A Yakei szervezet főhadiszállása

A lámpa bosszantó pislákolása mintha csak figyelmeztetni szeretne a közelgő események veszélyes vonzatára, meg-megvillant, néha életjelet adva magáról, ahogy a mi életjelünk is hasonló pengeélen táncolt most. Legalábbis érezhettük így is, a ki-kihagyó fény pedig vészjósló árnyékot vetett arcunkra.
Az elém táruló látvány borzongató hatására gyomrom görcsbe rándul, tekintetem rögtön elveszem hogy megszűnjön az elém táruló látvány, de az emlékétől szabadulni nem tudok. Mi van, ha ő az a szerencsétlen akit utánunk küldtek? Mi hagytuk őt cserben? Ránk volt bízva, nem a falu kötelessége volt védelmezni. Az, hogy ennyit ér az élete egy kissé kontrasztot von fogvatartóinkkal szemben, akik úgy tűnik, minket szinte szabadon tartanak társaságukban.
Warui a kérdésemre egyszerű és logikus választ ad, ami enyhén jobb kedvre derít; nem csak nyugalma nyugtat meg, hanem az is, hogy ilyen helyzetben képes humorral reagálni egy komolyan szándékolt kérdésre. Oldalra döntött fejbiccentésem félig elismerést, félig derült bosszantottságom sugallja a lány felé, de jó kedélyem hamar elpárolog, ahogy ismét a betonos környezetre tekintek. Ajkamba harapva mélyedek gondolataimba, abba, hogy mit csinálhattunk volna másképp és hogy mennyire tehetek jelenlegi helyzetünkről, amíg Makoto ki nem ránt belőlük.
- Nem, végülis, gondoltam, csak ellézengünk itt anélkül hogy tudnánk az okát - felelem a lány kérdésére kissé szarkasztikusan, de nem bántónak szánva. Törökülésbe váltok át, ez kényelmes pozciónak tűnik akár izgalmas, akár unalmas történetet kell végighallgatnom. Megmozdítva a lábam érzek valamit, ami megnyugtat. Lenézve a priccs alá megtalálom felszerelésemet, táskámban kabalámmal és a tekerccsel. Makoto tehette bele, amíg ájult voltam. Megnyugtatott, hogy még mindig velünk van.
Makoto tette egy kissé meglepő, ahogy az is, hogy csak én dőltem ki olyan hamar. Azt hittem, ha engem ilyen könnyen semlegesítettek, legalább a másik kettővel is ezt tették. Bár nem szabadott volna ezt kívánnom, most megmutatkozott a kettőnk közt lévő erőkülönbség. Ráadásul ez azt is elmondja, hogy én valóban csak púp lehettem a hátukon és ha a döntésem nem is, már maga a jelenlétem hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkapják őket. Tehát az ő rabságukról én tehetek... És úgy tűnik, a negyedik cellában lévő is hozzánk tartozik, vagyis.. tartozott. Mintha leszakadt volna egy testrészem az elvesztésével, pedig nyilvánvalóan nem én alkottam a csapat testét.
Egy mogorva hang szakítja félbe Waui beszédét, amihez hamarosan kép is társul. Keménykötésű, harcedzettnek tűnő férfi csatlakozik társaságunkhoz, nem úgy tűnik, mint aki szereti, ha visszautasítják. Mondandóját meghallgatva mégis végig csak ez az út járt a fejemben. Úgy tűnik, valóban ők végeztek a negyedik taggal, valószínűleg azért, mert ő nem olyan volt, mint mi. Ő nem volt "idegen", ők pedig ilyen embereket gyűjtöttek. Hűségükben remélhetően gyenge, megingatható egyéneket, akik szívesen csatlakoznak majd hozzájuk. Én azonban már hosszú ideje Konoháénak vallottam hűségemet, még ha nem is voltam biztos benne merre húz a szívem. Mégsem lettem volna képes most egy ilyen szövetséghez kapcsolódni.
- Ajánlatod megtisztelő és nem is egészen értem, minek köszönhetem, ha már ebbe a helyzetbe sikerült hoznotok engem - kezdem tisztelettudóan, félig meghajolva -, de sajnálatos módon vissza kell utasítanom kedvességed. Természetesen egyetértek ügyetekkel, ahogy tetszik a felépítése is, de úgy érzem, ez nem lenne a megfelelő közeg számomra. Ezen túl, mivel konohainak vallom maga, úgy érzem, hibásan kaptatok el, elvégre ha valóban az lenne elő sem fordult volna, hogy társaságotokat élvezzem... Ezért azt szeretném kérni, hogy engedjetek el. Sem okom, sem kötelességem, sem belső késztetesem nincs rá, hogy eláruljalak benneteket, hiszen, mint említettem, megértelek benneteket.
