Kuriyo Iso

Első nap a kórházban

(Szakmai gyakorlat szerzése)

 Három napja történt az eset, hogy egy napra elkísértem anyámat a kórházba. Milyen nap is van ma? Gyorsan megnézem a nap-tár-ban. Szombat, tizenkilencedike. Tehát szerdán elvállaltam, hogy édesanyámmal, aki egy orvosi shinobi, bemegyek a kórházba, és elkezdem összegyűjtögetni a szakmai gyakorlatomat. Mert eddig hiába tanulhattam annyit, ha képtelen vagyok kamatoztatni, és nem tudok segíteni az embereken.  Habár nem is tudtam annyit segíteni, mint gondoltam, hiszen ki bízna akárkit is egy pályakezdőre, mint én? Gondoltam is magamban, hogy inkább, csak nyűg vagyok ott, mintsem egy valós támasz, de nem mindenki lehetett a legelejétől fogva a csapat leghasznosabb tagja. Erre emlékeztetett az a kedves nővér és az idős bácsi, akikről írni fogok a későbbiekben. Annak reményében írom ezt a naplót ugyanis, hogy ha majd később visszaolvasom, elcsodálkozhatok azon, miként gondolkoztam, mikor egy egyszerű genin voltam és épp csak nekikezdtem a pályának. Most pedig, vissza a szerdához.
 A szerda reggel egy egész kényelmes, pihenős reggelnek indult. Az álmaimba merülve nem vehettem észre az idő múlását. Nem emlékszem már, milyen képek jelentek meg az álmaimban, de rettenetesen lágyak és szívhez szólóak lehettek, ugyanis nem ébredtem fel a kitűzött időpontra, öt órára. Egy teljes óra még eltelt, és már édesanyám benyitott és azt kiáltotta: "Indulunk!" Én meg nem tudtam erre mit reagálni; a fal mellett lévő ágyamból balra kifordultam, és az első ruhákat, ami kezem ügyébe kerültek magamra is kaptam. Esélytelennek gondoltam, hogy elkéssünk egyből az első napon.
- Mehetünk! - Ugrottam fel egy táskával együtt. Majd nyakamba kaptam a sálamat, és lefutottam a lépcsőn. A házból kilépve egy hideg jelenléttel nézhettem farkasszemet. Rideg ujjai a karjaimat simogatták, és a bokámra is odatelepedtek. És tudtam, hogy az Ősz megérkezett. Egy pillanat sem kellett, hogy visszaforduljak a kabátomért.
 Reggel fél hétre anya már a kórházban jelentkezett be magának a pultnál, és hívott, hogy az öltözőben vegyek fel valami ápolói öltözéket, mert a mostani túl civil. A földszinten található a személyzeti öltöző, melynek steril, kórházi szaga egy erős, fáradt emberek által kiválasztott váladékkal keveredett, izzadtsággal. Persze, gondolom az éjszakai műszak nehéz lehetett, de kicsit kellemetlen volt. Nem méregettem sokáig a szagokat, egy éppen üres szekrénybe lepakoltam, és egy szabad egyenruhát felöltöttem. Annyira különlegesnek éreztem magam, és annyira fontosnak. Mielőtt kulcsra zártam volna a 34-es számú szekrényt, még babakék sálamat felöltöttem, és a tükör előtt néztem magamat, hogy milyen  komoly lehetek. Butaság, ami gyermekeknek való.
 Hétkor kezdődött volna a műszak, amikor megláttam, hogy anya egy sérülthöz rohan, akit épp hordágyon cipelnek be a folyosóra. Rájuk szólt.
- Mi történt? - És átvette a jelentést, majd vizsgálni kezdte. 
- Baleset, asszonyom. - Válaszolt neki egy magas férfi. Ijesztően kopasz volt, kicsi szemekkel. Ha egy ilyen mentős jönne ki értem azért már nekem is kéne hordágy. Ezt fűzte még hozzá: - Az étterem konyhájában egy csőrepedés miatt csúszós volt a padló. A szakács pedig megcsúszott bárddal a kezében, és az keresztül metszette a bal váll ívét és majdnem teljesen ketté törte a  kulcscsontot.
- Vigyék a hármas műtőbe! Sok vért veszít. - Csodáltam a komolyságát és határozottságát. Egy erős nő, mint ahogy mindig is az volt. De én még nem vagyok eléggé az. És ezt szégyenteljesen jegyzem le, mivel a most következő eseményeket szívesen letagadnám.
 Követtem őket, ebbe a hármas műtőbe. A közepén álló műtőasztal körül egy klinikai fénykör állt, melyet a terem középső lámpái keltettek. A szoba további részei, szinte eltűntek a sötétben. Anya ott állt a műtőasztalnál, kettő másik kollégájával.  Óvatosan közelítettem meg, és figyeltem. Mindenféle szavakat mondtak, amiket még nem értettem. Megkezdték az erek és a csont helyreállítását, és valószínűleg egy nővértől várták a vér felitatását a kérdéses területről. Ehelyett én voltam ott anya mellett és egy gézlappal kezdtem neki, ráadásul még fogót sem használtam. A bakim az volt, hogy nem cserélten időben, mikor a lapot átitatta a vér. Rám rivallt.
- Iso! Hogy kerülsz ide? Hívj nővéreket, akik valódi segítséget nyújtanak. Még erre nem állsz készen! Sicc! - Valamiért, nem tűrtem jól. Az újonnan épült egómnak köszönhetően sokkal  magasabban hordhattam orromat, sokkal nagyobbnak láttam magamat. Viszont így? Így, az igazsággal szemben már minden más volt. Éreztem, hogy nincs hasznom, és kirohantam a műtőből félig dühöse, félig csalódottan. Egy nővérnek közben szóltam, hogy dolga van, persze.
