Matsudaro Kitsumo
2 posters
1 / 1 oldal
Matsudaro Kitsumo
Matsudaro Kitsumo Pént. Ápr. 02 2010, 02:27
Apámtól kapott könyv (állítólag ez is valami örökölt ketyere, apámnak mániája az antik cuccok őrizgetése :/), amelyet kötelező mindenféle unalmas dolgokkal teleírnom, mint hogy mi történt velem. (Hurrá T_T) De a klán könyvével ellentétben itt legalább kiélhetem a hajlamaimat
(Csekély kárpótlás...)
De kezdjünk is akkor bele! Gordon! Gordon? Francba, már megint kinn csajozik a szegfűknél. Gordon!
*kis idő múlva*
Most, hogy kis team-em kibővült Gordonnal is, vágjunk bele! Nem, Gordon, nincs metszési időszak, ez csak amolyan szófordulat, nálunk embereknél.
Na szóval, hogy lenyugodtak a kedélyek, elkezdem:
Különlegesnek nem mondható életem megszokottan indult. Felébredtem (ez már nagy szó
), felöltöztem, fésülködés közben még beszunnyadtam egy jó fél órácskára, aztán életlehelés a lábaimba, majd irány a kert, természetesen Gordonnal, neki is szüksége van a friss levegőre. Miután anyám az ajtóban beadta a gyógyszeradagomat (igen, ott is bealudtam -.-'), végre el is jutottam a kertig, ahol a növényeket körbekérdezgetve szert tettem a legújabb pletykákra. Állítólag a farkasvirág szemet vetett a pipacsra. Jó lesz odafigyelnem, nehogy zaklassa szegényt, mert barátja van, a kardvirág. Szerencsére jó messze ültettem a pipacsomat, a farkasvirágtól, így bízom benne, hogy nem lesz nagyobb galiba. Épp a szegfűkkel cseréltem eszmét, mikor apa hangját hallottam. Engem hívott, így elköszöntem Ms. Szegfűtől és visszasiettem a házunkhoz.A rejtély egyszerűbb volt, mint gondoltam, egy fiatal fiú állt apámmal szemben, aki a családjáról érdeklődött. Tanácstalanul néztünk rá, személy szerint még csak nem is ismertem, hogy ki lehet, de anya megoldotta a rejtélyt, miszerint a szülei speciális mérgekért látogattak el hozzánk, és ő továbbirányította őket a Démonok Országában élő rokonainkhoz, mivel nálunk nem lehet mérgeket kapni, csak erre specializálódott rokonainknál. Mivel a fiú nem volt ismerős arrafelé, és úgyis el kell valakinek látogatni a rokonainkhoz, hogy elvigyen egy csomagot, így vállalkoztam, hogy majd én elkísérem a fiút, és elviszem a csomagot is. (Végre egy kis világlátás!) A fiú annyira fellelkesült, hogy mielőtt még észbe kaphattam volna, elsietett, hogy összepakoljon, pedig megspórolhattam volna egy kis időt, ha e kikötőben találkozunk, na mindegy. (Meg mint utólag kiderült, valószínűleg egy égést is ^^')
Miután összepakoltam én is a legszükségesebbeket, becipeltem Gordont, aki akkor is a teraszon felejtettem (Gomenasai! Gomenasai! Ne csináld már, nem haragudhatsz még mindig emiatt. Naaa....), majd felszerelkezve kimentem a kapunkhoz, ami hibának bizonyult, mert elaludtam a felhőbámulás közben. ( Tudnátok, milyen fárasztó tevékenység is tud az lenni.)
Üvöltésre ébredtem, meg hogy ráznak veszettül. Úgy tűnt, visszaérkezett a kölyök. Bingo. Zavart bocsánatkérés után elindultunk a kikötő felé, aztán egyszer visszafordultunk a csomagért, amit véletlenül a kapuban hagytam, de ezt leszámítva minden fennakadás nélkül kiértünk a kikötőbe. (Viszont ezzel a manőverrel a tekintélyem nagy részét is elvesztettem T_T)
A kikötőben viszont kicsit enyhült a hidegháborús légkör, a fiú bocsánatot kért, amiért olyan durván ébresztett, de megnyugtattam, hogy rá se rántson, mert másképp fizikai képtelenség felébreszteni (néha még úgy sem, csak azért járhatott sikerrel, mert anya beadta a gyógyszerem még reggel, anélkül... bármilyen próbálkozás esélytelen) Aztán felszálltunk a hajónkra, amely hamarosan ki is futott. fura, bizsergető érzés volt a távolodó part látványa, még sosem voltam a szülőföldem határain túl. Egyedül legalábbis.
A part után erős filmszakadás volt, mikor felébredtem és a tükörbe pillantottam, azt kellett konstatálnom, hogy egy rúzsfoltnak tűnő folt díszeleg a galléromon. Bele sem merek gondolni, hogy mit csinálhattam megint (Jah, mellesleg néha alvajáró is vagyok :/ ) Átöltöztem, majd elgondolkodva pillantottam ki az ablakon, amelyen keresztül gyönyörű, egészségesen zöld fűzek néztek vissza rám. egy ideig még bambultam, miközben valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés motoszkált bennem. Aztán leesett a tantusz: kikötöttünk. Rohamtempóban szedelőzködtem össze, majd útitársam után szaladtam, aki már a kikötőben ácsorgott. Épp lihegve kértem szegény sráctól bocsánatot, mikor megpillantottam ŐT. Megszűnt körülöttem létezni a világ, egyenesen hozzá rohantam, majd tiszteletteljesen borultam a lábai elé. Olyan megható volt a jelenet, hogy majdnem elsírtam magam elérzékenyültségemben, hihetetlen, de egy hús-vér babérfűz állt előttem. Udvariasan bemutatkoztam a fának, és kifejeztem örömömet, hogy volt szerencsém összefutni vele. Hosszan elbeszélgettem volna vele, ha az ingerült Daizo nem szakít félbe. Kicsit talán durván torkolltam le, de aggódtam, hogy belerondít az üzletembe. Azonban sikerült meggyőznöm a fát, így jöhetett a mintavétel. Egy kis darab a törzséből, és pár szem levél az ágairól. Felbecsülhetetlen kincs, de a kis tudatlan, és legfőképp türelmetlen Daizo ezt úgysem tudná felfogni, így nem is fecséreltem az időm arra, hogy megpróbáljam neki elmagyarázni, mi mindenre lehet használni e Víz Országában igencsak ritka faj leveleit és törzsét. Helyette inkább elindultam az egyik kis erdei ösvényen (pedig határozottan szélesebb és forgalmasabb útra emlékeztem, de biztos csak azért mert kicsi voltam... :/)
Azonban rá kellett döbbennem, hogy eltévedtünk, viszont annyira pánikba sem estem, majd csak rábukkanunk valami ismerős vidékre, azonban az idő előre haladtával és az erdő sűrűsödésével kezdtek kételyeim támadni elgondolásom helyességével szemben. Azonban a távolban felbukkanó hegyek megnyugtattak. Nagybátyáméktól is lehet látni a hegyeket, olyan sok meg csak nem lehet, úgyhogy jó helyen járunk. Így magabiztosan vezettem tovább a kétszemélyes "karavánunk", egészen addig, míg egy titokzatos hegyi átjáróba nem érve Daizo nem szólt, hogy ideje lenne megpihenni.
Matsudaro Kitsumo- Játékos
Adatlap
Szint: C
Rang: Civil - gyógynövényszakértő
Chakraszint:
Re: Matsudaro Kitsumo
Matsudaro Kitsumo Pént. Ápr. 02 2010, 02:33
Időugrás- bővítmény
1. év
A hegyi átjáróban egy érdekes "medvetámadás" kapcsán összefutottunk egy lánnyal, Asuka-channal, aki Szél Országában élő kunoichi volt. Egyébként nagyon megkedveltem, aranyos volt, és roppant szerény, na meg szelíd, meg imádni való, olyan tipikus kishúg, ha nem lettem volna olyan rosszul, tuti megzabáltam volna. (Nem, pipacs-chan, nem vagyok pedofil, köszi...) Azonban egy túltelített Amarílisznek köszönhetően sikerült megmérgeznem magam, görcsöket, hányingert, lázat, és teljes színvakságot okozva saját magamnak. (Tehetségem az van, csak épp a haszontalan dolgokhoz... De hát, valakinek azokhoz is értenie kell, nem igaz? Na jó, elismerem, szánalmas vagyok...) Kár, hogy viszonylag hamar elváltak útjaink. Farkasok falujában Asuka levált, elindult saját problémájára megkeresni a választ, míg mi Daizoval egy kis eligazítás után továbbindultunk rokonaimhoz. Sajnos hiába volt a nagy út minden fáradalma, sok érdemleges információval nem tudtak szolgálni nagybátyámék Daizo szüleivel kapcsolatban. Emlékeztek rá, hogy jártak ott, még arra is, hogy egy igen speciális, gyorsan ható, bénító méregből vásároltak, de sem úti céljukat sem mást nem árultak el, nem is kérdezték őket (az üzlethez tartozik, hogy nem kérdezik a vevő szándékait, csupán a benyomás alapján döntenek róla, hogy adnak-e el az illetőnek mérget vagy sem). Ezek után várható volt, hogy Daizoval is különválnak útjaink. Én még egy ideig nagybátyáméknál maradtam, míg végleg el nem múlt a méreg hatása, majd hazatértem.
Otthon szomorú hír fogadott, ami nem tett túl jót egyébként is pocsék kedvemnek. Nagyi súlyosan megbetegedett, és legyengült. Már csak egy hajszál tartotta benne a lelket. Míg végül hazaérkezésem utáni harmadik napon eltávozott az élők sorából. A gyász rányomta a bélyegét az egész családra, hosszú hetek teltek el, mire újra képesek voltunk mosolyogni.
Nagyitól apám vette át a klán vezetésének teendőit, így a korábbiakkal ellentétben sokkal többet kellett segítenem. Kénytelen voltam beletanulni a "futárkodásba" (Ez csak két dolog miatt veszélyes: pocsék az irányérzékem, és tényleg képes vagyok bármikor elaludni). Eleinte csak a közelbe kellett megrendeléseket szállítanom, valamint a klán fiatal tagjait kellett oktatnom szakmánk titkaira. egészen addig, míg egy anyámmal közösen végzett kutatási projekt kapcsán sikerült kifejlesztenünk egy új gyógyszert az alvásproblémáimra. Azt nem mondom, hogy teljesen megszűntek, de könnyebben tudtam koordinálni a "rohamokat" az új szerrel, amit egy spray-be "erőszakoltunk", így oly módon tudom alkalmazni, mint mondjuk az asztmás betegek a saját gyógyszerüket, ha érzem, hogy gond van, csak befecskendezek egy adagot a számba, amely azonnal felszívódik, és felpörget. Így már messzebbre is utazhattam. (Ne gondoljatok világlátásra, csupán annyi történt, hogy most már nem csak a szomszédos, hanem a hárommal arrébb levő faluba is elmehettem. Mekkora szabadság...) Csupán egy hátránya volt az új szernek. (Egyenlőre. Pipacs-chan, muszáj ennyire negatívan állnod a dolgokhoz?) A le nem bomló melléktermékei miatt a szervezetemben felgyülemlett a zöld festékanyag. Legalábbis anyám ezzel próbálja megmagyarázni, miért lett barnássárga szememből zöld. (Bár én továbbra is akadékoskodom, mert a hajam is világos - pontosabban fehér - az mégsem lett zöld, ellentétben a szememmel. Na mindegy, legyen igaza.)
