Csatornarendszer

Kérdésemre Isha rögtön válasszal is szolgált. Ugyan az nem érdekelt különösebben, hogy mi merre van, az igenis szemet szúrt számomra, hogy említése szerint egy csatornában vagyunk. Körülnézek. Deszkapadlón állok egy nagy, kör alakú csőben amit lámpák világítanak meg. Érdekes dizájn, persze elég lehangoló egy ilyen helyen mászkálni fel, s alá. Ő ment én pedig vele. Ez egy egyszerű szituáció, engem viszont valami nagyon zavar. Ha ez a csatorna valamiféle bázis, akkor, hol vannak az emberek? Áh mindegy is. Igyekszem nem kimutatni azt, mennyire tartok attól, hogy most valami szörnyű fog történni. Nem félek. Sosem teszem. Vagy mégis? Valamitől mégiscsak félnem kell hiszen... hiszen az ember a kezdetektől fogva tudta mi a félelem. Talán túlságosan is félt, így most, ha valaki retteg az már nem is számítana furcsának és megvethetőnek. Pedig az. Számomra az. Nem lehet úgy leélni egy életet, akármennyi is lesz még belőle, hogy nem ismerte valaki a teljesen esztelen cselekedeteinek súlyát. És mégis. Ott vannak köztünk az ilyen emberek ott sétálnak az utcákon. Anya nem félt semmitől... csak akkor iszonyodott el a haláltól amikor lesújtott az a véres kéz és kiontotta oly' csodálatos és tiszta életét. És én itt vagyok. Talán abban a pillanatban eltört bennem valami. Talán akkor kicsit megzavarodtam a döntések terhe alatt. Halál, fájdalom, vér. Ezek valós dolgok számomra, ott lebegnek mellettem, én pedig rájuk kacsintok. Mások pedig elmenekülnek. Ez a különbség. Viszont, míg ők bátran feláldozzák magukat a fronton egy népért, egy családért, egy vezetőért addig én sunyi módon az árnyak között lopakodom a csata mellett. Talán a soványsággal büntettek az istenek ezekért a tettekért. De sajnos nincs mit tenni skacok, ez vagyok én! Kicsit hibásan is működik ez az agy itt a fejemben. 
Végül kirázom magam a gondolataimból és csak akkor veszem észre, hogy megálltuk. És most is állunk. Egy lépcső vezet egy ajtóhoz amin, elgondolásom szerint nekem be kellene mennem. Isha bátorító szavai hallatán összeszorul a torkom és a gyomrom a torkomba liftezik. Mi van ha... Nem! Nincs most ilyen! Óvatosan felmegyek a lépcsőn, miközben mintha a talaj hullámzana alattam. Ez a fejem hatása lehet. Amint felérek egy ajtóval találom szemben magam aminek oldalainál emberek állnak. Bizonyára őrök. Miután egy gyenge bólintással felelek az ember kérdésére, besétálok a kitárult ajtón. Most viszont furcsa nyugalom önt el. Nem lesz semmi baj Lulu... Nyugi. Két embert veszek észre a furcsa helységben. Az egyik a furcsa férfi a mezőről a másik pedig egy számomra még ismeretlen nő. Talán ő Merui... talán nem. Túl sok talán. Amikor belépek, mindketten felém tekintenek. Azt várom, hogy összerezzenjek vagy ilyesmi, de semmi sem történik. Mindössze feléjük nézek. A nő ekkor hozzám intézi szavait, miközben kék szemeivel az enyémet tartotta fogva. A szemébe néztem, majd megpróbáltam rossz szokásomhoz híven egy repedést vagy valamit bámulni. Most viszont szerencsére nem sikerül semmi ilyesmi. Mit is mondjak? Azt tudja, hogy ki vagyok. Azt is tudja milyen a háttérsztorim. Akkor minek kérdezi? Persze ez csak az elégedetlenkedés futó kérdése a gondolataimban, mert tudom, hogy tőlem akarja hallani. Hát jó. Utálok az életemről beszélni. Olyan mintha elmondanék mindent és a lelkem üres maradna. Ezért most néhány dolgot ki is hagyok. Például a betegségemet. Mondjuk ez lényeges, de végül is... nélkülözhető a maga módján. 
- Khm... A nyevemet mál ismeri, így ezt felesleges elhmondanom. Yukigakuréban éltem le életem elfő 11 évét. Aztán miután letettem egy vizsgát, rájöttem, hogy nem tarthozom oda, nem maradhatok tovább. Így hát elszöktem, amit a szüleim halála kísért. Vándorolgattam ide-oda az ifmert Világban, így jutottam egy a Füftbe is. Egy szelhencsétlen véletlen folytán belefutottam két idegenbe akik felbukkanáfát egy újlabb ismeretlen őrült kirohanásai követtek. Én... elvefjtettem néhány fogat, majd bolzalmas álljapotban igyekeztem követni a csatát az őrühlt idehen és Pedáns között. Kissé ösfjezavaró volt a vége mert megjelent egy ANBU aztán több, az őlült férfi pedig mindenkit el akart pusztítani egy halálos technikával. - nem figyelek semmire ami körülöttem történik, csak próbálom a betegségemet kihagyni a sztoriból. Csak egy olló csattanására eszmélek fel és csak akkor veszem észre, hogy Merui jóval közelebb áll hozzám és levágott egy tincset hosszú ezüst hajamból. Hé! Legalább a hajamat ne veszítsem el már. Majdnem fel is kiáltok, hogy: MIII? A hajamat ne! -  Én meghaltam volna, de Molgó behdobott a Pedáns által létrehozott körbe, így megmenekültem ő pedhig elveszítette a lábait. Nyem egy szép halál... 
Ezzel gyorsan le is tudtam a tájékoztatót. Csak állok ott és hallgatom ahogy Merui és Pedáns beszél. Nem különösebben érdekelne ez normális esetben, de ez most cseppet sem számomra mindennapi eset. Ez egy perc amikor érdemes figyelnem végre valamire. Pillanat. Mi az, hogy KÉT ÉV? Két év az életemből ezen a halálosan nyomasztó helyen? Ne már! É mi az, hogy Zöld? Ez a sok gondolat most összekavarodik a fejemben. Túl sok minden van ami aggaszt. Mostanában nem vagyok olyan felszabadult, mint máskor. Vérvörös szemeim a két emberen nyugodnak, most nem izzó gyűlölettel, hanem nyugodt várakozással. Pedáns ekkor meghajol a Hajas Nő felé és úgy tűnik távozik. Én még vetek egy szúrós, bosszú pillantást Meruira, majd követem a férfit ki a főcsatornába. Karba fonom a kezeimet és belül nagyon is duzzogok a hajam miatt. Ez az utolsó dolog rajtam amit megőriztem és nem vágattam le. Egy tincs is feltűnő. A fogaimról nem is beszélve... Mégis követem Pedánst. Most nincs kedvem kérdéseket feltenni. Maradok magamban a dühömmel és igyekszem visszatuszkolni Vérengzőt a szokásos ajtóján. Maradjon már ő is a helyén, mert különben tuti összezuhanok. Unom, hogy itt van a fejemben, mégsem tudok élni nélküle. Üres lennék. Olyan mint a drog. Egyszer keletkezett azóta nem ereszt és én sem őt. 

