Re: Életfa

Jiraiya Csüt. Feb. 09 2017, 18:28

A hely, mely kapocs élet és halál között, a barlang, amely a bűnbe viszi az embert, a pont, ahol a világ energiái találkoznak. A kérdés csak az, hogy mindezen energiák őrületbe kergetik-e az embert, vagy éppen segítik őt? Milyen hatással van az élőre és mi történik akkor, hogyha az élő testhez kapcsolódik valami, ami már elmúlt?
Amikor egy chakrával rendelkező élőlény meghal, a teste az enyészeté lesz, a chakrája azonban egyé válik a világgal, a mindenséggel, újra a Föld Energiahálózatának egy részét fogja képezni. Egy hely, amely gócpontja ezen energiáknak, reagál a chakrával rendelkező egyén érzéseire és vágyaira, mondhatjuk azt is, hogy a sorsszerű összefonódásra. Ilyenkor az egykor azonos energiák, amiket hívhatunk chakrának is, újra egy pontba tömörülnek, vonzza őket annak a személynek a jelenléte, az energiája, hiszen nyílt "kapu" nyílik közte és az energiahálózat között. Így az áramlás során a már elmúlt, azonos energiák kiragadtatnak a folyamból és néhány pillanat erejéig újra formát öltenek ott, azon a helyen, ahol vonzza őket az a bizonyos személy.
Nincs sok ideje már hátra, érzi, hogy az energiaáramlás halad tovább, tudata eltompul, a teste eltűnik és lassan a morajló, alaktalan, színtelen, de annál fényesebb anyagáramlásba csatlakozik. Egyetlen, utolsó hang marad hátra, egyetlen igaz és nagy erejű mondat.
- A kérdés csak az, hogy magadnak meg tudsz-e bocsájtani? Hogy neki... Meg tudsz-e bocsájtani...
Hal el végül a hang, a fény pedig lassan, tompán eltűnik, a Sötét ködszerű anyag pedig teret nyerve magának tör át a fényfoszlány maradékján, egyenesen Kodomo felé. Elnyeli őt, elnyeli a teret, betölti az egész barlangot. Vak sötét száll alá, Kodomo alig lát valamit, csak a homályos, vöröses aura lengi körbe.
"Olykor egy szó is elég... Ne félj szembenézni önmagaddal!"
"MI EGYEK VAGYUNK!!!"
"Ne félj szembenézni önmagaddal..."
Rémlenek fel a szavak Kodomo elméjében, míg a sötétség egyre csak sűrűsödik, már a bőrét kezdi meg...

// Köszönöm Ryuu a segítséget ^^ A megbeszélt +15 Ch és TJP a választott karakteredhez a tiéd Smile

//

**Djuka Kodomo** Hétf. Feb. 13 2017, 01:32

A jounin könnyeitől megvakultan térdelt a barlang kemény talaján, s öccsének kivetülésének ugorva, átkarolta őt. Kezei oly könnyen haladtak át a chakrakivetülésen, mely a fiú emlékképét hozta elő, mégis, Kodomo erősen megszorította őt. Mikor a fiú pedig szabályosan letámadta a jounint szavaival, Kodomo némiképp hátrahúzta felső testét. Örömteli mosollyal nézte a fiút, aki ott állt előtte. Az öccsét, aki nem bocsátott meg a jouninnak, mert nem haragudott rá. S a szavaknak mindig is ereje volt. Kodomo megannyi idő óta most érzi ismét először bátornak, erősnek, és elhivatottnak magát. A térdelő jounin szipogott, mosolya pedig a büszkeségtől sugárzott. Nem. Nem saját büszkesége miatt. Nem a saját maga által kitaposott út sikerén, s nem is a nehezen megvívott harcok miatt. Az öccsé iránt táplált büszkeségérzete volt az, mely most megragadta szívét, s erős szorítással éreztette, Kodomo ereje itt lakozik. A szívében. Nem volt képes elfogadni a múltat, a veszteséget, a csalódást és a kínt. Azonban most, hogy ismét láthatta öccsét, újból érezte, még mindig ott a szíve a helyén. Nem hűlt ki. Nem hagyta őt cserben. Kodomo szíve ismét megdobbant.
- Igazad van - mosolygott még mindig, elcsuklott hangján képtelen volt még mindig túllépni. A jounin felkelt a földről, majd Ryuu vállára tette a kezét. - Drága öcsém. Mindig is igazad volt. Ha úgy érzed, immáron ismét megtaláltad magad, s ezáltal a világ részévé válhatsz, remélem békére lelsz. S akarom, hogy tudd, bárki is voltál. Te mindig is az öcsém maradsz. Az én kisöcsém. - Kodomo átkarolja a fiút, majd homlokát nekiüti Ryuu asztrális homlokának. Arcán a mosoly nem volt képes fáradni, büszke szemei pedig Ryuuéba égtek bele.
- Mindig is az öcsém maradsz, Ryuu. Köszönöm, hogy még most is segítettél nekem. Köszönök mindent. Büszke vagyok rád, Ryuu. A legbátrabb shinobi, az én öcsém - szipogta, néhol ismét könnyeket eresztve, ám hangján képes volt immáron uralkodni. Őszinte, baráti és kellemes hangján hálálkodott a jounin. Kezei szint megtapadtak a fiú vállán, ahogy erős tenyereivel megfogta azokat. Kodomo némiképp hátrébb lépett, miközben még mindig az előtte álló fiú kivetülésével beszélgetett.
- A világ sajnos egy valódi hőst veszített el. A fény ereje apadni kezdett. De te megmutattad nekem, mire is képes a Fény. Hogy erejét sohasem fogja elveszíteni, még ha mindent a sötétség ural. A fény mindig jelen van. Csak hinni kell benne.
Kodomo végül elengedte öccse vállait, majd kihúzta magát. Tisztelgett az egyre halványabban jelen lévő shinobi előtt, majd ismét kihúzta magát. Mosolygott, ám arcizmai meg voltak feszülve. Sokkalta elszántabb tekintete volt, mint amikor belépett ebbe a barlangba.
- Hiányozni fogsz öcsi. De mindig itt leszel velem. Itt benn, a szívemben - tette ökölbe szorított jobbját mellkasának megfelelő pontjára. - Nyugodj hát békében Djuka Ryuu, s neved maradjon fenn az idők végezetéig, mint a világ hőse. Számomra te vagy a megmentő. Te vagy, az én hősöm.
Ryuu lassan eltűnt, ahogy a fény is kezdett megszűnni vele együtt, s aújból a sötét aurában találta magát a jounin. Kodomo azonban nem mozdult. Szemeit lehunyta, ahogy a fény kialudt, s mosolyogva a fájdalomban, melyet a sötét köd okoz, hátraemeli a fejét.
- Köszönöm neked, Ryuu. Nem felejtelek el sohasem. S mindig emlékeztetni fogsz a feladatomra. Az utamra. A sötétség nem győzhet. Le fogom gyűrni a sötétséget, ezt megígérem neked.
Kodomo összpontosította a chakraját, s az egész testében egyszerre áramoltatta szét. A chakraval bevonta az egész testét, majd alkalmazva a Yugeton: Kawarimi technikát, megakadályozta azt, hogy bőre teljes mértékben leégjen. Majd pedig ökleit összeszorítva, előre nézett. Oda, ahol az imént még álarcos önmaga állt.
- Megfogadtam, hogy megóvom a világot a sötétségtől. S addig nem téren pihenni, amíg be nem tartom a szavam. Ezt az utat szánta nekem az öcsém. Az én példaképem. Távozz innen. Többé nem tartozol hozzám!

Jiraiya Hétf. Feb. 13 2017, 01:52

Átjárja a fájdalom, a bűnös érzet, ámbár mindez emlékeztetni fogja őt arra, amit itt tapasztalt meg.

Kodomo teste gőzzé válik, a sötét energiának közepén már nem érheti őt fájdalom... Fellelkesülve, valósággal elutasítja azt a sötétséget, mely eddig talán része volt... Most viszont... Már nem? Vagy talán eddig sem volt a része? Hiszen ez a valami félelmei megtestesítője. Ez itt pedig Ő maga, aki egy a sötétséggel.

- Nem utasíthatsz el! Én a részed vagyok! Én te vagyok!

Dühöng a hang, amely nem képes Kodomonak fájdalmat okozni, a gőz pedig csak terjed és terjed, szinte már a sötétség és a gőz egyé válik a barlangban. Kodomo tudata is ott van, ahogyan a sötétségé is. De vajon elutasíthatja a félelmét? Már egyértelműen nem fél attól, aki előtte áll, soha nem is félt. Sokkal inkább attól, hogy az a valami lényének része... Most pedig elutasítja, tehát megtagadja őt, ám ereje nőni látszik. A barlang falai kezdenek leomlani, a sötétség egyre csak kavarog, egyre pusztítóbb.

- Tagadj meg, próbálj meg elszakítani magadtól, de nem hazudhatsz örökké magadnak! Te én vagyok, és sosem leszel már jó! Egy darab belőlem mindig is ott lesz benned! Érted Kodomo? Én vagyok a sötétség a szívedben, egy olyan sötétség, amely arra késztet, hogy eldobj mindent magadtól, ami kedves a számodra. Olyan dolgokat tettem és fogok tenni, amit sohasem bocsátasz meg magadnak! Ryuu halála is ilyen volt! Ő megbocsátott neked! Te vajon képes vagy erre? Képes vagy megbocsátani magadnak azért, amit tettél? Képes vagy szembenézni mindezzel? Tükörbe tudsz nézni?

A hang felkacag, hiszen nem hiszi, hogy Kodomo képes lenne erre... A sötétségből egy arc formálódik, a démoni arc, amely Kodomot ábrázolja. Csak egy szó... Egy szó és semmi más... Vajon kimondja? Képes rá?

**Djuka Kodomo** Kedd Feb. 14 2017, 00:17

Bőre immáron nem égett. Ugyan a sebet elfedni nem tudta már, a sötét aura nem marta tovább bőrét, s nem égette fel azt egészen a húsáig. Kodomo immáron átengedte magán a fájdalmat. Teste nem volt jelen a fizikális létben e pillanatban. Teste egészét gőzzé alakította, s ezáltal gátat szabott sötét énjének a további kínzásokban.
- Nem tudsz többé nekem ártani Árnyék. Se most, se később. Kínozhatsz, lidérces álmokkal fertőzheted meg elmém. Még akár meg is csonkíthatsz. De megtörni, még egyszer nem fogsz.
Kodomo összeteszi két tenyerét, hogy még több chakrat lehessen képes kontrollálni, s felszabadítani. Úgy tűnt, ez a fehéres, szürkés aura nem tűnt el a sötétségben. Nem volt képes bekebelezni őt. S talán ez a tudat tartotta őt még életben. A tudat, hogy még ha a sötétség ott is lapul benne, körülötte, sohasem lesz képes elnyomni Kodomo ragyogását. A jounin Fénye mindig ott lesz benne, a szívében, hogy oltalmazza őt, és erőt adjon a gonosz elleni harcban. Mert Kodomo megfogadta...Ígéretet tett az öccsének, hogy meg fogja óvni a világot.
- Az én erőm nem a harag táplálja. Így sohasem leszel képes uralkodni felettem. Őérte, Ryuuért és a többiekért harcolok. Nem nyugszom, amíg sötétségben kell leélniük az életüket. Talán itt élsz bennem, de sohasem tőled kaptam az erőm. Engem a szeretet vezérel. Egy békés, fényben élő világ elhozásának akarata. Ahol jelen lesz a sötétség, ahogy ebben az árnyba burkolt világban is ott a fény. De félni nem fogják az erődet. Mert a szeretet, az odaadás ereje mindig is erősebb lesz nálad. Nem tudsz bennem kárt tenni immáron, s nem is vagy képes uralni az erőmet. Sohasem fogok rád támaszkodni. Nem leszel segítőtársam az utamon. A shinobi ösvényemen. Mert ez az én utam.
A szőke getsugakurei előre lép ismét, oda, ahol talán legsűrűbb a sötét felhő. Oda, ahol az egész pusztulás ereje a kezdetét vette. Ahol mostanra a sötétségből egy arc bújik elő. Kodomo vakmerő és sötét arca. Azonban a jounin nem tántorított. Azonban furcsamód a jounin nem tett semmiféle támadásra szánt reakciót. A sajnálkozás jelei ültek ki arcára.
- Benned is ott van a fény, ahogy te is bennem vagy. Hisz te mondtad, hogy mi egyek vagyunk. Bennem azonban erősebb a fény. S benned is. Csak még nem tudod. Ő táplált téged, az ő hiányából születtél meg. Ryuu halálakor gyökereztél, s a fájdalom volt a táplálékod. Azonban most, hogy immáron az öcsém végleg elhagyhatta ezt a világot, s immáron a teljes megtisztulás útjára léphetett, örök békére lelt. Nem különös a sors? - mintha ismét elmosolyodna. Ryuu nevét pedig végre nem könnyek között ejtettei ki, hanem büszke arccal, erőt sugárzóan. - Annak, kinek halála szült téged, annak a fiúnak a szavai segítettek ahhoz, hogy megmenekülhessek. Az öcsém megmentett engem. Egy Tizenkilenc éves fiú győzött le téged. Egy valódi hős. Én is olyan hős akarok lenni, mint amilyen az öcsém. S ha egyek vagyunk, akkor a sors neked is ezt az utat szánta.
Kodomo némiképp széttárta kezeit, majd folytatta.
- Most bebizonyosodott, hogy bennem a fény az erősebb. Ryuu emléke örökké itt fog bennem élni. S amíg egy szempillantás alatt képes szétoszlatni a sötétséget, addig az ő fénye mindig is erősebb lesz. Tudom, hogy nem a rossz szándék vezérelt. A keserűség és a fájdalom szította erőd tüzét. Most azonban itt az idő, hogy félretegyük a csatabárdot. Nem viszálykodhatunk életünk végéig. Mint láthatod, most egyikünk sem képes elnyomni a másikat. Mindig is ott leszel bennem. Meg kell vallanom, igazad volt. Te az én részem vagy. Te is én vagyok. Azonban mostantól ne a harag táplálja tüzedet. Ne a fájdalom ostorozza lelkedet. El kell fogadnunk saját utunkat. Itt az idő, hogy végre a szeretet lobbantsa lángra a bennünk lakozó erőt. Itt az idő, hogy a béke iránti akarás irányíthassa testünket. Hogy a jó cél érdeke sugallja gondolatait.
A jounin ekkor kezét mintha a sötétség felé emelné, s talán próbálja kipuhatolni a sötét énjének egykori vállait. Mintha meg akarná őket fogni.
- Talán itt az idő, hogy megbocsássunk egymásnak. Hogy végre elfogadjuk az utat, és hogy jót tehessünk a világgal. Ahhoz, hogy az utunkon maradhassunk, szükségünk lesz egymásra. Mi tényleg egyek vagyunk. Az erő és a szív. Egyként harcoltunk eddig is. Egyként kell harcolnunk továbbra is. Mit válaszolsz? Talán tudom is...
Kodomo hátralép, s megvárja, hogy a sötét énje választ adhasson neki. Az árny azonban tehet bármit, Kodomo képes immáron megbocsátani önmagának, s reméli, hogy ha a sötétség ellenkezik is, a szíve mindig is a helyén lesz. S az emlék pedig, örökké a fényben tarthatja a fiút. A sötét énje talán nem lesz képes harcolni Kodomo ellen, ha végleg megbocsát önmagának.