Az utazásoknak volt azonban egy hátulütője. Gorgon nem tudta elviselni, hogy hosszabb időre is magára kellett hagynom, és a beleszáradt a bánatba. Ez teljesen padlóra küldött, hiszen ő volt a legjobb barátom. Annyira bántott a dolog, hogy egész megkedveltem az utazásokat, mert addig sem kellett a hiányára gondolnom.
Később azonban már egészen más tette szebbé az utazásokat.
2. év
Mint már említettem, miután apám vette át klánunk vezetését, sokkal többet kellett kimozdulnom elefántcsont-tornyomból, és különböző bizalmas küldeményeket szállítgatni fel-alá (persze csak a környéken, még mindig emlegetik a Démon Országában tett kirándulásomat és következményeit -.-')
Na de nem is erre akartam kitérni (Nem igaz, nem terelem a témát, félreértesz pipacs-chan! ... Nem is pirulok, csak melegem van!).
Khmm... hogy miért is volt fontos ez az egész felvezetés, az a következő kis történetből fog kiderülni:
Egy nap szokásos futári feladataimat láttam el, hasonlóan "nagy" lelkesedéssel, mint minden mást, ami nem a növényekkel kapcsolatos (Tehát megint duzzogtam?! Mire célzol ezzel pipacs-chan?) Épp hazafelé tartottam Víz Országa egyik jelentősebb kereskedőközpontjából, mikor út közben egy kis faluban szálltam meg. Mint minden alkalommal, itt is meglátogattam a helyi orvost, felkínálva az általunk nyújtott szolgáltatásokat (Apa szerint fontos kiterjesztenünk az üzleti fennhatóságunkat, mert mostanában megszaporodtak a kontárok. Ha ő mondja...)
Épp a szokásos eszmefuttatásunkat folytattuk (minden orvos szereti eljátszani, hogy okosabb, mint mi prosztó gyógynövényszakértők, akiket általában kuruzsló jelzővel illet, amit kifejezetten utálok), amikor egy lányt hoztak be az aggódó szülei. Súlyos esetnek látszott, magas láza volt, a bőrszíne egész fakó, már-már halványkék, a szája és a nyirokcsomói megduzzadtak, alig kapott levegőt. A szülők szerint hirtelen lett rosszul, mindenféle előzmény nélkül. Az orvos persze azonnal kitiltott, mikor megpróbáltam a segítségére lenni, mondván, hogy pontosan tudja, mi a dolga. Nagyon nem tiltakoztam, mit tehettem volna. Sajnáltam a kinn összeomló szülőket, de csak csöndben figyeltem az eseményeket. Egészen addig, míg egy furcsa foltot nem fedeztem fel azon a könnyű kis tavaszi kabáton, amit az asszony szorongatott, s amellyel a beteget takarták le, mielőtt behozták, hogy nehogy megfázzon a magas láza miatt. Akár jelentéktelennek is tűnhetett volna, de a kíváncsiságom legendás (na meg a pofátlanságom ^^), így közelebb léptem, és se szó, se beszéd, leemeltem a kis kabátkáról a kérdéses származású, apró, porszerű anyagot. Nem volt kétség, virágpor volt, de a színe nem a megszokott volt. Víz Országában nincs egyetlen olyan növény sem, amelynek pollene dörzsölés hatására kékes színűvé változna. (Még szerencse, hogy felvettem a kesztyűmet, megint jól megmérgezhettem volna magam, gondolom, nem lőttem le a poént, hogy a virágpor mérgezett volt.)
Ekkor jött ki az orvos tehetetlen arccal (Jaj, még mindig dagad a májam, ha visszagondolok
Kis kárörvendő... Na de pipacs-chan! -.-' ). Elkeserítő hírekkel szolgált a szülőknek, de akkor jöttem én, a HŐS (Pipacs-chan, ne röhögj ilyen nyilvánvalóan :/ )Na jó legyen... Felajánlottam, hogy mint gyógynövény szakértő, megvizsgálom a lányt, hátha tehetek érte valamit. Persze a szülők kapva-kaptak a lehetőségen. Senki sem akarná elveszteni a lányát, nem igaz? Egyébként a megoldás roppant egyszerű volt (főleg az én múltammal, majdnem minden mérget, amit a nagybátyám azért csinált, hogy megvicceljen vele, ügyesen mindig benéztem, így lassan már nem csak rutinos, de immúnis is leszek
), még egy bűnözőt is sikerült ennek kapcsán elkapni. (Ehhez szólj hozzá pipacs-chan! 
O.O Hogy te milyen kiábrándító vagy... Gorgon, miért hagytál egyedül? T_T )Na de a sztori röviden (azért is fényezem magam). Nem untatok senkit azzal, hogy miként, de könnyedén kivontam a méreg ellenszerét, és megállapíthattuk a szülőkkel közösen, hogy a mérgező pollen csakis a környék egyik gazdagabb kereskedőcsaládjának házában kerülhetett Mioka szervezetébe, ugyanis ott dolgozik kertészként. Ezután már csak egy kisebb vizsgálat volt, amit a helyi rendfenntartók kérésére végeztem a házban, és az alkalmazottak között, így fény is derült rá, hogy az eredeti célpont a kereskedő felesége volt, és hogy az elkövető (milyen uncsi) a kocsis volt, aki a szeretője volt, de az asszonyka dobta az új inas miatt (Van ilyen.)
De ez elég volt ahhoz, hogy félistenné váljak Mioka gyönyörű szemében.
Róla van szó, hát nem elragadó?
Még ma is egy kicsit szomorkásan gondolok vissza az egészre. Reménytelenül szerelmes lettem...
Akkoriban úgy tűnt, lehet valami a dologból. Még maradtam egy kicsit, hogy rendben felépüljön. Közben nagyon jól összebarátkoztunk, és több nagy sétát is tettünk a környező erdőkben, réteken, ameddig csak a lábunk vitt. Később, mikor már elszólított a kötelességem, is tartottuk a kapcsolatot. Amikor csak tehettem, elnéztem Miokáék felé. Úgy éreztem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Sosem felejtettem el vinni neki valami különlegességet, egy apró, igen ritka féldrágakövet, egy kis extra minőségű Fű Országából származó parfümöt stb. Mindenfélét, amiről beszélt, amit szeretett volna, vagy amit csak megemlített. Boldoggá tett, ha mosolyogni láttam, felmelegítette a szívem, ha az orromra kötötte egy apró titkát. Minden, ami hozzá tartozott örömet okozott. Azokat a hónapokat nem adnám senkinek. A többi dolog, ami történt, eltörpült azok mögött a percek mögött, amelyeket együtt töltöttünk.
Azonban egyszer minden elmúlik, a szerelem is ilyen. Derűs októberi napon történt. Boldogan élveztem az őszi nap lágy simogatását, miközben fejemet Mioka ölében nyugtattam. Ittam minden egyes szavát, de akkor jött a végzetes közölnivaló. Férjhez megy. Azonnal kipattantak a szemeim, kérdőn néztem rá, mire ő csak lesütötte a szemét, és pirultan, de annál lelkesebben számolt be egy igen vonzó és erős ninjáról, aki megkérte a kezét.
Éreztétek már úgy, hogy a világ, amely eddig rózsaszín ködként vett körbe, hirtelen omlik össze, s te tehetetlenül állsz, miközben a törmelék elborít? Addig a napig ilyen erősen még én sem. Hiába próbáltam jókedvet erőltetni magamra, nem ment, azt hiszem, ő is pontosan tudta, mi következhet ezután. Azóta nem láttam, nem akartam látni.
(Hé pipacs-chan, kell egy zsepi? Ne aggódj, nem lettem öngyilkos, még élek. Au, a lábam! Az ember így próbáljon meg kedveskedni egy kicsit...)
Ezután a szokásos depressziós hangulat következett. Gorgon sincs már nekem, Mioka is rászedett, persze, hogy visszahúzódtam, mint a csiga, ha piszkálják a házát. Mekkora veszekedést toltunk apámmal, amiért nem voltam hajlandó tovább játszani a küldöncöt. Gyerekek, a világháború ehhez képest semmiség volt. Az egyetlen örömömet abban leltem, ha az üvegházban leledzhettem. Bár a virágok is mind rá emlékeztettek, mégis kikapcsolódhattam a sok pletykálkodó növény között. Részese lehettem titkos álmaiknak, vágyaiknak, csalódásaiknak, mindig tudtam valakivel azonosulni, és jókat bőgtünk, mikor más nem láthatta.
Anyám viszont aggódott értem, nem értette egyet apám azon hozzáállásával, hogy majd idővel jobban leszek, úgy vélte, levegőváltozásra van szükségem, újfajta elfoglaltságra, ezért hosszas levelezésbe kezdett Démon Országában élő rokonaimmal, és sikerült kilobbiznia, hogy hagy lakjak náluk egy évet. Úgy gondolta, így még hasznosan is fogom tölteni az időt, mert nagybátyámnak hála, többet megtudhatok a különböző mérgekről, elkészítésükről, apró finomságokról, amelyeket csak a klán ismer. Az utazást viszont csak az új év első napja utánra időzítette, mert szerette volna, ha az új év kezdetén együtt van a család. Tudjátok, úgy vélte, ez valami jó ómen.
3. év
Az új évet immáron új barátommal, Lei-channal közösen fogom nektek elmesélni. De először szeretném nektek bemutatni. Augusztusban bukkantam rá egy vásáron, és az első pillantásából tudtam, hogy jól ki fogunk jönni. Nem tévedtem.
Íme Lei-chan teljes valójában:
Ugye, ugye, szerintem is édes
Na de hol is tartottunk. Ahh, igen, Január közepén indultam "önkéntes" száműzetésembe a nagybátyámékhoz. (Ezúttal kijöttek elém a kikötőbe, komolyan, egy élet is kevés lesz rá, hogy lemossam magamról azt a kis affért. -.-' Most, hogy így eszembe jutott, vajon mi lehet Asuka-channal és Daizo-kunnal. Egyszer el kellene látogatnom hozzájuk, biztos mindkettő nagyot nőtt, hiszen alig voltak tizenkét évesek, mikor találkoztunk. Most hogy belegondolok, lehet, hogy fel sem ismerném őket! O.o )
Folyton eltérek a tárgytól -.-'
A lényeg röviden: nagybátyám sosem volt arról híres, hogy hagyna engem lógva, így már első nap, a megérkezésem örömére elhalmozott egy halom feladattal. Szerinte a munkánál jobb gyógymód nincs is a depresszióra. Na igen, talán normál esetben nincs, de ki mondta, hogy én normális vagyok?! (Senki... Köszi, Lei-chan ...) Hiába halmozott el egyre több feladattal, csak azt érte el, hogy a nap nagyobb részében ébren voltam, azaz rengeteget gondolhattam Miokára. Nehezen léptem rajta túl, ez is csak azért sikerülhetett, mert belépett az életembe valaki más, de erre még sokat kellett várnom.