//Basszus most nézem csak, hogy kicsit sok lett ^^. Bocsi, de kellett nekem a lelkizős rész//

//Bocsi de csak ma voltam gépközelben, telefonról meg nem mertem bevállalni a sok elírást//


Ha az ember lehet egyáltalán ideges, hisztis és dühös egyszerre akkor nekem ezeket a képességeket sikerült elsajátítanom ebben az utóbbi néhány percben. Egy: rohadtul idegesít a saját tudatlanságom és a vele járó többi dolog. Kettő: nem érdekel mi van most körülöttem én csak haza akarok menni (vagyis.. inkább el innen mert otthonom nincs az ismert Világunkban). Három: a fogaim (!) hiányolom őket és ok, hogy csak magamnak köszönhetem ezt az egészet ami most rám zúdult, mégis... nem tudom elviselni a tudatot, hogy hiányzik három csont és egy tejfogam. Kérem vissza őket! Ha vége ennek az egész hülyeségnek, tuti visszamegyek értük. Jaj te agyatlan... azok a fogak már rég nincsenek ott. Elfújta őket a szél. Na Vérengző az akire most egyáltalán nincs szükségem. Hagyjál már te gonosz démon! Megkeseríted az egész életemet, hagyj nekem nyugtot legalább most. És abban a pillanatban valami borzasztó érzés fogott el. Mintha... mintha meg akarna fojtani, el akarna pusztítani. Ki kellene mondanom? Vagy pont, hogy el kell magamban ásnom? Ki tudja. Na jó, ha magamban tartom akkor még erősebben mar a lelkembe az elkeseredettség. Szükségem van valamire ami feloldja a feszültséget bennem, mert így csak tovább nő és végül biztosan felrobbannék. Érdekes így látni, hogy én is képes vagyok ilyen érzésekre. Igaz nem igazi érzelmekről beszélünk, inkább a lélek szemetéről és mégis itt vagyok. Ahogy ezeken őrlődöm magamban eszembe jut a külvilág, az hogy én most éppen Pedánst követve igyekszem ki a helységből ahol azzal a Hajas Nővel találkoztam. Megrázom a fejem és most kivételesen nehezen érzéketlen maszkká változtatom vonásaimat. Túl sok a feszültség, le kell nyugodnom. Lemegyünk a lécsőn majd el a cseppet sem rokonszenves arcok mellett. Mikor leérek a lépcsőn, visszafordulok az őrök felé és érzéketlenül, leplezett kíváncsisággal nézek vissza rájuk. Hmmm... Emberek, emberek, em-be-rek. Aztán mikor visszafordulok hogy tovább menjek, akkor veszem csak észre, hogy egy kicsit lemaradtam az előttem sétáló férfitől. Most már meglepően hosszú hajtincseim csak úgy röpködnek mögöttem ahogy gyorsan Pedáns után eredek. 
A főcsatornában sétálunk egy kis ideig, majd hirtelen a férfi elkanyarodik jobbra. Vagy balra? Nem nem! Jobbra! Jesszusom ebben sosem voltam az igazi, de így meg pláne. Végül, csak igyekszem nem leragadni a saját hülyeségeimen és egy pillanatra lehunyom a szemem. Végül mikor lenyugodom kinyitom a szemet és néhány gyors pislogással igyekszem a félhomályt eloszlatni a szemeim elől. A férfi egy mellékjárat szerű izébe vezetett és most is ott vagyunk. Egy kis időn belül megszólal én pedig csöndben hallgatom. Igyekszem figyelni de... de a hangja egyszerűen csak tompa suttogásként érte el a fülemet. Úgyis csak magának beszél most, olyan dolgokról amikről nekem fogalmam sincs. Amikor abbahagyja a beszédet és hangja elhal a gondolataim között ránézek, hogy esetleg folytatja e. Úgy tűnik igen és most már érdemes lenne figyelnem, így égő tekintetemet gondolatban lehűtöm egy vödör vízzel, majd hűvösen nézek a férfira és hallgatom a mondatait. Muréna... hát elismerésem ez elég gáz név. Aki kitalálta tuti valami beszívott barom volt. Vagyis... hát én csak ezt tudom elképzelni. Mikor abbahagyja a magyarázást int én pedig hátrafordulok, hogy szavai értelmet nyerjenek. Végül csak megint karba fonom a kezemet és lemondóan megrázom a fejem. Ezt persze csak önön büszkeségem csináltatja velem, fogpiszkálóhoz hasonlóan erőtlen lábaim alig észrevehetően remegni kezdenek az eddigi sétától. Végül csak a karomba vájom mostanra igen élessé és töredezetté vált körmeimet, hogy a fájdalom észhez térítsen mind engem mind a lábaimat. Újra figyelek Pedánsra miközben ő ennek az egésznek a lényegét magyarázza. Hmm... egész büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok figyelni. Haladás! Végül végigmondja a monológot én pedig töprengek mit is válaszoljak. Valami azt súgja igyekezzek elrejteni az indulataimat, mire csak még rosszabb kedvem lesz.
- Thalán. Majd lehet, hogy igyekfhik, ha jiónak látja. 
Aztán Pedáns megint beszélni kezd, én pedig hallgatom. Elhangzik mindenféle fontos információ, van amire emlékszem és van amire nem. Na de végül is mindegy. Elegem van már az életemből, mert az egész egy nagy katyvasz. Hát ez felemelő érzés. Mentem volna a Szél Országába vagy kitudja hova, de nem. Nekem erre kellett jönnöm és tessék! - rögtön kétszer is halálközeli állapotba kerültem és még a fogaimból is vesztettem. Átkozott hely! Ha most valahol sétálgatnék, mondjuk egy erdőben, már előkaptam volna a kardomat és azzal aprítanám a fákat. És a hisztérikus nevetés... az hiányzik a legjobban. Na de mindegy is, most itt vagyok legyek már képes figyelni arra ami most történik. Csak most az egyszer! És ezek után a férfi is elnémul. Igen! Ezzzazzz! Végre! Nem vagyok képes ennyi ideig figyelni és kezdtem már elkalandozni, így szuper hogy vége. Aztán elindul a mellékfolyosón mire én kicsit lemaradva de azért követem. 
Egy szobába érünk ahol számomra egy kicsit kupi van. Igen, igen köszönöm a tapsot, ebben sem vagyok normális. Aztán valami kabátról beszél és ez már jobban felkelti az érdeklődésem mint a töri. Nos mit is mondhatnék. Az a kabát borzalmas! Ha lehet behajítom majd valami sarokba, hogy ne is lássam. Nem tudom ki az a hülye aki ezt kitalálta de szerintem borzalmas. Aztán mindenfélét összegyűjt előttem egy halomba én pedig amikor nem veszi észre, gyorsan hátrébb lépek. Borzalmas... Aki ezeket összeszedte annak egy nagy pacsit és egy hatalmas pofont kellene adni. Végül nem folytatom tovább ezt a cinikus és hisztis gondolatsort, hanem lenyugtatom magam. Igen megint. Nézzük a jó oldalát Lulu. Legalább az öv használható. Aztán amikor Pedáns össze vissza kezd beszélni nem tudom nem elrejteni a mosolyomat egy pillanatra, de aztán véget ér a másodperc én pedig már nem rendezem össze az arckifejezésemet. Marad amilyen marad, nagyrészt érzéketlen, de egy kis múló durci még mindig látszik rajta. Mikor ezt is sikerül eltüntetnem meglepve veszem észre, hogy indulataim elszálltak megint csak én maradtam és a spontán őrület ami szintén én vagyok szóval lenyugodtam. És végül a fogaim... MIII? Gonoszak vagytok! Ennyi mindenen keresztül ráncigálni aztán meg a fogaimat emlegetni nem jófejség. Istenek! Csakis szerencse lehetett, hogy még ezek előtt elillant a hisztirohamom, különben szegény ember most megkapta volna a magáét. A fogaim pedig igen is kellenek, így ha elmegy én lemaradva követem. 

