Utcák és terek

Azt hittem, hogy majd ellép. Vagy vissza utasít, de nem. Nem ismertem fére ezek szerint. Ha tudná, hogy ez most nekem milyen jól esik. Ha tudná, hogy menyi bátorság kellet részemről, hogy ezt meg merjem tenni. De néha muszáj bátornak lenni és kockáztatni. Kockázat nélkül nincs eredmény se nyeremény. vagy is, ahogy a mondás tartja, ha jól tudom.
Mindegy ez lényegtelen. Elengedem és felnézek rá elpirulva és mintha tekintetem is remegne. Végre egy ember, aki talán olyan amilyenek lennie kell. Talán végre lesz idővel egy kétlábú és nem túl szőrös barátom is. Furcsa lesz az biztos. De majd hozzá szokok, mint minden máshoz.
Macskák lassan odébb álltak elbújva vagy a közelben meglapulva.

- De ugye nem baj, hogy feltartottalak és rablóm az idődet?

Ha az lenne vagy is baj lenne, biztos mondaná. Ezen felesleges gondolkodnom most. Inkább élveznem kellene az estét. Úgy is napok óta talán hetek óta nem volt ilyen fantasztikusan jó estém. Tudom, elkel, köszönünk egymástól. De nem akarom még nem. Furcsa, de élvezem a társaságát.

- Mit szoktál csinálni a szabad idődben a sétáláson kívül még? Mesélj, magadról egy kicsit szeretnélek meg ismerni jobban, ha szabad.

Valóban érdekelt a személye és szeretném jobban meg ismerni. Ritkán tudok ennyire feloldódni valakinek a társaságában.

//Shirogane Shiro és Saruwatari //

Az a néhány nap, melyet a falúban töltöttetek, szinte egy pillanat alatt elszaladt, maga mögött hagyva örömteli és nem éppen örömteli pillanatokat, ahogyan eljött annak az ideje is, hogy haza kell menni. Ahogyan pedig ott álltál Konohagakure nagy kapuja előtt, mondhatni nosztalgia fogott el, ahogyan mind a hárman élbúcsúsztatók és elindultatok haza, magatok hagyva Konohagakure no sato városát!
- Nos a mi tempókban, öt nap alatt megtesszük a haza utat! -ismertétek meg az információt, miközben ez az öt nap is olyan gyorsan telt el, ahogyan annak kellett!

Kumogakure-ba pedig belépve, örömteli arccal ugyan, de első utatok, nem a családtagokhoz vezetett, hanem a Raikage palotába, ahol egy fiatal, színes bőrű, kunoichi fogadott titeket, egy kisebb teremben és várta a jelentést tőletek, melyet meg is kapott.
- Értem! -csukta össze a dossziét, ahogyan rátok nézett- Sajnálatos, hogy késve érkeztettek meg, de örömmel hallom, hogy eme gyerekek, képesek arra, melyet elvártunk tőlük. Most pihenjetek! -közölte mosolyogva veletek!
- Értettem! -hajolt meg a nála fiatalabb shinobi ellőtt a jounin, ahogyan kilépve a folyosóra, rátok nézett. - Na ez jól ment! örüljetek és mosolyogjatok, pihenjetek, mert mostantól, ennél csak nehezebb idő jön ártók!- rakta Shino vállára a kezét- Látom, hogy uavar valami! Akarsz róla beszélni? -kérdezte a kunoichitől.

//Írj postott a Raikeg palotába, hogy végeztettek a küldetéssel és azután kapjátok meg + ch szinteket! //

