Kurita Takashi

Időpont: Az Eltemetett emlékek előtt 
Helyszín: Konohagakura
Egyéb óhaj, sóhaj: Az élményt, Uchiha Obito szeretné ellenőrizni, lévén ő a választott mesélőm.    



Alig léptem ki a házból, hogy elinduljak a fegyverkészítőhöz, amikor a szomszéd Takeda család nagylánya, Hauri, aki ismereteim alapján, már Geninként volt nyilvántartva, megállított.
-  Takashi-senpai! Megkérhetném egy szívességre? Arról lenne szó, hogy szüleim korán reggelről elmentek dolgozni, nekem kellett volna elvinni öcsémet az akadémiára, de ... most jutott eszembe, hogy nekem edzésem van a csapatommal és így is késében vagyok. Megkérhetem arra, hogy elkíséri az Akadémiára? Ez lesz az első napja... - nem szokásom bébiszitter munkákat elvállalni, ráadásul, hogy finoman fogalmazzak, ez az ő kötelessége lett volna. Hauri, azonban olyan aranyosan nézett, hogy végül rábólintottam. 
- Útba esik, szóval megoldható. - mondtam, cseppet sem boldogan és elégedetten, de mégis szomszéd. Sohasem lehet tudni, hogy mikor fog elkélni a szomszéd segítsége. Shinrou egy igen hallgatag fiúnak tűnt, legalábbis abból ez derült ki, ahogyan jött mellettem. Elkerekedett szemekkel, csodálattal bámult, majdnem fel is bukott egy kőbe. 
- Valami baj van, hogy ennyire nézel? - kérdeztem tőle a lehető legnyugodtabban, nehogy barátságtalannak gondolja kérdésemet és megbántsam. Shinrou megrázta a fejét és tovább bámult. Mit lehetett tenni, elfogadtam a tényt, hogy valami nagyon különös van rajtam és amint megszabadulok a reggeli "csomagtól" egyből tükörbe nézek vagy nem is tudom. Végül megszólalt, amikor az Akadémia bejáratánál voltunk. 
- Takashi-senpai, Takashi-senpai, Hauri rólad áradozik és ... és köszönöm, hogy elkísért! Ha ezt a srácoknak elmesélem! Ugye elmesélhetem nekik, hogy egy igazi Chuunin kísért? - nocsak, rajongók? Mióta lettem, ilyen népszerű a fiatal Geninek körében? Vagyis ... gondolom Hauri lehet oda értem és az öccse, a nővére hatására lett ilyen lelkes. 
- El. De semmi mese, meg füllentés! Menjél, el ne késs! - mondtam és reménykedtem benne, hogy nem fogja kiszínezni. A nap végére már azt hallgathatnám, hogy legyőztem három Bijuut és egy ezrednyi Kirigakurei shinobit, hogy eljussunk élve az akadémiára. Shinrou mosolyogva és hálásan csillogó szemekkel odafutott társaihoz és nekem végre szabad volt az utam a fegyverkészítőhöz.  Legalábbis azt hittem, hogy ilyen könnyedén megúszom ezt a kis kitérőt, ugyanis alig indultam volna el, egy hangot hallottam, ahogyan engem szólít. 
- Takashi! - amikor felpillantottam, mert a hang felülről jött, az akadémia egyik termének ablakánál Shin-sensei integetett nekem. Amikor kiszúrta, hogy észrevettem és figyelek rá, folytatta a nem túl ildomos beszélgetést. Bár az ő korában és tapasztalatával, ki merné szemére olvasni a illendőség határainak betartását? Én biztosan nem. 
- Takashi, fel tudnál jönni egy kicsit? Beszédem volna veled! - kötve hiszem, hogy mondhatnék nemet a mesteremnek, még ha egy ideje nem is beszéltünk. Bólintottam és az akadémia falát használva járófelületnek felsétáltam az ablakhoz. Amikor beléptem az ablakon, nem csak Shin-sensei volt meglepett, de éppen az óráján tartózkodó akadémisták is. Zavaromban megvakargattam fejem búbját és elmosolyodtam. 
- Sensei, azt mondta sürgős. Gondoltam így gyorsabb, mint végig a lépcsőkön, aztán megtalálni, hogy melyik osztályteremben vagy ... különben is, maga mit keres az akadémián? Nem úgy volt, hogy visszavonultan él a családi birtokon? - kérdeztem tőle, meglepetten, elvégre találkozásunkkor pont, hogy arról volt szó, hogy nem tanít már Genineket.