Jiraiya Kedd Feb. 14 2017, 16:28

// +10 Chakra a szép poszttért, Kodomo szavai megérnek egy Oscart Very Happy

Minőségibbre akartam a posztot, de haladni szeretnék és nincs most energiám jobbra ^^" //

Igaz, érzelmekkel teli szavak, melyek képesek leigázni a sötétséget. Egy szó, nem több, az is elég ahhoz, hogy mérhetetlenül nagy erőket szabadítson fel egy emberben, de amit Kodomo tett, az annál több volt. A hang az első pár mondat után csak nevetett, gunyoros mosolya és lenéző arckifejezése mindent elárult arról, hogy mi a véleménye Kodomo szavairól.

Azonban ahogyan a fiú egyre nagyobb érzelmi intenzitással töltötte meg szavait, azon kimondott dolgok súlyossá váltak. Akárcsak egy technika nevének kimondása, ezen szavak is hatással bírtak. Amint Kodomo maga is átélte, átérezte és valóban úgy is gondolta szavait, ahogyan azt kell, a sötétség megrezzent.

- NEM! Én soha nem fogom azt az utat járni!

Kiállja Kodomo szavai között, ám mindez csak egyszerű támadás, vagy talán védekezés a fiatal Jounin szavai ellen. Az arc megfakult... Kétségbeesetté vált, a sötétség pedig egyre csak húzódott vissza, lassan pedig egyetlen alaktalan pontba összpontosult, melyből újfent egy test formálódott. Egy pillanat erejéig, de a sötét alak újra megremegett, helyén pedig egy kisgyermek állt. Mintha káprázott volna Kodomo szeme...

Térde hull... A sötétség eltűnt, a fiú előtt most már csak egy megtört, sírásba fulladó alak térdepel, aki nem bír megszólalni könnyzápora közepette. Teste remeg, kezét arcába temeti.

- Megcsináltad ifjú.

Szól egy hang, mely visszhangzik mindenfelől. Kodomo hátranéz és az öreg varjút látja, aki egy botra támaszkodva közelít felé. A barlang újra olyan, mint volt. Fénylő kristályok a kupola alakú mennyezeten és egy járat, amely a külvilág felé vezet. A síró, megroskadt test azonban nem tűnik el.

**Djuka Kodomo** Szer. Feb. 15 2017, 18:35

Getsugakure jouninja bátran állt, s szavai elősegítették a sikeréhez. Képes volt megakasztani a sötétség mérhetetlen előretörését. S miután megállította a keserűségben úszó fekete ködöt, mintha visszavonulásra kényszerítette volna azt. A félelemből táplálkozó energia folyamatosan veszíteni kezdett erejéből, ahogyan Kodomo arcát formáló füst is egyre halványabbá vált. Mosolya beragyogta arcát, s különösképp erős védőburokként oltalmazta őt a sűrűn szőtt burok középpontjában. Nem árthatott neki többé a sötétség.
- Hiszen már te magad is ráléptél - csupán ennyit mondott. Nem érezte fontosságát többet mondani. Tudta jól, hogy immáron végleg átvette az irányítást a teste és elméje felett. Képes volt meggyőznie mind a két felét, s békét kötnie. Képes volt eloszlatni végleg a kínt, a keserűséget, a fájdalmat, s nem hagyott mást hátra szívében, mint bátorságot, merészséget, és megbocsátást. Kodomo bátran állt az egyre jobban halványuló sötét erővel szemben, s végignézte, ahogy teljesen megszűnik a fájdalomból eredő köd, végül újból emberi formát ölt. Teste megremeg, ahogy a sötétség még egyszer, utoljára megpróbál kitörni a szeretet börtönébe zárt rácsok között, mégsem képes visszatérni, hogy dominálhassa a testet. Kodomo győzött. S immáron teljes egészében készen állt.
Miután a gonoszt legyőzte, s maga mellé állította, végleg elnyomta a fekete ködöt benne. A köd koncentrálódni kezdett, mely új formájában mutatkozott meg. Egy apró gyermek fogant a sötétségből. Egy kisgyermek, aki talán az ártatlanság példaképe lehetne. A ifjú jounin felismerte a fiatal gyermek arcvonásait. Hosszú, tüskék szőke hajának elülső tincsei éj feketék voltak. Kodomo gyerekkori képe állt immáron előtte. Talán a jounin legtisztább formája lehetett, azelőtt, hogy képes volt egyesíteni hatalmát önmagában. A magára hagyott, árva gyermek, akit végül Namizuo nevelt fel a klán székhelyén. Namizuo volt az, aki mindig is a jó út felé terelte őt, s fogta meg a kezét, amikor a fiú úgy érezte, a sötétség túlságosan is távolra sodorja szeretteitől. Ez a kéz nyújtott számára támaszt mindez idáig. Suki öleléseinek melegsége töltötte meg a szívét bátorsággal és elszántsággal. Shirokage pedig az örök hűség és bajtársiasságot tanította számára. Ők mind olyan személyek voltak, akik Ryuuhoz hasonlóan mindig is a shinobi útján tartották a fiút, s óvták őt a veszélyektől, amíg Kodomo a világ megvédéséért küzd. Nélkülük biztos nem ért volna el idáig. Vagy ha mégis, nem nyerhetett volna sötét énje ellen. Most mégis itt áll. És győzött.
A jounin lassan fordult meg az idegen hang felé. A rekedtes hangú elismerésre felfigyelt, majd szembefordulva senseiével, fejet hajtott.
- Köszönöm, mester.
A jounin körül a köd teljesen eltűnt, s az eddig szinte vakító fényességet árasztó jelenések is eltűntek, a barlang pedig visszaalakult eredeti formájára. Kodomo előre lépett, egyenesen mesterének irányába. Sejtette, hogy a mester felbukkanása azt jelenti, vége az első felmérésnek. S szavaiból kivehető a siker tudata.
- Mégis, mi történik most? - kérdezi mesterét, miután a földön fekvő, síró gyermek hangján nem képes túltenni magát. - S mi fog történni? - Kodomo nem értette igazán a helyzetet, ám valahol érezte, amit itt lát és tapasztal, mind a végső nagy vizsgájának a része. Ahogy a földön fekvő gyermek is vélhetően kulcsfontosságú. A jounin közelebb lép a gyermekhez, majd megpróbálja felemelni.

Jiraiya Vas. Márc. 05 2017, 14:51

   Fájdalmas emlékek, múló jelenések és felszabadult érzelmek. Túl sok minden történt, túl értelmetlennek tűnt minden, a fiú pedig joggal érezheti azt, hogy csak sodródott az árral, hogy csak tette, amit meg kellett tenni, miközben mások irányították őt. Feleslegesen lefutott köröknek érezhet mindent, még akkor is, hogyha Lelkének Démona megnyugodhatott végre. Még nem tudja, talán nem érzi, de a most megtett út rendkívüli fontossággal bír a jövőre nézve...
   Csend állt be, a barlang hideg falairól csak egy elfojtott, szipogó hang az, amely visszaverődik. Idomul a csendhez. Percek telhetnek el, majd Kodomo feltesz egy kérdés. A Mester nem válaszol, csak szemei lehunyva vár. Kodomo tudja, hogy mit jelent ez, tudja, hogy legbelül már megválaszolta saját magának a kérdést, a Sennin pedig ezzel teljesen tisztában van.
   A gyermek sír és csak sír, ahogyan Kodomo felemeli, egy ártatlan kisfiú, meggyötört képével találkozik, aki könnyektől ázva dörzsöli vérvörös szemeit. Szipog, majd átöleli Kodomot és küszködve az érzelmekkel szólal meg.
- Megbocsájtasz nekem? Meg tudsz nekem bocsájtani? Soha, de soha többé nem térek le az utamról...
Kiabálja fájdalommal teli hangján, remélve a pozitív választ.

   Kodomo bármit válaszol, a gyermek a válasz után eltűnik, a helyén csak egy fénylő energia marad, amely a plafon felé száguldva eltűnik az egyik zöldes fénnyel ragyogó kristályban. A kristály ekkor megreped, elválik a többitől és Kodomo felé esik. A fiú elkapja. Érzi a benne lüktető energiát, ha jól megnézi a zöldes kristály belül enyhe fénnyel ragyog.
- Ez a talizmán fog segíteni téged abban, hogy érzékeld és magadba szívd a természeti energiákat. A segítségével könnyebben megtanulhatod az eljárást.
Mondja a bölcs, majd megindulnak kifelé a barlangból.
   Az éjszaka végtelen sötétje lassan pirkadatba fordul át. Kiérve a barlangból a hajnali nap narancsos fényének melege simítja végig az ifjú Jounin arcát. A fákat és hegycsúcsokat is ez a melegség járja át, a fénnyel teli energiát pedig szinte már érzi. A kezében tartott, nagyjából 6 centi hosszú és 1 centi széles kristály is pulzál az energiától, szinte saját szívveréssel lüktet.
- Mutasd a kristályt
Nyújtja oda a kezét a Bölcs, majd miután Kodomo a csőrébe adta, az bekapta. A madár csőre alól zöldes fény kezdett el kitörni, majd elhalványulva nyugszik meg. A madár kinyitja csőrét és kicsúsztatja belőle a kristályt, aminek a vastagabbik - ahol letört a többiről - végén át volt fűzve egy kékes fénnyel csillogó lánc. Kodomo felé nyújtja csőrével.
- Hord a nyakadban. Ez egy chakralánc, csak egy chakrapenge szakíthatja el.
Mondja, miután pedig Kodomo felvette a láncot, megindultak az egyik magasra nyúló hegy felé.