 Egyenesen a tetőre futottam volna, ahol egyedül lehetek. Ekkor már nyolc óra volt majdnem. Ahogy említettem, a tetőre futottam volna, ha a második emeleten nem rohanok bele véletlenül egy nővérbe, aki éppen a reggelit szállítja a betegeknek a gyógyszerekkel együtt. Nem dőlt fel a kis kocsija, de a nővérke elesett, akárcsak én. Nem semmi lendület volt akkor bennem. Mindketten jajgattunk egy kicsit, majd talpra álltunk. Mindkettőnk fehér egyenruhája mocskos lett a kórházi padló porától, melyet a takarítók most készültek felmosni. A rövid hajú hölgy kicsit megrovóan, de azért kedvesen méregetett.
- Minden rendben? Megsérült? Várjunk, maga túl fiatal, ahhoz hogy magázzam. Egyáltalán, hogy kerülsz ide? - Szemei keresztülláttak rajtam, mielőtt még válaszaimat kimondhattam volna.
- Elnézést, hogy felborítottam Önt. Csak... igen. Kuriyo Nasui fia vagyok, és elviekben szakmai gyakorlatot kellene itt teljesítenem, de kiküldtek a műtőből. - Morcos tekintettel tekintettem magam mellé, mire a nővér meglepődött.
- Kuriyo doktornő fia? Természetes, hogy nem maradhattál benn a műtőben, mivel még nem vagy elég képzett.
- Tudom. - Akkor már csak kérettem magam, de még nem értettem meg, hogy hibáztam.
- Mi lenne, ha a szakmai gyakorlatodat velem töltenéd? Mert a mi munkánk is a szakma része. - Ajánlotta fel mosolyogva a szőke nővér, és visszalépett kis kocsijához.
- Persze, miért is ne? Úgysincs most olyan sok dolgom. - Beálltam mellé, és helyette toltam a kocsit.
 Délelőtt tízre végeztünk a fekvőbetegeknek szánt reggeli és gyógyszerek kihordásával. Egy szobát kivéve, mely a folyosó végén állt. A 209-es szoba. A nővér, akiről közben kiderült, hogy Takurinak nevezik, mindig azt hagyta utoljára. Több időt, és türelmet igényelt,a mit én is megláttam, mikor benyitottunk. Csak egy páciens feküdt az ágyában, egy shinobinak kinéző férfi. Már azért benne járt a korban.
- Jó reggelt, Maratatsu-san! - Köszöntötte Takuri kisasszony. Majd megkért, hogy maradjak mellette. Nehéz volt, mert dögszagú volt az egész szoba. Gondoltam, hogy nem is csoda, hogy egyedül szállásolták el.
- Jó reggelt, Takuri kisasszony! Már ennyi az idő? Ki ez a fiatalember? - Kérdezte a fickó, rám mutatva. Majd feljebb ült az ágyban.
- A nevem Kuriyo Iso, uram! Csak segédkezek a nővérnek, hogy a munkája könnyebb legyen, és beletanuljak a szakmába. - A fejemet meghajtottam. Majd hozzákezdhettünk. A nővér megkért, hogy cseréljem le az ágytálat. Ez egy mocskos munka, senki sem csinálja szívesen, így kapott az alkalmon, hogy jelen voltam. Addig ő kitakarta a férfi oldalát, amin egy, a fél mellkasán beborító kötést láttam meg. Mi lehetett az? Mi okozhatta? Miért? Valami ilyesmiket gondolhattam. A nővér viszont a segítségemet kérte, hogy rakjam el a használt kötéseket, amíg ő kioldozza őket. Minél több réteg került le a férfiról, annál piszkosabbak, átáztak, kissé gennyesek voltak. Míg a végső réteg lekerült, egy a férfi bal oldalát majdnem teljesen beborító vöröses, szakadozott, váladékozó seb borította. Megrémültem, mivel sokkal durvábban nézett ki, mint az apróbb sebek.
- Az oldat formájú gyógyszert kérném, Kuriyo-kun. És készítsd elő a tiszta gézt, és kötéseket. - Kapkodva, de gyorsan adtam a nőnek, amit kért. A nővér meg óvatosan, finom aprólékossággal és szép szavak kíséretével ismét felrakta a gyógyító kötéseket. Kicsit büszke voltam magamra, hogy aszisztálhattam benne. Majd segítettünk enni a férfinak, mire az hálálkodni kezdett.
- Köszönöm, Takuri-san. A kedvesség és törődés mindig elviselhetőbbé teszi, még ezeket a sebeket is. - És ezen szavak hallatára már, mintha megmozdult volna bennem valami. Valami indító, valami lényegszerű. De még nem kristályosodhatott ki.
 Mikor már az egész osztállyal végeztünk, már majdnem dél volt. Onnantól már a napunk csak újrakötözésekből (persze, nem én végeztem, csak jelen voltam), gyógyszeradagolásokból és injekciók beadásából állt. Párat még én is beadhattam, aminek fokozottan örültem. Majd kiosztottuk az ebédeket, vacsorákat, és Takuri-san annyit mondott, hogy reményei szerint, már el tudom látni az utolsó pácienst. Csak meg kell itatni, és egy kis nyugtatót kell neki adni, míg meg nem érkezik, hogy kötést cseréljen.
 Az első megbízásom volt. Szinte repestem. Betoltam a kocsit a szobába, ahol az ágyon egy ismerős arc nézett vissza rám. Köszöntéssel indítottam.
- Jó estét! Önnek... nem ma volt egy műtétje egy baleset miatt? - A szakáccsal néztem szembe, akinek bal vállán egy kötés ült. Szemei fáradtak és ráncosak. Hajába mintha a szél túrt volna bele, annyira zilált. A bőre még reggel óta sápadt, fáradt tekintettel figyel.
- Dehogynem. És fájt. Még mindig. - Válaszolt kicsit rekedt hangom kérdésemre.
