Csatornarendszer

//Még élek! És! Nem baj, ha ihlet és idő híján nem hol-holt írtam, hanem egyszer látás aztán a többit? O.O So sorry, amikor időm volt irogattam. Innentől leszek rendszeresebben//


Összevont szemöldökkel nézek az előttem álló férfira. Váo! Na ez meglepett. Mivel babonás családban éltem, így a szüleim mindent igyekeztek nekem megtanítani arról, hogyan olvassunk egy emberben. És ő most... igen, valami volt ennek a "volt"-nak a hátterében amiről fogalmam sincs. Ez pedig zavaró. Sajnos nem tudok együtt érezni, hiszen én magam eddig csak egyetlen embert vesztettem el aki fontos volt a számomra. Felrémlik előttem egy boldog, vörös tincsekkel szegélyezett arc, ám ez nem tart soká, amilyen gyorsan csak tudom el is tüntetem a képet. Megcsóválom a fejem és már hallom is ahogy valaki ezt mondja: Gyengülsz Lulu! Ehhez inkább nem szólok hozzá, s újra Pendánsra nézek. A technika neve hallatán felcsillannak vörös lélektükreim, de a férfi is csak egy pillanat erejéig láthatja a lelkesedésemet. Komolyan bólintok, de nem tudom megállni, hogy egy ici-picit ne mosolyodjak el látva, hogy bölcsen elteszi a cigarettát. Igen jó döntést hozott, mivel ha nem így tett volna szembe is találta volna magát durcás arcommal. Istenek, sose értettem miért akarnak egyesek cigaretta általi fájdalmas halált. Persze... a halál így is úgy is eljön, de azért nem mindegy. A sensei is majdnem kiköpte egyszer a tüdejét. Bor-zasz-tó. Végighallgatom amit mond, aztán bólintok, hogy megértettem. Ha megszólalnék rekedtes lenne a hangom, mivel hangszálaim még mindig nem heverték ki a néhány napja történteket. Meg hát, felesleges lenne szólnom. Azért az utolsó mondat sérti az önbecsülésem. 
- Persze... majd biztos fel is adom. - mondom vérig sértve.
Sóhajtok és újra felöltöm komoly álarcomat. A százhatvannégy közül mindig sikerül választanom egyet. És most ne nézzetek hülyének, ez kérem családi örökség! Csak az én önbizalom hiányos, szerény anyám nem használta soha ezt a "képességet" - a gyenge lelkű virágárus. Tökéletes egy olyan férfinak aki harcos, pont mint az alkoholfüggő apám. Ez aztán a szeretet... Viszont megint elkalandoztam. Ez is amolyan... tini dolog na! A makacsságot is ezzel magyarázom mindig és eddig csak tizenhárom ember nem értett ezzel egyet. Szerintük ez jellemi hiba volt. Barmok... A férfire nézek és lassan mély levegőt veszek, miközben elcsendesítem gondolataimat. Belső szemeim előtt megjelenik a chakrahálózat. Nos, ha figyelek ez a része még egyszerű is lesz. Igyekszem megint az előbb elsajátított módszerrel megtalálni a szükséges pontokat. Mit is keresek egyáltalán? Feledékeny... A rossz kutyák nyugszanak! Szóval hol is tartottam? Ha jól gondolom a tapintást és a látást kell valahogy manipulálni. Rendben... nem lesz ez egyszerű, de azért megoldom valahogy. Ahogy megérzem a férfi chakráját el is kezdem keresni az említett pontokat. Egy ideig még a kétségbeeséshez is fogható érzés is úrrá lesz rajtam, aztán gyorsan megnyugtatom magam. Menni fog ez. Egész gyorsan rá is találok a látásra. Megérzés lett volna? Tuti nem. Menő vagyok és kész! - na jó ez nagyon gyerekes volt. Igen... Igen. Egy ideig nem teszek semmit, csak várok, aztán megpróbálok tenni is valamit. Az előző módszerből indulok ki. Valahogy megmagyarázhatatlan amit teszek, hiszen hogy öntenéd szavakba azt, hogy valami mást láttatsz egy emberrel? Furcsa dolog ez. A chakrát kellene manipulálni, de mégis a chakrapontoknál kell hogy maradjak... áh ez bonyolult! De nem lehetetlen. Csak a bolondok mondják azt hogy valami lehetetlen. Amikor először próbálkozom, kissé mondhatni elszúrom a dolgot, így kezdhetem is elölről. Már csak azt kell közben kitalálnom mi is legyen maga az