Utcák és terek

- Szappan és víz semmi vész. De most befejezed vagy eddig tartott a rajz?
Kérdezem még mindig egyenesen az arcát fürkészve. És le ülök a felkínált helyre. Fura, hogy pont itt akadtam össze valakivel. De ami nagyon tetszett az, hogy zavarba tudtam hozni. Fárasztó nap után ez most valahogy kifejezetten jól eset. tudom gonosz kis játék a férfi érzelmekkel de kifejezetten élvezem.
- Egyéb ként Matsuko Kiyomi vagyok. De ha rendes leszel hívhatsz Matsunak.
A nyelvem is ki nyújtottam. Nagyot sóhajtottam és érdeklődve tekintettem a rajz felé.

Majdhogynem megbabonázva követtem a tekintetemmel, ahogy lassan átült mellém.
- Houtsei Karada vagyok, örülök, hogy megismerhettelek - mosolyogtam.
Ó, de még mennyire örültem. Eddig is napfényes volt ez a nap, de most már ragyogott. Közben eszembe jutott, hogy voltaképpen miért is ültem ki ide a mai nap. Nagyon nehezen, de leoperáltam a tekintetemet Matsukóról... pedig hány idegsejtem tiltakozott ez ellen éles visítással a fülembe. Mint ha ezer madár csiripelte volna a fülembe, hogy továbbra is vele foglalkozzam. Újra feljebb emeltem a dolgaimat és rajzolni kezdtem. Úgy tűnhetett, hogy megint belemerültem a dologba... de ha a lány ezt gondolta, akkor tévedett.
- No és mi szél hozott errefelé egy ilyen bájos termtést?
Matsuko láthatta, ahogy a következő pillanatban majdhogynem beletöröm a ceruza végét a papírba. Mérgelődve vettem elő a radírt, hogy kijavítsam a stiklit. Hogy mi volt a gond? Az, hogy nem teljesen ilyennek szántam a kérdést. A bájos dolgot nem akartam kimondani, csak érdeklődtem volna, hogy mi járatban van errefelé. De nem ez lett belőle, valami furcsa dolognak köszönhetően ez most szépen ki is csúszott a számon.

- Én is.
Vonom meg a vállam. Tényleg egy kicsit meleg van fogom magam és simán hanyatt dőlök. kimonót nem húzom magamon össze. Minek nem papok és pap nők közt vagyunk.
- Csak sétáltam. És érdekelt, hogy ki az aki az egyik kedvenc séta útvonalamnál rajzolgat.
Hajam elterült a földön mint a láva folyam. Nagyot sóhajtva nézem a felhőket és oldalba bököm a másikat. Tetszik az olyan, akiben van egy kis művész lélek. Aki tud szabadon szárnyalni.
- Karada mi óta rajzolsz?
Csak kíváncsiság volt. Fel sem fogom, hogy a test helyzet kellemetlen lehet a férfinak. Igazat meg vallva nem is nagyon érdekel. Ha valakinek nem tetszik sétáljon odébb. De én a kényelmemből nem áldozok fel semmit se. De ha szépen meg kérnek akkor talán hajlandó leszek kicsit vissza fogni magam.
- Remélem meg mutatod ha elkészül. Kíváncsi vagyok mert tudod néha én is szoktam firkálni.

