Kyrena

Pályázat célja: a karakter Elveszett ninjává válása

Az eső ma is rendkívüli erővel veri a földet. A máskor poros út most sártól ragadva ragadja meg lábaimat, minden egyes futólépésnél, mit megteszek a zuhogó vízben. Sietek, bár nem azért, mert nem akarok még vizesebb lenni. Ennél aligha ázhatnék el jobban, hiszen mindenemből facsarni lehetne a vizet, hogy aztán nem egy kulacsot megtölthessünk vele. Ez igaz a többiekre is, azt viszont én nem érzem, miként az ő terhüket sem, csupán saját öltözékem nehezét tagjaimon, miként húzza le őket a bennük uralkodó nedvesség. Néhány kiloval most többet nyomnak, ez viszont csupán hosszútávon lesz kimerítő. Addigra talán megállunk, hogy letáborozzunk valahol, vagy az is lehet, hogy eláll. Az ég felé fordítom zöld tekintetem, keresve egy pillanatig a sötétlő felhők végét, mindhiába. Nem, mostanság nem fog elállni, ebben biztos vagyok. Az is lehet, hogy az egész oda és visszafelé vezető utat ilyen időjárás mellett kell megtenni. A küldetés viszont küldetés, nekünk meg végig kell csinálni azt, ha esik, ha süt, vagy történjék bármi más. Egy emberért kell elmennünk, aki kíséretet kért maga mellé, hogy áruját és őt védve hazajuttassuk Kumogakure no Satoba. Állítólag elég nagy névnek örvend a kereskedők között, ahogyan a falu is nagy becsben tartja őt nagylelkűségéért.

- Kyrena, ne rohanj annyira! Lehet, hogy gyorsabb vagy, mint mi, hála a majdnem egy évnyi előnyödnek, de nem kell vele felvágni! – hallom magam mögül egyik társam kiáltását, mit követően szinte azonnal megállok.

Nem sokon múlik, hogy a hirtelen fékezéstől megcsúszva elessek, egyensúlyom azonban sikerül megtartanom, így csak vöröslő arccal fordulok hátra és várom be a többieket. Felvágni? Én? Mégis mire? Zavartan keresem a szavakat, találgatva, erre most mit is mondhatnék. Eszem ágában sincs felvágni, sőt… Szerintem nincs is mire. Az viszont tény, hogy nem figyeltem rájuk eléggé, hanem csak futottam előre, vissza sem nézve. Azzal tisztában voltam, hogy körülöttem vannak, de hogy ennyire lemaradva… Tényleg ennyivel gyorsabb lennék? Tény, hogy minden nap futok, nem is keveset, valamint a régebbi mesteremmel való edzések sokszor szóltak állóképesség és sebességnövelésről, de…

- S-sajnálom, én… Nem akartam, tényleg, én… Szóval… Bocsánat, nem fordul elő többet! – kérek elnézést, továbbra is rákvörös fejjel.

Yoyuu sensei ér mellém előbb, én pedig a szemébe sem merek nézni zavaromban, ő viszont csak jót kuncog az egészen. Tenyere fejemen köt ki, miközben kicsit megborzolja vörös tincseim, mikhez eléggé közel kerül arcom pirossága.

- S-sensei… - kezdenék bele, mire ő elkapja kezét és elnézően néz rám, amíg én igazgatom ázott hajam.

A többiek is beérnek minket, én pedig ismételten bocsánatot kérek, tartva attól, mennyi korholást kapok még. Talán zavarom az, mi enyhít lelkületükön, ugyanis az újabb sérelmezés helyett egy csokival borított ropit kapok számba. Szemeim azonnal elkerekednek a meglepettségtől. Fogaim összeszorulnak, a pálcika eltörik és a maradék a sárba hull, én viszont még mindig csak Karorut figyelem, kinek hatalmas grimaszba fordul szája.

- Á, nézd mit csináltál! Most az egész kárba ment! Nem kapsz másikat! – mutogat felém felháborodva, mire én ismételten elnézést kérek.