illúzió. Végül nincs időm semmi lényegeset kitalálni, csak hirtelen megjelenik egy kép a szemem előtt és végül rászánom magam, hogy az maradjon. Valahogy sikerül egy kis időre manipulálni is a látást, ám hamar elvesztem az uralmam az illúzió felett és újra neki kell esnem. Fogalmam sincs mióta próbálkozom már, amikor sikerrel járok. Habár ez is csak részleges. Majd azért visszatérek még rá. Akkor nézzük azokat az idegeket. Egész gyorsan megtalálom a kívánt pontokat, amiket érint maga a genjutsu. Kis bökkenőkkel ugyan, de egész jól megy. Próbálom az előbb elképzelt illúziót lefesteni, úgy, hogy az "alany" úgy érezze van valami ami lefogja, ne csak lássa azt. Ez viszonylag könnyebben megy. Akkor most térjünk is vissza a látásra. Isten - tudom nem létezel de azért akkor is! - ezt kell majd fenntartatom? Hát rendben! Nem fogok meghalni ennyitől. A látást már sikerül valamilyen szinten tartanom amíg áttérek az érzékelésre. Az már kevésbé megy jól mint eddig. Egy. Kettő. Négy. Három de mindegy. Négy. Öt. Hat. - magamban számolom a perceket amik csak úgy eltelnek, miközben igyekszem összpontosítani. Lehet, hogy több volt ez mint hat perc? Nincs időérzékem, sose volt. Igen, hiányosságaim újabb jelöltje. Borzasztó vagyok. De bocsi Világ, én így is szeretek élniii! Újra az előttem álló problémára figyelek. Hát... gyorsan a látást újra kezdem, majd igyekszem szinten tartani, amíg áttérek a tapintásra. Bonyolult, de meghatározhatatlan időn belül úgy érzem sikerült. Úgy ahogy. És mit látott/érezhetett az "alany"? Azt ahogy kezek fogják le (és kúsznak egyre feljebb rajta). Véres kezek. Menthetetlen vagy. De... egész jó lett. Erre oda sem figyelek. Hm. Azért nem lett a legtökéletesebb, de így elsőre... 

Csak nem sikerült? Nem. A szemeimet forgatom a férfi kritizálására. Ez az amit soha sem tudtam elfogadni másoktól. A kritika. Természetesen magamat nagyban felülbírálom, hiszen ettől olyan érdekesek a másodperceim. De el is kanyarodtam a témától. Mindig ez van. És téged ez zavar? Nem zavarna, ha nem lennél egy idióta. Au! Nem ez volt a legbunkóbb mondat amit valaha Vérengzőtől hallottam, de azért fájt a szívemnek. A nemlétező szívemnek. Magamban elmosolyodom, ám kívülről még mindig a durcás fintor látszik az arcomon. Csendben, egyik szemöldökömet felvonva hallgatom a férfit, hideg arckifejezésemet csak szemeim izzó vöröse színezi kissé. Amit mond az értelmes, most jó is ha hallgatom, ám mindig van egy pont amikor már szónoklatnak minősítem a beszédet. Szomorú... de ilyen az élet. 
- Ok ok öreg fogtam! - mondom kezeimet magam elé tartva. Azt inkább nem teszem hozzá, hogy ha folytatja akkor még el is veszti a figyelmemet. Teljesen. 
Sokszor gondolkozom el a saját jellememen. Egy ilyen szituációban csak egy makacs tini vagyok. De ha tovább pörgetünk... két napon belül már egy sarokban kuporgó vérre szomjazó őrült leszek. Ettől lesz... hogy is mondjam... érdekes az élet? Hiszen rengeteg dolog olyan unalmas. Gondoljunk csak a színekre. A fehér oly' unalmas... egy idő után mindenképpen. Ezért kell feldobni ezt a színt. Megtörni a csodás tisztaságát egy kevés bíborral. Én ebben hiszek. Abban, hogy a sorsunkat mi formáljuk, nem az formál minket. A vilég felett őrködő istenek pedig csak az elborult emberi elme szülöttei. Nincs senki aki vigyázna rád... ha léteznének akkor csak megszántak volna egy egyedül bolyongó tízévest akit minden sarkon el akarnak rabolni nem? Gyönyörűen is folytatnám a gondolatmenetet, de már nincs időm ilyesmire, mert furcsa hangok ütötték meg a fülemet. Elborzadva és sok sok lenézéssel néztem az idegenre. Aztán Pedánsra pillantottam. Majd megint a férfire. Ok... időt kérek! Karbe tettem a kezem és szúrós szemmel néztem Pedánsra. 