- Érdekes - mondtam, ahogy a radírozás végeztével újra munkához láttam. - Általában mindig itt szoktam ücsörögni, de eddig nem láttam, hogy errefelé sétálsz. Mondjuk, amennyire én képben vagyok ilyenkor... ha robbantasz, azt se hallom meg.
Utána kisebb csend borult rám, legnagyobb bánatomra. Mondjuk, így legalább tudtam koncentrálni... ha meg tudok koncentrálni, akkor viszonylag gyorsan végzek... és ha végzek, akkor onnantól tudok már csak vele foglalkozni. Nagyjából tíz perc telt el, mire a lány újra megszólított. Ránéztem, de bár ne tettem volna. Eléggé kényelmes helyzetet vett fel ugyanis, ami... hát... khm, egy eléggé kívánkozó célpontot dorombított a szemem elé. De nem fajultam el odáig, hogy bámulni kezdjem így a nyílt, inkább az arcára néztem. Mondjuk számomra az még mindig olyan hatás volt, mint ha a mellkasát nézném.
- Általános iskolás korom óta. Mindig is szerettem leülni egy ceruzával és egy lappal, hogy csak úgy produkáljak valamit a semmiből. Nekem ez olyan, mint máskonak a tekézés: életvitel - feleltem a gyönyörű zöld szempár hasonló jelzővel ellátható gazdájának. - Igen, meg fogom mutatni neked is... haaa... szépen kérsz rá - vigyorogtam.
Egy csalafinta fény meg is csillant a szememben, ami árulkodhatott róla, hogy azért én se vagyok olyan elveszett lélek, mint ahogy az első ránézésre tűnhet. Mindenesetre nem kértem meg rá, hogy változtasson a testhelyzetén. Szíve joga, hogyan tölti a szabadidejét, ha ez neki így kényelmes, hát üljön csak úgy. Mondjuk volt egy kellemetlen másodpercem, amikor az arcától megint a rajztábla felé fordítottam a fejem és végigsiklott a tekintetem a domborulatokon... de a bámulást ezúttal is sikerült megakadályozni.

- Értem. Én inkább főzni és enni szeretek. Mondjuk ez nem látszik szerintem.
Továbbra is a felhőket figyelem. De néha fel pillantok a férfira.
- Amugy vigyáz. Nehogy ki essen a két szemed. Kár lenne értük tudod Kara.
Felállok hirtelen és hevesen hajlongani kezdek előtte. Hajam csak hullámzik minden mozdulatnál. Szemeimben ott csillog a pajkos játékosság.
Mosolyom bár kihívó de látszik, hogy jót mulatok az egész helyzeten. majd meg szólalok gyorsan egy más után ban ismételgetve ugyan azt.
- Kérlek mutasd meg a rajzot.
Majd mosolyogva fejére teszem a kezem.
- De ha nem lesz jó nem álok veled majd sokáig szoba úgy vigyáz.
Nem csak kezem teszem fejére bele is tűrök hajába és meg fogom. Látszik nem tűrök ellenkezést. Érdekel a rajz és mindenképp látni akarom.

- Hát talán nem bánnám - reflektáltam csípőből a lány csipkelődésére.
,,Ez most komolyan ki akar készíteni?"
Nem rosszalló volt a gondolat, inkább meglepett. Amikor elkezdett hajlongani, diszkréten nem néztem felé, bár elég nagy volt a csábítás. Mondjuk a mosolya sok mindent elárult. Élvezte a helyzetet, nagyon is. Mondjuk, a részemről sem lehetett ok a panaszra.
,,Nézd a jó oldalát, Karada, egy gyönyörű lány szórakozik most veled... talán életedben először."
Ha azt hittem, hogy vége a megpróbáltatásoknak, akkor nagyon tévedtem. Ugyanis a lány kezért éreztem beletúrni az amúgy dús hajamba, ahogy kért arra, hogy mutassam meg neki a rajzomat. Érezhette, ahogy kiráz a hideg, de ez inkább jóindulató volt, mint rossz. Olyan selymes volt a keze.
- Nos... még nincs teljesen kész, de a lényeget lehet látni rajta.
A szavaimból kitűnt, hogy eléggé magabiztos vagyok a saját tudományommal kapcsolatban. Ez nem egoizmus volt... hanem inkább egy olyan ember szavai, aki tudja, mire képes... és valóban. Ahogy a lány felé fordítottam a rajztáblát, láthatta az eddigi stádiumot. Az öt Hokagéból három arcképe már teljesen le volt rajzolva, éppen a Yondaime-én dolgoztam, az Godaime-é pedig csak körvonalakat látott... de ami készen volt... háát... talán elgondolkozhatott rajta, hogy nem septiben készített fényképet tartok-e a kezemben...