- I-igenis, Yoyuu sensei! – válaszoljuk szinkronban.

        

(Karoru,   Tomoshibi,   Yoyuu)

     

Az est ránk köszönt út közben. A távolban már látni a falu elmosódó fényeit, amik azt jelzik számunkra, hogy nem járunk messze. Még néhány perc, a szakadó esőben, utána azonban fedél lesz a fejünk felett. Ma nem lesz szükség külön edzésre ahhoz, hogy gyorsan el tudjak aludni. Kellőképp fáradtnak érzem magam, ahogy időm sem nagyon lenne rá. Arról nem is beszélve, hogy a Sensei nagyon megharagudna, ha elkószálnék egymagam, márpedig a többieket nem szándékoznám tovább fárasztani.

A falu fogadójába érve kapunk két szobát, egyet mi lányok, egyet pedig a hármas csapat férfi tagjai, hogy kényelmesebb lehessen, bár szerintem ez teljesen felesleges. Minden bizonnyal elfértünk volna egyetlen szobában is, akkor pedig a mesternek kevesebbet kellett volna ránk költenie. Vagy rám, mert lényegében miattam is van, hogy két szobát kért. Vacsoráig van némi időnk, akkor viszont találkozni fogunk a megbízóval. A kereskedővel, akit védenünk kell hazafelé. Kíváncsi vagyok, eddig hogy jutott el. Lehet, hogy más védte, vagy az is lehet, hogy itt vásárolt be, akkor azonban már elejétől kezdve kísérhette volna valaki. Ezen azonban kár törnöm a fejem.

- Kyr! – hallom fülem mellett, mire ijedten megugrok és zavartan bámulni kezdek Karurura – Na végre! Azt hittem, már észre sem akarsz venni – kezd bele, aztán elhallgat.

- Mehetsz fürdeni – bök háta mögé, a fürdő irányába.

- Hogy? R-rendben – mondom, még mindig zavartan.

Hogy nem vettem észre? Pedig igyekeztem jobban odafigyelni rájuk, akkor miért? Most biztosan haragszik rám. Haragszik, igaz? Valószínűleg egyáltalán nem kedvel. Mindig morcos velem, ugyanakkor, ha nem kedvelne, akkor miért adna a rágcsálnivalójából? Abból, amit kincsként őriz.

- Minden oké? Rendben leszel, ugye? Vagy menjek és segítsek? – kérdi szemtelen vigyorral képén.

- Mi? N-nem, dehogy! Minden… rendben lesz. Tényleg. Én… Megyek és megfürdöm, addig… Mindegy. Ne haragudj, hogy nem vettelek észre! – kérek még bocsánatot, aztán megindulok, hogy gyorsan átmelegedhessek a forró fürdőben.

Még hallom magam mögött gondtalan kacaját, ahogy egyre halkul, ahogy lassacskán abbamarad. Valamiért mindig jót szórakozik rajtam, csak tudnám, miért. Teljesen más, mint Tomoshibi. Az a fiú ugyan tud nagyon beszédes is lenni, de általában tart attól, hogy megsért valakit. Azt hiszem, kicsit hasonlítunk. Én sem szeretnék megbántani senkit, ahogyan veszíteni sem szeretek, vagy elbukni olyasmiben, amit meg kellene tudnom csinálni. Sokat gyakorol, ugyanakkor ő már az ismeretségünk elején kijelentette, hogy orvosi ninja szeretne lenni, ezért a harcok java minden bizonnyal ránk fog hárulni. Cserébe bekötözi a sebeinket és gondoskodik arról, hogy mindig rendesen együnk. Karoru nem egy megjegyzést kapott már tőle a sok nassolás miatt.