Suyiko Kirinai-Aki írta:Kicsit zavarba jött az ölelés után, látszott rajta. Igazából ismertem ezt a helyzetet, láttam már másoknál is ilyet. Egyszerűen csak nem tudta mitévő legyen, így aztán próbál össze-vissza mondani valamit.
A macskák idővel felszívódtak, még az is amelyik előbb még a kezemben volt. Alig tűnt fel, de meg tudom érteni, előbb majdnem összenyomorgattuk. De biztosan valahol a közelben maradtak, már amennyire szerethetik a pótgazdit. Mert csak kóbor macskák lehettek egytől egyig.
- Nem, persze. - mosolyodtam el, bár kicsit már sokszor szabadkozott ma. Tényleg nem nagyon értett ahhoz, hogy miképp kéne társaságban viselkedni. És ezt a következő kijelentésével is csak alátámasztotta. Nem tudom, hogy mennyire haladok a korral, de nem hiszem, hogy az a legújabb divat, hogy első alkalommal találkozok valakivel és azonnal mindent meg akarok tudni róla. Mármint... valamit kell halogatni későbbre is. És nem pont éjnek évadján kell órákig ismerkedni. Vagy esetleg ennyire merész és így is tökéletesen megfelelne neki? Ha igen, akkor tényleg nagyon magányos lehet.
- Háát sok mindent. Zenélgetek, olvasok, gyakorolgatok, vagy épp a haverokkal lógok. - válaszoltam a kérdésére, de kicsit azért már zavarónak éreztem a tétlen ácsorgást. Nem akartam azért egész este itt ácsorogni és válaszolgatni a kérdésére. Igaz őt is megismerhetném, de az idő végtelen. És úgy gondolom, máskor is megismerhetem, kicsit aktuálisabb helyen, jobb időben. Meg hát nem akartam, hogy fázzon, mikor a leghidegebb lesz.
- Gondolom neked is van egy bizonyos programidőd, amikor érdekes dolgokat csinálsz. - kezdtem neki kis tépelődés után - De szerintem máskor kéne jobban megismerni egymást. Illetve akkor ígérem én is többet fogok kérdezgetni. Csak arra jutottam, hogy hagylak bemenni, nehogy megfázz itt nekem. - még bíztatóan megveregettem a vállát, eldünnyögtem egy kedves jóéjt-et, aztán hazafelé vettem az irányt. Így is már rengeteg idő telt el azóta, hogy kijöttem sétálni csak úgy.

Rokonlélek, aminek örülök. Lehet majd ő fog zenélni egyszer és én meg halhatni vagy énekelni. De áh, mindegy. Úgyse megy jól az éneklés.
Igen Ren nyilvánítót eddig csak véleményt. Lehet, másnak tetszene a hangom.
-Igen van, de nem vagyok túl érdekes, Legalább is nekem, mindennaposnak és unalmasnak számit, néha amit csinálok.
Igaza van, tényleg kezd hideg lenni. Nem lenne jó, ha meg betegednék újra napokig ágyban feküdni. Akkor már inkább valami harc vagy kemény edzés miatt kerüljek ágyba.
-Igen igazad van, még a végén megfázok.
Hallom még a köszönést, amit viszonzok. Igaz is mai napra épp elég ennyi izgalom és új dolog. Nagyot sóhajtok majd egy kevés chakrát koncentrálva szinte pár másodperc és már az ablakom párkányán könyökölve nézem a sötét utcát. Nagyot sóhajtva be csukom az ablakot. A szokásos tisztálkodás után végül nagy nehezen elalszom.

Halkan dúdolva lépek ki lakhelyem ajtaján kivételesen. Most csizma és bakancs helyet fekete szegélyű zori volt lábán. Fekete szoknya piros csipkés szegéllyel. Felsője pedig hófehér volt. Fekete haját most is kiengedve hordta, mint mindig. Jó kedvűen dúdolva indultam el céltalanul. Nem volt különösebb tervem. Csak sétálni akartam így, hogy hova jutok az mindegy. Halkan koppant minden egyes lépésem a köveken. megálltam egy árus előtt, hogy meg nézem a kínálatot csak úgy kíváncsiságból. De nem vettem semmit csak tovább sétáltam. Majd a következő árusnál vettem két nagy és szép piros almát. Egy pici fehér táskát adtak, amibe a két almát tettem. Majd sétáltam tovább az utcákat róva.
Kiértem egy nyíltabb részre. Padok és néhány hinta volt a kis zöld területen. Leültem az egyik padra és elővettem egy almát meg dörgöltem alaposan meg tisztogattam. Az alma friss és nagyon finom. Majszolás közben másokat figyeltem, ahogy sétálnak. Vagy épp valami játékot játszanak, vagy csak hintáznak.
~ Fura még soha nem hintáztam. De nem is vonz a dolog. Magasságot, a fákat a meleg helyeket vagy a sötét eldugót helyek. Azok jobban illenek hozzám. Nem vagyok madár, hogy ilyen dolgokat élvezem.~