   A bölcs az óriási hegy tetejére vezette Kodomot, aminek a csúcsán mindössze akkora hely volt, hogy mozdulatlanul meg tudtak állni rajta mind a ketten. Innen belátta szinte az egész Országot, ez a hegy sokkal nagyobb volt, mint az előző, ahová vezették őt. Látta az odalent köröző varjakat és más madarakat, ahogyan az óriási erdő felett elsikló Óriás Méretű Ninjuu varjat is, ami idefentről egészen kicsinek tűnt.
- A kristály segíteni fog téged a Természeti Energiák elnyelésében. Azon keresztül fogod tudni magadévá tenni azt az Energiát, amit elnyel. Tudnod kell, hogy a barlang ahol voltál a Föld Energiahálózatának egy csomópontja volt. Ahogyan neked és minden más Élőlénynek aki képes chakrát használni, a Földnek is van egy Energiahálózata. A Te Chakrahálózatod teljesen más, sokkal fejletlenebb, mint ez az Energiahálózat. Elvégre a tested Fizikai és Szellemi Energiáinak együtteséből jön létre a Chakra. Ezen két energia áthatja a tested, élteti a sejtjeidet a sejtek pedig Chakrát termelnek, bocsájtanak ki magukból. A sejtek azok, amikben ez a két energia keveredik és összeáll. A Természeti Energia mindenhol ott van a Földön. A levegőben, a felhőkben, az égben, még ebben a hegyben is. Ez hatja át a világot és köt össze mindent. A Föld Energiahálózatának csomópontja olyan helyek, ahol koncentráltan van jelen és gyűlik össze ez az energia. Amit te átéltél azt "Törésnek" hívják. Ez a "Törés" egy "lyuk" téren és időn, az energiák pedig egyik helyről a másikba képesek áramolni. Ezen energiákat magukhoz vonzzák a hozzájuk köthető más fajta energiák, tárgyak, emberek. Te magadhoz vonzottad meghalt testvéred Chakráját, ugyanis, miután Ő meghalt a Chakrája átalakult és a világ részévé vált. A Föld Energiahálózatába csatlakozott és onnan már csak az Istenek tudják, hogy hova és merre vonult. De a Törés utat nyitott a világba, míg a Te tested, lelked, chakrád energiái magukhoz vonzották az övéit, így ebben a világban összeállva jelent meg előtted.
A Bölcs várt egy kicsit, majd folytatta.
- Ahhoz, hogy elsajátítsd a Senjutsut, Senjutsu Chakrára lesz szükséged. A Senjutsu Chakra pedig egy olyan chakra, amely a Fizikai, Szellemi és Természeti Energiákból jön létre. Ha képes leszel elnyelni a téged körülvevő Természeti Energiát, akkor a tested intenzív chakratermelésbe kezd és végül egy sokkal erősebb és hatásosabb chakrára teszel szert. De ahhoz előbb mindenképpen el kell nyelned ezt az energiát.
A madár a hegycsúcs széléhez csusszant.
- Ahhoz, hogy elnyeld, először érzékelned kell. Ahhoz, hogy érzékeld mozdulatlannak kell maradnod és figyelned kell. Figyelned, miközben az elméd üressé válik, miközben a világ elcsendesül és nem hallasz, nem látsz, nem szagolsz, nem tapintasz, nem ízlelsz, csak érzel... Próbáld meg a mozdulatlanság állapotában minden érzékszervedet elcsitítani és elérni a meditáció azon állapotát, ahol a hatodik érzékedre hagyatkozol. Nyisd meg a tenketsujaidat, terjeszd ki a chakrádat, majd az a segítségedre lesz. Ha eléred a mozdulatlanság, az üresség, a csend állapotát, akkor egy teljesen új érzésben lesz részed. Akaratlanul is érezni fogod, szinte magad előtt látni ezt az energiát, ösztönösen tudni fogod, hogy a megjelenő, bizsergető érzés az, amit kerestél. Tudatoddal, elméddel hívd magadhoz, hogyha megtaláltad - érzékelted - és légy alázatos. Kezeld óvatosan és finoman. Lényegülj át a mindenséggé, válj egyé az örök körforgással! Csitítsd le az elmédet, szabadulj meg minden emberi gondolatodtól legyél olyan akár a kő, vagy a fa, vagy egy virág, kiknek más dolguk sincs, csak létezni... Legyél EGY a természettel, legyél EGY a természetből... Ha ezt elérted, a Természeti Energiák maguktól áramolnak a testedbe. És ez a legfontosabb. A Természeti Energiákat nem lehet elnyelni, magadba szívni, hanem saját magadat kell megváltoztatnod ahhoz, hogy a Természeti Energia áramoljon beléd.
A madár elrugaszkodik.
- Hogyha érzékelted, majd elnyelted, akkor ki kell zökkenned ebből az állapotból és a chakráddal kell "küzdened". Maradj mindig a tudatodnál mert ha hagyod, hogy az emberi tudatod elvesszen, akkor a Természeti Energiák betörnek a testedbe, akkor pedig átváltozol. Mivel itt a Varjak Rejtekében tanulod a Senjutsut, ezért a Mi energiáink hatnak majd rád. Így, hogyha túl sok Természeti Energiát nyelsz el, rövidesen Varjúvá változol. Ha nem állítod meg a folyamatot, akkor örökre egy elkorcsosult torzszülött leszel, ha pedig még több Természeti Energia áramlik a testedbe, akkor végül megkövülsz és meghalsz...
Elugrik a madár és most már csak szárnyaival csapdosva repül egy helyben.
- A Senjutsu Tanulás három lépése: 1.) Ürítsd ki az elméd, csitítsd el érzékeidet és figyelj, érzékeld a Természeti Energiákat. 2.) Ha érzékelted, akkor válj egyé a természettel, lényegülj át és hagyd el emberi mivoltodat. Felejtsd el tested, felejtsd el kilétedet, ne ismerd többé emberi személyedet. Legyél egy a természetből! Ekkor a Természet a részeként fog tekinteni, az Energiák beléd áramlanak. 3.) Ne veszítsd el az öntudatodat, amint az energiák beléd áramoltak, térj vissza, erősítsd meg az öntudatodat és emberi lényedet, tudatosítsd, hogy ki vagy. A Természeti Energiák el akarnak majd nyomni, olyan érzés lesz, mintha mély álomba szenderülnél. Ha hagyod magad és ne kerekedsz fölül rajta, akkor elfelejted, hogy ki vagy, tested átalakul, emberi vonásaid kívül és belül is eltűnnek, végül oktondi állattá válsz. Ha továbbra sem kerekedsz felül rajta, akkor megkövülsz, a természet részévé válsz örökre...
A madár most már nagyobbakat csap a szárnyaival, elkezdett távolodni.
- A kő kordában tartja a Természeti Energiákat, nem fogsz átváltozni, de ha hibázol, megjárhatod. Tarts egy klónt magad mellett aki felügyel téged! A Kristályod magába szívja a Természeti Energiákat, koncentrálj először rá! Figyelj a Kristályra, aztán ha azzal sikerül a Senjutsu, folytasd anélkül!
Kiálltja messziről elhaló hangján, majd lassan eltűnik Ő is.

// Kérek szépen egy nagyon nagyon hosszú Tanulást, ami méltó a Senjutsura. Nem mondok hosszúságot, tudod te magadtól is, hogy mekkora kell nekünk. Összesen egy hetet vesz igénybe a tanulás. Innentől én átadtalak egy másik mesélődnek, majd kérd az ellenőrzést tőle. Köszönöm a türelmet és a játékot, sok sikert kívánok!
Az eltelt időre +15 Chakrát adok míg a Játékra +25-öt és +15 TJP-t //