- Borzasztó hangsúllyal ejted ki a nevem öreg.
Miközben a fejemet ingatom gyorsan kiterjesztem lelki szemeimet és megfigyelem a férfi chakráját. Hát nem a legtöbb... mindenesetre megkeresem az említett pontokat, s bár egyszer majdnem elvesztem az uralmam a látás felett, azért sikerül végül a "szabotázs". Lusti vagyok újat kitalálni most, így ugyanazokat a kezeket használom. Mindez elég hamar megy, már csak a legutolsó rész van. Fenntartani a dolgot. Felemelem a fejem és a férfira nézek. A szájam széle önkéntelenül is őrült mosolyba görbül, de gyorsan úrrá leszek magamon. Pedánsra nézek arcomon a legártatlanabb kifejezéssel. Azért figyelsz ugye? Viccelsz? Én ne figyelnék? 

Mindig is tudtam hogy menő gyerek vagyok. Na de ennyire? Falra mászom tőled. Naa! El kell ismerned tényleg jó vagyok! Mikor jön az a rész amikor én lehetek kint és megfojthatom ezt a cigis pasit? Hm. Ez jó kérdés. Sőt elgondolkodtató kérdés. Legutóbb egy hetet bírtam ki vér nélkül, amíg valahogy eljutottam Konoháig. Aztán ott persze kezdődtek is a problémák. Még mindig beleborzongok ha csak rágondolok milyen volt... mintha egy nagy lyuk lenne az emlékeim között amit sehogyan se tudok hova tenni. Természetesen hathatna számomra egy ilyen amnéziás szakasz létezése, mégsem az. Hiszen... egy-két nap kihagyás nem olyan sok. Viszont egy teljes hétnyi őrjöngés a városban, aztán pedig a hosszú órák abban a szűk cellában. A-a! Ha ezeket mind számításba veszem akkor... van még úgy öt napom a teljes őrületig. De ebbe bele kell számolnom azt is, hogy be kell érnem egy ideig a saját véremmel. Istenek... mikor érdemeltem ki azt, hogy elhagyjam a táskámat? Meg a kardomat... hova tűnhettek? A töprengésem közben azért nem áll meg az élet, mikor látom hogy ideje indulni lassan követem is a férfit. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha a lábaim ólomból lennének, én pedig nagyon nagyon fáradt lennék. Ok, lehet, hogy ez egy kicsit sok volt nekem. Annyira azért nem vagyok borzalmas állapotban, hogy itt rögtön elájuljak, de a falnak kell támaszkodnom, hogy tegyek ez ellen. Halvány mosoly suhan át az arcomon, amint a férfi "nem fáradtál el"-jét hallgatom. Átkozott lábak! A fogamat csikorgatva hagyom hogy Pedáns segítsen tovább mennem. Bár gyilkos pillantásokból kap nem is keveset. Nekem nincs szükségem segítségre! Piszkafa. MII? Belső béke... Fél füllel elkapok egy röpke beszélgetés foszlány szerűséget. Mintha hasonlítana azokra a mondatokra amiket előzőleg az ajtón túlról hallottam. Furcsa... van valami furcsa ebben a helyben, amit magam sem tudok még meghatározni. Amint sikerül bejutnunk a szobába, mintha jobban érezném magam, ám ez az érzés is hamar elszáll. A férfi aggódó tekintetéből levonok egy következtetést, majd megrázom a fejem. 
- Meg ne próbáld! - egyik karomat tiltakozóan magam elé emelve mászom be az ágyba valahogy. 