//Ayami Remiyu //

Ott ültél nyugodtan és békességben a padon és almát ettél. A gyerekek játszottak, a levegő lágyan kapott a hajadba, minden olyan nyugodt volt, hogy az ember csak úgy szeretett volna maradni egész életében. De, most ez megfog változni, megjelent valaki, aki mindent felfog dózerrolni körülötted.
- Halihó! -érezted, ahogyan valaki átkarol és lágy és puha mellek nyomottak a tarkódhoz. A hang nem volt ismerős, soha nem is hallodat, de ami ennél is furcsább, vagy inkább észrevehető volt, az a tömény alkoholszag. - Na végre megvagy Ayami-chan! -hallodat a nevedet, szóval ez nem lehet véletlen, ahogyan elengedett a hátulról támadó nő, majd váratlanul melléd huppant a padra. - Áhh már reggel azzal zaklattak, hogy kereselek meg, pedig csak képet kaptam rólad és annyira kerestelek, hogy leizzadtam és erre innom kelet. De ha iszok, nem bírok leállni, á igaz is. Te is kérsz? -kérdezte tőled, ahogyan feléd nyújtotta a Sake-s üveget, de mivel kiskorú voltál, valószínűleg visszautasítod. - Áh igaz is, kiskorú vagy! - mondta- Na de... na de...-akadtak le a szemei, ahogyan váratlanul elaludt és rádőlve odaszegezett a padhoz és ami ennél is durvább volt, hogy a hangos horkolása miatt, mindenki titeket nézett.

//Bemelégításnek és első benyomásnak elég is lesz...//

//Karin//

Nyugodt csendes élet minden milyen békésnek tűnik. Még csak sejteni, sem sőt nem is gondoltam volna még álmomban sem, hogy ennek mindjárt vége szakad. Az almából már csak egy falat volt a másik még ott pihent a helyén. Elgondolkodva vizsgálom az alaposan megrágcsált almát és az utolsó falatot. Mikor ijedtemben nem inkább meglepetéstől majd nem felugrottam. De ezt megakadályozta az, hogy egy nő ölel át hátulról mellei nekem, nyomodnak. Teljesen ledermedtem főleg akkor mikor az alkohol szagát megéreztem.
Az összes hokage nevére ez a nő meg ki lehet? Erősen ittas és nevemet is tudja. Jaj, ez így nem jó lehet eljárt, Aki szája.
- Izé..öö szia.
Jött egy bizonytalan köszönés. Végig mérem, a nőt sötét szemeimmel látszik, hogy tartok tőle. De ahogy mellém ült mintha már régen ismernénk egymást és barátok lennék. Ez a túlzót közelség nem jó túl közel van, csak most ült ide én tartok tőle nem félek, de kényelmetlenül érzem magam.
- Pedig én nem bujkálok.
Jegyzem meg egy kicsit félénken. Túl közvetlen az ismeretlen nő. Én nem ismerem, de ő ismer, engem úgy látszik. Nem tetszik az, hogy így jött ide alaposan berúgva. Az, hogy ennyire közvetlen még meg birkóznák vele nehezen. De ez az alkohol szag már szinte atoll elkábulok, hogy csak mellettem ül. Aztán meg felém nyújtja, az üveget Én feléje fordulok, és két kézzel intek.
- Nem én nem ihatok.
Aztán kínálgatta volna tovább. De nem jutót odáig hirtelen elaludt. És maga alá teper azzal, hogy rám dől. Mint egy szekér által gázolt béka kiterülve félig lógva feküdtem a padon. alaposan betakarózva egy erősen ittas nővel. Teljesen jó szinte tökéletes ilyen is csak velem történhet. És még horkol is csak nekem lehet ilyen szerencsém, hogy ilyen emberekkel akadok össze. Kiszabadítom az egyik kezem és meg böködöm az oldalát az ismeretlen nőnek. De aki ennyire horkol és így beájul, az biztos nem reagál erre. Legrosszabb, hogy túlzottan a környezet és a figyelem közepe lett a fekvő társaság. Lehet vicces jelenet egy nő próbál kimászni egy másik alól, aki az előbb elaludva teperte maga alá. Kimászok, és a földre huppanok az alma mellé, ami az előbb még a kezemben volt. A másik kezem pedig a padon a nő alatt. A földön ülve lökődöm a vállát várva, hogy mikor ébred fel vagy fordul meg, hogy kiszabaduljon, rabságba ejtet kezem.