- Ezért vagyok én itt. Takuri nővér mindjárt megérkezik és lecseréli ezt a kötést. Addig kérem ezt a két pirulát vegye be! - Átnyújtottam neki őket, majd szájába helyezte őket.. - És, itt a víz. Sokat igyon, akkor jobban lemegy! - Kicsit gyermeteg magyarázat, de megtette a hatását, mivel a kezébe adott egész pohár vizet lehúzta. Majd a nap végét jelentve, megjelent a nővér, és köszönettel hazaküldött mondván, az aznapi műszakom véget ért. De ha van kedvem, visszatérhetek segíteni. Én örömmel búcsúztam, kissé maradni vágyóan, de ő küldött haza.
 Én átöltöztem, és hazatértem, ahol édesanyám fogadott az ajtóban. Nem tudtam elsőre eldönteni mit szeretne tőlem. Vagy bűnbánó szemeket vetett felém, vagy dühöseket. A lényeg, hogy én mosolyogva érkeztem, mert egy hasznos leckét tanultam.
- Sajnálom, Iso. Nem akartam rád kiabálni, de ha úgy folytattad volna, egy bakteriális fertőzésben, vagy alvadási zavarban a beteg elveszthette volna a karját. És nem akartam, hogy elveszítsd ezt a jó kis gyakornoki helyet, amit összehoztunk neked. - Nem hagytam tovább beszélni. Nem bírtam, hogy felelősnek érzi magát.
- Az én hibám volt. Túl sokat hittem magamról, mikor még a közelében sem voltam neki. De már látom, hogy hosszú az út. És azt is, hogy nem mehetek egyből neki. Mert ma rájöttem, mikor Takuri nővérrel munkálkodtunk, hogy nem csak az menti meg valaki életét, aki összevarrja, vagy megműti. Életet úgy is menthetünk, ha nem hagyjuk szenvedni a betegeinket. Szeretet, kedvesség. A legjobb kezelés, amit egy ember kaphat. - Valami ilyesmivel zártam azt a mondanivalómat, amelyet hazatértemkor, mint következtetést levontam. Konstruktív nap volt legalább.

Egy rejtélyes haláleset

 Négy napja történt, hogy a kertben szedegettem magamra taijutsu tudást az edzőzsákkal. Mondjuk, képzelhetjük, hogy hogy nézhet ki ez az egész kép. Én a kis, fakerítésekkel határolt hátsókertben, a tűző napon, egy lógó fekete zsákkal. Elég komikus látványt nyújthatott, ahogy a rúgások és ütések épphogy megmozdították a zsákot, engem pedig rólam már a patakokban folyó izzadtság és a saját ügyetlenségem szabotált. Mikor már egy órája püföltem, úgy döntöttem, hogy egy kis szünet kinek árthat. A tornác árnyékos léceire ültem, társaim csupán a shurikenek és kunaiok lehettek, rájuk tekintve arra gondoltam mindig okvetlenül, hogy mennyire halálosak is a fegyvereink, hogy mennyire veszélyesek lehetnek, hogy mennyire rosszul sülhetnek el a dolgok velük.
 Felkaptam mindhárom shurikent és a farkasszemhez igen hasonos cselekvéshez kezdtem a zsákkal. Idegeim úgy megfeszültek, hogy szinte pengetni lehetett volna őket. Manőverekben gondolkoztam, ha jobbról jönne egy támadás, akkor balra ugranék a logika szerint. Így is tettem! Egy jobbról érkező támadást képzelve, egy hosszabb másfél méteres ugrást tettem balra, miközben eldobtam az első csillagot jobb kézzel. Majd földet értem és eldobtam másik kezemmel a sorban következő shurikenemet. Dagadt mellkasom, büszke voltam, hogy egyre okosabbnak és taktikusabbnak érezhettem magamat, de aztán jött a keserű felismerés, hogy találatom nem lett. Az agyvizem felforrni látszott, a harmadik kis csillagra ráfogtam és megfeszülő nyakizmokkal útjára eresztettem. Pályáját tekintve látható volt, hogy célt fog téveszteni, de az utolsó pillanatban egy kavics térítette le az útjáról, amit a tornác felől dobtak. Anya volt az, és támaszkodás közben rosszallóan tekintett rám.
- Iso! Sose hagyd, hogy az érzéseid irányítsanak! Az életedbe kerülhet! Gondolj bele, mi lett volna, ha az a zsák egy vásári céltábla lett volna és te nem találod el! Életveszély! - Kapott a szájához vicces hangnemmel. Végül is elérte a célját, megint visszaemelte a hangulatomat.
- A patológiára hívtak, mert találtak egy holtestet. Azt mondták, gyilkosság vagy betörés lehet, így gondoltam magammal hívlak, hogy láss egy boncolást élőben.
- Remek! Csak előbb elpakolok szerintem! - Egyből felemelkedtem.
- Majd ha hazaértünk. - Majd az orrához kapott, mikor közeledtem a házhoz. - De előbb zuhanoyzz le!



Másfél órán belül értünk a boncterembe, ahol már várták anyát, én meg inkább egy mellékes ténynek tűntem. Egy fiatalabb, aszisztensnek tűnő csóka és egy idősebb hölgy álltak a fehérre mázolt, steril szobában, ahol tipikus bonctermi lámpák világították meg a teret, kifejezetten a szoba közepén. Az asztalon már várt minket a zsák.
- Kuriyo-san!- Üdvözölték mindketten, habár egyikük neve sem rémlik, ami sajnálatos, mert kedvesnek tűntek.
- Megvártuk Önt a holtest kibontásával. - Jelentette ki az aszisztens, majd feltárta nekünk a zsák tartalmát. Egy sötét hajú, magas férfi feküdt benne, a mellkasa egy ninjatóval átszúrva. A karját homályos írásjelek borították. A felnőttek diskurálni kezdtek a tényállásról és észre sem vettek, ahogy a holtestet néztem. Olyan más volt, mikor valaki előttem már nem élt. Mindenkinek van egy ilyen pillanata szerintem, és mindenki máshogy éli meg. Szerencsére nem a negatív oldallal kellett találkoznom.