- Na jó meg gondolom magam. Talán még is szoba álok veled.
Mondom miközben a képe nézem. Igen érdekes kép. De látszik rajta a falu szerteette. tiszteli a Hokagékat és azt amit felépítettek.
Ez tetszik döntöm el magamban. Elengedem a haját majd vissza ülök a földre a pulóverra. Hajam végét kezdem el piszkálni és várok. Most úgy döntettem hagyom levegőhöz jutni. Had mérje fel a helyzetet és talán egy kicsit fel bátorodik. Szeretem ha valaki csendet is tud lenni. De attól még legyen erős szabad lélek.
Az, hogy miben hisz és mit szeret már részlet kérdés. Nem is érdekelt igazán sose az ilyen. Továbbra is halogatok és várok.
Ha túlságosan nyuszi. Felállok és elköszönök. Se baj ha így történne legalább volt pár kellemes percem. Most kíváncsiságom viszont lehet erősebb és itt maradok még egy ideig.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet... majd meg is lepődtem magamon. Nem szokott érdekelni, hogy mit mondanak a képeimről. Jó, jó, nemjó, nemjó. Nem szoktam fentakadni a negatív kritikákon, a pozitív meg jól esik. De most, ez kivétel volt. Tényleg érdekelt, mit mond rá. Bár valszeg közrejátszott az is, amit kilázádns helyezett a nemtetszése esetén. Az meg valószínűleg nem okozott volna örömet a számomra. Mindenesetre újabb csend következett, én pedig nekiestem az utolsó fázisnak. Talán negyed óra sem telt bele, de már elkezdődött a szokásos fel-le fejmozgás, ami azt jelezte, hogy éppen ellenőrzöm az egyezéseket, eltéréseket. Néha bele kellett javítanom, de összességében meg voltam elégedve a végeredménnyel.
- Voilá - mutattam Matsukonak a kész képet.
Miután kinézegette magát, valami olyan dolog történt, amire szerintem nem számíthatott. Ugyanis ahelyett, hogy félreraktam volna a cuccokat, most fordítottam egyet a rajznoteszen, egy új, szűz lapra térve így... majd a rajztáblástól, mindenestül odanyújtottam a lánynak.
- Ön jön, széphölgyem - mosolyogtam csalafintán Matsukora.

- Hm nem rossz. Ki tudja lehet még jó is. Hát nem tudom.
Mosolyogtam végig és csak direkt csináltam. Persze, hogy tetszett és jó volt a kép. Ez látszott rajtam és csak egy kicsit piszkálni akartam a művészt.
De amikor újabb rajzhoz készült kíváncsi lettem. Néztem, hogy most mit fog csinálni. De nem számítottam arra amit mondani fog.
Meg lepődtem és majd nem félre is nyeltem. Na tessék most megint firkálhatok hát szabad ilyet csinálni?
- Na jó legyen. De csak mert jó kedvem van.
Kacsintok és elveszem, táblát és a többit. Majd ceruza végét kicsit rágcsálva gondolkodok. Nincs kedvem most részletes rajzokhoz. És nem is vagyok olyan jó, hogy ilyet csináljak. Amit én csinálok inkább csak firkálás Karada rajzához képest.
Fákat sok fa körvonalát rajzolom le. Egy erdő ennyi látszik kezdetben legalábbis. A fák tele vannak levelekkel. Azoknak apró vonalaival. A fák közt árny alakok vannak. Négy lábú lények egy kis falkája. Egyet kezdek csak el részletesebben lerajzolni.
– Nem ér leskelődni. Majd meg mutatom ha kész lesz.
Szolok a férfira és ha kell kézzel el is tolóm. Néha pedig meg álok gondolkodni és ceruza végét rágcsálom. oda se figyelek a környezetemre. Csak a képre.

Felvette a kesztyűt. Ez kifejezetten tetszett. Mondjuk eddig is olyan lánynak tűnt, aki szeret résztvenni minden bolondságban. Bár... még csak pár perce ismertem, szóval nem mertem stabil véleményt formálni róla. Sokszor tapasztaltam, hogy általában az első benyomás a meghatározó... de azért nem árt az utólagos megfigyelés se. A lány már rajzolgatott egy ideje, amikorra már eléggé kíváncsi voltam arra, mit csinálhat. Így hát közelebb hajolva hozzá megpróbáltam belelesni a rajzba. De még mielőtt sikerülhetett volna, a vállamnál fogva visszatolt a helyemre.
- Mondja ezt az, aki szintén nem tudta kivárni - csipkelődök.
De aztán ebből megértem, hogy türelmesnek kell lennem. Hát jó. Hátradőltem a padon, ahogy kinyújtóztattam a tagjaimat. Azért majd egy órán keresztül űlni ugyanabban a pózban akarva-akaratlanul is gémberedést válthat ki. De ezt most sikerült kiszűrnöm magamból. Tekintetemet a lány felé fordítottam, ahogy néztem, miközben dolgozik. Nem szólítottam meg, nem akartam munka közben zavarni. Csak néztem... és gyönyörködtem benne...