Megpróbáltál mindent, hogy kiszabadulj a nő alól, aki beszéd közben aludt el és maga tepert. Minden igyekezett, az apró kis tested a nő nagyobb súlya alatt, és nagyon is ügyesen már csak egyetlen egy kéz nem szabad. A nő horkolása már nagyon is idegesítő, a böködést fel sem vette, az alkohol szag pedig fojtogat, de ami durvább. A nő ismer téged, de neked fogalmad sincs arról, hogy ő kicsoda.
Azonban a nagy igyekezett mellett, a nő hirtelen elpirul, ahogyan kinyitja a szemét és rád néz mosolyogva. Ki tudja milyen perverz gondolatai lehetnek, de hogy vannak az leolvasható az arcáról, ahogyan akkor vetted észre, hogy a kezed a mellei alatt van.
- Te kis perverz, kihasználni egy ilyen helyzetet..- mosolyodik el, ahogyan kiegyenesedik és a karod újra szabaddá válik a legnagyobb megkönnyebbülésedre - … áááááááhhhh ...- ásít egy hatalmasat- … pedig olyan szépet álmodtam, de igazad van!- tapsol egyet az arcára- Ideje a tettek mezejére lépni! -áll fel, ahogyan kihúzza magát – A nevem Yokoguruma Morumotto és mostantól én vagyok a mestered! Jól vésd az eszedbe, hogy ...- húzta ki magát, ahogyan végre úgy beszélt mind egy fenőt, de a szavai elakadtak, ahogyan a szája megduzzadt, majd pedig megfordulva valószínűleg kihányta az aznapi reggeliét. De sebaj! Megtörölte a száját, ahogyan folytatta- … na ott tartottam, hogy én leszek a mestered! -ült le a padra újfent, ahogyan a hangja már kellemesebb volt- Kérdések?

Fel sem tűnik, hogy kezem hol van. És miközben szabadulni akarok pontosan mi is nyomul teljesen a tenyerembe. Csak fenemód kényelmetlenül érzem magam. És már azon vagyok lassan, hogy jól fejbe kólintom, csak szabaduljak. Abban a pillanatban, pedig ahogy rám néz azzal a tekintettel, azzal az arccal. Nem lehet félre érteni már láttam ilyet vagy is hasonlót. Amikor nem egy utcán sétáló ölelkező párba botlottam.
Ahogy szemeimbe néz és meg szólal. Mi még hogy én perverz én nem vagyok. Szakad félbe a gondolatmenetem amint észrevettem, hogy a kezem pontosan hol is van és, hogy mire is markoltamrá. Legszívesebben hozzá vágtam volna, hogy hiszen te tepertéle most akkor ki a perverz? De az túlzás lett volna. Kezem azonnal elkapom és én még jobban elpirulok, mint a nő. Kezem magamhoz szorítom, és rögtön felveszem a két lépés távolságot. Nem szeretem, ha közel kerülnek hozzám ennyire, főleg ha ismeretlen az ember és még piás és még fúj.
- De én nem akartam. Csak véletlen volt, hogy meg fogtam.
Nem is tudom, mért kérek bocsánatot. Neki kellene bocsánatot kérni így viselkedni velem, egy lánnyal. Leteperni részegen egy ilyen helyen.
Aztán föl álén felnézek rá és látom, hogy az arca hirtelen meg duzzad és elfordul. Hallom a hangokat és az előbbi szagok az erős alkohol és az izatság. Nekem sem kell, sok felugorva rohanok a padhoz és társulok be. De szerencsére nekem csak az inger volt meg. És nem szégyenítem magam meg még jobban még ennél is. De a ruhám csupa koszlett. Ha edző ruha lett volna, nem érdekelne, de ez nem olyan.
Maradtam a földön ülve és néztem, ahogy kisé összeszedte magát az idegen és felült a padra. Vagy is már nem idegen végre hajlandó volt bemutatkozni.
- Biztos, hogy te fogsz tanítani?
Hm, az első lecke már meg is volt. ne menj az, közelébe ha iszik, mert előszeretettel alszik el másokon.

Morumotto hangosan elnevette magát a kérdésedre, ahogyan a hangos nevetése, mely még jobban rátok terelte az utca nézelődőinek tekintett, lassan átváltott barátságos mosolya, ahogyan észrevetted, hogy a kunoichitéged néz. Arca barátságos volt és meleg és nemcsak a piától.
- Még szép! Nézd csak!- kezdett el keresgélni a melltartójában, ahogyan egy képet vett elő, melyet feléd nyújtott, de a legnagyobb meghökkenésedre, az nem a te képed volt, hanem egy fiú, méghozzá, alá is volt írva. Értetlenül néztél rá, ahogyan a jounin megnézte a képet, majd kisebb zavarában megint elnevette magát- Hoppá, ez másik kép...- rakta vissza, ahogyan a másik tartóból elővarázsolta a te iskolás képedett- Tessék! Ez te vagy igaz? Ayami Remiyu, egy visszahúzódó, magányos kis lányka, akiből belevaló kunoichit nevelek, ha bele is rokkanok! -rakta el a képet, ahogyan végignézett rajtad, vizslató tekintette, szúrósabb és zavaróbb volt, mind akármelyik fiúé, ahogyan nagyon is gondolkodott – Ez nem lesz jó ruha! -ugrott szinte rád- Vetkőzz! Átöltözünk! -kiabálta, ahogyan képes lett volna az utcán átöltöztetni, ha nem ellenkezel. - Pfuuu...- fújt egy hatalmasat, a tiltakozásod láttán- Sok lesz veled a baj! - nézett le rád- Cuki kislány vagy, akire akármelyik fiú boldogan hajtana! Ne légy ennyire szégyenlős...- térdelt le eléd, ahogyan a barátságos mosoly még mindig ott állomásozott az arcán – Na akkor vetkőzz! -kiáltotta el magát, ahogyan újra belekezdett. - Ilyen ruhában nem lehet edzeni!