Nagybátyámnál töltött év elég egyhangú volt. Megpróbált mindent a fejembe tömni, amit csak a mérgekről tudni illet (még azt is, amit nem illett), valamint megmutatta egy-két új fejlesztését. (Ez nála annyit tesz, hogy tesztelte rajtam a mérgeit. Életemben olyan sokszor nem voltam rosszul, mint nagybátyámnál. Néha komolyan megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy valójában nem akar-e megölni. Bár kétség kívül volt jó oldala is: egész immúnis lettem a könnyedebb mérgezésekkel szemben ^^ mit nekem mérges szömörce ;D) Emellett összeismerkedtem a távolabbi rokonokkal is, a klánunk ezen ágát is sikerült töviről-hegyire megismernem. Különösen Makoval barátkoztunk össze.
Azt hiszem, erre mondják, hogy a rokonlelkek mindenhol egymásra találnak. Makot körülbelül fél évvel ezelőtt megtámadta egy nagyobb banda, és azóta nem szólalt meg. Mako anyukája szerint feltételezhető, hogy szexuálisan is zaklatták szegény kisfiút, szóval ne vegyem zokon, ha elkerül. Nem csoda, ha mindenki meglepődött, mikor megragadta a kezem, és egyenesen a külön kis kertecskéjébe vezetett, majd, bár szavak nélkül, de végigmutogatta az összes saját termesztésű növényét. Meg kell valljam, nagyon megkedveltem, bár közvetlenül nem beszélgettünk soha egy szót sem, mégis valahogy megértettük egymást. Sokat meséltem neki távoli tájakról, ahol megfordultam, meséltem neki Miokáról, a fájdalomról a lelkemben, emlékekről, amelyek ma már oly messzinek tűnnek, mintha meg sem történtek volna. Cserébe ő leveleket írogatott nekem, amelyekben hol vigasztalt, hol saját élményekről mesélt. Volt ideje, mert többnyire mindig bealudtam beszélgetés közben. Ő volt az egyetlen, aki egy pillanatig sem haragudott meg érte, és sosem akart felébreszteni. Mindig türelmesen megvárta, hogy magamtól nyissam ki a szemeim újra. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. A mai napig sem feledkezek meg írni neki, heti egy levél, ahogy megígértem. Életem első ígérete, amelyet tartósan meg is tartottam.
Hihetetlen, de emellett még rengeteg szabadidőm is maradt (máig sem értem, hogy csináltam, negyed annyi dolgom sincs, mégis folyton el vagyok havazva), így elég gyakori vendég voltam a helyi könyvtárban is, ahol tovább képeztem orvosi és biológiai tudásom, egyrészt, hogy szinten tartsam magam, másrészt érdekeltek az újdonságok. Közben mindig azon álmodoztam, hogy egyszer majd én is leszek akkora tekintély a szakmában, hogy megjelentethessek saját cikkeket. Hát, a mai napig nem kerültem ehhez az álmomhoz közelebb (bár tény, hogy nem is nagyon tettem érte -.-)
Abban az időben viszont más kezdett foglalkoztatni. Egyre több olyan könyvre bukkantam a könyvtárban, amelyekben szebbnél szebb és titokzatosabbnál titokzatosabb növények képei sorakoztak. Más vidékek jellegzetességei. ezzel egyenes arányban nőtt benne a vágy, hogy világot láthassak, új növényeket vehessek górcső alá, egyszóval megkezdjem saját utamat klánunk ősi szakmáinak útján. Így augusztus végén útnak indultam, bár konkrét úti célom nem volt, csak annyit tudtam, hogy tapasztalataimat gondosan fel fogom jegyezni, s majd egy könyvet írok belőlük a család könyvtára számára. (Sejtitek, mi lett belőle? Semmi. Lei-chan, az ilyen kérdéseket költői kérdéseknek hívjuk, amelyeknek az a funkciója, hogy sejtetjük az egyértelmű választ, és bár kérdőjel van a végén, egyáltalán nem várunk rá választ. Különben is, kimondva olyan kegyetlenül hangzik...)
Sokfelé megfordultam, azonban valódi célomat valahol út közben sikerült rendesen elhagynom. Fiatal voltam (mert most olyan roppant "öreg" vagyok :/), elragadtak az élmények, az eddig elfojtott, kiéletlen vágyak. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy mindenki életében eljön az az időszak, amikor úgy dönt, egyszer fiatal, és szeretné kiélni magát, és mindent kipróbálni, amit lehet. Én sem voltam kivétel. S ahogy az lenni szokott, beszippantott az éjszakai élet.
Egy szokásos esti tivornya közben ismerkedtem meg Yamasatoval.
Az ő unszolására látogattam el végül Gőz Országába (ahol lakott), viszonylag hosszú ideig fogok ott leragadni, a részeg, és szégyenteljes részektől megkímélem a fiatal korú "olvasókat", így az év további eseményeit fedje jótékony homály. ^_^ Na jó, annyit még elárulok, hogy azért rendes úton szereztem a pénzt, mielőtt még azt hinnétek, hogy bűnözőnek álltam. Tudásomat felhasználva gyógyszereket és mérgeket árultam, valamint az orvossal nem rendelkező kis településeken gyógyító tevékenységet is elláttam. (Annyira azért nem lettem rossz fiú, mint lehettem volna
Fényesíted a mundért, mi? Lei-chan, te csak maradj csöndben, emlékszem, teljesen kizöldültél, mikor sakéval kezdtelek öntözni. *kuncog* Látod, látod, tudsz te rendesen is viselkedni ;D Na, azért ne húzd fel az orrod :/ )4. év
Gőz Országa kellemes hely annak, aki kikapcsolódásra vágyik, de maga a pokol egy bolyongó, önmagát kereső léleknek. Az olyan kóborló lelkek, mint az enyém is volt, csak belevesznek a vágyak hullámaiba, elmerülnek egy olyan világban, amely igazából csak tönkreteszik, még nagyobb nyomorúságba döntik. Az éjszaka kavalkádjában megismerkedsz olyan alakokkal, akikkel jó esetben soha nem is találkoznál, nem hogy szóba állnál velük. Nem vagyok rá büszke, de egy időben már engem sem érdekelt, mit adok el és kinek. Valahányszor az újságok bűnügyi rovatát olvastam, elöntött a bűntudat, de sajnos az üres pénztárca nagyobb úr bármely bűntudatnál. Az az átkozott pénz lealacsonyítja, rabszolgájává, végül rabjává teszi az embert, míg végül már nem tudsz szabadulni. Minden gondolatod betölti, mert csak így élheted azt az áléletet, amibe belekezdtél, s végül teljesen beleragadtál. Yami nélkül talán örökre ebben a fekete szirupos masszában ragadok, még az is előfordulhatott volna, hogy mára már nem is élek.
Yami volt Gőz Országa éjszakáinak királynője, az abszolút kuriózum. Az egyik leghíresebb mulató legnagyobb attrakciója volt, ahova csak az igen befolyásos emberek juthattak be.
A mai napig sem értem, mi volt, amivel megfogtam. Egész véletlenül nyertem bebocsátást azon a hűvös március eleji éjszakán, mert egy nagyfejessel volt dolgom. Én naiv, fogalmam sem volt, hogy a maffia egyik nagyvezérével tárgyaltam, és igen hatékony mérget adtam tovább neki egy ember életéhez képest meglehetősen olcsón. Ebből is látszik, milyen mélyre süllyedtem.
Aznap este is Yami lépett fel. Lenyűgözően énekelt, a hozzá körítésként előadott erotikus tánctól pedig a teremben levő férfiak nagy részének nyálelválasztása azonnal beindult. Gyönyörű volt, elegáns, csak úgy csillogott a színpadon. Eszembe sem jutott volna, hogy valaha is közöm lesz egy olyan nőhöz, mint ő.
Képzelhetitek mennyire kiakadtam, mikor Yamasato egyszer csak vele jött szembe azzal a céllal, hogy bemutasson neki. Hebegtem össze-vissza, még azt sem tudtam értelmesen kinyögni, hogy Örvendek. De igazából akkor kerültem sokk-közeli állapotba, mikor az az idióta benyögte, hogy a testvére, és mivel minket kidobtak a panzióból, nála fogunk lakni. O.o -> ennél értelmesebb arckifejezésre nem futotta. (Mellesleg, az az idióta Yamasato elitta a pénzt, amit a lakbérre adtam neki T_T. Bár el kell ismernem, végül is jövedelmező befektetésnek bizonyult, életem legszebb hónapjait kaptam ajándékba, ha ezt az ember néha előre tudná...)
Eleinte nem nagyon találkoztunk, mindenki ment a saját dolgára, másrészt idegenek voltunk. S ő kevésbé volt nyitott típus, mint a fivére. A dolog akkor változott meg, mikor Yamasato beteg lett. (A nemnormális berúgott, aztán elaludt az árokparton, mielőtt még jól "megmártózott" a mocsokban, hagy ne mondjam, olyan tüdőgyulladást kapott, hogy olyat már szinte lehetetlen összehozni. Én cipeltem haza.) Mire Yami hazaért hajnalban, addigra már jól bebugyoláltam "tehetséges" barátom, aki a húgával aludt egy szobában. Egy ügyes szerkezettel inhaláltattam, hogy a hatóanyagok minél előbb a tüdejébe kerülhessenek, mert attól féltem, nem éri meg a reggelt sem, olyan csúnyán hörgött és fulladt.
Azt hiszem soha többé nem fogok akkora taslit kapni, mint akkor reggel. Yami csöppet félreértette tevékenységemet, főleg, hogy hallotta "jó" híremet. ha jól emlékszem, egy hónapig látszódott a nyoma reggeli köszöntőjének -.-' végül egy kis magyarázkodás után sikerült megmentenem a saját életem, komolyan, úgy dühöngött, azt hittem megöl. Azt hiszem, valahol ott változtam meg a szemében. Beszélgetni kezdtünk, nem értette, mit keresek én az éjszaka sötét világában. Szerinte egyáltalán nem nekem való. Igaza volt, de a gödörből nehéz kimászni.
Ő mégis minden erejével segíteni szeretett volna rajtam, szerzett rendes állást, bemutatott egy-két befolyásos, és ami igen ritka, tisztességes embernek. De a legtöbbet akkor tette értem, amikor először megcsókolt. Még az örök kárhozatot is vállalnám, csak újra átélhetném azt a pillanatot. Boldog volta, másfél év óta először újra képes voltam derűs színben látni a világot. Az alatt az idő alatt, amit mellette töltöttem, végre megtanultam férfi lenni minden értelemben. Hiszem, hogy őszintén szeretett. Emiatt kellett meghalnia.
Ez sem egy örömteli emlék, de azt mondják, minden jónak vége egyszer, cserébe azonban minden rossznak is mindig vége szakad.