Ennyi önbecsülés azért még szorult belém... és akkor is, ha most nem a gyilkos vagyok aki a világot járja nem lettem más ember. Sóhajtok, majd nézem ahogy az ajtó lassan bezáródik. A csend lassan körbevesz, s olyan érzést kelt bennem, mintha már nagyon, nagyon fáradt lennék. Pedig nem vagyok! Én csak... én csak... sötétség. Azt hiszem sikerült kiütnöm magam.

Ahogy szemeim előtt elsötétedik minden mint amikor a mérleg egyik fele jobbra vagy balra billen, én is úgy kerülök el egy másik helyre, a tudatalattim borzalmába. De most komolyan... utálok álmodni. - valami ilyesmi fut át a gondolataimon, ám ez is olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogom, hogy valaha is gondoltam ilyesmire. Sötétség... hiszen velem sincs ez másképp, senki sem emlékszik az álmai elejére. Vajon hova tűnnek akkor azok a részek? Kiskoromban rengeteget gondolkoztam ezen, meg ilyen hülyeségeken. Mióta is használok ilyen szavakat mint a "hülyeség"? Pillanatoknak tűnhet, mégis órák telhettek el amíg hirtelen egy ismeretlen helyen találtam magam. Igen. Valószínűleg álmodom, ugyanis utoljára tizenkét éves koromban láttam havat egy olyan helyen ahol sajnos elpazaroltam értékes éveim háromnegyedét. Önkéntelenül is megborzongok mialatt szemeimet körbehordozom a tájon. Karjaimat egymásba fonom, akkor is ha valahogy nem érzem a hideget. Fehér tincseimet az arcomba fújja az erős szél, majd mikor kisöpröm őket onnan, akkor veszek észre valamit a távolban. Egy épület talán? Pedig jó szemem van... egy kicsit megerőltetem vörös lélektükreimet, így sikerül is kivennem, hogy egy templom az. Félelmetes aura lengi körül a helyet, ennyit biztosan meg tudok mondani. De hogy miért pont templom... hiszen istenek nem léteznek. Sose léteztek. Ebben a pillanatban el is feledem, hogy álmodom, csak a jelenre koncentrálok. A templom kapuján észreveszek egy vérvörös kéznyomot. Meglepődöm, de azért... mindenesetre túlontúl furcsa ez az egész. Előrébb lépek néhányat, hogy közelebbről is megvizsgálhassam az épületet, vagy egyszerűen csak a kéznyomot tanulmányozzam. Ám valami nincs rendben. Egy lépés megtétele után furcsa, reccsenéshez hasonló hangot hallok. Valahonnan mintha ismerős lenne... A lábam alá tekintek és akkor értem csak meg igazán. Csontokon állok, méghozzá emberi csontokon, onnan ered az a különös hang. Szemeim tágra nyílnak a meglepetés erejétől, amikor a táj amiben eddig álltam hirtelen szertefoszlik, a templom pedig szinte vértengerré válik. Szorosan behunyom a szememet, mindig így teszek ha valami hihetetlen történik, valami amitől azt várom hogy majd magától megoldódjon. Csak akkor pattannak fel a szemeim, amikor hirtelen zuhanni kezdek. Hogy hogyan kerültem a lyukba, fogalmam sincs. Egyszerűen csak... megmagyarázhatatlan... de mintha a félelem apró szikrája tűnne fel a lelkem sötétjében. Én... zuhanok? Hova? Meghalok? Mi? Én...
- Élek! 