 A karját borító tetoválás vöröses hullámokban sodródó kardokat ábrázolt. A pengéken pihenő írásjelek művészisége megtetszett, ezért egy papírra elkezdtem lemásolni őket, habá sokról azt sem értettem, hogy létezik-e. Az idősebb hölgy elkönyvelte, hogy hagyja a gyereket játszani. Mikor végeztem, már azt vettem észre, hogy az aszisztens már lemosta a férfi karját és leborotválta mellkasát, hogy anya megkezdhesse a munkát.
- A halál oka nyilvánvalóan a ninjato által okozott szúrás. Először inkább eltávolítom a  fegyvert, aztán megvizsgálhatjuk a szervi károsodásokat. -  Óvatosan kihúzta a kardot, majd tapogatni és vizsgálódni kezdett, mire én meg nagy, kikerekedett szemekkel figyeltem. - A szegycsont bal oldalán hatolt be a penge, tapintható is a kár, a szív magasságában történt a szúrás, tehát azonnali halál állt be. A hullamerevségből ítélve pedig úgy... hat órája lehet halott. - Minden szavát jegyzetelte a hölgy, míg a férfi bólogatott, mint egy játékkutya. Mikor már a felnyitott mellkast vizsgálták, arra lettem figyelmes, hogy a tetoválás teljesen elmosódott, majdhogynem el is tűnt.
- Furcsa. A Chakrahálózata nagyon fejlett. Shinobihoz méltó szintű.- Anyámra néztem és a kép zavarosodni kezdett.
- Az lehetetlen, doktornő! - Vetette fel a hölgy. - Nem találtak a haláleset környékén, a falutól nem messze,vagy az áldozat magával vitt holmija között semmi shinobi fegyvert vagy eszközt. - És itt jött a pillanatom.
- De az volt, szerintem. - Mindenki rám tekintett. Kíváncsiság, volt ez, hogy mi újat is mondhat egy gyerek. - Nézzék a karját! Teljesen elmosódott a "tetoválása". Egy civil embernek miért kéne hamis tetoválás, ráadásul értelmetlen írásjegyekkel teli. - Felmeletem a papírt, amire a jeleket véstem.
- Ennek van értelme végül is. - Mondta anya, amire teljesen felkaptam a fejemet, hogy "Ez az, végre le tudom nyűgözni valamivel." habár hangosan nem mondtam ki. - De erre, még további bizonyítékok kellenek, azt te is tudod.
- Igen! - Majd folytattuk a boncolást. Élményekben és tanulságban dús folyamat volt az egészségtudományi karrierem számára eddig, mivel az anatómiát bővítettem, ami eddig sem volt csekély. A negyedik óra után ténylegesen megállapítottuk, hogy az egyén shinobi lehetett, de nem tudtunk róla semmit az ég világon. Arra a pillanatra már eléggé fáradt és émelygős lettem, tehát a másik asztalnál próbáltam támaszt lelni, amikor levertem a ninjatot, mely ott pihent. Mindenki rémülten tekintett rám, hogy eltörtem egy bizonyítékot. Ahogy ez utólag kiderült, egy heuréka pillanatként hatott a nyomozásra, mivel a keresztes eltávolításával egy üreget találtunk, tele papírokkal, amiket hasonló írásjelekkel írtak, mint a férfi karján lévő áltetoválást.
- Szép munka! - Anyám hangja halaszthatatlanul érdekes volt. Meglephette az eset, akárcsak engem. A papírokat egy dobozba helyezték, ami még mindig nem állította össze a képet.
- Miért hagyná a gyilkosa nála a kardját, ha a férfinak már amúgy is megvoltak ezek a jelek?
- Iso, ez nem a mi dolgunk már, hanem a nyomozóké. - Szólt anyám, és pakolni kezdett.
- Várjunk! - Ránéztem a pengére. - Ez az ő kardja volt!
- De akkor miért nem találtunk hozzá hüvelyt? - Visszarakta táskáját az asztalra és velem együtt logikázni kezdett.
- Tegyük fel, hogy azért gyilkolták meg, hogy megszerezzék, akármi is volt ezekbe a papírokba írva. - Felvetettem egy ötletet. - Tehát a gyilkos tudott arról, hogy ki ő, és arról is, hogy léteznek ezek a papírok. És szerinted az reális, hogy azért nem találtak hüvelyt, mert a gyilkos azt hitte, hogy a papírok a hüvelybe voltak rejtve valahol és magával vitte?
- Ebben sok logikus ötlet van. Biztos, hogy te az én fiam vagy? - Mosolyra fakadt. - Ez túl logikus egy ilyen fiatal geninnek.
- Krimikönyvek. Hasznosak!
- Felvetem egy levélben a nyomozóknak, hogy vegyék ezt is figyelembe. - Odajött és megölelt. - Szép munka, kölyök! - Majd távozott, de visszaszólt.
- Este jövök! Takaríts el magad után! - Mosolyom egyből egy negatív irányba lépett.
 Majd egész hazaúton visszatért a fegyverek gondolata. Ezt a férfit végül is a saját kardjával ölték meg azért, amit tudott. Hogy nézhettem volna mindezek után a kunaiokra, vagy a shurikenekre, amit elkaphatnak és visszadobhatnak. Mindkét félre nézve éles a penge, nem csak arra, aki a rossz végén áll. Köveket rugdostam, mivel nem tudtam ezzel a gondolattal dűlőre jutni. Így már bőven estefele járt, mikor ismét a zsákkal álltam szemben. Már nem tűnt annyira ádáznak, mikor kezdtem rájönni a tézis lényegére.