A világban uralkodó feszültség lassan, de biztosan elérte Gőz Országát is. Bár a harcvonalak messzebb húzódtak, a káosz csápjai mégis elértek a mi életünkbe is. Amikor a hatalmi viszonyok átrendeződnek, rengeteg banda, szervezet, egyéb csoportosulás jön létre, mozdul ki a homályból, és lép a tettek reflektorfénytől rikító színpadára. A környéken is felerősödtek a bandaháborúk, megmozdulások, a kavarodás egyre inkább állandósulni látszott. Főleg az éjszaka fiai között, akikhez mi is tartoztunk.
Fogalmam sincs, hogy történhetett. Az egyik pillanatban még boldogan sétálunk kéz a kézben az utcán, a következő pillanatban dörrenés, sikítás, s holtan hullik a porba, én pedig képtelen vagyok bármit is tenni. Tehetetlenül nézem, ahogy az értékes, piros vér lüktetve távozik a mellkasából átitatva mindent. Örökre elengedte a kezem, magamra hagyva a felbolyduló világban.
Sebzett állatként menekültem a vakvilágba, a fény ismét elhagyta az életem. Lelkileg kiüresedetten bolyongtam céltalanul, tétován, semmivel sem törődve. Nem számított, hogy éhezem, hogy ázom-fázom, csak az hajtott, hogy egyre messzebb kerüljek az egész borzalomtól. Meg akartam halni. Hó Országában végre úgy tűnt, végre sikerül elérnem eme egyszerű célt. Rongyos ruháim alatt kimerült testem teljesen átfagyott, míg végül ájultan rogytam a hó nyugtató karjai közé, egy örök, boldog álom reményében.
5. év
Fogalmam sincs, hogy kerültem végül a kis kolostorba (na jó, azért van egy-két tippem ^^ Lei-chan, miért nézel ilyen furcsán? *elvörösödik* Ma kifejezetten perverz vagy Lei-chan -.-').
Festői egy hely, második otthonommá nőtte ki magát:
- a bejárat
- és a lakórész
- megmentőm és későbbi lelki vezetőm, Shishoko (hogy lehet egy embernek ennyire idióta neve?... Lei-chan, neked tetszik?! O.o Kitagadlak!)Shishokoval érdekesen alakult a kapcsolatunk. Eleinte gondosan ápolt anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám, vagy bármit kérdezett volna. Én meg csak sodródtam az árral, ha hozott valamit enni, megettem, de ha nem, akkor képes voltam éhezni is. Teljesen rezignált voltam a külvilággal kapcsolatban, és ebben a körülbelül egy hónapos szakaszban volt eddigi életem során a legerősebb rohamhullámom. Azt hiszem, tudat alatt is az alvásba menekültem. ha korrektül szeretnék fogalmazni, akkor álmomban éltem az életem, és csak nagyritkán téptem fel a sebeim azzal, hogy méltóztattam felébredni.
Végül, mikor testileg már semmi bajom nem volt, többször befogott a ház körüli munkákban, vagy elvitt egy-egy nagyobb sétára a kietlen hófödte földekre. Igen természetközeli életet élt, semmilyen mesterséges anyagot vagy egyéb eszközt nem használt, csak azt, amit maga megtermelt, vagy elkészített. Volt egy barátságos kis ültetvénye egy igen kezdetleges üvegházban, amihez állítása szerint maga fújta az üveget. (Ahhoz képest vérprofi viszont). Rengeteg apróságot tanított, miközben bevont a világába, és szép lassan az életfilozófiájába is.
Egy sétánk alkalmával tette rám a legmélyebb benyomást. Végignézett a végtelen hótengeren, és sugárzó arccal szívott egy hatalmas szusznyit a levegőből, majd lassan kieresztette, mintha minden egyes levegőmolekulát ki szeretne élvezni, majd tömören ennyit szólt: - Hát nem csodás az élet?
Akkor és ott nagyon irigyeltem. Ott állt, már rég túlhaladt élete delén, mégis életerős, életvidám, és boldog, míg én csak a 22. évemben járok, jó esetben előttem az élet, épp hogy nekikezdtem, mégis arcom megtört, gondoktól terhes, a lelkem pedig cafatokban, s úgy éreztem, soha nem is lesz már rendben semmi. A válaszom ennek megfelelően csupán egy fanyar mosoly volt. Rám nézett, és csak megcsóválta a fejét. - Túl sokat vársz, fiam, túl fiatal vagy még, sok tévhited van a boldogságról.
Valahogy ott, akkor olyan bölcsnek hangzott, és bár nem mondott semmit, mégis kicsit megvigasztalt. Talán a szavai, talán az őt körüllengő aura, talán az egész helyzet varázsa együttvéve. Nem tudom, de attól a naptól kezdve újra elöntött az az érzés, hogy élnem kell. Hogy azért nem haltam meg, mert még vár rám valami, ami elől nem menekülhetek. Nála megtaláltam azt az egyensúlyt, amit már oly régóta kerestem, mert tékozló módon elvesztettem, s még arra sem emlékszem igazán, hogy hol. Megtanította, hogy a jó dolgoknak örülni kell, legyenek azok bármily aprók, és hogy a rossz dolgokat is emelt fővel, mosolyogva kell tűrni, mert akkor sokkal könnyebb a teher. Olyan támaszt kaptam, amelytől meghajlott növényszáram újra képes volt elviselni a terheket, s újra fejlődésnek indulhattam. Talán erre mondják az öregek, hogy felnőttem. (Persze ez nem azt jelenti, hogy megkomolyodtam, csak megerősödtem lelkileg. Én meg a komolyság, azt hiszem sosem lehet majd minket egy lapon említeni
)Talán több időt töltöttem volna itt, ha nem ér el ide is a háború híre. Persze tudtam, hogy valami készülődik, Gőz Országában uralkodó zűrzavar már nem az előszele volt, hanem inkább az oldalszele, de csak most döbbentem rá, hogy a családomat is érintheti. Bár békeidőben megkaptuk a saját jogaink, mégis, háború van. Az emberek megbolondulnak, képesek olyanokat is bántani, akik pár perccel azelőtt segítőleg nyújtották felé kezük. Márpedig meg voltam róla győződve, hogy mostanság rengeteg munka adódik a birtokon, sok lehet a sérült, a beteg, de még akár a rossz szándékú banda is. Mind-mind rengeteg terhet ró a klánra, én meg itt sajnáltatom magam, és élem világom.
Így hát felkerekedtem, készen arra, hogy hazatérjek. Azt nem mondanám, hogy nem volt kalandos bizonyos területeken átutazni, de sikeresen és egyben megérkeztem, már látom messziről a kapunk. Bízom benne, hogy mindent úgy találok, ahogy hagytam.
Matsudaro Kitsumo- Játékos
Adatlap
Szint: C
Rang: Civil - gyógynövényszakértő
Chakraszint:
Re: Matsudaro Kitsumo
Matsudaro Kitsumo Pént. Ápr. 02 2010, 02:37
Lustán csapom fel elhanyagolt "naplóm". (Hogy lehet úgy naplót vezetni, hogy apád rád parancsol, hogy írj le mindent, ami veled történik? Egyáltalán miért fontos ez? T_T Gyűlölök naplót írni, gyűlölök írni, emlékezni is gyűlölök, de legjobban azt gyűlölöm, hogy apám rám zárta az ajtót, és közölte, hogy addig nem enged ki, amíg le nem írom szorgosan az elmúlt khmmm minimum 4 hónap eseményeit... Ha nem lennél ennyire lusta, most nem kellene szenvedned! *kis szünet* Óh, Lei-chan, mondtam már, hogy imádom a bölcseleteidet... *Áruló!*)
Na de siránkozással semmire sem megyek, így kezdem az elején, aztán majd félúton kikönyörgöm magam. *álmodozik*
Szóval,kaptam egy küldetést, sikerült, mindenki örvendezett itthon. *örömittasan feláll, felveszi a hőspózt* KÉSZEN VAGYOK!
*5 perc múlva*
- De hát tényleg ennyi történt nagy vonalakban - hisztizek sírós hangon, de apám hajthatatlan. Megviselt, már-már mártírszerű arccal kezdek bele újra az írásba.
Körülbelül egy hónapja történhetett, a napom teljesen átlagos medrében sodródott tova: Lei-channal a kertben flangáltunk. Amióta visszatértem, nagyjából ugyanazt csináltam, mint korábban, mielőtt a "nagy útra" indultam volna. A ház körül tevékenykedtem, csomagokat, küldeményeket kézbesítettem, felvettem a rendeléseket, ápoltam a betegeket, mikor hol volt rám szükség. Nyughatatlan lelkemnek persze ez nem volt elég, de akkoriban még nem fogalmazódott meg bennem más igény, egyelőre beértem ennyivel, hiszen a lelkem még túl sebzett volt, még túlságosan fájt a szívem. Tisztában voltam vele, hogy Yamit sosem fogom tudni teljes mértékben kiheverni, de akkoriban még csak nem is próbálkoztam vele. Biológiailag éltem, de csupán vegetáltam. Míg egy nap meg nem jelent az udvarunkon két ANBU harcos. (Megjegyezném, nem tudom, ki vizsgáztatta őket, de én még nem láttam két ilyen vak és kőbuta alakot. Képesek voltak nőnek nézni! Engem! Az agyam elszáll! Persze elnézést kérni vagy valami, na az már luxus. Lei-chan nem röhög, együttérez!)
Azonban nem volt sok időm bosszankodni, már cipeltek is magukkal a Mizukage elé. Még csak arra sem voltak képesek, hogy elárulják, mit akarhat, így teljes stresszbe kergettem magam a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolataimmal. Na meg majd meghaltam, úgy loholtak a fószerkák, szóval már csak emiatt is félholt állapotban kerültem a Mizukage ajtaja elé. Csak hogy tudjátok, utoljára akkor voltam nála, amikor kicsaptak a suliból. Most mi következhet? Kitiltanak a faluból? Mit tettem már megint? Már lepergett előttem kismillió változata annak, hogyan fog összedőlni a világ, hogyan leszek kivégezve szakrálisan, egyéb apró finomságok, így mikor bekopogtam, olyan pulzusszámot ütöttem meg, hogy az számokban kifejezhetetlen, nem is csoda, ha beütött a krach, és egy laza csuklómozdulattal konkrétan beestem a Kage elé, jóízűnek nem nevezhető módon horkolva.
Egy biztos, nem zavartatta magát nagyon a drága Kage-sama, rögtön felvert szemernyi kis álmomból, hogy ismét rám zúdítsa a való világ összes adrenalinját...