Most már elhiszem, hogy mesterem lesz. De másképp képzeltem el a mestert aki majd tanítani fog. Kicsit komolyabbnak felületesebbnek. De az a furcsa, ahogy viselkedik túl szeleburdi ahhoz képest, aminek állítja magát. Mégis különös furcsa belepő. A félre sikerült bemutatkozás ellenére a stílusa ahogy a helyzetet próbálja kezelni egyedi. Furcsa különcsége tetszik de még magamnak is félek ezt elismerni.
- Bele rokkanni szerintem én fogok a végére. Ha továbbra is ilyen hirtelen teper le mester.
Jegyzem meg csendesen halkan. Arcom piros az előbbi eseményektől még. Az ahogy végig mér. Szinte már rá lehetne fogni, hogy szemeivel szinte belém lát szinte leszúr azzal a tekintettel.
- Még szép, hogy nem jó. Még koszos is lett mert.
Mi a szösz vetkőzni én itt most. Felugortam volna ha van még rá időm. De megint szinte letepert és vetkőztetni akart. Kézzel lábal próbálom ellökni. Közben morgok mint egy macska. Mért pont egy ilyen mestert kellett kifognom. De legalább őszinte nem titkol el semmit. Olyannak mutatja magát amilyen valójában. És ennek örülök, lehet ilyen durva a stílusa. De az ahogy kifejezi magát és nem palástolja jellemét tetszik.
Pici mosolyt csal ajkaimra szinte észre sem veszem. De amikor azon kapom magam, hogy ajkaim önálló életre kelve alig látható mosolyra húzódnak. mintha csak az arc izmok rándulnának. Még meg is lepődök alaposan. Fölég akkor mikor abba marad a nagy vetkőztető show.
- Nem a legjobb helyen vagyunk ehhez. Célzok itt erősen a helyszínre ahol ép rögtönzött ruhatépés folyik.
Azt hittem, hogy abba hagyja amikor letérdel elém.
- Mester te is tiltakoznál ha a tér közepén tépnék le a ruháid.
Persze gondolom én aki szinte a nagy világból alig ismer valamit. Aki még csak élete hajnalán jár és még távol van az alkony.
És még én bedőltem neki a kedves mosolynak már megint rám mászót és vetkőztet. Eböl elegem van még, hogy egy ilyen mestert. Rokonszenvesnek tűnt de így. ugrok hirtelen hátra egy lépést, hogy szabaduljak.
- Én vagyok a perverz. Persze te akarod itt letépni a ruháim. Legalább várnád meg, hogy haza megyek és át öltözök egy jobb ruhába. Ide jön részegen. Letámad és simul csak úgy. Aztán rám mászik és az utcán akar levetkőztetni és még hány is. Tetszett mester mert őszinte és nem palástolja, hogy milyen. Ön magát adja de így letámadni valakit.
Mutatok egyenesen rá felháborodva. hozzá teszem szerintem jogosan. Senki soha nem hozta még ki ezt belőlem, hogy ennyire mérges legyek.
Aztán arcom ledöbben szemeim elkerekednek. pont úgy mint aki rájön, hogy mit is művelt az előbb.
- Bocsánat én... én nem akartam így letámadni.
Az előbbi hangos kiabálásom halk nyöszörgésé szelídül.
- Talán jobb ha most haza megyek és át öltözök.

