Juurin Kyrena

Első barátság, első edzés.

A geninvizsga lezárult, a fejpánt már az enyém. Ennek köszönhetően valamiféle megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor izgatott is voltam. Ez a pont nagy változást hoz minden shinobi életében. Új tanárt kap, új társakat. Nekem eddig nemigen voltak társaim. Egyetlen barátom is csak a fehér bundájú farkas, Rinn. Neki sokat köszönhetek. Mindig meghallgat és segít nekem, amiben csak tud. De ez más lesz. Itt nem állatok lesznek a társaim, hanem emberek. Olyanok, kikkel a kapcsolatokat fel kell építeni. Talán ez lesz mind közül a legnehezebb. Elvégre sosem ápoltam efféle kapcsolatokat. Mindig is magányos voltam, amióta az az emlékezetembe vésődött eset megtörtént. Előtte barátkoztam, vagyis próbáltam, de hosszú távollétem miatt ezen kapcsolatok megszűntek. Én is sokat változtam és mások is. Viszont ahhoz, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, elengedhetetlen valamiféle megnyilvánulás mások iránt. Meg kell ismernünk egymást és magunkat is még jobban. Meg kell tanulnunk határainkat. Ezekre még nem jöttem rá.
Az első napom hamarosan kezdetét vette a kiképzőterepen. Előtte nagyon izgatott voltam, az alvással is akadtak problémáim. Pedig a legjobb formám akartam hozni, ami csak tőlem telik. Fogtam magam, összeszedtem a holmimat, pakoltam némi élelmet és elindultam. Rinn most nem kísért el. Én kértem rá, ezzel egyedül kell megbirkóznom. Képesnek kell lennem az ilyen helyzeteket kezelni, de ha mindig támogat valaki, akkor az nem fog menni. Épp ezért, a farkas otthon maradt. Én feszülten megjelentem a kiképzőterepen, ahol már várt rám. A tanárom, Katsumi. A megjelenése elég furcsa volt elsőre. Nem is furcsa, inkább érdekes.
Az első kérdését pedig még inkább furcsálltam. Mai napig elevenen élnek emlékeimben.
- ”Ugye nem vagy hiperaktív?”
Ezen ma már csak nevetek egy jót, de akkor… Akkor minden más volt. Azt hiszem, kissé fel is háborodtam. Talán nem is kicsit. A válaszom heves volt. Tekintetem határozott, mi tőlem igen szokatlan. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha a hiperaktív egyenlő azzal, hogy erősebb akarok lenni és tanulni akarok, akkor az vagyok. De még mennyire, hogy az! Ez a mai napig így van, nem is tagadom. Sokszor túlzásba is esem, pont emiatt. Katsumi Goto… Azon a napon erősen emlékeimbe véste magát. Vagy talán nem is aznap, hanem a következőn? Minden esetre, edzeni kezdtünk. Első feladatom az volt, hogy felmásszak egy fára, kezek nélkül. Ne is másszak, sokkal inkább sétáljak. Ösztönzésként egy kunait fel is dobott, jó magasra. Az volt a cél. A jutalom a fáradozásokért.
- „Feladat tehát feljutni és meg szerezni a kunait. Amit természetesen meg is tarthatsz amint eléred azt.”
Mondanom sem kell, hogy használt. Nem a tárgy miatt, amit megszerezhettem a feljutással. Egy olyannak, aki azért akar létezni, hogy erősebb legyen és segíthessen, az nem számít. Az a dolog jelentette számomra a sikert. Kijelölt számomra egy célt, melynek sikerét az a penge jelentette. Sokáig tartott. A lábaim fájtak, izmaim és minden tagom üvölteni tudott volna, ha megáldják őket hanggal. Mindenem remegett a fáradtságtól, de utolsó próbálkozásom sikerrel zárult. Az öröm nagy ellensége egy fán álló geninnek. Amint elöntött a győzelem mámora, esni kezdtem lefelé. A lábamra érkeztem, ami nem volt jó ötlet. Megsérült és szerencsétlenül sántikálhattam hazáig, miután tanárom ellátta sérülésem. Ami furcsa, az az, hogy mindvégig mellettem volt. Támogatott, egészen hazáig. Nem mellékesen, már az elején azt mondta, hogy ő a barátom. Ezen cselekedetei és a túlzott gondoskodás sok zavaromba került. Állandóan úgy nézhettem ki, mint egy rák. Az arcom folyton-folyvást elvörösödött.