// Mélységesen mély elnézésedet kérem a hosszú kihagyásért, és azért, hogy miattam nem játszhattál, de önző mivoltom miatt szerettem volna ha Lu az én kezeimben marad (lö szadista kifejezés  ) mert amit kieszeltem neki az nem olyan egyszerű hogy csak úgy átadjam  Innentől kezdve, noha nem egyből de megpróbálok átállni a heti egy-két körváltásra. Addig is kérlek fogadd ajándékom, ami +15 chakra képben teljesedik ki, és ha meglátsz bárhol nyugodtan leüthetsz  Megengedem  //


Pedáns egy szűkebb mellékágon vezetett keresztül téged, miközben kezével a falakat simította végig. Léptei alig vertek vízhangot az egyébként eléggé halk csatornában. A víz csöpögése, és csordogálása volt talán az egyetlen ami megtörte az egyébként kietlen folyosó csendjét.
- Itt vagyunk… ehh… nem szeretek ide jönni…
Morgott magában egy sort pedáns majd belökött egy ajtót, ami szintén tökéletesen illett a falba. Mintha csak onnan vágták volna ki. Odabent meleg fény hívogatott benneteket, amit egy olajlámpákból álló csillár szolgáltatott. Elektromos lámpa is volt, de az a műtő asztal felett foglalt helyet. Isha akivel korábban találkoztál az ajtóval szemben egy másik asztalnál ült és éppen valamin dolgozott. Körülötte szanaszét papírok hevertek, míg a munkaasztalon különböző üvegcsék voltak szintén teljesen rendezetlenül. Mikor Pedáns megköszörülte a torkát hátrapillantott, majd azonnal fel is pattant a székéről, száján negédes vigyor játszott.
- Ó hát megérkeztetek. Nagyon jó, nagyon jó! Látom nem szedte le Merui a piciny buksidat drágaságom… nagyon helyes, nagyon helyes.
- Isha a fogai… kérlek…
- Ó igen, hogyne-hogyne!
Isha még éppen félúton állította meg a kezét. Pedáns észrevehetett valamit, amiért megszakította a révedezésbe vesző szempárt, amivel Isha kezdett téged nézni. Vajon mit akart csinálni?
- Gyere drágám foglalj helyet… - egy rendes kipárnázott fejtartós székhez vezetett a műtőasztal mellett. Kényelmesnek ígérkezett, bár a székre erősített bőrszíjak hagytak némi kivetnivalót az ülőalkalmatosság biztonságára tekintve.
- Akkor nézzük… - miután helyet foglaltál kezébe vette az állkapcsodat, és kezei körül zöldes ragyogás tört elő. Halk zúgást hallhattál, ahogyan a Jutsu segítségével megvizsgálta a hiányzó fogaidat.
- Rendben… kettő őrlő, és egy metszőfog… ebből kettő csontfog… hmmm…
Egy papírt vett elő, és feljegyezte a megtudottakat.
- A két csontfogat pótoljuk akkor, a tejfogat nem. Arra nincs szükség, mert már ott van alatta a csont, úgyhogy az hamarosan előtör. A hatos őrlőt, akkor megcsinálom most, és… akkor az mehet úgy igaz?
Hátratekintett Pedánsra, aki bólintott.
- Jól van. És akkor a metszőt is pótoljuk… Ez bele fog telni egy kis időbe, de estére végzünk.
Isha odalépett a szekrényéhez, és egy üvegcsét vett elő, meg néhány fapálcát. Az üvegcsében lévő masszát egy tálba töltötte majd adott hozzá egy kis vizet, és az összekutyult valamit egy pálcára rákente.
- Nyisd akkor szépen ki a szád…
Majd a masszát rákente a fogaidra, oda ahonnan hiányoztak a szeretett csontfogak.
- A massza tíz perc és megköt. Utána leszedem, és lesz két- három órád, amíg azt teszel amit szeretnél. Addig megcsinálom a pótfogakat, majd ezeket beillesztem az ínyedbe. Az eljárás nem fog tovább tartani egy vagy két óránál. Ezután lehet egy kicsit nehézkes lesz rágni, de biztosan menni fog.

Miután a massza betonkeménységűre szilárdult Isha lefejtette rólad, és intett, hogy gyertek vissza, ha elkészül a pótfogakkal.
- Nos? Szeretnél valamit csinálni? Körbenézni vagy akármi? 

//Bocsánatkérésedet elfogadom. Bár az igaz, hogy kezdtem feladni a reményt... Pozitív oldala, hogy egészen türelmes lettem ez alatt az EGY TELJES hónap alatt, így egy zargatóval kevesebbed van!  viszont örülök, hogy visszatértél és mehetünk tovább.  //