Hallom a saját hangomat. Kiáltottam. Ébren vagyok. Szóval az egész előző csak álom volt? Egy ideig fogalmam sincs hol vagyok, sőt az elején még abban is kételkedem hogy ki vagyok. Én Sharo Lu vagyok ez pedig a hideg szoba amiben néhány napja az éjszakáimat töltöm. Igazán... nem otthonos. Mélyen beszívom a levegőt és körbenézek. Megakad a szemem az asztalon, amin úgy tűnik valami ehető dolog van. Én sem vagyok ám földönkívüli, hogy két napig kibírjam az éhséget akkor is ha van más választás. Közelebb megyek az asztalhoz és gyorsan átfutom a kis írást. Kipihenni magam? Azt hiszem nem ez a legjobb szó, de talán tudtam pihenni egy keveset. Az almát elrágcsálom (igen a fogaimmal!), de a rizsből csak egy keveset eszem. Ezután visszaülök az ágyra, a térdemet a mellkasom elé húzom és átkarolom a karjaimmal. Dereng valami arról amit álmodtam, ám aligha jutok ezzel előrébb. Egy szó kőröz csak a fejemben: vér. Hm. Még négy nap. Tehetetlen vagyok az olyan dolgokkal szemben mint a személyisége(i)m. Épp tovább szőném ezt a félelmetesen közeledő esemény gondolatsorát, ám furcsa hangokra leszek figyelmes. Mintha valakik éppen heves szóváltásba keveredtek volna. Érdekes. Oldalra billentem a fejem és úgy hallgatom egy ideig a hangokat. Kimenjek? Ha kimegyek megnézni talán választ kapok arra miért nincs rendben ez a hely. Óvatosan teszem le zoknis lábaimat a padlóra, majd az ajtóhoz lépegetek és résnyire kinyitom. Igen, az biztos, hogy sokkal jobban hallom a hangokat. Kimenjek? Vagy inkább várjak csendben? A-a! Az nem is én lennék. 

Hát ez valami szuper ötlet volt! Legközelebb nem akarsz inkább késsel nekiesni valaki torkának fényes nappal? Emlékeztetlek, hogy ilyesmi történt már, bár a végkimenetel nem volt túl szép. Vékony ujjaimmal megmarkolom az ajtófélfát és fülelek. Minden jobb és érdekesebb mint egy helyben ülni és várni arra, hogy mikor vesztem el az uralmat a saját gondolataim felett. Bizarr. Egy ideig csendben figyelek, sikerül is kivennem néhány értelmesnek hangzó szót, szókapcsolatot, de azokon kívül semmi értelmeset. Lebiggyesztem az alsó ajkamat, de azért még nem húzódom vissza a szobába. Elvégre: próba szerencse. Hátha. Ám ezek után sem történik semmi olyasmi amire az érdekes jelzőt aggathatnánk. Csalódottan veszem tudomásul, hogy mostani pozíciómból csak akkor hallom a beszélgetést amikor a felek egyike felemeli a hangját. Vagy huszadjára átkozom el ezeket a falakat, ám nem jutok vele előrébb. Ennyi... amikor a babonáim is feladják nekem is ideje visszavonulnom. Valami azonban nem hagyja, hogy elhagyjam a mostani helyemet. Ez pedig a kíváncsiság. Tudom tudom... jellemhiba. Aztán mintha lépések hangja ütné meg a fülemet. Önkéntelenül hajolok vissza az ajtó takarásába, a szívem pedig kétszer olyan gyorsan kezd verni mint eddig. Van szíved? Kuss rosszindulatú banya! Végül a hang elhal én pedig visszatérek az ajtó elé. Azonnal beljebb is kell hajoljak, mert hirtelen kinyílik az ajtó. Már nem lepődöm meg annyira mint első alkalommal. Ezután furcsa dolgot hallok. Már ki tudom venni az egész mondatot, de ez cseppet sem nyugtat meg. Épp ellenkezőleg. Még erősebb gyanút kelt bennem. Miről fognak tudni? Gyorsan átgondolom a lehetőségeimet, de egyik sem a legjobb. Nem nagyon akarom követni a beszélő illetőt. Elvégre... még a végén a nagy lopakodásban kitörném az egyik lábam. Az utolsó felhozott lehetőségnél maradok. Akkor inkább a szobában nézek körül. Amikor látom, hogy senki sincs a folyosón és a közelben sem, kimerészkedek és óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. Átnézek a másik szobába, majd görcsbe állt kezemet a kilincsre helyezem. 
- Nyugi Lu. 
Persze ez semmit sem segít. Benyitok a szobába. Ha találok valamit az választ adhat a kérdéseimre. Vagy pedig megindokolhatom a lelkemben azt, hogy miért is akarok innen eltűnni. 