**Djuka Kodomo** Csüt. Márc. 23 2017, 23:42

A jounin csak állt. Szemei könnyesen tekintettek a földön fekvő csemetére. A gyermekre, aki félő tekintettel figyelte a jounin, majd megtört hangján feltette kérdését. Kodomo elmosolyodott. Tudta a választ, s valahol érezte, a gyermek is tudja. Hiszen a jounin sohasem haragudott rá, csupán csalódott volt. Most azonban, hogy képes volt belső félelmét legyőzni, s ezzel felülkerekedni végleg saját testén ismételten egésznek érezte magát. Egységesnek érezte tudatát. A csecsemő teste felragyogott, majd a fény egyenesen a barlang falába csapódott. Egy kisebb kő kört le, mely zuhanni kezdett. A jounin kezébe eső apró törmelék izzott a fényben. Épp olyanban, mint amilyen fény a gyermekből let t. Talán ugyanaz. A jonunin mosolyogva szemlélte a foszforeszkáló ékkövet, kezének melegségében pedig biztonságban tudta azt. Valamiért erőt sugárzott magából, erőt, mely képes volt talpra állítani Kodomot. Erőt, ami erősítette a jounin hitét. Erőt, melyet az emlékek tápláltak. Mostanra azonban nem a lidérces rémálmok emlékei, hanem öccsének arca, s a neki szánt ígéretének emlékei.
A madár, ki idevezette őt, most ismét megjelent, s ismertette a jouninnal a helyzetét. Kodomo immáron értette, miként is láthatta ismét öccsét, s miként is jött létre a talizmán. A holló által készített chakranyakláncot felöltötte a fiú, kezében még mindig ott tartva az amulettet. A különleges érzés nem hagyta szabadulni őt. Lelkében erőt érezhetett ismét. Támpontot és fényt, ebben a sötét világban is.
A holló visszarepítette a hegységbe a fiút, majd a talán legmagasabb pontján tette csupán le. A szirt éppen akkora volt, hogy ketten elférjenek rajta. Kodomo megdermedt egy pillanatra, s rájött, talán a legjobb, ha nem is mocorog. Ezen gondolatát a varjú hamar megerősítette. Pontosan a képzés miatt hozta őt ide, nem egyéb, személyes perverz szokásából mássza meg az életveszélyes szirteket. Kodomo leült, lábait keresztbe téve, próbálva a legkisebb helyet elfoglalni a szirten. Lecsillapította tudatát, ahogy a holló elvárta, s figyelt annak minden szavára. A tollas mester ismertetni kezdte a senjutsu elsajátításának végső lépéseit. Ezen ismertetések magáról az elsajátításról szóltak, mely azt sugallta, Kodomo eddig kiállta a próbákat. Most pedig elérkezett a végső megmérettetés.
A senjutsu lényege, hogy a természeti chakrat vegyítse a benne lévő szellemi és fizikális chakraval. Ehhez azonban tökéletes koncentrációra lesz szüksége, elméjének, tudatának és szellemének tökéletes harmóniájára. zavart állapotában nem lesz képes elsajátítani ezt a fajta erőt, s nem lesz képes a természetből kinyerni az energiákat. Ha pedig hibázik, az az életébe kerülhet. A természeti chakrahálózat ugyan a madár elmondása szerint egyszerűbb felépítésű, mint az embereké, mégis, sokkalta veszélyesebb és még annál is károsabb lehet, ha hibásan akarják alkalmazni. A katon feloldásakkor számtalanszor szerzett égési sérüléseket, a Yugeton chakrát pedig ne is említsük. A kitörő gőz egy életre bélyegezte testének több részét is, eltüntetetlen, örök nyomokat. Azóta ugyan sokat fejlődött, a chakrakontrollja országában kiemelkedő, s józan esze pedig hozzásegítette mindig a fejetlen pazarlás mellőzését. Ugyan sokat kell még mindig tanulnia kell, s talán sohasem fogja befejezni végleg a tanulást, elmondható a fiúról, hogy igen csak jól bánik a chakrajával.
A madár elmondása szerint a senjutsu chakra felhasználása hasonlít valamelyest a Yugeton feloldására. Ebben az esetben csak a különböző chakratipusok fuzionálása stimmelt, viszont nem a saját, hanem a természet chakraját kell belevonni a tökéletes állapothoz. Ez a chakra nincs meg benne, így nem képes létrehozni önmagától. Meg kell tanulnia elnyelni a természet hálózatából, s egyesítve a sajátjával, megalkotni a chakratípust. Ugyan bonyolultsága nem súrolta a jounin ismeretének felső határát, a számtalan tényező, és az idegen chakra egyesítése és felhasználása korántsem tűnt könnyűnek. Ily formában a jounin sem vehette fél vállról a feladatot. A holló, miután a kellő információkat megosztotta a jouninnal, s alaposan ismertette a senjutsu chakra elnyerésének pontjait, annak kimenetelét és veszélyeit, széttárva szárnyait, a magasba emelkedett. A levegőből az amulett fontosságáról beszélt, majd ahogy egyre jobban távolodni kezdett. A bölcs szavak vélhetően elérték a jounin elméjét, s mélyen bevésték tanításait az agyába. Ő maga pedig nem várt egyetlen percet sem. Kodomo a lótuszülést megtartva, kiegyenesedett, kezeit pedig combjain pihentette. Szemeit lehúnyta, s miközben a felkelő nap sugarai arcát kezdték el melegíteni, megkezdte elméjének teljes kiürítését. A hangok még mindig ott voltak, ám a lidérces kiáltások és rémisztően ható suttogásokat immáron egy sokkalta kellemesebb, barátságosabb sugallatokká váltak. megszűntek az aggályai, a kétségei, a barlangban a félelmének legyőzésének köszönhetően pedig távozásra bírta azt. Kodomo elméjéből kezdett teljesen felszívódni a méreg, a keserűség, a hibáztatás mérge. Ami oly sok időn át fertőzte őt, végre tisztulni látszott, ezzel együttesen nyerte vissza végleg elméjének teljes kontrollját. Kizárt magából mindent, ami eddig fájó volt a számára, boldog emlékekkel tömve be a létrejött lyukakat. Az így megerősödött lelke képes volt minden bajától és bánatától megszabadítani őt, mely csupán az előkészülete volt annak a hatalmas dolognak, amibe belekezdett.
Teste elengedett, a levegő lassan szívódott az orrán át, egészen a tüdejéig. Mellkasa azonban épp oly lágyan emelkedett, mintha épp legkedvesebb álmában járna. Hetek óta nem volt képes ily szinten lenyugtatni testét és lelkét. Először csak néhány perc telt el, majd ahogy adódtak össze, úgy telítettek ki egy órát, majd még egyet, s így tovább. Kodomo pedig csak ült, némán, mozdulatlanul. Talán máris kővé változott volna? Arcán érezte, ahogy a Nap egyre magasabban jár, s egyre erősebben veti fényét a jounin bőrére. Mellkasán lógó amulettje is megtelt a melegséggel, mintha vibrált volna egy másodperc erejéig. Kodomo nem zökkent ki a meditációból. Elméje még három órával később is tartogatott számára néhány fontosabb percet emlékei közül, majd ezek is egyre homályosabbá váltak. Lassú szellő fújt át rajta, felfrissítve ezzel arcát, újult lendülettel próbált meg még mélyebbre törni saját elméjében.
A Nap magasan delelt. A jounin még mindig nem mozdult. Emlékeinek nagy része elnyomva volt már ez időre, a jounin pedig egy másik világban érezte magát. Sötétségben, ám korántsem félelmet és egyedüllétet keltő sötétben. Lehunyt szemein keresztül mintha újabb valóság után kutatna. Kereste az ideális valóságot.
Egy aprócska patak, melynek mentén padok sorakoztak. Kodomo az egyiken ült, hátát a fából készült támlának döntve. Mélyen magába szívta a friss levegőt, mindeközben hallgatta a patak könnyed, játékos hangját. A halk csobogás oly békésnek tűnt. nem zavarhatta meg semmi. A jounin környezetében pillanatnyilag a víz sodrása generálta a legmagasabb hangokat. Mégis, nyugtatóan hatott számára. Kodomo egy padon ült, mely a legközelebb esik a padsorok melletti hídhoz. A gyönyörű, fehér fából faragott híd végein egy-egy torii állt. Mesteremberek keze faragta az utolsó sarkától, egészen a híd utolsó lécéig. A jounin felkelt, majd könnyed léptekkel sétált át a hídon. Az átkelő közepén megállt, könyökét pedig a fehér fakorlátnak támasztotta. Talán három percig állhatott ott, mire felegyenesedett és továbbindult. A híd egy hatalmas, füves területre vezette őt.
A rét üresen állt, csupán néhány fa állt ott. A magas szálú fű gyengéden karolta át Kodomo lábát, ahogy belépett a területre. A jounin megállt, s ismételten mély levegőt szívott magába. Közelebb lépve az egyik fához, kezét óvatosan a kéregre emelte, ujjaival mintha érzeni és tudni akarná a fa több évtizedes múltját, úgy kutakodott benne. Valamit érzett. A mellkasán egy alig érezhető, mégis jól kivehetően lüktető érzés fogta el. Mintha a fa szólna hozzá. Közelebb lépett, immáron másik kezét is a törzsön pihentetve. Szemeit elhunyta, majd megpróbálta megfejteni a fa titkát. A lüktetés fokozatosan növekedett. Mintha valami ugrálna a mellkasán. A lánc!
Kodomo kinyitotta szemét. A Nap már jócskán a hegyek felett járt, talán egy óra és végleg besötétedik. Gyomra korgó hangon jelezte az egész napos ürességet, valamint szája széle is cserepesre száradt. Felkelt a szirtről, majd kézpecséteket formálva, levetette magát a hegyről. Teste körül fehér tollú varjak jelentek meg, majd eltűnve az egyikben, meg sem állt a saját fészkéig. A varjúhad körbekeringte a fára épült fészekházat, végül az egyik leszállt, s szabadjára eresztette a fiút. Kodomo benyitott a faajtón, majd a kis asztalhoz sétált. Remélte, hogy társa magvas kekszéből megmaradt még néhány szelet, s némi vizet is talál majd itthon. Ugyan a magvas kenyér nem volt épp a leglaktatóbb élelem, mégis elegendő volt ahhoz, hogy az ágyába eldőlve, aludni térhessen.
Másnap kora reggel már a szirten volt, a tegnap kitapasztalt lótuszülést felvéve meditálni kezdett.
Álmában ismét a mezőn volt, kezét pedig ismét a fán pihentette meg. Azt akarta, hogy átjárja az ereje a fa belsejét, összekösse ezzel őket. Nem tudja, mióta lehet a fa előtt, csak azt, hogy nem elég ideje. Tudatát teljesen átadta a fának, mely a mező központját adta. Elméjének mélyén képzett világának centruma ez a fa volt. Érezte testében saját erejét, mely valószínűleg a magvas kenyérnek köszönhető. A mellkasában lévő vibrálást ma jobban érezte, mint a minap, ám megfejteni még nem volt képes. Chakraja egyszerre áramlott benne vadvízi sodró árként, miközben koncentráltságának köszönhetően oly mértékben volt képes kordában tartani, hogy inkább hasonlíthatott egy folyamatosan forgó, mégis békés tóhoz. Keze mintha süllyedni kezdene a kéreg felületén belül, s ahogy szemével megvizsgálja, mintha tényleg a tenyere beleolvadt volna a fába. Érezte a fa lényének nyugodtságát, s harmóniáját. Mintha valamit mondana. Érthetetlen, halk hangok, melyeket a fiú nem képes megfejteni. Ám tudta, idővel meg fogja érteni.
A Hold már magasan járt, mikor a fiú ismét magához tért. Szeme lassan megszokta az éjszaka sötétjét, melynek köszönhetően lassan kirajzolódott az előtte elterülő táj, már amit a varjak megvilágítottak. Zsebébe nyúl, ahova a reggel evett magvas kenyérből csomagolt néhány szeletet, most elővette és enni kezdte. Vizet nyitott, majd leöblítette a száraz falatokat, s megtörölte száját. A Holdra tekintett, s elcsodálkozott rajta. Valamiért, amióta az eszét tudja, az égitest látványa mindig is magával ragadta. Talán a hazája jut eszébe. Most azonban nem elmélkedhet Getsugakure polgárain. Fontosabb dolga van ahhoz, hogy képes legyen megóvni is őket. A gondolat nem elég ahhoz, hogy az életüket menthesse meg. Erősödnie kell.
Kodomo a vacsorája után visszahelyezkedett a lótuszülésbe, majd tovább koncentrált.
…
A fa kérge már magába szívta a fiú tenyerét, s úgy tűnt, tovább engedi őt egészen az alkarjának közepéig. Kodomo lassan hajolt előre, óráknak tűnt az idő, mire alig egy centiméterrel beljebb jutott a fába. Talán valóban órák teltek el. Vagy akár egy fél nap is. Kodomot azonban nem érdekelte az idő. Mostanra elméjének oly mély szintjére ért, hogy észre sem vette, hogy a Nap sugarai már órák óta sütik testét. Megfeledkezett az időről és a térről. Csak ő volt és a fa.
A keze már szinte a válláig hatolt be a kérgen át, mikor nedvességet érzett arcán. Hunyorogva reagált az ismeretlen eredetű nedvességre, majd kinyitotta végül szemét.
Az ég hatalmasat dörgött, az eső pedig vadul zuhogott a sötét felhőkből. Elnézve a felhők nagyságát és sebességét, már egy ideje tarthat a vihar. Kodomo mély lélegzetet vett, majd lehunyta szemét. Elméjéből megpróbálta az eső, véget nem érő csatározását kitörölni. Ám teljesen elcsitítani nem volt képes egyelőre. Órákon át csak állt a fa előtt, s nem indult meg. Várt. Várt valami jelzésre, egy idegen szikrát, amiről tudni fogja, elérkezett az ideje. Végül mellkasában a pulzáló lüktetés ismét erősödött, erre ő szinte automatikusan lépett előre, s két kezét a fa kérgére helyezte.
Két tenyere lassan beolvadni látszott a kéregbe, végül ujjaival együtt eltűnt a két csuklója, s lassan haladt tovább az alkarjával befelé. Kodomo jobb lábát lassan csúsztatta előre, meg sem érezte, ahogy szandáljának vége szintén eltűnt a fában. Mikor testsúlya lassan áthelyeződött a lábára, a megkönnyebbült baljával súrlódott lassan végig a talajon, ekkorra a fa már bekebelezte két karját. Fejét ugyan némiképp féltve húzta hátrébb, végül a bal lábának előrehelyezésével, óráknak tűnő időszak után belépett. Szemeit álmában is lehunyta. Mikor a két lilás szempár óvatosan kinyílt, különös mód nem érzett semmit. Minden hang eltűnt, ahogy minden érzés is. Sötét volt, semmit se látott. Mintha nem is a saját lábán állna, hanem lebegne. A sötétség közepén. Hol lehet.
Végül egy erős pulzáló löketet érzett mellkasában, mely megrezegtette egész lényét. Majd mintha bordái kinyíltak volna, felnyitva ezzel mellkasát is, remegett meg. Nem érzett fájdalmat, csak egy megmagyarázhatatlan érzést. Mintha egy örvényben lenne, mely oly gyengéden simogatja mellkasának felületét, ahogy a gondos anyuka gyermekének arcát. Az ismeretlen érzés melegséget hordott magával, s ez a melegség jóleső és erőt adó érzetet generált. Mintha megnyílt volna mellkasa s most minden, ami körülötte van, egyszerre szívná magába, akár egy vákuum. Energiát érzett testében, s azt, hogy ez az idegen energia kezdi feltölteni testét. A könnyed, lebegő érzet egyre inkább átváltott egy telítettséget érző, nehéz súllyá. Mintha belülről fújnák fel. Hangokat hallott, alig hallható zsivajt. Ahogy erősödtek, úgy vált világossá a fiúban, egyszerre több száz, több ezer információt osztanak meg vele, melyekre nem képes egyszerre figyelni. Ám nem zavarodhatott össze, koncentrálnia kellett. Tovább kellett süllyednie elméjének legalsóbb szintjéig, vagy talán még azon is túl. A sötétség mintha megmozdult volna körülötte, s hirtelen hatalmas, füves pusztaság futott el alatta. Talán tényleg lebeg. Vagy lehet, hogy nem is tartozik a világhoz? Kissé úgy tűnt, mintha külső szemlélőként figyelné az életet. Gyökerek, szorosan kialakított csatornájába került, s csak szaladt, repült előre. A végtelennek tűnő kavalkád nem állt meg. Mindeközben folyamatos lüktetés nyomta őt belülről. Mintha egy genjutsuba került volna, oly szinten vált megmagyarázhatatlanná az élmény. Ahogy haladt előre sebesen, úgy rajzolódtak ki a környezetének egy átláthatóbb képe. Fákban és a földben járt. Megállíthatatlanul fut végig lénye a természetben, bejárva szinte minden szegmentjét. Majd az óráknak tűnő, vad hullámvasút megállt. S minden elcsendesedett.
Ott állt ismét a mezőn. Talán elszúrt valamit? Elölről kell mindent kezdeni? A táj némiképp másként festett. A fák valóságos erdőként álltak előtte, egy ösvénnyel szétválasztva. Némaság volt, de mintha az erdőből, halk hangok szöktek volna ki. Mintha hívnák volna őt, lágy sugallataikkal csalogatták a sűrű erdő belseje felé. Kodomo pedig belépett az ösvényre. Lassú lépteivel a hangok egyre erősödtek, végül a fiú hallotta a víz csobogását, a fák leveleinek ringatózását, ahogy a lágy szellő végigfújt rajtuk. A föld apró repedéseiben legördülő szemeket. A madarak dalát, és a földön szorgoskodó hangyák lépteit. Kodomo mindent hallott. Óvatosan tekintett körbe, mialatt lábai szinte maguktól léptek lassan előre. Tempója talán vetekedhetett a csigák sebességével, talán ezt hívták tudatos járásnak. Elveszett a természetben. S érezte, ahogy energiával kezdi őt felruházni. Ahogy haladt előre, úgy szívta magába a tökéletes, harmonikus állapot illatát és annak minden erejét. Sohasem érzett még ilyen mértékű megnyugvást, ilyen szintű békét és harmóniát. Még sohasem volt ilyen közel a természethez.