- Tudod nem az tesz erősség, hogy hogyan dobod el a shurikent, vagy hogy szúrsz a kunai-jal. - Megint egy ismerős női hang zengett mögöttem. Édesanyám. - Lehet, hogy sablonosan hangzik, de sokkal nagyobb erő kell ahhoz, hogy ne tedd. - Mellém lépett és a kezemben lévő tört lágyan leeresztetette velem. - Amint ezt megtanultad, jöhet a következő lecke. - Felugrik, és a zsákhoz lépve meglöki, miközben mindvégig engem tart szemmel és füllel. - Ha viszont rákényszerülsz, nem szabad semmit sem elmulasztanod semmit sem. Az ellenfelet saját maga ellen kell használnod. - Mire mondatát befejezte, elért hozzá a visszalendült zsák. Saját lendületét fordította ellene olyan erővel, hogy leszakadt a láncról. Én meg csak tátott szájjal álltam ott, és figyeltem.
- Egyre többet tudsz. Hamarosan méltó lehetsz embereket megvédeni és gyógyítani.
- Tényleg? - Megörültem.
- Közel sem. Sokat kell még tanulnod. - Megáll. - Na, gyere vacsorázni!

A kétnapos teszt 

Egy hete édesanyám a munkából hazatérve a nappaliban rajtakapott engem az anatómiai atlasszal. Eléggé vizsgálódóan tekintett végig rajtam, és közölte a tényt, hogy másnap reggel egy rendkívül fontos útra kell kelnünk, így jobb ha lepihenek és összegyűjtöm minden erőmet, amivel csak rendelkezem. Először nem értettem, hogy miről is eshet szó, mivel úgy tudtam, hogy egész héten dolgozik a kórházban, és halaszthatatlan műtétei vannak. Csupán annyit osztott még meg velem, hogy jól készüljek fel mindenféle téren, mintha egy küldetésre mennék. És én úgy is tettem. Minden kunait, senbont, shurikent, sőt még a fuuma shurikeneket is a hátizsákba és az övtáskába helyeztem, wakizashit pedig előkészítettem. Másnap reggel együtt indultunk el a faluból és délre indultunk. Az út szótlanul telt, s ez egyre jobban zavart, mivel még anya is teljes harci öltözetében kelt útra velem. Hátán egy nagy tekercs, övtáskái tömve eszközökkel, és vállpáncélt is felvett. Ami igazán sokkolt, hogy hordta a fejpántját. Sosem hordta a fejpántját, legalább is előttem nem. Eltelt egy nap, mi pedig már mélyen az erdőben jártunk. Egy éjszakát ki is húztunk kinn a vadonban, felváltott őrséggel. Persze én kezdtem, mivel azt mondta, hajnalban van egy kis "dolga". És így is volt. Hajnalban keltett, mellette hideg élelem feküdt a földön, és egy könyvet nyújtott át nekem.
- A gyógyszerek létfontosságúak a komolyabb betegségek és sérülések hatékony kezelésében, de akár mint mérgek is, képesek megfordítani a kockát. Itt van ez. - A könyvre tekintve megragadtam, és kinyitottam. Benne növényi rajzok, leírások, a növények drogjai szerepeltek. Sok helyen, nagy helyek voltak kihagyva. - Ezeket a létfontosságú anyagokat pedig természetes alapanyagokból nyerhetjük ki leginkább. Vannak, amiket mi magunktól nem is tudnánk elkészíteni, ha nem lennének a növényeink. Az első akadály. Azért jöttünk a falutól délre, mivel ennek a herbáriumnak az első harmadában olyan növények találhatók, melyek ezen a területen nőnek meg. - Körbetekintett a hatalmas erdőn, és folytatta. - Gyűjtsd őket össze, és tanulj belőlük!
- Értem. De nem kéne kiszárítani őket? - kérdeztem rosszallóan.
- Majd megoldod valahogyan. A második akadály. Itt vannak ezek az üvegek. - Átnyújtott nekem öt, érdekes gumilappal fedett üveget, majd egy kiskönyvet. - Az állati váladékok is rendkívül fontosak a gyógyításban. Rengeteg méreg olyan orvosságként funkcionál, amilyen gyilkos hatása lenne. Tehát például egy véralvadásgátló méreg, gyógyszerré alagítva a rögök gyógyítására lehet kíváló. És mivel rengeteg kígyó él errefelé, gondoltam gyűjthetnél ebből is párat.
- Dehát a kígyók rémítőek. És halálosak is lehetnek!
- Akárcsak a shinobi élet! - A nyakába vett egy stilizált lótuszvirágot ábrázoló nyakláncot és így szólt. - Ahhoz, hogy a feladatod teljes legyen, meg kell szerezned tőlem ezt a medált.
- Hogy érted ezt? - A szemeim kikerekedtek.
- Csak nem gondoltad, hogy azért jöttünk ki az erdőbe, virágokat és kismadarakat szeretnénk kis távcsövekkel bámulni, igaz? Sajnos a shinobi élet bonyolult és vezélyes. A harmadik akadály! Mindhárom feladatot teljesítened kell kettő nap alatt, úgy, hogy közben én megpróbállak megakadályozni benne. És ne félj megütni, vagy megtámadni engem, mivel orvosi ninja vagyok, én kibírom. Csak a másik része a dolognak, hogy én viszont visszafogom egy kicsit magam. Nem akarok egy nagy chuuninként szembeszálni veled, inkább mint egy genin szintjén. És itt egy tét, csakhogy tényleg motiváljalak. Ha elveszíted ezt a kihívást, akár le is mondhatsz az orvosi shinobik útjáról, mert ez piskóta ahhoz. - Mosolyogva rám nézett és azt súgta: - Vidd a kaját, mert az óra indul!