Zavartan álltam fel, csöppet megnyugtatott, hogy kedves hangnemet ütött meg, de csak egy egész csöppet. (Hallod, Lei-chan, azt hittem, elsüllyedek, csak én lehetek ekkora málé, hogy ajtóstul rontok be a Kage-hoz, ráadásul horkolva... -_-' Lei-chan, legalább ne röhögj ilyen feltűnően, mióta Pipacs-channal barátkozol, olyan bunkó vagy, hogy az már félelmetes... )
Őszintén megvallom, mindenre el voltam készülve, csak arra nem, amiért ide kellett látogatnom. Személyre szabott küldetést kaptam a Mizukagétől, mint egy igazi ninja ~^_^~ Teljesen rápörögtem, s bár alig pár másodpercet kellett várnom, mire kibökte, mi is lesz a teendőm, de már meg akartam halni a kíváncsiságtól. Tadadadammm: igen, egy speciális virágot kellett megtalálnom, a gyönyörűséges Szellemorchidea-samát *már a visszaemlékezéstől is a fellegekben jár, rózsaszín, cuki kis felhők között* (Au! ... Lei-chan, csak nem féltékeny vagy? *önelégült vigyor* Áu! Ez gonosz volt! T_T). A rövid eligazítást egy igen fura nő szakította félbe, akit a Kage Ira-nak szólított. Több szempontból is furcsa és riasztó volt. Egyrészt az öltözéke, mondhatni egyedi, a haja meg csak úgy állt, ahogy épp sikerült feltűznie, mégis, a legriasztóbb az az egyenes vonal volt, amely keresztülszelte a hitai até-jét.
Ira-chan
Ő lett a kísérőm és egyben a testőröm. Aztán később, bár csak egyoldalúan, de többé vált, mint testőr.
*A toll egy pillanatra felemelkedik, ahogy elmerülök az emlékben, amely még mindig kísért, keserédes mosolyt csalva az arcomra. Vajon merre járhat most? Vajon még mindig egyedül van, vagy megfogadta a ki nem mondott tanácsom, és megpróbált barátokat szerezni? Piszkosul hiányzik...*
A kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen. Rideg volt, és állandóan utasítgatott. Na meg tette a fejét, és nyilvánvalóan közölte nonverbális jelekkel, hogy már jó előre elege van a küldetésből és belőlem is. Mivel be kellett ugranom még a gyógyszertárba (mivel a kedves ANBU-babáknak hála, nem tudtam gyógyszert pakolni, fel kellett szerelkeznem legalább a hozzávalókkal), így a kapu előtt beszéltünk meg találkozót. Nem akartam késni, így azonnal a gyógyszertárba siettem, és beszereztem minden szükséges holmit (egy kisebb vagyont hagytam ott :/ ), majd a kapuhoz igyekeztem. Kár volt, szobrozhattam még ott egy darabig, még kotyvasztgatni is kezdtem, mire végre hajlandó volt felbukkanni. (Csupán én voltam elég türelmetlen, meg hát, túl korán érkeztem, ráadásul 10 percet késett, úgyhogy cirka 40 percem volt nyilvánosan szenverészni egy adagot).
Bezzeg amikor megérkezett, majdhogy nem úgy jött ki a dolog, hogy valójában én késtem... Legalább is olyan szinten félvállról kaptam egy mehetünk, vagy kell még valami címszavú kérdést, mintha már fél órája csak rám várna. Nem akartam felidegesíteni, ezért gyorsan összedobáltam a holmijaim (a borszeszégőm szerintem ekkor hagytam el...), majd loholtam a nyomában. Persze nem kerülhette el a figyelmem ringó hátsója, ahhoz túl jó volt a műsor, de csak fogtam a fejem, persze nem rossz értelemben, kezdtem rájönni, hogy ő egyszerűen csak ilyen.
Szótlanul meneteltünk a kikötőig, ahol azonnal lepasszolt, hogy nézzek hajót, vegyek jegyet, stb, ő meg addig szépen elhúzott kocsmázni. A leggázabb az volt az egészben, hogy a fél kikötő kiröhögött, hogy mekkora papucs lehetek, a másik fele meg ugyanezen ok miatt lesajnált. -_-' A legrosszabb mégis az volt, hogy Ira cseppet sem akart emberszámba venni. Ahogy soha senki sem tette ezt meg hosszútávon. Kellemetlen, de igaz, hogy tulajdonképp egy barátom sincs, ahogy az is, hogy iszonyatosan fájt megint, hogy kutyába sem vesznek. Lehangoltam mentem megváltani a jegyeinket. Mivel a hajó pár percen belül indult, futhattam Ira után a kocsmába, ahol majdnem kivégzett a füst. Igazából csak beszóltam, és már indultam is vissza, biztos voltam benne, hogy megoldja, hogy odaérjen, ha meg nem, legalább nem kell elviselnem a megalázó stílusát. (Bár nem féltem attól, hogy ilyen könnyen megúszom).
Nem mintha nagyon a nyakamon lógott volna, ahogy felértünk a fedélzetre, már faképnél is hagyott, pedig titkon abban reménykedtem, hogy itt legalább lesz időnk és alkalmunk kicsit beszélgetni, ismerkedni, hogy később könnyedebben tudjunk összehangoltan dolgozni. Hát ez a tervem sem jött be, helyette két nénike talált meg, alig tudtam elszabadulni a karmaik közül. Egyedül sétálgattam a fedélzeten, régi emlékek súlya alatt senyvedve, még mindig elevenen élt bennem az a nap, amikor elvesztettem őt, amikor a két kezem között lehelte ki a lelkét. Már rég nem küzdöttem az ellen, hogy eszembe jusson, egyszerűen csak nem akart elmúlni az űr, amit bennem hagyott. Ezen borongós érzelmek közepette találtam rá, csak figyelte a tengert elmerengőn, haja most kibontva lobogott a szélben: Ira. Alig ismertem meg, a kiengedett frizura annyira más hangulatot varázsolt köré, sokkal őszintébbet, sokkal vadabbat és egyben sokkal törékenyebbet. Azt hiszem, akkor döbbenhettem rá, hogy mennyire szép. Késztetést éreztem, hogy beszélgetésbe kezdjek, de csak fecsegtem össze-vissza, mégis, végre hajlandó volt két szónál többet váltani velem. Végre megláthattam valami keveset abból a csodálatos valakiből, aki valójában lehet. Persze csak és kizárólag a saját maga tüskés stílusában. Én naiv, reméltem, hogy valóban érdekli, amit mondok, beszéltem a növényről, amit meg kellett keresnünk, és épségben hazaszállítanunk, a családomról, hogy hogyan alakult úgy az életem, hogy ma ez lehet a foglalkozásom, hogy milyen nézeteket vallok a növényekről, még a betegségemről is szót ejtettem nagy zavaromban, pedig arról általában nem beszélek még akkor sem, ha muszáj lenne, és még őt is megemlítettem, Yamit, akiről végképp nem szoktam senkinek sem mesélni semmit, mert a mai napig tabu az életemben. Kérdezgetni is próbáltam, főleg a helyről, ahová tartunk. Talán nem kellett volna, szó szerint megfagyott az ereimben a vér, mi mindent mesélt Eső Országáról, ha jól belegondolok, tulajdonképpen nem tudnék olyan veszélyt elképzelni, ami ott ne várhatna ránk... Nagyszerű, csak azt nem értettem, miért nem vagyok lelkes. (Ahhoz képest egyébként viszonylag olcsón megúsztuk. Jaj, Lei-chan olyan cuki vagy, persze, hogy túléltük, hiszen itt vagyok, nem igaz?
)Tudjátok, ismeretlen, de kellemes és bizsergető érzés volt, mikor nem nézett komplett idiótának a növényekkel való viszonyom miatt. Talán ez volt az első közös pont, az első valami, ami elindított egyfajta közeledést kettőnk között. Bár csak később tudtam meg, hogy a ninjutsui nagy része növényninjutsu, azaz ő is része volt annak a kevés embernek, aki másként gondol a növényekre, akinek sokkal többet jelentenek, mint bármi más a földön.
A kis beszélgetés még egy dologra kiváló volt. Végre megértettem, miért viselkedik úgy, ahogy. mint kiderült, árván kellett felnőnie, kemény körülmények között, az ANBU szárnyai alatt. Nem lehetett könnyű élete, de erős, öntudatos nővé vált. Akkor, ott nagyon irigyeltem, pontosan tudta, kicsoda, miért az, ami, és hogy hová tart. Pontos elképzelései voltak az életről, a jövőjéről, miközben én csak tengettem mindennapjaim elveszetten, mint egy hajótörött, aki reményvesztetten sodródik az árral, egyre csak kapaszkodva az utolsó deszkadarabba, mert egy hajszálnyi életösztön még készteti a küzdelemre, amit a tenger hullámaival folytat. Pedig az én életem valószínűleg könnyebb és kiegyensúlyozottabb volt, mint az övé. Ezért is vált sokkal értékesebbé, hogy lassan elismert, hogy végre számítottam valamit.
Azonban kikötéskor úgy tűnt, sikerült megsértenem, legalább is visszasüppedtünk a szótlanság mocsarába. Egész nap meneteltünk, erőltetett menetben kullogva, csupán egyszer álltunk meg egy tónál, mert már egyszerűen nem bírtam tovább, szomjan akartam halni, még a lábaim is sztrájkba kezdtek. Az ivás művelete nem sikerült túl emberire, egyszerűen belelógattam a fejem a tóba és lefetyeltem egy sort, majdnem ki is jött a fele... Ahogy felpillantottam, immáron kicsit magamhoz térve, nem mindennapi látványban volt részem. Ira fedetlen háta csak úgy virított a napfényben, ha eddig nem is, itt biztosan felébredt bennem eltemetett férfi énem, ugyanis határozottan megmozdult bennem valami, amit egy hatalmas nyelés formájában hoztam a külvilág tudtára. Teljesen zavarba jöttem, és az összes vér a fejembe szállt. És ezek után még képes volt azzal kínozni, hogy az orrom elé állt (persze immáron ruhában, ha semmi nem lett volna rajta, azt hiszem ott helyben elhaláloztam volna súlyos vérveszteségben...) és alsó megvilágításból bámulhattam meg a melleit, miközben szadomazo filmbe illő jelenethez méltón mordult rám, hogy indulhatnánk végre tovább. Az embernek erre csak egy értelmes válasza lehet: Igenis úrnőm!
A kis közjáték után még rápillantani sem mertem, mert azonnal elkalandozott a fantáziám... Míg le nem lohasztotta a lelkesedésem a menetelés. Nagyon elfáradtam, de jelét sem mutatta útitársnőm, hogy hajlandó lenne végre lepihenni, szóvá tenni meg nem mertem, mert egyelőre még mindig attól tartottam, hogy elcsuklik a hangom, ha hozzá szólok. épp azon kezdtem gondolkodni, hogyan győzhetném meg diszkréten, hogy pihenjünk meg végre, mikor beleütköztem a kitartott kezébe. Rögtön összerezzentem a rémülettől, mikor rám parancsolt, hoyg ne mozduljak. És sajnos nem volt vaklárma. Két amegakurei shinobi bukkant elő a semmiből, majd ránk támadtak. Ira azonnal bevédett (nem is ártott, különben kilyuggatott volna pár shuriken azt tuti. Köszi Lei-chan, hidd el, nagyon menő volt ám Ira, igazi amazon
) De ezzel nem érte be, rájuk uszított jó pár bokrot, igazi mesébe illő jelenet volt, mikor felbolydult az erdő a szó szoros értelmében. Én azonban kevésbé reagáltam jól. A támadás eszembe juttatott egy korábbi, Gőz Országabeli támadást, és Yamit, a rengeteg vért, és az eszméletlen veszteséget. A szívem először rettegéssel, majd haraggal telt meg. Tenni akartam valami, ezért előszedtem egy mérget, amit Ira kezébe nyomtam, majd egy hasonlóval indultam meg a ninják felé. Nem értem, mi üthetett akkor belém, esélyem sem volt, mégis, az elemi düh, a pusztítás vágya elhatalmasodott rajtam, olyannyira, hogy beindította a szokásos folyamatokat. A sötét köd ellepett mindent, s én mély álomba zuhantam.Jóval később tértem magamhoz egy barlangban, mellettem barátságosan pattogott a tűz, miközben odakint kopogott a sziklán az eső. Hosszasan feküdtem még mozdulatlanul, gondolataim ködösen kanyarogtak ezerfelé, hogy milyen utakon, már nem emlékszem. Amikor megpillantottam a bejáratban útitársnőm, megmagyarázhatatlan okból megkönnyebbültem, nem nagyon emlékeztem arra, mi történt, mielőtt elaludtam. Látványa végre mozgásra késztetett, felálltam , majd mellé sétálva kezeim kinyújtottam, hogy felfogjam az esőcseppeket. Röviden tájékozódtam a helyzetről. Egész sok mindent keresztülszunyáltam, már Eső Országában voltunk, átjutottunk a határon.