Környezetének minden apró nesszenése mintha energiával töltötte volna fel, miközben mellkasa lágyan pulzált. Mintha a természetből táplálkozna ez a véget nem érő, immáron békés lüktetés. A részévé vált, s mintha soha többet nem akarna elmúlni. Kodomo pedig minden lüktetéssel közelebb érezte a természet minden erejét.
Az ösvény végén fény áradt be. Getsugakure jouninja pedig rálépett a fényre. A vakító fehérségből egy hófehér fa emelkedett ki, mely egy vízzel körbevett tisztás közepén gyökerezett. Kodomo megközelítette a tisztást. Elérve a vizet letekintett. Még sohasem látott ily tiszta és érintetlen, átlátszó vizet. Árokként körbeölelve a fát védelmezte a területet. A víz nem volt túlságosan széles, ám kellőképp tágas ahhoz, hogy a jounin ne tudjon átlépni, még csak nekifutásból sem. De nem is akart. Valahogy mintha a természetre bízta volna magát, s megfogadva az őt körülölelő hangokat, rálépett a víz felszínére. A víz tükörsima maradt, fodrozó körök sem keletkeztek talpa körül. Megállt a víz felszínén, pedig chakrat sem koncentrált lábába. Engedte, hogy a természet irányíthassa őt. Mióta belépett az erdőbe, átengedte magát, s teste felett az irányítást. Jelenleg inkább volt jelen szemlélőként, mintsem valós személyként. S ezáltal csak egy dolga volt. Csodálni ezt az érintetlen, elméjének mélyén lévő nyugodalom birodalmát. Sohasem volt képes ily mértékben elengedni magát, s elmerülni elméjének eddig titokzatos területén.
A szigetre érve három vörös Torii állt a fa előtt. Megérkezett útjának végére. Az ösvény egészen idáig vezette. De hol lehet? Mi ez a hely? Bárhol is legyen, egy biztos. A chakra, a végtelen energia egy sokkal tisztább, nyersebb és ősibb formáját érezte szinte a bőrén. Talán, ez lenne az a pont, amelyről az idős holló beszélt? A gócpont, a világ chakrahálózatának egy része? De hiszen eddig sem mozdult, hanem minden, ami ez idáig történt, elméjének szüleménye volt.
Kodomoban ekkor ismét felvillantak a bölcs holló szavai, miszerint a természet chakraja mindenhol ott van. Csupán el kell érnie. S neki idáig kellett eljönnie ahhoz, hogy megértse. Ahhoz pedig, hogy elérhesse ezt a chakrat, ebben az állapotába kell kerülnie. El kell érnie a fát.
Kodomo leült az előtte álló Torii alá, lótuszülést vett fel, majd koncentrálni kezdett.
A fiú érezte, ahogy a mellkasán pulzáló érzést a nyakéke indította el, s azóta, mióta meditál, s ahogy egyre mélyebben tisztul ki elméjében, úgy szívja magába, környezetének energiáit. Most pedig, hogy elérte a tökéletesnek mondható állapotot, kinyitotta szemeit. Létrehozott ülő pozícióban egy Kage Bunshint a holló tanácsára, aki figyelemmel tudja majd tartani a fiút, aki már szinte meg sem lepődik, hogy a Nap épp most kel fel. Hogy mióta ülhetett ott? Nem tudni, ő legalábbis biztos nem tudná megmondani. Az Élet fájánál töltött negyedik napjának hajnalán, a klón felkelt a vékony szirt tetejéről. Ahogy testét elérte a nap, beragyogta bőrét, a jounin pedig felfedezhette, hogy a klón szemei körül alig látható, halvány szürkés csík húzódott. Mélyet szívott a levegőbe. Teste és szelleme még sohasem volt ily kipihent és energiában gazdag, mint most. Három napja kutatta szinte mozdulatlanul a lelki harmóniájának szintjét, s végre valahára, sikerült rábukkannia. Most pedig, hogy tettei kontrollálva lehetnek, visszaesett abba az állapotába, vissza, egyenesen a fehér fa előtt álló Torii alá. Majd ebben az állapotában chakrajának egészét a nyakában lógó amulettre kapcsolta, s aktiválta azt. Próbálta a nyakék segítségével megkezdeni a természet chakrajának elszívását. A pulzáló érzés nem múlt el, sőt, egyre inkább erősödött. Mikor a lüktetés már szinte elviselhetetlenné vált, Kodomo korlátozta a beáramló energia mennyiségét, hogy féken tudja tartani cselekvéseit. A klón közelebb lépett testéhez, ám egyelőre nem lépett közbe. Tudta, hogy a fiú ura saját testének és erejének. Az amulett egyre nagyobb, mostanra érezhető nagysággal kezdte magába szívni a természet chakraját. Kodomo pedig a teljes készletének egy töredékét belevezette, egyenesen az amulettben sűrített chakraba, hogy megpróbálhassa összeolvasztani. A senjutsu chakrahoz szüksége lesz a természet erejét ötvözni a benne lévő energiákkal. A folyamatos koncentrációt a Torii alatt ülve végezte, elméjének legmélyebb pontján, hogy a tökéletes harmónia töretlen maradhasson.
Érezte, ahogy áramlik testébe az idegen energia, s kezd megtelni. Feszítő erő zavarta őt meg, mikor egy éles fájdalom nyilallt vállába.
Kinyitva szemét észrevette, hogy a klónja kezével erősen szorítja a vállát, hogy magához térjen. Kodomo teste túlságosan is sok energiát akart magába szívni, s ettől teste remegésbe kezdett. Ugyan az amulett megvédi őt, a klón talán a legjobbkor lépett közbe. Tartott egy kis szünetet, s megette az utolsó két szelet kenyeret is. Aznap kora estig ott ült a szirten, s koncentrált. Próbálta a lehető legtöbbet magába gyűjteni a chakraból. Ahogy az éjszaka beköszöntött, Kodomo teljesnek érezte magát. Ereje talán megduplázódott, vagy megkockáztatta a tényt is, hogy képes volt az eddigi erejének a háromszorosával bírni testében. Azonban a magába szívott chakra fabatkát sem ér, ha nem képes egyesíteni magában. Ahogy a Yugeton feloldásakor is, most is a lehető legjobban összpontosított, visszaszállt a meditatív állapotba.
A Torii alatt ült, a lótuszülésén nem változtatott. S megpróbálta elméjében képzett világában kiterjeszteni a chakraját a testén lévő összes tenketsuponton egyszerre. Megpróbálta kiengedni mind, felnyitva az összes pontot, majd a természet, érezhetően nyomó chakrajával összeolvasztani. Ahogy testéből áramlott ki a chakrat, egyfajta burkot hozott létre maga körül. A feladata pedig az volt, hogy ezt a burkot a lehető legtágabbra növelhesse, méghozzá a természet chakrajával együttesen. A hosszas órákon át tartó koncentrációnak köszönhetően képes volt a burkot néhány méteres átmérőjűre kiterjeszteni. Sohasem érzett még ilyen tiszta energiát magában. Ahogy a természet energiája eggyé vált a testéből kiengedett chakraval, majd lassan visszaengedte testébe, úgy érezte, bármire képes lehet.
Ahogy a fiú elzárta magába a chakrat, már ismét a Nap halovány sugarai kezdtek arcán fényt vetni. A szeme körüli szürkés sáv megvastagodott azóta, s színe is sokkalta élénkebb már. Kodomo mellé helyet foglalt a klón is, majd ő maga a földről felkelve, létrehozott egy második Kage Bunshint. A hasonmással együtt indultak meg chakrajukkal a talpukban a hegynek felfelé, amíg a másik klón tovább koncentrálja a chakrat.
Kodomo nehezen mássza meg az éles falat, mégis, a benne lüktető erőnek köszönhetően kontrollja sokkalta jobbá vált, s ezzel is csak tovább fejleszti. Meg kell tanulnia szinte újra az alap dolgokat, amíg nem képes megfelelően kontrollálni az energiáját. Azon ritka pillanatok egyike, ahol az erejét csökkentenie kell ahelyett, hogy fokozná a hatás érdekében. Ez az újfajta chakrakontroll gyakorlás pedig nem tűnt egyszerűnek, elvégre mintha most minden fordítva tanulna meg. Amíg nem tanulja meg tökéletesen ötvözni a chakrajának mennyiségét, addig a hozzáadott senjutsuchakra nagyban megdobja az erejét, bármibe is kezdjen.
A talpa alatt a szikla ropogni kezdett, ám ő nem hátrált meg. Hasonmásával együttesen koncentrált, s próbálta az arányok megváltoztatásával, megalkotni a tökéletes harmóniát. Ahogy haladt felfele a hegynek, úgy váltak egyre kissebbé a talpa alatt alkotott törések, és bemélyedések. Mire elérte, pontosabban szinte megmászta a következő szirtet, erejének koncentráltsága még mindig nem volt tökéletes, saját mércéjén az elégséges felső határát súrolta. Tovább mászott, miután egy harmadik kage bunshint készített újdonsült társának. A második klón is leült a szirten, hogy meditálhasson, s gyűjthesse a senjutsu chakrat. Kodomo pedig tovább haladt. Immáron kezeit teljesen háta mögé szorítva lépett a sziklafalra, s tolta magát feljebb. Léptei egyre lassabban követték az előzőt, mégis, a fáradtság mellett kifinomultság és koncentrálás okozta ezt a fajta lassúságot. Négy napon át ült majdhogy nem egy helyben, ez a pár perc számít valamit is?
Kodomo léptei szinte alig hagytak maguk után törésnyomot az újabb szirtig. A klón azonban nem ült le, hanem a szirten csupán megállva nézte, ahogy az ifjú megmássza a hegy éles csúcsainak szirtjét. A fiú a hátán lévő, feket pengéjű Kibosent előhúzta, majd beleszúrta a függőleges fal kövébe. A szúrás közben chakrat koncentrált a pengéjébe, hogy elég mélyre fúródhasson. Majd feljebb mászott, s két kunait döfött bele szintén a falba. A kunaiokban megkapaszkodott, majd jobb lábát ráhelyezte a sziklafalból kilógó penge markolata és a fal közti, vízszintesen fekvő pengére. Az erős chakraérzékeny katana nem remegett meg, még akkor sem, amikor a jobb lába rá nem állt a markolatra. Kezével még tartotta magát, testében elkezdte a teljes chakrajának mozgósítását, és a lábába való koncentrálást, hogy megtapadhasson a pengén. Majd a megmaradt chakraját és az amuletten keresztül kinyert chakrat lassan kezdte el szétosztani egész testében. Tökéletes egyensúlyba kell kerülnie ahhoz, hogy képes legyen kifejleszteni ezt a fajta chakra használatát.
Kezei már rég feladták volna az erőlködést, ha a chakraja nem keringett volna a karjában. Lábai már rég megremegtek volna az idő korbácsolóan ható lassúsága alatt, ahogy dereka is megtört volna az egyensúlyozás fáraszthatatlan tartásában. Mégsem így történt. Ahogy teltek a súlyos percek, s adódtak össze az első óráig, teste megannyiszor meg akarta magát adni, ám szelleme nem engedte ezt. Tudta, hogy ki kell bírnia, és ismét el kell érnie a Fehér fát. Ehhez azonban nem mozdulhat. Sajnos a fa még csupán a kezét sem engedte be elméjének mélyebb szekcióiba, nem volt képes koncentrálni az egyensúly tökéletességének hiányában. Azonban ahogy a chakraja egyre csak egyenlítődött ki mindenhol, egyre könnyebben volt képes megtartani magát, melynek köszönhetően elengedhette egyik kezével a kunait anélkül, hogy vissza keljen kapaszkodnia. Úgy tűnt, egyensúlya, s a testében keringetett chakra kezd alakulni olyanná, amilyen elfogadható minősítést érdemelhet.
Kodomo azonban nem tarthatta magát örökké, lába egy pillanatra megremegett, s ettől azonnal a mélybe zuhant. Pontosabban zuhant volna, ha kezével nem ragadja meg a kard markolatát, s tartja meg magát. Összeszorított fogakkal, izzadtan húzta fel magát, s kereste meg ismét az egyensúlyt. Két kezével fogta ismét a kunaiokat, mikor szemeit lehunyta. Teste már fáradt, ő most mégis kikapcsolta magát, s szinte elengedte testét. A chakrajára és a természet chakrajára bízta az egyensúlyát. Nem hitt az emberi kitartásban, az emberi céltudatosságban, most nem. Csakis a természet diktálhatta a tökéletes egyensúlyt. Még vagy háromszor fel kellett magát húznia ahhoz, hogy rájöjjön, valamit elrontott. Talán új stratégiát kellene eszközölnie. Hogy is mondta a holló? „Legyél egy a természettel, legyél egy a természetből”. Ahogy a fiú fáradhatatlanul koncentrálta egész testébe a chakrat, kezdett hozzászokni a többlethez, mely tovább fejlesztette a gyakorlását. Újabb percek teltek el, fél órák, talán egy óra is, mire a fiú kellőképp lecsendesítette a fáradtságot, s végleg kizárta elméjéből. Csak a chakra éltette őt. Egy volt a chakraval, egy volt azzal, amiből kivonta. Még jobban érezte az érzékelhetetlen szélmozgást, s aszerint áramoltatta a benne kavargó chakraját. A természet minden mozgására és jelére ügyelni tudott már. Figyelt arra, hogy a chakra ne vehesse át az uralmat, s hogy ne nyomja el saját erejét a természeti energia, ugyanis akkor beláthatatlan következményei lesznek.
Kodomo ott állt a kard tetején, kezeivel ugyan már nem támaszkodott, de segítette őt az egyensúlyozásban. S bár kezeit szárnyakként emelte oldalasan, nem remegett meg teste az órákon át tartó gyakorlástól. Talán a magvas kenyér, talán az amulett, talán az ő kitartása és képességei, vagy netalán mindez egyszerre segítette őt a végső sikerben. Megtalálta végre a tökéletes pontot. Innentől fújhatta a szél, a chakraját mindig arra a pontra koncentrálta, így arányosan volt képes koncentrálni ellentétes irányba a külső tényezők ellen. Kezeit leengedte, pontosabban kézjelet formált mellkasán pihentetve, s csukott szemmel állt a sziklába szúrt pengén. Képes volt immáron megfelelően vegyíteni a természet chakraját a sajátjával, s megtalálni a balanszt, kiegyensúlyozni a testét a kontrollját. Lelke kitisztult, elméje elcsendesedett, ő maga pedig ott ült a Torii alatt, s koncentrált. A körülölelő aurát most zaonban nem növelte, hanem folyamatos érintkezésben tartva a természeti energiákkal, a kiterjesztett chakraburkon keresztül kezdte meg a természeti chakra elnyelését.
Amíg ő a kardon gyakorolt, addig a három klón már órákkal ezelőtt eljutottak elméjük legmélyebb pontjára, s megkezdték a burkon keresztüli elszívást. Mivel a chakra mindenhol ott volt, így nem kellett mozgatnia az aurát, épphogy csak a testét kellett körbevennie vele, akárcsak a Kawarimi esetén. A természeti chakra mindig is körülölelte őt, s a három bunshin képes volt az amuletten kívül, magából a természetből kinyerni az energiákat.
Mikor a jounin kinyitotta szemeit, a szürkés csík jól láthatóan színezte be arcát a szemei vonalán, ezzel jelölve a senjutsu chakra jelenlétét. Késő estére járt, mikor leguggolt, s megragadva a kardját, pontosan azzal a módszerrel, ahogy beledöfte a falba, most úgy próbálja meg kirántani, majd a zuhanás ideje alatt annyi chakrat koncentrálni lábaiba, hogy képes legyen felfogni az esést, ha jól érkezik. Kontrollja szintekkel feljebb volt az eddigiekhez képest, s az utolsó szirt nem volt túlságosan mélyen. Ugyan némi gőzchakraval lassította saját gyorsulását, végeredményül a térdére hajolva érkezett le a szirtre. Ahogy elérte az első klónt, feloldotta, majd a chakrajával a talpában megkezdte a lassú sétáját a függőleges sziklafalon. Ugyan még egy képzett shinobit is megizzasztana, s valószínűleg a mélybe vetné a szinte kilencven fokos szakadék, Kodomo a természetből nyert energiákkal képes volt sokkalta jobban megtapadni mint eddig, s testét is jóval magasabb szinten volt képes kontrollálni és tartani. Ahogy lejutott a második szirtig, hasonlóan az elsőhöz, feloldotta a meditáló klónját, s pihent egy keveset. Végül elérve a legelső klónját, s a szirtet, ahova a varjú vitte, körbetekintett. Jobbnak látta, ha a reggelt saját fészkében várja ki. Túlságosan is régóta tartózkodott kinn, s ugyan ereje érezhetően megugrott, táplálékra és vízre van szüksége. A koncentráció pedig kivette a pihentség érzetét, melyet napok óta csak halmozott, így talán egy ágy is jó ötletnek tűnik.
Másnap reggel korán kelt, s ismét felmászott a hegyre, hogy a tegnap kitaposott ösvényen újból nekiláthasson. Kenyeret és vizet csomagolt magának, majd nekivágott a hegynek, gyalog. A szirtekre létrehozott klónok nagyban elősegítették a chakra gyűjtésében, így mire elérte a felső szirtek hegyes tetejét, addigra az első kettő már nagyban halmozta az energiákat.
Kodomo szeme körül ismét megjelent a szürkés csík, mikor felállt a falba szúrt kard pengéjére. Több órás kapaszkoás helyett próbálta megtalálni a tegnap kitapasztalt arányokat, s erős koncentrációval tartani a testét, ameddig csak tudta. Napközben több szünetet tartott, mint eddig, éjjelig négyszer is leült enni néhány falatot. Éjszakára ismét visszatért a saját lábain a fészekig. Ugyanezt tette a hetedik napon is, azonban, mikor a Nap első sugarai immáron nyolcadára virradt fel, Kodomo nem a hegynek vette az irányt, hanem hátat fordítva a hegynek vezető ösvénynek, megindult gyorsabb tempóban, hogy mihamarabb az Élet fáját elérhesse.