Hátra dőltem és lábaimat keresztbe tettem. Elmélyülten figyeltem a rajzot ami lassan ki alakult. Egy farkas volt az előtérbe helyezve mancsai az avarba süppednek. Tekintette pont mint egy hús vér farkasé. legalább is igyekeztem, hogy hasonlítson. Hegyes fülek vége fehér fekete maga az állat színe szürke. A többit állatét nem lehet meg mondani. A homályban maradnak árnyak ként csak körvonalak amik látszanak.
Hát nem egy szépség. Nem a legjobban sikerült alkotás és van benne hiba. De a lényeget úgy vélem sikerült meg ragadnom. És nekem meg felel így ahogy kinéz.
- Tessék kész. Ja és bocs a ceruzáért. Kicsit meg viselte, hogy nálam volt.
Igaz kicsit meg rágcsálva de vissza kerülhet a tulajdonosához. Fel se álok úgy nyújtózok egy jó nagyot. És nézek a vizsgáló bíróra.
Aki most alaposan végig méri az én művem. Tudom rajzolás közben már alaposan végig mért. nem a rajzot, hanem engem. De nem érdekel. Az ember szeme ara van, hogy használja.
Hajam végét piszkálva várok mikor hasam halkan jelzi ideje lenne enni valamit. Szerencsére csak halkan és én nem foglalkozok vele. Egyszerűen mert ilyen kedvem van most.

Végignéztem a rajzot, tüzetesen, szakértő szemmel.
- Nos... ahhoz képest, hogy a saját tudományodat firkálásnak minősíted, ez egész jóra sikerült - mondom elismerően. - Ha jól veszem ki, akkor valami misztikus állat lehet. A ceruza miatt meg ne aggódj. Általában nálam is erre a sorsra jutnak.
Éppen beszéltem, amikor a lány hasa megkordult, így azt nem hallottam meg. Ellenben volt valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. Szárazságot éreztem a torkomban. Na igen, a Napon tartózkodni nem mindig kifizetődő dolog. Ezt meg is éreztem magamon, ahogy egyre erősebben éreztem a szomjúságot a torkomban.
- Mond csak, nincs kedved beülni valahová? Egy kis frissítő nem ártana - kérdeztem reménykedve a lányt.
Biztosra vettem, hogy azért őt is érzékenyen illeti valamelyest ez a meleg... na meg egy kis árnyék sem ártana mostmár.

- Nem is tudom. Na jó tudsz olyat mondani amit kedvelek vagy szeretek. Amíg oda érünk akkor talán még eszek is veled valamit.
Mindenképp mentem volna. mert azért egy italt elfogyasztani társaságban még is csak jobb. Egyedül minden más. Az étel ital de még a zene és a világ is. Egyszerű kis próbatétel amit ki gondoltam. Abból, hogy mire gondol és ki mondja. jobban meg ismerhetem. A válaszok töredéke lesz az ami öt jelmezi majd. De attól még sokat meg tudhatok.
- Na mire vársz elmacskásodott a lábad. Vagy a séta ilyen ijesztő lenne?
Már állok karba tett kézzel és várom, hogy végre fel keljen és elinduljunk. Még meg is lökődöm cipőm orrával a lábát miközben pakol.