- Koromból és tapasztalatomból adódóan, a Hokage felkért, hogy tartsak külön órákat az arra érdemeseknek. Különben is, kell a pénz, nem igaz? - teljes mértékben igaza volt, a pénz mindig jól jön, hiszen az élet egyáltalán nem olcsó. Shin-sensei a nebulókra pillantott, akik valamilyen oknál fogva visszatértek tanulmányukhoz, és nem az érkezésemen csodálkoztak továbbra is. Ez érthető, hiszen első kézből tapasztaltam, hogy Shin-sensei nagyon is jól tudja, hogyan tartson fegyelmet. Végül ismét mesteremre pillantottam, aki egyetlen kézmozdulattal jelezte nekem, hogy menjek kicsit közelebb. Amikor odaléptem hozzá, felemelte a naplót, amely a tanulók névsorát tartalmazta és megszólalt, miközben az egyik névre mutatott. 
- Hattori Ujiika, az egyik tanulóm, az utolsó szünet óta nem érkezett vissza a terembe. Nem hagyhatom itt a gyerekeket, egyedül semmiképpen sem. Szeretnélek megkérni arra, hogy menj el hozzájuk, a mai napon, nagyon nem akaródzott neki itt tartózkodni az akadémián. Keresd meg és hozd vissza, legyél szíves. - rövid ideig emésztettem a hallottakat. Egy akadémista hazaszökött volna az órák elől? Nem sok esetben hallottam ilyesmit, de a világ változik. Az én időmben, örültem, ha bent lehettem. Szó sem lehetett arról, hogy hazaszökjek, még ha nem is voltam túl jól. - Rendben Sensei, előkerítem a lányt és lehetőségeinkhez mérten, igyekszem visszahozni. - mert ha otthon van és az otthoniak nyugtázták az ott tartózkodását, akkor legfeljebb a megnyugtató hírt hozhatom a mesternek, hogy előkerült és semmi baja a lánynak. A naplóból kinéztem a címet és miután úgy véltem, hogy ismerős, sőt tudom is, hogy hol van, elindultam a felkeresésére.

A Hattori családnál nem találtam otthon a kislányt, édesanyja, azonban elárulta számomra, hogy reggelről az ötös akadémiai pályáról mondott valamit. Az anyuka nem tűnt számomra túlzottan aggódó típusnak, ami ugyan gyanúsnak tűnt, de végül elbúcsúztam és elindultam az ötös pályára. Egy jó sietős öt perc volt, mire oda értem az ötös pályára, túl sokat nem aggodalmaskodtam, elvégre a pálya viszonylag nyitott, némi fával tarkítva. Elbújni nem igen lehet, kivéve, ha az ember egy macska, de ettől nem kellett tartanom. Lévén, hogy nem macskát kerestem, úgy voltam vele, hogy könnyű dolgom lesz és fején is találtam a szöget. A keresett kislány ott állt a fáknál, körülötte három srác és az egyik kezében egy szőrös gombolyag, feltehetően egy macska volt. Igen csöndesen érkeztem, bár jöttöm észrevették, nem sok figyelmet szenteltek nekem. Szerencsére pont elcsíptem a beszélgetésüket. 
- De az az én cicám, minden nap ide járok és etetem! Nem veheted el! Add vissza! - hangzott a kislány érve, hogy miért is követeli magának a macskát. A srácok közül az egyik testesebbnél volt a macska és ölében tartva, mindig el-el húzta a kislány elől, amikor az érte akart volna nyúlni. - Egy fenéket a tiéd! Az én kezemben van, szokj hozzá, hogy mostantól az én macskám. Neve is van, Kamikaze! - menj és keress magadnak másikat, ahelyett, hogy kislányokat zaklatsz a haverjaiddal. Gondoltam magamban, aztán megtorpantam, nem vagyok én hős típus, hogy elsőre ugorjak megmenteni a kislányt meg a macskáját. Pontosabban csak a kislányról volt szó, a macska akár hidegen is hagyhat. - Nincs kedvem beleszólni a napi civódásotokba, de én örülnék, ha Hattori-san visszatérhetne velem az akadémiára, késik az órájáról. - említettem meg végül érkezésemnek tényét és okát, hogy rám is szenteljenek pár percet. A világért sem szakítanám félbe a kié a macska vitát, de nem érek rá. Közelebb is léptem, hogy megerősítsem jelenlétemet a tudatukban és rávezessem őket a megfelelő megoldásra. Ekkor a kislány pillantott rám és szomorú, kisírt szemekkel figyelt, majd megszólalt.