Ugyan a hegy sem volt épp egy leányálom, a számtalan kitüremkedés és a redős felülete némiképp hozzásegített a feljutásban. Az életfa, szinte tökéletesen síkra nőt kéregrétege azonban sokkalta nagyobb kihívást jelentett. Kodomo tudta, ha itt feljut a két lábán, azzal végleg elmondhatja magáról, képes uralni a természet chakraját. Ugyan a fészkében evett néhány szeletet, egy utolsót elhozott magával, majd megette. Miután az utolsó morzsájáig elfogyott a kenyér, Kodomo két klónt ültetett a fa tövébe, ő maga pedig rálépett a fa tükörsima kérgére, s a chakraját a talpába koncentrálva először megtapadt a felületén, majd a térdébe, s vádlijába, lábainak minden izmába, végül a derekába vezetett chakraval feljebb lépett. Elszántabb volt, mint valaha. Talán a hollóknak akar bizonyítani az Életfa megmászásával, vagy talán éppen magának? Egy biztos volt, Kodomo addig nem áll meg, amíg el nem éri a fa tetején lévő fészket, mely magáé a Nagy Bölcs otthona.

Uzumaki Kushina Szomb. Ápr. 29 2017, 15:03

[Kodomo]

A mászás igencsak emberpróbáló feladata nem kevés koncentrációt és fizikai energiát igényel, de valójában mindig az a siker a legédesebb, amelyhez kemény munka árán jut el az ember. Kivéve persze, ha a célban egy nagyszájú madár várja a felmagasztolt Bölcs helyett.
– Csákány, tesám! – Hirtelen oldalra biccenti madárfejét, ugyanis ebben a pillanatban esik le neki, mennyire szituációhoz illő a köszönése. – Főni fészkenkívül van, aszondta, inspekciós feladatai elszólították... Bár szerintem talált valamit, amire érdemes rárepülni, már ha érted, mire gondolok, Kiskopasz. – Szárnyát fontoskodva maga elé emelve mustrálja a végtollakat, megrázva őket, hogy tökéletesen álljanak; látszólag kifejezetten élvezi, hogy ő van itt a Bölcs helyén.
– Na de mesélj csak, tesám, mizu véled? Valami nőci esetleg? Vagy még mindig Ryutesánk után sírsz? Tudod, nem egészen egészséges ám ez... mármint, ha neked éppen ez a preferenciád, akkor nem szólok én bele, nyilván... á, hogy is tehetném... de hát azért nektek, kopaszoknak is kell szaporodni, nem?
A levegőben szinte tapintani lehet a kínos csöndet, ami az elhadart szavak után áll be.
– Juujjj, tesám, várjá', várjá'. Főni mondott valamit... de mit is... hmm, jobb ha megpróbálom időrendben átgondolni, miket is mondott... Ez hülyeség, meg az hülyeség... meg “na és ez meg ki”, meg... asszem “nézzed már azt a tollbigét, fiam”, meg asszem az, hogy nagyon fontos profetikus dolga van... Ja! Megvan! Aszondta, hogy túl kopasz vagy. Amivel persze teljesen egye tudok érteni. Meeeg ezzel kapcsolatban azt is, hogy ez így nem állapot. Szóval amíg nem döntenél úgy, hogy elfogsz egy madarat, megkopasztod és egyesével ragasztod magadra a tollait, valamiféle megoldással kell előállni: chakratollak! A chakra testen kívüli formázása által az felveszi a tollak alakját, de egy penge élével. Aztán aszondod, hogy sutty és rájuk is zúdítottad a tollhalált. Lényeg, hogy legyen éle és szúrós hegye mondjuk, ha valakit éppen át akarsz döfni. Mint ahogyan Ryu halála is átdöfte vajszívedet. Vágcsi? – A madár ismét oldalra biccentve a fejét egy hatásszünet után még megjegyzi: – Anyám, de megy ma a poéngyártás.

//Tanulásért +9 ch, késésért +10 ch (951+19=970)

**Djuka Kodomo** Csüt. Júl. 13 2017, 18:30

A jounin hajthatatlanul mászott a fa tükörsima kérgén, egyenesen az égbe. A felhőmagasságú lombkorona az egész országban található végtelen erdőség legmagasabb tagja volt, innen az Öreg bölcs a határokig is elláthatott. Kodomo izgatottan mászott fel. Egyszer már találkozott az Bölccsel, az akkori próféciája vezette őt mostani képességeihez is. Vajon mit is akar most mondani? Nem lehet véletlen ez a meghívás, s a különleges képzés. Talán máris feladattal akarja ellátni a jounint? vagy netalán újabb képzésben akarja részesíteni? Egy biztos, addig nem tudja meg, amíg el nem éri a koronát.
A hatalmas ágakban megkapaszkodva érte végül el a fészek szélét, majd fejet hajtva rogyott térdre. Mikor azonban meghallotta azt az összetéveszthetetlen hangot, szinte azonnal felkapta a fejét.
- Hát te meg? - egyenesedett ki. A kopasz és idegesítőnek ható, úgy tűnik immáron elválaszthatatlannak mondható társa trónolt a fészek közepén. A félresikerült példány saját stílusában végül átadta a Bölcs utasításait. S bár beszédi stílusa idegesítőnek és leginkább tömegmészárlást előidéző hangneme mégsem akasztotta ki a fiút.
- Tehát a chakramból kell, hogy tollakat megalkotnom, s azokat felhasználni akár fegyverként? Mond csak, te mennyire vagy jártas a chakrairányítást tekintve?
Miközben Kodomo megkezdte a chakra felhalmozását, s a testén kívülre engedését, beletörődve sorsába, újabb kérdéseket tett fel kopasz társa felé.
- Pontosan ki is vagy te? Ismerek pár tagot a Hollók fajából, de még egy olyannal nem találkoztam, aki hozzád hasonló lenne. A látszat ellenére azt tudom, hogy fontos tagja lehetsz klánodnak, máskülönben nem ülnél most is. De ki rejtőzik emögött a kopasz és megtépázott bőr mögött?
Ha a holló válaszol, vagy ha kineveti kérdését, a fiú folyamatosan koncentrálná a chakraját testén kívülre. A chakrakontrollja igen fejlett, ezt a barlangban is képes volt bebizonyítani, így nem tarthat sok idejébe megalkotni karja körül egy először alig látható aurát. Második lépésként a burkot elkezdi darabjaira osztani, mintha tucatnyi kis levél alkotná. próbálta oly vékonyra formázni a chakraburkot, hogy még a szél is képes lehessen mozgatni őket, ezzel kölcsönözve a tollas hatást. Egyre részletesebben darabolta fel a burkot, majd ahogy a csuklója is levelek közé rejtőzött, folytatta a vállán át a mellkasáig. A kis részekre való bontás nem állt meg. Világos aura kezdte körbeölelni a fiú felsőtestét és a derekát. A kiváló levelek együtt mozogtak a széllel. A jounin egyre nagyobb részét telítette el a chakraburokkal. Miután a talpáig bevonta magát, s már csak a feje maradt ki, megkezdte az egész testén lévő burkot darabjaira osztani. Ezer és ezer tollra osztotta szét. Hajszálvékony leplet alkotott testén a tollakkal. Miután az egész testét belepte, megpróbálkozott a megszilárdítással. Nem kapkodott, nem sietett. Tökéletesen kellett teljesítenie is. Még ha a bölcs helyett ez a kis kopasz volt, akkor is tudásának száz százalékával kellett dolgoznia, hogy megfelelhessen a próféciákban vázolt feladatához. A barlangban Kodomo megtanult tökéletes meditációs állapotba esni, s ezen tudását jelenleg is alkalmazza, hogy a lehető legtökéletesebben elsajátíthassa a képességet. A szilárdítást követően a jounin megalkotott egy kage bunshint, ki szintén felvette a toll páncélzatot, s először pusztakezes, majd áttértek fegyveres edzésre, ügyelve, hogy a tollak a lehető legtöbb csapást felfoghassák. A két Kodomo a karjaikat vonták be az aurával majd összecsaptak. Harcuk alatt számos toll hullott a földre, s vált semmivé, ám a jounin készletéből hamar pótolni tudta és megerősíteni a szükséges chakrat. Addig nem álltak le, míg nem volt képes nyugodt szívvel belenyúlni a kunaiok vágásába. A dobótört a katana váltotta fel, az egymást érő csapások egyre kevesebb tollat kopasztottak a két jounin testéről. De még most sem volt tökéletes. Kodomo számára sohasem lesz tökéletesség, ha saját képességeinek gyakorlásáról van szó. Az edzést követően leült, majd meditálni kezdett. Próbálta feltölteni saját tartalékait a természet chakrajából.

Előre is bocsánat a túlzott rövidségért, de számos hasonló technika elsajátítása után erről nem tudok többet írni :S

Uzumaki Kushina Csüt. Júl. 13 2017, 22:13

[Kodomo]

– Hmm... Neked valahogy ez a chakraformázás gyanúsan gyorsan mönt, letöltöttél valami déelcét, mi? Hogy a csíter pofád szakadna befelí. – Pörköl oda gigászi lenézéssel, aminek talán még oka is lehet: – Egykoron dicső dalia voltam vala, kinek szépségének nem vala párja. Égkék szememi csak úgy szórták a villámokat, mikor napi szinten faszságokat kellett meghallgatnom szolgálatban és kezelni a sok jöttment ügyeit. Szőke hajam csak úgy csillogott a napsütésben, mikor az alacsony padlócirkáló halandók közé kényszerülten, bár tény, hogy minden négyzetcentimétere eme koszos és alantas planétának örvendezett, ódára és dalra fakadt, mikor reá léptem sorsom által kijelölt útjaim során. Harcban verhetetlen voltam; ellenfeleim sikoltották harc után a nevem, a nők meg nyögték, bár az egészen másféle interakció volt, if-jú-nó-vat-áj-mín. – legyezi magát tépett szárnyával. – Oszt a sorskirályné azt hitte, hogy eme formában hasznosabb és fontosabb leszek; nos, igaza is vót. Na nem mintha egy hozzád hasonló halandó valaha is meg tudná érteni eztet. Meg különben is; ki a fasz tanította neked a nyelvtant, te kis Kopasz? „Tehát a chakramból kell, hogy tollakat megalkotnom”? Ez ugyan melyik planétán értelmes? Te gyökér... Meg azok a tollak is hogy néznek ki? Há' Nézzek má' úgy ki, mint te ki, bazdki. Inkább gyakoroljad még azt, mondjuk... mittomén, valami mozgó célponton, mert elég gyatrák...

**Djuka Kodomo** Pént. Júl. 14 2017, 00:11

~Hm. Daliás herceg, mi~ mosolyodott el magában a jounin. Azonban bármi is volt az igazság, be kellett látnia, itt, az Élet fájának erdejében, ez a kis kopasz és megtépázott pára jóval magasabban helyezkedik kel a ranglétrán, mint ő maga. Kodomo pedig az évek alatt megtanult fejet hajtani a felsőbb vezetőség kéréseire. Megtanult csendben maradni, s legfőképp megtanult parancsot teljesíteni. Számtalan feladattal a háta mögött, a frontot és annak kínkeserves harctereit megjárva látott már számos dolgot. De még egy ilyen madárral nem találkozott, az száz. S bár lehetett volna vitatkozni, kinek a nyelvtana ütötte volna ki egy illetékesnél a biztosítékot, a jounin belátta, a madárnak igaza van. S ugyan tudástára a most tanulandó technikát többszörösen is maga alá gyűrő képességgel bír, közel sem tökéletes még. S nem is lesz az, ha nem gyakorol tovább.
A kage bunshintól eltávolodva koncentrálta ismét a chakrat a keze köré, valóságos pajzsot emelve a chakrafoszlányokból. A megkeményített tollrengeteg megóvta a jounint a hasonmása által hajított eszközöktől. Majd újból rárontott. Az ökölharcuk, néhány erőteljesebb csapás és rúgást követően ismét távolságiba ment át, ahogy egyikük ismét teret nyert egy jól irányzott taposó elrugaszkodással.
A két Kodomo egymással szemben állva várt, s próbálta megfejteni a másikat. A jounin azonban agyalt valamin. A hasonmása is megállt a támadásban, hagyta a gazdatestet tervezni. Kodomo egy, a fészekhez mérten kis szikla tetejére ült, s meditálni kezdett.
Újból felöltötte a chakraleplet, ám most inkább a hátára koncentrálta. Ahogy elkezdte egymásra felépíteni és darabjaira szedni a kiálló tollakat, két nagyobb csápot formázott meg a chakraból. A csápok egyre jobban nőttek ki a hátából, majd mikor elég magasra értek, elkezdtek visszahajolni. A csápok szélesedni kezdtek, s egyre csak vékonyodtak. Kodomo, a meditáció alatt ismét a természeti chakrahoz nyúlt, hogy minél erősebb chakraalapja lehessen a technikához. Úgy tűnt, tudja, mit akar, s csupán a valóságban akarja kísérlet alá vonni gondolatát.
A jounin képes a repülők társadalmának valamennyi tagját megalkotni gőzből és chakraból. Mind a kettőt profi módon kezeli már. Ám az, hogy ő maga váljon egyszer hollóvá, szinte a szó szoros értelmében, még nem került sor. Pedig miért is lenne lehetetlen? A hából kilógó, s egyre inkább szárnyakhoz hasonlító foszlányok lassan öltöttek formát Kodomo mögött, majd ahogy egyre több chakrat áramoltatott a technikába, annál több tollat vont maga köré. Végül a burkot nem közvetlen maga körül alkotta meg, hanem két szárny alakjában, melyekkel beburkolózott. A chakraból álló szárnyak ugyan repülésre képtelenek lennének, ahhoz, hogy a következő edzésen a fiú túlélhessen, talán elegendőek lehetnek.
A kage bunshin szinte azonnal ostrom alá vette a szárnyak közé rejtőző ifjút, s kunaiokkal, valamint a jouninhoz hasonló tollakkal kezdte meg a támadásokat. A fegyverek és chakralövedékek egy kis része tudott csak sebet ejteni a tollrengetegben. A szárnyak remekül funkcionáltak első körben, s tökéletesen fedték a fiú testét. A másik oldalról Kodomo egyre inkább kezdett ráérezni a tollak kiválasztására, s ellövésére. Az első tucatnyi toll szinte el sem jutott a célpontig, ám ahogy a valódi énje egyre erősebb védelmet emel maga köré, úgy kell a támadásait is fokozni. A chakratollak egyre intenzívebb hatást eredményeztek a vékony rétegen, s egyre többször voltak képesek megrepeszteni, vagy akár darabokat is kitörni a szárnyakból.Hála a senjutsu chakranak, a jounin magas fokon kezdhetett bele az edzésbe, s ennek köszönhetően a hatás is jóval csak megsokszorozódott. A tollak egyre vékonyabbakká, mégis egyre élesebbé váltak.
Kodomo végül megtalálta az ideális chakramennyiséget, mely elegendő lehet egy gyorsabb reagálást követő ellentámadáshoz. Először is bevonja magát a szárnnyal, majd azokat szétengedve, a rajtuk lévő senbonszerű tollakat egyszerre zúdíthatja az ellenfeleire. A tollakat a szárny lendületével együttesen lövi ki, megpróbálva ezzel eltalálni az ágak között ugráló jounint. Kodomoék hátat fordítottak, s némiképp elhagyták a fészket, hogy inkább a lombkoronában tegyenek kárt. Amíg az egyik védekezett, s menekült, addig a másik, a hátán képzett szárnnyal próbálta semlegesíteni. A klónok harcában végül Kodomo került ki győztesként. Számos fát megmászva, s több tucat, talán több száz tollat is ellőve sikerült kifárasztania magát. A kage bunshinok megteremtése, és a tollakkal való operálás, valamint az elején lévő nagy chakrapazarlás pihenésre kényszerítette őt.
- Tehát azt mondod, a világ legcsodálatosabb lénye voltál. Mi történt? Miért vagy akkor ilyen...más? - Kodomo kereste a szavakat, remélte, fogalmazásával nem veszít a holló bizalmából. Bárki is ez a kis kopasz idegesítő tollas, a jouninnak talán nagy szüksége lesz még rá a későbbiekben. - Nincs esetleg egy kis kenyér nálad?