Vidám mosolyt láthatott az arcomon megjelenni, amikor elfogadta a javaslatomat. Nekiálltam pakolni, de révén, hogy sok cuccom volt, eltartott egy darabig. Igazából csak egy perc volt, ahogy rászíjaztam a noteszt és a ceruzát a rajztáblámra. De a jelek szerint Matsuko valahol az unokaöcsém mögött állhatott, amikor a türelmet osztogatták, mert megnoszogatott a lábával. Na ezt nem hagyhattam retorzió nélkül. Ahogy feálltam, az egyik kezem megmozdult, átnyúlva az egyik karja alatt, megérintve azt a pontot, ahol a lányok csikisek szoktak lenni.
- Ejnye, kicsit türelmetlen a kisasszonyka, nemde?
Ezután rákötöttem a pulóveremet a derekamra, majd a hónom alá vágtam a rajztáblámat.
- Mehetünk.

Csak furcsán nézek rá, hogy ez most mi akar lenni. Ilyen közel lép hozzám és még meg is érint. De én azt nem engedem meg pont úgy, hogy én nem engedtem neki. Na mindegy biztos csak csikizni akart. De mellé fogót alaposan. Atoll, hogy sokan csikisek egy bizonyos helyen nem jelenti, hogy mindenki az.
Csak furán nézek rá de nem szolok erre a mozdulatra semmit sem. Lélekben meg vonom a vállam. Legalább volt bátorsága hozzá, hogy meg tegye.
- Már rég elindultam volna. Csak feltartottak. Akkor indulás és ha lemaradsz nem várlak meg.
Nyújtom ki a nyelvem mikor feléje fordulok és elindulok. Előre először csak úgy céltalanul.

Így utólag belegondolva ez azért kissé merész mozdulat volt. Oké, hogy csak meg akarta csikizni, de ilyen lendülettel akármit csinálhattam volna. Jobb lesz, ha kissé visszafogom magam. Eddig jóban voltam vele, nem kellene semmi felelőtlen tettel összerogyasztani ezt az ígéretes ismeretet... és nem, nem úgy ígéretes... bár... oké, egyenlőre maradj a földön, jó? Elindultunk Konoha kígyózó utcáin. Közben az agyam lázasan forgolódott, hogy hová is mehetnénk. Elvégre én voltam az, aki elhívta őt, nekem is kellene mondanom valami helyet a közelben. Szerencsére viszonylag tájékozott voltam a kajáldákat illetően, elvégre aki sokszor sétál éjszaka, az ismeri a jó, viszonylag megfelelő árben levő helyeket.
- A legközelebb Ichiraku rámenbárja van, de mehetünk máshová is, ha oda nem szeretnél menni - mondtam.
Oké, én hívtam őt el, de úgy lenne értelme a dolognak, ha olyan helyre megyünk, amit ő is szeret. Az úgy kissé illúzióromboló lenne, ha a fogatlan halász csárdájába ülnénk be a faluhatárban. Az rendben van, hogy képes volt leülni a földre, ergo nem finnyás, de azért vannak olyan dolgok, aminek meg kell adni a módját.

- Az jó lesz. Ott legalább jól főznek. Jók az italok és a kiszolgálás is.
Hagyom, had essen egy kicsit kétségbe. Egy kicsit nyúzom, hogy pedálozón a kegyért amiben részesítem ha ki engesztel.
Mert azt hiszi rosszat csinált. Igen azt de nem volt illetlen és meg tartotta a határt. De egy kicsit akkor is törje magát azért, hogy jobban meg ismerhessen.
-Egyébként az előbb mondtam valamit. veled tartok ha kitalálod, vagy meg közelíted azokat vagy azt a dolgot amit szeretek. Tessék lehet találgatni kérdezni.

Naigen, ezzel a kérdéssel feladta a labdát nekem. Miközben elindultunk Ichiraku felé, az agykerekeim lázasan forogtak, hogy kitaláljak valami okosat.
,,Úgy, szóval játszani szeretnél? Oké kislány, én állok elébe."
Valószínűleg kiolvashatta a szememből ezt a gondolatot, de ezt nem tudhattam.
- Nos, arra már rájöttem, hogy nem vagy egy átlagos lány, akivel mindnehol össze lehet futni. Ez pedig azt is jelenti, hogy valószínűleg meglehetősen egyedi az ízlésed, az érdeklődési köröd - mondtam, ahogy eltöprengtem. - Mond csak, mivel foglalkozol?
Egyenlőre jobb kérdést nem tudtam, de ebből lehet építkezni, ha válaszol rá. Szerencsések általában azt a fajta munkát végzik, ami valamelyest kapcsolódik a kedvenc dolgaihoz. Legalább is általában így van, ma már egyszer megmutatta, hogy ő bizony nem tartozik az átlagos emberkék közé.