Kutakodom még egy ideig, ám nem jutok semmire. Semmi lényegeset nem találok. Jesszus pedig annyira próbálkoztam. Megnézem az asztal alatt, a szőnyeg alatt és még egyéb helyeken, de csak porcicákat és valami koszhoz hasonló anyagot találok. Ebben a szobában? Kosz? Már csak egy hely van amit még nem térképeztem fel. Szemeim jól követhetően egy szekrényre fókuszálnak. Nézzük csak. Nem olyan nagy, egy ember nagyobb megerőltetés nélkül arrébb tudná tolni, hogy megnézze lesz e mögötte valami. Én viszont... esküszöm miért kell nekem ilyen pálcikának lennem? Persze erre tudományosan az a válasz, hogy túl hamar kezdtem foglalkozni az alapból is vékony alakommal és abból lett az anorexiának hívott nyalánkság. Az pedig a legjobb ha az ember az én életemet éli mert, hogy is mondjam (?) eléggé sokat kell futnom. Ayame-sama most biztosan forog  a sírjában mert szidom az alakomat. Hiszen egy éve ő segített kigyógyulnom ebből a betegségből. Igen. Mindig is tudtam, hogy fogékony vagyok az agyi betegségekre, de hogy ennyire. El is mosolyodnék, ha nem kellene most épp azon gondolkodnom, hogyan nézzek be a szekrény mögé. Inkább azon, hogyan jussak be a szekrény mögé. Megvan! Vagyok elég vékony ahhoz, hogy könnyű szerrel beférjek oda. Úgy sincs annyira a falhoz tolva az illetékes bútordarab. Végül sikerül a tervem, ha nem is tökéletesen, mert a felénél beverem a lábam a falba (ne kérdezzétek hogy) mire égetően kezd lüktetni a bokám. Amikor elérem a tárgyat amit megláttam a szekrény mögötti porban azonnal el is dobom egy fintor kíséretében. Épp kikászálódom a szekrény mögül és a tenyeremről rázom le a port és a zsebkendő esetleges fertőző baktériumait, amikor valaki a számra teszi a kezét. Kis híján elvisz egy szívroham, majd erősen az illető sípcsontjába rúgok. Önkéntelen mozdulat, sajnos többre nincs is idő, csak harapni tudtam volna, az a lehetőség pedig el is lett dobva amikor Pedáns hangját hallom. Komolyan öreg? Ne már. Amikor elenged nincs is időm kiakadva hisztizni a személyiségi és szabadságjogaimról, mert rögtön átrángat a szobámba. A szemeimet forgatom az aggódó szavakra. Magamban megejtek egy gyors kijelentést: Persze. Mindig is őrült voltam. 
- Megoldottam volna. Nem vagyok tehetetlen kislány... - mondom morogva. 
Egy ideig azon gondolkozom, hogy elmondjam e neki hogy mit találtam a szobában. Lehet, hogy nem is lényeges és csak én látok rémeket. 
- Hááát... igazából semmi lényegeset... nos... ezt. 
Előhúzom a zsebemből a papírdarabot és meglengetem a levegőben. 

A csalódott arckifejezés után karba teszem a kezemet és nagyon nagyon csúnyán - gyilkosan :* - nézek Pedánsra. Persze... mintha az én erőfeszítéseim semmit se érnének! Tini hiszti? M-már nem azért, de neked ehhez mi közöd? Nem is fogtál még koszos zsepit! Mondjuk mert én általában beleket meg szemgolyókat forgatok a markomban. Hűha micsoda poén volt! Ne hisztizz már. Istenek megéljük majd azt a kort, hogy leszoksz erről? Orvosok szerint még lehet egy évem a tinis hisztimből. Szóval sok szerencsét. Idegesítő... ok Lulu, ne húzd fel magad ilyen apróságokon, most nem ez a legfontosabb. Amúgy is eltértem a témától. Szóval mialatt én belső szócsatáimat vívom, sértődötten villámló tekintetem továbbra is a férfin nyugszik. 
- Ok öreg. De ha lehet ne fojts meg legközelebb. - mondom majd kinyújtom rá a nyelvem.
