékszek pár éve én is ilyen csetlő-botló kiskrapek voltam, aki azt sem tudja mi az az élet. Nem mintha most teljes fogalmam lenne róla, de már megtapasztalgattam párszor, hála Genjinek. Az öregnek abszolút hálával tartozom.
A kis félreértés után hatalmas irányt vett a hangulat. Én csöndben maradtam, ő pedig olyan képet vágott, mintha valami borzalmas dolog történt volna. Az arcáról azt véltem felfedezni, hogy valami nagyon fájlalja. Talán elvesztette a szüleit? Nem akartam rákérdezni, pofátlan lett volna. Inkább hogy valahogy mégis mozduljunk valamerre, válaszoltam neki.
- De, kötelességemnek érzem hogy hazavigyelek. Nekem úgyis mindegy mikor érek haza, így is jártam volna még pár órát ahogy ismerem magam. - mondtam, azzal megvártam, míg a lány elindul. Felzárkóztam hozzá, aztán csak mentem mellette. Nem jutott eszembe semmi, egyszerűen nem tudtam mit mondjak neki. Ahogy elnézem most nagyon rossz hangulatban lehet. És ettől nekem is elment a kedvem.

Csak elindultam előre. Némán, az utcán nem érdekelt, hogy épp talán egy szó nélkül hagyom ott. Nem tudom mért, de valahogy néha még mindig nagyon érzékenyen érint ez a téma. Régi emlékek régi keserűség az elveszettség az egyedüllét érzése.
- Tudod nekem nincs egyetlen élő rokonom se. Csak Ren és mostoha apám van. Aki már akkor is öreg volt, amikor megtalált. Tudod, én nagyon sokat vagyok egyedül. Este egyedül sétálok, és néha csak akkor megyek haza, amikor már pirkad. Tényleg nem kel féltened. De azért izé.. hát... köszönöm.
Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Tudom, hogy ha folyton ezzel foglalkoznék. A múltban élnék, az felemésztene és bele roppanok.
Bizonytalanul, de sikerült kifejeznem, hogy jól esik most az, amit, Aki csinál. Az, hogy elkísér, és ha nem is kell, de azt mondja, vigyáz és figyel.
Igazán nem tudom, mit mondhatnék, vagy mit csinálhatnék.
~ Mit kell ilyen kor csinálni? Én nem tudom.... jaj ha az emberek macskák lenének minden könnyebb lenne. De komolyan minden egyszerűbb lenne. ~
Lopva, de felnézek a mellettem sétáló Akira. Figyelem egy kicsit, de ha letekintene, gyorsan elkapom tekintetem és nézek előre.
~ Jaj, remélem nem vette észre, hogy néztem. ~
Jobb kezemmel bal karom fogom, mintha fáznék. De csak azt próbálom leplezni, hogy zavarban vagyok. Ugyan akkor a szomorúság még mindig ott lappang szemeimben. Még kell egy kis idő. És nem tudom egy ilyen helyzetben mi a szokás. Soha nem kerültem még fiúk hoz ennyire közel.

- Hát én néha énekelek. És imádom a macskákat.
Vallom be szégyenlősen és újra feltekintek Akira. Fekete szemeim kíváncsiak. Érdekel újdonsült talán csak ideiglenes útitársam. De csak ismerkedés miatt. Úgy látom olyan fajta, aki sokat van emberek közt. Biztosan sokat tud a társalgásról és más emberekről. Legalább is hasonló gondolatok kavarognak a fejemben.
- Ah, igen én szeretem a csípős ételeket. Vagyis minden formáját a finom ételeknek.
Olyan furcsa külsőleg valaki lát minket most azt hiheti, már biztos rég ismerjük egymást. Pedig csak pár perce botlottunk egymásba.
Furcsa véletlen baleset, de most így, hogy pár perc eltelt. Nem is bánom még úgyse, hogy akaratlanul, de olyat kérdezett, ami nekem fáj.
Ha tudja, biztos nem kérdezi meg.
- De te is szeretsz sétálni este a holdfényben. Vagy csak úgy céltalanul járkálni az utcákon és az erdőben. Vagy te mást szeretsz?
Úgy csapok le a lehetőségre, akár egy macska az egére. Kíváncsi vagyok, de óvatos kicsit félénk. Hiába nehezen oldódok fel. Ren miatt akar, mindig tudom néha már abból, ha csak ránézek és ő is tudja ugyan ezt fordítva. Akashi pedig mostanában túl sokat dolgozik. Így az, hogy egyedül vagyok felsetünik. De hiányzik az öregember társasága. Még ha csak néhány szót váltunk csak néha. Tudom, hogy ott van, ha szükségem van valakire.
- Ha szeretnéd, mutathatok valamit.
Hangom alig lehetet hallani. Halkan félénken tetem felkérdésem-féltem a visszautasítástól. Ha gátlásaim vissza is tartanak és egyik felem inkább menekülne a magányba. Még is akár milyen furcsának találom és szinte majdnem olyan mintha élvezném a társaságát.
Lehet ilyen, amikor valakinek van valakije, akivel beszélgethet?