- Mi lesz a cicámmal? Gombolyag nem akar ezekkel lógni, tegyél valamit. - mondta s próbált meggyőzni arról, hogy nekem igenis kötelességem lenne megmenteni Gombolyagot. - Bocsi, a megbízás arról szól, hogy téged vigyelek vissza Shin-sensei órájára, a cicádról nem volt említés. - ennél a pontnál köszörülte meg a torkát, az a fiú, amelyik kezében a macska volt. 
- Khm. Hé, Fehérke, mi is itt vagyunk! Gondolod, hogy csak úgy idedugod a képed és minden elrendeződik? Egyáltalán, kinek képzeled magadat, azt hiszed te vagy a Hokage? - hangzott el a cseppet sem udvarias kérdés, amire kénytelen voltam válaszolni is valamit. Bár semmi kedvem nem volt verekedni, komoly összeget fizettem azért a ruháért, amit viseltem. Alkalmasnak sem látszott a pillanat és továbbra sem érdekelt a macska. 
- Kurita Takashi vagyok, megkértek, hogy Hattori Ujika biztonságát szavatoljam, amíg visszatér az akadémiára. Bármi ellenvetés? - mondtam viszonylagos nyugalommal, amikor Ujika szavamba vágott. 
- Mi lesz a macskámmal? - én még mindig nem értettem, hogy miért ilyen fontos az a macska, amelyikről szó volt. Első ránézésre semmi különösebb jellege nem volt, ami miatt értékesnek számított volna. Talán, ha tudott volna beszélni vagy számolni, de semmi ilyesmit nem produkált. Közönséges macskának tűnt, ami a szó legszorosabb értelmében annyit tesz, hogy egyszerű cirmos, amely ... jószerével egerészni tud, esetleg nagyon cukin nyávog. 

 Pillanatok hossza telt el, ebben a csodálatos édes hármasban, ami az ötös kiképző terep kellős közepén összegyűlt. Én, aki semmi mást nem akart, mint megtenni, amire a mestere kért, a lány, aki a macskája nélkül egy tapodtat sem akart lépni és a három Genin, akik valamiért úgy döntöttek, hogy provokatívan lépnek fel a kislánnyal és velem szemben. Az esélyek latolgatása gyorsan pörgött végig bennem, ami az eset kimenetelét illeti. Semmi kedvem nem volt verekedni, három Geninnel meg pláne nem. A kislány azonban hajthatatlannak tűnt, hogy a macskája nélkül nem megy egy tapodtat sem. Ha pedig időben vissza akarom vinni az akadémiára a lányt, akkor hamar döntenem kell, arról, hogy mi legyen most akkor. Döntöttem. 
- Srácok, adjátok vissza a macskát Ujikának, aztán mindenki mehet a dolgára. Hosszú nap elé nézünk, nem volna jó, ha összepiszkolnánk magunkat egy ilyen szép napon. - igyekeztem a lehető legmeggyőzőbb módon szólni, hogy eszük ágában se legyen visszakozni, azonban ez nem ment valami tökéletesen. Nem velem volt a baj, inkább abban, hogy elég magabiztosak voltak ahhoz, hogy úgy véljék, meg sem kottyanna nekik a velem való harc felvétele. Vezetőjük szavaiból legalábbis ezt szűrtem le, hiszen eléggé úgy tűnt, hogy ők már korábban kitervelték, hogy harc nélkül nem engedik át a macskát. Pedig én még mindig nem értettem, hogy mi a fene olyan értékes ebben a macskában.
- Kössünk fogadást Fehérke! Ha nyersz, viheted a macskát, ha nem nyersz ... neked úgyis mindegy, hiszen a kórházban kötsz ki. Áll a fogadás?  - kérdezte, az én meglátásom szerint, egy kissé nagy mellénnyel. nem is tudom, hogy honnan szalasztották ezt a krapekot, olyan hangot üt meg egy ismeretlen shinobival szemben, ami nem megengedhető. Hoppá! Álljunk csak meg, provokálni akar, ki akar hozni a sodromból, ahogyan azt én is tenném! elég okos, de nem túl okos ahhoz, hogy ellenem elég legyen. 