Jobb aztán bal, megint jobb és megint bal. Hm... ez borzalmasan unalmas. Lépések, lépések, lé-pé-sek. Hogy vagyok képes ilyen hangosan lépkedni? Talán csak a hirtelen rám tört fáradtság, vagy a fejemben egyre élesedő fájdalom okozhatta, nem tudom, de nem voltam elégedett magammal. Fáradtan húztam el a számat és szemem kitartóan a földet tanulmányozta. Furcsábbnál furcsább gondolatok töltötték meg a fejemet miközben a fülem mögé simítottam egy eltévedt ezüst hajtincset. Le kellene már vágnom ezt a loboncot, nagyon nehéz tőle a fejem; mégsem visz rá a lélek. Én és a csökönyös ragaszkodásom... Mérhetetlenül szorult helyzet. Na és ha már a jövőre terelődött a gondolatmenetem, mi lesz most velem? Az életem, nos, értelmetlen eddig. Felesleges. Erre a szóra szorítást érzek a mellkasomban. Olyan, mintha valaki almaszeletelővel turkálna a szívemben. Önkéntelenül is a fájdalom forrásához kapom a kezem, de mire cselekedem, annak se híre se hamva. Zavartan emelem fel a tekintetemet, épp jókor, mert az előttem néhány méterrel sétáló férfi egy ajtót fed fel, amit furcsa módon eddig mintha észre se vettem volna. Cöh... nem vagy egyedül... - gondoltam mikor Pedáns megszólal. Persze, szólni nem volt kedvem. A szoba melybe beléptem teljesen átlagosan festett, bár személyes véleményem egészen negatív volt a helyiség aurájáról. Vajon honnan fakadnak ezek az érzések? Talán... nem ez lehetetlen! A szoba megnyugtató világossága csak még tovább borzolta az idegeimet, most legszívesebben visszamentem volna a csatorna vizes és kietlen folyosóira. Honnan ered ez a rossz érzés? Érzem, hogy ott van az agyam legeldugottabb zugában, de mégsem jut eszembe. Közben körülnéztem. Elkerekedett a szemem mikor megláttam egy műtőasztalt és mint amikor egy lámpát kapcsolnak fel, úgy hasított belém a felismerés. Remélem nem voltam túl feltűnő... Végül tekintetem megtalálta a papírokkal fedett asztala mögött írogató Ishát. Egy pillanat alatt játszódott le a szemem előtt egy igen kellemetlen jelenet. 
"-Ne félj kicsi lány én csak megvizsgállak. - a hang egy férfié, idős lehet, de nem látom mert szemem sorosan behunyva tartom. 
 - Hagyjál békén! - hallom a saját hangomat, majd kinyitom könnyektől vörös szemecskéimet. A férfi előttem áll, a szemembe néz. Arcán erőltetett mosoly, kezében papírok. - Engem nem versz át! Én nem vagyok beteg, engem nem kell megvizsgálni. Anya mondd meg neki, hogy nincs semmi bajom! Mondd meg neki! 
Könyörögve tekintek a sarokban álló szőkeség felé aki csak megrázza a fejét és elhagyja a vizsgálót. Az orvos ekkor a kezembe nyomja az egyik papírt. Az utasítás a követező: Rajzold le mit tennél, ha találnál egy sérült őzgidát az erdőben. Ez egyértelmű. Ha nagyon szenvedne fognám a szülinapomra kapott késemet és megölném. Le is rajzolom az elvérző állatot, a vérhez kérek pirosat is. Amikor elkészülök visszaadom az orvosnak, aki megnézi, aztán hirtelen kiesik a kezéből a lap és kirohan a helyiségből." 
Újra a mellkasomhoz szorítom a kezem. Ez az egész... túl hirtelen jött az emlékkép. Akkor kapom csak a helyiségben tartózkodó két ember felé a tekintetem amikor Isha megszólal azon a hátborzongató, csöpögős hangján. Brrr... Gyors szóváltást véltem hallani, majd arra lettem, figyelmes, hogy a szoba tulajdonosa engem figyel. Kissé összeszorítottam szívemhez emelt kezemet. Hátborzongató egy alak! Utasításai szerint cselekedtem és helyet foglaltam abban a szintén furcsán félelmetes székben. Zavaró ez a hely... Én aki egyáltalán nem érez semmit ami félelemhez kötődik (sajnos), rosszul érzem magam egy ilyen helyen. Ezek után felmérte a "kárt" szegény kis számban aztán felírta a hiányzó (hiányolt) fogakat. Egy szekrényből kivett valamit aztán keverés kutyulás következett ami nekem magas és meglehetően unalmas is volt, így inkább ölembe ejtett kezeim töredezett körmeit vizsgáltam. Borzalmas állapotban voltak, így nem is tekintettem rájuk többet. Ehelyett viszont vonakodva de teljesítettem Isha parancsát és kinyitottam a számat. Ezután rákente azt az undormányt a fogaim hűlt helyére és elmagyarázta mi következik, talán nekem, de volt olyan része a mondandójának amit szerintem csak magának mondott. Néhány percen belül, amikor már kezdtem ideges lenni abban a félelmetes székben, levette a megkeményedett kutyulványt a fogaim helyéről, majd intett és én emberfeletti sebességgel pattantam fel a székből és a lehető leggyorsabban tettem meg az utat az ajtóig. A fejem még mindig sajgott és a szédülés is kezdett visszatérni, de végül stabilan álltam meg az ajtó előtt és Pedáns kérdésére rögtön választ is adtam. 
- ... A fhejem eljéggé fáj szófal nagy szífességet tednnél vele, ha lepihednhetnék egy helyiségben amit szobámnhak tudhatok.

//Viiii! Nahát olyan hálás vagyok, hogy tudunk haladni és ilyen gyorsan kaptam posztot is. Na lássuk mennyit fakult az írói tehetségem. *nyújtózkodás*// 


Egy-kettő-három-négy... a franc, hogy is volt tovább? Talán... vigyázz kisnyúl hová lépsz? Néha elgondolkozom rajta, hogy eddig hogyan maradtunk életben. Csodás. Immár az én kis hangocskám is feléledt. Már nincs időm végiggondolni egy jó kis visszavágást Vérengzőek mert ebben a pillanatban Pedáns mozdulatára kapom fel a fejem. Istenek! Vajon miről maradtam le megint? Pedig én tényleg igyekszem összpontosítani a figyelmem egy dologra, de ez néha, nos, nem egyszerű. Főleg, ha az a dolog olyan amihez egyáltalán nincs kedvem. Főleg ha hozzávesszük, hogy semmi kedvem itt lenni. Már szinte várom, Vérengző csípős megjegyzését, ám ő néma hallgatásba burkolózik. Talán jobb is így, elvégre most figyelnem kell merre megyünk. És az sosem egyszerű feladat. 
Folyosók és elágazások sorának nézünk elébe, az már igaz. Megborzongok. Talán a hideg miatt? Vagy a víz halk csepegésének ütemezett hangjától? Apró fejrázással űzöm el az ilyen gondolatokat és igyekszem figyelni az útra. Jobbra, balra, megint balra, most egyenesen és... valahol itt vesztem el a fonalat. Unalmamban a csizmám orrát bámulom, amit úgy tűnt előszeretettel nassolt el az idő vas foga. Az előttem sétáló férfi cigarettájának füstjét még itt, tőle vagy három méterre is megérezni. Gyors kézmozdulattal elhessegetem magam elől a kellemetlen füstöt és még időben állítom meg magam, nehogy köhögni kezdjek. Valamire mintha emlékeztetne... áh ez csak egy bolond emlék, hiszen csak régen a sensei dohányzott. Rohadék. Sose figyelt ránk eléggé.
- Dehogynem. - szűröm a fogaim között a szót, remélem nem hallotta. Úgy utálom amikor így képes vagyok kimondani amit gondolok.
Furcsa volt, de nem újdonság számomra ahogyan Pedáns a falat simította végig a kezével. Pff... elmebeteg barom. Nem túlzás ez? Nem! 
A szoba, melybe jutunk olyan se túl nagy se túl kicsi hatást kelt, bár nem mintha ez engem zavarna. Szerencsére tiszta és higiénikus, nem kell a sarokban aludnom a portól rettegve. Nos igen voltak tisztaságmániás hajlamaim, de csak ha tető van az ember feje felett. Mit is mondott az agyturkász doki? Különös klinikai est. Igen-igen pontosan ezt. Miután végighordozom fáradt tekintetemet a szobán, Pedáns hangjára visszafordulok a férfi felé és felszegett állal fogom meg a kilincset. 
- Hját pefsze... - mikor a férfi elnyomja a füstölgő cigarettáját és még ideszól valamit csak a szememet forgatom. Meglátjuk meddig... Csak azok a drága fogak ne estek volna ki. Francba! Bár a halott öregre nem tudok haragudni elvégre feláldozta az életét egy olyanért mint én. Nos ő sem lehetett épelméjű... Akkor kire haragudjak? Pedánsra? Nem. Magamra? Na de kérem... Megvan! Minden amiatt a hülye nudizós idegen miatt volt. Átok rád Mirubi! 
Gondolatmenetem végén elviselhetetlen eleganciával csapom be az ajtót Pedáns előtt és lecsúszom az ajtó tövébe. Istenek, végre egyedül. Mióta is? Majdnem egy napja nem voltam egyedül. A kezembe temetem az arcomat. Olyan ügyesen tudom elszúrni az életemet.  