Szégyelltem magam, hogy ennyi problémát okoztam, hogy nem voltam semmire sem használható. Iszonyú nehéz ezt elfogadni, főleg, hogy én vagyok a férfi, és ő a nő. Visszaültem a tűzhöz, majd nekiláttam a gyógyszerem összeállításához. Eldöntöttem, hogy legalább azzal nem okozok több fejfájást, hogy bealszom. Kamikaze módszer, igaz, hiszen a tripla adag gyógyszer ugyan felpörget, de utána hatványozottan fog majd kiütni, de nem törődtem vele. Addigra túl leszünk ezen, otthon meg majd ráérek haldokolni, amikor már nem zavarok senkit, és nem leszek senki útjában. Csak egy dolog vigasztalt, szükség van rám, hogy megtaláljuk a növényt.
Hamarosan útnak is indultunk, tudásom legjavát igyekezve nyújtani, körbeírtam Irának, milyen helyen fordul elő a kiszemelt célpontunk. Szerencsére sikerült olyan szinten leszűkítenem a feltételeket, hogy útitársnőm arca felragyogott a felismeréstől, és már sejthette az úticélunk. Én biztos elszerencsétlenkedtem volna a mocsaras terepen, mert totál nem vagyok ismerős ezen a vidéken. érthető módon ez valahogy nem tett jót egyébként is mínuszba leírt önértékelésemnek.
A terep sem volt kimondottan nekem való, teljesen lefárasztott, és nyakig sáros is lettem, ahogy cuppogtam az esőtől mocsaras terepen. Az esőtől meg csurom vizes lettem, még vacogtam is, de nem nagyon törődtem ezzel, vigasztalásul egyfolytában egy kiadós forró fürdőre gondoltam. Azonban tényleg nem festhettem túl jól, mert mikor Ira megfordult, azzal a szándékkal, hogy jól letoljon, visszafogta magát, és még aggódni is kezdett. Komolyan aggódni kezdtem magam miatt. (Na jó, ennyire nem vagyok egoista
Mi van, Lei-chan?! Meg akarsz halni?) (Egyébként azon gondolkodom, vajon akkor is annyira aggódott volna értem, ha tudja min járatom az agyam? *elvörösödik** Hát azért annyira nem kalandoztam el, Lei-chan. Bár őszintén megvallva, tényleg a meztelen háta jutott eszembe... *zavartan kezd tovább körmölni*)Persze kb. ennyi volt a törődés, utána rögtön elkezdett sértegetni, miközben még azzal is kínzott, hogy közel hajolva premier plánban nézhettem végig, hogyan tűnnek el az esőcseppek buján a dekoltázsában. Szinte pofán vágtak a sértő szavak. Nem csoda hát, ha felkaptam a vizet. Tőlem szokatlan módon kezdtem hőbörögni. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, hogy érzéketlen, hogy nem más, csak egy elcseszett droid, hasonlók, így utólag még leírni is szégyellem őket, de akkor csak azzal törődtem, hogy beletapostak a lelkivilágomba. Pedig miközben én dühöngtem, ő épp azon foglalatoskodott, hogy chakráját pazarolva megidézzen egy tökházat, hogy nehogy megfázzak, na meg két lótifuti növényt, amely elindult felderíteni nekünk a terepet a szellemorchidea után. Persze Kitsumosan nem hogy köszönetet mondtam volna,még jobban felszívtam magam, és közöltem, hogy nekiindulok, és azért is előbb akadok egy nyamvadt növényre, mint a talpnyalói.
Nem értem, hogy nem vágott azon nyomban pofán, hogy észhez térjek. Talán mert mégis csak nőből van, nekik nem ez a módszerük. Helyette egyszerűen csak megállított ama törekvésemben, hogy eltévedjek az erdőben, valljuk be, helyzeti előnyben volt. Gyűlöltem kiszolgáltatottságom, egyszerűen lázba hozott, alig bírtam magammal, ott lenn teljesen bizseregni kezdtem, de ez most nem hűtött le. Tovább ordibáltam. Védeni akartam a maradék önérzetem, és csak akkor eszméltem fel, hogy mekkora egy önző gyík vagyok, mikor összerezzent fázósan, fáradtan. A torkomra forradt a szó, csak hallgattam, ahogy kioszt, végre megértettem annak jogosságát, s mélyen elszégyelltem magam.
Az ajtó kongva csapódott, meg sem akartam állítani, egyedül maradtam az esőben a bűntudatommal. Csak fél óra múlva szedtem össze annyira a bátorságom, hogy megérdeklődjem, hogy van. Nem számított, hogy teljesen átfagytam, nem számított, hogy pocsékul éreztem magam, csak tudni szerettem volna, hogy nincs baja. Az ajtóhoz kuporodtam, majd a saját szegényes és lúzer módomon próbáltam bocsánatot kérni, de úgy tűnt, nem fog szóba állni velem, ezért visszakuckoltam magam a fám törzséhez. Az ajtó azonban mégis kinyílt, hogy a bűntudat még mélyebbet haraphasson belém. Ira arcán egyértelmű nyomai mutatkoztak annak, hogy végigsírta a bent töltött időt. Lehajtott fejjel bólintva léptem be én is a házba, és lekuporodtam az egyik legmesszebbi sarokba. Egy légtérben voltunk, alig pár méterre egymástól, mégis, mintha fényévek választottak volna el kettőnket. Hirtelen erős késztetés született meg bennem, ahogy lopva Irára pillantottam. Annyira összetörten és magányosan ült a székben. Hosszú percekig gondolkodtam ezen, mire végre összeszedtem magam, és megszületett az elhatározás. Felálltam és átöleltem, annyi szeretetet igyekezve sűríteni ebbe a gesztusba, amennyit csak képes voltam. A hatás azonban nem teljesen olyan volt, mint amit szerettem volna elérni. Fogalmam sincs, mire is számítottam valójában, csak azt éreztem, az egész gesztus olyan üressé vált, olyan semmilyenre sikeredett. (Jaj, Lei-chan, tessék, itt egy zsepi. Azért ennyire ne szomorodj neki, túlélem *erőltetetten mosolyog*)
Elbizonytalanodva engedtem el, majd egy újabb bocsánatkérés után kiléptem ismét a szabadba, nem bírtam elviselni a benti levegőt, egyszerűen úgy éreztem, megfulladok. Arra hivatkoztam, hogy wc-re kell mennem, ami végül is igaz volt, de kibírtam volna. Kellemes volt a megkönnyebbülés, de még mindig iszonyatos feszültség tombolt bennem, így egy rám nem jellemző gondolat fészkelte be magát a gondolataiba. Hátrasandítottam, de nem úgy tűnt, hogy Ira utánam akarna jönni, a fáktól egyébként sem nagyon látszottam, így úgy döntöttem, belevágok. Lehunytam a szemem, és mindenféle buja dolgot képzeltem magam elé, miközben kényeztetni kezdtem magam. Egész elmerültem az érzelmekben, hamar a fellegek közé értem. Varázslatos volt ez a lebegés, már el is felejtettem, mennyire. A mennyország kapuja már közel volt, amikor, ilyen az n formám, Ira kirontott, hogy a növényei megtalálták, amiért jöttünk. Már nem tudtam visszatartani, a nyögés önkéntelenül tört fel belőlem, hogy aztán a magasból hirtelen a mélybe süllyedve ássam el magam. (Lei-chan, meg ne fulladj a röhögéstől... Ekkora együttérzést... )
Lényegében égtem, mint a Reichstag, szerencsémre Ira nem akadt fel a problémán. Azon gondolkodom, vajon mennyire lehet ehhez hozzászokva, mármint, az ANBU nevelte fel, sok férfi vette körül, biztos nem először "nyit rá" valakire. (Vagy igen? Hogy én mekkora egy tapló vagyok...)
Na de valószínűleg azért nem származott kellemetlenebb emlékem ebből a kis incidensből, mert jobb dolgunk is volt, mint hogy ezen csámcsogjunk. Ira növényei "szagot" fogtak, igyekeznünk kellett. Valóban hamar megérkeztünk, sajnos nem voltunk egyedül. Öt ninja is próbált csatlakozni hozzánk, mi meg igyekeztük kizárni őket buliból. Ilyen extrém körülmények között még sosem dolgoztam, veszélyességi pótlékot kellett volna kérnem... (Jókor jut eszedbe! Lei-chan... -_-' Inkább gondolj a jelenetre, egyensúlyozok egy növényekből emelt magaslaton, operálom a fáról lefelé a szellemorchideát, miközben körülöttem cikáznak a jutsuk, pattognak a fegyverek. Tisztára, mint egy menő szuperhős-páros. Mi az hogy egy lúzer meg egy amazon??? Ne sértegess, igenis segítségért fordult hozzám, megkérdezte, van-e nálam valami mag. Igaz pechemre nem volt nálam egyéb, csak pipacsmagom volt egy kevés, egy félig elrohadt kardvirághagymám, valamint egy két hetes almám, ami már felismerhetetlenségig rohadt, na meg egy kis mogyoró és borsó lapult még a táskámban... Mi az hogy jellemző? Na jó, elegem van belőled, inkább írok, akkor kiszabadulhatok végre a szobám börtönéből!)
Ira végül utolsó fegyverét vetette be, azonban előbb felszólított rá, hogy fussak, amit nem kellett kétszer mondani. Megfogadtam, hogy nem okozok több gondot, így engedelmeskedtem neki. Valóban volt ok a nyúlcipő felhúzására, a lány által megidézett Rafflesia halálos bűzt árasztott, és ezúttal szó szerint, a kedves fogadóbizottság ki is feküdt. Viszont Ira is veszélyben volt, ereje végére ért, nem bírt már kellő távolságra menekülni. Döntés előtt álltam, de szokás szerint nem teketóriáztam a gondolkodással, csak cselekedtem, egy nagy levegővel visszafordultam Iráért, és amilyen gyorsan csak tudtam, arrébb segítettem, szerencsémre még volt annyi ereje, hogy rám támaszkodva menekülhessen, különben - a fizikai erőnlétemet tekintetbe véve - tuti mi is ott végeztük volna a sárban.