 Gyorsan odarohantam és magammal ragadtam az összes élelmiszert, ami csak a földön volt és egy faágon keresztül bevetettem magam a vadonba. Nem értettem még a nagy sietségben, hogy mi is az értelme az egésznek, de szépen lassan visszatértek hozzám anyám szavai : "a shinobi élet bonyolult és veszélyes" . Főleg, hogyha azzá teszi, gondoltam magamban. Tíz perc menekülés és helyszín keresés után megálltam, hogy rendezzem a soraimat. Leellenőriztem mindenemet. Volt elég fegyverem, a herbáriumom, a kis üvegcsék a mérgeknek és hideg élelem majdnem kettő napra. Elégnek tűnt még akkor, így a legnehezebb feladattal kezdtem, a 17 növény összegyűjtésével. Egy tisztás felé kellett először is haladnom, vagy egy patakot találni, ahol a legtöbb növény megterem. Egy kellemes, a fák ágaim tett utazás közben azon gondolkoztam, hogy hogyan is gyűjthetnék kígyómérget, ha meg sem találom őket. Az egyik vastagabb ágon leguggolva megálltam, hogy az összes, kevésbé veszélyes fajt átnézzem. Fehér-fekete, színes. Volt mindenféle, szóval, csak reménykedtem, hogy akármelyiket is elkapom, mert mindegyik szigorúan veszélyesnek volt jelölve. Tehát, maradtak a növények. Lassan haladtam, tartalékoltam az erőmet.
 Egy patakhoz értem. Semmiféle lényeges növény nem élt meg ott, de arra gondoltam, követhetném irányát, és abból talán jól jöhetnék ki. Ahogy lassan délután fele járt már a nap, egyre jobban kiszélesedett már a patak, egy tágasabb vonulattá, melynek partján nádak nőttek. A könyvbe tekintettem, melyben feltüntették a vérnádat, mint a vér alakos elemeinek orvosságát. De hogy hogyan különböztettem meg őket? Nem tudom. Csak ráéreztem. Gyorsan levágtam a felső kiszélesedő részét, és a könybe helyeztem. Majd tovább kutakodtam, de egy érzelmi mélypontra kerültem, mivel ledöntött a fáradtság. A hátam fájt a földön alvástól, és valamiért ez a kihívás terhelésnek tűnt már. Pedig csak fél napja ment. Gondoltam már, hogy az ebéd várhat, kígyókat és növényeket kell éberen keresnem. Már három órája követtem a vonulatot, míg egy tóvá szélesedett ki. Nem volt hatalmas, de az úton odafele, rengeteg gyakori növényt tudtam összeszedni. A vérnád leszedése óta, minden olyan könnyűnek tűnt.
 Éppen leültem egy pillanatra egy ágra a tó partján, mikor egy ismerős mintázatot pillantottam meg. Ezek a fekete foltos pikkelyek... ez egy kígyó volt. Kezembe kaptam az egyik üvegcsét, és mögé osontam. Mikor rendkívül közel értem, majdhogynem elkaptam, egy füstfelhőre lettem figyelmes. Tudtam, hogy egy csapda. Gyorsan hátraugrottam, de már késő volt. A bal karomat épp hogy csak megkarcolta egy éles tárgy. Szerencsém, hogy nem volt több. Anya lépett ki a  füstfelhőből egy kunaival a kezében. 
- Egy orvosi ninjtsut gyakorló személynek mindig résen kell lennie! - kiáltotta felém. - Ha ő megsérül, őt nincs kinek meggyógyítania, és akkor a teljes csapat kerül veszélybe.
Gondoltam, ez az alkalmam besöpörni a medált is, szóval a wakizashiamt fogtam a jobb kezembe és másik kezemmel még ráfogtam, majd nekirohantam. Próbáltam gyors maradni, hogy ne tudjon védekezni, és bal irányból próbáltam meg lecsapni. A kunai élével kivédte a támadást, és teljes erejét visszaverte egy lendületes mozdulattal. Ettől kissé meginogott az egyensúlyom, mire ő megragadta a csuklómat és a víz fele, szó szerint, hajított. Először megdöbbentem az erején, de aztán koncentrálnom kellett, mivel a vízenjárást ki kellett vitelezni. Majdnem elrontottam, mivel a vérző bal karomra gondoltam, de végül a  tavon landoltam. Visszanyerve az egyensúlyomat, láttam, hogy már csak öt méterre van tőlem. Gondoltam, ilyen gyors lenne? Menekülni kezdtem a szárazföldre, ahol van egy kis esélyem. Majdnem utol is ért, és kunaiokkal dobált közben. Az egyik a már mellettem álló fába fúródott. Megragadtam a tőrt, és visszahajítottam eredeti gazdája felé, aki laza mozdulattal kerülte ki, és egyből szinte mellettem is teremt. Azon töprengtem, túlélem-e, hiszen végül is az anyám. A jobb horgaimat próbáltam bevinni, majd ahogyan a balommal egy egyeneset ütöttem, megpróbáltam még egy lábsöprést. Egyszerűen kitért előlük, viszont biztosan nem vette észre, ahogyan elővettem kettő senbont. Az egyiket a jobb kezemben tartva, fej magasságban szúrtam egyet, s ő ezt is kikerülte, sőt ellentámadott ellökve a jobb karomat. Ahogyan ökle közelített, a másik senbont alkarjába szúrva, a meglepetés erejét kihasználva, megpróbáltam elragadni a medált, de ellökött magától. Ahogyan a mögöttem lévő fának csapódtam, megláttam a hajnalharmat nevű gombát. Tudtam már, hogy kis mennyiségben adagolva egy ember rövid időre megvakulhat és megsüketülhet tőle. A pár méterre lévő gombához gurultam, míg anya követett. Mire sikerült egy senbonnal megszúrni a gombát, már mögöttem volt. Egy dobáson múlott a történet kimenetele. A tökéletesség volt a cél. Hagytam, hogy közelebb jöjjön, majd minden chakrámmal koncentrálni kezdtem, hogy legyen elég erőm megkerülni őt. Egy-két másodpercen múllott, de elhajoltam, és a senbonnal egy kis vágást ejtettem alkarján, amitől ő megrezzent pár másodperc múlva.