//Bocsánat, hogy sok lett, csak... na hát csak! Néhány napig nem tudok majd írni mert elutazom, de telefonról majd igyekszem. ^^//


Ahogy a kezembe temettem az arcom, olyan érzés fogott el mintha a szemhéjaim ólomból, a térdeim pedig kocsonyából lennének. Tenyeremen megéreztem saját vérem különös illatát, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy akár csak le is nyaljam a tenyeremről. Valahogy mintha egy másik világban lettem volna. Vagy nem is! Ez a világ, melyben a fizikai testem ült meglehetősen közelinek tűnt, ám volt itt még valami... valami amit eddig nem ismertem. Valami ami...  egy másik fizikai állapothoz kapcsolt volna. A testemet meg se bírtam mozdítani, csak a lelkem szárnyalt a gondolataim röpültek. Furcsa érzés volt. Talán még sosem történt velem ilyen. Egy idő után a hátam sajogni kezdett, a lábaim pedig elzsibbadtak. Kelletlenül, de felálltam és a szobában lévő ágy felé indultam. Úgy éreztem a végtagjaim nehezek, a szemem le-le csukódott, majd én is kelletlenül az ágyban kötöttem ki. A takarót már nem is volt időm magamra húzni mert hirtelen sötétség borult rá és az egyetlen menekvést az álom jelentette. 


- Hé! Ez fáj engedd el a hajam! - a saját hangom. És mégsem. A kezeimre nézek. Kicsik és puhák, nem olyanok mint most. Nincsenek rajtuk bőrkeményedések a sok kardforgatástól. 
- Tudod mikor! Azt mondták van egy késed. Add ide! 
Nincs késem - akarom mondani, de a szám nem mozog. Ez nem álom, ez emlék, 7 éves koromból, amikor el akartam kezdeni a shinobik életét. Ugyan az Akadémiához túl fiatal voltam, apám tanítgatott a késhajításra. Önkéntelenül szólalok meg. 
- N-nem adom! Az enyééééém! - mondom szinte sikítva. 
A fiú megrántja a hajamat, olyan erősen, hogy könny szökik apró, vörös szemeimbe. Elég! - akarom mondani, de én itt csak megfigyelő vagyok. 
- Akkor kitépem ezt a ronda fehér hajadat. Úgyse szeret senki emiatt. Tudod ugye? Nem vagy jó gyerek. Még az anyád is szégyell! Nem tudtad te hülye? - az utolsó szóra megtépi a hajamat, de nekem már kezemben a késem. A gyerekkori énem szemeim át figyelem ahogy a kezem megmozdul és a fiú csuklójából ömleni kezd a vér. 
- Bo-bocsánat... - kezdem, de mintha valami azt súgná mást kell mondanom. Hogy többé ne bántsanak. - Ha még egyszer a közelembe jössz a csuklód egészében is lerepül. És ez egy kutya volt! - kiáltok rá. 
Ő csak nagyban bólogat és sietve távozik. Megcsap a vér illata. Az arcomra kenődött vércseppek. Ne Lu- akarom kiáltani, de nincs hangom. A kislány összevérzett kezét a szájához emeli. 


Riadtan ültem fel az ágyban, egy röpke pillanatig azt se tudtam hol vagyok, aztán mikor alábbhagyott a zihálásom, beugrott miden. Aztán befordultam a fal felé és igyekeztem még egy kicsit aludni. Épp félálomban voltam amikor furcsa érzés fogott el. Valahogy... Hátrafordultam és Pedánst vettem észre. Gyorsan felültem és hidegen néztem rá, némi megvetéssel is talán. Egy alvó hölgy szobájában lenni igazán illetlenség. Mikor ezt végiggondolom már meg is szólal, mint mindig. KÉT NAPOT?! Istenek! Talán még életemben nem aludtam ennyit. És már megint Az a köpeny. Elfintorodtam, de azért átvettem tőle és magamtól a lehető legmesszebb tettem le. Csakis szükség esetén nyúlhatok hozzá - jegyeztem meg magamban. Amint kilépett egy pillanatig vártam, majd a táskámért nyúltam, ami még mindig a sarokban volt ahol tegnap ültem.  Előtúrom belőle  a fehér garbós pulcsimat. Körülbelül csak ezek vannak nálam, több nem fért be az indulás előtt. Magamra kapom ezeket, majd végighúzom a hajamon az egyik tenyerem. Már nagyon hosszú, a derekamon is túlnőtt. De szép és ápolt. Mondjuk, most éppen nem., elvégre sok sok rendetlen hajszál össze vissza, néha csomókba tömörülve. Mikor kész vagyok a karomra teszem azt a borzalmas kabátot és a garbómat is amitől nem vagyok hajlandó megválni. Kilépek az ajtón ahol Pedáns kijelentése után el is kezdek sétálni a férfi után. Egy fürdőhelyiségbe jutunk, ami egész tisztának tűnik ahhoz képest, hogy a csatornában vagyunk. Elfintorodom, de nem teszem szóvá aggodalmaimat. Amint a férfi magamra hagy, gyorsan megszabadulok a ruháimtól, csak az alsóneműt hagyva magamon, feltűzöm ezüst tincseimet a hajtűmmel és az egyik kabinba zárom magam. Ott leveszem a maradék ruhadarabokat is és megnyitok egy csapot. Amint a hideg víz eléri az arcomat összerezzenek és gyorsan megmosom a karjaimat és a többit ami, nos néhány helyen kicsit véres maradt. Vegyük például a kezemet. Egy pillanatra a víz vöröses árnyalatot vesz, majd újra átlátszóan folyik le a lefolyóba. Hideget használok, mert az épen tartja a bőrömet és kiűzi minden rossz gondolatomat a fejemből. Már megszoktam. A sok patakban fürdés után ez melegnek is mondható. Elmosolyodom és gyorsan elzárom a vizet. Kilépek a zuhanyból, magamra kapom a ruháimat és a garbómat, majd immár tiszta gondolatokkal veszem a karomra a kabátot. Fúj... nem szeretem. Nagyon, nagyon nem. Kint Pedáns vár rám, szokásához híven cigivel. Na igen. Ezt sem szeretem. Karba teszem a kezem és megállok előtte. 
- Ész a fhogaimmal mi ljett? - nézek rá hidegen. Nos igen. Hiányoznak. 