Jött a másnap és egy újabb barát? Talán, ebben még nem vagyok olyan biztos. A reggelt némi gyakorlással kezdtem. A fára mászást gyakoroltam, ezúttal Rinn segítségével. Aznap ő is velem tartott. Lehet, hogy nem is volt rossz döntés, de ki tudja. Ami viszont biztos, hogy nem sokkal később egy hatalmas macska jelent meg a közelünkben. Rinn bizonytalan volt vele és Katsumival is. Én csak a négylábúval, hiszen tanárommal már találkoztam. Új feladatot kaptam. Meg kellett szereznem egy üveg vizet. Ez hallásra egyszerű feladatnak tűnik, de nem az én ellenfelemmel. Azt mondta, hogy nem fog támadni. Nem is tette. Egyszerűen csak… Túl erős, hozzám képest.
- „A mai feladat, hogy felmérjem a harci készségeidet.” – mondta.
Azt is mondta, hogy úgy küzdjek, mintha az életem múlna rajta. Ezek szerint, én már halott lennék. Ez nem is olyan meglepő, ha az ember tisztában van képességeivel. Azt hiszem elszaladt velem a ló. Sok dolgot megpróbáltam, de nem bírtam sokáig. A végén megkaptam a vizet, csakhogy nem azért, mert sikerrel jártam. Szívem csalódás öntötte el. Szánalmasnak tartottam magam és gyengének. Nem tudtam, hogy mi velem a baj. Kiborultam, nem tudtam, hogy mit tehetnék, így elszaladtam. Azt hittem, nem jön utánam. Ebben is tévedtem. Mikor visszafelé próbáltam sétálni, hirtelen karok öleltek körbe és tartottak szorosan. Esélyem sem lett volna elmenni, na meg erőm sem. Ő viszont támogatott és vigasztalni próbált. Nem is tudja, hogy nekem az akkor milyen jól esett. Hogy kaptam egy támaszt, aki tart és megóv. Akire számíthatok és aki gondoskodik rólam. Nagyon rég nem volt ilyesmiben részem. Csak hagytam, hogy oda vezessen, ahova akar. Furcsamód megnyugtatott. A folytonos zavartság nem múlt el, csak ritkán, de akkor szinte álomba ringatott a nyugalom. Mintha lenne egy testvérem, aki idősebb, és aki vigyáz rám, nem törődve semmi mással. És azt mondta, hogy… Erős vagyok. Nem hittem volna, hogy ezt hallhatom bárkitől is. Én magam sem gondoltam erről a gyenge lányról, hogy erős lehet valaha is. De próbálkoztam és továbbra is azt teszem, hátha egyszer tényleg sikerül azzá válnom...

Újabb barátság és még több zavartság.

Miért történik velem most minden? Mikor már azt hittem, sikerült elzárnom magam ezen érzésektől, s csak a magányos szomorúság marad, rám találtak. Magányos, megüresedett lelkemben új fények, új érzések gyúltak. Beköltöztek oda azok, kik készek engem megmenteni. Sőt, úgy érzem, egy részem már meg is menekült. Először Rinn, majd Katsumi és Ren keresztezték a nekem szánt utat. Ezt is nehéz volt feldolgoznom. A barátság új jelenség volt akkor. Ma sincs benne sok tapasztalatom, de örülök, hogy ami van, ahhoz miattuk jutottam hozzá. De miért is lenne ily egyszerű? Arcom állandóan vörös színben tűnik fel. A számomra új dolgokra aranyosan, számomra viszont igencsak bosszantóan reagálok, de nem tehetek róla. Egyszerűen jön magától, s cselekszem, mielőtt belegondolnék, hogy mivel is jár.