Ahogy összeszedjük magunkat, megindulunk, hogy találkozzunk a többiekkel. A megbízó elvileg valamivel később érkezik, így van időnk előtte megvacsorázni. Megint egy olyan dolog, amiért valószínűleg a Sensei fog fizetni, hiába mondom neki, hogy fizetem én a sajátomat. Akaratosabb, mint azt hinné róla az ember. Engem viszont zavar. Még mindig nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy mások akarnak gondoskodni rólam, hogy törődnek velem és odafigyelnek rám.

Leérve a szobánkból, nem csak két társunkra akadunk. Valakikkel beszélgetnek, akkor pedig már kirajzolódik bennem, hogy kik lehetnek ők. Vélhetően a megbízónk és… még valaki. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Lépteim lassulnak, mintha csak visszatartana valami. Valami, ami bennem van, ami bennem él és gátol abban, hogy közelebb menjek. Egyszerűen nem akarok oda menni.

- Elnézést, Yoyuu-san, a nevem Inken – mutatkozik be a másik alak, majd széles mosollyal ábrázatán felénk fordul – Nagyon örülök! – teszi még hozzá.

A hideg fut végig rajtam, ahogy megpillantom. Egyetlen pillanat alatt megdermedek, belém fagy a levegő, majd egész testemmel remegni kezdek. Kitágult szemekkel meredek rá, ajkaim nyílnak, de nem jön ki rajtuk semmi. Képek ezrei cikáznak elmémben, vészjóslón körözve a lélekbeli én felett, ki kénytelen végignézni rajtuk. Tétován lépek hátra, egy szabad szék háttámláját szorítva ujjaimmal, kapaszkodót keresve. Nem tudok megszólalni. A rettegés egy pillanat alatt eláraszt, mit sem törődve azzal, miként voltam korábban. Egyetlen arc feltűnése elég volt ehhez, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy miért. Nem emlékszem. Képek a múltból, hangok, sikolyok… Arctalan testek mutatkoznak előttem, elmosódott, torz alkatok, miközben egyetlen egy egyre élesedik. Hangja pengeként hasít dobhártyáimba, s ha most hang jönne ki torkomon, biztosan egy sikoly lenne, semmi más.

- Kyrena? – néz rám Tomoshibi, ki közelebb érve áll elém, eltakarva azt, kit nem kellene látnom.

Ahogy eltűnik, úgy tép vissza társam látványa a valóságba. Kiszáradt torkom egyetlen nyeléssel nedvesítem, miközben újra megrezzenek, miként a fiú hozzám ér.

- Minden rendben? – faggat tovább, lassan már kétségbeesetten pillantva rám, keresve bennem a válaszokat.

Ennyire borzalmasan festenék? Valamit tennem kell, nem aggódhatnak értem! Nem lehet, hogy megint értem kell aggódni. Rendben leszek. Rendben kell lennem! Szemeim lehunyom, de szinte azonnal ki is nyitom őket. Ahogy lecsukódtak pilláim, az ő ábrázatát láttam. Fejem megrázom, ezzel egyfajta választ adva Tomoshibinek, majd elfordítva róla fejem, a lépcső felé fordulok.

- Azt hiszem… Talán… jobb lenne, ha… visszamennék és pihennék egy keveset – szólalok meg tagoltan, remegő hangon.

Mesterem csak bólint egyet felém, engedélyt adva a távozásra, én pedig meg is indulok. Fel, hogy minél messzebb legyek, ugyanakkor elég közel ahhoz, hogy ne okozzak gondot. Kivételesen nem kószálok el, bár a menekülési vágy most erősebb bennem, mint valaha. A szobában maradok, magamra zárva az ajtót, becsukva az ablakot, miközben az egyik sarokba kuporogva reszketek tovább. A képek továbbra sem hagynak békén. Minduntalan zaklatnak, mintha nem lenne jobb dolguk. Nevek, hangok, új ismertetőjelek tűnnek fel, miközben halántékom lüktetve sajog. Nem akarok visszaemlékezni. El akarom felejteni, ez túl sok így egyszerre. Hirtelen meglátni valakit, váratlan emlékezni rá, a hangjára, szavaira, ütéseinek erejére… Kumogakure lakosainak némelyikére.