Uzumaki Kushina Hétf. Júl. 17 2017, 20:04

[Kodomo - zárás]

A madár fejét döntögetve figyeli – egy darabig, aztán elkezd először dúdolni, majd hangosan énekelni; természetesen saját magáról.
– Gyönyörűségemnek nincsen párja eme vilááágooon, szemem éles és szikrázóóó, hangomtól sokan elélveztek vala máááár! – És társai.
Mindeközben sandán figyeli az emberlény mozzanatait; egyértelművé válhat a fiatal jounin számára, hogy csodálatos énekhangjával meg akarja zavarni koncentrációját.
– Na igen, arra azért figyejjé kiskomám, hogy ezekkel a... szárnyizéfaszságokkal repülni nem tucc, bár megpróbálhatod. De úgy kábé jónak tűnik a dolog. Szóval ja, átmentél. De nyilván csakis azért, mert én ilyen rohadt jó tanár vagyok... legalábbis jobb vagyok tanárnak, mint anno diáknak... ha érted a vakerát. Legyí türelemmel és egyed a szart, ha aztat mondják. És legyélolykedvesésnetarháljálekenyérrel. Buzi. – Azzal az életigazságok megmondója leröppen a magaslati pontról, becélozva tanítványát egy jól irányzott madárszarral.

//A tanulásra +10 ch-t írok jóvá. (970+10=980)

**Djuka Kodomo** Hétf. Júl. 24 2017, 23:20

Mikor a Nap első sugarai beragyogni látszottak a végtelen erdő lombjai között, a madarak már javában zendítették a reggelt hozó dallamuk. A Madarak országában az átlagosnál erősebben hatott a röpképes jószáguk csiripelése, sokkalta intenzívebb, s még inkább vidámabb hangulatot keltettek a meleg reggelen.
A szőke hajú jounin ott állt a lombtenger felett kimagasló, hófehér törzsű fa tetején. A képzéséből visszatért jounin jelentést akart tenni az Öreg bölcsnél, ám a várt vezető helyett, egy nem várt ismerős fogadta. A kis kopasz holló ott gubbasztott a fészekben, majd miután még egy utolsó képzésben részesítette a jounint, nemes egyszerűséggel tovaszállt, miután kedves szavakkal köszönt el a jounintól. Repülése közben még egy kis adagnyi végterméket is a szőke hajú shinobi vállára célzott. Kodomo odébb állt, majd feltekintett a távolodó madár felé.
- Csak nehogy megpörköljem legközelebb a farkad, te kis betyár. – mosolyodott el. A furának sem nevezhető társát úgy tűnt, hamar elfogadta, s valahol mélyen beletörődött, hogy Shirokage néma társa után egy ilyen…idiótát kapott. S ugyan a madár számtalan alkalommal képes lett volna kibaszni azt a bizonyos biztosítékot, a jounin valahol belül élvezte a helyzetét. Tudta jól, hogy új társa még sok meglepetést tartogathat számára.
A jounin felkereste végül az idősebb oktatók egyikét, Koishiro-samat, hogy jelentést tehessen. Koishiro számított a Hollók társadalmában a második legfontosabb személyként, ki már korábban is oktatta a fiút. Ő volt az Öreg bölcs jobb keze, a Hollók mentális ereinek hordozója, s továbbadója.
Kodomo kérésére az idős madár hazajuttatta a fiút, méghozzá a Hold falvának határára, a Djuka birtok kapuja elé. A fiú megköszönte eddigi tanításait, s egyenes háttal távozott az Élet fájának erdejéből.
Kavargó érzés fogta el a jounint, miután kilépett a fordított idézés vákuumából, ám gyomra kezdett már hozzászokni a téridő technikák alanyának szerepéhez. A birtok előtt visszatérő fiú gyors lépésekkel jutott át a kapun, majd tért be a birtok belső kertjébe. Átsietve a növényekkel tarkított térségen, elérte a főépület hatalmas, díszes kapuját, majd benyitva rajta, a vezetői irodába ment.

Köszönöm a zárást. A kaland folytatása történetileg az Élmények közötti kami no Yuge tanulásánál folytatódik.

**Djuka Kodomo** Pént. Feb. 16 2018, 00:47

Kagami

Kodomo megállt a hatalmas madár mellett. Arca komor volt, még mindig a fáradtság jeleit mutatták. Ugyan szemei alól a hatalmas bőröndök eltűntek, még most sem látszott erejének csúcsán. Az biztos, hogy a közelmúltban történt események okolhatóak mindenért. Azonban az, hogy a fizikális vagy épp a mentális kudarc az, ami ily mértékű komorságban ül ki a jounin arcára. Kudarcnak vélte a harcát. Még ha küldetésük nagy sikerrel is zárult, Kodomoban újból tudatosult, hogy a világban pedig élnek efféle gigászi, Istenszerű lény. Habár maga az Otokageval vívott már párviadalt, a Sanbihoz fogható teremtménnyel még sohasem volt dolga. Nem is gondolta, hogy valaha lesz.
- Örülök neked, Kurashi. Egyben vagy hát te is. Menjünk innen kérlek. Menjünk haza.
Kodomo lassan, mégis határozottan mászott fel a lónál is nagyobb méretű holló hátára. Mozdulatai a rutinszerűség jegyeit tükrözték. A jounin miután a magasba emelkedett, hála tollas társának, igen hamar változtatott irányt, s vezényelte a hollót, egyenesen nyugat felé.
- Vissza kell mennem az Élet fájához. Szükségem van a tanulásra, s ígéretet tettem, hogy küldetésem befejeztével visszatérek. Túlságosan is rövidre sikerült ez a küldetés. A te tempóddal alig pár óra alatt odaérünk. Addig legalább van egy kis időm felkészülni, miként is fogok beszámolni a Bölcsnek a kudarcomról... - mondaná a jounin, mikor a holló hatalmas csőrén megcsillant a napfény, majd a jounint egy különös aura kezdte magába szívni. Egy örvény, mely hirtelen szívja magába, s löki át a testét ezer és ezer valóságon. Ismerte már az érzést, az idézés aktiválását. Ki hívhatja őt? Talán baj van otthon?
Hirtelen a véget nem érő zivataros és szinte fuldokló áramlatból kiszakadva a szőke hajú shinobi egy hatalmas erdő felett találja magát. Ház vastagságú ágak, melyek közel egy város méretével megegyező fészket ölel körbe.
- Hát ez gyors volt. - válaszolná a fiú tollas társának. - Tehát a Bölcs már vár rám.
A jounin a tőle megszokott testtartással sétálna a fészek felé, hogy a Nagy Bölcs színe elé járulhasson. Kodomo megvakarná szőke tincseit a tarkóján, miközben léptei egyre lassulnának. Szégyent érzett és kudarcot. Nem volt meg a kellő ereje ahhoz, hogy sikerre vigye a küldetését. Nem lehetett teljesen felkészülve. Most pedig be kell számolnia a kudarcról, s remélni, hogy a Bölcs nem veti őt le a fa tetejéről. Bár Kodomo sejtette, efféle következmény nem fog bekövetkezni, inkább saját magának okozott kudarcot. Oly régóta most érezte újból, hogy gyenge volt. Hogy nem volt esélye. A szőke jounin, miután elérné az Öreg Bölcset, térdére rogyna, s várna, amíg az öreg holló szólítja.
Kodomo a térdén maradna, még ha felállíttatná őt a Bölcs.
- Bölcs, a Természeti erők és a béke védelmezője. Elbuktam. Olyan ellenféllel volt dolgom, mellyel még sohasem volt dolgom azelőtt. Ugyan a küldetésünk sikerrel zárult azzal, hogy nyertünk némi időt a Villám országának város lakóinak, mégis elbuktam. Nem voltam elég erős. Itt benn. A fejemben. Megrémültem tőle. S ugyan próbáltam tervezni, nem adott elég időt. Néhány támadással oly mértékű arzenált zúdított a nyakunkba, hogy nem voltunk képesek felállni sérüléseinkből, s tovább harcolni. Elbuktam, mert nem volt elég erőm sem pedig bátorságom, hogy felkeljek. Segítsen nekem, ön az egyetlen reményem - kérlelné szavaival a jounin. A bölcs talán kiveszi majd a fiú szavaiból azt az őszinte hangot, mely keveredett a keserűséggel és a csalódottsággal. Talán épp ezért oly őszinte most. Kodomot talán túlságosan is sok megpróbáltatás ért az utóbbi fél évben. Nem volt képes még a lelke leküzdeni mindazt, amin át kellett mennie. Még a legnagyobb harcosok sem számítanak, mikor lelkileg megtörnek. Ő pedig megtörtnek érezte magát. Azóta a Ryuuval való találkozás és a természettel való egyesülés segített a számára, felejtenie még nem volt elég idő. Talán majd most. Ugyan nem tudja, miért is hívatta a Bölcs, Kodomo reméli, hogy lekapcsolhatja minden energiáját az edzéssel és a koncentrációval. Bármit is tartogatnak számára az Életfa őrzői, biztosan jót fog most tenni. Kodomonak szüksége van most a teljes átszellemülésre, mielőtt végleg megroppanna, s darabokra törne a lelke, s elméjébe a sötétség és a kételyes gondolatok fészkelnék be magukat.

**Uchiha Kagami** Hétf. Május 14 2018, 21:39

Kodomo

//Arcpirító késésemért, amelyet beadandóhalmazok, vizsgák és egyebek okoztak, +20 chakrát írok neked jóvá, továbbá választhatsz Kodomo számára egy maximum B szintű technikát is//

A világ tótágassá vált, a fent és a lent, a jobbra és a balra bizony összekeveredtek. Utad az életfához mintha egyszerre lett volna rövid és hosszú, gyors és lassú. Bár ténylegesen alig tartott néhány órát az út, mégis, mintha évek teltek volna el közben, hiszen a kudarc élménye keserű szájízt hagyott maga után, lelkedet mélyen mardosta, mint egy soha gyógyulni nem akaró seb, mint egy penge, amelyet mintha folyamatosan tépázott szívedbe mártogattak volna. Bizony, a kudarc ilyen élmény volt, s ezt most, hogy Kurashi hátán szálltál, hatványozottan átérezhetted; az emlékek csak úgy tódulhattak beléd, csúfos bukásod - vagy annak érzett események sorozata - pedig árnyékként kísért téged, még odafent a levegőben is. A táj szépsége mit sem segíthetett ezen az élményen, ezen a múlni nem akaró, keserű érzésen, amely mételyezett téged. Hogy élhet mégis egy ilyen lény itt? Hogy lehetséges az, hogy valaminek ekkora ereje legyen, tán még a Nagy Bölcsnél is nagyobb erővel rendelkezzen? Bizony, a világ fenekestül felfordult, most, hogy megtapasztalhattad, hogy milyen az, amikor valami olyannal állsz szembe, ami sokkalta erősebb, sokkalta ősibb és vadabb, mint azt bárki emberfia gondolta volna. Az élő történelmet láthattad magad előtt, pontosabban a shinobi világ kegyetlen történelmének élő példáját. Ez bárkinek a szívét megrengette volna, bármilyen harcosét meglágyította volna, és nem a szó romantikus értelmében. Még a legbátrabb szív is kihagy egy dobbanást, amikor ilyet lát.