- A látásom! Okos húzás kölyök, de nem menekülsz! - A méreg nem volt elég erős, hogy teljesen megfossza érzékeitől, de adott egy kis esélyt, hogy a Shunshin no jutsuval és egy kis víz elemű chakrával eltűntem a szeme elől. - Szerencséd, hogy visszafogom magam, kölyök! - Meg sem próbáltam visszafordulni, azonmód menekültem. De egy kis hadizsákmány volt az egyik övtáskája. Sajnos nem értem el a medált, de ez is elég volt. A menekülés közben kis darabokat szaggattam le a sálamról és téves útvonalakat alakítottam ki belőlük, hogy félrevezessem követőmet. Némileg sikerült, a nap maradéka már csendes, pihenős, felépüléssel telt. Fel tudtam egy kicsit mérni a terepet ismét egy fa tövében. Az övtáska tartalma öt darab kunai volt, egy pár energiatablettával és hat senbonnal. Valamint egy papír, melyre titkosírással és térképpel ábrázolt csapdahelyszínek voltak feltűntetve. Jól kitervelte. 
Az éjszakai sötétben, míg én örködtem magam feledt, megtaláltam a hajnalharmatot ismét, mely kimentett már a bajból. Gyorsan begyűjtöttem, és fennmaradtam egész este, kigyókra vadászva, és elmélkedve. Megkérdőjeleztem magamat, hogy tényleg ilyen anya, amikor C-szinting leegyszerűsíti a harcmodorát? Elég meglepő.  Olyan sokat elmélkedtem már, hogy közben hajnal hasadt a második napra. A növények nagyobb része már megvolt, csupán egy maradt, mivel az éjszakai fajokat könnyebb volt a sötétben begyűjteni. Reggel kilencre egy tágasabb mezőre értem. Inkább a bokorban húzódtam meg, mivel megláttam, hogy anya őrzi azt a példányt, amit kerestem. Egy napkender. Még fiatalnak tűnt, ezért volt hatékony a herbáriumba. Gyorsan bevettem az egyik energiatablettát, és felkészültem, tudtam, ez nem lesz piskóta. Koncentrálni kezdtem, és a Bunshin no jutsuval két klónt hoztam létre, melyek a mező két ellentétes irányába indultak a bozótoson keresztül, hogy anya ne szúrja ki őket. Mindkettő egyszerre dobott el egy nem létező kunait, melyre anyám készenlétbe állt és megpróbálta levédeni őket, feleslegesen, mivel nem is léteztek aztán eldobtam egyet én, majd a tőlem balra lévő klón, hogy azt hihesse, az utolsó az igazi. Az enyémet meg sem próbálta kivédeni, és ez volt a hibája. Így viszont a vállába álló kunai elárulta neki a helyzetemet, és én pont ezt akartam. Felém kezdett rohanni. Alig tíz másodpercem volt a mellettem lévő nagyobb kövön használni a Kawarimi no jutsut és elbújni pár méterrel arrébb. Amikor anya a kőhöz, és "mellkason" csapta azt, a jutsu elmúlt, és láthatóvá vált a kő, és a rajta hagyott füstbomba. Amikor a füstfelhő megjelent, kirohantam a bokorból a növényfele, miközben az négy senbont vetettem a füstfelhő fele. A növényhez értem, és készen is álltam leszedni, mikor azt hallottam, hogy azt kiáltja: "Katon: Endan!" . meg is rémültem, és felugrottam. De nem repült felém semmilyen tűzelemű technika, csak megtévesztés volt. Viszont amit láthattam, az a tény volt, hogy már csak pár lépésre van, de lába egy ponton megsérült, tehát eltaláltam.
- Nem volt rossz, kölyök! De még jobbnak kell lenned! - Majd jobb lábával felém rúgott. Kikerültem, de ez kibillentett az egyensúlyból. Tudtam, hogy most biztosan lecsap. Elsöpri a lábamat és a térdig érő fűbe fog vetni. De nem így lett. Sőt, lassabbnak tűnt, mint gondoltam, így megvolt az esélyem kezdeményezni. A kezembe kaptam a wakizashimat, és egy vágást indítottam útjára mellkas magasságban. Meglepett, hogy a vállvédőjével hárított. A pengét visszarántva egy döfésnek indultam neki, melyet azonnal kikerült egy hátraugrással. Egy kunait rántott elő, és megszorította. Valahogyan a momentum tökéletesnek tűnt, a maga egyszerű légiességével. A mezőn táncoló fűszálak és virágok annyira megnyugtattak, hogy ismét erőt meríthettem a felkészüléshez. Egy energiatablettának a felét megint bevettem, és tudtam, hogy ez már sok, de itt nem állhattam már meg. Elkezdtem a chakrámat a gyomromba koncentrálni, főleg a suiton eleműt, majd támadtam. Jó párszor összecsaptunk, de mindig valahogyan fölém kerekedett. Az ötlet készen volt, és a terv működött. A wakizashit felé hajítottam, és egyből elkezdtem megformálni a kézjeleimet. Kos, madár, vadkan, majom, kos. A penge egy magasabb ívre került, majd a földre hullva, a virágok közé fúródott. Viszont mire észrevette, hogy mivel is készülök igazán, már késő volt. A chakrám már összegyűlt és én készem álltam bevetni. Egy nagyobb víztömeget indítottam útjára, mely a mellkasán találta meg őt, és egyenesen a bokrok közé lökte. Ez a Suiton: Mizudangan volt.