   

(Kyudo,    Inken)

   

- Hééé! Minden rendben, kicsi ninja? – hallatszik be a füleimet sanyargató hang.

Még inkább összekuporodok, úgy hallgatom illembe erőltetett kopogását, majd a kilincs hangját, miközben próbálja kinyitni az ajtót. Szerencsémre az zárva van, így beletelik neki némi időbe, míg esetleg képes lesz bejönni rajta. Az ablakhoz sietek, hogy kinyissam azt, amint észreveszem, hogy neki bizony szándékában áll bejönni, a lehető legcsendesebb módon. Kitárva lenézek, figyelve, ki jár arra, s már az ablak szélén állok, mikor ismét megdermedek. „Minden rendben, kicsi ninja? Fáj, ugye? Ugye fáj?” villan be egy újabb rémkép. Az ajtó nyílik, én ijedten kapom hátra fejem, majd ezzel egy időben kiesem az ablakon. Hangos nyikkanással érek földet, s legszívesebben fájlalva fognám sajgó tagjaim, de nem lehet. Odébb gurulva kikerülök az utánam rontó landolási zónájából, aztán lábra verekedve magam igyekszem a lehető legmesszebb kerülni tőle. Még csak meg sem fordul fejemben, hogy a többiek felé fussak. Nem okozhatok nekik ezzel is gondot, ezt nekem kell elintéznem. Nekem kell… Csakhogy képtelen vagyok rá.

Ujjai durván ragadják meg vörös tincseim, úgy ránt vissza, majd karomra kapva húz abba az irányba, amerre a legkevesebb embert véli. Olykor erősen rúg belém, pillanatnyi megadásra kényszerítve testem a vonszolás során, én pedig hamarosan teljesen megbénulva megyek arra, amerre húz. Könnyeim folynak, miként akkoriban. Szűnni nem akaró patakban, miközben agyam egyre tompábbá válik a kínban úszva. Újabb ütés, majd rúgás, a fejem pedig az egyik fa törzsének csapódik. Saját vérem szaga tömíti el orrom, keveredve a föld illatával. Reszketve figyelem a felém közeledő fickót, kinek vigyora egyre szélesebb és szélesebb, minél több sebet lát rajtam.

- Ugye fáj? – kérdi elégedetten – Hiányoztál, kicsi ninja. Te voltál az egyetlen, akit olyan sokáig kínozhattam. Bárcsak életben maradt volna az anyád! Vele biztos jól mulattam volna – nevet fel, lábával fejemen taposva.

Szemeim előtt egyszerre minden vörössé válik. Beborít, rám tapad, bőrömre szárad, miközben szemem marva tűnik el tekintetemből apránként, hála a könnyeknek. Nem az én vérem, hanem anyámé. Futok felé, miközben széttárja nekem karjait, vére pedig szinte azonnal rám fröccsen. Teljes egészében eláztatja aprócska testem, mi remegve kap a dőlő test után mindhiába. Ujjaim görcsösen marnak a talajba, fogaim dühösen csikordulnak. Dühös vagyok saját tehetetlenségemre, a tudatra, hogy én maradok alul ismét. Azzal szemben, aki miatt erősebbé akarok válni, akit le akarok győzni…

- Örülök, hogy felismertél, Kyrena-chan! Most nyugodtan megölhetlek, aztán… majd valamit kitalálok, amivel tálalhatom a társaidnak a halálod – elmélkedik fejem felett hangosan.

Fejem magasba emelkedik általa. Testem egésze megemelkedik, ahogy megragad ruhámnál, majd fejem ismét a fa törzséhez csapódik. Végem van. Nincs tovább… Mindez azért, mert gyenge vagyok. Egy senki. Ha Karoru most látna…

- Kyrena! – hallom tompán nevem még utoljára, aztán elnyel a sötétség.