Jól kioktattad a nőt, bár azért a végszó előtt, mikor még a földön, majdnemhogy henteregve próbált megszabadítani a ruháidtól, mondtál neki egy apró kis dolgot, mely, hát elég érdekesen reagált és megtudhattál valami, ami nagyon fontos.
- Miről beszélsz...- próbálta a ruhát lehúzni a válladon- … az én gyönyörű testemet, akármikor képes vagyok megmutatni! - engedte el a ruhád egy pillanatra, ahogyan olyan arcot vágott, mind akinek nincs méltósága, perverz arckifejezése láttán eltudtad volna képzelni, hogy itt képes lett volna átöltözni, ha akart volna melyet rögtön vissza is húztál, ahogyan boldogon kihúzta magát, majd újra próbálkozott, de a lábaddal találta szembe magát.
De lassan felülkerekedtél ha lehetett ezt mondani, ahogyan a kioktatásod végén, a jounin elengedett majd leül a padra. A ruhája alól elővette egy apró ki üveget, melyből nagyot kortyolt, de te még a földön is érezted, nem egyszerű ideütő vagy víz volt amit az imént ivott. Nagyot ásított, ahogyan rád nézett.
- Kelj már fel a földről, a végén még felfázol itt nekem! -anyáskodott feletted, ahogyan engedelmeskedtél, de óvatos is voltál, nem lehetett tudni, hogy ez egy újabb trükk - Na menj haza és öltözz át nekem! Így nem edzheted kész a tested! Kapsz fél órát! Gyere a hármas kiképzőterepre! Ott fogunk várni...- állt fel, ahogyan az őt néző közönség, akik már kezdtek örülni, hogy mik folynak itt a nyílt utcán, felé fordult, ahogyan elkiabálta. - Elehet húzni, ha nem a kórházba akartok innen menni! -rázta mérgesen az öklét, ahogyan csakhamar ketten maradtatok. - Na menj! Ha ilyen lusta vagy, még éjfélkor is ott fogsz gyakorolni!

//Mehet a post a kiképzőterepekre!

Utca édes otthon édes levegő. Lágy szellő felkavarta a levegőt ettől nem volt olyan állót. jobban eset egy kis séta a friss levegőn egy nehéz munka nap után. Anyi sérülés és sebek. Legrosszabb amikor egy kislány elvágta a kezét és azt kellett ellátni. Elég volt csak bekötözni és fertőtleníteni. De akkor is rossz volt látni.
Nagyot sóhajtottam és az utca közepén nyújtóztam egy nagyot. Vörös hosszú hajam be volt fonva a vége egy bőr szalaggal össze fogva.
Egy sima nadrág volt rajtam fekete bő szárú. Felsőm pedig fehér. Mind kettő szabása a könnyed mozgást lehetővé tette.
Lábaimon fehér szandál. Össze csaptam két tenyerem és mosolyogva indultam el előre az utcán. Vagy egy falatozót vagy egy olyan helyszínt célba véve ahol inni lehet.

- Persze, majd jövök! - ordítottam vissza rám nem jellemző hangerővel az ajtóból és egy finom mozdulattal bevágtam az imént megnevezett bútordarabot magam mögött, ami egy hangos csapódással be is csukódott. Valószínűleg csak pár lépést tehettem meg, amikor anyám ismételten utánnam ordított.
- Vigyázz az ajtóval, mert apád szerint lassan kiesik a helyéből!
Én innentől kezdve már csak integettem és hatalmas lépésekkel távolodtam el otthonról. Élveztem a napsütést és végül úgy döntöttem, hogy csak sétálok a faluban, kihagyom a mai edzésemet. Kezemet zsebre vágva kezdtem el sétálgatni, bár közben elég elítélhető módon a szandálom orrát nézegettem, mintha az érdekesebb lenne, mint maga a külvilág. Akkor még nem tudhattam, hogy ez lesz a vesztem, hiszen néhány pillanat múlva események sorozata történt gyors egymásutánban. Kezdődött azzal, hogy nagy mászkálásomban nekimentem valaminek, ami késöbb kiderült, hogy valaki, aztán folytatódott egy egyensúlyvesztéssel és befejeződött egy ismerkedéssel a poros földdel. Lassan feltápászkodtam és az általam letámadott személy felé fordultam.
- Bocsi, jól vagy?