//Nos, bocsi a késésért, először becsúszott egy utazás, aztán meg egy kis betegeskedés de itt a poszt. Tudom mélyen a saját színvonalam alatt van, de gyorsan kellett összedobnom így délután. Rohanok is tovább. ^^// 


Egy, kettő... három? Hanyadszorra is lépek hármat ropi lábaimon? Sokadszorra te nagyeszű. Nem zavartatom magam a gúnyos beszólás miatt elvégre: Nem én vagyok az aki egész nap egy tükrön keresztül nézi a világot. Ezután csend következik. Mintha unatkozni is kezdenék. És megint sétálunk, jól gondolja aki olvassa. Csak a séta tud ennyire untatni. Legalábbis külső szemmel ezt fedezheti fel az ember az arcomon. Butusok az emberek. Annyi lehetőségük van, mégsem gondolják át a dolgokat. Ez a lány most tényleg unatkozik? Nos ami most történik, inkább színészi vénám alkalmazása lehet. Apró mosoly jelenik meg a szám szélén, de igyekszem azonnal le is radírozni. Hogy miért van szükség minderre? Épp az utat memorizálom, ami nos, nem könnyű feladat. Óvatosan a zsebembe csúsztatom a kezeimet. Fázom. Furcsa az élet. A Hó Országának szökött shinobija aki már 15 fokon is vacogva veszi fel a télikabátját. Itt pedig minden olyan szokatlan... nem. Nem szeretem ezt a helyet. Pontosítom: a hideg futkos a hátamon ezektől a folyosóktól. Sóhajtok egyet és az eszembe vésem: jobb kanyar. Sejtem, hogy hova megyünk. Megborzongok és még jobban összehúzom magamon a fehér pulcsimat. Szeretem ezt a pulcsit. A kardomat nagyon hiányolom, de egyenlőre nem teszek róla említést. Amikor megérkezünk, sem szakítom meg a csendet. Nincs miért. Egy pillanatra lehunyom a szemem és gyorsan túlteszem magam a rendelőt illető emlékeimen. Istenek mennyiszer hurcolt el anya az orvoshoz. Még jó, hogy agyturkászhoz nem volt kedve elcibálni a kis fehérséget. Amint belépünk rögtön elborzadok egy kicsit. Na ehhez a pasashoz képest még a hideg is kellemes társaság. Arra a székre pedig eszem ágában sincs gondolni. Gyerünk Lulu most légy erős. 
Amint Isha végzett a fogaimmal azonnal kipattantam a székből és tettem is néhány gyors lépést az ajtó felé. 
- Az utolsóval kapcsolatban... nem ígérhetek semmit. - nézek utalóan a férfira, majd követem is Pedánst ki erről a furcsa emlékeket idéző helyről. 
És végre normálisan tudok beszélni! Habár nem olyan mint régen, de megteszi. Összekoccintom néhányszor a fogaimat, ettől remélve a választ: igaziak vagy ez csak álom? Szerencsére nem álom. Viszont ez a hely továbbra is egy rossz álom. Két év? Addig öngyilkos leszek. 
Az evés ötletére elfogott a hányinger. Egy napot kihagytam, mégsem tudok enni. Nehéz felépülnöm az anorexiából. Két éve kezdődött, amikor kövérnek hittem magam. Mivel senki se kezelte, elfajult a helyzet, olyannyira, hogy 45 kilóról 35-re csúsztam vissza mindössze egy hónap leforgása alatt. Az arcom beesett, a karjaimban nem volt erő többet. Ha az a nő nem ment meg már halott lennék. Szerencsére erre volt gyógymód, viszont a testem megszokta, hogy nem eszik sokat, így a súlyom 38 kiló körül meg is állt. Se le se fel. Talán ezért nem nyúlok egy ujjal sem az ételhez. Bocsánatkérően nézek a férfira, miközben azzal játszom, hogy a tányért tologatom oda vissza, előre hátra. Csak egy cseppnyi vér is többet érne most ennél. A férfire nézek amikor megszólal. 
- Háááát... Nincs pontos hely amit meg szeretnék nézni. De lenne valami. Emlékszel Mirubira? Jó ok hülye kérdés, ki nem emlékezne de... nos ha nem vagytok ott én már máshonnan nézném a világot. De ilyen emberek léteznek... és az ő erejükhöz képest én... alig vagyok képes valamire. - hát igen. A vak is látja milyen pálcika vagyok. Szörnyű. Na és a tárgyi tudásom... halál. A kardom nélkül mint most is... halálra vagyok ítélve. - Szóval a segítségedet kérem.

