Kuriyo Iso

A kórházi futár

 Még csak most heverem ki azt a... nem is tudom minek nevezni a tegnapi napot. A legjobb kifejezés rá a maraton lenne. Szóval, a mai pihenés a tegnapi maratonnak köszönhető, amelyet egy küldetés alatt rohantam le. Az egész reggel kezdődött, mikor rádöbbentem, hogy az idő szűkében vagyok, és még nekem még a Hokage irodájához is el kell repülnöm. Így indul a gyönyörű története annak, hogy a piacon, miért hordtak le a sárga földig egy felborult stand miatt, hogy miért kiabált rám egy hölgy, akinek az ablakát majdnem betörtem és, hogy miért késtem le majdnem ezt a mérföldkövet jelentő feladatot. A történetet az irodáig egyetlen szóval el is tudom mesélni: rohanás. Hiába mindez, három percet késtem, ami már-már elfogadhatatlan sértésnek tűnt akkor a szememben. Hét perccel később léptem ki az irodából, a kezemben egy papírral az adott küldetésről." Egy D besorolású megbízás, amely 1950 ryo-val gazdagít majd. Magát a megbízást pedig a Konohai Kórház írta ki, mivel a személy, aki alapból ezt a munkát elvégzi, szabadságra ment erre a napra." Gondoltam még akkor, és azonnal el is indultam a kórházba. A papíron az állt, egy Moto doktor nevű egyént kell keresnem ezzel kapcsolatban, ugyanis ő volt a megbízó.