Mindez, s zavart világom tetejébe betoppant Ő, hogy felbukkanásával megbolygassa gyakorlással töltött mindennapjaim. Tanárom által kijelölt feladatomon dolgoztam. Meg kellett tanulnom vízen járni. Őt azonban elszólította a kötelessége, így jó tanácsaival és segítőkész utasításaival magamra hagyott, a tovább hömpölygő folyó mellett. A vízben ácsorogtam és próbáltam minél jobban megérezni, hogy mit csinál körülöttem. Kezem felszínére helyeztem, hogy érezzem a hullámzást. Meg akartam érteni. Ezek után próbálkoztam ráállni és fennmaradni tetején.
A személy, kiről beszéltem… Még Katsumi mesélt róla, miközben zavarba ejtően gondoskodott sérült lábaimról. Szerettem volna találkozni vele, de soha nem hittem volna, hogy ilyen hamar sikerül. Először elég félelmetesnek tűnt.


Vérvörös szemekkel figyelt engem, én viszont csak a négy kardra tudtam nézni, melyek hátborzongatóan veszélyesnek tűntek. Mivel javában az edzések közepén jártam, fogytán voltam erőmnek. Azonnal tudtam, hogy ha össze kell csapnunk, tanárom már csak a temetőben láthat viszont. Akkor még nem tudtam, hogy ki is ő. Csak később vált világossá számomra.
Szerencsére nem került sor összetűzésre. A lány barátságosan közelített felém. Neve… Azumi Yuurei. Ő egy vándor, ki nosztalgiázni tért vissza. Elég hihetetlen, de úgy tűnt, tényleg igaz. Hagyta, hogy tovább gyakoroljak. Mintha nem is törődött volna velem, csak figyelte a messzeséget és irkált a könyvébe. Engem nem igazán érdekelt. Nekem is megvolt a saját dolgom. Chakrát irányítani lábaimba, ráállni a víz felszínére és folyamatos szabályozás segítségével rajta maradni. Sokáig nem sikerült ezt megcsinálnom. Akkor még nem hittem volna, hogy barátok leszünk Azumival. Ennek ellenkezőjéről viszont hamar meggyőzött. Barátom barátja az én barátom is… Szerintem ez nem túl jó meglátás, de ha ő így véli, nincs jogom beleszólni. Még akkor sem, ha ez számomra újabb zavart pillanatokat jelent. Azokból pedig volt bőven.
Írt rólam egy verset. Azóta is elmém legmélyén lapulnak sorai. Bátorítanak és erőt meríthetek belőle, ami sokat segít. Mikor már feladnám, csak fel kell idéznem, hogy némi kitartáshoz jussak ismét. A verset és barátaim szavait…


A vers felzaklatott, még akkor. Hogy eltereljem figyelmem ismételt érzelmi kitörésemről, melyet próbáltam visszafojtani, segítséget kértem tőle. Megkértem, hogy segítsen a vízen járás elsajátításában. Bármennyire is furcsálltam, segített. Neki és tanárom távozása előtt hátrahagyott utasításainak hála, végül elsajátítottam a tudást, mi a későbbiekben hasznomra válhat. Ezen célhoz viszont sok vízbe pottyanáson keresztül vezetett az út. Meg is volt az ára. Én szerencsétlen, megfáztam. Annak ellenére, hogy inkább pihentem volna, azonban belementem, hogy elmegyek vacsorázni a Yuurei leszármazottal. Egészen barátságos lány. Cseppet sem olyan félelmetes, mint elsőre tűnt. A vacsora fenséges volt és nagyon jól esett a meleg étel.
A vacsorát követően a fürdőbe látogattunk. Ez okozott ismét zavarokat. Akkor voltam először ilyen helyen. Azt hiszem, ez némi zavargást Azumiban is okozott, bár ennek biztos jelét nem láttam. Odabent nagyon jól éreztem magam. A meleg kellemesen körülölelt. Megnyugtatott, már-már álomba ringatott a víz gyengédsége. Akkor és ott viszont eszméletlen dolognak lettem szemtanúja. Egy örökletes képességé, melyről előtte semmit nem hallottam és soha nem is láttam. Az a kekei genkai nagyon sokra képes, ebben biztos vagyok. Én viszont nem láttam mást, csak két lebegő szivacsot és láthatatlan alakokat, melyek mintha kezek lennének. A szám is tátva maradt ezen csoda láttán. Sajnálatos módon azonban ezt nem tudom megtanulni. Vérségi kapcsolatban nem állok a család egyetlen képviselőjével sem, ha jól tudom. De azért valamit mégis tanulhatok. Ha mást nem is, hát használni a kardokat. Kettőt, idővel, hogy pontos legyek. Jelenleg azonban még egy sem megy.