Az emlékek továbbra sem hagynak nyugton. Mint egy hosszú, rémes, véget nem érő álom, úgy kísértenek továbbra is, újra és újra kényszerítve arra, hogy átéljem a múltat. Egyre erőteljesebben, egyre részletesebben, mintha csak mutatni akarnának valamit, amit nem akarok meglátni. Mert valóban nem akarom. Elég egyetlen alakra emlékezni a sok közül, nincs szükségem többre. Elég az az egy, kinek nevetése bennem visszhangzik. Kinek vihogására riadtan pattannak ki szemeim, majd ülök fel az alattam lévő ágyon. Lihegve borulok előre, reszkető kezemmel vörös tincseimbe túrok, végighúzva azok közt ujjaimat. Hosszúak. Szokatlanul hosszúak, jóval hosszabbak, mint voltak. Mégis mi ez az egész? A meglepettség elnyomja a korábbi rettegést annyira, hogy ez kerüljön előtérbe. Tétován, botladozva kelek fel, hogy a mosdókagyló fölé helyezett tükörbe pillantva megnézhessem magamat. Sovány alak tűnik fel, mi néhány centivel magasabb, haja hosszabb, alkata… rémes. Mozgása esetlen, mégis az enyémhez hasonló. Úgy tesz, ahogy én szeretnék, az ő kezét látom magam előtt. Én vagyok az.

- Kyrena-chan! Magadhoz tértél?! – hallatszik az örömteli sikongatás mögöttem.

Igyekszem mihamarabb megpördülni tengelyem körül, hogy láthassam, ki az, majd felkészülhessek az esetleges támadásra, de semmi. Csak az ujjongó arcot látom, én pedig automatikusan zavarba jövök reakcióm miatt. Kezem visszaejtem a nem létező övtáskából magam mellé, tehetetlen gyűrve a rajtam lévő vékony köpenyt. Magamhoz tértem? Igen. Mégis miért akkora meglepetés ez? Meddig feküdtem ott? A kinézetemből ítélve sokáig, de mégis meddig? Ábrázatomra minden bizonnyal kiül a kérdés, mert a nő azonnal türelemre int, közben pedig felém közelít. Ahogy lép irányomba, én úgy hátrálok, egész a falig.

- Nyugalom, nyugalom! Kórházban vagy, hónapokig ott feküdtél, biztos… szokatlan lehet ez most neked. Ülj le és várj egy kicsit, mindjárt szólok valakinek! – mosolyog rám, én azonban képtelen vagyok megnyugodni.

Kinek akar szólni? Mi van, ha annak a fickónak, aki miatt ide kerültem? Karjaim reflexszerűen fonódnak testem köré, miközben tekintetemmel vadul keresem a kiutat. Arra nem mehetek, amerre ő távozott, hiszen arról érkeznek. Az egyetlen út az ablak, az viszont a külvilágba vezet. Ruháim keresem, de nem azokat találom, amiket aznap hordtam. Az enyémek, de mégis mások, a célnak azonban megfelelnek. Amilyen gyorsan tudom, magamra veszek mindent, majd kimászok az ablakon. Szerencsére ezúttal nem egy emeletről kell kiesnem, a föld most sokkal közelebb van, így a huppanás sem fáj annyira. Lassan szedem össze magam. Az utcák ismerősnek tűnnek. A lakók is. Egytől-egyig ismerősek, találkoztam már velük, nem is egyszer. A fogadóssal, a ramenes bódé tulajdonosával, az újságossal és mindenki mással. Itthon vagyok. Ez a falu azonban már közel sem olyan, mint kellemesebb emlékeimben. A menekülés hajt előre, gyengén dülöngélve jobbra-balra, miközben olykor riadtan ugrok félre egy-egy alak elől. Elég hozzá egy bevillanó köntös színe, egy fél tetoválás, ismerős hajszín, sebhely, vagy éppen hang… Fejem össze-vissza kapkodom lépteim közben, olykor kis híján orra esve. Nem maradhatok itt tovább. Ha mégis így lenne, talán beleőrülnék a rettegésbe. El kell mennem. El fogok menni!