 A munka kezdete azonban háromnegyed nyolc, és mikor ezt észrevettem már hét óra negyven volt, tehát maradt a háztetőkön való "repülés", ha szép szóval akarom kifejezni azt a csodát. Végül a kórházba értem a megadott időpontban, csak nem találtam sehol az urat, és még a recepción sem volt senki. Gyakorlatilag fel alá mászkáltam a kórházban, amíg egy remekül időzített ismerőssel nem hozott össze a sors.
- Takuri nővér! Egy pillanatra kérem! - A szőke hölgy mosolyogva fordult meg, ahogyan kis kocsiját tolta tovább.
- Iso! Segíthetek valamiben? Gyakorlat megint? - Kérdezte lágyan, miközben a szobák között haladtunk tovább, és én meg mutattam a papírt.
- Ezt a doktort keresem, tud segíteni benne? - reménykedtem belül, hogy tud.
- Moto... Hmm. Moto? Ahh! - Csettintett egyet, mikor a szikra felpattant. - Ő az a tudós, akinek az alagsorban van az irodája. Menj az alagsorba! De siess, mert ahogy látom a lapon elkésel. - És igaza volt. Megköszöntem, és a lépcsőkhöz rohantam, majd egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam az ellenségesnek tűnő, villódzó lámpákkal megvilágított alagsori folyosón. Körül-belül fél uton a teljes sötétség fele megláttam egy ajtót, amire az ő neve volt felírva " Moto doktor ". Benyitottam . Egy jól megvilágított labor volt, mindenféle jegyzetekkel a falakon. A szoba közepről egy hatalmas álló tábláról néztek engem következtetések és képletek, összekötve képekkel, míg a falakhoz támasztva jobbra két íróasztal, az egyiken egy fénymikroszkóp, a másikon egy rakás irat. Amint balra tekintettem undorodva láttam meg a műtőasztalon heverő fekete zsákokat, majd a mellette álló növény- és baktériumszaporító szekrényt. Az egyik felén ritkának és veszélyesnek tűnő virágoktól, a másik felén jól lefedett, remek feltételek mellett tenyésző baktériumokkal teli csészéktől riadhattam meg. A férfi a tábla felől nézett rám. Szétzilált, hulló, fekete haj, egy hatalmas szemüveg és borosta volt az összkép, és szinte csak a kutatóköpenyét vettem észre rajta mint ruházat, mivel a hosszú szárai mindent eltakartak, csak cipőit nem.
- Ahh, biztos maga jött pótolni az aszisztensemet! . Odaugrott hozzám, és bemutatkozott. - Én dr. Moto Hizoto vagyok, ennek a labornak a vezetője, a segítségére lesz szükségem, mivel az aszisztensem tegnap elmaradt pár dologgal, mielőtt szabadságot vett ki. Várjon, írok egy listát gyorsan, mivel szükségem van ezekre a dolgokra. - A papíros asztalhoz sietett, és összeírta dolgokat, amikre  szüksége lehet. - Ha még délelőtt megszerzi őket, nem fogom figyelembe venni a késését! - Mondta, majd savanyú arckifejezésemet felöltve elragadtam tőle a papírt. Még csak nem is hagyta, hogy bemutatkozzak. De azért meghajolva kiléptem  a listával a kezemben a folyosóra, majd szemügyre vettem. Első tétel: egy doboz kréta, és három zacskó papír a falu déli végében található Írószerből. Megadta a rendelés nevét, amit már kifizettek, csak érte kellett menni, tehát a nyakamba vettem a várost, ismét.
 Fél kilenckor indultam a kórházból, és már megindultam déli irányba, mikor nem figyelve az első sarkon egyből egy fába ütköztem, és övtáskám javával együtt elterültem a földön. A szerencsém annyi volt, hogy nincs nálam robbanóanyag, mert azért ez lett volna kaland, az hétszentség. Tökéletesen visszavetett így is, az emberek ugyanis megbámultak, én meg állhattam megkeresni az apró senbonokat és shurikeneket. Egy pár a közeli pad alá gurult, néhányat segítettek az emberek megtalálni. Mire ismét nekiveselkedhettem a  feladatnak, már háromnegyed kilencre járt. Tudom, hogy hogy hangzik, hogy sietni kell, de akkor a három óra erre a listára kevésnek tűnt. Úgy döntöttem gyorsítok a dolgokon. Koncentrálni kezdtem, egyenlőképpen és alaposan osztottam el a két lábamban a chakrát, amivel épp rendelkeztem, és a padok mögött álló boltok falán a tetőig fölszaladtam, s onnantól a kémények és kerítések között a haladtam tovább a kérésben foglalt bolt fele.
 Kilenc óra huszonöt perckor már a kezemben egy nehéz zacskóval léptem ki az üzletből, és a délelőtti napsütésben vetettem egy tekintetet a következő tételre. Egy közeli könyvesboltból elhozni a  rendelést.  Gondoltam, sétálok, mivel már később észrevettem, hogy nem olyan tömött mégsem ez a lista. Az úton oda még meg is bámulhattam a boltkirakatokat, embereket, a környezetet. Nem is sejtettem addig, hogy milyen érzés csak úgy sétálni, nem sietni sehova. Egy múló, de mégis öröknek tűnő pillanat volt az egész, és máris elmúlt tíz óra. 
 A ledöbbenés keserűen érintett, mire a hölgy megtalálta a rendelést, és én kiálltam hozzá a sort, hogy már majdnem tizenegy óra van. Siettem is volna, de tizenhat kisebb nagyobb könnyvel szaladni, plussz az a sok papír és kréta sem segít ebben. Minden lábamban és hátamban kialakult izomszálamat megfeszítettem, hogy időben visszaérjek a kórházba, ezért a zacskókkal megint a háztetők hátán kellett loholnom. Még most is érzem, ahogy égetnek a vádlijaim. Már ezdtem azt hinni, hogy sosem végzek, de végül is az épület előtt leomoltam az önnön és az emberi test nagyszerűsége előtt, gyakorlatilag izzadtságban fürödve, és még mindig volt körül-belül fél órám. Az utolsó tételként már csak a negyedik emeleti irodából kellett elhoznom egy kisebb, ezüstszínű dossziét. Föl is siettem a negyedikre, ahol az irodába benyitva egy emberekben üres szobát találtam, nyitott ablakkal. Az ablak melletti asztalon feküdt a messziről is jól észrevehető ezüstös, apró dosszié. A bökkenő a rajta ülő szarka volt.
 Két percig néztünk farkasszemet, közben a már nem a szívem dobogott, hanem az egész mellkasom. Tudtam már magamban, hogyha annak a dossziének baja lesz, akkor nekem végem. Végül úgy döntöttem én lépek. Laza kézmozdulatokkal próbálkoztam.
- Hess! - Sugalltam neki lágyan. - Hess! Csak lassan. - Lépésről-lépésre közeledtem, mire a madár felkapta az dossziét a kapcsoknál fogva és kirepült vele az ablakon. Én meg erre: - Francba! Miért mindig velem? - Majd eldobtam a könyveket és csomagokat, és neki lendültem utána az ablakon. A klinika melletti, magas fa egyik vastagabb ágán landoltam, ahonnan jobban szétnézhettem. Mintha eltűnt volna, de gondoltam, hogy az képtelenség. Egy sötét foltot kerestem végig, de később vettem csak észre, hogy egy ezüstlő, fémes csillogás repül három tetővel arrébb. Gondoltam magamban, hogy annak kell lennie, semmi más. Viszont a legközelebbi tető elég messze volt, egy biztonságos ugráshoz legalábbis biztosan. Emlékszem, borzasztóan féltem, hogy leesek, eltöröm valamimet, de ez mind semmi sem volt abban a pillanatban, mikor el akartam kapni azt a szarkát. Majdnem az összes chakrát a lábaimba koncentráltam, hogy életem eddigi legnagyobb ugrását végrehajtsam. Éreztem az adrenalint, ahogy a fülemben süvített a szél. Tudom még most is, az ugrásokon még van mit javítani, mivel a tető peremét kaptam csak el, amire gyorsan felhúztam magam, és szélsebesen, ahogy csak engedte a testem a madár után siettem. Megfigyeltem, hogy lapok estek ki a kisebb kötegből. Az egyik épp az orrom előtt szállt el, azt könnyebb volt elkapni, mint amelyikkel éppen a szél kezdett játszani. Ekkor már csak tíz méterre voltam a madártól, amely egy magasabb kéményre ült le, és én a mellette lévő tető kéményére guggoltam le.
 Már-már tüdőm hasogatott, mikor rájöttem, kell egy terv, mert a kezemben lévő lapok nem lehetnek elegek, és az idő is telik. Az dobófegyverek nálam hasznosak lehetnek, gondoltam magamban. De még mindig nem volt elég. Ezen gondolkozhattam egy ideig, és az az egy idő elég volt a madárnak, hogy tökéletesen eltűnjön a képből, és én megint kiakadhassak. Persze, nem kellett sok idő ahhoz, hogy meglássam a szarka csillogó fészkét a kémény mellett. Hogy hogyan nem tűnhetett fel előbb?
 De a terv még mindig nem volt tökéletes. El kellett riasztanom a szarkát, hogy megkaparinthassam a markát. Nehéz volt kitalálni, hogy mitől félhet igazán egy szarka. De talán egy nagyobb madártól... Gyorsan chakrát gyűjtöttem az utolsó technikához.
- Henge no jutsu! - Majd egy bagoly formájában jelentem meg a szarka fészke felett. Szárnyaimat kitárva és huhogva sikerült elriasztanom, s fényes kincséhez hozzáférhettem. Mikor a jutsu végetért, felkaptam az ezüstfedelű dossziét, és beledobtam a maradék lapokat, amiket az úton szedtem, majd visszasiettem a kórházba velük.