Szinte majd nem elsodor a lendület. Ahogy valaki belém botlik aztán halom a koppanást a porban.
Porba hullt áldozat aki most bocsánatot kér. Máskor más alkalommal talán felsegíteném és azzal a mozdulattal meg is pofoznám. De most meg fordulok lehajolok és mosolyogva kezem nyújtom. Vörös hajfonat előre csúszik bő fehér ruha miatt dekoltázsom jobban ki van hangsúlyozva.
– Semmi baj. Nem eset semmi bajom. Nagyon megütötted magad?
Kérdeztem kedvesen mosolyogva a zöld szemek szinte mosolyogtak. Ahogy kezem nyújtottam és fel segítettem a földről a fiút. Karra tetem mind két kezem hajam elöl kígyózót mellkasomon és végig mértem a másikat.
- Na jobb lenne ha az állad is felszednéd.
Közlöm vele és mosolyogva meg fogom az állát.
- Vagy különben még kihűl a hasad és mehetsz a kórházba.
Emlékszem anyámék mindig ezzel szekáltak amikor sokat beszéltem. Én persze nem hagytam abba nem hitem el, hogy ilyen dolog lehet. Már, hogy valakinek a pocakja kihűljön. Nem tea, hogy kihűljön! Se baj ha már belém botlót és majdnem fellökött illene bemutatkozni. De nem sok kedvem van a dologhoz.
- Matsuko Kiyomi vagyok hívj csak Kiyominak vagy Matsukonak nyugodtan ha akarsz.

- Nem, én is jól vagyok. - válaszolom, mikoráldozatom felsegít a földről. Most már van időm megnézni, hogy kit is sikerült nagy figyelmetlenségemben elütnöm. Bár először a látási viszonyokkal támad gondom és csak annyit látok, hogy az illető egy lány, aki mellesleg valószínűleg idősebb is nálam.
~ Hogy mi?! Ki hül ki? Mi van? Ezt nem nagyon értettem... - haskihüléses és kórházbamenetelős felszólalására tükörbe se kellene néznem, tudom anélkül is, hogy arcomon a teljes csodálkozás ül és a kórházak iránt táplált kétes érzés, ami valószínűleg nem csak bennem van meg. Na és ha parázom a helytől, akkor mi van? Semmi, másnak is van ilyenje. Egy laza mozdulattal végigsöprök a ruhámon, hátha sikerül róla leszedni a port és sikerül. Mázlim van.
- Én Kagetora Akihito vagyok. - mutatkozom be én is.

- Akihito majdnem levetél a lábamról. Ha épp csak sétálni indultál és nincs ellenedre a dolog. Akár mehetünk együtt is.
Meg fogom a vörös haj fonatot és meg igazítom. Majd fel vonom a szemöldököm.
- Nos van kedved sétálni?
Kérdezem kíváncsian. lehet sokall fiatalabb nálam de a társaság. Egy partner akivel épp sétálok vagy beszélgetek mindegy, hogy hány éves.
Az élvezet a lényeg, hogy két emberi lélek meg ismeri egymást. Hurrá már megint túlságosan is elgondolkodtam ezeken a filozófiai dolgokon.
Néha ezt is kell valakinek vagy nem?
Minden esetre én még mindig várok a válaszra.

- Mond mitől tartasz ennyire?
Ezt muszáj volt meg kérdeznem. túl tartózkodó lett és szűkszavú.
- Csendes genin vagy annyi szent. Nyugi én csak egy sima civil vagyok.
Közlöm mosolyogva de első ránézésre nem úgy tűnik. Alakom olyan mintha rendszeresen futnék vagy valami más módon edzem testem.
Fura ez az egész helyzet. Én és egy genin aki él hal a shinobi életért. Nekem is meg adatott a lehetőség. De én nem éltem vele. Talán jobb is nem tudnák annyi szabály közt élni.

( Vártam egy hónapot, a játékos társ válaszára. De sehol nem jelezte, a távollétét. És nem szolt PM-ben sem. Azért mivel mesélő nélküli játék volt. Én egy postal le szeretném zárni. )

Sima civil jut csak eszembe. Pedig meg volt a lehetőségem. Akár jounin is lehetnék már ha azt az utat választom. Ki tudja, hogy alakult volna a sorsom. De az a sok szabály és kötelezettség. Nem az én világom soha nem volt.
Se baj kedveském a te döntésed volt. Mondom saját magamnak.
Hirtelen meg dermedek, mintha meg fagynák az időben egy pillanatra. És látszik, hogy valami fontosat el felejtettem mert hirtelen arcomon zavar jelei mutatkoznak meg.
- Oh bocsáss meg. De nekem most sürgősen vissza kell mennem a kórházba. Van pár fontos dolog amit majdnem el felejtettem.
Elköszöntem és meg fordultam. nem sokkal később már a kórház bejáratánál álltam.