 A pengémért rohantam, majd kihasználva a kis zűrzavart, leszedtem a növényt, majd eltűntem az erdőben ismét. Akkor már kevesebb energiám volt, mintsem hogy megpróbáltam volna más útvonalakkal félrevezetni, így csak simán az ágakon és a földön menekültem. Akkor nyilalt belém a felismerés, a kígyómérgek még hátra vannak. A nap maradék részét azzal töltöttem, hogy a hüllőket kerestem, de nem találtam semmit, csak a bőrüket. Az élelmiszerem már fogytán volt, ahogyan az időm is. 
 Délután négy fele kezdett feltűnni, hogy szokatlanul sok kígyóbőrt látok, de egyetlen állatot sem. Így hát arra fele haladtam tovább, amerre sűrűsödött a kígyóbőr eloszlása. Fél órányi tévelygés után egy tágas területre értem, amely nem volt híján az embereknek. Egy tábor, felfegyzerzett emberekkel tárult elém. A ketrecbe zárt állatok utalhattak arra, hogy orvvadászokról lehetett szó. Egy központí tűz körül hat ember ült, három sátorban körültte kígyók és ritkának tűnő egyéb fajok sínlődtek ketreceikben, amelyeket szintén emberek álltak körül. Türelmesen vártam, a bozótosból, hogy legyen egy alkalmam, amikor cselekedhetek, és lefejhetem a mérgüket. Úgy fél órával később az egyik őr a középső sátorból az erdő felé indult. Úgy döntöttem ő lesz az alkalmam. Mikor már a bozótosban járt, én egy ágról ráugrottam felülről, leterítve őt, és finoman leütöttem egy kővel, hogy ne legyen egyéb baja. Közben alaposan megfigyeltem, és felvettem az alakját a Henge no jutsuval. Elég termetes, fekete ruhákat, de barna kabátot viselő fickó volt egy naginatával a kezében. A naginatat magammal is vittem, az élethűség szempontjából. Így gátlások nélkül jutottam be a táborba, és a kígyókhoz is könnyedén elértem.
- Hé!- szóltam az egyik inteligensebbnek kinéző, fehér ruhás férfinak. - Ezt a hármat le kéne fejni. - Átnyújtottam neki három üveget. - A főnök utasítása. - Szóltam neki, mire bólintott, és megtette amire kértem. Mielőtt viszont a kezembe kerülhettek volna az üvegcsék, egy mogorva, fekete kabátos férfi közeledett és odaszólt nekem.
- Hiroo! Hol van már az a zsák? - erre persze nem tudtam már mit válaszolni, így feloldottam a jutsut, megragadtam az üvegeket, és egy füstbomba leplével elrohantam. Akarom mondani elrohantam volna, ha az bokrok fele nem állt volna három hatalmas gorilla. A táskámba rejtettem a mérgeket, és felkészülte, hogy ez lehet az utolsó küzdelmem.  Körbevettek már majdnem teljesen. Egy árnyékként mozgó alakot láttam, aki magasra ugrott, majd előttem landolt.
- Jól csináltad eddig kölyök, de most már átveszem. - Mondta anyám egy tetsuboval a kezében.  Rárontott a főnökre, aki nem tudott mást tenni, csak kiabálni, és ráküldeni az embereit. Hátulról érkezett felé kettő katanás személy, akiket egyetlen lengetéssel elsöprött. Tőlem nem messze értek földet. Aztán a felé közeledő ugyancsak kardot viselő személy fele hajította a fegyvert, akit még hat méteren keresztül sodort magával a lendület. Egyszerre még többen rohantak felé, és körbevették. Csak annyit hallottam, "Doton: Tsuchi Bunshin Daibakuha" és anya, mármint a klónja felrobbant. Csak kettő ember maradt állva. A főnök, és egy nagyobb harcos. Egy kis felhő kereteiben, az a nagy harcos visszavette az igazi formáját, Kuriyo Nasui néven, és leütötte a főnököt is. Nem tudtam szóhoz jutni, hogy mi is történt ott. Szóval olyan is volt, mikor az anyám teljes erejéből küzdött. Amit ellenem használt, az ahhoz képest semmi sem volt. És biztosan hagyta is magát. Odalépett hozzám. 

- Amint kiengedtük az állatokat, hazamegyünk.
- De anya! Nem szereztem meg a medált! Akkor, most vesztettem? - megrémültem, hogy mindennek ellenére, mégis elbuktam.
- Dehogy is. Mit nem próbáltál még?
- Megkaphatom? - reménykedtem jóhiszeműen.
- Persze! - levette és átnyújtotta nekem. - Látod kölyök? Mindenre van egy egyszerű megoldás.
 Most, hogy eltelt egy kisebb idő, és mind a lelki illetve testi sebeim már gyógyulóban vannak, lassan átlátom, hogy mire volt jó a lecke. Intenzíven felmérte az állóképességemet, az akaraterőmet, és azt, hogy képes vagyok-e magasabb szintű problémák megoldására. Nem tudom, hogy megkapta-e a választ, de amikor jöttünk hazafele, megosztotta velem a tényt, hogy azért nem szólt jóval előbb, hogy mi lesz a feladatom, mert a kritikus pillanatok mindig a legjobbat hozzák ki az emberből. Mikor az ember egy fontos műtétet végez, ott sem veszítheti el a fókuszációját és hidegvérét az operáció alatt, vagy egy élettel fizet. És megosztotta velem továbbá, hogy most, ahogy háborúidő van, és egyre jobban növök, egyre kevesebb időnk jut valódi, értékes perceket együtt tölteni. Lényegében az a két nap nem volt igazi anya-fia időtöltés, de neki számított, és ennek örülök.

Felhasznált elemek:
- 2 db füstbomba (ebből öt darabot szeretnék venni)
- 6db senbon 
- 1 db kunai 
// a növények Kenshiro Mirubi növénygyűjteményének adataiból készültek//