 Nyílt a labor ajtaja, már jócskán fél három volt, mikor megérkeztem minden szükséges összetevővel a tudományhoz. A doktor éppen valamit írt egy körömnyi krétával kis táblására, mikor megpillantott.
- Ön késett! - Szólt gúnyosan, mire én bűnbánóan meghajoltam, és az asztalára helyeztem a zacskókat, csomagokat, könyveket, amiket kért. Ő egyből az ezüst mappáért nyúlt. Kinyitva azt, meglepődve vette észre a széttúrt lapokat, és egy fekete tollat. Láttam, hogy valami furcsa kíváncsiság ébred az arcán.
- Ez milyen madár tolla? 
- Ez szarka, uram. Elragadta a mappát. - Sajnálkozóan meghajoltam meg ismét, majd figyeltem, hogy mit tesz. Láthatólag egy nagyítóval kezdte vizsgálni a tollat.
- Ez tökéletes! Fiatalember, ezeket a különös baktériumokat kerestem már egy ideje. Nézze csak! - Rámutat kézzel kis, kékesfekete foltokra a toll közepén. - Ez a kéklő színű anyag az anyagcseretermékük, amelyet táplálkozáskor választanak ki.
- Akkor, nem rontottam el teljesen mindent?

 Végül kiderült, hogy Moto doktornak hasznára voltam végül is. A véletlen egybeesések sorozata neki egy kellemes kis áttörést hozhatott egy mellékes, nem olyan fontos kutatásban. A doktor aszisztense is mondhatólag megkönnyebbülhet, mivel nem kell azt a mázsa könyvet a falu másik feléből elcipelnie. Majdnem mindenki jól járt, talán kivéve a szarka, mivel a tollai lehet, hogy betegek, és vesztett egy szép, csillogó tárgyat. Én pedig fáradtan kullogtam haza a fizetésemmel, és a fájó izmaimmal, meg a soha nem múló lelkesedésemmel az iránt, ami kifáraszt. A probléma ott indul, hogy nem lehet meghatározni, hogy a folytonos fáradtság és szerencsétlenség most velem járó dolog? Mert akkor az már csodaszámba menne. Mondjuk a tegnapi nap legalább nem hagytam el semmit, végül is akkora rohanás közepette, csoda. Mármint, főleg az esés után, az a sok senbon, shuriken, kunai szerencsére mind meglett... Mondjuk nem igazán találom a fejpántomat szóval... Lehet, hogy a közeljövőben lesz még egy ilyen köröm a faluban mégis.