- Egyezzünk meg, ide adjátok a macskát és nem esik bajotok. Három taknyos, pelenkás geninnek ... - aki másnak vermet ás, maga esik bele. Tartja a mondás és nem is ostobaság, amit egyszer valaki megfogalmazott. Ugyanis végig se tudtam mondani a mondókámat, amikor a három srác közül az egyik rohamra indult. Társai arcából ítélve, egyetlen pillanat alatt megértettem, hogy nem így gondolta a másik kettő. Tehát türelmetlen és forrófejű. Genin létére kiváló reflexekkel és technikával rendelkezett, az ütés sorozat, amellyel megpróbált megsorozni elég erősre sikeredett, hogy koncentráljak a védekezésre és komolyan vegyem a próbálkozását. Az ötödik ütés után, azonban egy pillanatra lassított. Tehát a technikája még koránt sincs teljesen kiforrva, talán egy nem rég tanult mozdulatsorral próbálkozott? Kihasználva a pillanatnyi időt, átvettem a kezdeményezést és térden rúgtam. Kicsit erősre sikeredett, ugyanis azonnal térdre rogyott és felkiáltott fájdalmában. Mivel nem volt szándékomban eltörni a végtagot, biztos voltam benne, hogy komoly baja nincs, csak egy darabig húzni fogja a lábát. A másik srác, aki macskátlan volt, látva társa szerencsétlen sorsát, úgy döntött, hogy szintén megindul felém. Jóval gyorsabb volt az elsőnél és remek lábmunkával rendelkezett, ugyanis az alkaromon éreztem, hogy a fejre irányuló rúgásai igen csak erősek. Már kezdett zsibogni az alkarom, amikor végül befejezte a próbálkozást és hátralépett. A pillantása árulta el a turpisságot, ugyanis mögém nézett. Ha nem néz a hátam mögött várakozó társára, aki arra várt, hogy felé terelődjek, akkor még be is nyaltam volna a csapdát. Bal lábamra dőltem, és jobbommal, mint a rugós kés, kirúgtam magam mögé, az időzítés tökéletes volt, ugyanis hasba rúgtam az éppen készültségben lévőt. Két kezét a hasára szorította, mintha csak arra számított volna, hogy attól elmúlik a fájdalom és a földre rogyott.
- Hozo! - kiáltott föl a másik, amikor látta, hogy a cselük nem jött be, ráadásul az eddigi próbálkozásuk a kettő egy ellen kialakítására kudarcba fulladt. 

Eltelt egy pár pillanat, amíg a helyzetet gyorsan összegeztem. Az egyik srác fekszik a földön, a másik engem méreget ugrásra készen, a harmadik pedig a macskával a kezében csikorgatja a fogait, hogy társai megszorultak. Még mindig nem értettem, hogy miért olyan nagy szám az a macska, hogy nem teszi le és segít a másik kettőnek. De sebaj, így sokkalta könnyebb dolgom van a maradék eggyel szemben. Újabb rohamra indult felém, de most kissé nagyobb volt a távolság. Jobb lábammal, a talajról port és kis szemű törmeléket rúgtam a levegőbe. A srác, szerencsétlenségére pont belerohant és a pillanat elég volt hozzá, hogy amíg pislog és próbálja a látását visszanyerni, átvegyem a támadó szerepét. Egy szökkenéssel kerültem hozzá közelebb, az első, lábhajlatra mért rúgással megrogyasztottam, így lejjebb került a súlypontja, bár állva maradt. A második rúgás a bordáin csattant, ami el is indította a föld felé. A macskás srác, ezután meglepő dolgot művelt, a kezében lévő Gombolyagot átadta a kislánynak. Azonban reményem sem volt rá, hogy azért, mert belátta a balgaságukat. Kezével intett, hogy támadjak én. Okos, tehát nem akarja kijátszani az ütőkártyáit, azt akarja, hogy anélkül kelljen harcolnom vele, hogy tudnám mire készül. Vagy nagyon jó védekezésben vagy kontratámadással akar legyőzni. A meglepetés hirtelen érte. 