Igyekszem magabiztosnak tűnni, felemelt állal beszélni, hiszen amit mondok, annak minden szava őszinte, még ha behízelgőnek is hat, de mégis, mintha egy kést tartanának a nyakamhoz, aminek éle az előttem álló monstrum, meg a mögötte álló ki tudja hány másik, markolata pedig a folytonosan pislákoló lámpa fénye.

A férfi reakciója meglepett. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen változtatna álláspontján, főleg hogy az előbb még szinte az életem volt fenyegetve. Most azonban eltűnt a szigorú tekintet és a barátságosabb mosoly mintha a környezetet is megváltoztatta volna.. néhány dolgot leszámítva. Potenciálisnak talán nem olyan potenciális mint a chuunin, de mindenképpen veszélyt jelentek. Ha többször kellett már főhadiszállást változtatniuk, miért bíznának meg bennem? Főleg, hogy, úgy tűnik a hűségem is ingadozó lehet.. bár pont ilyen embereket keresnek. Warui és Makoto erejét elnézve talán megérné itt maradni, fejlesztenem a képességeim, de valóban megérné emiatt szembemennem a nézeteimmel? Szolgálhatnám a falumat.. amellett, hogy nekik is segítek és erősödhetnék is. De mi van, ha egyszer saját falum ellen fordítanak majd? Két társam higgadtsága azt is elárulja, hogy ők is tagjai lehetnek ennek a szervezetnek. Eddig csak reméltem, hogy a már korábban megszerzett információk miatt olyan nyugodtak.
- Köszönöm a lehetőséget. Át fogom gondolni. - Warui felé egy félmosolyt eresztek meg, kedvetlenül, nem úgy, mint korábban. Kedves ötlet, hogy eltünteti ami a szememet bántja, de az nem változtat a tényen, hogy halott és hogy ezt elkerülhették volna. Warui visszaküldött egy klónt, talán figyelmen kívül hagyta volna az utasítását? Vagy csak egyszerűen nem érezték olyan fontosnak, mert nem olyan, mint én?
Halkan előhúzom és táskámat és előveszem belőle a tekercset, megforgatom néhányszor, majd visszateszem. Úgy tűnik, ezt még mindig kézbesíthetem...
- Lehet, hogy azért tartottak itt, hogy a rímeidet hallassák - kacsintok a fiúra beszéde végén egy mosoly kíséretében, de ez is hamar lelankad az arcomról. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy csapdába csaltak, becsaptak és végig hazudtak nekem. Bár az is igaz, hogy csak úgy elém tárni az igazságot nehéz lett volna. De miért pont engem akarnak? Közel sem vagyok olyan erős mint ők és csupán a véletlen "szerencsének" köszönhetik, hogy a csapatukba kerültem. Úgy döntöttek, hogy egyszerűen kihasznáják az alkalmat?
Tuladonképpen úgy tűnik, hasonló okokkal harcolnak mint én, még ha sokkal nyíltabban vállalják is ezt. Én is szeretném, ha eljönne a béke és nem kellene többet harcolni és áskálódni. Mondom ezt úgy, hogy egy másik falu kémjeként küldtek oda, hol most vagyok... Csatlakozva a szervezethez növelhetném erőmet és segíthetnék nekik. De ki tudja mik az igazi céljaik? Makoto javaslatára megkordul a gyomrom és megsimogatom a hasam, de még előtte odaszólok a fiúnak.
- Makoto... A ti okotok érthető, de a Hokage miért szedett össze egy olyan csapatot, ahol nem teljesen tiszta a csapattagok előélete? - Így belegondolva, lehet, hogy nem is a Hokage hibája.
Ha kilép a cellából, a figyelmeztetés ellenére én is követem példáját és az ajtóhoz sétálva kilépek rajta, csak, hogy megbizonyosodjak szabadságom határairól. Elkószálni egyelőre nem terveztem, talán, csak körbenézni, ha sokat kell majrd várnom. De addig várom Warui vagy Makoto visszatértét. Mindkettőjükhöz lennének még kérdéseim, bár, döntésem egyelőre végleges.