A fürdőt kissé rossz állapotban hagytam ott, a lánnyal együtt. Rinnel hazamentem, mert fel kellett készülnöm. Másnap küldetésre kellett jelentkeznem, hol ismételten nagy meglepetés várt. Ketten már bent voltunk a csapatból a Raikage színe előtt, mikor a harmadik személy is bejött.
- „Azért jöttem, hogy önként jelentkezek a küldetésre amiről már elözö nap beszéltünk. Szeretném elkísérni engedélyével a barátom, és falu érdekében tenni valamit ezekben a vész terhes időkben.”
Ez a személy viszont nem az volt, kire számítottam. Azt hittem, hogy Katsumi fog velem tartani, elvégre előző nap arról kaptam hírt, hogy azért ment el, mert valami küldetésről kell beszélnie a Raikageval. Ehelyett a negyedik személy, ki ezentúl a szobában tartózkodott…
- „A-Azumi…” - tátogtam el nevét, nagyon is megdöbbenve.
Most pedig vele tartok utamon, hogy teljesítsem első küldetésem. Közös kalandunk színhelye Konoha. Furcsa… Még sosem voltam a villámok országán kívül. Ez is új lesz számomra és remélhetőleg rengeteg ismerettel gazdagít.

Az események gyorsan követték egymást. Megkaptuk a feladatot és utána már azon kaptam magam, hogy a kikötő felé tartok társaimmal. Rinn természetesen velem tartott. Eleinte kicsit haragudtam Azumira. Vagyis… Nem, nem is haragudtam rá igazán. Sőt, igazából még örültem is neki valamennyire. Csak az zavart, hogy nem szólt. Váratlanul ért ez az egész. Út közben megismerkedtünk csapatunk harmadik, két lábon járó tagjával. Hikuro igyekezett engem megnyugtatni. Kedves volt tőle, én viszont… Még most is zavarba jövök, ha visszaemlékszem akkori reakcióimra és viselkedésemre. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Nem hittem volna, hogy a múltnak még ennyire rabja vagyok. Egyszerűen nem tudok szabadulni az emlékektől, amik mostanság elég gyakran rám törnek. Vagy nem is akarok?
A hajón idővel szétváltunk. Addig történtek bizonyos események, amiket viszont nem kötnék senki orrára. Magán ügy, még akkor is, ha a hajón elég sokan szem és fültanúi voltak a dolgoknak. Minden esetre, én és Hikuro, Rinnel kiegészítve, a fedélzeten maradtunk. Azumi azonban lement a hajófenékbe. Akkor kezdődtek a gondok. Nem számítottam ilyesmire. A leghamarabbi támadást csak a kikötőbe érésünkre tippeltem, de még arról is lebeszéltek társaim, azt mondva, hogy nem valószínű a támadás. Ez viszont sokkal hamarabb érkezett. Eleinte úgy gondoltam, hogy csak a nagyszájú matrózzal van gond. Őt viszont sikerült elkapni a vállam árán. Nem foglalkoztam vele túlzottan, hiszen csak én sérültem meg, a matróz viszont legalább nem tudott meglógni.