Mikor végre biztos távolba értünk, lerogytam, Ira sem tett másképp, csak neki sokkal nagyobb sikere volt, beájult a fáradtságtól. Egy kis faágágyat készítettem neki, a fejét az ölembe véve, hogy ne legyen sáros a haja és az arca. Lopott és hamis idill volt ez, amit esendő férfiszívem kihasznált, csak figyeltem csendesen az arcát, a szája ívét, a nyugodtságot, amelyet kifejezett az arca, minden apró részletet.
Boldog voltam, mikor magához tért és egyből a virágról érdeklődött, ez egyértelmű jele volt annak, hogy nem lett komolyabb baja. De egyben szomorú is voltam, a küldetés a végét járta, és valószínűleg a búcsú után sosem találkozunk többé. Ismét egy elmúlás, ismét egy fájó érzés, amelyre nincs gyógyír. Miért kellett nekem beleszeretnem?
Még egy kérdés foglalkoztatott: miért kellett nekem ennyi gyógyszert bevennem, ugyanis a visszaút még el sem kezdődött, én máris megtapasztalhattam a hebehurgyaságom mellékhatását. Gyenge voltam és állandóan zúgott a fejem, a nonstop hányingerről már nem is nyilatkoznék... Csak hogy ne unatkozzon, értitek. Még a végén megszokta volna, hogy velem semmi gond... Ciki volt, de szükséges rossz. Tisztában voltam vele, hogy ha nem veszem be a gyógyszert, könnyen előfordulhatott volna, hogy pont a Rafflesiás közjátéknál alszom be, vagy még előbb, az pedig akár a halálunkat is jelenthette volna.
Egy valamire azonban mégis jó volt a kidőlésem. Ráértem gondolkodni, mintha kicsit kívülről láttam volna magam. Egyértelmű volt, hogy szerelmes lettem, ahogy az is, hogy ez nem működhet köztünk. Mégis, ez az új érzés ráébresztett arra, hogy Yami halála után elfelejtettem élni, elfelejtettem, mit szerettem régen, mi érdekelt, milyen célok lebegtek a szemem előtt. Ez a sok érzés egyszeriben újra megmozdult bennem, hála neki, pedig akárhogy is nézem, nehéz eset. Ahogy én is, talán ez volt a vonzereje. A hajóút alatt megfogadtam magamban, hogy új értelmet keresek az életemnek, valamit, amitől hasznosnak és értékesnek érezhetem majd magam.
Ira feltűnően került, talán megérzett valamit abból a mélyülő érzelemből, amit iránta tápláltam, és amelyre csak én is nemrég bukkantam.
Végül kikötött a hajó, szerencsére összeszedtem már magam annyira, hogy megjelenhessek majd a Mizukage előtt. Keserűen derűs voltam: derűs voltam, mert egy csodálatos embert ismertem meg, mert értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mert újra rátaláltam a rég elfeledett ösvényre, amelyről már évekkel ezelőtt leléptem, eltévedve az élet nagy forgatagában, és keserű, mert valószínűleg nem látom többet azt az embert, aki erre rádöbbentett, hogy megint sikerült reménytelenül beleszeretnem valakibe, és mert tudtam, nem lesz bátorságom megtenni azt, amit tervezgettem. És valóban, csupán egy viszlátra futotta, pedig szívem szerint macsósan és magabiztosan forrasztottam volna csókba ajkaink. A kinyújtott kezem azonban nem fogadta el, így bizonytalanul engedtem lejjebb. Nem számítottam arra, ami ezután következett. Amit én nem mertem megtenni, ő egy csalfa mosoly kíséretében bátran meglépte, a köd jótékony takarásában megcsókolt. Csókja kislányos volt, tele megfelelési vággyal, érezhetően nem rendelkezett nagy tapasztalattal, mégis ez egy olyan csók volt, amilyet az ember csak egyszer képes adni, tiszta és őszinte. Az egész egy látomáshoz volt hasonló, az egész elmúlt, ahogy ő is eltűnt a ködben, el a messzeségben.
Számomra pedig nem maradt más, csak a csóktól még vöröslő arcom, a majd kiugró szívem, valamint a feladat, hogy a küldetést lezárva jelentsek a Mizukagénak, átadva neki a növényt.
*Csendesen állok fel, a kis könyvecske pedig csendesen csúszik vissza a fiókom mélyére. Észre sem vettem, apa mikor nyitotta ki az ajtót, és hagyott magamra. Nem tudom, mi volt a célja, talán szerette volna, ha kiírom magamból azt a zavart, ami a lelkemben uralkodik. Ki tudja? Sosem értettük meg egymást teljesen, de szavak nélkül is tudjuk, hogyan segítsünk egymáson.*
Matsudaro Kitsumo- Játékos
Adatlap
Szint: C
Rang: Civil - gyógynövényszakértő
Chakraszint:
Re: Matsudaro Kitsumo
Matsudaro Kitsumo Pént. Ápr. 02 2010, 02:38
Akane-saga
Ismét a könyvem fölött ülök, és az igazat megvallva, semmi kedvem írni bele, de tudom, hogy ha nem írok magamtól, akkor majd a fater erőszakolja rám a dolgot, a veszekedéshez meg most nincs kedvem. (Na jó, tulajdonképp ahhoz nincs kedvem, hogy megint szégyenszemre rokonok előtt zárjon a szobámba, mint egy kis taknyost, akárhogy nézem, már 22 éves felnőtt férfi vagyok! Mire célzol azzal, Lei-chan, hogy felesleges pont most az önérzetemre hivatkozom? Hogyhogy nincs?! Még egy ilyen, és nincs tápoldat egy hónapig!)
Khmm... szóval igen... -_-'
Kedves kis naplószerűségem, akit kötelezően kell vezetnem, épp ezért nem áll közel a szívemhez!
Miért van az, hogy ha rád kerül a sor, mindig egy újabb női név kerül a lapjaidra? Ha nem ismerném magam, azt hinném, rosszabb vagyok, mint Casanova... (Nem, Lei-chan, most nincsenek szaftos részletek, minek nézel te engem? Ohh, hogy hízelegni próbáltál? Hidd el, rosszul áll...)
Még jó, hogy az elején tartok, mert már elfelejtettem volna, hol járok... Megunva az itthoni szekírozást, úgy döntöttem, ismét nekiindulok a világnak, hátha történik velem valami jó is mostanság (Igen, jól látjátok, a tettrekész, Ira-channak hála feltüzelt Kitsumo a múlté, sikerült megint visszazuhannom befordult lelkiállapotomba). Alapvetően az ősök előtt kutatásra hivatkoztam, így Fű Országát céloztam be, mint utazásom elsődleges célpontja, ott úgyis annyi a növény, mint a nyű, szóval ott elleszek egy darabig. Jelentem, túléltem a tengeri utazást, bár most valamiért rám jött a tengeri betegség (fogytam is pár kilót, azt hiszem). Arról nem is beszélve, hogy valamit nagyon elszámolhattam ( Már megint el voltál szállva, mi? Lei-chan... -_-"), így mire Fű Országa területén betévedtem egy teaházba, addigra azt hittem, összeesek az éhségtől és a szomjúságtól. Nem is figyeltem, hova zuhanok magamba, így nem tűnt fel, hogy az asztal, amit eme procedúrára kiválasztottam, már foglalt volt. (képzelem, szegény mit gondolhatott rólam)
ennek ellenére, amikor felocsúdtam, és jeleztem szándékomat a távozásra, visszaült, és marasztalt. (Talán rájött, hogy alapvetően nem egy részeg hímsorvadvány vagyok)
Na egy kis kitérő: A lány becsületes neve Nara Akane, Konohából érkezett, és a foglalkozása címere N, azaz ninja. Külsőleg vékony, karcsú, de izmos lány, kifejezetten jól állt neki a virágos kimonó, jah, és szőke hosszú haja van, de hogy milyen a szeme színe...(szürke? kék? ezüst? valami ilyesmi...) kettőt és könnyebbet, egy biztos, gyönyörű a mosolya, olyan csillogó és őszinte. Azt hiszem, mindig ez a tulajdonsága fog eszembe jutni, akárhányszor eszembe jut majd. Ahogy a kedvessége is...
Fogalmam sincs, miért, de beszélgetésbe elegyedtünk, rosszul induló rövid ismertségünk valami sokkal biztatóbba csapott át. Kommunikáltunk, és érdekelte mindkettőnket, miről mesél a másik. (Bár azt hiszem, a virágos dolgommal nem nyertem hangszórót, azt hiszem, nem kellett volna az orrára kötnöm, hogy a Rubia Akane-t sokan gyomnak nézik -_-') Tőle tudtam meg, hogy a falut milyen katasztrófa érte: nemrég egy diplomáciai tárgyalás vérengzésbe torkollott, és sokan életüket vesztették, és a falu nagy része is megsemmisült. Azonnal az jutott az eszembe, hogy benézek a kórházba, és felajánlom a segítségem, mégis csak értek valamicskét a gyógyításhoz (tekintve, hogy ezzel foglalkozom). Akaneval megegyeztünk ebben a közös célban, megállapítva, hogy ez mennyire jó, igaz először fel kellett tuningolnom éppen parlagon heverő önbizalmát (nekem... hova süllyed ez a világ...), azt hiszem, ez valamelyest sikerült. Így fizettem (Mert úriembernek tartom magam, és ennyit minimum el lehet várni egy úriembertől, nem igaz Lei-chan? Miiii??? Mi az, hogy kihasználható lúzer vagyok? Te meg lassan egy kiállhatatlan kaktusszá változol! *duzzog*), majd nekiindultunk a kilométereknek, hogy elérhessük végre a falut.
Út közben kitárgyaltuk a növénymániám, igaz felét sem vette komolyan (addig jó nekem). Egyébként érdekes a sors, pont vele kellett összefutnom, vele, aki valójában sosem akart ninja lenni, mégis úgy alakult az élete, hogy azzá vált, én mindenemet odaadtam volna, hogy ninja legyek, ma mégis növényszakértőként tengetem napjaim.
Beszéd közben az ember határozottan gyorsabban halad (Ezt be kellene bizonyítanom, és már szerezhetnék is egy rangos tudományos elismerést *álmodozik* A tudós csávók nem népszerűek a csajok körében *Lei-chan szavai mellbe döfték* -_-'), így már meg is érkeztünk a falu kapujához, ahol először kellett tapasztalnom a háború-közeli helyzet árnyoldalait, az őrök ugyanis, ha tehették volna, felnyársalnak tekintetükkel. A következő behatás az a mélységes hideg és tömény elkeseredettség és fájdalom volt, amely a falura telepedett. A rombolás leírhatatlan, ahogy a levegőben terjengő bánat is fullasztóbb, mint a sűrű és tömény füst. Teljesen rám telepedett, és a súlyától kényszeredetten zuhantam a porba, hogy őszintén megkönnyezzem azt a sok ismeretlen embert, aki az életét vesztette e helyen. Ha Akane nem kapar fel, egy darabig tuti ott fetrengtem volna, lehet, hogy ciki, meg minden, de valahogy ezek a dolgok mindig is mélyen érintettek, Yami halála óta pedig még jobban belém vájnak. (Ja, meg itt szipuztam először Akane társaságában, lassan tényleg nem tudom, mit kezdenék a gyógyszerem nélkül... Talán örök kómába esnék, elmenekülve a világ minden gondjától bajától.)