Miután a vén pasas elmegy fáradtan rogyok le az ágyra. A kezeimmel megtámasztom magam és szórakozottan lóbálom a lábamat. Ez vicces. Mégis hány személyiség rejtőzik bennem? Van ugye a normális Lu aki normális kamasz éveit éli egy kicsit túlságosan felvágott nyelvvel. Aztán van a tudat alatt rejtőző gyilkos, Vérci. Bár van amikor a normális Lu-ból is őrjöngő baltás gyilkos lesz. Elgondolkodom azon, hogy milyen betegségben is szenvedek. Azt mondják skizofrénia, de ezt cáfolja az, hogy én tudok a másik felemről. Akkor mi a franc ez? Valami olyasmi ami engem különleges őrültté tesz. Főleg, hogy az öröklött és tanult színészi tehetségemmel még néha el is tudom hitetni az emberekkel hogy jól vagyok. Elmosolyodom, szemeimben pedig egy pillanatra feltűnik Ő. Csak egy pillanatra. Várok. Sokat várok. A hangok, a sikítások, Vérengző és a szokásos ölésre késztető suttogás is hiányzik most elmém csendjéből. Kevés pillanat ilyen, nagyon kevés. Hirtelen őrületesen kezd fájni a fejem. Előregörnyedek, már hallom a nevetést a fülemben, szédülni kezdek rózsaszín ajkaim pedig kiszáradnak. 
- C-chi! (V-vér!)
Aztán sötétség. 
Kopogást hallok, mire szinte azonnal eloszlik a szemeim elől a sötétség, én pedig remegve igyekszem feltápászkodni a földről. A-au! Hogyan kerültem a földre? Mégis mi volt az az előbb? Vajon mennyi ideig voltam eszméletlen? - ilyen kérdések korbácsolják fel elmém nyugodságát. Ismerős helyzet, bár ezek még csak a kezdeti tünetek. Megrázom a fejem és motyogok valami "Szabad!" -szerűséget. Még mindig nyúzott vagyok és szédülök, de azért követem a férfit ki a szobából. Út közben még több furcsa kérdés kezdi ki a gondolataimat, miközben igyekszem úrrá lenni remegő térdeimen. Tikk-takk. Csak azt veszem észre, hogy megálltunk. Kitekintek a takarásból, mire egész érdekes dolgot látok. Mintha a remegésem is elmúlna. Ahogy meghallom az emberekhez beszélő férfi hangját, önkéntelenül is megborzongok. Megérzés? Ilyenkor szoktam elfutni. Legalábbis az esetek 60%-ában megpróbálom, az, hogy aztán Vérci és a büszkeségem nem hagyja már est kérdése. Most inkább az utóbbi és a kíváncsiság tart itt. Szám széle aprót rándul amint meghallom a Hajas nő hangját. Levágott egy tincset a hajamból! Abból a hajból amit az első gyilkosságok óta növesztek! Pfff! MIndenesetre ez aztán egy érdekes szituáció. Pedáns felé tekintek, ám ő már el is tűnt. Ide-oda rebbenő tekintetem végül megleli, épp csak kilépett a takarásból. Miii? A-a! Valahogy igyekszem úgy magamra vonni a figyelmet, hogy csak ő vegyen észre és az árnyékok még mindig eltakarják vékonyka alakomat. 
- Hé vénember! Mi a francot csinálunk most itt? 
De most komolyan... épp most kezdek túl lenni az összeroppanáson erre mindjárt szíven szúrnak valami barbárok. Mondtam már hogy utálom ezt a helyet? Mert akkor most mondom. 