// Laza séta //

Szokásos séta önfeledten nézelődve. Ruha igen végre meg szabadultam a köpenytől. Szokásos ruhákban járkálok. Egy fekete nadrág lejjebb csizmák. Sokkal feljebb egy felső finom szövésű bele bújós. Szürke anyag fekete csíkokkal van keresztezve. Hasonlít kicsit lánc ingre amit néhány shinobi hord. De ez persze csak ruha. Ami felet egy piros kimonót hordok. Fehér szegélyek kicsit még jobban ki hang súlyozzák.
Vörös hajam nincs össze fogva. Az igazság az, hogy ritkán szoktam össze fogni. bár leginkább ez a kedvemtől függ.
Lazán könnyed mozdulatokkal sétálok elgondolkodva.

Kisebb barangolás után megtaláltam a mai nap modelljét: a Hokagék arcművét. Vicces, régóta élek már Konohában, de valahogy egyszer sem jutott eszembe, hogy ezt lerajzoljam... bár... lehet, hogy akkor viszont a festékes dolgokat kellett volna mégiscsak elhozni... na mindegy, nem számít, legfeljebb holnap már azokkal jövök ki ide és megcsinálom festményben is. Viszont most akkor hiába hoztam el a kihajtható székemet, mert a főtéren, ahol jó rálátások nyílnak a hegyre, vannak padok. Egy ilyenre ültem le én is.
- Uh, de kutya meleg van - bújtam ki a pulóveremből, melyet leraktam magam mellé a padra.
Egy fekete pólót viseltem alatta, sötétbarna nadrággal párosítva. Tekintetemet a domborművekre szegeztem azután, hogy elkészültem a rajzolással. Először szemmértékkel próbáltam az arányokat összerakni, majd be is húztam az első vonalakat. Alig telt el tíz perc, már javában belemélyedtem a rajzolásba, kiszakadva a külvilágból.

Nini egy firkáló egyén. De még menyire az. Bele is merült és azt se venné észre ha épp felrobbanna valami mellette. Nézem fel bukkan a fejem jobb oldalt majd bal oldalt. Hol itt hol ott. Na jó nekem ebből elegem van. Fogom magam elé lépek lehajolok. Nos aki ismer vagy már látott egy ilyen mozdulat egy testtartás. Férfi szívet dobogtató. És egy forró láng ami a fantázia indítója. Egy szerűen csak meg fogom a rajzot és lejjebb húzom kíváncsian, hogy meg nézem mit is rajzol és hol tart.
- Hát te mit rajzolsz.
Mondat de már bele is néztem, hogy mit is alkot épp. Az nem érdekel, hogy mit csinál csak a rajzot akarom látni. Majd fogom magam és le ülök a földre. Szemöldököm fel vonom, hogy mi lesz már. Nem fejezed be a rajzolást?

Már éppen túlvoltam a vázlaton és kezdődhetett az érdemi munka, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy kecses kéz megfogja a rajztáblámat és lejjebb tollja lassan. Na ez egy olyan dolog volt, ami simán kiveri nálam a biztosítékot. Sosem szerettem, ha zavarnak alkotás közben, elvégre a legkedvesebb elfoglaltságom volt. Felemeltem a fejemet, ránézve az illetőre, hogy jól meg is mondjam neki a magamét a dologgal kapcsolatban... de aztán nem lett belőle semmi. Szerencsére a számat nem nyitottam ki, mert akkor valószínűleg tátva is maradt volna. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy aki előttem áll, az most élő ember-e, vagy egy képről mászott le. Bár meg tudta fogni a rajztáblát, szóval valószínűleg élőlény. Egy leányzó állt előttem... nem is akármilyen, hajjaj. Miközben leült a földre, volt alkalmam alaposan végigmérni őt... és valószínűleg szerencsém volt, mert éreztem, hogy valami mozgolódik az orromban, de végül nem jött ki semmi. A bajok ott kezdődtek, amikor ültében felnézett rám és kapcsolódott egymással a tekintetünk. Na itt volt az, hogy kikapcsoltam. Ahogy néztem a zöld szemeket, akarva akaratlanul is leblokkoltam. Láttam én már egy két szép dolgot életemben, de most... hát mint ha életemben először találkotam volna hasonlóval.

Kellett vagy egy perc, mire rájöttem, hogy gyakorlatilag elvesztem a lány szemeiben. A zavar halvány jelei jelentek meg az arcomon, ahogy felkaptam a pulóveremet a padról.
- Ne ülj a földön, koszos leszel - mondtam, szabaddá téve a helyet magam mellett.
Teljesen elfeledkeztem a rajzolásról...