- Ujika-san, a macska visszakerült jogos tulajdonosához. Felőlem, akár mehetünk is. - mondtam és elindultam a lány felé, hogy végre befejezhessem ezt a fránya napot. ekkor azonban én lepődtem meg, mert Ujika letette a földre a macskát és egy pukkanással később, ami mint kiderült a Henge no Jutsu végét jelentette, megjelent előttem Reiko-sensei. A harmincas éveiben járó nő volt az a jounin, akihez beosztottak az akadémia után. Na tessék, valamiben mesterkedett itt. Vajon miért álcázta magát egy macskának? Az eddig macskabirtokló srác is letett a harci szándékról és két társához ment, hogy megnézze mi a helyzet velük. Én még mindig csodálkozva és értetlenül figyeltem Reikot, aki végül megszólalt.
- Köszönöm a bemutatót, mindjárt elmagyarázok mindent, csak meglesem ezeket a jómadarakat, hogy milyen kárt tettél bennük.  - mondta és mindkét gennint felsegítette, miután megállapította, hogy kutya bajuk, végül megszólalt. 
- Ők az új csapatom, a Togo ikrek átkerültek egy másik Jouninhoz, miután belőled Chuunin lett. Ezek, meg folyton rágták a fülemet, hogy valami keményebb küldetést akarnak. Most megkapták. Bocsásd meg nekem, hogy raboltam az idődet, de téged tartottalak a legmegfelelőbb alanynak. Chuuninok között nem mondhatni, hogy a legerősebb vagy, félre ne értsd. De elég jó vagy ahhoz, hogy megbirkózz egy ilyen feladattal. Azt mondtam nekik, ha legyőznek téged, akkor hajlandó vagyok komolyabb feladatokat kérvényezni a csapatunk számára. - vállrántással nyugtázta a csapata vereségét. - Most majd belátják, hogy jobban tudom, mikor lehet őket közel engedni a tűzhöz. Hattori Ujika, igazán jól játszotta a szerepét, pompás kunoichi lesz belőle. Bármelyik férfi szívét megdobogtatja a kisírt szemű kislány. Megrendeztük ezt a kis színjátékot, hogy ne takarékon állj a harchoz. - megcsóváltam a fejemet. - Nem volt ez egy kicsit kemény a számukra? Úgy értem ... szimplán nemet is mondhattál volna. 

Miután kiderült a kis színjáték minden eleme és mindenki elmondta, hogy mi volt a szerepe a történetben, csapatosan elmentünk egy étterembe, hogy együnk valami jót. Megmondom őszintén a fegyverkészítőhöz végül nem jutottam el, de Reiko-sensei új csapatának és két, egykori mesterem társaságában, remek mulatságot csaptunk. A Geninek sorban elmondták, hogy mit tanultak és az is kiderült, hogy Zongo, aki a macskát tartotta, medikusnak készül. Szigorúan tartja magát ahhoz, hogy nem támad, védekezik és ellentámadásokat kivitelez. Igyekszik megtudni az ellenfélről mindenfélét, mielőtt harcba bocsátkozna vele. Valahol én is ilyen harcmodort folytatok, szóval értékeltem, hogy "kolléga." Zárás körül megkérték a társaságunkat, hogy hagyjuk el az éttermet, így végül mindenki elindult hazafelé. Shin-sensei végül egy selyembe burkolt könyvet nyújtott át nekem, amikor a házunk előtt elbúcsúztunk. 
- Tessék, kárpótlásul, hogy nem ott és úgy verhetted el a pénzed, ahogyan azt szeretted volna. Nagyon régóta van a tulajdonomban, egy küldetés során szereztem. Én sok hasznát nem vettem, mert nem érdekel a filozófia. Azt viszont tudom, hogy sokat jársz a könyvtárba és rengeteget olvasol. Fogadd szeretettel. - azzal átnyújtotta a könyvet. A bőrkötéses, láthatóan régi könyv, egy teljesen fehér, selyem kendőbe volt becsomagolva. A címe kopottas kanjijai még olvashatóak voltak: Shinwara - az Öt Elem Útja.
- Köszönöm, Sensei! Nagy becsben fogom tartani, mint mindent, amit tőled kaptam. - mondtam és végül kézfogás után elbúcsúztunk. Igen fáradtan léptem be a szobámba és a könyvet letettem a polcomra. Túl sokat ittam ahhoz, hogy hozzá kezdjek, így gyors zuhany után, megelőlegeztem az ágyamnak az elsőbbséget. Elvégre holnap is lesz még nap.  

// A kalandért járó jutalom részét képezné az említett könyv, ami a későbbiekben lesz meghatározó Takashi számára. //