//Ok ok... csak ilyen kis lelkiismeretes és mindent túlaggódó vagyok ^^ //


Nekem akkor is fájt! Ne nézz így rám! Persze... könnyű csúnyán nézni, ha nem te vagy 35 kilo és nem a csontjaidat töröd össze egy eséssel. Megtapogatom fájó karjaimat. Természetesen nem mondok semmit a barbár módszerre amivel felrántott a földről, csak elfintorodom. Így kell bánni egy hölggyel? Természetesen nem. De végül is kit érdekel most ez? Egy pillanat erejéig a falra téved a tekintetem, majd rögtön vissza is röppen a férfi szemeire. Még kis koromban tanította anya, hogy a szem a lélek tükre. Akkor még szeretett engem. Vagyis... inkább csak igyekezett nagyon úgy tenni az én érdekemben. Nem jött be anyuci, bocsi. Végül ez a roncs lettem. A szemem meg... ha most bele néznél megijednél? Mindig is féltél a szememtől nem igaz? Kiűzöm ezeket a nyugtalanító gondolatokat az elmémből, majd enyhén ki is kerekednek a szemeim amint a férfi szempárját figyelem. Csak nem...? Azt hiszem először én sem értem mit látok, csak egy pillanattal később, amikor már Pedáns el is tűnt két méteres körzetemből. Hogy őszinte legyek, nem is bánom. Ez az egész kezd nagyon zavaros lenni. De én meg fogom fejteni mi is történik itt. Hiszen rejtélyek nélkül nagyon is unalmas az élet. az ujjam köré csavarom az egyik fehér tincsemet, majd csavargatni kezdem. Rossz szokás, de nem tehetek róla. Ha az ember sok ideig egyedül van nincs aki megmondja neki, hogy mit is kellene tennie, vagy éppen mit nem. Csendben hallgatom a férfit és most kivételesen oda is figyelek arra amit mond. Amikor közelebb lép önkéntelenül is elhúzódom. Menj innen! Távozz Sátán! Ilyesmik jutnak eszembe de végül nem mondok semmit csak hallgatok tovább. Hm. Hát jó, ha úgy vesszük nem lesz ez olyan durva. Jobban szerettem amikor önbizalom hiányos voltál. Ja. Az három éve volt ezt ne felejtsük el! És már mindjárt 17 leszek! Nem mindegy... bár tudom két évet simán letagadhatnék. A kislány jelzőt nagyon utálom. Aki így szokott hívni általában üvegcsévé válik a táskámban. Tényleg! A táska! Miközben elkalandozom azért igyekszem figyelni is. Amikor a férfi lehunyja a szemét felsóhajtok és az egyik falat kezdem tanulmányozni. Furcsa hely az biztos. Én pedig nagyon gyanakvó vagyok. Végül sikerül rávennem magam egy újabb sóhaj közepette, hogy az előttem álló mellkasára helyezzem a kezem. Rögtön megcsap egy furcsa szag, ami engem legjobban a kórházi váróterem dohányszagú folyosóira emlékeztet. Megrázom a fejem mikor egy emlék bukkan fel a szemeim előtt. Régi emlék, megfakult már. Anya könnyes szemmel ül a folyosón, miközben a papírjaimat szorongatja. Lenézek az éppen készülő rajzomra. Én egy karddal. A kard pedig egy fiú mellkasában ül. Anya sírt... szörnyetegnek nevezett mindenki előtt. Utálni akartam őt... aztán egy nap a kezem önkéntelenül mozdult. Felvágtam kék ereiket és csak figyeltem a kicsorduló bíbor folyadékot. Nem bántam meg. Az emlék szerte foszlik én pedig  ott maradok a gondolataimmal. Szorosan lehunyom a szememet és koncentrálok. Az előbbi incidens miatt kissé zaklatottak a gondolataim, de gyorsan le is nyugtatom magam. Gyerünk Lu csak csendesítsd el az elmédet. Így nem fog menni. Koncentrálok... és akkor érzem meg. Egy pillanatra el is akad a lélegzetem, mialatt megérzem a férfi chakráját. Jesszus! Egyik kezemet a mellkasomra teszem, ez mindig sikerül, ha az ájulás széléig jutok. Nem! Most nem fogok elájulni mint egy hisztis kislány. Már rég nem vagyok az... ez most komoly? Mintha a fogaimmal (átkozott nudi gyerek!) egy kis részt is elvesztettem volna magamból. Úgy hívják önbizalomhiány. És enélkül furán érzem magam. Mindenesetre megnyugszom és folytatom amit elkezdtem. Egész jól haladok, már megszoktam a furcsa érzést is amikor... 
- Au! Rohadék! - csúszik ki a számon. 
Végül is megmondta. Nem is tudom... furcsa ez az egész, mintha... nem is tudom valaki a belsőmben turkálna almavágóval. A hasonlatok koronázatlan királynője. Gart. Megdörzsölöm a halántékom, mire a sípolás a fülemben is enyhül, majd újra próbálkozom. Még egyszer... ám ennek is ugyanaz lesz a vége, talán most még a fejem is belesajdul. Rendben. Mélyen beszívom a levegőt és megint koncentrálni kezdek a férfi chakrájára. Most mintha egy kicsit tovább jutnék, de újfent elbukom. Közben igyekszem néha mondani valamit a jelenlegi érzésről. Újra és újra próbálkozom, de mindegyik sikertelenül zárul. Mintha mindez már időtlen idők óta folyna. Közben néha egy-egy rövidke mondat hagyja el a számat, de semmi pozitív. Egy óra telhet el, én viszont napoknak érzem. Aztán egyszer csak vége. Nem tudom tovább tartani magamban a reményt! Mi ez? Ilyen hamar feladnám? Eltávolodok a férfitól és a mellkasomhoz szorítom a kezeimet. Sikerülni fog! Lábaim meggyengülnek a folyamatos állástól, de tartom magam. Pedáns mellkasára helyezem a kezem, immár másodszor és lehunyom a szemem. Nem is számolom már hányszor éreztem mintha a lelkembe piszkáltak volna, a szívemben kaparásznának és a fülemben tartanának fúvós hangszer versenyt. Az idő megint összefolyik egy olyan elérhetetlen masszává, ami számomra is ismeretlen. Nincs múlt, vagy jövő, csak a végtelen jelen. A percek órákká növik ki magukat, majd az órákból napok lesznek. De honnan is tudhattam volna, hogy alig három órácska telt el a kezdet óta? Hiszen nem létezik most számomra mist, csak az idegen chakra és a sajátom. Újabb próbálkozás. Talán ez lesz az utolsó amit fáradt testem kibír. Szóval meg kell próbálnom! És akkor... furcsa érzés kerít hatalmába ahogy megérzem a férfi érzéseit. De ezek nem olyan ridegek mint eddig voltak. Mintha valami egészen barátságos is lenne itt. Épp elkezdene érdekelni a dolog amikor minden megszűnik létezni körülöttem én pedig zuhanni kezdek a mélységbe. Kinyitom a szemem az esés közben, kikerekedett lélektükreimen megcsillan a helyiség tompa fénye. Nem hiszem el! Ma már harmadszorra! 