Hogy bánatunk felejtsük, a legkézenfekvőbb megoldást választottuk, ugorjunk be egy kocsmába egy korsó sörre. Hogy ez mégsem ennyire egyszerű, az meg már csak az én formám... Előresiettem, hogy én léphessek előbb az ivóba, hiszen tudtommal ezt így illik (tudom, én és az illem, de legalább senki nem panaszkodhat, hogy rossz nevelést kaptam), azonban már itt kisebb fennakadások történtek, mert sikerült nekimennem egy kétajtós szekrénynek (Nem, nem szó szerint... Lei-chan, ugyan mit keresne egy kocsma ajtajában egy szekrény?). Fogalmazzunk úgy, hogy ezt a fickó kevésbé tolerálta, és egy hatalmas pofonnal honorálta. El tudom képzelni, milyen gyönyörű ívet írhattam le, míg port nem fogtam. (Hallod, azt hittem, leszakadt a fejem...). Gondoltam, akkor még sem lenne ildomos bemenni, és belenyugodtam volna, hogy a távozás mezejére lépjek, de a férfi úgy gondolta, hogy ennyivel még nem rendezte le a dolgainkat. Ekkor bukott ki, mennyire jó egy ninjával haverkodni, Akane visszakézből akkorát csűrt le a pacáknak, hogy az visszament még egyszer kifizetni a fogyasztást. Bár az már kevésbé volt vicces, hogy úgy tűnt fel ismét az ajtóban, mint egy felfuvalkodott bika. Mondhatom, hogy Akane fura technikája, amivel lefagyasztotta a fickót, mentette meg az irhánkat. (Ha továbbra is ölre mennek, valószínűleg kipenderítenek minket a faluból egy kellemes megruházás után, ha meg nem védekezik, akkor a fószer evett volna meg minket uzsonnára...). Most, hogy a férfi "lenyugodott", rajtam volt a sor, hogy cselekedjek, hiszen mégis csak azért jöttünk a faluba, hogy felajánljuk orvosi szaktudásunk, illetve szabad két kezünk, a férfire meg határozottan ráfért egy kis elsősegély, mert eléggé vérzett a feje. (Igen, elláttam, annak ellenére, hogy egy monoklival gazdagodtam, hála neki, és? Lei-chan, most már tényleg kilóg a lóláb! Ahelyett, hogy a nap hőseként ünnepelnél... Honnan tudtad? *elpirul* Jól van na, így jött ki a sokk, tudod, hogy minden apróság miatt elkap az álomkór, ez meg nem apróság volt.. Ne nevess már :/ )
Az ébredés elég érdekesre sikeredett. Ugyanis lefüleltem társnőm, ahogy a növényes albumom lapozgatja, aki nem ismer, csak legyint, hogy ebben mi a nagy dolog, de az az album személyes, és nem szoktam bárkinek csak úgy odaadni lapozgatásra. Ez számomra már túl intim... Nem is hoztam inkább szóba, helyett mocorogni kezdtem, ébredést mímelve (igaz, azon már túl voltam), hogy legyen ideje a kis kíváncsinak elrejteni az albumot, és továbbra is tehessünk úgy, mintha semmi sem történt volna.
Hát, a cél az csak félig sikerült, mert ugyan az albumra nem terelődött a szó, de a monoklimra annál inkább, olyannyira, hogy kénytelen voltam engedni a gyengéd erőszaknak, és elcammogni társnőmmel a kórházba. Pedig az a monokli, ami a szemem helyére nőtt, igazán nem nagy dolog...
A kórházban teltház volt (és még gyengén fogalmaztam). Akkor kezdtem magam igazán szégyellni, amikor beültünk a váróba, és a legkisebb probléma a nyílt törés volt, hogy ott foglalom a helyet, és fogom rabolni az orvos idejét egy egyszerű monoklival, hiszen az úgyis elmúlik... (bűnöm csak nőtt azzal, hogy ráadásul turista vagyok) Bízva abban, hogy találok valami kis egérutat, felajánlottam Akanénak, hogy elcsámboroghat, nem muszáj szolidaritást vállalnia velem. Ezt ki is használta, és elment a saját dolgára. Ahogy végülis én is. Egy darabig még ott ücsörögtem, nehogy vissza talál jönni társnőm, ám egyre inkább nőtt bennem a menekülés ösztöne. Nem volt szándékomban otthagyni egy árva szó nélkül, de egyre idegesebb lettem, és egyre "közelebb" kerültem az ajtóhoz, és a pánik csak nőtt bennem. (Nem, Lei-chan, még mindig nem sikerült kigyógyulnom az orvosfóbiából, attól, hoyg a szakmában dolgozom az akut doctorofóbia még fennáll, sőt, azt hiszem, csak erősödött... Ez nem paradoxon? O_o)
Szégyelltem magam, de eliszkoltam, még egy üzenetet sem hagytam magam után, csak tekeregtem az utcákon, míg egy kúthoz nem értem. Ott a nálam levő cuccaimból gazdálkodva megpróbáltam rendbeszedni magam. Közben azon elmélkedtem, mihez kezdjek, arra jutottak, hogy visszatérek az eredeti célomhoz, és felkeresek valami növényházat, vagy amit találok - rosszabb esetben kimegyek a "vadonba" és ott kutakodom tovább. Azonban terveimet egy hirtelen rám telepedő súly vágja a sutba, engem meg a hideg vízbe. Amint ismét képes voltam arra, hogy köpjek-nyeljek anélkül, hogy vízet kellene nyelnem (Nem, Lei-chan, hidd el, hogy te sem élvezted volna.), végre szemügyre vehettem merénylőmet. Azt hittem, az ütő is megáll bennem, mikor Akane arcát pillantottam meg. na nem azért, mintha annyira ijesztő lett volna, csak hát, annyira nem ismertem még, hogy tudjam, hogyan reagálja le azt, hogy szó szerint faképnél hagytam. A szégyen érdekes érzés, lesújtó önmarcangolás, akkor tör ránk, amikor cselekedetünket utólag helytelennek ítéljük, és akkor marcangol ennyire, amikor annak a szemébe kell néznünk, aki ellen vétkeztünk. Speciel nekem még csak a szemébe sem sikerült nézni, csupán összeroskadtam magamat megadón.
Na jó, valójában kiborultam, kiborultam azon a kedvességen, amit az irányomba mutatott, és megint rámjött a mostanában annyira jellemző depressziós baromságom. Úgy éreztem fulladok, mintha valami egyszerűen összeszorítaná a mellkasom, és nem engedne lélegezni. El akartam süllyedni, eltűnni a fekete semmiben, nem akartam, hogy megint fájjon, belefáradtam, elég! Angyali kezek nyúltak utánam, hogy kirángassanak ebből a mély letargiából. Egy meleg ölelés, sokszor ezerszer többet ér minden szónál, ahogy a ránk erőszakolt szó is sokszor elindíthat valamit, egyfajta tisztulást.
Meghitt (?) pillanatot egy ismerős hang szakítja félbe. Kis híján sokkot kaptam a döbbenettől: a férfi volt az, aki a kocsma előtt kis híján laposra vert. Ám a felbukkanása volt a legkisebb meglepetés, ezt tetézte egy bocsánatkéréssel, és egy felajánlással: ha gondoljuk, nála aludhatunk az éjjel. Valljuk be, igen csak ránk fért egy barátságos helyi, de nem morbid humor az élettől, hogy pont azt az embert küldi segítségképp, akit előtte bosszantásként tolt az utunkba? Vagy csak én nem látom a nagy összefüggéseket? Na de éljen a rászorultság, elfogadtuk az ajánlatot (Lei-chan, semmi kedves megjegyzés? Nem vagy te beteg? *aggódó arc*)
Mondhatom, igazán szívélyes házigazdának bizonyult Misaki-san (ez volt a becsületes neve a kétajtós szekrénynek), amint megérkeztünk, étellel kínált minket. Közben én bevettem magam a kandalló elé, és elmerültem a lángok csodás táncában, azt hiszem, hangosan is sikerült megfogalmaznom, mennyire vágyakozom azután, hogy egyszer a Tűz emésszen fel. (Ugyan, minden fáj, de ez legalább stílusos lenne...*álmodozik* Nem tudom, miért sokkol ez mindenkit. * állvakarós elgondolkodás*) Eme kis közjáték után falatozni kezdtünk. Már rám fért a vacsi, mert a teázóban bekebelezett kaja óta nem ettem semmit, és valljuk be, igencsak beesteledett már. Azonban ez sem a hízós esték egyike lett, ugyanis a torkomon akadt a falat, ahogy egy családi fotóra tévedt a tekintetem. Misaki, egy igen csinos nő és két gyönyörű és bájos gyermek. A szívem szorult bele... Ahogy egy kérdés tolult a nyelvemre is: Honnan merít erőt a túléléshez? Nem volt bennem rossz szándék, csupán tanácsra szomjaztam, valami trükkre, amit eddig nem ismertem, és segítene túllépni... Jutalmam egy bokazsibbasztó rúgás volt Akanétól. Egyet kellett értenem vele, ez egy nem ide illő, tapintatlan kérdés volt, mégis, annyira tudnom kellett. A válasz kiábrándított: Meg kell tanulni együttélni vele... Könnyebb lenne, ha egyszerűen kiszakíthatnám magamból, és eltehetném egy titkos szekrény legmélyebb szegletébe, sokkal egyszerűbb... Elkeseredettségem igyekeztem leplezni, és a fürdőbe menekültem tisztálkodás címszóval.
Ohh, Lei-chan, nem hiába mondják, hogy a fürdés megtisztít. Egész felszabadultam tőle. Csak egy aprócska probléma akadt, igaz már a fürdés után: nem igazán akadt semmi, amit felvehettem volna, így hab testemmel (egy 65 kg-os csontáz nem mutat valami jól... -_-") kilibbentem a konyhába kisebb derültséget okozni (ha már csodálatot nem tudok ébreszteni...), aztán meg problémát (ebben is profi vagyok). Végül csak sikerült egy vagy nyolc számmal nagyobb pólót és nadrágot rám operálni anélkül, hogy az azonnal el akarna hagyni, így ez a kisebb fennakadás is megoldódott. Most jöhetett a szokásos dilemma: mit csináljunk? Akane javaslata volt az egyetlen, így közös megegyezéssel (vagy inkább a kreativitás hiánya miatt, ki tudja) elfogadtuk. De hogy mi is volt ez az ötlet? Egyszerű: igyunk!
Gondolkodva nézek a papírra, mi is történt ezután?
Matsudaro Kitsumo- Játékos
Adatlap
Szint: C
Rang: Civil - gyógynövényszakértő
Chakraszint:
Re: Matsudaro Kitsumo
Shikaku Pént. Ápr. 09 2010, 16:49
Köszönjük az újra-feltöltést!
[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).
[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).
Shikaku- Játékos
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin Hancho
Chakraszint: nem lényeges-
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.