Makoto válasza meglepett. Még ha igaznak is tartottam amit a szavai mögött találtam, nem bántásnak szántam, amit mondtam. "Remélem" - jegyzem meg magamban a novelláival kapcsolatban, de inkább nem mondom ki hangosan, nehogy tényleg megbántsam vele. Amit a művészetekről beszélt igaz volt, mind azért vagyunk itt, hogy hagyjunk magunk mögött valamit és ezt minden tettünkkkel meg is tesszük, ezért kell mindig a tökéletességre törekednönk, bármit is cselekszünk. Ezzel egyet tudtam érteni és azonosolni is képes voltam vele.
A csapat összetételére vonatkozó magyarázata azonban nem elégítette ki kíváncsiságomat. Bár a szervezetnek jól jött volna, a Hokage tervei továbbra is szürke ködként úsztak előttem, Warui pedig nem volt itt. Akkor itt az ideje körbenézni. Balra egy füves terpületet pillantottam meg, egy ajtót, mely kivezetett a szabadba. Szabadság. Jobbra további folyosó következett, amely elkanyarodott valamerre. Nem volt túl sok időm választani, melyik utat vegyem célba, mert Warui már vissza is tért, hogy magával vigyen oda, ahova magamtól is mentem volna. A szabadba. Bár az elmúlt két órán kívül a napom nagyrészét kint töltöttem mégsem vágytam másra mint friss levegőre. A lehető legfrisebbre.
Makoto két adag ramennel csatlakozik hozzánk, én pedig rögtön el is kezdem enni a sajátomat, mielőtt még szólhatna róla. Úgy tűnik, valamire mégis jobban vágytam, mint a szélre. Ichirakuéval valóban nem ért fel, de ritkán érzett jóleső érzéssel töltött meg a tudat, hogy ilyen fogadtatásban lehet részem. Az egész olyan hatást keltett, mintha már én is a csapat tagja lennék. A csapat, amit korábban még szervezetként emlegettek, vagy akként tekintettem rá. Ennyire megfogyatkoztak volna? Lehet tényleg ezért van szükségük rám? Biztos vagyok benne, hogy ha céljaik nemesek, másképp is toborozhatnak ninjákat és talán nem kell ilyen módszerekhez folyamodniuk.
A szemközti házba beérve megpillantom a vezetőt, aki korábban fogadott és végleges döntést kell hoznom a belépésemet illetően. Már rég eldöntöttem magamban, hogyan tovább, de még magamnak sem vallottam be, boncolgattam a lehetőségeket és nem öntöttem szavakba őket. A barátságos fogadtatás ellenérzéseket váltott ki belőlem a mondandómat illetően, ahogy az is, hogy tényleg elfogadhatónak tűnt a csapat érdeke. De ez ellenkezett az enyémeimmel. Túl sokáig kellett kétfelé ténykednem és túl sok fájdalmat okozott már eddig is.
- Tökéletesen megfelel, köszönöm - felelem mosolyogva. - Ajánlatod pedig megtisztelő, de szeretnék visszatérni Konohába. Nem szeretnék két hatalmat szolgálni úgy, hogy mindkettőnek hűségesnek mondom magam, mikor nyilvánvalóan nem így van. A két fél számára semmiképp. De ha a célotok tiszta, esetleg megpróblkozhatnátok nem csak.. hozzánk hasonló embereket is beszervezni. Én pedig biztos vagyok benne hogy egy napon majd viszonozhatom kedvességedet. - Ez utolsó mondatomat félig Makotoék felé fordulva intéztem.

Mély levegőt veszek beszédem befejeztével, egyrészt az egyben elmondott monológ hossza miatt, másrészt a körülöttem lengő várakozás okozta félelem és kétségek miatt. Összeszorított fogakkal nézek a feszengő Waruira, de ezúttal nem tudnám megmondani viselkedésének okát. Lehet, hogy miattam aggódik? Nem félelmet vagy nyugtalanságot látok a szemében, hanem valami kényelmetlen érzés okozta stresszt, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó-e rám nézve, vagy egyáltalán nincs is köze hozzám.
A vezető szavai ismét ellenérzéseket váltanak ki belőlem. Kötelékről beszél, holott semmiféle egyezséget nem állapítottunk meg, mégis valahogy helyénvalónak tűnt. Célunk és az általunk bejárt út részben egy volt és így talán elválaszthatatlan, mégha az érdekünk és a látott megoldások különböztek is. Viszonoztam a szemkontakust, nem volt mitől félnem. Őszintén vallottam előttük és látni akartam, hogy ez a bizalom irányomba is kölcsönös-e, a visszatükröződő szempárból hiányzó fenyegetés pedig nyugalommal töltött el. Szinte egy pillanat alatt fordult át ez, mikor a következő mondatával már a fejemben lakozó emlékeket akarta megpiszkálni, én pedig már azonnal fordultam is volna, ha Warui nem előz meg és a szemem el nem feketedik, kényes mizériában hagyva tudattalan testemet.