- Elmondom, hogy mivel nem foglalkozok. Nem dolgozom abban a bárban ahol túlságosan barátságos nők. Nem vagyok ninja mielőtt még meg kérdeznéd. Nem vagyok papnő és nem vagyok művész csak szeretem csinálni. Nem vagyok bolt tulajdonos. Csak fehér köpenyem van és fehér cipőm. És nem vagyok tanár.
El mosolyodok majdnem fel is nevetek szinte. Lemerném fogadni, hogy meglepődik rajta.
- Amúgy orvosnak készülök az szeretnék lenni. Akár milyen meglepő is a dolog.
Megállok egy pillanatra. És felnézek Karadara egyenesen a szemeibe.
- Sokan nem néznék ki belőlem, hogy orvosnak készülök. De még nem mondtál semmit mindig csak kérdeztél.
Mosolygok és sétálok tovább az utcán önfeledten mint ahogy mindig. Ruhákban amiben most vagyok érdekesen festek. meg simogatom hasam amikor újra jelzi, hogy ideje lenne enni valamit. Szerencsére a következő utca után már oda is érünk talán ha nem kell megállnunk.

Először nem igen értettem, hogy mire akar kilyukadni ezzel a barokk kőrmondattal, de aztán csak egy kis etetésnek bizonyult, mielőtt elárulta azt, amit szerettem volna tudni. Na igen, kicsit meg is lepődtem. Kicsivel másra gondoltam ugyanis.
- Érdekes, simán kinéztem volna belőled, hogy valami modell vagy, esetleg edző. Mondjuk a ninja eszembe se jutott, hogy őszinte legyek - vallottam be.
Igen, viccesnek tűnhet, de nekem tényleg ez a két foglalkozás ugrott be először. Gondolom a modellt nem kellene magyaráznom, hogy miért. Az edző... hát... najó, ez igazából fogalmam sincs, hogy honnan jött. Csak úgy kimondtam, de ki tudja, talán lehet valahol valóságalapja. Na és a ninja. Ez tényleg nem jutott eszembe. Na és hogy miért? Egyszerű: nem viselt fejpántot... és még ha nincs is szolgálatban, azt akkor is viselnie kell.
- Szóval orvos gyakornok vagy. Bevallom, most ezzel sikerült meglepned. Na jó, nem teljesen, de sikerült. De... nos, ez alapján talán meg tudok állapítani valamit rólad - nézek a lány szemeibe. - Szeretsz segíteni az embereknek.
Igaz, biztosra veszem, hogy nem ilyesmire gondolt, de hát ez is egyfajta szeretett dolognak számít. Egy orvostól pedig elvárható, hogy ha nem is vallja ezt be magának, de ilyen indíttatása is van a tevékenységének. Kíváncsian vártam, mit reagál a leányzó.

- Nocsak kezdesz fejlődni. Ninját azért mondtam mert lehettem volna. Van tehetségem a dologhoz. És ha erősen koncentrálok. néha könnyebben feltudom mérni egy test valós állapotát. Tudod lehet kívülről minden rendben van de lehet belül káosz van a sérültben.
Modell még soha nem jutott eszembe. De tetszik, hogy ilyeneket gondoltál.
Be fordultunk a következő sarkon és mésziről már látni is lehetett a falatozott. Már lélekben ültem és falatoztam. Igen szerintem levest fogok enni jó levest csípőset vagy talán fűszereset.
- Na jó tudod mit. Menyünk mert már éhes vagyok és szomjas. Amugy meg szeretek főzni és enni. Tudod ez nem látszik na tudod mit. Aki előbb oda ér azé az első kupica.
És abban a pillanatban futni kezdtem. Szerencsére olyan ruha volt rajtam. A kimonó csak úgy hullámzót utánam. Egy újabb meg lepő dolog. vagy is dolog ami meglepő lehet.