Az Életfa. Vagy, ahogy nevezhetted... a második otthonod. Legalábbis, lassan az lesz, ezt mintha minden idegsejted sejtette volna veled. Az irányváltást Kurashi egy szó nélkül ejtette meg, s nem reagált mondandódra; ő is érezte, hogy milyen érzések dúlnak benned, hogy egy ígéretét megtartó, ámde valahol mélyen belül megtört férfiú voltál most, aki életének egyik meghatározó pontján volt túl, és egy másik meghatározó pontja előtt állt. Bizony, az élet már csak ilyen volt, kegyetlen és kegyes a maga módján, hiszen az, ami nem ölt meg, erősebbé kellett, hogy tegyen... de vajon tényleg? Leszálltál Kurashi hátáról, és a Bölcs színe elé járultál, miközben az érzelmek, melyeket az úton éreztél, még jobban előtörtek belőled. A kudarc és a szégyen viszont az, amit minden shinobinak át kellett éreznie az életében, de ilyen hévvel már lehet, hogy túlzásnak számított... odaértél hát a Nagy Bölcshöz, és letérdeltél előtte; az idős holló egy szót sem szólt, megvárta, amíg beszédbe kezdesz, és nem adta jelét annak, hogy engedne felállni. Hát tényleg érezné, hogy mekkora kudarcot vétett Djuka Kodomo?

Előadtad a monológodat, a szavak most is paradox módon egyszerre jöhettek a szádra, miközben el akartak tűnni onnan. Mondani szokás, hogy a szó elszáll, az írás megmarad, de ez nem volt igaz a Hollóknál; náluk a kimondott szó bizony megmaradt, örökkön örökké megmaradt; sosem felejtették el, bármit is mondtál. A Nagy Bölcs és a másik kettő csak némán néztek rád; némán, mindent átható, szigorú tekintettel, amely mintha a lelked legmélyébe is belelátott volna, és valószínűleg így is volt. Itt felesleges lett volna előadnod magad, vagy másként beállítanod bármit is; akkor is tudták volna az igazat, hogyha nem azt mondtad volna, de szerencsére te nem voltál olyan, mint a legtöbb shinobi, akiknek az egész életük hazugságok hálójából állt, mely háló közepén ott állt a kövér pók, és várta, hogy mikor akad bele új préda a ragacsos, soha nem eresztő rengetege, hogy kiszipolyozhassa életerejét, és örökké magáévá tehesse... És végre, valahára a Nagy Bölcs megszólalt. Hangja olyan volt, mint régen, bár kicsit más is volt; mintha egy ősöreg atya dorgálta volna újszülött gyermekét, és tán... valóban így is volt.

- Mi a kudarc, ifjú? - kérdezte tőled, de mintha nem is várt volna választ, legyintett neked, hogy most már felállhatsz és rögtön folytatta is. - A kudarc a természet velejárója. Nem véletlenek sorozata, hanem egy olyan élethelyzet, amit mindenkinek át kell élnie. Mindenkinek át kell élnie, méghozzá azért, hogy aztán újult erővel folytathassa útját. A kudarc is egy akadály, amit valójában a kudarc érzésével győzöl le; nem tudod széttörni, nem tudod erővel elmozdítani, hanem átgurul rajtad, letarol téged, hogy aztán össze kelljen raknod magad. És végül, új emberként állhatsz fel az utadra. Ne siránkozz, ne könyörögj, ne esdekelj bocsánatért! Meg ne halljam még egyszer, hogy magadat sajnáltatod! - közölte veled a monológja után a Nagy Bölcs, és utolsó mondata szinte késként hasított beléd; egyszerre nyújtottak szavai vigaszt és gyászt. Mégis mit várnak tőled? Egyszer arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem vallhatsz kudarcot, megint máskor pedig arról, hogy a kudarc a természet egyik fontos lételeme, amit mindenkinek át kell éreznie. - Szedd rendbe magad, ifjú. Gondolom, tanulni jöttél; megnyugvást és menedéket akarsz találni a természetben, mint oly' sokszor tetted, és oly' sokan mások előtted.

Hát, már tanultál. Megtanultál egy hatalmas leckét. De vajon értetted is? Felelj! - amint feleltél, és tényleg el is hitte, hogy megértetted azt, amit mondani akart, akkor folytatta csak. - A világ rossz úton halad. Nagyon rossz úton. Olyan események felé halad, amelyekhez még nem vagy elég felkészült; hát felkészülté fogunk tenni. Itt az ideje, hogy végre-valahára elmondhasd magadról, valódi képviselője lettél a hollóknak a shinobik világában. Mond csak ifjú, készen állsz erre? Készen állsz arra, hogy egy olyan sorsot kezdj beteljesíteni, amelyet még nem ismerhetsz meg, amelyet még csak most jelöl ki számodra az út? Ha igen... akkor ülj le, hunyd le a szemed és nézz magadba. Érintsd meg a Fát! Érintsd meg a természetet, és engedd, hogy a természet erői átjárjanak! - Nos, ennél ködösebben nem is fogalmazhatott volna... de ott voltál a Nagy Bölcs színe előtt, és feladatot adott neked, amit teljesítened kellett...

**Djuka Kodomo** Pént. Szept. 07 2018, 01:45

A jounin megállt a Bölcs előtt. Szavai, akár egy elkeseredett kisfiúnak, úgy keresték az céljukat. Hogy valakit elérhessenek. S el is érték. A Vén Bölcs azonban másképp látta a dolgokat. Mindig is másként szemlélte a világot. Kérdésére a jounin megakadt. Nem tudott választ adni. Belegondolva, még sohasem gondolkodott el azon, mi is az a kudarc. Egy olyan szó fojtogató leplében fuldokolt az elmúlt évek során, melyre nem képes választ adni. A fehér hollónak igaza volt.
- Kudarc nélkül nem tanulhatok. El kell buknom, hogy aztán felkelhessek. Ez lenne az én utam, mester? Hogy mindig fel kell kelnem?
Kodomo ismét elnémult. Gondolatai vad seregként kezdték ostromolni elméjének így is vékony határfalait. Most is kudarcot vallott azzal, hogy nem tudja, mi is az a kudarc. Akkor valóban kudarcot vallott? Visszagondolva az elmúlt időszakok eseményeire, rájött, hogy megint tévedett.
Amikor idejött, Ryuu, a saját öccsének halálával vádolta magát. Gyenge volt, s felkészületlen. Nem volt képes leküzdeni az ellenfelét, mert annak ereje a fiú számára ismeretlen volt. Felsőbbrendűnek tűnt, s halhatatlannak. Kodomonak nem volt esélye. Mégis...Ryuu halála volt az, ami végül sikerre vitte a küldetést. S ugyan Kabuto, az az átkozott Kígyó megszökött, mégis...a Burakummat végleg felszámolták. A Holdat megszabadították a Tábort vezető terroristák rémuralma alól. Az emberi kísérleteknek véget vetettek, az emberi áldozatokat nem szedik már az utcákon éjjel. Áldozattal járt, de végül sikerült. Erre csak akkor döbbent rá, amikor a tanulása végén találkozhatott ismét az öccsével. Ryuu vált a jounin mentorává. Szavai ezerszer több erőt adtak neki, mint a chakraja. Kitartó lett és elhatározott. Talán el is bízta magát. Majd amikor Kumogakure határán szembekerültek az újabb ellenségükkel, a Sanbival, Kodomo ismét veszített. De mit? Egy harcot? Egy párbajt? A város megmenekült, a lakók élnek, a háborúnak vége, a szörnyeteget pedig elfogták. A csapattársai néhány napig kórházban feküdtek, de végül vérveszteség nélkül sikerült lefoglalniuk a Bijuut, s elkerülni a népirtást. Kodomo semmit sem veszített az önérzetén kívül. Elverték, de nagyon. Kikapott. De nem vallott kudarcot.
A jounin felkelne a földről, majd szemeivel az öreg Hollóét keresné. Mikor tekintetük találkozik, így szólna.
- Készen állok, mester. Tanulni akarok. Még nem állok készen a világ sötétsége ellen. De érzem...jó úton haladok.
A világot a sötétség fátyla kezdi ellepni. Rettentő dolgok vannak készülőben. A gonosz mozgolódik, erre Kodomo a Bölcs szavai nélkül is rádöbbent. Az elmúlt években sokkalta több olyan alakkal találta magát szemben, akik túlmutatnak a piti, saját maguk számára rabló bűnözőkön. A Burakkuma, Kabuto, s ki tudja, mennyi szövetségesük van még? Kodomo azt hitte eddig, a Hold túlságosan is messze van a fő kontinens érdekszférájától, ám tévedett. A gonosz elérte a békés sziget partjait is, s keserűsége mélyen beleitta magát az emberek szívébe. Nincs még mindig felkészülve. Talán sohasem lesz eléggé. Bárhol is járjon, bármerre is vigye az útja, a gonosz mindig ott lesz. Ám az ő shinobi útja, hogy bár valahányszor elesik, fel kell kelnie. Nem maradhat talpon. Bírnia kell, még ha a teste már üvölti, Elég volt! Talpon kell maradnia, s harcolnia. Mert csak így lehet megszüntetni a rosszat. Mert csak így lehet rend és béke a világban. Készen állt, ez biztos.

//A választott technika: Démonikus Illúzió: Virágszirom Áttűnés // Magen: Hanabira Dizorubu

Hatás: látás, hallás
Leírás: Ugyan az a hatás hozható létre vele, ami a virágszirom menekülés esetén, azonban ez a genjutsu attól függetlenül működik, hogy a használó maga is egy genjutsu áldozata. A használónak fel kell ismernie a rá ható genjutsu hatásmechanizmusát, és meg kell találnia a közte és az őt genjutsuba záró közötti chakrakapcsolat lényegét. Ha képes ezt megtenni, akkor a közte és a rá genjutsut alkalmazó közötti chakrakapcsolaton képes visszahatni rá, ugyanazzal a módszerrel, így mindkét fél sakkba kerül, és az egyetlen fennmaradó megoldás az eredeti chakrakapcsolat megszakítása lesz.
Chakraszint: 400
Besorolás: B

**Uchiha Kagami** Vas. Feb. 17 2019, 22:29

/Kodomo/

//Késedelmemért +15 chakrát és két választható technikát tudok fejalánlani; a technikák maximum B szintűek lehetnek//

- Tanulni akarsz... legalább azt elismered, hogy nem tudsz mindent. A kudarc, ahogy már mondtam, mindennek a velejárója. Kudarc nélkül nem kóstolhatunk bele abba az ízbe, amelyet utána minduntalan el akarunk kerülni. Ha egyszer nem bukunk el, nem fogjuk tudni milyen elbukni, és még jobban fog fájni a bukás. Most fáj neked a bukás, ifjú... persze, hogy fáj. De képzeld el, hogy fájna akkor, hogyha sikerrel jártál volna, és később buknál el, méghozzá egy fontosabb cél kapujában! Nagy álmaid vannak, ifjú Kodomo. Olyan álmaid, amelyek meg tudják változtatni a világot, de ezek addig csak álmok maradnak, amíg nem érted meg, hogy a természet miként isműködik valójában. Régen megtanítottuk neked, hogy miként élhetsz a természettel harmóniában, mégis rosszul érzed magad attól, hogy ez a harmónia megvalósult.

Bizony, ifjú Kodomo. Az a lény, ami ellen küzdöttél... a természethez tartozik. Még akkor is, ha természetellenesnek gondolod. Nézz mélyen magadba! Amikor magadba engedted a természetet, akkor elfogadtad, hogy bármikor föléd kerekedhet, és az a vesztedet okozhatja. Végső soron... mi nem használjuk Őt, és Ő se használ minket. De mondd csak, miért érzed valóban kudarcnak azt, hogy a természet megleckéztetett? Nem gondolod, hogy a valódi kudarc az volt, ami miatt megleckéztetett téged? Gondolj ebbe bele. Tanulni akarsz; én bölcs szavakat adhatok neked. Tanácsot nem, hiszen a tanács veszélyes ajándék, és azzal az ajándékkal bizony bölcsen kell bánnod. Egyelőre még nem adnék neked tanácsot, ha nem probléma. Miért nem? Nos... a tökéletességet keresed. Valóban tökéletes lennél? Egy ember vagy, semmi több... én pedig egy nagyon öreg holló, és ennyi. Sosem lehetsz tökéletes... ahogy senki sem lehet az. A természet, az tökéletes. A maga szeszélyével, a maga fondorlatosságával... mindig tökéletesebb lesz nálunk.

De! Közel járhatsz hozzá. Most még távol vagy tőle... de közelebb kerülhetsz. Hollóremete vagy; ez több annál, mint amit sokan elmondhatnak magukról. Jóval több. Úgy érzed, ez a végleges formád? Valóban úgy gondolnád? Nos... ne hozz magadra szégyent. Rám hozhatsz, a hollókra hozhatsz, ez egész világra is hozhatsz... de magadnak kell elszámolnod mindennel. Mondd csak, ifjú Kodomo... képes lennél megugrani a saját határaidat? Képes lennél átlépni azokat, és magad mögött hagyni minden mást? Képes vagy... fejlődni? Ha a válaszod igen, akkor ülj le, és meditálj. Válj eggyé a természettel, válj eggyé az Életfával... válj eggyé önmagaddal.

A Bölcs szavai úgy fúródhattak beléd, mint szarvasba a nyílvessző. Igaz volt, amit mondott... az utadat önmagadnak kellett meglelned. Tanácsod adhatott volna neked, de a tanácsok egy ilyen bölcs lény szájából veszélyesek voltak, és erre a veszélyre még fel kellett készülnöd. Ideje volt hát tanulod, ideje volt hát tovább lépned önmagadon. Meg fogod tudni tenni? Nos... a választ meg kellett adnod magadnak. És senki más nem adhatta meg neked azt...

//A továbbiakban kérem az elsajátítandó technika első lépéseit tőled. Mivel Kodomo a tökéletes hollóremete módra készül, a következő posztodban leginkább az elméleti részre helyezd a hangsúlyt, ahol Kodomo rájön arra, mit is kéne tennie ahhoz, hogy elérhesse, amit. Több lépcsős tanuláson fogunk haladni, amelynek az első részlete az, hogy felismerje a saját gyengeségeit, és legyőzze önmagát. Leginkább egy belső vívódásokkal teli posztot kérnék szépen, hasonlóan az előzőhöz. Jó munkát!//

Ajánlott tartalom