Au! Basszus rohadj meg föld! Nem hiszem el, hogy te is cseszegetsz! Persze! Forduljon csak az egész világ ellenem. Elgondolkozom. Talán mégsem az egész világ. A vérem mindig velem lesz. Kivéve ilyen alkalmakkor amikor elhagyom valahol a táskámat egy pusztában. Ügyes vagy Lu, most kénytelen leszel újat szerezni, vagy katt katt lesz. Öt nap a bíbor folyadék nélkül és én már azt se tudom hol vagyok. Nem akarjuk megismételni a kohohai esetet. Kelletlenül, de elfogadom a felém nyújtott kezet, majd mikor újra a talpamon állok a földre nézek. Hm. Vehetjük úgy is, hogy pálcika lábaimat nézem. Azt hiszen tudom miért nem szeretem az olyan nadrágokat ami rám tapad. Pedig most csak ezt tudtam előkaparni a cuccaim közül. Mindegy. Szerencsére már felszedtem három kilót, szóval nem vagyok életveszélyben. Kivéve ha összetörnek. Istenek! Miért kellett pont nekem ilyen betegségben szenvednem? Nem is voltam kövér... csak annak képzeltem magam. Borzasztó. Tönkre tettem ezt az amúgy is véknya testemet. Amikor a férfi megfogja és megvizsgálja a kezem, az első gondolatom az, hogy tegye le a kezem mert bajok lesznek. Aztán megérzem a szúró fájdalmat a tenyerem közepe felé lüktetni. Au! Felszisszenek,de nem rántom rögtön magamhoz kis kacsómat. Teljes közönnyel nézek a sebre. Nos ez csak egy kis karcolás ahhoz képest, hogy két éve jó alaposan megtapostak. A fejemet miért kellett? Még mindig látszik a heg a jobb szemem mellett, ha lemosom az alapozót arról a helyről. Bizony... újra a vágásra nézek. Nem vészes, csak ne lenne teletűzdelve ezekkel a kis szálkákkal. Hirtelen valami csöppenését hallom a kezem felől. A földre nézek. Bíbor folyadék csöpög le a kezem éléről, egészen a padlóra. A szemeim tágra nyílnak. Sokszor hagyta már el a testem a vérem, de még sose ily' gyorsan. Talán csak képzelőzöm... hiszen ez lehetetlen. Meredten bámulom a kezemet amíg Pedáns elvégzi rajta a szokásos műveleteket és csak akkor eszmélek rá hogy kérdezett valamit amikor már végzett. A tekintetem az egyik távoli falra téved. Mintha onnan próbálnám leolvasni a választ. Végül úgy gondolom mégis csak mondanom kellene valamit, így sóhajtok és zongorázó mozdulattal kipróbálom a kezemet. Rendben van.
- Fiatal vagyok, rengeteg dolog van amit még nem láttam. Rengeteg minden amiért a világban a helyem...
Gondolok közben a betegségemre és természetesen a sok sok sérelem visszafizetésére. Sóhajtok. Mostanában túl sokat gondolok a múltra. Talán ez az engem ért sokk eredménye, vagy tényleg kezdem elveszteni az eszem? Már elveszetted drága csillagom. Hogy mi? Amit ekkor a férfi tesz teljesen ledöbbent. Megvágta a tenyerét, ez még rendben is van. Máskor nem szokott így meglepni egy ilyen hétköznapi dolog. Most viszont... túl sok az a négy nap. Túl sok... Egy pillanat alatt hasít a fejembe a szokásos fájdalom. Pedáns kicsorduló vörös vérén megcsillan a terem lápáinak fénye. És ennyi... Nem! Nem ennyi! Csak állok ott, tágra nyílt szemekkel, lebénultan. Halk suttogást hallok a fülemben. Kedves szavak, olyanok amiket még sose hallottam Tőle. És ez az ami miatt idegeim pattanásig feszülnek, én magam pedig kételkedem a saját öntudatom stabilságában. Menj mást boldogítani! Hagyj! Erre csak kacagást hallok a fülemben mire hátrálnom kell néhány lépést. Kintről ebből vajmi kevés látszódhat, csupán az, hogy átölelem magam a karjaimmal és remegek. De ami az elmémben történik...
Mindent elborít a sötét színű köd. Csak egyetlen alakot látok magam körül körbe körbe táncolni. Pislogok. Ő én vagyok? Nem! Nem nem! Aztán elmerengek ezen a dolgon. Ez nem a szokásos, tükör előtti hely, most sokkal fényesebb a hely. Lehetetlen! A táncoló alak ekkor megáll és fölém hajol. Most veszem csak észre, hogy a földön ülök. Az arcomon, vagyis az Ő arcán betegesen pszichopata mosoly fut át. 
- Tudod... rég nem voltam már odakint. Nem akarsz cserélni drágám? - suttogja a fülembe csöpögős hangon, mire megrázom a fejem. 
Ő minden ami rossz bennem. Vagyis a rossznál is rosszabb. Ha tudtam volna, hogy a szüleim megölése ezt hozza ki belőlem életben hagytam volna a nyomorultakat. Újra megrázom a fejem és eltaszítom magamtól a lányt. 
- Nem kapod meg a lelkemet! A lelkem csak az enyém, senki más nem fogja irányítani a mozdultaimat csakis én! Ez az én testem! 
A lány a szavaimra lebiggyeszti alsó ajkát. Abban a pillanatban nagyon is hasonlít hozzám... ám ez csak egy pillanatig tart. Aztán hirtelen mellettem terem, kezében egy vérvörös élű késsel. Az arcomat vágja meg, majd lenyalja a pengéről a vért. 
- Egyszer úgyis elkaplak! Most már a véred is az enyém hallod? Az enyém!
- Igen, de a vér az én testemben van butuska. 
Szinte egyszerre mosolyodunk el, ám ő gyűlölettel a tekintetében. 
Aztán a hely eloszlik én pedig ott találom magam a teremben. Hogy mi? Aztán eszembe jut, hogy ez nem volt valóságos. Ökölbe szorítom az egyik kezemet és nagy levegőt veszek. A fejfájás erősödik, aztán hirtelen el is múlik. Megúsztam. De ha még egyszer előfordul már nem tudok majd elrohanni. Szóval gyorsan meg kell pattannom innen. Kisimítom a hajam a szemem elől és a földre nézek. Milyen érdekes az a karcolás ott... Hm... Az a másik érdekesebb. 

Pedáns kissé aggódó arckifejezése kis idő múlásával szavakban is megformálódik.
- Legyen ennyi mára, nem akarunk egyszerre túl sokat rád zúdítani.
Reflexszerű mozdulata elárulja, egy cigarettáért nyúlna, de véres kezével inkább hanyagolja szokását. Ezután int hogy kövesd jó Lu módjára. Amint így teszel röpke pillanatok alatt a szobád ajtaja előtt találjátok magatokat.
- Nos, akkor ennyi is lenne, holnap folytatjuk. Ha netalántán éhes lennél az ebédlőbe nyugodtan kiszolgálhatod magad. Ha bármi kérésed, kérdésed van, a dokinál megtalálsz. Pihend ki magad, holnap sokkal nehezebb dolgod lesz. Most ha megbocsájtasz... - Ezzel a lendülettel a férfi hátat is fordít neked, még időt sem hagy arra, hogy kérdéseid feltegyed, esetleg észrevételeid megosszad vele. Bizonyára a sebe sarkallja sietségre, nem véletlen, hisz mihamarabb le kell fertőtleníteni. Egy ideig állsz még az ajtó előtt, bizonyára az előző események láncolatai végett, mire egy távoli beszélgetésre leszel figyelmes.
- Nem érdekel! Ez a katonáskodás, már a seggemen jön ki...
- Jól van jól van, ezt inkább bent beszéljük meg.
Fél füllel még ilyen állapotban is elkaptad a lényeget. Zavarodottan nem tudsz pontos megfogalmazásra, következtetésre jutni, de talán nem is akarsz. Fontosabb dolgod is van, még pedig saját démonaid ágyba dugása. Amint beérsz a szobába gyorsan elnyom az álom, akár lefekszel, akár nem. Lehetséges, hogy mások chakráját letapogatni fárasztóbb mint megölni őket?

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Másnap lágy kopogásra kelsz, amint kinyitod az ajtót Pedáns fogad egy némiképp megkönnyebbült mosollyal az arcán.
- Kezdhetünk, Lu? Itt kint megvárlak. - Kezében egy jól megtermett piros almát tart, minden bizonnyal gyors reggelinek szánva. Amint elkészülődsz Pedáns odaadja az almát, ha nem fogadod el megvonja vállát és ő kezdi el enni. Amennyiben elfogadod egy biccentéssel jelzi a jó öreg "szívesen" szócskát. Kis idővel odaértek a tegnapi kiképzőhelyre, felveszitek a megszokott felállást, majd a férfi megszólal.
- Ugyanaz a nóta. Kutakodj, de most elesés nélkül. Ja és nincs tapizás.


// A feladat ugyanaz, azzal a kivétellel, hogy nem érhetsz hozzá mentorodhoz. Viszonylag közel elhelyezkedve kell a chakrádat kiterjesztened, majd eljátszani az előző menetet. Pedáns újból próbálkozna a megakasztással, sac-per 4-5 alkalommal sikerülne is neki. Az előző esethez képest kevesebbszer akadályoztatna, bizonyára azért mert tudja, az ilyesféle technikahasználat fokozza a nehézséget. Meg is hozná az eredményét, az elején könnyen rákapnál a dolgokra, meglepően folyamatosan haladnál előre. Egyre több chakrát érzékelnél, míg 2 óra próbálkozás után el nem érnéd a stabil állapotot, hol már könnyedén fent tudod tartani ezt a fajta érzékelést. Az utolsó próbálkozásod úgy ér véget, hogy Pedáns lágyabb pontját érzékelve beugrik egy gyors kép előtted. Egy kislány, ki a férfi kezét szorongatja. Az érzés melengető, nem véletlen, hisz a chakra emlékeket is hordoz magában. Az, hogy rákérdezel-e a lányra, vagy sem, az rajtad múlik. //