Ahogy az elmúlt egy napban oly sokszor, mintha csak a háromszorosa telt volna el, ismét egy széken ébredtem, lekötözött kezekkel, amiket az első mozdulatom tudatosított velem, most azonban nagyobb fénnyel, mint ami az utóbbi időben a jövendőmet fényezte. Makoto jelenléte megnyugtatott, nem éreztem úgy, hogy félnem kell. Warui valószínűleg jobban aggasztott volna, elvégre eddig róla sem lehetett tudni, pontosan mit miért tesz. A fiú legalább egyértelműen azért cselekedett, mert ezt látta jónak és a csapatába vetett hite ezt követelte meg, ezért pedig nem tudtam hibáztatni, mégha a helyzetemre nézve ez nem is volt túl előnyös.
Nem tudtam volna olyan kedvvel visszavágni verselésére, mint ahogy talán szerette volna, ezért inkább csendben maradtam és meghagytam magamnak gondolataimat. Minden alkalommal, amikor az emléktörlésre gondoltam, megindult a kezem, hogy megpróbáljak elmenekülni, de végül csalódottan elernyesztettem. Nem akartam megszabadulni a gondolataimtól, valami, ami a részem, mégha fájdalmas is volt. Mintha egy fekete folttal kellene együttélnem, amiből kivonták az öntudatomat és más szeretné megmondani, hogy mi legyen, vagy éppen ne legyen helyette, nem pedig én, vagy a tudatalattim dönthetné el, hogy mit szeretne ott tudni. Valami eltűnik belőlem, ami önmagammá tesz és ettől nem könnyű megválni. Én pedig mindennél büszkébb voltam az öntudatomra és hibáim ellenére arra, aki vagyok, nem akartam, hogy bármit is elvegyenek tőlem.
Robbanás rázza meg az épületet, én pedig hirtelen a falnál találom magam, ahova Makoto rántott magával, korábbi székhelyemen / / pedig törmelékek csusszannak el egymáson a padlóra. Hitetlenkedve pattanok fel, székemmel a testemen és indulok el a romok felé. Ahogy Makoto megszabadít béklyóimtól, rögtön a földre hullok és keresni kezdek, pedig tudom, hogy ott semmit sem találok. Reszkető lábbal emelkedek fel és néhány bizonytalan lépés után fordulok hátra. Nem tudom elhinni, hogy a fiú miért nem haragszik, vagy hogy tudja ennyire magába fojtani. Rengeteg dolog fut át az agyamon, többek között az a pillanat, amikor Makoto megkérdőjelezte hogy vagyok képes elfogadni új családomat és egy pillanatig az is megfordul benne hogy talán ő volt a felelős a robbanásért, bár tudom, hogy annak központja nem a közelünkben történt és hogy semmi erre utalót nem tett, ráadásul meg is mentett.
- Hogy lehetnénk képesek elmenni? - kérdezem a könnyeimmel küszködve, a vállára mérve ütéseket. Lehet, hogy ezek az emberek semmit nem jelentettek nekem az elmúlt pillanatig, de a halál ténye elijeszt és megborzongat.
Szinte önkívületi állapotban kezdem át széttúrni a törmeléket, ahol csak járok és túlélők után kutatok. Sejtem, hogy értelmetlen, elvégre ha Makoto nem lett volna olyan gyors, mi is velük haltunk volna, így tervezték meg az egészet. De akkor is kellett találnom valamit. És mivel csak Warui arcát ismertem, őt kerestem mindenkiben elkeseredetten, egyre nagyobb kétségbeesésben, egyre mélyebbre zuhanva a lelkemben. Nem akarok itt hagyni senkit a romokban, akár ismerős, akár ismeretlen. Elfeledve, temetetlenül. Ha megtalálom a lány testét, elég időt kerítek arra, hogy eltemessük, utána pedig előveszem a tekercset és kinyújtott kézzel Makoto felé emelem. A küldetést be kell fejeznünk, akármilyen nehéz is most megküzdenünk a történtekkel, ezért küldtek ide.
- Ezt még be kellene fejeznünk. Ha gondolod... Utána szívesen segítek eltemetni a társaidat, akiket megtalálunk, már ha te is szeretnéd...

// Köszönöm az élvezetes kalandot, a 10 chakráról pedig örömmel lemondok, mert nem éreztem olyan gyakorinak, illetve én is hiányoztam. ^^ //