Szinte minden szavát, amit mond, mint egy szivacs úgy iszom magamba. Milyen jó lehet, neki van egy nővére. Az vajon milyen lehet?

- Mesélnél róla? A nővéredről úgy értem milyen, ha van egy testvére valakinek?

Kíváncsivá tett és felkeltette az érdeklődésem. Ren nekem a társam. Nem tekinthetek rá testvérként. De a fehér macska többet jelent nekem, mint egy barát. Aztán furán kezd beszélni valami rosszat mondtam, volna? Pedig annyira figyeltem, hogy ne szúrjam el.
Nem akartam, de még is sikerült. Szemeim elkerekednek, és ha lehet, még jobban elpirulok, mint eddig bármikor. Csak most eset le, hogy félre értettük egymást. És a fiú azt hiszi, hogy én haza akartam vinni őt. De azért nem lett volna rossz ötlet. De erről most lecsúsztam, én valami mást akartam.
Még mindig vörösen, mint egy rák szólaltam meg nagy nehezen.

- Én nem, én csak meg akartam mutatni, hogy mit szoktam még csinálni. Nem izé nem kell rosszra gondolni.

Most ebből, hogy mászok ki. Áhh sikítani tudnék most. Ezt megint félre érthető lesz biztos. Vigyáznom kell, mit mondok, még a végén legközelebb meg se akar ismerni. Sokat bénázok, és nem vagyok érdekes neki. nem lesz ez így jó. Majd Renröl kérdez, és kis mosoly jelenik meg ajkaimon. Kedves szomorkás mosoly, amibe egy pici meg foghatatlan dolog is keveredett. Amit csak az érthet, aki már életében elvesztet valami fontosat.

- Ren már régóta van velem. Még nagyon kicsi cica volt, amikor kaptam és teljesen fehér akár a frissen eset hó.
Úgy is haza kísérsz, ha akarsz te is meg tudsz látogatni. Köszönöm, hogy máskor is szeretnél velem találkozni és beszélgetni.

Talán látszót is rajtam, hogy ez a rövid másnak jelentéktelen mondat nekem milyen sokat ért. Látszik talán, hogy szinte lelkem simogatta ez az egyszerű mondat, amitől sokkal jobb kedvem lett. És a kezdeti távolság meg szűnt. Kicsit közelebb húzódtam a fiúhoz. Remélem nem fog majd elhúzódni. Tényleg csak olyan közel vagyok hozzá, mint egy baráthoz.

- Egyszer, ha jobban meg ismertük egymást bemutathatnál nekik. De most mutatok valamit, ha meg engeded.
Tétován kinyújtom, a kezem visszahúzom, újra kinyújtom, aztán elszánom magam és meg fogom a másik kezét. Húzni kezdem magam után házunk melletti kis utcába. A hely olyan, mint meganyi másik utca. Kivétel az, hogy néhány ügyes mozdulattal az utcáról az ablakomig fel lehet mászni. Néha ezt a hátsó bejáratott már használtam is. Amikor meglógtam othonrol és tilosban csavarogtam.
- Figyelj, mindjárt jönnek.
Újaim ajkaim közé veszem és hangosan füttyentek egyet. Egy rövid éles hang aztán csend. A dobozok közt az utcán apró résekben, a sötétben és félhomályban sok apró szempár villant. Majd apró lábak neszezése. És rejtekéből elő bujt négy macska. Érdeklődve kíváncsian futottak a lábaim hoz. Majd nem csak engem tiszteltek meg a nagy hizelgésel de, Aki kapót a szeretetből.
Az áldás pedig fentről érkezet a nyitott ablakon keresztül. A sötétben nem túl magasról viszont Ren érkezet meg egyenesen a vállamra.
- Szia, kedveském te is itt vagy.
Óvatosan kézbe vettem Rent és Fiú felé mutattam. Fehér szépen megtermett macska hatalmas kék szemekkel.
- Ren Ő Aki.
Majd Akira néztem.
- Tarthatsz bolondnak nyugodtan. De imádom őket. Sokszor, amikor beteg voltam ott fent az ablakomnál ültek és várták mikor jövök ki a szabadba. Egy macska nagyon őszinte. ha éhes jelzi, ha fáj, neki valami jelzi. Ha szeret téged nagyon oda adó és kedves. Ha utál, akkor még szemed is kikaparná. Ök. sosem hazudnak. Ezért is kedvelem őket.
Leteszem Rent a földre és Akira nézek vagy is felnézek, rá mert hozzá képest én törpe vagyok.
- Tudod, nekem csak ők vannak. Nehezen tudok barátkozni és beilleszkedni. Már biztos észrevetted, hogy mért. Más már rég faképnél hagyót volna.
Hirtelen, Aki hoz lépek és át ölelem. vagy is inkább oda bújok és át karolom. Vagy lehet, ezt máshogy hívják? Nem tudom, ezt minek nevezik, de úgy éreztem most ezt kellene tennem vagy valami ilyesmit. Lábainknál lent a macskák Ren csak halkan mintha meglepődne, nyávog egyet és nagyokat ugorva be ugrik szobámba.
- Izé én köszönöm.