A vállam ellátása miatt megindultam lefelé, ekkor viszont még több támadó jelent meg. Én ostoba, nem gondoltam erre. Egyszerűen ledermedtem, és ha Hikuro nem rángat vissza a valóságba, ahol még volt esélyem a menekvésre, a képzelgéseimmel ellentétben, akkor már rég nem élnék. Na jó, nem olyan rég, de néhány nappal korábban végem lett volna. Ő azonban ott volt és cselekedett is, velem ellentétben. Tőlem csak annyira tellett, hogy egy helycsere jutsuval eltűnjek a támadási zónából, és hogy visszaparancsoljam Rinnt. Néhány jouninmásolat hamarosan bekapcsolódott a küzdelembe és elterelte addigi ellenfeleink figyelmét, amíg mi megléptünk. Azonnal csapatunk másik női tagját kezdtük el keresni. Mi Hikuroval megálltunk, a bundás azonban tovább ment. Kettőnket egy bezárt szoba, nem túl bizalomgerjesztő megjelenése késztetett utunk félbehagyására. A döntés azonban rám maradt. Fogalmam sincs, hogy jó döntést hoztam-e. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy hinnem kell eltűnt társunk erejében. Hinnem kell benne, főleg azok után, ami a hajón addig történt. Azt hiszem, jól is döntöttem, de teljesen biztos nem vagyok benne. Így viszont megmentettük a hajó valódi legénységét. Nem én, mert ha rajtam múlik, ismételten csak meghalunk. A rossz döntés lehetősége olyannyira lesokkolt, hogy szinte semmire nem voltam képes, csak könnyek hullatására és arra, hogy elvagdossam a foglyok köteleit. Addig Hikuro tette azt, amit úgy vélt, tenni kell. Megragadta a bombát és kisietett vele. Ha ő nincs, én ismételten… nem élnék, ahogyan sokan mások sem.
Ezek után egész gondtalan volt utunk. Azumi rájött, hogy kik lehettek a támadóink, a kikötőben pedig már várt a segítség. Az általunk összeszedett hullákat lehozták a hajóról, az elfogott fickóval együtt, a sebesülteket pedig ellátták. Én egész kómás voltam megérkezésünkkor. Előtte nem sokkal ébredtem fel, mert Rinn felkeltett. Bizonyára látta, hogy közeledünk a part felé. Én viszont annyira jót aludtam. Még álmodtam is. Egész kellemes álom volt, bár valami mintha hiányzott volna belőle. Minden esetre, ott csend volt, nyugalom és nem fájt semmi. Ellentétben a valósággal, hol a vállam egészen kis mozdulatok hatására is lüktetni kezdett. A mi sebeinket is megnézték, ahogyan az elfogott legénységet is megvizsgálták.
A Hokage-val is találkoztunk. A két ország közti viszonyt, szerencsére sikerült tisztázni. A béke fennmarad, de azért nem árt tudni, hogy ki az, ki kísérletezik az összeugrasztással. Jobb lesz jobban vigyázni a jövőben, azt hiszem. Ezek után már minden könnyű volt és szinte gondtalan. A gondok többi részét a helyiek átvették, nekünk csak pihenni kellett és várni, hogy a sebeink gyógyuljanak. Éppen ezért, jó ideig ott kellett maradnom, és így is nehezen engedtek el.
Egy kereskedőhajóra sikerült feljutnom. Szerencsére ez nem az a fajta, amivel a Tűz országába is utaztunk. Itt nem volt semmi gond. Semmiféle támadás, egyszerűen csak hajókáztunk. Rinn is túlvészelte a kezdeti sokkot, ami farka sérülése miatt érte. A bundája is kezd helyre jönni azon a részen. Kár is lett volna a szép fehér szőréért. Úgy szép, ha sértetlen! Vagyis úgy szebb. Remélhetőleg Azumi és Hikuro is jól érzi magát. Nem tudom, hogy most mi lehet velük, de az biztos, hogy tudnak vigyázni magukra. Jobban, mint én. Talán ezért is akartam mihamarabb visszajutni Kumoba. Edzenem kell, mert a küldetésen nyújtott teljesítményem siralmas volt. Legalábbis szerintem. Éppen ezért, alig vártam, hogy újra kikössünk. Ezúttal azonban, otthon. Első dolgom, természetesen, hogy beszámoljak a Raikagénak. Amint ezzel megvoltam, természetesen kihagyva, a számára lényegtelen, magánügyre tartozó részeket, feljebbvalóm engedelmével távoztam. Kissé elnyomott az utazás, ennek ellenére, nem akarok aludni. Sőt, szándékomban áll kissé felébreszteni magam. Nem lazsálhatok, azt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Így is sokáig lógattam a lábam Konohában…