- Igen, tudom, mire gondolsz. Hallottam már róla, hogy egyes balesetek után az embereknek sokkal nagyobb gondot okoz a lelki bajok, mint az őket ért sérülések. Ha jól tudom, egyszer apám testvérének volt egy olyan balesete, hogy alig sérült meg, de olyan sokk érte őt, hogy három hónapig kellett pszichiháterhez járnia, mire úgy ahogy kiheverte.
Hamarosan megláttuk a távolban a falatozót. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy a lány vágyakozva néz arrafelé. Oké, akkor ideje sietni. Közben eloszlanak a vészfelhők a fejemből, hogy talán még se együtt fogunk menni, miközben elárul magáról még egy-két érdekességet.
,,Na igen, az tényleg nem látszik rajta, hogy szeretne enni. Elég vékonynak tűnik, még így a kimonójában is. Bár... ki tudja, lehet, hogy a táplálék a me... hé!"
A következő pillanatban ez a vörös démon eltűnt mellőlem, kilőve falatozó irányába. Pár másodpercembe beletelt, mire felocsúdtam.
,,Ó, na megállj te kis..."
Inkább rohantam utána, mint hogy befejezzem a valószínűleg nem pont hízelgő, de talán szellemesnek ígérkező gondolatot. Mondjuk kissé nehéz dolgom volt. Nem, nem a mozgással volt a gond, a dojoban már hozzászoktam a sok futáshoz. Nagyobb bajt jelentett, hogy én egy komplett rajzfelszereléssel nyargaltam a szépség után, hátha beérem...

Első áhá én vagyok az első.
- Hello egy szakét.
Csapok az asztalra ki pirulva és már ülök is fel a székre. Mire Karada oda ér már a pulton is a két kupica. Halkan cincogok és bólogatok. De mosolygok.
- Na csak hogy ide értél. Már azt hittem hívnom kell egy genint.
Ércelödtem egy kicsit és nyújtottam a szakés kupicát majd sajátomat le is hajtottam.
- Na így már sokkal jobb. Amugy meg tarthatom a rajzod amit csináltál? Szeretném otthon kitenni a falra. persze ha neked nem jelent problémát.
Próbáltam kedvesen tekinteni fel felé. Igéző kis cicás tekintetet bevetni.

//folytatás a Houtei vegyes-kereskedelemből//

Konoha utcáinak csendjét egy cseverésző fiatal páros zavarta fel. Igen, mi voltunk azok, Matsu és én, ahogy a lány szállása felé tartottunk. Én cipeltem a Matsu által cipelt dolgokat egy papírzacskóban. Még mindig azon vigyorogtam, hogy milyen arcot vágott Ippei, amikor Matsu levette a kimonóját. Hát gyakorlatilag meg tudott volna ölni a puszta tekintetével, ha az lehetséges lett volna. Na igen, a srácot valószínűleg majd megette a sárga-irigység. Bár... ha jól belegondoltam, igazából nincs miért. Elvégre, én most csak kísérgetem a lányt. Mondjuk, a tény, hogy egy ilyen leányzó a közelébe mer engedni, azért mégiscsak irigylésre méltó. Na mindegy. Természetesen megígértem Matsukonak, hogy illedelmesen kivárom, míg elkészül a főzéssel. Hülye lennék kihagyni. Meg különben is, pont nekem ne lenne türelmem kivárni? Nekem, aki általában fél napokat üldögél, mire ihlet éri? Még szép, hogy lesz hozzá türelmem. Ha kell, pár napot is ott ülök várakozásként.
- Mióta laksz egyedül? - kérdeztem, ahogy befordultunk az egyik sarkon.

//folytatás a Houtei vegyes-kereskedelemből//

- Nem is tudom. Talán egy éve ha jól számolom. De nem igen érdekel az idő.
Felszabadultan sétáltam az utcán mint egy kislány aki most kapót egy nagy nyalókát. Aztán nem bírtam tovább és fel nevettem.
- Bocs de a boltban nem bírtam kihagyni, hogy ne pukkasszam meg az eladót. De az arca és az a tekintet. kár lett volna kihagyni.
Mondtam és sétáltunk tovább. Percek peregtek elég gyorsan. Szinte észre se vettem, hogy hol járunk már. Még képes lettem volna tovább sétálni. Furán jött volna ki. Nem tudom hol lakom és elsétálok a ház mellett.