//Elnézést a minőségért, nem lett az igazi, csak épp nehéz időszakon vagyok túl. ^^ Amúgy... én vagyok dilis vagy tényleg önkéntelenül hívom egyre öregebbnek Pedánst? O.O Szegényem//

Jejj sikerült! Olyan ügyes vagyok, esküszöm mindjárt lepacsizok magammal. Az nem az én dolgom? Csak érdeklődök tudod... Csendet! ez most nem egy olyan helyzet ahol rád lenne szükségem. Nem emlékszel? A pusztában is hogy megjártam veled. Nézd a fogaimat. Elfújta őket a szél vagy betemette a hó, mit tudom én, a lényeg hogy nincsenek meg drága csillagom. Miattad! Miközben én magamban akadok ki, az események tovább folynak. Sikerül kikerülnöm valami srácot, majd szemeimmel a táska után kezdek kutatni. Észre is veszem, kissé beljebb, inkább a tömeg közepe felé. Ebből nem sül ki semmi jó - morgom magamban, majd újabb láthatatlannak tűnő osonásba kezdek. Amint elérem a táskát szinte azonnal felkapom, hogy lehetőleg ne vonjam magamra mindenki figyelmét. Nem kerüli el a figyelmemet a földre ömlött vér sem, mire csak az arcom rándul egyet, ám nem teszek semmi meggondolatlan dolgot. Persze. Nincs még itt az ideje annak, hogy újabb borzasztó helyzetbe csöppenjek. Apró kezeim utat törnek a tömegben, ha bárkitől is rosszalló tekintetet kapok, csak sokkal de sokkal gyilkosabb szemekkel tudom azt viszonozni. Engem most nem fog megállítani holmi söpredék. Még jó, hogy nem hagyom ilyen könnyen magam! Egyszer még jól sípcsonton is rúgok valakit, mire éles kiáltást hallok, ám a figyelem gyorsan el terelődik rohanó alakomról. Talán ha egy kicsit sötétebb lenne a megjelenésem egyszerűbb lenne. Elvégre néha olyan vagyok ezzel a külsővel mint egy hirdetőoszlop ami csak azt üzeni, hogy itt bizony olyan személyt lát az ember aki nem a virágboltban kötögeti a csokrokat. Egy kép villan be elém. Virágok vannak mindenhol, egy kis üzletben vagyok, miközben egy szőke hajú nő mosolyog rám. Olyan boldognak tűnik így... alig láttam így. Igen, ő az anyám volt. Sóhajtok és még egy kicsit megerőltetve lábaimat, gyorsabban kezdek futni. Én öltem meg őt és ez jól van így. Nem mintha zavarna, ám ezek az elő-elő bukkanó emlékfoszlányok igenis belekavarhatnak az ember általában nyugodt elméjébe. Egy idő után már nem is foglalkoztat merre tartok, csak mindenképpen kifelé igyekszem az emberek közül. Idegesítő ez a hely. A tüdőm égni kezd, minden ízületem tiltakozik a további futás lehetősége ellen. Fájdalmas grimasz ül ki finom vonásaimra mikor végre megállok. Ha belegondolunk sétálhattam is volna idáig... ó a francos élet esne beléd Vérengző! Miért húztál fel megint? Én? Amúgy... figyi mert jön valaki. Tudom mire gondol, hiszen ő a 'harmadik szememen'keresztül is lát szinte teljes körben mindent. Persze nagyrészt ezt nem fordítja az én javamra. Megpördülök, mire azonnal meglátom a férfit. Hozzáértő szemeim azonnal a késekre fókuszálnak. Hm. Ezekkel akár még a karomat is levágja. Sóhajtok. Miért kell mindig mindenkinek engem akadályoznia? Magam mögé tekintek, majd újra a férfire. Nos ha itt tovább haladok kijuthatnék. Nehéz lesz az én borzasztóan figyelmetlen emlékeim alapján, de megoldhatom. Viszont nincs garantálva semmi. Vékony mutatóujjamon kezdem el pörgetni a táskát. Egy idő után abbahagyom, mert a tartalma igenis fontos a túlélésem (a tudatom túlélése) számára. A genjutsu kilőve, ilyen agyi állapotban most arra nem számíthatok. A kardom még mindig nincs meg, mivel sikeresen a cuccaimnál hagytam. Nos igen... de van két késem. Talán még megvannak. 
- Enyveskezű? Ez fájt barom. Nos a barátod barom... - mondom ki teljesen nyugodtan a szavakat - Valószínűleg nem bánja ha ezt egy időre kölcsönveszem. Mit szólsz ahhoz, ha... örökre?  
Arcomra felkúszik jól ismert mosolyom, miközben valaki teljesen más villan meg a szemeimben. Lelkem vérvörös tükrei rubinként izzanak fel a szavaim után. A lábam takarásában óvatosan egy üveget veszek elő. Ha meg tudnám oldani... Egy gyors Fürge Testtel már mellette is termek, ha nem támad előbb rám, majd a szemében töröm össze az üveget. Kellemetlen.  A vér pedig betakarja egy ideig a látószervét. Ha mindez megvan a technikával igyekszem elmenekülni, ám nem sokkal utána kiesek egy ilyen egyszerű koncentrációból is, majd futva kell folytatnom a menekülést. Nincs kedvem most ezzel a barommal leállni. Késekkel. Mit csinálnék vele? Akupunktúrát?